A csodatevő Szent Filoména [10]

Bari-i nagyherceg felesége

      Ennek a csodálatos történetnek valaki még tanúja volt, akit lefátyolozott arca dacára is üdvözöltek. A Bari-i nagyherceg feleségéről mindenki tudta, hogy a templomokban azért látták, mert már évek óta könyörög gyermekáldásért a Mindenhatóhoz. A templom lassan kiürült, és Lanza atya is elindult az örömünnep felé, ahol az ifjúság már megelőzte őt. Elmélyedvén a Filoména újabb csodájában alig hallotta meg a közelgő hintó lovainak a dobogását. Amikor a hintó megállt előtte, visszatért szárnyaló gondolataiból. Az üveg ablak kinyílt és a hercegnő fátyol nélküli arca mosolyogva nézett rá:

      „Tisztelendő atya, ma a templomban fogadalmat tettem, és ezt először önnel szeretném közölni. Ha a Mindenható gyermekkel áld meg, akkor én Mugnano del Cardinale számára olyan iskolát építtetek, ahol az összes környékbeli gyerek ne csak művelődjön, hanem otthont is találjon. Én gondoskodom majd mindenről.”

      Egy év telt el, amikor az összes harang egyszerre csendült meg egy délután. Ezen a szokatlan időponton, senki sem csodálkozott, és az öröm mindenkit magával ragadott. Egymásnak kiabálták az emberek:

      „Megszületett a kis hercegnő. Filoménánk a csodatevője!”

      A hatalmas iskola a templom mellett épült meg és a mai napig Mugnano legszebb épülete, amibe a távolból is beköltözhetett az ifjúság.

____________________________________

Illusztráció:

http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:

A csodatevő Szent Filoména [9]

A néma lány

      A calabriai Matonanóban 1831-re már annyira elterjedt Filoména tisztelete, hogy a hívek gyűjtést indítottak egy szobor felállitására. A Filoména-szobrot a közkedvelt plébános - Nicholas Lanza - ünnepélyes keretek között állíttatta fel és minden módon azon volt, hogy a kis Szent tisztelete minél szélesebb körben elterjedjen. A misék után összejöveteleket rendezett az ifjúság számára, ahol a csodákról beszélt nekik és elindított egy „Filoména Kör-t”, amelyben a máshol történt csodákon elmélkedtek és épültek a fiatalok.

      Ehhez a körhöz tartozott egy Rosa Milano nevű 17 éves lány is, akit özvegy édesanyja nevelt, elég nehéz körülmények között. Az egyik összejövetel alkalmával kiderült, hogy Rosa megbetegedett és kórházba vitték. Hetekig nem hallottak róla semmit, majd megjelent az édesanyja Lanza atyánál, és összetörten elmondta, hogy a lányát kiengedték a kórházból, de az ismeretlen, magas lázzal járó betegség következtében a nyelve megbénult és nem tud beszélni. A többi fiatal kilencedet kezdett a gyógyulásáért, de egyelőre minden hatástalan maradt. A plébános ekkor maga kezdett el az új Filoména-szobornál a kislányért imádkozni, és amikor az egyik napon éppen befejezte imáit, ott állt mellette Rosa és édesanyja. Mint kiderült, azért jöttek, hogy itt a templomban, a szobor közelében együtt fohászkodjanak a gyógyulásért. Lanza atya rátette kezét a térdelő leány fejére és forró imában kérte a kis Szentet, hogy oldja fel nyelvét, hiszen némán nem tud tovább tanulni, nem lehet özvegy édesanyja támasza.

      Annyira elmerült az imában, hogy észre sem vette, milyen lehetetlent tesz, hogy közben odahajol a leányhoz és azt kérdezi tőle: „Rosa, mondd, és mióta vagy néma?” - „Ó, már hat hete!” - felelte a lány és csak a következő másodpercben döbbentek rá mindhárman, hogy a leány megszólalt. Sűrű könnyek között borult egymás nyakába anya és leánya. Lanza atya pedig boldogan hívta össze a Filoména Kör tagjait, hogy együtt ünnepeljenek.

____________________________________

Illusztráció:

http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:

A csodatevő Szent Filoména [8]

A rablók esete

Don Franceso

      Egyik reggel Francesco atyához bekopogott egy idős hölgy, akit régóta ismert. Nagy zavarban volt, de előadta, hogy kényszert érez elmesélni álmát, mert összefügg a templom szentjével. Az álom a következő volt: Megjelent ágya mellett Filoména és azt mondta, most ne keresse őt, mert el kell hagynia Mugnanót. Az asszony, aki eredetileg a templomba készült este, de valami megakadályozta ebben - ijedten kérdezte, hogy miért hagyja el őket? - „Ne félj, visszajövök - mondta a kis Szent - de most sürgősen el kell mennem Nápolyba, mert a Terres-család nagy veszélyben van.”

      Ezzel az álom végett ért. A jó Francesco nem tulajdonított jelentőséget az álomnak, de mert nagyon szerette a Terres-családot, mégis írt egy levelet, megkérdezve őket, hogy nincs-e valami gondjuk-bajuk és kérte, hogy küldjenek választ azzal az emberrel, aki e levelet Nápolyba viszi. Aztán nem gondolt rá többé, amíg az ember vissza nem érkezett. Terresék levele tele volt csodálkozással, hogy honnan értesülhetett az atya ilyen gyorsan az őket ért éjszakai veszélyről. Az történt ugyanis, hogy éjjel dörömbölésre ébredtek és egy csapat kóbor katona kért bebocsáttatást, akiknél fegyver volt. Amikor szabadkoztak, hogy nincs helyük, a „katonák” nem álcázták tovább magukat, megmondták, hogy az egyenruhát lopták, s ha nem engedik be őket azonnal, betörik az ajtót, mindenkit megölnek, és kedvük szerint rabolnak reggelig. Ez a ház távol a várostól, a villanegyedben állt és a rablók biztosra mentek. A kétségbeesett Terresék megpróbálták eltorlaszolni az ajtókat, mialatt Terres asszony Filoménához imádkozott segítségéért. Az ajtót a rablók betörték és éppen betódultak a szobába, amikor kintről hangos kiáltások hallatszottak. „Fényt kérünk ide, nyissatok ajtót és hozzatok fáklyát!”

A nagy lárma megrémítette a rablókat, hanyatt-homlok kiugráltak a hátsó ablakokon és eltűntek az éjszakában, csak néhány felborult szék jelezte ottlétüket. A Terres-család ámulva és megkönnyebbülten szaladt a kapukhoz, ahol a fáklyák fényében ráismertek azokra a szomszédaikra, akik egy esküvőről tértek haza vidám hangulatban. „De hát hogy jutott eszetekbe ilyenkor bezörgetni?” - kérdezték a vendégeket. „Eredetileg eszünkbe sem jutott ilyen késői órán felzavarni titeket, de amikor a ház közelébe értünk, akkor egyszerre mindnyájan elhatároztuk, hogy betérünk hozzátok egy áldomásra - ne haragudjatok, nem is tudom, hogy jött ez a szokatlan gondolat.” - Terres asszony csak annyit felelt, hogy ő tudja, hogy ez a szokatlan gondolat kitől származik - de többet nem mondott.

      Az igazi csodálkozás azonban másnap kezdődött, amikor megérkezett Francesco atya levele, aki megkérdezte, hogy nincsenek-e veszélyben - és részletesen leírta az idős hölgy álmát. „Első perctől kezdve tudtam, hogy Filoména megvéd bennünket - mondta Teres asszony - csak azt nem tudtam, hogy személyesen jött ide Mugnanóból és ő irányította a szomszédok gondolatait! - El kell mennem Mugnanóba, nemcsak, hogy ott köszönjem meg neki, hanem hogy megismerkedhessem azzal a hölggyel, akinek megjelent álmában, s aki újabb bizonyítékot szerzett arra nézve, hogy Szent Filoména soha, semmilyen körülmények között nem hagyja el híveit!”

____________________________________

Illusztráció:

http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:

A csodatevő Szent Filoména [7]

A zuhanó gyermek

      Antonio Gesualdo és felesége, Rosa Fortunata sokáig hiába vágytak gyermekáldásra, amikor az asszony széltében-hosszában hallott mesélni azokról a csodákról, amelyek nem messze tőlük, Nápoly kömyékén történtek. Rávette férjét, hogy zarándokoljanak el Mugnanóba, ahol egy Filoména nevű szentet tisztelnek, aki több csodát tett. Antonio nem volt hívő ember, és csak nagyon nehezen szánta rá magát, hogy mindenki szeme láttára templomba menjen, de végül ráállt, sőt még azt is hajlandó volt megigérni, hogy ha gyermekük születne, felülvizsgálná világnézetét és hivővé válna.

