Végül is higgyünk Pió atyának vagy sem?

      1958-ban az egyházi hatóságok megtiltják a kapucinus elöljárók alattvalóiknak, hogy látogassák Pió atyát, sőt fegyelmi büntetést helyeztek kilátásba számukra, nem volt szabad semmilyen látogatást szervezni San Giovanni Rotondóba. Amikor ismét lecsap Pió atyára a világ, a Rend elöljárói, a Szent Officium, Amorth atya írt egy cikket Pió atyáról és a stigmáiról:

      Azokban az években minden héten írtam a FAMIGLIA CRISTIANÁ-ba. A szerkesztő, rendtársam, don Zilli, tudott Pió atyánál tett látogatásaimról. Azt mondta; „Ideje világosan beszélni. Írj egy kiegyensúlyozott és jól megalapozott cikket; az első két oldalon fogom közölni, a folyóirat legolvasottabb és legkvalifikáltabb oldalain.” Így megírtam a cikket, és 1958. november 23-án leközölték, ezzel a kissé provokatív címmel: „végül is higgyünk Pió atyának vagy sem?” A cikk határozottan szembe ment az árral. Nem az akkoriban kiváltott nagy visszhang miatt közlöm újra, hanem más jóval fontosabb okból, amit majd utána mondok el. (Tartsák szem előtt, hogy a cikk egy olyan olvasó kérdésére válaszolt, akit elbizonytalanított, hogy a plébánoshelyettes a Pió atyáról mondottakat csupán kitalációnak tartotta; ráadásul azt állította, hogy XI. Piusz is ellene foglalt állást. Az olvasó feltette továbbá a kérdést, léteznek-e kritériumok, amelyekhez igazodni lehet). Íme a cikk.

Végül is higgyünk Pió atyának vagy sem?

      Nem lehet eleve tagadni a stigmák lehetőségét. Az Egyház történetében körülbelül 340 személyt találunk, akik megkapták ezeket; közülük nagyjából nyolcvanat szentté avattak, ezért az alanyok jósága és őszintesége kétségtelen. Egyesek próbálják megérteni, miért küldi Isten ezt a csapást, mi a jelentése. Valószínűleg emlékeztetni akar általa a fájdalom megváltó értékére, és fel akarja szólítani az embereket, hogy elmélkedjenek a Megváltó Szenvedeséről. De tagadhatatlan, hogy stigmatizált személy esetén a Jézus képmásával való nagyobb fokú azonosulást jelezheti. Talán ez a számunkra világos szempont elkerüli Pió atya figyelmét. Pió atya számára a stigmák olyasvalamik, amelyek nem az övéi; nem rá mutatnak, hanem az Úr sebeire kell irányítaniuk a figyelmet. Ezért hagyja, hogy megcsókolják, mint amikor egy szentképet csókol meg valaki; azt mondanám, ő maga is tisztelettel van irántuk.

      Valójában a Megfeszítettnek nem fába vésett vagy vászonra festett, hanem az ő eleven húsába nyomott képe ez.

      Az Egyház nyíltan kiállt Szent Ferenc stigmáinak történelmi igazsága és természetfölötti jellege mellett, aki elsőként kapta meg Istentől ezt a fájdalmas pecsétet, a Jézus Krisztussal való azonosság pecsétjét. Majd fokozatosan pontosították - különösen a közelmúltban - azokat a kritériumokat, amelyek alapján fel lehet ismerni, hogy a stigmák valódiak-e vagy sem, vagyis hogy természetfölötti jellegűek-e. Elméletileg világosak az elvek; tudjuk azonban, hogy a gyakorlatban nagyon elővigyázatosan kell előre haladni, ha az elveket ilyen területen alkalmazzuk, különösen, amikor még életben lévő személyről van szó.

      Ennek ellenére úgy véljük, Pió atya vonatkozásában meg lehet fogalmazni egy véleményt. Más neves teológusok már előttünk jártak ebben: mindannyian tisztában vagyunk vele, itt nem valamilyen »új jövevényről« van szó, akivel szemben jogos a bizalmatlanság. Hanem igen ismert, szigorúan felügyelt, hetvenegy éves személyiségről van szó (Pió atya 1887. május 25-én született), aki már több mint negyven éve viseli a stigmákat; tehát már kiállta az idő próbáját, még ha nem is végérvényesen, ezért jogosan lehet személyes véleményt alkotni róla. Senki nem vitatja a tényt, hogy Pió atyának stigmái vannak; erre vonatkozóan biztos és publikált orvosi bizonyítékok léteznek; bármikor ellenőrizhető igazság ez. Inkább azt vizsgáljuk meg, hogy e sebeknek eredete természetfelettinek mondható-e. Ezt a következő öt kritérium alapján lehet eldönteni:

      1. A stigmáknak valódi sebeknek kell lenniük, a szövetek fontos módosulásával kell járniuk, és ott kell elhelyezkedniük, ahol Jézus sebei voltak (többé-kevésbé: mivel misztikus sebekről van szó, a másodlagos részleteket illetően nem számít, hogy a történelmi hűséget vagy a közös hiedelmet tükrözik-e vissza; tehát nincs jelentősége, hogy a csuklón vagy a tenyéren találhatóak, az oldalsebek a jobb- vagy a baloldalon vannak-e). A természetes sebhelyek viszont, függetlenül, a test bármely részén fellelhetőek.

      2. Hirtelen kell megjelenniük; általában iszonyú fájdalommal járnak az Úr Szenvedésének emléknapjain, azaz péntekenként és a Nagyhéten. A természetes sebek miatti fájdalom viszont magán viseli a légköri körülmények nyomait; mindenesetre semmilyen tekintettel nincs a liturgikus naptárra.

      3. A valódi stigmáknál nincsenek gennyesedések: semmiféle bomlás, semmilyen kellemetlen szag stb., miközben a természetes úton szerzett sérülések, különösen, ha nem fertőtlenítették őket, elgennyesedhetnek és üszkösédéshez vezethetnek.

      4. A stigmák állandó vérfolyással járnak. Nem így a többi seb.

      5. A stigmák változatlanul megmaradnak, minden orvosi gyógykezelés ellenére; nem változnak sem terápiás ellenszerek, sem szuggesztió hatására; hosszú évekig is tarthatnak. A többi sérülés orvosolható és beheged.

      Pió atya sebei megfelelnek mindezeknek a követelményeknek.

      Igaz, hogy több racionalista orvos megpróbálta a stigmatizálódást természetes úton (szuggesztió, hisztéria, megrögzöttség stb.) bizonyítani. Ők azonban eleve tagadják a természetfölötti események létezéséi: érveik tudományosan nem állnak meg, Ha kóros formákról lenne szó, az alanyok esetében annál inkább kellene számtalan módon megmutatkoznia, hogy hisztériások vagy anormálisok (amint az ilyen esetekben valóban történni szokott). Az olyanok viszont, mint Pió atya, telve vannak jóérzéssel és egészséges aktivitással, kitűnő pszichikai állapotról tanúskodnak. Egy fiatal amerikai orvosról mesélik, hogy azt mondta az atyának: »Én nem hiszek a stigmáiban; azért keletkeztek, mert megfeszítetten a Megfeszített sebhelyeire gondol.« A jóságos barát kedves mosollyal azt válaszolta: »Bravó, gyermekem; gondolj intenzíven egy ökörre; meglátod, hogy szarvaid nőnek.« A poén elég volt, hogy meggyőzze a kis doktort.

      Ha ilyen egyértelmű a dolog, miért nem nyilatkozik az Egyház? Mert van egy másik ok is. Az Úr ezeket a kegyelmeket olyanoknak adja, akik hősies fokban gyakorolják az erényeket, és akiknek, általában, más természetfölötti adományaik is vannak, pl. eksztázis, bilokáció stb. Jól jegyezzük meg: az Egyház, mielőtt a stigmákat a szentség bizonyítékainak tekintené, megvizsgálja az életszentséget mint a stigmák bizonyítékát. A szentség pedig nem Isten különös adományaiban áll, amelyeket pusztán a hívek java érdekében kaphat meg valaki, hanem az erények hősies fokú és mindvégig kitartó gyakorlásában. Ezért csak a halál bekövetkezte után ellenőrizhető; amíg élünk, mindannyian minden percben kockáztatjuk az elbukást, bármilyen fokot ért is el Istennel való egyesülésünk.

     Íme, miért nem nyilatkozik az Egyház. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne személyes meggyőződésünk Pió atyával kapcsolatban: mindnyájunknak joga van hozzá. Szabad csodálni benne a kegyelem csodatetteit, mint ahogy szabad »nem hinni« benne; nem követünk el semmilyen bűnt! De e személyes véleményt sem szabad szeszély vagy hangulat alapján kialakítani. Az Evangélium ezt a szabályt sugallja: »Gyümölcseiről ismerhető meg a fa; ha jók a gyümölcsei, akkor jó a fa.« Így ítéletet alkothatunk Pió atya türelmét, szeretetét megfigyelve, ahogyan a fájdalmait viseli, a jó szolgálatára szentelt szent életét látva.

Nincs, aki ne ismerne az atyával való találkozás eredményeként történt megtérési epizódokat, Egyházhoz való visszatérést, átalakult életeket. Ezek az események nem hagyhatnak közömbösen; még kevésbé a gyógyulások stb. Akkor sem, ha néha bosszantónak érezzük egyesek túlzott rajongását vagy mások fanatizmusát.

      XI. Piusz alatt történt egy bizonyos látogatás az atyánál, melynek során negatív véleményt fogalmaztak meg. De ez nem hivatalos vélemény volt, még kevésbé tévedhetetlen. Egy volt a sok közül, melyet egy orvos fogalmazott meg, akiből egy másik orvos azonnal szamarat csinált. Minden tisztelettel e szakmai csoport iránt. XI. Piusztól idegen volt az ilyesmi. Tudott dolog viszont, hogy Lisieux-i Kis Szent Teréz boldoggá avatásának napján látták Pió atyát a Szent Péter téren (habár ugyanebben az időben San Giovanni Rotondóban tartózkodott); egy ismert monsignore, az esemény tanúja, beszámolt róla a pápának, hozzátéve, hogy Don Orione szintén látta őt. A pápa pedig azt válaszolta: »Ha Don Orione is látta, akkor elhiszem.«

      Befejezésképp, mivel szabadok vagyunk, gondolkodjunk csak a saját fejünkkel. De használjuk azt az ésszerűséget, amelynek mindig jellemeznie kellene az embert. Sok-sok évnyi bizonyíték és tekintélyes tanúság után, teljesen abszurd bizonyított eseményeket tagadni és meggondolatlan véleményt terjeszteni olyan emberről, mint Pió atya. Ő Isten embere, »Nagy pap« - szolgálata gyakorlásának teljében, mely az egész világon visszhangot kelt.

      Egyesek megelégedhetnek ennyivel. Akik további természetfölötti karizmákat vélnek felfedezni benne és az Úr eszközének tekintik a rendkívüli kegyelmek miatt, gondoljanak a San Giovanniba siető hívek tömegére, a hozzá forduló magas rangú egyházi és világi személyiségekre, és jó társaságban fogják érezni magukat.”

      Negyven év telt el e cikk megírása óta, nehéz időkben. Nincs benne semmi helyreigazítanivaló. Inkább azt szeretném elmondani az Olvasónak, miért tulajdonítok olyan nagy jelentőséget e cikknek. A benne leírtak értékén túl, volt ugyanis folytatása, amit még senkinek nem mondtam el. Nem sokkal a cikk megjelenése után elmentem San Giovanni Rotondóba, ahol kedves barátom, Mariano atya fogadott, aki még ma is tanúsíthatja az eseményeket. Ő mutatott be a házfőnöknek, Carmelo da Sassano atyának, aki hat éven át volt Pió atya felettese, és ötven éven keresztül lelki gyermeke. Tehát olyasvalakinek, aki jól ismerte az atyát. Nálam volt a FAMIGLIA CRISTIANA szóban forgó száma és felajánlottam Carmelo atyának; ám rögtön azt válaszolta: „Azt a cikket itt mi mindannyian olvastuk. „Én: „Tetszett Önnek? Hűnek találta?” Carmelo atya; „Mindenkinek tetszett. Megbeszéltük egymással. Erezhető, hogy a szerző kénytelen visszafogni magát, mert sokkal többet szeretett volna mondani.” Elégedett mosollyal tekintett rám, azzal az arckifejezéssel, mint aki még valami szépet akar feltárni előttem. Így folytatta: „Megmutattam az újságot az atyának; tudta, hogy mi már olvastuk, és elkérte tőlem. A szobájába vitte, a következő nap pedig visszaadta.” Erősen szorongtam, ezért azonnal megkérdeztem: „Mit mondott Pió atya?” Camrmelo atya; „Semmit. Nem mondott semmit. Olyan nyugodt volt, hogy egy dolgot biztosan megértettem: nem talált abban a cikkben semmi kivetnivalót. Nekem megmondta volna.” Ez volt számomra a legnagyobb elégtétel.

      De olyan nagyjelentőségük van Pió atya stigmáinak? Célszerű annyit beszélni erről egy ilyen rövid életrajzban? Véleményem szerint mérhetetlenül fontos; az Úr ugyanis azért adta Pió atyának a stigmáit, hogy mintegy névjegykártyaként szolgáljanak: íme a Megfeszített Krisztus papja.

Tudni való, hogy mindannyian a szentmise és a gyónás miatt jártunk Pió atyához; nem azért, hogy a stigmáit lássuk. A tudat azonban, hogy ez a stigmatizált pap, a papok közül elsőként (egyelőre egyetlen más papról sincs tudomásunk), magán viselte ezt a bélyeget, amely nem csak a Passió részesévé tette, hanem mintegy megismételte Krisztus Szenvedését, vonzerő volt, ami közel hozta az emberekhez.

      Ha az Úr nem akarta volna megadni Pió atyának ezt a látható jelet, folytatta volna a láthatatlan stigmák fenntartását; ha pedig láthatóvá, vérzővé, analizálhatóvá tette, akkor láthatóvá akarta tenni a világ számára e szolgája, követője, tükre igazi identitását. Hasztalan arra törekedni, hogy elrejtsük, amiről Isten úgy akarja, hogy látható legyen.

      Amikor pedig beteljesedett a célja, a stigmák is eltűntek, még titokzatosabb módon, mint ahogyan megjelentek. Ötven év múltán: 1918-1968; 1918. péntek, 1968. péntek.

Forrás: Nagyvárad, Ihtys kiadó, 2010