15. Totila ekkor maga ment el Isten emberéhez. Amikor messziről meglátta, nem mert feléje közeledni, hanem a földre vetette magát. Isten embere kétszer-háromszor szólította: „Kelj fel.” Ám ő nem mert előtte a földről felkelni. Ekkor Benedek, az Úr Jézus Krisztus szolgája, maga lépett oda a földre borult királyhoz. Felemelte a földről, megfeddte cselekedeteiért. Pár szóval mindent előre megmondott neki, ami majd a jövőben történik vele, és így szólt hozzá: „Sok rosszat cselekszel, sokat cselekedtél, végre-valahára hagyj már fel gonoszságoddal. Rómába bevonulsz, átkelsz a tengeren is, kilenc évig uralkodsz, a tízedikben meghalsz.” Ezek hallatára a király nagyon megrettent, imádságot kért, majd eltávozott. És valóban, ettől az időtől kezdve már nem volt annyira kegyetlen. Nem sokkal utóbb bevonult Rómába, eljutott Szicíliába is, uralkodása tizedik évében pedig a mindenható Isten ítélete folytán királyságát életével együtt elvesztette.
A canusiumi [Canosa di Puglia] szentegyház püspöke gyakran felkereste az Úr szolgáját; Isten embere érdemekben gazdag élete miatt nagyon szerette őt. Amikor Totila király bevonulásáról és Róma város pusztulásáról beszélgetett vele, a püspök így szólt: „Ez a király a várost úgy lerombolja, hogy többé senki sem lakik benne.” Isten embere ezt válaszolta neki: „Rómát a pogányok nem törlik el a föld színéről, hanem viharok, villámok, forgószél és földrengés sújtja, s így lesz része a pusztulásban.” E jövendölés titkai már napnál világosabbak előttünk, akik látjuk e város viharoktól szétdúlt falait, összedőlt házait, lerombolt templomait. Az idő múlásától megviselt épületek a gyakori összeomlások következtében lassan romokban hevernek. Tanítványa, Honoratus, akitől ezt az értesülést szereztem, azt mondja, hogy ezt nem közvetlenül tőle hallotta, hanem azt állítja, hogy a testvérek mondták el neki.
16. Ugyanebben az időben az aquinumi [Aquino] egyház egyik klerikusát az ördög gyötörte. Constantinus, a tiszteletre méltó férfiú, e szentegyház püspöke a vértanúk sok helyére elküldte, hogy épségét visszanyerhesse. Ám a szent mártírok nem akarták egészséggel megajándékozni, hogy így mutassák ki, milyen nagy a kegyelem Benedekben. Elvitték tehát a mindenható Isten szolgájához, Benedekhez. Ő az Úr Jézus Krisztushoz imádkozva a megszállott emberből azonnal kiűzte az ősellenséget. Amikor így meggyógyult, ezt parancsolta neki: „Menj, és ezután húst ne egyél, a szent rend felvételét pedig soha meg ne kíséreld. Amely napon ugyanis a szent rendet fel merészelnéd venni, azonnal újra az ördög rabságába esel.” A klerikus épségben távozott. Friss fájdalom a lelket félelemben tartja: így egy ideig ő is megtartotta, amit Isten embere parancsolt neki. Amikor azonban évek múltán azok, akik nála előbbre voltak, mind elhaláloztak, továbbá azt látta, hogy a nála hátrább valók a szent rendek felvételében föléje kerülnek, mintha az idők múlásával elfelejtette volna Isten emberének szavát, sutba dobta azt, és felvette a szent rendet. Erre az ördög, amely elhagyta, újra hatalmába kerítette, és nem szűnt meg gyötörni mindaddig, amíg csak ki nem lehelte lelkét.
Péter: Úgy látom, Isten embere az istenség titkaiba is behatolt; meglátta: a klerikus azért adatott át az ördögnek, hogy ne merészelje felvenni a szent rendet.
Gergely: Miért ne ismerte volna az istenség titkait az, aki az istenség parancsait megtartotta, hisz írva van: „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek ővele”(lKor 6,17)?
Péter: Ha egy lélekké lesz az Úrral, aki az Úrhoz ragaszkodik, hogyan van, hogy ugyanez a kiváló hithirdető ezt mondja: „Ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Róm 11,34).Furcsának látszik, hogy az ember ne ismerje annak gondolatát, akivel eggyé lett.
