A tevékeny és szemlélődő életről

31. A tevékeny és szemlélődő életről 

      Az ember testből és lélekből áll, ezért az életútjának is testi és lelki tevékenységből kell állnia: cselekedetekből és elmélkedésből. 

      A tevékeny életút a következőkből áll össze: böjt, önmegtartóztatás, virrasztás, térdhajtás, imádság és egyéb testi aszkézis, amelyek a keskeny ösvényt alkotják, mely Isten igéje szerint az örök életre vezet (Mt 7,14). 

      A szemlélődő életút az elmének fölemelése az Úristenhez, szívbéli figyelemmel, a szív imádságával és kontemplációval, a lelki dolgoknak ilyesféle gyakorlásán keresztül. Aki a lelki élet útját szeretné járni, annak előbb a tevékeny élettel kell kezdenie, s azután már eljut a szemlélődőbe is, ugyanis a tevékeny élet kihagyásával a szemlélődőbe eljutni nem lehet. 

      A tevékeny élet arra szolgál, hogy megtisztuljunk a bűnös szenvedélyektől, s ugyanakkor utat törjön számunkra a kontemplatív élet felé. Mert egyedül csak a szenvedélyektől megtisztultak és a tökéletesek tudnak belekezdeni ebbe az életbe, amint ez a Szentírás szavaiból kitűnik: Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent (Mt 5,8), valamint Teológus Szent Gergely szavaiból: a szemlélődésbe csak a saját tapasztalataik alapján legtökéletesebbek foghatnak bele veszély nélkül. Így az Anyaszentegyház is, midőn boldognak hirdeti Csodatévő Szent Miklóst, azt énekli róla: „Miután hallgatással vette fel a küzdelmet a gonosz gondolatokkal, a tevékenységet összekapcsolta az Istenbe merült gondolatokkal, s ezekkel pedig megszerezte a tökéletes értelmet, amelyből bátorságot merített, hogy az Istennel és az angyalokkal társalogjon” (Akathisztosz himnusz Szent Miklóshoz, 10. kondákion). 

      A szemlélődő életbe félelemmel és rettegéssel, töredelmes szívvel és alázattal, a Szentírásról szerzett bőséges tapasztalattal, és ha akad olyan tapasztalt sztarec, akkor az ő vezetésével kell belekezdeni, nem pedig vakmerően és önfejűen. Mert aki vakmerő és öntelt - Sínai Gergely szavaival élve -, az azt keresi, ami nem felel meg képességeinek, és büszkeségből igyekszik idő előtt eljutni erre az állapotra. Sőt, ha arról ábrándozik, hogy önerőből eljut (a lelki élet) magaslataira, akkor nem az igazságot szerzi meg, hanem az ördög kívánsága szerint cselekszik; az ilyen embert a sátán olyan könnyen behálózza, mint a szolgáját (Filokália, I. rész). 

      Ha nem lehetséges lelki vezetőt találni, aki képes elirányítani a szemlélődő élethez, akkor ilyen esetben a Szentírás vezetésére kell bízni magunkat, mert maga az Úr szólít fel minket, hogy a Szentírásból tanuljunk, mondván: Kutassátok az Írásokat, mert azt tartjátok, hogy örök életet nyertek belőle (Jn 5,39). 

      Ugyanilyen buzgalommal kell olvasgatni a szentatyák írásait is, és igyekezni, ahogy csak az erőnkből kitelik, megtenni azt, amire ezek buzdítanak. Ilyeténképpen, lépésről-lépésre kell feljutni a tevékeny életből a szemlélődés tökéletességére. 

      Ugyanis, Teológus Szent Gergely szavaival élve, az a legeslegjobb, ha mindegyikünk egyenként éri el a tökéletességet, és a bennünket meghívó Istennek élő, szent, mindig és mindenben megszentelt áldozatot mutatunk be (Húsvéti prédikációjából). 

      Akkor sem szabad elhagyni a tevékeny életet, ha az ember úgy érzi, hogy sikereket ért el benne és már a kontemplációhoz is eljutott; mert a tevékeny élet támogatja a szemlélődőt, és azt magasabbra emeli. 

      A belső és szemlélődő élet útját járva nem szabad lankadni és elhagyni az előzőt csak azért, mert az emberek, akik ragaszkodnak a külső és érzékelhető dolgokhoz, s magára a szívbéli érzésre vonatkozó, velünk ellentétes véleményükkel piszkálnak bennünket, s mindenáron igyekeznek elvonni bennünket attól, hogy a belső élet útját járjuk, különféle akadályokat gördítve elébe. Az egyházatyák véleménye ugyanis az, hogy a lelki dolgok szemlélése előbbre való az érzékelhető dolgok megismerésénél (Szent Theodorit: Az Énekek éneke magyarázata). 

      Épp ezért semmiféle ellentétes nézet nem szabad, hogy megingassa azt, aki ezt az utat járja, mert ebben az esetben megerősít minket Isten szava: Az ő ijesztgetésüktől pedig nem félünk, nem is zavarodunk össze, mert velünk az Isten. Az Urat, a mi Istenünket megszenteljük az ő isteni nevét szívünk emlékezetében tartva, és csak tőle féljetek, tőle remegjetek (Iz 8,12-13). 

Folyt. köv.

Forrás:

Úgy szerette Isten a világot...

30. Jézus Krisztus világra jövetelének okairól 

      Jézus Krisztus, az Isten Fia világra jövetelének okai: 

1. Isten szeretete az emberi nem iránt: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta (Jn 3,16).
2. Helyreállítani az elesett emberben Isten képmását és hasonlatosságát, amint erről az Anyaszentegyház énekel: „Az engedetlenség miatt elkorhadt embert, aki pedig Isten képére alkottatott, de azután teljesen a romlásé lett, elesve a jobb és istenes élettől, újjáalkotja a bölcs Teremtő; mert megdicsőíttetett” (Az Úr Születése, Kánon, 1. óda). 
3. Az emberi lelkek üdvözítése: Isten nem azért küldte a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ (Jn3,17). Nekünk tehát, követve a Megváltónak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak életprogramját, életünket az ő isteni tanításának megfelelően kell elrendeznünk, hogy ezáltal elnyerjük lelkünknek üdvösségét. 

Folyt. köv. 

Forrás: 

Aggódásról, szomorúságról, kétségbeeséséről

27. A túlzott aggódás ellen 

      A földi dolgok miatti fölösleges aggódás a hitetlen vagy kishitű ember sajátja. És jaj nekünk, ha magunkkal törődve meg nem szilárdul az Istenbe vetett reményünk, mert ő gondot visel ránk. Ha a látható javakat, amiket a jelen életben használunk, nem neki tulajdonítjuk, akkor hogyan várhatnánk tőle azokat a javakat, amelyeket a jövendő életben ígért számunkra. Ne legyünk ilyen kicsinyhitűek, hanem inkább keressük először Isten országát, s ezeket mind megkapjuk hozzá, ahogy az Üdvözítő megígérte (Mt 6,33). 

      Jobb, ha mi azt vetjük meg, ami nem a miénk, vagyis az ideig való, múlékony dolgokat, és arra vágyakozunk, ami a miénk, vagyis ami nem enyészik el, ami halhatatlan. Mert amikor nem leszünk alávetve az enyészetnek és halhatatlanok leszünk, akkor kiérdemeljük - láthatóan - Isten szemlélését, mint az apostolok az isteni Színeváltozáskor,[1] és a mennyei erőkhöz hasonlóan - értelmet meghaladó egyesülésben – kapcsolódunk össze Istennel. Mert az angyalokhoz leszünk hasonlatosak, és Isten fiai leszünk, mert feltámadunk. (Lk 20,36)

      Van egy szörnyű baj, mondja a Prédikátor, amit a nap alatt láttam: a gazdagság, amit a tulajdonosa a vesztére tartogat. A gazdagság ugyanis valami szerencsétlenség folytán elvész. Minden napját sötétben és gyászban, kedvetlenségben, betegségben és bosszúságban tölti el (Préd 5,12.16). 

28. A szomorúságról 

      Amikor a szomorúság gonosz szelleme hatalmába keríti az ember lelkét, keserűséggel és kellemetlen érzéssel tölti el, és nem hagyja, hogy kellő buzgósággal végezze imádságát, illő figyelemmel olvassa a Szentírást; nem lesz már szelíd és nagylelkű a testvéri beszélgetésben; undort kelt benne mindenféle társalgás iránt. Mert a szomorúságtól terhes lélek - mintegy oktalanná és eltompulttá válva - nem tudja elfogadni sem a jó tanácsot, sem szelíden válaszolni a feltett kérdésre. Kerüli az embereket, mintha zavarának ők lennének az okozói, s közben nem érti, hogy betegségének oka önmagában rejlik.