      A házaspár elzarándokolt Mugnanóba és egy éven belül az asszonynak egészséges kislánya született. Végtelenül boldog volt. Az apa abba ugyan nem egyezett bele, hogy a gyerek neve Filoména legyen, de azért tessék-lássék olvasgatott szent könyveket és igyekezett valamennyire változtatni felfogásán.

      Hathónapos volt a gyermek, amikor a dajkája az ablakhoz vitte, ahol sütött a nap. Az anya is a szobában tartózkodott. Éppen ebédre terített, mert dél volt. A következő pillanatban a gyerek ficánkolni kezdett, s a dajka, aki nem fogta elég erősen, kiejtette a kezéből. A gyerek kizuhant az ablakon. Az anya előbb kővé meredt, majd felsikoltott; „Szent Filoména, segíts meg!”, s minden erejét összeszedve lerohant a lépcsőn. Ugyanakkor, amikor a gyerek kiesett, ért a kertkapuhoz Antonio, aki hazajött ebédre. A gyerek a szeme előtt esett egy téglakupacra, amelyről a földre gurult. Az apa eszét vesztve rohant a gyermekhez és felkapta. Egyetlen karcolás sem volt rajta, mindössze a nyakában lévő kis ezüstlánc - Filoména képével – szakadt el. Az apa térdre borulva adott hálát Istennek, s az anya, aki ekkor ért oda, ebből megértette, hogy nem csak a gyermeke menekült meg, de a férje is hivő lett.

____________________________________

Illusztráció:

http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:

A csodatevő Szent Filoména [6]

A mugnanói „nagy csoda”

      Az eddig elmondott számtalan csodán kívül, ami Mugnanóban és környékén - egyre nagyobb kiterjedésű sugárban történt, voltak olyanok is, amelyek jelentőségükben túlnőttek az eddigi „kis csodákon”, és amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nagyon szigorú és dogmatikus egyházi vizsgálatok szabályai szerint is csodának minősüljenek és Filoména szentté avatását és nevének hivatalos megőrzését az utókor számára lehetővé tegyék. Az egyik ilyen „nagy csoda” egy francia hölgy, Pauline Marie Jaricot esete.

      Ennek rövid története, hogy egy lyoni hölgy, aki az egyház egyik fontos támasza volt, hiszen hatalmas vagyonából jótékonysági intézményeket hozott létre és fáradhatatlanul szervezett újabbakat, fiatal kora ellenére halálosan megbetegedett. Egyedül Filoména segítségében bízva, elindult hozzá zarándokútra, de csak Rómáig jutott el, ahol olyan gyengeség lett úrrá rajta, hogy már nem bírt elmenni a Vatikánba. Ezért a Szentatya, XVI. Gergely pápa személyesen látogatta meg betegágyánál, a Trinita dei Monti kolostorban. Állapotát látva, a Szentatya az utolsó kenetet ajánlotta fel, de Pauline csak azt kérdezte, hogyha mégis gyógyultan térne vissza Mugnanóból, akkor a Pápa szentté avatná-e Filoménát. „Bizonyosan leányom - felelte a Pápa - hiszen ez nagy csoda lenne”.

      Amidőn leírhatatlan nehézségek ellenére a már lélegezni is alig bíró Pauline nemcsak eljutott Mugnanóba, de tökéletes egészségben, szebben és fiatalabban, mint valaha, tért vissza Rómába, akkor a Szentatya előbb egy évig ott tartotta, hogy az előírásoknak megfelelő ellenőrzéseket végrehajthassák, majd 1837. január 30-án bejegyeztette a Kongregációval Filoména szentté avatását és naptári ünnepét.

Pauline Marie Jaricot

Pauline azután megalapitotta „Az Élő Rózsafüzér” és a „Propaganda fídei” egyesületet, majd elterjesztette a franciaországi Filoména-tiszteletet is, neki szentelt kápolnák építésével.

      A már egészséges Pauline Janicot hazatérése után a Mugnanóból magával hozott ereklyedarabka piciny részét egy fiatal papnak ajándékozta, aki talán a legszegényebb és legismertebb papja volt egész Franciaországnak. Talán mert megérezte, hogy ez az ismeretlen pap a század legnagyobb apostola lesz. A pap, aki Ars falu plébánosa volt, a legszebb oltárt Filoména ereklyéivel és képével díszítette, s minden hozzá fordulót a kis Szenthez irányított. Nemsokára olyan sok csoda történt Ars-ban, hogy végül a plébános kifakadt: „Most már elég, drága kis Szent, a csodáidat hagyd abba, mert ezeket az én imáimnak tulajdonítják!” Csoda volt az is, hogy a plébános törékenyen és betegen évtizedeken át ellátta a zarándoklók sokaságát lelki segítséggel. XI. Pius pápa 1925. május 30-án avatta szentté a „szegény arsi plébánost”, Vianney Szent Jánost, Filoména legnagyobb tisztelőjét.

____________________________________

Illusztráció:

http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:

A csodatevő Szent Filoména [5]

Az el nem fogyó olaj

      Egy nagyon szegény varrólány, Rafaela, egyedül nevelte kisebb húgait, amióta anyjuk is meghalt.

      Egy napon erős fajdalmai keletkeztek és nem tudott felkelni ágyából. Kétségbe volt esve, hogy nem tudja megkeresni a megélhetésükhöz szükséges pénzt, és forró imában fordult Filoménához segítségéért. Éjjel álmában meghalt anyja jelent meg, aki azt mondta, vigyen egy olajlampát ahhoz a Filoména-képhez, amelyet itt, Kastelvere-ben nemrég állitottak fel, de ne hagyja kifogyni az olajat a lámpából a következő szombat estig. A lány reggelre kissé jobban lett, megvette az olajat és bevitte a lámpát a templomba. Este újra elment a Filoména-képhez és megrémülve látta, hogy az olaj, amit vett, majdnem teljesen elfogyott, a lámpa éppen csak pislákolt. Fohászkodni kezdett a kis Szenthez, kérvén, hogy segítsen rajta, hiszen összesen annyi nélkülözhető pénze volt, amennyiért az olajat vette, többre nem telik, ne engedje kialudni a lámpát, s ezzel az ő reménységét a teljes gyógyulásra. Másnap este újra elment a képhez és már messziről látta, hogy a lámpa teljes fényében lobog. Közelebb menve észlelte, hogy az színültig tele van olajjal és hálatelt szívvel mondta el imáit.

      Szombat estig minden nap elment a templomba s az olaj nem hogy elfogyott volna, de szintje egészen magas volt, annyira, hogy egy cseppet sem fért volna el több a lámpában... Szombat este, amikor a lámpa még mindig árasztotta fényét, a varrólány bemerészkedett a káplánhoz a sekrestyébe és elmondta, hogy mi történt. Azt is közölte, hogy fájdalmai elmúltak és teljesen egészségesnek érzi magát.

      A káplán megköszönte a leány látogatását és a hallottakat bevezette egy könyvbe, amit akkor kezdtek el vezetni, amikor egy hívő elhozta Filoména-képet azzal, hogy figyeljék és jegyezzék le a csodákat, amelyeket majd tapasztalnak.

      A könyvben nem ez volt az első bejegyzés, a káplán így szólt: „Bármilyen kicsiny csoda volt ez és nem látványosan megrendítő, mégis van valami hihetetlenül megnyugtató abban, hogy Szent Filoména mindenkire odafigyel, aki hozzá fordul, és nemcsak azzal törődik, hogy a fájdalmat megszüntesse és a beteget meggyógyítsa, hanem arra is vigyáz, hogy az illető betarthassa azt, amit felajánl, még akkor is, ha ez olyan apróság, mint egy olajlámpa fénye.”

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:

A csodatevő Szent Filoména [4]

Feszty Masa műve

Ki volt Szent Filoména?

      Mire Filoména tisztelete annyira elterjedt, hogy túlnőtt Itália határain és csodáinak számát szinte lehetetlen volt követni, egyre gyakrabban merült fel a kérdés, hogy ki lehetett ez az ifjú leány földi életében, aki ennyi évszázaddal vértanúsága után - mert ez utóbbi volt az egyetlen biztos adat róla - ilyen meghallgatást nyert a Mindenhatónál, hogy szinte minden hozzá forduló esetben csodák véghezvitelére kap lehetőséget. Számos szentéletű egyházi ember és sok más hívő azonban hiába kezdett kutatásokba, a keresztényüldözés időszakából nagyon kevés adat állt rendelkezésre. A római birodalom történészei nem jegyezték fel azoknak az őskeresztényeknek az életét, akiket császáraik kivégeztettek. Nem lévén más mód adatokhoz jutni, többen is forró imában kérték a kis Szentet, hogy valamilyen szellemi formában közölje egykori földi életének részleteit, hogy még közelebb érezhessék őt magukhoz, megismerve mártíriumának történetét.

      Nemsokára egyidőben, egymástól távol eső helyeken három személynek is támadtak látomásai, és Szent Filoména kinyilatkoztatások formájában mindhármuknak elmondta rövid életének történetét. A kinyilatkoztatások magánjellegűek voltak, roppant valószínűnek hangzottak, mert ezen emberek egyike sem ismerte a másikat, a közölt események mégis hajszálpontosan ugyanazok voltak mindhárom esetben, sőt mi több, tökéletesen megegyeztek azokkal a leletekkel, amelyeket a Szent sírboltjában találtak. Miután a kinyilatkoztatások - egymástól függetlenül - megjelentek nyomtatásban 1833 karácsonyán, elnyerték a Szentszék jóváhagyását. Ez a jóváhagyás nem garancia arra, hogy minden pontosan így volt - ilyet a Szentszék magánkinyilatkoztatás esetében nem ad, - hanem azt jelenti, hogy elfogadhatjuk, semmi olyan nincs benne, amit a Szentszék ne tartana hihetőnek.

      Végül is a három személynek adott kinyilatkoztatás közül az ment át a köztudatba, amelyet Filoména egy apácának, Maria Luisa di Gesu Anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett, mert ez a szentéletű nő, aki 1875-ig élt, saját életével bizonyította be, hogy méltó tehetett ezekre a közlésekre.

      Maria Luisa de Gesu, polgári nevén Carmela Ascione, 1799. február 23.-án született Barrában. Tizenhárom éves korától voltak látomásai, és 18 évesen öltözött be a dominikánusrend apácaruhájába s vette fel új nevét. Később létrehozta a „Fájdalmas Istenanya” Közösséget, magas teológiai végzettséget szerzett és egyik elragadtatása alkalmával hangot hallott, amely megbízta, hogy írjon Szentírásmagyarázatot a tanulatlanok számára. Ezt a művét Monsignore Mastai-Ferretti - a későbbi IX. Pius pápa – adatta ki püspök korában, és Mária Luisát ajánlásában „Legkedvesebb Lányom”-nak nevezte.

      A Filoména látomásainak leírását - amelyben a kis Szent részletesen elmondta neki életét - 1835. december 21-én fogadta el és látta el a Szentszék az „Imprimatur” felirattal. Erényekkel telt és tartalmas élete során - amelyben nemcsak apácatestvéreinek, de más rászorulóknak is mindig biztos támasza volt - arról volt nevezetes, hogy arcán állandó mosoly tündökölt, mindig vidám volt, mintha állandóan a kegyelem állapotában élne... 1875-ben hunyt el, augusztus 10-én, Filoména ünnepén.

Filoména önmagáról

      Kedves Testvérem - mondá a Szent - egy kis görög állam királyának leánya voltam. Anyám is királyi vérből való volt. Miután házasságuk gyermektelen volt, állandóan áldozatokat mutattak be és imádkoztak - hamis istenekhez - hogy elnyerjék a gyermekáldást. Ebben az időben egy Pubilus nevű római orvos élt családunkban. Sajnálva szüleimet vakságukért és meghatva bánatuktól, indíttatást kapott a Szentlélektől, hogy beszéljen nekik a keresztény hitről, imáról, és biztosítsa őket, hogy kérésük meghallgatásra talál, ha elfogadják a keresztény hitet. Meggyőző beszédkészsége megérintette szívüket, miközben eszüket ugyanakkor isteni kegyelem világította meg. Érett megfontolás után végül felvették a keresztség szentségét. Én a következő esztendő elején születtem január 16-án, és a Fényről Lumenának neveztek el, mivel annak a Hit-nek a fényében születtem, amely szüleimet most már teljesen átjárta.

      A keresztségben a Filumena nevet kaptam, a Fényről, mely megvilágosította lelkemet a szentség kegyelmével. Isteni gondviselés engedte meg, hogy szarkofágom felirata ugyanezt a magyarázatot sugallja értelmezőinek - noha ők nem voltak tudatában annak, hogy pontosan ez a gondolat volt azok fejében, akik annak idején rávésték azt.

      Szüleim elhalmoztak szeretetük jeleivel és apám nem tudta elviselni, hogy távol legyek tőle. Ez volt az oka annak, hogy elkísértem őt Rómába, röviddel 13 éves korom betöltése előtt. Ez az utazás a hatalmas, büszke és igazságtalan római császár hadüzenetének volt a következménye. Gyengesége tudatában szegény apám elindult Rómába, remélve, hogy békét köthet a császárral. Anyám és jómagam vele mentünk, amikor a zsarnok kihallgatáson fogadta őt.

      Milyen csodálatos a végzet, ki sejthette volna az enyémet? Mialatt apám komolyan előadta esetét és megvédeni gondolta igazát, a császár rajtam tartotta tekintetét és így felelt: „Ne izgasd magad tovább, teljes nyugalomban maradhatsz, nincs több okod félni. Ahelyett, hogy megtámadnálak, rendelkezésedre bocsátom a császári hadsereget, azzal a fettétellel, hogy szép lányod, Filoména kezeit nekem adod házasságkötés céljából.”

      Szüleim beleegyeztek a kérés teljesítésébe és hazatérésünk folyamán megpróbáltak meggyőzni arról, milyen boldognak kell lennem jövendő római császárnéként.

      Egyetlen pillanattétovázás nélkül utasítottam vissza a lehetőséget azzal, hogy amikor 11 éves voltam, tisztasági, szüzességi fogadalmat tettem.

      Apám akkor azon igyekezett, hogy megértesse: egy lány az én koromban nem rendelkezik önmaga felett, ahogy szeretné, és latba vetette minden tekintélyét, hogy engedelmességre bírjon. Jézus valahogy mégis megadta a szükséges erőt ahhoz, hogy megmaradjak elhatározásomnál. Amikor a császár megkapta válaszomat, olybá vette csupán, mint akaratoskodást. „Hozzátok ide Filoména hercegnőt - mondta apámnak - majd én rábeszélem.”

      Apám visszatért hozzám, de én azt feleltem, hogy az én hazám és királyságom az Égben van és Isten előbbrevaló mindennél.

      Ennek ellenére engedelmeskednünk kellett a császárnak és meg kellett jelennünk a palotában. Először ígéretekkel és mindenféle hízelgéssel próbált rávenni arra, hogy fogadjam el házassági ajánlatát. Hiába. Ezután fenyegetéshez folyamodott, de eredménytelenül. Végül dühében, a tisztátalanság ördögétől vezettetve elrendelte, hogy hajítsanak a palota földalatti börtönébe. Itt kezeimet, lábaimat láncra verték abban a reményben, hogy így kényszerítenek a házasságra ezzel az emberrel, akinek a lelkét egy démon tartotta megszállva. A császár naponta jött, hogy megismé1telje ajánlatát. Eltávolította a vasakat, hogy egy kis vizet és kenyeret vegyek magamhoz, de látva, hogy hiába igyekszik, megújította kínzásomat. Mennyei mátkám, Jézus, egész idő alatt gyámolított. Szüntelenül felajánlottam magam neki és áldott Anyjának.

      Ezek a jelenetek már 37 napja tartottak, amidőn a Mennyország Királynője megjelent nekem, sugárzó fényben, az Isteni Kisdedet tartva karjában.

      „Gyermekem - mondta - három további napig maradsz ebben a cellában, és aztán bebörtönzésed negyvenedik napján elhagyod a szenvedésnek ezt a helyét.”

      Hallva ezeket a vigasztaló szavakat, szívem örömtől dobbant meg.

      „Elhagyván e helyet - folytatta a Szűzanya – kegyetlen kínzásokat kell elszenvedned Fiam szeretetéért.”

      Ezek az új hírek félelemmel töltöttek el és éreztem a haldoklás minden keserűségét.

      „Bátorság, szeretett Lányom - folytatta az Ég Királynője. - Szeretlek, többek között, mert nevemet és Fiam nevét viseled. A Fény-nek, Lumená-nak neveznek. Fiam a te jegyesed, a Világosság, Csillag, Nap. És engem nem ugyanúgy neveznek-e Hajnalcsillagnak, Csillagnak, Napnak, Holdnak? A gyámolítod leszek. Most ugyan az emberi gyengeség és megalázás órája van, de majd ha megpróbáltatásod órája üt, akkor erőt kapsz és kegyelmet nyersz. Őrzőangyalaid között ott lesz melletted Gábriel Arkangyal, akinek neve azt jelenti: „Az Isten ereje”. „Amikor még a földön voltam, ő volt a támaszom, most majd elküldöm őt annak, aki az én szeretett leányom.”

      Ezek a biztató szavak visszaállították önbizalmamat, s midőn a látomás eltűnt, a cellában üdítően finom illat terjengett.

      A császár - látva, hogy nem tud rávenni vágyai teljesítésére - elrendelte, hogy kínzással félemlítsenek meg, hogy önként szegjem meg fogadásomat az Éggel. Elrendelte, hogy kössenek egy oszlophoz, és könyörtelenül megkorbácsoltatott, szörnyű szidalmak közepette. „Miután annyira megátalkodott, hogy egy gonosztevőt választ, akit a saját népe ítélt halálra - egy olyan császár helyett, mint én - mondta - példás büntetést érdemel!”

      A tirannus - látva, hogy már csupa hasadt seb vagyok, és elhatározásom ennek ellenére szilárd - elrendelte, hogy vigyenek vissza a börtönbe, hogy haldoklásom kínos és hosszú legyen. Vártam a halált, hogy felszállhassak az Égbe, amikor két fényes angyal jelent meg, és mennyei balzsammal kenték meg sebeimet. Meggyógyítottak. A következő reggelen a császár megdöbbent a hírek hallatán, az eddiginél erősebbnek és szebbnek látva engem. Megpróbált rábeszélni, hogy ezt a kegyet Jupiter ajándékának fogadjam el, aki a császári hitves koronáját szánja nekem.

      A Szentlélek inspirációja révén visszavágtam okoskodásaira és ellenálltam gyengédségeinek.

      Őrülten a dühtől, kiadta a parancsot, hogy egy vashorgonyt kössenek a nyakamra és dobjanak a Tiberisbe.

      De Jézus - hogy megmutassa erejét és összezavarja a hamis isteneket - még egyszer elküldte két angyalát, hogy segítsenek nekem. Elvágták a kötelet, és a horgony a folyó mélyébe zuhant, ahol elmerült az iszapban. Majd engem kivittek a partra anélkül, hogy egy csepp víz érte volna öltözékemet.

      Ez a csoda ott számtalan szemtanút megtérített. Diocletiánus, még csökönyösebb vaksággal elrendelte, hogy mivel nyilvánvalóan boszorkány vagyok, agyon kell engem nyilazni.

      Halálosan megsebesítve, közel a halálhoz, visszadobtak börtönömbe.

A halál helyett, mely természetszerűleg lett volna osztályrészem, a Mindenható békés álmot küldött rám, mely után szebben ébredtem, mint valaha.

      Hallván ez újabb csodát, a császár annyira dühöngött, hogy elrendelte: addig kell kínzásomat folytatni, amíg bele nem pusztulok. De a nyilak nem mozdultak ki helyükről, amikor az íjak megfeszültek. Diocletianus ezt mágiának fogta fel, és abban a reményben, hogy a „boszorkányerő” megsemmisül a tűzzel szemben, most elrendelte, hogy a nyilak vashegyeit izzásba kell hozni a kemencék tüzében.

      Ezt az elővigyázatot sem kísérte eredmény. Isteni Jegyesem megmentett a kíntól oly módon, hogy a nyilak visszafordultak az íjászokra, hatot megölve közülük.

      Ez az utolsó csoda újabb megkeresztelkedési hullámot váltott ki. Az emberek egyre több jelét adták a császár iránti nemtetszésünknek, sőt, tiszteletet nyilvánítottak a mi szent hitünk iránt.

      Most már komolyabb következményektől tartva, a császár elrendelte lefejezésemet.

      A lelkem dicsőséggel és győzelemmel szállt a Mennybe, hogy ott elnyerjem a vértanúk koronáját, amelyet oly sok szenvedés feletti győzelemmel érdemeltem ki.

      Ez délután három órakor történt, egy pénteki napon, augusztus 10-én.

      Íme, az ok: miért akarta a Mindenható, hogy testi maradványaim Mugnanóba vitessenek, éppen augusztus 10-én, és hogy mennyi csodát művelt a nevemben éppen ezen a napon.”

      Ez volt Filoména közlése életéről...

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_gallery.asp

Forrás: