Dominus est

Ez a vér, mit Máriától kapott,
Az ő szíve melege.
Ez a vér, mi közös volt bennük,
Most a szentségi mámor
Fénylő álma alatt ömlik belénk.
Mit kezünk magasba tart,
nemcsak egy arany kehely.
Kálvária minden kínja az!...
A teljes Megváltás,
mint telt edényből dől felénk.
Mint az Éden öt folyama...
Ajkunk a másik életet éri.

                                             (Paul Claudel verse)

      A Kármelben az Oltáriszentségről vagyok elnevezve, és Isten kifürkészhetetlen kegyelméből óvódás koromtól valahogy tudatában voltam annak, hogy a Szent Ostyában a Mindenható Isten Fia van, alig vártam, hogy elsőáldozó lehessek. Mindig is zavart a hálátlanság, a tiszteletlenség a szentségi Jézussal szemben.

      Hála Istennek, Erdélyben dr. Jakubinyi György atyánk nem engedte meg a kézbeáldoztatást, látszik, hogy Kis Szent Teréz nagy tisztelője:-) A mi templomunkban is van kézbeáldoztatás, de csak amikor eljönnek a csíksomlyói pünkösdi búcsúra a külföldiek, és makacsul tartják a kezüket, de olyan is van, aki hirtelenjében ajakáldozást végez.

      A régi énekes könyvekben „Krisztus Teste és Vére” énekben még így írja: „Boruljunk le és rettegve imádjuk e fölséget // Az Oltáriszentséget”, ezt átírták: „Boruljunk le s megrendülve imádjuk e fölséget // Az Oltáriszentséget”. A két szó nem ugyanazt jelenti, mert a mi Istenünk emésztő tűz. Raniero Cantalamessa atya azt írja (Megszentelődésünk forrása, az Eucharisztia), hogy Aranyszájú Szent János idejében is voltak olyan hívők, akik könnyedén vették a szent dolgokat, ezért ő sohasem beszél az eucharisztikus közösségről anélkül, hogy ne használná a „rettenetes” (friktos) jelzőt: „Rettenetesek az Egyház misztériumai, rettenetes az oltár!”. „Rettenetes és szavakkal ki nem mondható a szent misztériumok közössége.” „Isten kegyelmének külön segítsége nélkül egy emberi lélek sem lenne képes ennek a szentségnek a tűzét elviselni úgy, hogy meg ne semmisülne.” Szintén Aranyszájú Szent János mondta, hogy az áldozásról visszatérő keresztény ember lángnyelveket okádó oroszlánhoz hasonlít: a gonoszlélek nem bírja elviselni a tekintetét.

      Kis Szent Teréz a tegnap ajándékot küldött nekem, többek közt két könyvet, és mindkettő a szentségi Jézusról szól:

      - Athanasius Schneider: DOMINUS EST, Egy közép-ázsiai gondolatai a szentáldozásról, SZIT 2010 [1]

      - P. Mateo, EGY ÓRA A SZENTSÉGI JÉZUSSAL, az esztendő tizenkét hónapjára és az év jelesebb ünnepeire, Agapé 2001.

      És most álljon itt a „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából, egyetértek vele teljes mértékben, és nem akárki írta: az Egyház hallatja a szavát végre.

__________________________________________

      A Jelenések könyvében Szent János elmondja, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22, 8). A fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek olyan gesztusa volt, amelyet Izrael mindig is gyakorolt az Úr jelenlétében. Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt - ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével -, felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (IKir 8, 54-55). A király testtartása a könyörgő imádság alatt egyértelmű: térden áll az oltár előtt.

      Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is, ahol látjuk Pétert térdre borulni Jézus előtt (vö. Lk 5, 8); hasonlóképpen Jairust, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8, 41); a szamariait, aki visszajött neki hálát adni, végül Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11, 32). Az isteni jelenlét és kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5, 8. 14 és 19, 4).

      Ezzel a hagyománnyal szorosan összefügg az a meggyőződés, hogy a jeruzsálemi szent templom Isten lakóhelye, és ezért a templomba csakis olyan testtartással léphetünk be, amely az Úr jelenléte előtti mélységes alázat és hódolat magatartását fejezi ki.

      Az Egyháznak is az a mély meggyőződése, hogy az Úr ténylegesen és valóságosan jelen van az eucharisztikus színek alatt, s az Oltáriszentség tabernákulumban való őrzésének egyre terjedő szokása kifejlesztette azt a gyakorlatot, hogy az Eucharisztiában jelen lévő Urat alázattal térdre borulva imádjuk.