• A szomorúság a szív férge, mely szülő anyját rágja. 
• A szomorú szerzetes nem ösztönzi elméjét szemlélődésre és sohasem tud tiszta imádságot végezni. 
• Aki szereti a világot, az szükségszerűen szomorkodni fog. Ám aki legyőzte a világot, az mindig vidám. 
• Amint a tűz megtisztítja az aranyat, úgy az Isten utáni szomorúság megtisztítja a bűnös szívet (Antiokhosz, 25. prédikáció). 

29. A kétségbeesésről 

      A kétségbeesés, Lépcsős Szent János tanítása szerint, vagy a bűnök sokaságának fölismeréséből, a lelkiismeret kétségbeeséséből és az elviselhetetlen bánatból ered - amikor a lélek számtalan sebtől vérezve, a kibírhatatlan fájdalomtól a kétségbeesés mélyébe zuhan -, vagy pedig gőgből és kevélységből fakad, amikor valaki úgy véli: nem érdemelte meg, hogy abba a bűnbe essék. A kétségbeesés első fajtája az embert válogatás nélkül minden bűnbe beleviszi, ám a kétségbeesés második fajtája esetén az ember még hősiesen helytáll, ami Szent János szerint ésszel nem magyarázható. Az előbbi megtartóztatással és jó reménységgel orvosolható, az utóbbi alázattal és a felebarát el nem ítélésével (Lajtorja, 26. fok). 

      Az Úristen gondot visel üdvösségünkre, de az embergyilkos sátán igyekszik kétségbe ejteni az embert. 

      A nemes és állhatatos lélek balszerencse közt - bármily nagy legyen is az - nem esik kétségbe. Az áruló Júdás kicsinyhitű volt és nem volt jártas a küzdelemben, épp ezért az ellenség, látván kétségbeesését, rátámadt és arra csábította, hogy felkösse magát. Ellenben Péter, a kemény kőszikla, amikor bűnbe esett, jártas lévén a küzdelemben, nem esett kétségbe és nem csüggedt el, hanem őszinte szívvel keserű könnyeket hullatott. Az ellenség pedig, látván könnyeit, mint akinek szemeibe tűz lángja csapott, fájdalmas jajkiáltással messzire futott tőle. 

      Ezért tehát, testvérek, amikor ránk támad a kétségbeesés, ne nyugodjunk bele - mondja Szentéletű Antiokhosz -, hanem megerősödve és felövezve magunkat a hit fényével, nagy bátorsággal mondjuk a gonosz léleknek: „Mi közünk egymáshoz, te Istentől elrugaszkodott, mennyekből kivetett gonosz szolga. Te nem mersz semmi kárt okozni nekünk. Krisztusnak, az Isten Fiának hatalma van rajtunk is és mindenek felett. Őellene vétkeztünk, a megigazulást is nála keressük. Te pedig, romlás mételye, takarodj tőlünk. Mi pedig, akiket megerősít az ő tiszteletreméltó keresztje, széttapossuk a te kígyófejedet (27. beszéd). S alázatos szívvel így fohászkodunk az Úristenhez: 

