Avilai Szent Teréz

      Szent Teréz* műveit nem elég csak egyszer elolvasni, mindig valami újat mondanak. Az idén felfigyeltem a vértanúság iránti szüntelen vágyára. Teréz alig 7 éves, amikor a négy évvel idősebb testvérével, Rodrigóval, megszöknek otthonról, hogy vértanúságot szenvedjenek a mórok földjén, és a mennybe jussanak, elvégre ezt az örök boldogságot a vértanúk „mégiscsak olcsón szerezték meg”. Teréz a maga közvetlen és humoros modorában erről így számol be:

• „Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégiscsak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát, s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.”  (Önéletrajz, 1. fej.)

      Teréz megismeri Isten szeretetét, fölségét, végtelenségét, szépségét, jóságát; sokat szeretne tenni Jézusért és az Egyházért, aki látomásaiban megmutatja magát megdicsőült Testében és szózataival irányítja cselekedeteit. A szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes fájdalomtól. Teréz csupa szenvedély, nagy gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása. Teréznek sikerült meghódítania Istent; a mindenség Ura lett a rabja a szívének, de sajnos nem láthatja Istent addig, amíg ez a nyomorult földi élet tart. Már idősödő korban, lelki élete csúcsán, 1577-ben írja meg a misztika gyöngyszemét, „A belső várkastély”-t. Eddigre a nagy szenvedélyek kora megszűnt. Már nincsenek elragadtatásai, sem látomásai: Istennel lelki házasságra lépett, és minden szellemivé, egyszerűvé, békéssé lett. Szüntelenül Istenbe van merülve. Teréz korában is sokan szerettek volna látomásaiban részesülni, de csak kevesen a szenvedéseiben, egyfajta „misztikus” versengés indult meg a követői közt, amit Keresztes Szent János igyekezett helyes mederbe vezetni. Teréz a belső ima útjára oktatja nővéreit, Jézust állítva példaképül, és szüntelenül figyelmezteti őket az engedelmességre, az alázatosságra és az önmegtagadás szükségességére:

• „Most pedig meg akarom magyarázni - mert akadhat köztetek, aki nem tudja, hogy miben áll az elmélkedés. Adja Isten, hogy legalább ez legyen nálunk olyan, amilyennek lennie kell. Azt hiszem azonban, hogy ez is keserves munkába kerül, hacsak nem szereztük meg az erényeket, ha nem is olyan magas fokban, mint amilyenben a szemlélődéshez szükségesek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a dicsőség Királya nem fog eljönni lelkünkbe, s nem fog vele egyesülni, hacsak nem igyekszünk szert tenni nagy erényekre.” (A tökéletesség útja, 16. fej.)

      „A belső várkastély” utolsó fejezetében is minduntalan kitér erre:

• „Ha azt akarja, hogy az ima hasznára legyen, fékezze meg saját akaratát. Itt e falak között bőségesen nyílik alkalma, hogy ezt megtehesse. Gondoljátok meg, hogy ez sokkal fontosabb, mint ahogy én a lelketekre tudom kötni. Tekintsetek a feszületre s mindez könnyűvé válik. Ő Szent Felsége oly rettenetes gyötrelmek között, cselekedetekkel mutatta ki szeretetét irányunkban: ti pedig puszta szavakkal akarnátok Őt kielégíteni? Tudjátok-e, mit jelent igazi lelki életet élni? Azt, hogy Isten rabszolgái legyünk; hogy viseljük azt a bélyeget, melyet vasával, a kereszttel sütött ránk; hogy kegyelemnek tekintsük, nem pedig sérelemnek, ha Ő rabszolga gyanánt adna el bennünket a világnak, aminthogy Őt odaadta Atyja a világért. Ha valaki nem képes így gondolkodni, az nyugodt lehet afelől, hogy nem fogja sokra vinni, mert ennek az egész lelki épületnek alapja, mind mondottam, az alázatosság. Ha tehát az nem erős bennük, az Úr sohasem fogja épületünket magasra emelni, már miránk való tekintetből sem, nehogy az egész romba dőljön. (...) Ismétlem, hogy az alapok ne álljanak csupán ajakimából és elmélkedésből, mert ha nem gyűjtötök erényeket, és nem gyakoroljátok őket, mindig törpék maradtok a lelki életben. S adná Isten, hogy ebben az esetben más nagyobb bajotok ne legyen, mint az, hogy nem növekedtek, mert hiszen tudjátok, hogy aki nem növekszik, az kisebbedik. A szeretet, ha egyszer igazán megvan, nem tud azzal megelégedni, hogy változatlanul maradjon meg egy és ugyanazon állapotban.” 

      Teréz minél jobban megismerte Istent, annál jobban megismerte önmagát, megértette azt is, mekkora baj a farizeusi kényes lelkület,- az erények férgének nevezi, ez ártalmas a közösségre is, Isten óvjon minket az ilyen elöljáróktól: 

• „Szemem előtt áll egyik-másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?! Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék: ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, - higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz. Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele, mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is elhibázva, az egész zene fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban valósággal halálos betegség. (Önéletrajz 31. fej.)

      Teréz csak 7 éves kislány volt, amikor azt szerette volna, ha a mórok levágnák a fejét; eltelik 55 év, Isten már lelki házasságra lépett vele, de számára az örök boldogság elérésének a legkönnyebb útja továbbra is a vértanúság. A Belső Várkastély szintén utolsó fejezetében írja töretlen humorral: „Isten...megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti”: 

• „Mennyire tetszik nekem az a jelenet is, mikor Szent Péter a fogságból menekülve találkozott az Úrral, s Ő azt mondotta neki, hogy Rómába megy és még egyszer keresztre feszítteti magát.[3] Valahányszor ez ünnep zsolozsmájában e jelenetről olvasunk, mindig nagy lelki vigasztalásomra szolgál. S vajon mily hatást tett Szent Péterre ez a kegyelem? Mit tett utána? Azonnal visszament, hogy elszenvedje a halált. Persze az ilyen esetben nem csekély irgalma az Úrnak, ha gondoskodik valakiről, aki megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti.” 

      Hogy végül milyen is volt a halála, az itt olvasható.
    
Avilai Szent Teréz ünnepén dicsérjük együtt a mi Urunkat és Kincsünket, a Jézus Krisztust. Amen.

* Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz 1515. március 28-án született, 1536-ban lép be a sarus kármelita nővérek rendjébe, három évi súlyos betegségen esik át, 1553-ban lelki fordulat áll be, 1562-ben megalapítja az első szigorú szabályzatú kolostort, 1566-ban megírja A tökéletesség útját, 1577-ben a Belső várkastélyt. 1582. okt. 4-én este hal meg. 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely pápa szentté avatja. 1626-ban Spanyolország patrónája, 1970. szept. 27-én VI. Pál pápa Sziénai Szent Katalinnal együtt egyháztanítóvá nyilvánítja.