Engesztelés

      Ma már az „engesztelés” címszó alatt hamis látnokok hamis büntető próféciákkal, világvége, sőt büszkeség értetendő: „mi havonta engesztelünk a világ bűneiért”. Talán imösszejöveteleik miatt  inkább közbenjáróknak lehetne nevezni őket.

      Engesztelő, engesztel, engesztelés... kifordították, elkoptatták a valódi értelmüket. 

      Az engesztelés egészen elégő áldozatot is jelent.

      Akárcsak kereszténységünknek, az engesztelésnek zsidó gyökerei vannak. A Kivonulás könyvében (25-26 fej.) az Úr Mózesnek világosan elmagyarázta, hogyan építse meg a szentélyt (a sátort) és készítse el a bizonyság ládáját [1], amelyre elhelyezte az engesztelés aranytábláját, rajta két kerubbal [2]. Erre az aranylapra szórta a főpap a bűnökért feláldozott állatok vérét. Majd a salamoni templomban [3] volt a szentély a frigyládával. A Templomból mára csak a Siratófal maradt meg.

      Jézus Krisztus, az élő Isten Fia a szent és tökéletes engesztelő áldozat, a mi példaképünk. Szent Pál írja a római levélben, hogy „Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát.” (Róm 3,25) „Engesztelő áldozat” helyett az eredeti szövegben „hilasterion” áll, vagyis a Kivonulás könyvében említett aranylap a szövetség ládája tetején, amelyre a főpap az engesztelés napján az áldozati vért hintette. Krisztus vére, mint személyes áldozat jelenti megváltásunkat. Benne van az Istenember hódolata, szeretete, engedelmessége az Atya iránt. Más szóval: olyan lelki erővel képviselte az igazságot, az Atya iránti szeretetet és az emberek javát, hogy a szenvedést és a halált is vállalta érte.

      Az üdvtörténetünk nem más, mint Izrael misztériuma. A zsidók „a mi legkedvesebb testvéreink” (Boldog II. János Pál pápa). [4] Az Ószövetség nagy szentjei mind engesztelők voltak.

      Az Engesztelés napján vagy a hosszú napon, a Nagy Bocsánat Napján – Jom Kippur - lépett be egyedül a főpap a szentélybe és mondta ki Isten nevét.

      Szent Edith Stein (Wroclaw, 1891. október 12. – Auschwitz, 1942. augusztus 9.), családtörténetében felidézi gyermekkori emlékeit a Jom Kipurról:

•       „Az ünnep előestéjén, még világosban, levest kellett enni, aztán, mihelyt az égen  megjelent az első csillag, a zsinagógában megkezdődött a szertartás. Ezen az estén anyám nem egyedül ment oda, nagyobb nővéreim és fivéreim kísérték el, akik maguk is tiszteletbeli kötelességüknek tartották, hogy ne hiányozzanak. Ennek az estének csodálatos, régi dallamai még a más felekezetűeket is oda vonzották.” Beszél a szigorú, 24 órás böjtről, melyet ő maga is becsületesen megtartott, majd hozzáteszi. „Nekem különösen is jelentős volt ez a nap: a Nagy Bocsánat Napján születtem, anyám ezt tartotta igazi születésnapomnak, még ha október 12. volt is a jókívánságok és az ajándékok napja... Nagy fontosságot tulajdonított e ténynek, s azt gondolom, ez is egyik oka volt annak, hogy utolsó gyermeke különösen kedves volt előtte”.

      Az Engesztelés napján a zsinagógát (az emelvényt és a tóraszekrényt) fehérbe öltöztetik, az imaleplek fehérek, sőt néha a résztvevők ruhája is. A fehér a tisztaság és a bocsánat jelképe. Az egész napot a zsinagógában töltik, öt imaszertartást tartanak, beleértve az előeste imáját is. Fejezeteket olvasnak a Leviták könyvéből, hosszú részeket Izajástól az Istennek tetsző böjtről (mi katolikusok ezt Nagyböjt kezdetén halljuk, de itt a Kippur alkalmából sokkal hosszabb), ezt követi Jónás könyve. A sok ének az ember bűnbánatáról és Isten irgalmasságáról szól. A szertartás legünnepélyesebb pillanatát a hibák megvallása jelenti: a többes szám első személy a nép összetartozását fejezi ki bűnben és a bűnbánatban: „Vétkeztünk ellened, Uram...”, a Jom Kippur egész szertartása a bűnbánathoz akar elvezetni (tesuvá): böjt (szom), bűnbánati imák (szelihot), a Tóra olvasása, a bűnök bevallása (vidduj)...

      A kippur szó héber gyöke a betakarás jelentését hordozza, a megbocsátás cselekményét. A megbocsátás nem törli el a bűnt, hanem irgalommal befedi, és lehetővé teszi, hogy valami jó sarjadjon abban, aki ezt megélte. Ez az ünnep lehetővé teszi az Isten ellen elkövetett hibák engesztelését. De mielőtt valaki Isten színe előtt megjelenne, a felebarát ellen elkövetett bűnökért is személyesen kellett bocsánatot kérni, fel kellett keresni az illetőt, másképp az isteni irgalom nem borítja be.

