Titkos értelmű rózsa

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

27. elmélkedés 

Titkos értelmű rózsa 

Rosa mystica 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát ragyogó, mennyei szépségében, s kérjük Isten kegyelmét, hogy megértsük ezt az udvarló kifejezést, hogy „titkos értelmű rózsa”. 

      Miért kedveskedik az Anyaszentegyház Őneki ezzel a kifejezéssel? Vegyünk gondolatban kezünkbe egy szép rózsát és vizsgáljuk közelebbről! Ha a maga egészében tekintjük, tökéletes szépség, ha pedig széjjelfosztjuk, azt fogjuk látni, hogy minden egyes szirma, a maga nemében egy kis műremek. Nincs a földön művész, aki képes volna a rózsaszirom szép színét, alakját, bájos vonalait, gyöngéd szövetét, csodálatosan kedves hajtásait és kellemes illatát utánozni. Remekműve az a Teremtőnek. Márpedig egy-egy rózsabokron százával vannak ilyen szirmok. Rózsának mondhatjuk tehát a Szűzanyát abban az értelemben, hogy Ő is nem csak a maga egészében gyönyörűséges, hanem csupa szépségből van összeállítva. Az Ő csodálatos adományai, kiváltságai, ajándékai, isteni és erkölcsi erényei - mind megannyi elragadó rózsaszirom! 

      Vegyük sorra ezeket a szirmokat! Szeplőtelen fogantatás, kegyelemmel teljesség, vétkezhetetlenség, tökéletes alázatosság; a Szentlélek ajándékai: bölcsesség, értelem, tudomány, jótanács, bátorság, jámborság és az Úr félelme; az isteni erények: a hit, a remény, a szeretet; az erkölcsi erények: erősség, okosság, mértéktartás és igazság - s az ezeknek kíséretét képező számtalan többi erény, éspedig hiány nélkül, teljes számban. Igen, mert ennek a csodarózsának megvan minden egyes szirma. Egyet sem hullatott el. 

      Amikor Lourdes-ban Bernadette-nek megjelent, mezítelen kis lábait egy-egy aranyrózsa ékesítette. Ilyen csodaszép aranyrózsa ő maga, minden fonnyadás, minden hervadás nélkül. Itt e földön az Ő szentségesen szent, szűzi tiszta teste nem volt kivéve a halál kötelezettsége alól, bár Őnála az is csupán a léleknek elválásában, nem pedig a test romlásában nyilvánult meg. Egyébként azonban az eredeti bűnnek többi következménye alól fel volt mentve, s tökéletesen ráillenek az Énekek Énekének szavai: „Teljesen szép vagy én kedvesem, s szeplő nincs terajtad”. Igen, csodaszép rózsa a mi Szűzanyánk.

      Azonban ez az Ő nagy szépsége nehogy csüggesztően hasson reánk valahogyan! Ne mondjuk magunkban, hogy e tekintetben nem utánozhatjuk Őt. Vajon nem volna-e nevetséges, ha a kis százszorszép, az ibolya vagy a nefelejcs nem akarnának szépek lenni, csupán azért, mert a rózsa szebb náluknál? A mi lelkünk is csodaszép remekműve az Úristennek, s mikor a kegyelem fényében ragyog, az összes égi seregek gyönyörűségére szolgál, éppúgy, mint az ember, aki ha szebbnek is találja a rózsát, teljes mértékben képes gyönyörködni az apró mezei virágocskákban. A mi lelkünk nagyobb érték, mint az egész anyagi világegyetem. Hogy mennyi az ára? Nézzük az Istenembernek a kereszten omló vérét! Annyit ér, mint az. Tehát csak gondozzuk buzgón lelkünk szirmait! Nézzük, nem hullanak, nem hervadnak-e, s ha igen, növesszünk újakat. 

      „Titkos értelmű rózsa.” A misztikus kegyelmek között a legmagasabb a lelki házasság, amelyben az Úristen az emberi lélekkel szoros, benső frigyre lép s az ember akarata - mar amennyire ez a földi életben lehetséges - tökéletesen beleolvad Isten akaratába, illetve a forró istenszeretet lángjában egybeforr vele. Ez a lelki házasság a Szűzanyánál olyan tökéletesen volt meg, mint soha senki másban, mert hiszen ennek a frigynek gyümölcse volt az édes Jézus. Ebben a frigyben élte végig egész földi életét. Akarata soha, egy hajszálnyira sem térhetett el Isten akaratától, még a legirtózatosabb lelki gyötrelmek közepette, a keresztnek tövében sem. Majdnem halálra vérzett tőlük a szíve, de nem tiltakozott ellenük. Isten úgy akarta, tehát ő csak azt ismételgethette: legyen meg mindenben az Ő szent akarata. 

      A lelki írók tekintélyes része s a karmeliták is azt vallják, hogy a szentek lelki élete nemigen képzelhető valamelyes misztikus kegyelmek nélkül. Nem a feltűnő misztikus kegyelmeket értik; nem a látomásokat, elragadtatásokat, és így tovább, hanem a nyugalmi imát, a természetfölötti szemlélődést. Ennek színvonalára esetleg bennünket is fölemel az Úr, ha megvannak nálunk a kellő föltételek a magasabb lelki élethez, tehát például ha megvan bennünk az igyekezet bensőséges lelki életet élni. De akár szemlélődők legyünk, akar nem, a lelki életnek nálunk is abban kell a tetőpontra jutnia, hogy lelkünk forró szeretetben egyesül Istennel; az akaratunk - mert hiszen igazából csakis az egyesülhet vele - tökéletesen beleolvad az övébe. Ha ehhez hozzájárul az a körülmény, hogy ez az akarati egyesülés nem csak valami időközönként megújuló és átmenetileg tartó dolog minálunk, hanem teljesen második természetünkké válik, akkor vajon mi más kell még ahhoz, hogy megvalósuljon nálunk a lelki házasság? Mi szükség volna ehhez ráadásul látomásokra, elragadtatásokra és más egyéb feltűnő kegyelmekre, amelyeket az Úristen egyeseknek akkor szokott adni, amikor azzal külön céljai vannak? Íme tehát a mi Szűzanyánk, a titkos értelmű Rózsa nyomán mily könnyű eljutnunk a legmagasabb misztikus kegyelemig!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Ájtatosság jeles edénye

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

26. elmélkedés 

Ájtatosság jeles edénye 

Vas insigne devotionis 

      Képzeljük magunk elé, amint a Szűzanya körülbelül huszonhét esztendős korában egyszerű, szegényes, de azért tisztességes ruhában, imába merülve halad a Jeruzsálemből Názáret felé vezető úton, s nem veszi észre, hogy a tizenkét éves kis Jézus ottmaradt a templomban! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megismerhessük és utánozhassuk a Szűzanya kiváló ájtatosságát. 

      Elmélkedjünk először arról, mi is az áhítat, s hogy mekkora fontossággal bír a lelki életben. Azt hihetnénk ugyanis, hogy az ájtatosság azonos a lelki élettel; pedig nem az, sőt akárhány lelki ember nagyon is jól teszi, ha megvizsgálja magát, vajon van-e benne elegendő ájtatosság. Az ájtatosság vagy áhítat tehát az Istenbe merült bensőnek külső megnyilatkozása az egész megjelenés összeszedettségében, az érzékek fékezésében, az imaszerű testtartásban, szóval mindabban, ami azt a benyomást kelti, hogy az illető áhítatba van merülve. Magától értetődik, hogy az áhítatos külsőnek teljes összhangban kell lenni a belsővel, mert hiszen egyébként képmutatás volna. Sőt rendes körülmények között még annak a szándéknak is távol kell lennie az illetőtől, hogy mások észrevegyék rajta az ájtatosságot, s így épülésükre szolgáljon. Az igazi áhítatba merült embernek az ilyesmi eszébe se jut. Éppen ezért ő egyáltalában nem fog különbséget tenni külső testtartás tekintetében akár a templomban imádkozik, mások láttára, akár pedig a szobájában, ahol Istenen kívül senki sem veszi észre. Másrészt azonban, ha nem is törődik azzal, mit gondolnak róla mások, az áhítatos külsőt igen fontosnak fogja tekinteni, éspedig azért, mert tartozunk vele Istennek; mert ez hozzátartozik az isteni udvar etikettjéhez, illemszabályaihoz; mert Istennel nem illik úgy tárgyalni, mint akármilyen jött-ment emberrel. 

      De másrészt fontos azért is, mert az ájtatos külső viselkedés visszahat bensőnkre, s erősíti ájtatos hangulatunkat. Igen sok lelki élet hanyatlik és laposodik el az ájtatosság hiánya miatt. A szent dolgokkal való állandó foglalkozás bizonyos közönyösséget teremt a lélekben; a megszokottság csökkenti úgy a külső, mint a benső tiszteletet, s a vége az, hogy külsőleg egyáltalán nem látszik meg rajtunk, vajon a szentáldozáshoz járulunk-e, vagy pedig szobasöpréshez készülünk, s ilyenkor igen nagy a valószínűség, hogy a bensőnk sem igen változik a két elfoglaltság szerint. 

      Gondoljunk Keresztes Szent János atyánkra, aki a folyosón haladtában kénytelen volt öklét a falba verni, hogy áhítata ne fokozódjék elragadtatásig! Hol vagyunk mi ettől?! 

      Szűzanyánk életéből az evangélium csupa olyan vonást örökít meg, amelyek Őt a legmélyebb áhítatba merülve állítják szemünk elé. Az angyali üdvözlet alkalmával hogyan is képzelhetnénk Őt másképpen, mint alázatosan térdre borulva, s teljesen Istenbe merült lélekkel és tökéletes külső összeszedettségben! Amikor azután Erzsébethez utazik, azon a négynapi úton, valami Jeruzsálembe menő karaván közepette - mert hiszen egyedül utazni nem volt bátorságos – a názáreti Máriának, József, Dávid fia arájának áhítata abban az amúgy is imádságos környezetben csupán azért nem keltett feltűnést, mert Ő mindenben meghúzódó és szerény volt, amiben Őt kicsiny alakja is segítette. De el lehet képzelni, mennyire el volt merülve a szíve alatt nyugvó megtestesült Igének szemléletében. Mennyire vak és süket volt minden egyéb iránt. - Fenséges jelenség lehetett a Magnificat alkalmával! Itt a kis Szűzanya félretesz, illetve az elragadtatás félretetet vele minden tartózkodást. Égre emelt szemekkel látjuk Őt ott, s kitárt karokkal, amint zengi az Ő csodálatos himnuszát. Vajon hogyan mondjuk azt mi a zsolozsmában?! 

      Mellőzve sok egyebet, térjünk át a kis Jézus első templomlátogatásának eseményeire, amikor a Szűzanya egy egész napon át halad a karaván női tagjai között, s nem veszi észre, hogy isteni gyermeke elmaradt. Azt hiszi, Józseffel van, a férfiak között. Ez a jelenet rendkívül mulatságos, amennyiben mutatja, hogy a Szűzanyának áhítata mennyire szellemi volt. Magától értetődik, hogy Jézusának testi jelenléte kimondhatatlan boldogság volt az Ő anyai szívének, de azért nyugodtan el tudott lenni nélküle. Az látszik ebből, hogy ő nem az édességeket, nem a forró érzelmeket kereste áhítatában, hanem az Istenben való szellemi elmerülést. 

      Hányan vannak, sőt a hívek legnagyobb része áhítat alatt csupán azokat a szívet melengető érzelmeket érti, amelyek oly édessé tudják tenni az imádságot. Ha tehát ezek alkalmilag hiányoznak náluk, ha lelki szárazság borul reájuk, akkor telepanaszkodják a gyóntatószékeket azzal, hogy nem tudnak ájtatosan imádkozni! Milyen félszeg felfogás ez! Az ilyenek a Szűzanya helyében bizonyara ki sem eresztették volna ölükből az édes Jézust, hanem becézték volna naphosszat. Pedig Őneki ez nem kell. „De miért kerestetek? - mondja szüleinek. - Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49) - Mennyit tanulhatunk az „ájtatosság jeles edényétől” ott, azon a Názáret felé vezető úton!    

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Tiszteletes edény

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

25. elmélkedés 

Tiszteletes edény 

Vas honorabile 

      Képzeljük magunk elé a Szent Szüzet a Megtestesülés pillanatában, amint lelkét a kegyelmek mérhetetlen óceánja tölti be, ártatlan, szűzi teste pedig az emberré lett örök Igét hordozza. Boruljunk le hódolattal e tiszteletreméltó edény előtt, s kérjük kegyelmét, hogy mi is a Szentlélek ajándékainak lehessünk az edényei. Amikor Dávid király a frigyszekrényt Aminadab házából a Sionra akarta átvitetni, s a göröngyös úton a szekrény megbillent, s az egyik pap, Oza, hirtelen odakapott a frigyszekrényhez, nehogy leessék. Isten azonnali halállal büntette őt ezen tiszteletlenségért. 

      A Szűzanyát is a legmélyebb tisztelet illeti meg részünkről. Igaz ugyan, hogy ez a körülmény nem hoz létre távolságot Őközötte és miközöttünk. Ő nem olyan, mint e föld uralkodói, akik közelébe közönséges, egyszerű ember nem juthat. Ő nekünk valódi, gyöngéd édesanyánk, aki bennünket szívéhez akar szorítani, s azt kívánja, hogy teljes bizalommal közeledjünk hozzá. Azonban, amint az uralkodó gyermekeinek sem szabad soha megfeledkezniük szülőjük méltóságáról, s a legnagyobb bizalom és gyöngédség megnyilvánulásait is mindig tisztelettel kell párosítaniuk, úgy vagyunk mi is Ővele. 

      A Szűzanya végtelenül tiszteletreméltó edény volt akkor, amikor szűzi méhében hordozta az Üdvözítőt. Mint egy eleven tabernákulum járt-kelt kilenc hónapon keresztül, s nem csak az egész Szentföldön, hanem az egész földkerekségen nem volt semmi, ami szentség tekintetében őhozzá lehetett fogható. A jeruzsálemi templomban a Szentek Szentje olyan szent hely volt, hogy abba csakis a főpapnak volt szabad évenként egyszer belépnie, éspedig nagy tisztulások és bűnökért bemutatott áldozatok után. De mi volt ez a szent hely, az Úristen jelenlétének jelképe, a kis názáreti Szűzhöz képest, akiben a világegyetem Ura Istene, a maga valójában volt jelen? Ő volt az igazi Szentek Szentje! Azonban most gondoljunk csak arra, hogy a szentáldozáskor mi is magunkhoz vesszük az édes Jézust a maga valójában. Tehát körülbelül negyedóra idő alatt, amíg a színek bennünk el nem romlanak, mi is eleven szentségház vagyunk: a Szentek Szentje. Azaz éppen az a kérdés, hogy azok vagyunk-e igazán? Mert hiszen, sajnos, sajnos, van szentségtörő áldozás is a világon, de még a méltó áldozások között is igen nagy a különbség. Igyekezzünk megtanulni a Szűzanyától, miként kell viselkednünk az Úr Jézus szentségi jelenléte idején, hogy mi is méltó edényei lehessünk! 

      Vajon a Szűzanya kevésbé volt-e tiszteletreméltó edény az édes Jézus születése után, mint annak előtte? Vajon ez a becéző megszólítás csak arra az időre vonatkozik-e, amelyet isteni Gyermeke az Ő szűzi méhében töltött? Erre a kérdésre határozottan tagadólag kell válaszolnunk, éspedig azért, mert a kegyelemmel teljesnek lelki életében visszafejlődés, vagy hanyatlás nem képzelhető el. Tehát ő nem veszített azáltal, hogy az Istenember megszűnt valóban test szerint benne lenni. A tényleges jelenlétet teljesen pótolta az a kegyelemtöbblet, amelyet a megtestesült Ige az Ő lelkében hátrahagyott. Ő a kegyelmeknek volt tiszteletreméltó edénye, illetve most még sokkal magasabb fokban volt az. Hiszen a hittudósok szerint a kegyelemteljesség a Szűzanyában állandóan növekvőben volt élete utolsó pillanatáig, éspedig olyan arányokban növekedett, hogy azt emberi ész föl sem foghatja. 

      Ha azonban ez így van - aminthogy tényleg így van -, akkor ebből valami igen fontos tanulság vonható le ránk nézve. A Szűzanyában az angyali üdvözlettől számított harminchárom vagy harmincnégy esztendő folyamán csak egyszer, ama boldog kilenc hónap alatt volt jelen az édes Jézus. Igaz, hogy ez annyi, mintha mi hetvenegy esztendeig naponta áldoznánk, s mindig egy negyedóra hosszat maradna nálunk. De azért, bár sokkal rövidebb ideig élvezzük jelenlétét, ez nem mentség számunkra, ha a szentáldozás utáni hálaadás végeztével mindig visszaesünk régi gyarlóságainkba, s nem maradunk meg azon szinten, amelyre az édes Jézus szentségi jelenléte által emelkedtünk. Hát még mit mondjunk arról, ha lanyhán áldozunk, s talán a hálaadásunk sem sokat ér?! Akkor bizony nálunk a kelleténél sokkal nagyobb a különbség a tartalom és az edény között, s ez utóbbi minden inkább, csak nem tiszteletes! 

      Kérjük a Szűzanyát, szerezze meg nekünk azt a kegyelmet, hogy mindig tudatában maradjunk edényi voltunknak, s lelkünk tartalma, időnként a szentségi Jézus, rendesen pedig a legszentebb Szentháromság előtt hódoló leborultságban maradjunk életünk utolsó pillanatáig. Adja Isten, hogy ezek az isteni Vendégek sohase érezzék nálunk rosszul magukat!

 
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Te Deum

Adoro te devote

Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote 

Rejtőző istenség, hittel áldalak,

Ki elrejteztél itt bor és kenyér alatt. 

Szívem te előtted megalázkodik, 

Mert ha téged szemlél, megfogyatkozik. 

Sebeid Tamással nem szemlélhetem, 

Te vagy mégis, vallom, Uram, Istenem. 

Add, hogy egyre jobban higgyek Tenéked, 

Tebenned reméljek és szeresselek. 

Kegyes Pelikánunk, égi szeretet. 

Véredben, tisztátalant, moss engemet, 

Egy cseppje elég, ha a mérlegbe hull, 

Az egész világnak bűnváltságul. 

Jézus, most csak arcod leplét láthatom, 

Add meg, Uram, amit úgy szomjúhozom, 

Boldogan, lepletlen lássam színedet 

És dicsőségedben dicsérhesselek. 

(Sík Sándor fordítása)

Karnélküli csoda

      Jessica Cox egy ritka, ismeretlen genetikai okból karok nélkül született. Az édesapja arizonai, édesanyja fülöpszigeti. Jelenleg 29 éves:

      Mint gyerek, nem értette, miért nem fogadták be maguk közé a korabeli gyerekekek. „Hát olyan nehéz másnak lenni.” 

      Mindezek ellenére részt vett a különböző tevékenységekben, mint a torna, tánc és ének, gyakran igen nagy sikerrel. 

     Fiatalabb korában sokszor úgy érezte, csalódott, remegett, sírt karjainak hiánya miatt, azonban figyelmét és minden energiáját a sport felé fordította. 

           

      Jessica számára a szülei viselkedése a példakép, támaszt és erőt ad neki. 

      Anyám az én példaképem, mindig azt mondta, hogy megteheted mindazt, amit akarsz. Apám nem ejtett egy könnycseppet sem születésemkor, és így nem tartom magamat áldozatnak. Nehéz volt egy fogyatékkal élő gyermek apjának lenni. Ő volt az én támaszpillérem a nehéz pillanatokban, és ő volt az a személy, aki hozzásegített ahhoz, ami ma vagyok.

      Sokszor nagyon bántott, ahogy az emberek néztek rám, amikor mentem az utcán, vagy a lábammal ettem. De ők nem tanulták meg, hogy az ilyen esetekben pozitív oldalt lássák, hiányzott az optimizmus. 

      Hogy megtanultam autót vezetni, először annak volt köszönhető, hogy változásokat végeztek az autón. Én azonban úgy döntöttem, hogy megszüntetve a változásokat az autón, jobban megtanulom, és jelenleg engedélyezett számomra a korlátozás nélküli vezetés. 

Jessica szereti az autóját saját maga tankolni: 

Képes leírni 25 szót percenként, a haját ápolni, sminkelni, kontaktlencsét kezelni olyan könnyedén, mint bárki más:

      Jessica jelenleg 29 éves és 1,55 méter magas, és ő az első karok nélküli női pilóta a történelemben:

Néha a félelem  az ismeretek hiányából származik és az ismeretlentől. Amikor elkezdtem repülni rájöttem, hogy az én félelmem is attól van, hogy nem sokat tudtam a repülésről. 

2008 májusában Anyák Napján repült először egyedül, és a pólóján ez a felirat állt „Look Ma, No Hands!” („Nézd Anyu, kéz nélkül !”) 

      Jessica Cox a University of Arizona diplomás pszichológusa, nemzetközileg elismert tanúságtevő és szónok, az utóbbi nyolc évben tanácsadó és útmutató az amputált karú Gyermekek Nemzetközi Hálózatánál.
      Jessica sugárzó öröme, kiváló humorérzéke, hősiessége nagyon sok embert megihletett.

2011 márciusában találkozott XVI. Benedek Pápával:

        És a „Guinness World Record” érméjét a Szentatyának ajándékozta, amint ebben a rövid  videóban is látható:

Jessica az idén májusban férjhez ment, néhány felvétel az esküvőjéről:

 

Tudom, hogy nehéz lesz a családi életforma, de azt is tudom, hogy én egy jó anya leszek. A legnehezebb az lesz - mondja nevetve -, amikor a szülői dorgáláshoz szükség lenne a „szülői kézre”.

Forrás:
- az internet.
- Jessica Cox honlapja (a képre kattintva):

Lelki edény

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

24. elmélkedés 

Lelki edény 

Vas spirituale 

      Képzeljük magunk elé a katolikus hívők millióit a Szűzanya trónja előtt térdre borulva, amint ajkairól hangzik ez a becéző megszólítás; „Lelki edény”. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ezen szavak értelmét felfoghassuk és belőlük üdvös tanulságot merítve, magunk is igyekezzünk lelkiek lenni. 

      Mi az a lelkiség? Hogy erre a kérdésre a választ megadhassuk, fontoljuk meg, hogy az Úristen az első embert lelkinek teremtette. Igaz ugyan, hogy testet is adott neki, de azért nem akarta, hogy állatias legyen. Testi szervezetébe belehelyezte mindazokat az életműködéseket és ösztönöket, amelyek megvannak az állatnál és szükségesek a testi élet fenntartására. Lelkét is olyanná tette, hogy annak rendeltetése legyen a testet éltetni. Az ember lelke szellemi lény ugyan, de nem tiszta szellem, mint az angyal. Szellemi, amennyiben a test halála után is életben maradó, egyszerű lény; azonban, míg az angyalnak semmi köze az anyaghoz, őneki a halál után is megmarad a rendeltetése, hogy visszatérjen a feltámadó testbe. 

      Az első embernél az Úristen gondoskodott arról, hogy a test semmiféle káros befolyást se gyakorolhasson a lélekre, vagyis ne húzza azt lefelé, az állatias színvonalra. Ádámnál és Évánál a nemi ösztönök és szenvedélyek tökéletesen alá voltak rendelve az észnek és akaratnak, a ezen felsőbb tehetségek parancsa nélkül meg sem moccantak. A test részéről kísértés nem férkőzhetett lelkükhöz. Innen volt teljes gyermeki ártatlanságiik, amelynek következtében mezítelenségüket nem szégyellték. Nem volt okuk rá, mert az semmiféle rendetlen gondolatra nem adott alkalmat. Amikor azonban ők mondták fel az engedelmességet Istennek, akkor a test ösztönei is a lázadás terére léptek a szellemi tehetségekkel szemben, s ők rémülve menekültek szégyenükben egymástól. Az érzéki résznek ezt a fegyelmezetlenségét ősszüleink az eredeti bűnnel együtt reánk hagyták, valamint a betegségeket és a halált is. Ezért kísértés az ember egész élete ezen a földön. 

      Amikor azonban a Mindenható az Ő legszebb leányát, a Szűzanyát megtervezte, azt akarta, hogy az Ő szervezetében tökéletes legyen a rend. Nem tette ugyan halhatatlanná test szerint, de részesítette az ártatlan ősszülők azon kiváltságában, amelyet az imént említettünk, hogy összes testi ösztönei és szenvedélyei tökéletesen engedelmeskedtek belátásának, s akaratának parancsa nélkül nem mozdultak meg. Ennek és kegyelemteljességének következtében hozzá a bűnnek még csak az árnyéka sem férhetett, és soha életében nem követett el még csak tökéletlenséget sem. 

      Mi ugyan nem részesültünk ebben a nagy kiváltságban, de ne feledjük, hogy Isten kegyelmének segítségével meg lehet azt közelítenünk. Ha minden nap újra és újra fölvesszük a küzdelmet ösztöneink és szenvedélyeink ellen, akkor lassanként elszokunk a bűnöktől, sőt még a nagyobb tökéletlenségtől is, és mindinkább lelkiek leszünk. Haladjunk ebben az irányban. 

      Az a becéző megszólítás, amelyet elmélkedésünk tárgyául választottunk, a Szűzanyát lelki edénynek nevezi, azért, mert fő rendeltetése az volt, hogy mint valami szent edény, magába fogadja az Üdvözítőt. Azonban fogálom megfontolását hagyjuk a következő alkalomra, s most ennek a szónak egy más jelentésével foglalkozzunk. Az Ószövetség lapjain ez a szó: edény, (héberül keli) annyit is jelent, mint fegyver. A zsoltáros például a nyilakat a halál „edényei”-nek nevezi. Hogy ez a harcias fogalom a Szűzanyával való vonatkozásban nem helytelen, azt már abból is láthatjuk, hogy az Anyaszentegyház őrá alkalmazza az Énekek Énekének szavait: „Szép vagy, én barátnőm; kedves, és bájos, mint Jeruzsálem, s rettenetes, mint a csatasorban felvonuló hadsereg” (Én 6,4). Hogy kikkel szemben fegyver és kikre nézve rettenetes a Szűzanya, azt nem kell soká kutatnunk. A Lourdes-i jelenések alkalmával Bernadette egyszer a folyó felől félelmetes morajt hallott. Ezrekre menő tömegeknek lázongó, dühöngő hangjait. Az üvöltő hangorkánból ez bontakozott ki: „Menj el innét! Távozzál innét!”. A pokol légiói voltak, akik a Szűzanyát szerették volna onnét elijeszteni. Mert hiszen Ő legfélelmetesebb ellenségük. 

      Az az út, amelyen mi az örök üdvösség felé haladunk, tele van veszedelemmel. Jobbról-balról, haramiák módjára, rossz szellemek leselkednek reánk; egyik legnagyobb ellenségünk pedig egy pillanatra sem hagy el bennünket, s ez a mi testünk. A Szűzanya mindkettő ellen a leghathatósabb fegyver. Ha Őt szeretjük, fél tőlünk a sátán. Ha az Ő végtelen tisztaságáról elmélkedünk és ábrándozunk, akkor ezek a gondolatok csodálatos módon tisztogatják a lelkünket, s ha nem is szerzik meg a tökéletes sérthetetlenséget, igen közel visznek ahhoz. A kísértések mindjobban vesztenek hevességükből, s lassan-lassan mégis csak lelki emberekké alakulunk át. 

      Ó, Szűzanyánk, te, aki magad vagy a térden álló a mindenhatóság, kérünk téged, hódítsd meg teljesen szíveinket és lény a mi hatalmas védő- és támadó fegyverünk.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html