      A Tridenti Zsinat Krisztusnak az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenléte kapcsán a következőket tanítja: in almo sanctae Encharistiae sacramento post panis et vini consecrationem Dominum nostrum Iesum Christum verum Deum atque hominem vere, realiter ac substantialiter sub specie illarum rerum sensibilium contineri [„a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember”] (DS 1651).

      Aquinói Szent Tamás a szent Eucharisztiát latens Deitas-ként [„rejtőző Istenségként”] jelöli meg (Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote szekvencia). Tehát Krisztus eucharisztikus színek alatti valóságos jelenlétének hite már akkor a Katolikus Egyház hittanításának magjához tartozott és már akkor a katolikus identitás lényeges eleme volt. Világos volt, hogy nem lehet felépíteni az Egyházat, ha ez a hit akár a legkisebb mértékben is sérül.

      Következésképpen az Eucharisztiát, amely Krisztus Testévé lényegileg átváltozott kenyér és Krisztus Vérévé átváltozott bor, maga a köztünk élő Isten, csakis csodálattal és a lehető legnagyobb tisztelettel vehetjük magunkhoz, az alázatos imádást kifejező testtartásban. XVI. Benedek pápa Szent Ágoston szavaira emlékeztet: nemo autem illam panem manducat, nisi prius adoraverit; peccemus non adorando [„senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta; vétkeznénk, ha nem imádjuk”] (Enarrationes in Psalmos, 98,9: CCSL 39, 1385) és kihangsúlyozza a következőket: „az Eucharisztiát magunkhoz venni annyit jelent, hogy az imádás magatartásával közelítünk Ahhoz, Akit fogadunk [...] csak az imádásban érlelődhet meg egy mély és igazi befogadókészség” (Sacramentum Caritatis, 66).

      E hagyomány alapján világos, hogy egyre szervesebbé és nélkülözhetetlenebbé váltak az olyan testi és lelki gesztusok és magatartásformák, amelyek elősegítik a csendet, a belső összeszedettséget, saját kicsinységünk alázatos elismerését annak mérhetetlen nagysága és szentsége előtt, aki az eucharisztikus színekben előttünk áll. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus Úr iránt, Péter apostol példájának követése, aki - az evangélium tanúsága szerint - térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5, 8).

      Manapság egyes templomokban azt lehet tapasztalni, hogy ez a gyakorlat egyre inkább elvész, és hogy az illetékesek nemcsak arra utasítják a híveket, hogy állva fogadják a Szent Eucharisztiát, hanem még az összes térdeplőt is eltávolították, és így arra kényszerítik híveiket, hogy üljenek vagy álljanak, még akkor is, amikor az eucharisztikus színeket a pap felemeli és a híveknek imádásra felmutatja. Nagyon furcsa, hogy ezeket a rendeleteket az egyházmegyék liturgiáért felelős személyei vagy az egyes templomok plébánosai úgy bocsátják ki, hogy előtte egyáltalán nem kérdezik meg a híveket, pedig napjainkban némely körökben többet beszélnek az Egyházon belüli demokráciáról, mint valaha.

      Ugyanakkor a kézbeáldozásról szólva el kell ismerni, hogy az egy olyan gyakorlat, amelyet egyes részegyházakban visszaélésként és elsietett módon vezettek be rögtön a zsinat után, megváltoztatva ily módon a korábbi évszázados gyakorlatot és az újat téve általános szabállyá az egész Egyházban. Ezt a változtatást azzal igazolták, hogy a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.

      Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel mindkét testrész egyenlő méltósággal bír. Ennek a gyakorlatnak az igazolására idézik egyesek Jézus szavait: „Vegyétek és egyétek” (Mk 14, 22; Mt 26, 26). Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem lehet nem észrevenni mindazt, ami világszerte történik ott, ahol ezt a gyakorlatot bevezették. A kézbeáldozás elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás fokozatos és egyre komolyabb gyengülését. A korábbi gyakorlat ezzel szemben jobban megőrizte a tisztelet iránti érzéket, amelynek helyét újabban az általános figyelmetlenség szelleme és az összeszedettség riasztó mértékű hiánya foglalta el. Ma gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. A legszétszórtabb figyelműek a gyerekek és a fiatalok. Sok esetben semmi nyoma sincs a komolyság szellemének és a belső csendnek, amelynek ki kellene fejeznie az Isten jelenlétét a lélekben.

      Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amelyek során egyesek emléktárgy gyanánt magukkal viszik a szent színeket, áruba bocsátják, vagy ami még rosszabb, sátáni rítusokban szentségtelenítik meg őket. Ilyen dolgok bizonyítottan előfordulnak. Akár még a nagyobb koncelebrációk alkalmával, magában Rómában is többször a földre dobva találták meg a szent színeket.

      Ez a helyzet arra késztet, hogy fontolóra vegyük a hit súlyos mértékű megfogyatkozásán túl az Úr meggyaláztatását és megsértését is, aki pedig azért méltóztatik közénk jönni, hogy találkozzék velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy bennünk is visszatükröződjék az Isten szentsége.

      A pápa nemcsak annak a szükségéről beszél, hogy az Eucharisztia igazi és mély jelentőségét megértsük, hanem arról is, hogy azt méltón és tisztelettel ünnepeljük. Azt mondja, hogy tudatosítanunk kell a gesztusok és a testtartás jelentőségét, mint amilyen például „a térdelés az eucharisztikus ima kiemelkedő pillanatai alatt” (Sacramentum Caritatis, 65). Továbbá, amikor a szentáldozás vételéről szól, mindenkit így buzdít: „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy ez a gesztus a maga egyszerűségében megfeleljen az Úr Jézus Krisztussal való személyes, szentségi találkozás értékének” (Sacramentum Caritatis, 50).

      Ebben az összefüggésben kell értékelnünk azt a kis könyvet, amelyet Őexcellenciája Athanasius Schneider püspök úr, a kazahsztáni Karaganda segédpüspöke állított össze ezzel a sokatmondó címmel: Dominus est [„Az Úr az”]. Ez a mű értékes hozzájárulás az időszerű vitához, amely az Eucharisztiáról, Krisztusnak a kenyér és bor színe alatti valóságos és lényegi jelenlétéről szól. Különös jelentősége van annak, hogy fejtegetéseit Schneider püspök egy személyes beeszámolóval kezdi, amelyben megemlékezik édesanyja és két másik nő mély, eucharisztikus hitéről, arról a hitről, melyet nem tudott kioltani a sok szenvedés és áldozat, melyeket vállalnia kellett a kazahsztáni katolikus hívek kis közösségének a szovjet üldözés évei alatt. Ebből a személyes tapasztalatból kiindulva, mely benne nagy hitet, ámulatot és tiszteletet ébresztett az Eucharisztiában jelen lévő Úr iránt, egy történeti-teológiai fejtegetést tár elénk, amelyből világosan látszik, hogyan nyert elfogadást és vert gyökeret az Egyházban hosszú idő alatt a szentáldozás térdelve és nyelvre történő vételének gyakorlata.

      Azt hiszem, eljött az ideje, hogy felülvizsgáljuk a kézbeáldozás gyakorlatát, és ha kell, akár be is szüntessük, hiszen azt valójában sem maga a Sacrosanctum Concilium [zsinati rendelkezés], sem a zsinati atyák nem irányozták elő, és csak azután vált elfogadottá, hogy egyes országokban visszaélésként bevezették. Manapság nagyobb szükség van rá, mint valaha, hogy segítsünk a híveknek megújítani élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelen lévő Jézusban, hogy ezáltal magának az Egyháznak az élete is megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelenlegi helyzet újra meg újra előidéz.

      Ezt a javaslatot nem annyira akadémikus, mint sokkal inkább lelkipásztori, spirituális és liturgikus okok indokolják. A kérdés egyszerűen az, mi építi jobban a hitet. Schneider püspök ebben az értelemben dicséretreméltó bátorságról tett tanúságot, amikor megértette Szent Pál szavainak igazi jelentését: „minden a ti épülésetekre történjék!” (1Kor 14, 26.)

__________________________________

[1]  Szent István Társulat, 1053 Budapest, Veres Pálné utca 24. Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök, Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató, Készült a százhalombattai EFO Nyomdában, Felelős vezető: Fonyódi Ottó.

      

Eredeti kiadás:

Athanasius Schneider: Dominus est. Riflessioni di un vescovo dell'Asia Centrale sulla sacra Comunione. Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 2008.

Athanasius Schneider püspök atya

.