A csendben

2011, január 2.

Szűz Mária, Isten Anyja

Feltárul Krisztus kapuja,

minden kegyelmek ajtaja,

s ha átvonult a nagy Király,

mint volt, örökre zárva lesz.

Legfőbb Atyának szent Fia

a Szűz házából lép elénk:

Jegyes, Megváltó, Alkotó,

Egyháza győztes harcosa,

Anyjának dísze, öröme,

a hivő népnek egy remény,

hegyről leváló sziklakő,

az üdvösségnek kútfeje.

Örvendjen minden lélek itt:

eljött a mindenség Ura!

A népek Megváltója ő,

megmenti mind, kit alkotott.

Minden dicsőség Krisztusé,

ki Atyja keblén született,

akit Szentlélektől fogant,

és szült világra Mária. Amen.

Máriapócsi Szűzanya

2010 -> 2011

Bízd

Újra

Életed

Krisztusra!

Áldott Karácsonyt!

Az örvendetes olvasó

Pilinszky János a rózsafüzér titkairól

      Az örvendetes olvasónak mind az öt „titka” a megtestesülés köré csoportosul. Akit te, Szent Szűz... Jézus neve még egyszer sem szerepel, mégis mind az öt titok Róla szól, az öt „Akit” és a Szent Szűz személyének foglalatában. Mária életében az alázatnak e tartózkodó szépsége a legszembetűnőbb. Mint az igazán nemes foglalat se takar el semmit a beléje helyezett gyémántból, élő monstranciaként keretezi Mária élete Jézusét.

Akit te, Szent Szűz a Szentlélektől fogantál

      Mária ölébe fogadja Jézust, mint ahogy még egyszer ölébe veszi majd a kereszt alatt. Jézus megtestesülése nemcsak a megváltásnak, de a világ teremtésének is centrális ténye: ugyanannak a szeretetnek a gesztusa. „Csak abban hiszek, amit megérintek - vallja Mauriac -, csak abban, amit látok, ami megtestesül bennem: ezért hiszek Krisztusban. Minden olyan törekvés, mely csökkenteni próbálja a benne megnyilatkozó emberit, ellenemre van, s innét ered, hogy a győztes és királyi Messiás-képnél szívem inkább vonzódik ahhoz a meggyötört és alázatos emberhez, akit Rembrandt képén felismernek az emmauszi férfiak, amikor megtöri a kenyeret, s aki nem más, mint a mi sebekkel borított testvérünk, a mi Istenünk.” A teremtő Isten csak a megtestesüléssel lett egészen a mienk.

Akit te, Szent Szűz Erzsébetet látogatván hordoztál

      Hordoztad, mint majd egykor ő a keresztet. Örvendetes és fájdalmas a megváltás folyamatában mindig egyet jelent, s örömöt és fájdalmat egyként engedelmesen viselni csak tökéletes ártatlanság képes. Ahogy itt történt: az ártatlan Istent egy tökéletesen ártatlan ember hordozta a szíve alatt. Csak ő hordhatta ki e terhet. Egyedül ő lehetett boldog e teher alatt.

Akit te, Szent Szűz a világra szültél

      Tudjuk, a három királyok térdre hullottak a kisded előtt. S azóta, kétezer év óta tart e hullám, e térdhajtás. Enélkül - s ismét Mauriacot kell idéznem - én magam se ereszkedtem volna soha térdre. Mert a megtestesült Isten is maga a térdre ereszkedett Isten. A megtestesült Istennel csak alázatban találkozunk. A mindenségnek az alázat a legfőbb morális formája.

Akit te, Szent Szűz a templomban bemutattál

      Mária e cselekedete nem hagyományos cselekedet, hanem a töretlen folyamatosság gesztusa. A Fiú bemutatása az Atyának: az áldozat felajánlása - mely a keresztfán fejeződik be. A mítoszban Zeusz ledöntötte Kronoszt, de a valódi Fiú egyedül a szeretett Fiú lehet a szerető Atya oltárán. És Mária is, ha csak egyetlen árnyék van rajta, nem mutatja be Jézusát a templomban; riadtan rejti el Atyjától, kitérve az isteni szeretet feneketlen következményei elől.

Akit te, Szent Szűz a templomban megtaláltál

      Ismerjük Mária aggodalmát, ami nélkül nem is volna valódi ember talán. De ez a „rebbenése” elárulja őt. S e „rebbenés” bőségesen árulkodik arról is, mit szenvedhetett némán a kereszt alatt. Szeplőtelensége épphogy nem mentette ki őt az emberi természet kényszeréből, sőt ezerszeresen fölfokozta azt benne, ahogy az ártatlan gyermekek is sokszoros érzékenységgel reagálnak a világra, s ahogy Jézus isteni ártatlansága is maga volt a végtelenül nyitott, kiszolgáltatott emberi érzékenység a világ felé. Jézus magára vállalt minden emberit, egyedül azt utasította vissza, ami küldetése útjában állt. Ezért akasztja meg Mária aggodalmát is, ki a gyermek Jézust elveszti, s megtalálja a templomban. Mária még örvendezik azon, hogy megtalálta Jézusát, de hirtelen elhallgat. Jézus szokatlan szava mintha valami másra készítené elő nagyon is emberi szívét?

A Szentostyában rejtve a Boldogság

Egy világtalan protestáns szeme meggyógyul az átváltozás pillanatában az éjféli karácsonyi szentmisén

(Anglia, 1937.)

      A londoni „Catholic Herald” hetilap közölte azt a megható csodát, amely Prestwich-ben, 1937. december 25-én, a Miasszonyunk temploma éjféli szentmiséjén játszódott le. A négy hónap óta teljesen vak Pianist Eric Malene nevű fiatal művész, aki nem volt katolikus, arra kérte hívő katolikus barátját, vigye magával az éjféli szentmisére.

      Átváltozás közben a megvakult művész hírtelen szokatlanul fényes fénysugarat észlelt és rögtön utána visszanyerte szeme világát: tökéletesen látott.

(Forrás: „Das Kleine Kirchenblatt”, Bécs, 1938.január30.)

A megbüntetett istengyűlölet

(Kína, 1962.)

      A Bui-Chui-i (Tonking) kármelita apácakolostor főnöknője 1962-ben az alábbi esetet közölte.

      Egy alkalommal egy gyűlölködő katona jött a kolostorunkba és követelte: minden helyiséget mutassunk meg neki. Engedelmeskedtünk parancsának és végigvezettük az egész házon. Ahogy a kápolnához értünk, az egyik apáca megmagyarázta neki:

      „Itt az Isten lakik, ezt a helyet szentség illeti!”

      Gúnyosan vágott vissza:

      „Mulasd meg, hol van az Isten!”

      Az egyik nővér erre gyanútlanul a szentségházra mutatott. Az gyűlölettől eltelve fogta fegyverét és lőtt. A golyó átlyukasztotta a tabernákulumot, az áldoztató kelyhet kettészakította, a Szentostyák kihullottak belőle.

      A rémület sikolya hangzott fel e szentségtörő gaztett láttán.

      A katona ott állt mereven. Miután alighogy kilőtte puskáját, teljesen lebénult, néhány pillanatig mintha kővé dermedt volna. Aztán hangtalanul a földre zuhant. A kármelita nővérek hasztalan próbálkoztak elsősegélynyújtással; halott volt.

      Isten a Legméltóságosabb Oltáriszentség ellen elkövetett vakmerő bűntényt azonnali halállal büntette és ezáltal megóvta a hűséges nővéreket a gátlástalan gyilkos kezektől.

(Calendario 1963 del Carmelo y de Sta.Teresita, Barcelona.)

      Jézusnak és az Egyháznak az a forró óhaja, hogy a hívők mindennap szentáldozáshoz járuljanak. Ebből a szentségi Istenhez-tartozásból kell erőt meríteniük ahhoz, hogy ösztöneiket féken tartsák. Ezáltal kell a mindennapi élet bocsánatos mulasztásainak terhét lemosniuk, és gátat emelni általa halálos bűnöknek, melyeknek az emberi gyengeség oly könnyen áldozatul esik.

(Szent X. Piusz pápa 1905. december 20-i dekrétuma)

A bűnbánat szentségének alapítása

      

      (Szentáldozáshoz csak méltón lehet járulni.)

      Az Úr feltámadásának estéjén, együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól. Akkor eljött Jézus, közéjük lépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát.

      Az Úr láttára öröm fogta el a tanítványokat. „Békesség nektek!” - ismételte. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”. E szavak után rájuk lehelt és folytatta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok az bűnben marad.” (Jn 20,19-23.)

Boldogok a tisztaszívűek

Istennek Fia, aki született

jászolban, jászolban,

Ő leszen néktek Üdvözítőtök

valóban, valóban. 

Szenteste volt

      A toronyóra éppen tizenegyet ütött. A harangszó is felcsendült, az éjféli misére hívás első jeleként. A lágy, ünnepi harangszó zsongását az éjszakai hideg szél végighordozta az utcákon, sőt kiszáguldott vele a rizsföldekre, a narancsültetvényekre is - egészen Valenciáig.

      A gazdagok palotáiból, szegények viskóiból egymás után léptek ki a napfénytől elkényeztetett spanyolok, akik egyébként a világ minden kincséért sem hagyták volna el meleg fészküket. Az Istengyermek iránti szeretetből azonban habozás nélkül vágtak neki, fogvacogva, a sötétnek.

      Maguk a kisgyerekek is keresztülvitték akaratukat: meleg gyapjúkendőbe bugyolálva tipegtek szüleik mellett, félig ugyan még álmosan, de mégis kimondhatatlanul boldogan...

      A legelső padban már ott térdepelt édesanyjával egy ötéves parasztgyermek. Sóvárogva vágyakozott, hogy láthassa a Kis Jézust, Szűz Máriát, Szent Józsefet, az angyalokat, a jászolt, a pásztorokat, a számtalan csillogó gyertyafényt.

      Boldogan emelte tekintetét egyik pásztorról a másikra, örömmel szemlélte a Szűzanyát és Szent Józsefet a szegény istállóban, mely ott a bal oldali mellékoltáron volt látható. Egyszer csak édesanyjához fordult és megkérdezte:

      „A jászol üres, hol van a Kis Jézus?”

      „Az éjféli szentmise után fogja a plébános úr idehozni; akkor majd láthatod, de addig maradj csendben!”

     A sekrestyében aközben a plébános magára öltötte a szent ruhákat, mialatt segélykérőn nézett a falon függő feszületre. Neki, a lelkek pásztorának nem volt olyan igazi karácsonyi jó hangulata, mint kis báránykájának odakint a padban. Nemeslelkű, jólképzett pap volt, némelykor azonban túlzottan aggályos és félénk. A gonoszlélek, aki a papokat különösképpen gyűlöli, mert a lelkeket a mennyország felé irányítják, művelte vele ezt a lelkiismereti színjátékot csupán azért, hogy szent hivatásában megingassa. A kétely gyötörte állandóan, vajon érvényes-e felszentelése, mivel az az egyháznak abban a gondterhes korszakában történt, amikor éppen egy ellenpápa ült Szent Péter székében.

      Kimondhatatlanul szenvedett. Kérte a jóságos Istent, legyen kegyes hozzá és szabadítsa meg kételyeitől. Végül úgy döntött, püspökének feltárja lelke állapotát, s kérni fogja, amennyiben szükséges, ismételje meg a szentelést, csak hogy véget érjenek lelkiismereti aggodalmai.

      Éjféli harangszóra bevonult a plébános az ünnepélyesen kivilágított templomba.

     A szentmise megkezdődött, s ő alázatosan könyörgött:

     „Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!”

      Az Anyaszentegyház nagyon jól tudja, hogy mi bűnös emberek mennyire rászorulunk Isten irgalmára, hogy a kérés háromszor ismétlődjék.

      Majd intonálta (előénekelte) a betlehemi angyal vigaszkeltő szavait:

      „Gloria in excelsis Deo - Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek!”

      Közben azt kérte a plébános forró áhítattal az isteni Kisdedtől, adja vissza megfélemlített lelke nyugalmát és békéjét.

      A templom hátulsó részében csendes lassúsággal felemelkedtek a fáradt aggastyán- és lecsüggedt anyókafejek. A gyermekek öntudatlan boldogsággal hallgatták az angyal énekét, hiszen senkiben sincs annyi jóakarat, mint a tisztaszívű kicsinyekben; ezért van az, hogy karácsony örömeinek ők a legfőbb részesei.

     „Sanctus”-ra (Szent vagy! - Szent vagy! - Szent vagy! mindenség Ura, Istene!) ezernyi angyal lengte körül láthatatlanul az oltárt.

      Aggódó félelemtől remegve imádkozta a pap az átváltozás igéit és magasba emelte a Szentostyát, hogy mindenki imádja.

     Mély csend ülte meg a szent helyet. Valamennyien térdre roskadtak, szemüket imádóan nyugtatták a Legméltóságosabb Oltáriszentségen.

      Ekkor hirtelen felcsendült egy vidám gyermekhang: Nézd csak, édesanya, milyen gyönyörű a Kisded! Látod már, édesanyám, látod Őt?

      A jámbor édesanya azonban nem látott egyebet, csak a Szentostyát, a titokzatos Égi Kenyeret. S mivel megijedt, hogy a kis Inez megzavarja a szent cselekményt, mindenképpen igyekezett őt csendre bírni. Az ötéves kislányka engedelmesen magába fojtotta leírhatatlan lelkendezését, szeme azonban boldogan tapadt arra a Kisdedre, akit minden kétséget kizáróan a plébános kezében látott mindaddig, míg felcsendült az áldozási csengő és a pap megáldozott. Ekkor eltűnt a Kis Jézus. Hasztalan kereste Őt a feketeszemű élénk gyermek az oltáron.

      A kis Inez újból megkísérelte félénken, hogy elmondja édesanyjának, amit látott; a mama azonban csendre intette:

      „Maradj nyugton! Majd a szentmise után a plébános úr helyezi Jézuskát a jászolba. Akkor láthatod!”

      Valóban, a plébános ünnepélyesen a mellékoltárhoz vitte a Kis Jézus szobrát. Ott jászolba fektette, miközben a hívek buzgón énekelték az ott szokásos karácsonyi énekeket.

      Mialatt kicsinyek és nagyok örömmel szemlélték a kis szobrot, Inez csalódottan fordult mamájához:

      „Mama, ez nem az az elő Kis Jézus, Akit én az oltáron láttam!”

      Édesanyja szótlanul csóválta fejét: milyen különös ötletei vannak a szent éjjelen kislányának! Máskor mindig olyan bájos volt a templomban, akár egy kis angyal. - Imádkozzál, gyermekem, és hallgass el már végre! - mondta.

      Inez erre engedelmesen összekulcsolta kis kezeit, mert éppen kezdődött a második: a hajnali szentmise. Amikor ebben a szentmisében is elhangzottak az átváltozási igék, a kislány jobbjának mutatóujja újra a magasba lendült:

      „Ott, ott, anya, nézd csak! Ott van a Kis Jézus a tisztelendő bácsi kezében! Ó, de csodaszép! Integet és rám mosolyog. Anya, hát nem látod?!!”

      Valóban a kis Inez másodszor is részese volt a Kisded Jézus szemlélése élményének, mígnem a miséző áldozásakor eltűnt.

      És a harmadik szentmisén is ugyanabban a kegyelemben részesült.

      A hívek nagyrésze felfigyelt a gyerek viselkedésére és szavaira. A szentmisék után körülfogták és különféle kérdésekkel ostromolták. Örömmel ecsetelte, milyen volt a Kis Jézus, hogyan szemlélte a népet és hogyan áldott meg mindenkit.

      E csodálatos esemény híre elterjedt nemcsak a faluban, hanem az egész környéken is.

      A plébános fülébe is eljutott, és magához kérette Inezt. Gyermeki egyszerűséggel felelt a feltett kérdésekre, nem hagyta magát keresztkérdésekkel megzavarni, sem gondolatmenetét összekuszálni. Nagy ártatlan szeméből, szerény válaszaiból a félreérthetetlen igazság sugárzott.

      A plébános ebből az esetből meggyőződhetett róla: a jóságos Isten figyelmeztette őt a gyermek által szentelése érvényességére és arra, hogy birtokosa annak a lelki hatalomnak, mellyel a szentmisében a kenyeret Krisztus testévé, a bort Krisztus vérévé változtatja. Mindamellett azonban nem akart sem ostoba, sem túlzottan hiszékeny lenni. Nagy lelki aggálya közepette valamiféle ellenpróbán törte a fejét.

      Néhány nap múltán, amikor a kislány szokásához híven újra a templomban volt, a pap három nagy ostyát vitt magával az oltárhoz. Átváltoztatáskor azonban csak kettőt konszekrált, a harmadikat még a szentmise kezdetén oldalra tette. Szentáldozáskor az egyik Szentostyát vette magához, míg a másikat a közönséges ostya mellé tette.

      Ekkor Inezt az oltár lépcsőjére állította, és a két ostyára mutatva megkérdezte:

      „Most látod a Kis Jézust?”

      A kislány erre ujjacskájával azonnal rámutatott a konszekrált Szentostyára és örömtől eltelten kiáltott fel:

      „Ó, igen! Ebben a Szentostyában látom a Kis Jézust, de a másikban nincs benne! Ó, milyen gyönyörű! Ó, milyen csodálatos!”

      Most már nem tudott, de nem is akart a pap kételkedni. Forró könnyek között teljes szívéből köszönte meg a Kis Jézusnak, hogy ilyen kézzel fogható csodával szabadította meg a gyötrelmes aggályoskodástól.

      Inez később egy szegény kolostorba lépett, ahol jámboran, szentül, szigorú bűnbánatban élt, mígnem a Kisded Jézus magával vitte a mennyekbe, ahol az örökös karácsonyi örömök részesévé tette.

Forrás: 

Moncadai Boldog Inez élete
A Moncada-i oltáriszentség-csoda, Spanyolország, 1392.