      A bűnök megvallása után van Kippurt lezáró nagy esti ima (nila „semone ezre”), Isten dicsőítése, a Kippur estéjén kezdik el a sátorok felállítását, felkészülve a Szukkotra, a sátoros ünnepre (ez az ünnep egyébként Edith édesanyjának születésnapja). A Nagy Bocsánat lehetővé teszi az embernek, hogy ettől kezdve a parancsolatok útján haladjon, a sátorok pedig Isten védelmét jelképezik. Ugyanez történik egy őszinte szentgyónásban is, de nekünk nem kell megvárnunk egy bizonyos ünnepet, havonta megtehetjük megigazulásunkért: a bűneink bocsánatáért és a kegyelem elnyeréséért. Az ember ezáltal az isteni természet részese lesz. Az adományt Krisztus érdemelte ki számunkra, és Isten mindenkinek ingyen felajánlja. Jézus az evangéliumokban, az Egyház, szüntelenül hirdeti az igazságot: ha mi nem bocsátunk meg felebarátunknak, Isten sem bocsátja meg nekünk bűneinket.... akárcsak a Kippur ünnepén.

      Edith Stein szemében Jézus a maga Húsvétjában töltötte be a főpap szerepét, az engesztelés és a kiengesztelés Krisztusból fakad.

      A Kippur ünnepén az ember felismeri azt a méltóságot, hogy Isten színe előtt áll és léte Isten előtt folyik, hogy csak Őt imádja és Neki szolgáljon. „Isten előtt állni” bibliai kifejezés, Illés próféta jelmondata (1Kir 17,1). Illés próféta azért állt Isten színe előtt, mert egész szeretetével Őt szerette és Őt szolgálta. Elszakadt minden teremtett dologtól, és úgy állt Isten színe előtt, mint az angyalok az Örökkévaló trónja előtt: figyelmesen a Tőle érkező legkisebb jelre, és mindig készségesen a szolgálatra. Edith meghatározásában Isten színe előtt állni azt jelenti, hogy az imában virrasztani: 

• „Az ima az Örökkévaló Arcára vetett tekintet. Ez a tekinet számunkra csak akkor lehetséges, amikor a lélek lénye legmélyebb mélységéig éberen virraszt, szabad minden ügytől és minden földi élvezettől, melyek eltompítják. A testi virrasztás nem biztosítja ezt az éberséget, s a pihenés, melyre a természetnek szüksége van, nem állít akadályt”.

      Szent Edith Stein, a Bárány menyasszonya, Isten előtt állt, egészen elégő engesztelő áldozat volt. „Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” (Iz 50.6), sőt megölték, a Soah áldozata lett: 1942-ben augusztus 9-én, Auschwitzban halt vértanúhalált, ahogy ő maga mondta „Istenért és a népemért”. 

      Jehajahu Leibovitz (1903-1994) modern zsidó gondolkodó számára a Soah utáni egyetlen lehetséges magatartás az ember számára, ingyenesen Isten előtt állni:

• „Nemrégiben azt hallottam egy olyan ember szájából, aki köreink legkiválóbb képviselői közé tartozik, nagy tekintélyű értelmiségi, jártas a zsidó hagyomány világában: Auschwitz után elveszítette Istenbe vetett hitét. Ezt válaszoltam: Ez azt jelenti, hogy soha nem hittél Istenben, csak Isten segítségében. Ez a hiedelem lett csalódásod forrása: hogy Isten nem segített. Az igazi hívő semmi módon nem kapcsolja hitét valami «Isten megsegít» fogalomhoz.”

_____________________________________

[1]       „Csináld meg továbbá az engesztelés tábláját tiszta aranyból. Két és fél könyök legyen a hossza, másfél könyök a szélessége. Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. Az engesztelés tábláját helyezd a láda tetejére. A ládába pedig tedd be a bizonyságot, amelyet adni fogok neked. Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok.” (Kiv 25,17-22) A bizonyság ládájában (frigyláda, szövetség ládája) őrizték a két kőtáblát, amelyre a Tízparancsolat volt felírva, emlékeztetőül mannát és Áron kivirágzott vesszejét is beletették. A mannában a keresztény hagyomány az Oltáriszentség előképét látta: ahogy a manna a zsidókat táplálta az Ígéret földjére vezető úton, úgy táplál minket az Eucharisztia az örök haza felé való vándorlásban.

      Tehát a frigyláda volt a „szentek szentje”, a „legszentebb” melyet a függöny takart el a nép elől. (Kiv 26,33). Hasonló válaszfal volt a salamoni templomban is. Ide csak a főpap léphetett be az engesztelés napján (Lev 16,1). Az engesztelés napjának szertartásába régi engesztelő rítusokat foglaltak bele, amelyek előbb a sátrak ünnepével vagy az újévvel voltak kapcsolatosak. „És kimondja szent nevét.” (Sir 50,20) - az engesztelés ünnepe volt az egyetlen alkalom, mikor Isten nevét - a népre adott áldás formájában - a főpap évente egyszer kimondta a négybetűs Isten nevét, amit zsidó ember nem ejt ki és nem ír le soha. Az engesztelés vágya mindig élt a vallásos emberekben. A teljes bizonyosságot csak Krisztus engesztelő áldozata hozta meg, ahogy azt a Zsid 9,6-14 leírja.

[2]       A kerub Jahve jelenlétének a jele. Az édenkert bejáratának őre is egy kerub volt. Szoborutánzata nem csak a szentek szentéjében volt megtalálható, de domborművei ott álltak Salamon király által épített (Kr.e. 965-926) által épített templomának falain is.

[3]       „480 évvel azután, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, Salamonnak Izrael fölötti uralkodása 4. esztendejében történt, a második hónapban, azaz Ziv hónapjában - akkor épített templomot az Úrnak.” (1Kir 6.1) A zsidóknak csak egy templomuk volt, a Templom. Ezt először Kr.e. 587-ben, a 70 éves babiloni fogság idején rombolta le Nebukadnezár (Kr. e. 605-562-ig), a perzsa birodalom megalapítója. Majd Kr.e. 538-ban Cirusz király hazaengedte őket, és a Templomot újraépítették Kr.e. 525-515 között. Ezt a templomot építette át Nagy Heródes király (Kr.e. 73-4), nagyobb lett, mint a salamoni templom, és ezt rombolta le Titusz Kr.u. 70-ben. 585 évig volt a zsidók szentélye. Dicsősége is nagyobb volt, mint a salamoni templomé, mert Jézus is járt benne (Ag 2,9). Csak a Siratófal mradt meg. Miután már Templomuk sem volt, 135-ben a Bar Kohba-lázadás leverése után Hadrianus császár (Kr.u. 76-138) Jeruzsálemből kitiltja a zsidókat. A zsidó népet száműzték a birodalom távoli részeibe, legnagyobb részük Európába és Ázsiába menekült (ez a zsidó diaszpóra). A menekültek jelentős része asszimilálódott a különböző kultúrákba, de sokan megőrizték a zsidó vallási hagyományokat, felvállalva a gyakori üldöztetéseket és szegregációt az ősi kultúra megőrzésének érdekében. A rómaiak bosszúból a terület nevét is megváltoztatták: a Júdea nevet eltörölték, helyette Palesztinának nevezték a tartományt (a filiszteusokról). Izraelt, mint államot, 1948. május 14.-én alapították újra. Megalapítása előtt palesztinnak nevezték az összes, ezen a területen élő népet, beleértve az arabokat, zsidókat, egyéb helyi népeket. A 20. század elején a visszatelepedés alatt alakult ki Izrael mai település-rendszere (a terület addig kb. 10%-ban volt csak lakott!!!!). A török hatóságoktól és az arab birtokosoktól megváltott, addig javarészt megművelhetetlen területeket azonban egyre gyakrabban érték arab fegyveres rajtaütések, és azóta is csak egyre mélyül arab–izraeli konfliktus.

[4]       1986. április 13-án Boldog II. János Pál pápa látogatást tett a római zsinagógában, beszéde lényegében a Nostra aetate zsinati nyilatkozat három különösen fontos pontjával foglalkozott, amelyek a következők:

1. A különleges kötelék, amely az egyházat a zsidó néppel összeköti: a zsidó vallás bizonyos értelemben a keresztény vallás legbensejéhez tartozik. „Semelyik más valláshoz sem kötnek olyan kapcsolatok, mint ehhez. Ti (zsidók) vagytok a mi legkedvesebb testvéreink, és bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, idősebb testvéreink.”
2. A Jézus halálában való bűnösség kérdésében a pápa megismételte: a zsidó népet nem terheli semmilyen, régebben elkövetett vagy kollektív bűn Jézus szenvedése miatt. „Az Úr »kinek-kinek tettei szerint fizet«, mind a zsidóknak, mind a keresztényeknek (vö. Róm 2,6).”
3. Hogy a zsidók hogyan állnak Isten előtt, erről a pápa ezt mondta: A zsidók nincsenek „elvetve vagy elátkozva”. Ellenkezőleg, „Isten továbbra is szereti őket”; „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (vö. Róm 11,28-29)

      Mint a pápa hangsúlyozta, a zsinagógában tett látogatásának fő célja az volt, hogy megerősítse és kiemelje a zsinat e központi témáit. Reméljük, hogy ezek a szavak és ez a gesztus a kívánt hatást váltják majd ki.

[5]       „Ennek a hónapnak a tizedik napja az engesztelés napja. Tartsatok rajta szent összejövetelt. Böjtöljetek, és mutassatok be áldozatot az Úrnak.” (Lev 23,27)