• Mennynek és földnek Ura és Uralkodója, századok Királya! Méltóztass számomra megnyitni a bűnbánat kapuját, mert szívem betegségében kérlek téged, igaz Istent, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyját, a világ Világosságát: könyörülő jóságodban tekints le rám és fogadd el esdeklésemet, ne vesd el azt, hanem bocsáss meg nekem, akit oly sok vétek terhel. Hajlítsd füledet könyörgésem szavára, és bocsásd meg minden gonoszságomat, melyeket akaratom gyengesége folytán elkövettem. Ugyanis nyugalmat keresek, de nem találok, mert lelkiismeretem nem bocsát meg. A békét várom, de nincs bennem béke vétkezéseim töménytelen sokasága miatt. Hallgasd meg, Uram, a hozzád kiáltó szívet, ne tekintsd gonosz tetteimet, hanem lásd meg lelkemnek betegségét és siess, gyógyíts meg engem, akit szörnyen megsebeztek. Emberszereteted kegyelméért adj nekem időt a bűnbánatra és szabadíts meg a gonosz cselekedetektől; ne igazságod szerint fizess vissza nekem, és ne cselekedeteimhez mérten jutalmazz, hogy végleg el ne pusztuljak. Hallgass meg engem, Uram, aki kétségek közt vergődöm; én, aki készületlen vagyok és elképzelni sem tudom, hogyan legyek jobbá, bőkezűségedhez folyamodom: könyörülj rajtam, aki földre zuhantam és bűneimért elítéltettem. Hívj magadhoz, Uralkodóm, engem, akit fogságba vetettek és mintegy láncra verve tartanak gonosz cselekedetei. Mert egyedül csak te vagy képes feloldani a foglyokat, orvosolni a sebeket, melyeket senki sem ismer, egyedül te, titkok tudója. Ezért minden szánalmas betegségemben csak hozzád fohászkodom, minden szenvedők orvosa, kívül siránkozók ajtaja, eltévelyedettek útja, sötétben botorkálók fényessége, bebörtönzöttek szabadítója, aki mindig visszavonod (büntető) jobbodat és megfékezed haragodat, mely a bűnösöknek kijár, de emberszerető jóságodért időt adsz a bűnbánatra. Ragyogtasd rám arcodat, Uram, aki igen mélyre zuhantam, hisz te készséges vagy a könyörületre és késedelmes a büntetésre. Jóságos irgalmadból nyújtsd felém kezedet és bűneimnek szakadékából emelj ki engem. Mert egyedül te vagy a mi Istenünk, aki nem leled örömödet a bűnösök pusztulásában és a sírva hozzád fohászkodóktól nem fordítod el arcodat. Hallgasd meg, Uram, hozzád kiáltó szolgádnak szavát, és ragyogtasd fel rajtam fényességedet, aki fénytelen vagyok. Adj nekem kegyelmet, hogy én, aki reményvesztett vagyok, mindig bízhassam segítségedben és erődben. Uram, változtasd sírásomat örömre, tépd szét szőrzsákomat és övezz fel örömmel (vö. Zsolt 29,12). Tégy méltóvá engem, Uram, hogy elnyugodhassam estéli munkámtól és elnyerjem a reggeli nyugodalmat úgy, amint a te választottaid, akik elől eltávozott a betegség, a szomorúság és a sóhajtás; s nyíljék meg előttem országod ajtaja, hogy oda belépve mindazokkal, akik arcod szemlélésében gyönyörködnek, elnyerjem, Istenem, az örök életet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Ámen.

___________________________________

[1]      Palamasz Szent Gergely(1296-1359), a hészükhia nagy tanítómestere szerint az apostolok ezt a fényt Urunk Színeváltozásakor tapasztalták meg, amely őket fölemelte és átváltoztatta. A keresztény (és különösen a szerzetesi) élet célja ezen állapot elérése. „Sínai Gergely a hészükhiáról és az imáról szóló művében a következő utat rajzolja a monachus elé: Üljön le egy csendes cellában, csukja be az ajtót, lelkét emelje minden hiú és ideigvaló dolog fölé. Fejét mellére hajtva és lélegzetét vissza-visszatartva összpontosítson testében szívére, vagyis a lélek képességeinek székhelyére. Kitartó gyakorlás után határtalan boldogságot érez az ember. Saját magát világossággal teltnek látja, s Jézus nevének ismétlésével könnyedén elűz minden bűnös gondolatot, felébredő vágyat. Maradjon cellájában, őrizze Jézust szívében, s ez mindenre megtanítja.” (Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz I. Bp, 1995. 368. o.)

Folyt.köv.

Forrás:

 

A szeretet vak

      A távoli hegyekben egy eldugott kis faluban lakodalom volt: a falu legszebb lányának bekötötték a fejét. Mulatott és örvendezett a falu apraja-nagyja. Majd az ifjú pár a mindennapok szürkeségében is boldog volt, nagyon szerették egymást. De mindez nem sokáig tartott: kitört a második világháború, és a fiatal férj a frontra került. 

      Imáiban hordozták a katonát a felesége, a szülei, a barátai. A férj is forrón imádkozott, vészterhes helyzetekben pedig különösen kérte Jézus Anyját, hogy Isten tartsa meg életét és hazakerüljön ifjú feleségéhez. A háború végén fogságba került, és már levelet sem tudott küldeni nekik. Erőt és kitartást adott neki az a gondolat, hogy Isten segítségével egyszer újra karjaiba veheti szerelmetes feleségét. Kiállt hideget, éhséget, sebesülést, betegséget, csodával határos módon menekült minden halálos kimenetelű helyzetből. 

     És eljött a nap, amikor végre hazaindulhatott. Szinte röpült, és az emberek segítették, örvendtek, hogy egy valaki közülük túlélte a borzalmakat. Mikor meglátta a távolban a faluját átölelő hegyeket, alig tudott aludni. 

      Kora hajnalban végre a faluja határába ért. Nyár vége volt, tarka színekben pompázott a vidék. Dobogó szívvel ült le az út porába erőt gyűjteni a nagy találkozásra, a boldog viszontlátásra. Imádkozott, hálát adott Istennek és a Szűzanyának, hogy életben maradt, épségben. Ahogy továbbindult, egyszer csak a falu egyik idős embere jött vele szembe, kíváncsian szemlélve a lesoványodott, rongyos katonát. Örömmel ismerte fel a fiatal férjet, és az első meglepetés után elkomorodott arccal mondta: 

      - Készülj fel fiam arra, hogy a feleséged sok nyomorúságon ment keresztül. 

      - De él, ugye? 

      - Igen, él. Átment valami fekélyes betegségen, de alig élte túl. Az arcát elcsúfította, a haja elhullt, és azóta valami gyógyíthatatlan kór emészti. Alig tud és alig mer kilépni is az házból. 

      Némán hallgattak egy darabig. Majd az idős ember a tarisznyájából megfelezte a darabka kenyerét, kezét a férfi vállára tette, majd szó nélkül tovább bandukolt, ilyenkor sok a munka a mezőn, és kevés a férfikéz. 

      A harcedzett katona sírva roggyant le az út szélére, fejét karjaiba rejtve. Majd felemelte a fejét, és a távolban gyülekező gólyákat szemlélte elmerengve. Minden évben hazajönnek, - és fiókáikat itt nevelik fel, nem a távoli melegebb vidékeken. Vállalják a hosszú veszélyes utat a túléléshez. És milyen sokan lettek az elmúlt évek során, gondolta a férfi, - a háború szele mintha a gólyákat nem érintette volna. 

      Elkezdte apró falatonként megenni a kapott kenyeret. Vele szemben leült egy kóbor kutya, és sóvárogva követte a falatozás minden mozdulatát. A férfi az utolsó falatot a kutyának vetette, határozottan felállt, és elindult haza. 

      Ahogy beért a faluba, az első házak között megállt és mozdulatlanul várt. A kutya a lábaihoz kuporodott. Először a gyerekek vették észre az álló idegent, majd a néhány felnőtt is odament. Mikor felismerték, diadallal vezették haza, örömük határtalan volt, habár sajnálták is, hogy a férfi a háborúban sajnos megvakult. És végre ismét karjaiban tarthatta szeretett feleségét. Sírtak, és megint sírtak, a szülők is, de ezek az öröm és hála könnyei voltak. 

      A felesége soha nem kérdezte, hogyan vakult meg, nem akarta, hogy a háború borzalmait újra átélje a férje. Nagy gondoskodással vette körül, a férj megerősödött. A feleség szinte megszépült, és most már nem félt kilépni a kapun a férje karján, boldog volt. 

      A kór erősebb volt, mint az asszonyka szervezete, és öt év múlva sok szenvedés után a férje karjaiban hunyta le a szemét örökre. Ekkor „nyitotta ki” a szemét a férj. Mindig is tudta és látta, hogy az ő szerelmetes felesége a legszebb asszony a világon, még a ravatalon is.

A felebaráti szeretetről

25. A felebarátra vonatkozó kötelességekről és a felebaráti szeretetről 

      A felebaráttal nyájasan kell viselkedni, a sértésnek még a látszatát is kerülni kell. 

      Ha elfordulunk egy embertől vagy megsértjük őt, akkor mintha kő nehezedne a szívünkre. 

      A zavaros lelkű, csüggedésre hajlamos embert meg kell próbálni felvidítani szerető szóval. 

      Ha egy testvér vétkezik, takard be őt, ahogy Szíriai Szent Izsák ajánlja: „Feszítsd ki a vétkező testvér fölé ruhádat és takard be őt” (89. prédikáció). 

