A Szent Eucharisztia és a Szent Szűz a katolikus Egyház két nagy oszlopa. Ők az Egyház ellenségeinek fő támadási pontjai. A belső ellenség az ökumenizmus leple alatt az Eucharisztiát összemossák az úrvacsorával, és gúnyt űznek a Mária-tiszteletből.
Boldog II. János Pál pápa 2003-ban az ECCLESIA DE EUCHARISZTIA kezdetű enciklikájában nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy nem lehet úrvacsorázni, összemosni:
46. (...) katolikus hívő nem áldozhat olyan közösségben, amelyben nincs érvényesen szentelt papság.
61. Az eucharisztikus misztérium – áldozat, jelenlét és emlékezet – nem tűri a csonkításokat vagy eszközzé silányítást. A maga sértetlen egészében kell átélni ünneplésekor is, a Jézussal való bensőséges beszélgetésben a szentáldozás pillanataiban is, és a szentmisén kívüli szentségimádás bensőséges csendjében is. Akkor az Egyház szilárdan épül és kifejezi azt, ami valójában: egy, szent, katolikus és apostoli; Isten népe, temploma és családja; Krisztus teste és a Szentlélektől éltetett jegyese; az üdvösség egyetemes szentsége és hierarchikusan fölépített közösség. (...) De hogy el ne veszítsük e kincset, tiszteletben kell tartanunk a hit- és az apostoli jogfolytonosságbeli közösséget, mint magából e szentségből fakadó követelményt. Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit.
„De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6, 54-56) Kemény beszéd volt ez még az apostoloknak is.
„Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona.” Áldott állapotban volt. Egy másik jel is feltűnt: egy sárkány. Nagy volt a harc a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták és „levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” „Amikor a sárkány látta, hogy a földre taszították, üldözőbe vette az asszonyt, aki fiúgyermeket szült.” (vö. Jel 12,1-13)
„A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett.” (Jel 12,17)
Mária a nagy jel, aki Fiút szült nekünk, és a harc Mária gyermekei ellen folyik ma is, az Egyház gyermekei ellen.
Imádás egyedül Istent illeti, erre aztán egyes katolikusok megkülönböztetik még a katekizmust is, mondván: nem szabad Máriához imádkozni:
2679 Mária a tökéletes imádkozó asszony, az Egyház előképe. Amikor hozzá imádkozunk, vele együtt ragaszkodunk az Atya tervéhez, aki elküldte a Fiát, hogy minden embert üdvözítsen. Mint a szeretett tanítvány, magunkhoz fogadjuk őt, Jézus Anyját, aki minden élő Anyja lett. Imádkozhatunk vele, és imádkozhatunk hozzá. Az Egyház imádságát Mária imádsága hordozza, és az Egyház a reményben kapcsolódik hozzá.
Két megdicsőült test van jelenleg a mennyben: Jézus Krisztus, az Isten Fia; és Mária, Isten Anyja és a mi Édesanyánk.
Szeghy Ernő atya (1872-1952) is ezzel szembesít minket: a mi saját érdekünkben áll Máriát tisztelni.
Mária tiszteletének fontosságát talán semmi sem mutatja annyira, mint az, hogy ez a tisztelet az igazhitűségnek igazoló jelvénye, s hogy a sátán végtelen dühvel támad ellene. Még azok az eretnekek is, akik különösen Krisztus Urunkat tisztelik, Máriától nem csak megtagadnak minden tiszteletet, hanem még gyalázzák is Őt. Miért? Vajon mit vétett nekik? Semmi mást, mint azt, hogy őt kizárólag a római katolikus Anyaszentegyház tiszteli, s Ő Krisztus Urunk Misztikus Testében a nyak, amely a fejet, az Üdvözítőt a testtel, vagyis az Egyház tagjaival összeköti. Aki tehát ellensége az Egyháznak, szükségképpen gyűlöli Őt is. Az Ő tisztelete tehát a legszorosabban összeforrott az igazhitűséggel, szóval a mi legfontosabb lelki érdekünkkel. Mert hiszen „az igaz a hitből él” (Róm 1,17).
Grignon Szent Lajos (1673-1716) még ennél is tovább megy, a „Tökéletes Mária-tisztelet” c. művében, „elvetettségről” beszél:
250. Az édes Szűzanya kinyilatkoztatott Boldog Alanus de Rupe-nak: „Tudd meg Fiam, és mondd meg mindenkinek, hogy nagyon valószínű jele az elvetettségnek, ha valaki az Angyali Üdvözletet, mely az egész világot helyreállította, megveti, unja és elhanyagolja.” Nagyon vigasztaló, de egyszersmind félelmetes szavak ezek, és alig lennének elhihetők, ha nem kezeskednék mellettük az a szent férfiú, előtte pedig Szent Domonkos és utána sok nagy egyéniség és több század tapasztalata. (...)
251. Nem tudom, hogyan és miért van ez így, de mégis így van. Nincs is jobb titkom annak megismerésére, hogy valaki Istenből való-e, mint hogy megvizsgálom, szívesen imádkozza-e az Üdvözlégy Máriát és a rózsafüzért.
Saját tapasztalatom, hogy sokszor nagyon nehéz valakit rávenni egy-egy kilenced elvégzésére, akkor is, ha a gyermeke vagy a saját élete forog kockán, csak ígérgeti, hogy majd ... ha fagy, magamra hagynak a kilencedben, mert általában el kellene a kilenced alatt imádkozni egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és Dicsőséget.
Bosco Szent János 1862. május 30-án a következő prófétai látomását mesélte el fiainak (Turinban), ez a látomás a az Egyház két nagy oszlopáról szól:
„Képzeljétek el, hogy egy tenger partján állunk, vagy még inkább egy magányos sziklán, ahonnan a lábunk alatti talajon kívül sehol máshol nem látunk szárazföldet. A messze tengeren megszámlálhatatlanul sok hajót ismerünk fel, melyek tengeri csatára készülődnek. A hajók orra vasból készült, testük ágyúkkal, puskákkal és mindenféle más fegyverrel van felszerelve.
Mind egy náluk sokkal nagyobb hajó (Egyház) felé közelednek, amit megpróbálnak éles orrukkal felsérteni, majd meggyújtani és minden más módon megkárosítani.
A nagy hajót számos kisebb csónak követi, melyek parancsot kapnak tőle és a fejedelmi hajót az ellenséges flotta ellen védik. Erős ellenszéllel kell mindeközben megküzdeniük, és a felkavart tenger is - úgy tűnik - a támadókat segíti ellenük.
A távolban, a tenger közepén nem messze egymástól két hatalmas oszlop áll. Az egyiket az Immaculata szobra koronázza, akinek lábainál egy táblán a következő felírat van elhelyezve: »Auxilium christianorum« (a keresztények segítsége), a második, sokkal magasabb és hatalmasabb oszlopon egy nagyon nagy ostyát látunk, alatta egy táblán a következő szavakkal: »Salus credentium« (a hívek üdvössége).
A pápa a nagy hajó kapitányaként felismeri az ellenség dühét és ezzel azt a veszélyt, amelybe szövetségesei kerültek. Ezért a kísérő csónakok kormányosait a maga hajójára hívja tanácskozásra. De a vihar egyre hevesebb lesz, a parancsnokoknak vissza kell térniük csónakjaikra. Mikor a szélvész egy kissé elcsendesül. a pápa másodszor is magához hívatja őket. Ekkor a vihar hirtelen újra kitör. A pápa a kormánykeréknél áll és minden erejével megpróbálja hajóját a két oszlop közé kormányozni, melyen sok horgonyt és nagy kampót rögzítettek.
Az ellenséges hajók megkezdik a támadást és a pápa hajóját el akarják süllyeszteni. Újra és újra megpróbálnak égő anyagot a nagy hajó fedélzetére hajítani, és minden ágyújukból golyózáport zúdítanak rá.
Az ellenséges hajók szenvedélyes harca és minden fegyverük bevetése ellenére támadásuk nem jár eredménnyel, mert a pápa hajójának sikerül szabadon és biztosan átszelnie a tengert, holott minden oldalról komoly támadásoknak van kitéve, de a lékeket, ahogy keletkeznek egy lágy szellő, mely az oszlopokból támad, azonnal betömi. A támadók hajóin felrobbannak az ágyúcsövek, a hajók orra széttörik, sok hajó megreped és elsüllyed a tengerben.
Ekkor azonban a pápát hirtelen egy golyó találja el. Segítői megtámasztják ugyan, és újra talpra állítják, de hamarosan egy újabb lövedék is eltalálja, mire holtan hanyatlik a földre. Az ellenséges flottán ekkor az öröm és a győzelem rivalgása száll fel. A pápai hajón összesereglett parancsnokok azonban akkora gyorsasággal választják meg az új pápát, hogy az előző haláláról szóló hír az újonnan megválasztottnak nevével egy időben jut el az ellenséghez. Erre ezek minden bátorságukat elvesztik, a pápai hajó pedig minden nehézséget legyőzve biztosan úszik át a két oszlop között, ahol horgonyt tud vetni.
Az ellenség menekül, de fejvesztettségükben egymásnak mennek és elsüllyednek. A pápai hajó kis kísérő csónakjai teljes erőből szintén a két oszlophoz eveznek, ahol kikötnek. A tengeren nagy csönd honol...”
Mikor Don Bosco idáig ért az elbeszélésben megkérdezte későbbi utódját, Don Michael Rua leendő rendfőnököt: „Mi a véleményed erről a történetről?”
Don Rua így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy a pápa hajója az Egyház, melynek ő a feje. A többi hajó az embereket, a tenger a világot jelképezi. Azok, akik a nagy hajót védik, a pápa hűséges követői, a többiek az ő ellenségei, akik minden eszközzel megpróbálják megsemmisíteni az Egyházat. A két oszlop, szerintem, Mária tiszteletét és a szent Eucharisztiát jelentik.”
Don Bosco ezt válaszolta: „Jól beszéltél. Az ellenséges hajók az Egyház üldözőit jelentik. A legsúlyosabb szenvedéseket készítik elő az Egyház számára. Az, ami eddig volt, szinte semmi ahhoz képest, ami jönni fog. Csak két eszköz marad számunkra az így keletkezett zűrzavarból való megmenekülésre: az Isten Anyjának tisztelete és a gyakori szentáldozás.”
Kérjük a Szentlélek kegyelmét, hogy hűek tudjunk maradni az Egyházhoz, a Pápához, a Tanítóhivatalhoz.
Nem lehet kétfelé sántikálni, vagy-vagy:
