Újmise

Kovács Levente kamilliánus szerzetes atya első szentmiséje:

Vért könnyező Mária-szobor

      Indiában (Mariam Nagar-ban), a kármelita kolostorban, a Szűzanya szobra július 14.-én, majd rá két napra rá ismét, a vasárnapi szentmisén, vért könnyezett (B vércsoport). A kármeliták alig néhány hónapja vásárolták ezt a Mária-szobrot.

      A teljes cikk az Indiai Katolikus Püspöki Konferencia honlapján olvasható, angolul:

http://cbci.in/FullNews.aspx?Id=691

„Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért!”

      Szent Illés próféta Salamon király után kb. 200 évvel élt, amikor a bálványimádás mindenütt javában virágzott. Acháb király és felesége, Jezabel, a Szentírás szerint „azt tették, ami gonosznak számított az Úr szemében”. Ebben a helyzetben tűnik fel Illés próféta, aki „az Úr színe előtt járt” – vagyis szüntelenül Isten jelenlétében élt! és a jelszava: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért!” 

      Illés figyelmezteti bűnei miatt Acháb királyt, majd szárazsággal sújtja az országot. 

      A szárazság és éhínség alatt Isten gondoskodott Illésről. Olvashatunk a liszt és olaj csodájáról. Illés próféta hálából megáldotta az özvegyasszonyt, és később a fiát is feltámasztotta. (1Kir 17,9-24) 

      A Kármelhegy-i istenítéleten, az egyistenhit bizonyításán, Illés megkérdezte a népet: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?” (1Kir 18,21) - és megkérdezi ma is a megalkuvó, dönteni nem tudó, kompromisszumokat kereső embert. 

      Ugyanakkor az esőt kiimádkozó Illéstől megtanulhatjuk a közbenjáró és kérő ima erejét. (1Kir 18.42) 

      Jezabel haragja elől menekülő Illésben akár magunkat is láthattuk, mikor időnként a padlón (ill. a borókabokor alatt) vagyunk. Elveszett életkedvünket nekünk is Isten adja vissza Jézus titokzatos testével táplálva lelkünket, hogy az élet-úton ki ne merüljünk, célhoz érjünk. Illés is eljutott céljához, ahová Isten rendelte: a nagy találkozáshoz, aki az „enyhe szellőben” érkezett 1Kir (19.12). 

      A Kármelhegy remetéi a világ forgatagából elvonultan imádságban, Isten törvényeinek kutatásában, az Oltáriszentség vonzásában éltek. A Szabályzatunkban is felcsendül az ősi Regula szava: „... elmélkedjetek éjjel-nappal az Úr törvényeiről és virrasszatok imában”, és elmondhatjuk Illés atyánkkal, hogy „él az Úr, Izrael Istene, akinek a szolgálatában állok” (1Kir 17,1). 

      Meghittség, bensőség, ahogyan csak Isten tud az ő barátaival beszélgetni... a a sivatagban, a csendben. A csend Keresztes Szent János szerint „sokkal többet jelent, mint egyszerű hallgatást. A külső hallgatás csak az első lépés, de csendet kell teremteni érzékeink világában... egész lényünkkel. A csend szerelmes odafigyelés.” 

Sivatagjaink 

Madeleine Delbrêl (1904-1964) 

Akik szeretik egymást, szeretnek együtt lenni 

és amikor együtt vannak, szeretnek beszélgetni. 

Azoknak, akik szeretik egymást, alkalmatlan, 

ha állandóan sokan vannak körülöttük. 

Aki szeret, szívesen hallgatja a másik beszédét 

anélkül, hogy azt mindig megzavarná. 

Így azok számára, akik szeretik Istent,

mindig kedves volt a sivatag, 

és Isten az Őt szeretőktől azt meg nem tagadhatja. 

Tudom Istenem, hogy szeretsz 

és hogy e túlzsúfolt világban, 

körülvéve minden oldalról 

a család, a barátok, a mások nyüzsgésétől, 

nem lehet távol az a sivatag, 

ahol Veled találkozhatom. 

... 

A sivatagot el kell nyerni, ingyen nem kapható. 

Csak szokásainkon, lustaságunkon erőszakot téve 

juthatunk hozzá: ha kiszakítjuk magunknak a múló órák 

emberi titkokkal terhes folyamából. 

Nehéz ez, azonban ebben rejlik szeretetünk lényege. 

Szunyókálással eltelt hosszú órák 

nem férnek fel tíz percnyi mély alvással. 

Így van a Veled eltöltött magánnyal. 

Félig magányosan eltelt órák 

kevesebb pihenést nyújtanak a léleknek, 

mint egy percnyi elmerülés a Te jelenlétedben. 

 ... 

tudjunk egyedül lenni, 

valahányszor az élet ezt felkínálja. 

Mekkora öröm annak tudata, 

hogy Arcodra emelhetjük majd tekintetünket 

mialatt sűrűsödik a rántás, 

miközben foglaltat jelez a telefon, 

amíg a megállóban várunk a buszra, ami nem jön, 

miközben felmegyünk a lépcsőn, 

mielőtt elsétálunk a veteményeskert végébe, 

hogy az ebédhez néhány szál petrezselymet tépjünk. 

Mily rendkívüli séta lesz számunkra 

a metróval hazatérni este ... 

... 

Nyereség lesz minden késés, 

amikor férjet, vendégeket, gyerekeket várunk. 

Minden várakozás arra, ami nem jön, a sivatagot jelzi. 

Sivatagjaink ellen azonban keményen védekezik, 

ha más nem hát türelmetlenségünk. 

Alkatunknál fogva olyanok vagyunk, 

hogy sohasem jutunk el Hozzád küzdelem nélkül ...

Szent Illés próféta áldozata a Kármel hegyén, zene: Edvin Marton:

Frigynek szent szekrénye

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

31. elmélkedés 

Frigynek szent szekrénye 

Foederis arca 

      Elmélkedjünk a Szűzanyáról, mint az Újszövetségnek szent frigyszekrényéről, s kérjük Isten kegyelmét, hogy életünket az ő szolgálatában tölthessük. 

      „Készítsenek - mondotta az Úr a Sínai hegyen Mózesnek - egy két és fél könyök hosszú, másfél könyök széles és másfél könyök magas ládát akácfából! Vond be színarannyal, kívül-belül vond be, és készíts rá körös-körül aranyszegélyt! Önts négy aranykarikát és erősítsd azokat a négy alsó sarkára! Két karikát az egyik oldalára, és két karikát a másik oldalára! 

      Készíts rudakat is akácfából, és azokat is vond be arannyal! Dugd a rudakat a láda oldalain levő karikákba, hogy hordozható legyen a láda azokon! Legyenek a rudak a láda karikáiban, ne vegyék ki azokból! 

      Készíts két és fél könyök hosszú, másfél könyök széles fedelet is színaranyból! Készíts két kerubot szintén aranyból! Ötvösmunkával készítsd azokat a födél két végére. Az egyik kerubot az egyik végére készítsd, a másik kerubot a másik végére, a födél két végére készítsétek a kerubokat! A kerubok kiterjesztett szárnnyal legyenek rajta, betakarva szárnyukkal a födelet, és egymás felé forduljanak. A kerubok arca a födél felé forduljon! 

      Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerub közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak. Beszélek veled mindarról, amit majd általad parancsolok Izráel fiainak.” (Kiv 25,10-15.17-20. 22) 

      Íme tehát ez volt az a frigyszekrény, az ószövetségi istentiszteletnek középpontja és legszentebbje, amely előképe a Szűzanyának. A frigyszekrénybe azután Mózes beletette Isten parancsára a tízparancsolat két kőtábláját, egy mannával telt edényt és Áron kivirágzott vesszejét. Ezt a frigyszekrényt vitték a leviták a sereg előtt a pusztában való vonuláskor, ha pedig táboroztak, a frigysátornak teljesen elfüggönyözött részében, a Szentek Szentjében tartották. 

      A szentföld elfoglalása után a frigyszekrény tartózkodási helye volt mindig az istentiszteleti központ. Dávid király a Sionra vitette föl, Salamon fényes templomot emelt neki. Ott állt azután századokon keresztül a jeruzsálemi templom Szentek Szentjében, a függöny mögött, s két vivőrúdja kissé kidomborodott a függöny mögül, hogy kívülről látni lehessen ottlétét. Mert a függöny mögé csak a főpapnak volt szabad bemennie, s annak is csak egyszer, a nagy tisztulási napon. Hallottuk már, mekkora tiszteletet követelt meg az Úr az ő frigyszekrénye számára, s hogy miképpen büntette azonnali halállal azokat, akik könnyedén vették vele szemben a dolgot. 

      Amikor azután a babiloniak végleg megdöntötték Zsidóország függetlenségét s elfoglalták Jeruzsálemet, Jeremiás prófétának sikerült megmentenie a frigyszekrényt. Titokban elvitte a Nebo hegyére, s annak valamelyik barlangjában rejtette el. A babiloni fogság végével hazatérő zsidók azonban már nem tudták megtalálni. Az Úristen elő akarta készíteni népét az újszövetségi frigyszekrény megjelenésére. 

      Hogy milyen gonddal és mindenhatóságának mennyire teljes érvényesítésével készítette el az Úristen az újszövetségi frigyszekrényét, arról már több ízben hallottunk. Láttuk, hogy a szeplőtelen fogantatás szolgáltatta hozzá a nemes anyagot, s hogy az isteni művész azt kívül-belül vastagon bevonta a kegyelemteljesség színaranyával. Feldíszítette a szüzesség és anyaság kettős koszorújával, és így tovább. A jelen alkalommal inkább arra akarjuk fordítani figyelmünket, hogy mit helyezett bele ebbe a frigyszekrénybe. 

      Az ószövetségi frigyszekrény csupán jelképeket tartalmazott: a tízparancsolat kőtábláit, a mannás edényt és a kivirágzott vesszőt, amely Áronnak juttatta a főpapi méltóságot. Az Újszövetségben, az angyali üdvözlet után, ott van maga a tízparancsolat, maga az éltető manna és maga az örök főpapság. Az Istenség második személye, az Atya Igéje, Önmegismerése, Eszméje, Gondolata, Önmagának Tükörképe testesült meg benne. Tehát maga a végtelen igazság, amelyből kiolvasható nem csak a tízparancsolat, hanem mindaz, ami a lelki élet magasba irányításához szükséges. Ott van az igazi manna, az élő kenyér, amely nem csak arra van hivatva, hogy holtig táplálja az Ígéret földjének pusztai zarándokát, hanem arra, hogy az örök életet biztosítsa neki. Ott van az igazi főpap, a közvetítő Isten és ember között, Melkizedek rendje szerint. 

      Ez a frigyszekrény tehát kimondhatatlan kincseket rejt magában, s azokat a mi számunkra tartogatja. Ez a gondolat igen fontos. A Szűzanya nem önmagára irányítja a figyelmünket, hanem inkább az Ő szent Fiára. Ő Jézust akarja nekünk adni. Amikor tehát mi őhozzá járulunk, őhozzá imádkozunk, Őt tiszteljük: Ő isteni Gyermekét nyújtja felénk, s annak értékét igyekszik velünk megismertetni. Az izraeliták szeme nem felejtkezett rajta a frigyszekrény külsején azon ritka alkalmakkor, amikor láthatta – például a Sionba való átvitelkor -, hanem az Istenség trónusát látta benne, s Istent imádta, amikor előtte leborult. Hasonlóképpen vagyunk mi is. Csakhogy természetesen minket a tiszteleten kívül a Szűzanyához, mint a mi élő frigyszekrényünkhöz, a leggyöngédebb gyermeki szeretetnek szálai fűznek, s boldognak érezzük magunkat az Ő lábainál, amikor Jézust tarja elénk.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Mária aranyház

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

30. elmélkedés 

Mária aranyház 

Domus aurea 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, mint az összes szépségek és tökéletességek foglalatát, akin elragadtatással csüng az összes égiek szeme! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megérthessük a Szűzanya ezen új címét: „Aranyház”, s hogy ez a megértés lelki hasznunkra szolgáljon. 

      Amikor az Anyaszentegyház a Szűzanyát aranyháznak mondja, akkor nem hasonlítja akármelyik, ilyen, vagy olyan, színaranyból készült házhoz, ha ugyan egyáltalán volna ilyen. Az „aranyház”, jegyezzük meg jól, történelmi fogalom, s egyáltalán nem is volt aranyból építve. Róma rettenetes zsarnokának, a keresztények félelmetes üldözőjének agyában született meg az a gondolat, hogy építtet magának egy óriási méretű palotát, amely majd magában foglalja mindazt a szépséget, amit az ő korának művészete alkotni, s az ő mérhetetlen gazdagsága megvalósítani képes. Az „aranyház”, (ő maga nevezte így el), Róma városának nagyobbik felét foglalta volna el, s nem egységes épület lett volna, hanem inkább egy csodaszép városrész, tele pazarfényű palotákkal, kertekkel, művészi kutakkal, berkekkel. Drága márvánnyal fedte volna a falakat, a festőművészet remekei ékesítették volna a termeket, a leggyönyörűbb szobrok lettek volna lépten-nyomon láthatók. A kertekben a legritkább növények, a ketrecekben a földkerekség legértékesebb állatai, és így tovább. Szóval jelen lett volna ott minden, ami az érzéki embert gyönyörködtetni és boldogítani képes. 

      Néró aranyháza sohasem épült fel egészen. Elkészült részleteit nemrég ásták ki a föld alól, mint a határtalan emberi hiúság emlékeit, amely itt a földön kereste a tökéletes boldogságot. 

      Isten azonban csakugyan épített magának egy aranyházat, amelyben megvalósított minden szépséget és tökéletességet, amelyre csak az Ő mindenhatósága képes: s ez a Boldogságos Szűz Mária. Ez nem maradt félbe, mint a földi aranyház, hanem megépült teljesen. Ezt nem perzselhették fel Alarich hadai, hanem állni fog örökké. 

      Szent Terézia Anyánk az emberi lelket gyémántból készült várkastélyhoz hasonlítja, s könyvet írt annak szépségeiről. Ő is úgy fogja fel azt, mint valami csodaszép városrészt, amelyben a legragyogóbb fényűzéssel díszített termek váltakoznak természeti szépségekkel, kertekkel, folyókkal, tavakkal, vízesésekkel, s amelyeknek méreteit nem kell szűkre szabni, mert hiszen az emberi lélekbe belefér a világegyetem. Az ember értelme azt is körül tudja ölelni. Ha tehát már egy közönséges emberi lélek ilyen csodálatos szépség, milyen lehet akkor a Szűzanyáé? Szent Terézia anyánk sürgetően szólít fel bennünket arra, hogy lakjunk bent a saját lelkünkben, magunkba szállva, s teremről teremre haladva dicsérjük benne az Urat. Ezt tegyük is meg, de tegyünk meg mást is. Járjuk be gyakran lélekben a Szűzanya lelkének szépségeit! Repüljünk fel gondolatban az „aranyház”-ba, s töltsünk abban minél több időt! Egészen átalakulunk benne. 

      Igen: átalakulunk benne. Kincsekkel megrakodva jövünk ki onnét. Az a mennyei „aranyház” ugyanis nem olyan, mint valami múzeum, amelyben üvegszekrényekben vannak elhelyezve a ritkaságok és szépségek, s amelynek nagyobb értékű kincseit mindenféle rafinált készülékek védik meg a betöréstől és tolvajlástól. Ellenkezőleg: ott mindenki szabadon markolhat bele a mérhetetlen értékű drágakövekbe és ékszerekbe, s annyit vihet belőlük, amennyi a zsebébe fér. Éspedig itt nem mulandó, hanem örök értékű kincsekről van szó. 

      Hogyan értsük ezt? Úgy, hogy aki valamely lelki szépséget megszeret, az máris az övé, már tudniillik abban a fokban amilyenben szereti és amilyenben annak befogadására képes. Magától értetődik, hogy ha mi a szeplőtelen fogantatásnak szemléletébe merülünk, az nem tesz bennünket a múltba visszahatólag szeplőtelenül fogantatottakká. De vajon nem elég-e, ha lelkünk szeplőit mulasztja el?! Ha Mária szüzességének ragyogó fehérségén örvendez a lélek, az nem fogja neki visszaadni elveszett testi szüzességét; de vajon az semmi, ha lelkileg teszi őt szűztisztává?! 

      De hát ez csakugyan igaz volna? Hát akkor miért nem tesz bennünket már egyetlen Máriáról szóló elmélkedés tökéletesen szentekké? A felelet nagyon egyszerű. Azért, mert azok a kincsek, amelyeket az aranyházban magunkhoz vettünk, csak addig maradnak nálunk, amíg szeretjük őket. Abban a pillanatban, amikor a szívünk bármi csekély földi tárgy felé fordul s ahhoz hozzátapad, a zsebeink olyan üresek lesznek, mint voltak azelőtt. A kirándulás azonban mégsem volt haszontalan. Minél gyakrabban ismételjük, annál hosszasabban tudjuk kincseinket megőrizni, s talán még e földön nálunk maradnak. Ha nem, akkor majd az örökkévalóságban. 

      Itt a földön, ha valakinek megtetszik valami, ami nem az övé, s kinyújtja utána a kezét, börtönbe kerül, mert lopást követ el. Az égi dolgokkal szemben e megtetszés, ez a szeretet már birtokbavételt jelent. Ami odafönt nekem tetszik, az az enyém. Enyém az Úristen, enyém az édes Jézus, enyém a Szűzanya, enyémek az angyalok és a szentek. S ha nem bocsátom el őket, enyémek örökre.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Virgo Carmeli

      Ó, Boldogságos Szeplőtelen Szűz, Kármelhegy ékessége és fénye, ki különösen kegyes szemmel tekintesz arra, aki áldott ruhádat viseli; tekints reám is kegyesen és fogadj oltalmad palástja alá. Erősíts hatalmaddal, világosítsd meg lelkem homályait bölcsességeddel s gyarapítsd bennem a hitet, reményt és szeretetet. Ékesítsd fel lelkemet kegyelmekkel és erényekkel, hogy isteni Fiadnak mindenkor kedve teljék benne. Állj mellettem életemben, vigasztalj meg halálomban édes jelenléteddel, és mutass be a Szentháromságnak mint gyermekedet és ájtatos szolgádat, hogy a mennyországban örökké dicsérhesselek és áldhassalak. Amen.

Elefántcsonttorony

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

29. elmélkedés 

Elefántcsonttorony 

Turris eburnea 

      Áhítatos szívvel intézzük a Szűzanyához ezt a gyöngéd megszólítást, s azután, Isten kegyelmének fényében elmélkedjünk annak jelentéséről! 

      Első pillantásra látjuk, hogy ez a megszólítás az előbbinek, „Dávid király tornyá”-nak kiegészítése, s azt akarja mondani, hogy amikor a Szűzanyát hatalmas vártoronyhoz hasonlítjuk, akkor nem közönséges, kövekből épült bástyára gondolunk, hanem olyanra, amely elefántcsontból van faragva. De miért éppen elefántcsontból? Fontoljuk meg ezt. 

      Először is ez a gondolat bizonyára azt akarja kifejezni, hogy a Szűzanya félelmetes erkölcsi nagyhatalom ugyan, de nem nyers erővel, hanem csodálatos szépségével fejt ki hatást. A pokol nem azért fut előle, mintha kardcsapásaitól kellene tartania, hanem azért, mert nem tudja nézni szépségét. Dávid királynak ez a tornya tehát nem kövekből épült, hanem elefántcsontból, amely itt a földön egyike a legszebb és miniatűr művészi faragványokra legalkalmasabb anyagoknak. Ellentétben a kövek keménységével, hangsúlyozza a Szűzanyának végtelen szelídségét. 

      Ez igen tanulságos mindenkire, de főleg a szemlé1ődő életet élő szerzetesre nézve. Mindenkire, mert bár az Anyaszentegyháznak a pokol kapui ellen való küzdelmében szüksége van olyan elszánt és bátor harcosokra is, akik odakint a lövészárokban, a fronton küzdenek az ellenséggel, s vele szemben támadó fegyvereket is használnak, de azért az ilyeneknek sem szabad sohasem egészen félretenniük a szelídséget. Ellenben a szemlélődő szerzetes, aki az előbbiek számára a „muníciót” gyártja, hiszen imájával esdi le számukra Isten kegyelmeit, még inkább törekedjék erre a nagy szelídségre, s bízza a támadást másokra. A harcias hang nem az ő szájába való. A Szűzanya, bár része volt az első keresztények üldöztetésében a zsinagóga részéről, s több eretnekség keletkezését is megérte még e földön, bizonyára sohasem használt a születő Egyház ádáz ellenségeivel szemben egyetlen erős kifejezést sem, bár már akkor Ő volt ennek az Egyháznak hatalmas tornya és fellegvára. Dávid tornya volt, de nem kőből építve, hanem csodálatos, aprólékosságig terjedő művészettel elefántcsontból faragva. Lelki szépsége volt az ő hatalmas, ellenállhatatlan fegyvere. Ó, bárcsak a miénk is az lehetne! 

      Az elefántcsont igen értékes anyag. Súly szerinti ára messze meghaladja az ezüstét. Tehát már ebből a szempontból is illő hasonlatul szolgál a Szűzanya számára. Azonban van neki még egy tulajdonsága, amely erre a hasonlatra egészen páratlanul teszi alkalmassá. Az tudniillik, hogy nincs alkalmasabb nemes anyag a miniatűr képfaragó művészet számára. Márpedig a lélekidomítás szakasztott mása a miniatűr képfaragásnak. 

      A Szűzanyának lelke a legtökéletesebben kialakított emberi lélek volt; az Istenember lelke után a legtökéletesebb műremeke a Teremtőnek. Isten képmása és hasonlatossága ragyogott rajta a legutolsó apró vonásokig kidolgozva. Nem olyan volt tehát, mint egy szép márványszobor vagy valami bronzműremek, amelyek inkább csak nagy vonásokban állítják elénk tárgyukat, de az apró részletektől eltekintenek. Nem is olyan, mint valami kameó, vagyis egyike azoknak a kemény ékkövekbe, például achátba vésett apró domborműveknek, amelyek már az anyagnak keménysége miatt is csak keveset tudnak szemléltetni, s amelyeken inkább azt bámuljuk, hogy miképpen tudott a művész ilyen ellenálló anyagból mégis annyit kihozni. Nem hasonlítjuk az ő anyagát a fához, amelyből ugyan sok szépet lehet faragni, de szintén csak nagy vonásokban, a fa törékenysége miatt. Hanem igenis elefántcsonthoz, amely nem túlságosan kemény, könnyen enged a művész vésőjének, s amellett eléggé szilárd ahhoz, hogy hajszálnyi részleteket lehessen rajta kidolgozni. 

      Fontoljuk meg, hogy ha igazi gyermekei akarunk lenni a Szűzanyának, akkor szükséges, hogy a mi lelkünk is ilyen elefántcsont legyen az Úristen kezében. Mert nem elég ám, hogy abban Isten képmása csak nagy vonásokban kerüljön kidolgozásra. Nem elegendő, hogy mi csak úgy nagyjából legyünk keresztények, vagyis, hogy megelégedjünk azzal, ha nem gyilkolunk és nem gyújtogatunk; ha a főbb parancsolatokat megtartjuk, de azután igen sok más, finomabb kötelezettséggel nem törődünk. A lélekidomítás művészi munka, az életszentség pedig a lángelme műve. Márpedig mi a lángelme? Mi annak első feltétele? A legapróbb részletekre kiterjedő figyelem – mondják azok, akik értenek hozzá. A kontár elnagyolja a dolgokat, a lángelme ellenben a legapróbb részletekre is ügyel. A nagy festőművészek képein nincs egyetlen ecsetvonás sem, amely már magában véve is ne volna művészi. A hegedűművész nem fogja vonóját csak úgy átabotában húzogatni, hanem minden mozdulata tökéletes elsz, s a lehető legszebb hangot fogja kicsalni a húrból. A Szűzanyánál minden gondolat, szó és cselekedet; minden mozdulat, testtartás, tekintet tökéletes volt. Egy elefántcsontból készült kis műremek. Utánozzuk! Ő kívánja.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Dávid király tornya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

28. elmélkedés 

Dávid király tornya 

Turris Davidica 

      Képzeljük magunk: elé a Szűzanyát mennyei trónusán ülve, az angyalok és szentek légióitól övezve, mint valami hatalmas, bevehetetlen várat, amelynek láttára messziről meghátrál minden ellenség. Kérjük Isten kegyelmét, hogy mi is e hatalmas védősáncok mögött, az Ő védelme alatt élhessük életünket. 

      Az Anyaszentegyháznak ez a becéző megszólítása: „Dávid király tornya”, az Énekek Énekéből származik, ahol a Jegyes így beszél arájához: „Nyakad oly karcsú, amilyennek Dávid tornya épült. Ezer kerek pajzs függ rajta, mind vitézek pajzsa” (Én 4,4). 

      Körülbelül négyszáz esztendeje múlott már annak, hogy a zsidó nép Józsue vezérlete alatt elfoglalta Kánaán földjét, s annak kellős közepén, Jeruzsálem városában még mindig bent ült az ellenség. A jebuzeusoknak volt ott egy hatalmas tornyuk, amely ellen hiába küzdött Józsue, hiába a bírák, sőt még Saul király is. A hatalmas fellegvár lakói még Dávidnak is kihívóan azt üzenték, hogy: „Ide ugyan be nem teszed a lábadat”. A magas torony tényleg bevehetetlennek látszott, s a bástya fokán álló házak ablakaiból a jebuzeusok fittyet hányhattak az ostromlóknak. Azonban Dávid mégis erősebbnek bizonyult. „Aki először érinti ama házak ereszén az esőcsatornákat, azt fejedelemmé teszem” - mondotta seregének. Az ígéret hatott. Sarvia fia, Joáb, elsőnek kúszott fel a létrán a védőknek nyílzápora közepette, s utat nyitott társainak. A büszke vártorony elesett, s abba Dávid költözött be. Idehelyezte székhelyét. Annak falán ezentúl az ő hőseinek pajzsai függtek. 

      Először a három híres hősé, Jesbáamé, Eleazáré, és Abisaié, akik közül mindegyik egymagában háromszáz ellenséggel szemben vette fel a harcot. Azután a harminc hősé, élükön Banajas-szal, akik szintén hihetetlen hőstetteket vittek végbe, de azért nem mérkőzhettek az első hárommal. S azután jött a többi, egytől egyig híres, bátor katona, akinek puszta nevétől is rettegett az ellenség. Akik megtették, hogy oda-vissza keresztülvágták magukat az ellenségen, pusztán azért, hogy uruknak az ellenség háta mögött levő forrásból egy korty vizet hozzanak. Az ő pajzsaik hirdették a torony fokáról, hogy aki azt meg akarja támadni, az velük számoljon. Nem is mert soha, Dávid király egész uralkodásának idején, ellenség annak még csak a közelébe se menni. 

      Ez tehát a Dávid király tornya, amelyet az Anyaszentegyház a Boldogságos Szűzanya előképének tekint, Nézzük, hogy miért teszi ezt, s mennyiben valósulnak meg a Szűzanyán Dávid tornyának jellemző vonásai. Milyen értelemben lehet őt Dávid tornyának nevezni? 

      Hogy ezekre a kérdésekre megfelelhessünk, fontolóra kell vennünk, hogy a Szűzanya, amilyen kicsiny testalkatát és emberi voltát tekintve, olyan magasan áll kegyelmi téren, s az Istenember után ő a legnagyobb erkölcsi hatalom. Kis szent Teréz életében történt egy érdekes eset: mint kisgyermek, azt álmodta, hogy két ördög kétségbeesett ijedelemmel menekült előle először a kertbe, azután a mosókonyhába, s amikor ő annak ablakán betekintett, remegve bujkáltak előle valami hordófélében. Ő úgy értette a dolgot, s nagyon helyesen fogta fel, hogy az ördög remeg a számára megközelíthetetlen, ártatlan gyermeki lélektől, illetve annak megszentelő kegyelmétől. Az a gyermek a gonosz ellenség számára, éppen az ő ártatlansága miatt, félelmetes erkölcsi hatalom, amellyel szemben kénytelen támadásait későbbi - sajnos - az ő szempontjából kedvezőbb időkre halasztani, amikorra a test és a világ szövetkeznek az ő sötét, pokoli hatalmával. Akkor azután nekiront a léleknek, és hány, de hány esetben el is buktatja. 

      Ami az ártatlan gyermeki lélek, a zsenge kornak rövid ideje alatt, az a Szűzanya, de végtelenül fokozott mértékben, születésétől haláláig, s azután az egész örökkévalóságon keresztül. A kegyelemmel teljes Szűz olyan félelmetes vártorony az ördögre nézve, hogy rá sem mer tekinteni, nemhogy támadásra merjen gondolni vele szemben. A hősök pajzsai pedig, amelyek e fellegvár bástyafokát ékesítik, megint csak az ő kiváltságai, ajándékai, kegyelmei és erényei, amelyek mind sokkal nagyobb győzelmekről tanúskodnak a pokol kapuival szemben, mint amilyent Dávid hősei valaha is kivívtak. 

      A magyar történelem megemlékezik egy ősrégi nemzeti intézményünkről, a várjobbágyokról. Ezeknek valamely vár környékén volt birtokuk, s abban a nagy előnyben volt részük, hogy ellenség közeledtére behúzódhattak a várba, ahol úgy ők, mint családjaik biztonságban voltak. Magában a várban természetesen katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, s védelmezniük azt az ellenség ellen. - Íme, ez a szerepe a Szűzanya tisztelőinek is. Valóságos várjobbágyai, akik meghúzódnak az ő hatalmas védelmének árnyékában, s addig, amíg kitartanak mellette, nem is kell semmitől sem félniük. Aki az Ő zászlaja alatt küzd, még ha meg is sebesül, végeredményben föltétlenül győzni fog. Mária nem hagyja el őt, s Dávid király tornyán mindig győzelmi lobogó fog lengeni

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html