Gergely: A szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, igenis ismerik az Úr gondolatát. Hiszen ugyanez az apostol ezt is mondja: „Mert ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek?” (1Kor 2,11) Éppúgy Isten dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. És hogy megmutassa: ő is ismeri Isten dolgait, ezt fűzi hozzá: „Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket.” (1Kor 2,12) Ezért ismét csak ezt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által.” (1Kor 2,9)
Péter: Ha tehát az apostolnak Isten Lelke nyilatkoztatta ki Isten dolgait, hogy mondhatta korábban idézett szavai előtt ezeket: „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33) De hogy ezt mondom, eszembe ötlik egy másik kérdés is: Dávid próféta e szavakkal szól az Úrhoz: „Ajkammal hirdetni fogom szád minden végzését.” (Zsolt 118,13) Minthogy kisebb dolog tudni, mint hirdetni is valamit, hogyan van az, hogy Pál megfoghatatlannak mondja Isten gondolatait, Dávid ellenben azt állítja, hogy ő mindezeket nemcsak tudja, hanem ajkával hirdeti is?
Gergely: Mindkét dologra feleltem már előbb, amikor azt mondtam, hogy a szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, az Úr gondolatát igenis ismerik. Mindazok ugyanis, akik önmagukat neki átadva az Urat követik, éppen az önátadás révén egyesülnek Istennel; viszont, minthogy még a romlandó test súlya alatt görnyednek, ennyiben nincsenek Istennel együtt. Tehát: tudják Isten gondolatait, a titkosat is, amennyiben vele egyesülnek; viszont amennyiben el vannak még Tőle választva, nem tudják őket. Mivel tehát titkait emberésszel teljesen meg nem értik, azt állítják, hogy megfoghatatlanok az Ő gondolatai. Másrészt azonban: mivel lélekben hozzátapadnak, így hozzátapadva amit - akár a Szentírás szavai, akár titkos kinyilatkoztatások által - éppen kapnak, azt fel is ismerik, tudják és hirdetik is. Istennek azokat a gondolatait tehát, amelyekről Ő hallgat, nem tudják. Amit viszont elmond, azt tudják. Ezért Dávid próféta, mikor ezt mondta: „hirdetni fogom ajkammal minden végzését”, rögtön hozzátette: „szádnak”, mintha csak világosan ezt mondaná: azokat a gondolataidat tudom megismerni és hirdetni, amelyekről tudom, hogy te mondottad őket. Mert azokat, amelyeket nem közölsz, kétségkívül elrejted megismerésünk elől. Egyezik tehát a próféta és az apostol mondása: egyrészt megfoghatatlanok Isten ítéletei, másrészt azonban, amit szája közöl, azt emberi ajkak is hirdetik. Mert úgy van, hogy amit Isten közöl, azt az emberek ismerhetik, amit meg rejtve tart, azt nem tudhatják.
Péter: Kérdésem közbevetése folytán a dolog értelme világossá lett. Ám most már arra kérlek, folytasd, ha még van további mondanivalód e férfiú csodás erejét illetően.
17. Egy nemesi származású férfi, név szerint Theoprobus, Benedek atya szavára szerzetes lett; érdemekben gazdag élete miatt nagyon bensőséges viszonyban volt vele. Amikor egyik nap belépett Benedek cellájába, keserves sírásban találta. Sokáig állt ott csendben de úgy látta, könnyeinek nem szakad vége. Isten embere azonban nem imádkozva sírt - ahogy máskor szokta -, hanem szomorúan panaszkodva. Megkérdezte tőle, mi az oka ily nagy bánkódásának. Isten embere rögtön felelte: „Az egész monostor, amit felépítettem, minden, amit a testvéreknek elrendeztem, a mindenható Isten ítélete folytán átadatott a pogányoknak. Alig tudtam azt is kieszközölni, hogy a lelkek az enyémek maradjanak.” Szavait akkor Theoprobus csak hallotta, mi azonban már megvalósulva látjuk, hisz tudjuk, hogy monostorát a longobárdok népe a közelmúltban lerombolta. Nemrégiben, éjszaka idején, a testvérek pihenése alatt a longobárdok behatoltak, mindent széthordtak, de egyetlen embert sem tudtak elfogni. Teljesítette a mindenható Isten, amit Benedeknek, hűséges szolgájának megígért: ha az anyagi dolgokat a pogányok kezére adja is, a lelkeket megőrzi. Ebben a dologban Pál szerepében látod Benedeket; az ő hajója is mindenestül elpusztult, de vigasztalásképpen megkapta társai életét.
Forrás:
- első rész
- második rész
- harmadik rész
- negyedik rész
- ötödik rész
- hatodik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése