Elefántcsonttorony

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

29. elmélkedés 

Elefántcsonttorony 

Turris eburnea 

      Áhítatos szívvel intézzük a Szűzanyához ezt a gyöngéd megszólítást, s azután, Isten kegyelmének fényében elmélkedjünk annak jelentéséről! 

      Első pillantásra látjuk, hogy ez a megszólítás az előbbinek, „Dávid király tornyá”-nak kiegészítése, s azt akarja mondani, hogy amikor a Szűzanyát hatalmas vártoronyhoz hasonlítjuk, akkor nem közönséges, kövekből épült bástyára gondolunk, hanem olyanra, amely elefántcsontból van faragva. De miért éppen elefántcsontból? Fontoljuk meg ezt. 

      Először is ez a gondolat bizonyára azt akarja kifejezni, hogy a Szűzanya félelmetes erkölcsi nagyhatalom ugyan, de nem nyers erővel, hanem csodálatos szépségével fejt ki hatást. A pokol nem azért fut előle, mintha kardcsapásaitól kellene tartania, hanem azért, mert nem tudja nézni szépségét. Dávid királynak ez a tornya tehát nem kövekből épült, hanem elefántcsontból, amely itt a földön egyike a legszebb és miniatűr művészi faragványokra legalkalmasabb anyagoknak. Ellentétben a kövek keménységével, hangsúlyozza a Szűzanyának végtelen szelídségét. 

      Ez igen tanulságos mindenkire, de főleg a szemlé1ődő életet élő szerzetesre nézve. Mindenkire, mert bár az Anyaszentegyháznak a pokol kapui ellen való küzdelmében szüksége van olyan elszánt és bátor harcosokra is, akik odakint a lövészárokban, a fronton küzdenek az ellenséggel, s vele szemben támadó fegyvereket is használnak, de azért az ilyeneknek sem szabad sohasem egészen félretenniük a szelídséget. Ellenben a szemlélődő szerzetes, aki az előbbiek számára a „muníciót” gyártja, hiszen imájával esdi le számukra Isten kegyelmeit, még inkább törekedjék erre a nagy szelídségre, s bízza a támadást másokra. A harcias hang nem az ő szájába való. A Szűzanya, bár része volt az első keresztények üldöztetésében a zsinagóga részéről, s több eretnekség keletkezését is megérte még e földön, bizonyára sohasem használt a születő Egyház ádáz ellenségeivel szemben egyetlen erős kifejezést sem, bár már akkor Ő volt ennek az Egyháznak hatalmas tornya és fellegvára. Dávid tornya volt, de nem kőből építve, hanem csodálatos, aprólékosságig terjedő művészettel elefántcsontból faragva. Lelki szépsége volt az ő hatalmas, ellenállhatatlan fegyvere. Ó, bárcsak a miénk is az lehetne! 

      Az elefántcsont igen értékes anyag. Súly szerinti ára messze meghaladja az ezüstét. Tehát már ebből a szempontból is illő hasonlatul szolgál a Szűzanya számára. Azonban van neki még egy tulajdonsága, amely erre a hasonlatra egészen páratlanul teszi alkalmassá. Az tudniillik, hogy nincs alkalmasabb nemes anyag a miniatűr képfaragó művészet számára. Márpedig a lélekidomítás szakasztott mása a miniatűr képfaragásnak. 

      A Szűzanyának lelke a legtökéletesebben kialakított emberi lélek volt; az Istenember lelke után a legtökéletesebb műremeke a Teremtőnek. Isten képmása és hasonlatossága ragyogott rajta a legutolsó apró vonásokig kidolgozva. Nem olyan volt tehát, mint egy szép márványszobor vagy valami bronzműremek, amelyek inkább csak nagy vonásokban állítják elénk tárgyukat, de az apró részletektől eltekintenek. Nem is olyan, mint valami kameó, vagyis egyike azoknak a kemény ékkövekbe, például achátba vésett apró domborműveknek, amelyek már az anyagnak keménysége miatt is csak keveset tudnak szemléltetni, s amelyeken inkább azt bámuljuk, hogy miképpen tudott a művész ilyen ellenálló anyagból mégis annyit kihozni. Nem hasonlítjuk az ő anyagát a fához, amelyből ugyan sok szépet lehet faragni, de szintén csak nagy vonásokban, a fa törékenysége miatt. Hanem igenis elefántcsonthoz, amely nem túlságosan kemény, könnyen enged a művész vésőjének, s amellett eléggé szilárd ahhoz, hogy hajszálnyi részleteket lehessen rajta kidolgozni. 

      Fontoljuk meg, hogy ha igazi gyermekei akarunk lenni a Szűzanyának, akkor szükséges, hogy a mi lelkünk is ilyen elefántcsont legyen az Úristen kezében. Mert nem elég ám, hogy abban Isten képmása csak nagy vonásokban kerüljön kidolgozásra. Nem elegendő, hogy mi csak úgy nagyjából legyünk keresztények, vagyis, hogy megelégedjünk azzal, ha nem gyilkolunk és nem gyújtogatunk; ha a főbb parancsolatokat megtartjuk, de azután igen sok más, finomabb kötelezettséggel nem törődünk. A lélekidomítás művészi munka, az életszentség pedig a lángelme műve. Márpedig mi a lángelme? Mi annak első feltétele? A legapróbb részletekre kiterjedő figyelem – mondják azok, akik értenek hozzá. A kontár elnagyolja a dolgokat, a lángelme ellenben a legapróbb részletekre is ügyel. A nagy festőművészek képein nincs egyetlen ecsetvonás sem, amely már magában véve is ne volna művészi. A hegedűművész nem fogja vonóját csak úgy átabotában húzogatni, hanem minden mozdulata tökéletes elsz, s a lehető legszebb hangot fogja kicsalni a húrból. A Szűzanyánál minden gondolat, szó és cselekedet; minden mozdulat, testtartás, tekintet tökéletes volt. Egy elefántcsontból készült kis műremek. Utánozzuk! Ő kívánja.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html