      Mi mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára, ahogyan az Anyaszentegyház énekel róla: „Ha nem lett volna velünk az Úr, ki tudta volna magát sértetlenül megőrizni az ellenségtől, aki egyúttal embergyilkos is”. 

      Felebarátaink iránt mind szóban, mind gondolatban tisztáknak kell lennünk és mindegyikhez egyformán kell közelednünk; egyébként életünk haszontalanná válik. A felebarátot nem kevésbé kell szeretnünk, mint önmagunkat, az Úr parancsa alapján: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lk 10,27). De ezt nem úgy kell tennünk, hogy a felebaráti szeretet, a helyes mérték határán túllépve, elvonjon az első és legfőbb parancsolat teljesítésétől, vagyis Isten szeretetétől, amint erről Urunk Jézus Krisztus oktat bennünket: Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; s aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,37). E tárgyról igen helyesen elmélkedik Rosztovi Szent Dimitrij. „Abból látható, hogy a keresztény ember helytelenül szereti Istent, hogy a teremtményt a Teremtőhöz méri. És abból látható a helyes szeretet, hogy minden más teremtménynél jobban szereti és tiszteli az egyetlen Teremtőt.”

26. A felebarát el-nem-ítéléséről és a sértések megbocsátásáról 

      Senkit sem kell megítélni, még ha a tulajdon szemeddel[1] láttad is őt vétkezni, vagy ha Isten parancsolatait áthágta, ahogy Isten igéje mondja: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess (Mt 7,1). Ki vagy te, hogy más szolgája fölött ítélkezel? Saját ura előtt áll vagy bukik. De állni fog, mert elég hatalmas az Isten, hogy fenntartsa (Róm 14,4). 

      Sokkal jobb, ha mindig emlékezetedbe idézed az Apostol ezen szavait: Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék (1Kor 10,12). 

      Mert nem tudható, hogy mennyi ideig bírunk kitartani az erényben, ahogyan ezt a Próféta tapasztalatból ismerve mondja: Én biztonságomban így szóltam akkor: nem rendülök meg mindörökké. De elfordítottad arcodat, és én megrettentem (Zsolt 29,7.8). 

      A sértésért, bármilyen nagy legyen is az, nem szabad bosszút állni, hanem ellenkezőleg, szívből meg kell bocsátani a sértőnek, még akkor is, ha a szívünk ellenkeznék és Isten igéjének meggyőző erejével kell azt meghajlítani: Ha ti nem bocsátjátok meg az embereknek bűneiket, akkor mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket (Mt 6,15); imádkozzatok üldözőitekért (Mt 5,44). 

      Nem szabad a szívünkben haragot vagy gyűlöletet táplálni az ellenséges felebarát iránt, hanem szeretni kell őt és, amennyire csak lehetséges, jót cselekedni vele, követve Urunk Jézus Krisztus tanítását: Szeressétek ellenségeiteket és tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket (Mt 5,44). 

      Ha tehát minden erőnkből igyekszünk mindezeket megtartani, akkor remélhetjük, hogy szívünkben felragyog az isteni fény, mely beragyogja a mennyei Jeruzsálem felé vezető utunkat. 

      Féltékenyen tekintsünk Isten kedvenceire: Dávid szelídségére, akiről a jóságos és szeretetteljes Úr azt mondotta: Rátaláltam a szívem szerint való férfiúra, aki minden kívánságomat teljesíti (vö. 1Sám 13,14). Így beszél ő a derék Dávidról, aki nem emlékezik a gonoszságra, melyet ellenségei cselekedtek vele. Mi se tegyünk semmit bosszúból testvérünk ellen, hogy – amint Szentéletű Antiokhosz mondja - az imádság ideje alatt ne legyen megállás. A Törvény parancsba adja, hogy az ellenség szamaráról gondoskodni kell (Kiv 23,5). Jóbról az Úristen tanúsítja, hogy nem haragvó ember (Jób 2,3); József nem állt bosszút testvérein, amiért gonoszságot terveltek ki ellene; Abel egyszerűségében gyanútlanul ment testvérével, Káinnal. Isten igéje tanúsítja, hogy a szentek mind haragtól mentesen éltek: Jeremiás, Istennel társalogva, arról beszél, hogy Izrael üldözte őt: Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért? Emlékezzél! A színed elé álltam, hogy közbenjárjak értük (Jer 18,20) (Antiokhosz, 52. beszéd).

      Az Isten csak a kígyóval szembeni ellenségeskedésre adott parancsot, vagyis az ellen, aki a kezdet kezdetén elcsábította az embert és kiűzte a Paradicsomból: az embergyilkos ő, a sátán. Azt is parancsba kaptuk, hogy harcolnunk kell - mint ellenséggel - a midianitákkal, vagyis a paráznaság és a kicsapongás tisztátalan szellemei ellen, akik tisztátalan és ocsmány gondolatokat hintenek el a szívekben. 

• Az erény és a bölcsesség legfelső foka az, hogyha értelmünk működését nem vezérli mögöttes szándék.

      Miért ítéljük meg testvéreinket? Azért, mert nem törekszünk önismeretre. Aki önmaga megismerésével van elfoglalva, annak nincs ideje arra, hogy másokat szemmel tartson. Ítéld el magadat, és felhagysz azzal, hogy másokat megítélj. 

      Ítéld el a rossz cselekedetet, de azt, aki elkövette, ne ítéld el. 

      Önmagunkat mindenkinél bűnösebbnek kell tartanunk, és felebarátunk minden rossz cselekedetét meg kell bocsátanunk; csak a sátánt kell gyűlölnünk, aki őt elcsábította. Elő szokott fordulni, hogy azt hisszük: a másik rosszul cselekszik, de valójában, az illető jó szándéka miatt, helyesen. S különben is, a bűnbánat kapuja mindenki előtt nyitva áll, s nem tudni, ki lép be előbb rajta: te, aki ítélkezel, vagy akit elítélsz. 

      Ha elítéled a felebarátodat, mondja Szentéletű Antiokhosz, akkor vele együtt te is megítéltetsz abban, amiben őt elítélted. Az ítélkezés vagy az elítélés nem ránk tartozik, hanem egyedül Istenre, a nagy Bíróra, aki ismeri szíveinket és természetünk rejtett szenvedélyeit (49. prédikáció). 

      Ezért, szeretteim, ne tartsuk szem előtt mások bűneit és ne ítéljünk meg másokat, hogy majd ne kelljen hallanunk: Emberek fiai, lándzsák és nyilak az ő fogaik, és éles kard az ő nyelvük (Zsolt 56,5). 

      Mert amikor az Úr az embert magára hagyja, akkor a sátán készen áll arra, hogy szétzúzza őt, mint a malomkő a búzaszemet.
__________________________

[1] „Abból akarom megismerni, szereted-e igazán az Urat és engem, az ő szolgáját és a tiédet, hogy megteszed-e ezt; nevezetesen, hogy ne legyen olyan testvér a világon, akinek, bármilyen súlyosan is vétkezett - miután szemedet látta, és irgalmat kért tőled -, irgalmad nélkül kelljen távoznia. S ha nem kér irgalmat, neked magadnak kell megkérdezned tőle, nem kíván-e irgalmat nyerni. És ha utána ezerszer vétkezik is szemed láttára, szeresd őt jobban, mint engem, hogy ezzel az Úrhoz vonzzad őt; légy mindig könyörületes az ilyenhez.” (Szent Ferenc: Levél egy miniszterhez)

Folyt. köv.

Forrás:

 

Krisztus Király a porba hullva

Krisztus király a porba hullva, 

Imádva áld a por fia, 

Ó sírva, árván semmisülten, 

Karját feléd kell tárnia. 

 Krisztus Király öt szent sebedbe 

Helyezzük sebzett életünk, 

Ó égi béke nagy Királya, 

Szent békességet adj nekünk. 

Krisztus Király csak egy a vágyunk, 

Te benned élni s általad. 

Hogy minden nyelv csak Téged áldjon 

Az égen, földön s föld alatt.

Szeressük az alázatot

24. A türelemről és az alázatról 

      Mindig türelmesnek kell lenni és bármi is történik, Isten nevében hálaadással kell azt fogadni. 

      Életünk csupán egy minutum, ha az örökkévalósághoz mérjük; és ezért, az Apostol szerint, nem mérhetők a jelen élet szenvedései az eljövendő dicsőséghez, mely meg fog nyilvánulni rajtunk (Róm 8,18). 

      Csendben viseld el, amikor az ellenség sérteget, és egyedül csak az Úrnak tárd ki a szívedet. 

      Aki megaláz vagy elveszi becsületedet, annak mindenféleképpen igyekezz megbocsátani, ahogy az Evangélium mondja: Aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza (Lk 6,30). 

     

Amikor az emberek szidalmakkal illetnek, akkor méltatlannak kell tartani magunkat a dicséretre, azt gondolván, hogyha méltóak lennénk rá, akkor mindenki hajbókolna előttünk.

• Mindig és mindenki előtt meg kell aláznunk magunkat Szíriai Szent Izsák tanításának szellemében: „Alázd meg magadat, és meglátod magadban Isten dicsőségét” (57. prédikáció). 

      Ezért hát szeressük az alázatot, és lássuk meg Isten dicsőségét; mert ahol alázat csörgedezik, ott elárad az Isten dicsősége. 

      Ahol nincs világosság, ott minden homályba borul: ugyanígy, alázat híján semmi sincs az emberben, csupán csak sötétség. 

      Ahogyan a föl nem melegített és meg nem puhított viasz nem adja vissza a belényomott pecsét mintáját, ugyanúgy a lélek is, ha nem ment át a fáradozások és a gyengeségek elviselésének próbáin, nem hordhatja magán az isteni erény pecsétjét. Amikor az ördög elhagyta az Urat, akkor angyalok jöttek és szolgáltak neki (Mt 4,11). Ugyanígy, ha a kísértések idején egy kissé magunkra is hagynak bennünket Isten angyalai, de nem sokáig, mert hamarosan visszatérnek és isteni gondolatokkal szolgálnak: kedvességgel, édességgel, türelemmel. Ha a lélek átment a fáradozások próbáján, elnyeri a többi tökéletességet is. Ezért mondja Szent Izajás próféta: Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el (Iz 40,31). 

      Ilyen türelemmel rendelkezett a szelíd lelkű Dávid is, mert amikor Simi gyalázta őt és kövekkel hajigálta, mondván: Ki innét, elvetemült ember, akkor nem haragudott meg rá. Amikor pedig Abisáj ezen méltatlankodva azt mondta: Mit átkozza ez a döglött kutya uramat, királyomat, Dávid csitította mondván: Hagyjátok, hadd átkozódjék, mert az Úr letekint rám és jóval fizet vissza (2Sám 16,7-12). Épp ezért később meg is énekelte: Türelmesen vártam az Úrra, és ő rám figyelt, és meghallgatta imádságomat (Zsolt 39,2). 

      Akkor lesz kemény a cserép, ha meleg a kemence. Az ember értékét a beszédje szabja meg (Sir 27,5). Jaj neked, ingatag, állhatatlan ember: mit teszel majd, ha meglátogat az Úr (Sir 2,14)? 

      A gyermekszerető apa, ha látja, hogy fia rendetlenül él, megbünteti; de ha azt látja, hogy csüggedt lelkű és a fenyítést nehezen viseli, akkor megvigasztalja. Ugyanígy cselekszik velünk is a Jóságos Úr, a mi Atyánk; mindent a javunkra tesz akár vigasztal, akár büntet emberszeretetének megfelelően. Ezért nekünk is, ha szomorúság vesz erőt rajtunk, a jó és szófogadó gyermekekhez hasonlóan hálát kell adni az Istennek. Mert ha csak akkor fejezzük ki iránta hálánkat, ha jól megy a sorunk, akkor hasonlatosak leszünk a hálátlan zsidókhoz, akik jóllakván a csodálatos pusztai eledellel, azt mondták, hogy Krisztus valóban próféta, s el akarták őt fogni és királlyá tenni. Amikor pedig azt mondta nekik: Ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre, ezt kérdezték tőle: Milyen csodajelet viszel végbe? Atyáink mannát ettek a pusztában (Jn 6,31). Egyenesen az ilyenekre áll az Írás szava: Dicsérni fognak, jól gondoskodtál magadról, és az ilyen a napfényt már sohasem látja meg (Zsolt 48,19.20). 

      Evégből Jakab apostol így tanít bennünket: Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle kísértések érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának türelem a gyümölcse. A türelemnek meg tökéletességre kell vezetnie, és hozzáfűzi: Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, elnyeri az élet koronáját (Jak 1,2-4.12.) 

Folyt. köv.

Forrás: