Mária aranyház

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

30. elmélkedés 

Mária aranyház 

Domus aurea 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, mint az összes szépségek és tökéletességek foglalatát, akin elragadtatással csüng az összes égiek szeme! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megérthessük a Szűzanya ezen új címét: „Aranyház”, s hogy ez a megértés lelki hasznunkra szolgáljon. 

      Amikor az Anyaszentegyház a Szűzanyát aranyháznak mondja, akkor nem hasonlítja akármelyik, ilyen, vagy olyan, színaranyból készült házhoz, ha ugyan egyáltalán volna ilyen. Az „aranyház”, jegyezzük meg jól, történelmi fogalom, s egyáltalán nem is volt aranyból építve. Róma rettenetes zsarnokának, a keresztények félelmetes üldözőjének agyában született meg az a gondolat, hogy építtet magának egy óriási méretű palotát, amely majd magában foglalja mindazt a szépséget, amit az ő korának művészete alkotni, s az ő mérhetetlen gazdagsága megvalósítani képes. Az „aranyház”, (ő maga nevezte így el), Róma városának nagyobbik felét foglalta volna el, s nem egységes épület lett volna, hanem inkább egy csodaszép városrész, tele pazarfényű palotákkal, kertekkel, művészi kutakkal, berkekkel. Drága márvánnyal fedte volna a falakat, a festőművészet remekei ékesítették volna a termeket, a leggyönyörűbb szobrok lettek volna lépten-nyomon láthatók. A kertekben a legritkább növények, a ketrecekben a földkerekség legértékesebb állatai, és így tovább. Szóval jelen lett volna ott minden, ami az érzéki embert gyönyörködtetni és boldogítani képes. 

      Néró aranyháza sohasem épült fel egészen. Elkészült részleteit nemrég ásták ki a föld alól, mint a határtalan emberi hiúság emlékeit, amely itt a földön kereste a tökéletes boldogságot. 

      Isten azonban csakugyan épített magának egy aranyházat, amelyben megvalósított minden szépséget és tökéletességet, amelyre csak az Ő mindenhatósága képes: s ez a Boldogságos Szűz Mária. Ez nem maradt félbe, mint a földi aranyház, hanem megépült teljesen. Ezt nem perzselhették fel Alarich hadai, hanem állni fog örökké. 

      Szent Terézia Anyánk az emberi lelket gyémántból készült várkastélyhoz hasonlítja, s könyvet írt annak szépségeiről. Ő is úgy fogja fel azt, mint valami csodaszép városrészt, amelyben a legragyogóbb fényűzéssel díszített termek váltakoznak természeti szépségekkel, kertekkel, folyókkal, tavakkal, vízesésekkel, s amelyeknek méreteit nem kell szűkre szabni, mert hiszen az emberi lélekbe belefér a világegyetem. Az ember értelme azt is körül tudja ölelni. Ha tehát már egy közönséges emberi lélek ilyen csodálatos szépség, milyen lehet akkor a Szűzanyáé? Szent Terézia anyánk sürgetően szólít fel bennünket arra, hogy lakjunk bent a saját lelkünkben, magunkba szállva, s teremről teremre haladva dicsérjük benne az Urat. Ezt tegyük is meg, de tegyünk meg mást is. Járjuk be gyakran lélekben a Szűzanya lelkének szépségeit! Repüljünk fel gondolatban az „aranyház”-ba, s töltsünk abban minél több időt! Egészen átalakulunk benne. 

      Igen: átalakulunk benne. Kincsekkel megrakodva jövünk ki onnét. Az a mennyei „aranyház” ugyanis nem olyan, mint valami múzeum, amelyben üvegszekrényekben vannak elhelyezve a ritkaságok és szépségek, s amelynek nagyobb értékű kincseit mindenféle rafinált készülékek védik meg a betöréstől és tolvajlástól. Ellenkezőleg: ott mindenki szabadon markolhat bele a mérhetetlen értékű drágakövekbe és ékszerekbe, s annyit vihet belőlük, amennyi a zsebébe fér. Éspedig itt nem mulandó, hanem örök értékű kincsekről van szó. 

      Hogyan értsük ezt? Úgy, hogy aki valamely lelki szépséget megszeret, az máris az övé, már tudniillik abban a fokban amilyenben szereti és amilyenben annak befogadására képes. Magától értetődik, hogy ha mi a szeplőtelen fogantatásnak szemléletébe merülünk, az nem tesz bennünket a múltba visszahatólag szeplőtelenül fogantatottakká. De vajon nem elég-e, ha lelkünk szeplőit mulasztja el?! Ha Mária szüzességének ragyogó fehérségén örvendez a lélek, az nem fogja neki visszaadni elveszett testi szüzességét; de vajon az semmi, ha lelkileg teszi őt szűztisztává?! 

      De hát ez csakugyan igaz volna? Hát akkor miért nem tesz bennünket már egyetlen Máriáról szóló elmélkedés tökéletesen szentekké? A felelet nagyon egyszerű. Azért, mert azok a kincsek, amelyeket az aranyházban magunkhoz vettünk, csak addig maradnak nálunk, amíg szeretjük őket. Abban a pillanatban, amikor a szívünk bármi csekély földi tárgy felé fordul s ahhoz hozzátapad, a zsebeink olyan üresek lesznek, mint voltak azelőtt. A kirándulás azonban mégsem volt haszontalan. Minél gyakrabban ismételjük, annál hosszasabban tudjuk kincseinket megőrizni, s talán még e földön nálunk maradnak. Ha nem, akkor majd az örökkévalóságban. 

      Itt a földön, ha valakinek megtetszik valami, ami nem az övé, s kinyújtja utána a kezét, börtönbe kerül, mert lopást követ el. Az égi dolgokkal szemben e megtetszés, ez a szeretet már birtokbavételt jelent. Ami odafönt nekem tetszik, az az enyém. Enyém az Úristen, enyém az édes Jézus, enyém a Szűzanya, enyémek az angyalok és a szentek. S ha nem bocsátom el őket, enyémek örökre.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html