„Hogy megtaláld, el kell hagynod ezt a falut... - szólította meg egy öreg, aki régóta figyelte a gyereket. És ott a pusztában, egy napnyi járásra találsz egy embert, aki egyedül él egy kunyhóban. Ő majd megmondja neked, hol van a mennyország”.
Amint mondta úgy is tett. Másnap reggel, amikor a szülei még nem keltek fel, egy tarisznyába elemózsiát rakott, és lopva elindult az alvó házak között a pusztába. Hamarosan felkelt a nap, és a gyereke léptei után falut elborította homok. Ment mendegélt, és ahogy beesteledett, egy kunyhó bukkant fel a pusztában. Nagy volt az öreg csodája, aki sok éven át ott élt. „Hát téged mi szél fújt erre, te gyermek”- faggatta az öreg a kis utazót. – „Szeretném megtalálni a Mennyet - válaszolta a gyermek -, és valaki azt mondta, te tudod, hogyan lehet odaérni.” Az öregember csendesen rámosolygott, majd azt mondta: „Most falatozz és aludj, fáradt vagy. Holnap hajnalban együtt megyünk a Mennybe “.
Az éjszaka gyorsan elmúlt. Ezúttal a kisfiú nem álmodott. Valójában nem is aludt, nyitott szemmel várta a reggelt. Az öreg tudta. Kora hajnalban útnak indultak, és estefelé a gyerek látta, hogy a pusztában néhány kőfal és egy nagy épület magasodik, kereszttel a tetején. „Mi ez?”, - kérdezte a gyerek. „Ez egy kolostor - mondta az öregember. Innen kezdődik a Mennybe vezető út.” És a kolostor öregje, mert az volt, befogadta a kisfiút, aki semmit sem tudott a kolostori életről. „Mit fogok itt tenni?” - kérdezte a gyerek. „Egyelőre takarítasz, sepregetsz, később meglátjuk.” Telt az idő, a gyermek türelmes és szorgalmas volt.
De egy szép nap, hosszú idő után, a kolostor öregje váratlanul megkérdezte: „Hogy megy a munka, hogy vagy?” „Nagyon jól – felelte a gyerek, - mindenem megvan.” Elhallgatott. Az öreg érezte a zárkózott csendet, és folytatta: „Úgy tűnik, valamit rejtegetsz a lelkedben, hogy így hallgatsz. Mondd meg becsületesen, hiányzik neked valami ?” „Nekem... semmi, szólt a gyerek nagy későre, de abban a nagy épületben van egy Testvér, szakállas, mint a többi testvér, keresztre feszítve, és nem tud mozogni, és senki nem visz neki enni. Miért nem jön el Ő is velünk enni? “, majd fürkészően feltekintett az öregemberre. Az öreg pap úgy érezte, hogy most csendben kell lennie, hagyta, hogy a csend beszéljen. „Igen, igen, ez az ő penitenciája, mert nem sepregetett úgy, ahogy kell, nem takarított megfelelően “, szólalt meg egy szerzetes, aki a közelben állt és hallotta a beszélgetést. A Csend Angyala, aki alighogy a gyerek vállára telepedett, eltűnt. „Odakerülsz te is, ha nem megfelelően dolgozol” - mondta a szerzetes hangja.
Egyszerre, így szól a történet, a jó bűn beférkőzött a gyermek szívébe. Ez volt az első lépés a menny felé, amit szeretetnek hívnak.
Később estefelé, a kisfiú észrevétlenül beosont a kolostor konyhájába, ennivalót lopott, és anélkül, hogy bárki is észrevenné, bement a templomba és letette a kereszten függő Testvér lábához. – „Gyere, egyél! - mondta, aggódva tekintgetve jobbra-balra. Gyere, ezt senki sem tudja!” És a Testvér leereszkedett. Mosoly volt az ajkán, és a megnyugtatóan simogatta meg a kisfiú homlokát, aki nem vette észre, hogy az egész templom megtelt soha nem látott fénnyel, és az ajtók maguktól bezáródtak.
Aztán, mintha régi-régi ismerősök lettek volna, nevetni kezdtek és tréfálkozni, ahogy még soha életében. Annyira boldog volt a kisfiú, végre talált egy barátot!
De nem tudta, hogy fellépett a Menny második lépcsőfokára, neve: barátság.
Ahogy teltek a napok a kolostorban, a többi testvér elkezdte egymástól kérdezgetni: Hol van a kisfiú? Mit csinál? Esténként miért hiányzik mindig közülünk? Akkor, kíváncsiságból, elindultak megkeresni az egész kolostorban. Csak a templomot nem ellenőrizték; végül oda is elértek, s akkor, meglepetésükre először nem tudták kinyitni az ajtókat. Megpróbáltak benézni a kulcslyukon keresztül, és ebben a pillanatban egy erős fény vakította el őket. Nem tudván mit kell tenniük, ott maradtak megijedve a templom vastag falainál késő éjszakáig, míg a kisfiú kijött. „Te mit csináltál odabent?”, és mint egy fekete madárraj úgy vették körül. „Nem, nem tettem semmit - mondta a kisfiú remegve. „Hazudsz! Mondd, mit csináltál?” kérdezték a dühös szerzetesek. „Ételt loptam és bevittem a Testvérnek, aki ott ül a kereszten”, mondta a gyermek megijedve. „Milyen Testvér?” kérdezték elképedve a szerzetesek. „Hát Ő, aki oda van kötözve a kereszthez, és senki nem ad neki enni.” „És mit csinált a Testvér?” kérdezték összezavarodva a szerzetesek. „Felkelt és evett” válaszolta egy szuszra a gyerek.
És abban a pillanatban, mindenki a gyermek körül térdre esett. Nagy félelem fogta el a kolostor vénét, miután mindezt meghallotta.
Az apát remegve és a könnyek közt kérte a gyereket: „Mondd meg a Nagy Testvérnek, hogy fogadjon engem is az asztalánál...” „Megmondom – felelte a gyermek boldogan, de most már vihetek neki ételt a konyháról?” „Igen, amennyit csak kívánsz” - válaszolta remegve az apát.
És az est ismét leszállt a kolostorra, a gyerek, ezúttal a konyhából vett étellel sétált vidáman a templomba. „Gyere, egyél!” kiáltotta boldogabban, mint valaha. És a Nagy Testvér újra leszállt a keresztről, megsimogatta a kisfiút, és a templom megtelt fénnyel. A szokásos módon az ajtók bezáródtak. Aztán mennyi tréfa és mennyi öröm vette körül kettőjüket! De a nevetés könnyei közben a kisfiúnak eszébe jutott az apát kérése. „Testvér, az a nagyapa, innen a kolostorból, azt mondta, szeretné, ha fogadnád az asztalodnál őt is”
És most először az idős Barátja elszomorodott. Valahová elnézett a földre – „Látod ezeket a morzsákat az asztalon? –szólalt meg későre a Nagy Testvér Sokkal kevesebb, mint az ő bűnei... Nem jöhet.” „Nem jöhet?” csodálkozott a gyermek. „Nem” válaszolta röviden a Testvér.
Aztán megint nevettek, és tréfálkoztak. Később a gyermek búcsút vett a Nagy Testvértől, elindult az apát cellájához, aki remegve várt rá. „Mit mondott a Testvér?” - kérdezte elszorult torokkal. „Azt mondta, nem tud fogadni” válaszolta a gyerek. „- Miért? - kérdezte a megrémülve az apát.” „Azt mondta nekem, hogy sokkal több bűnöd van, mint az asztalról lehullott morzsa.”
És akkor az apát térdre esett, zokogva sírt. „Mondd meg Neki, hogy bocsásson meg nekem, mondd meg, hogy teljes szívemből kérem, bocsásson meg nekem!” Kétségbeesve kapaszkodott a kisfiúba. Meglepődve nézett le rá, és azt válaszolta” „Nos, én holnap újra megkérem.”
Kemény éjszaka várt az apátra! Hánykolódás és a bűnbánat nyögései! A kisfiú azonban csendesen aludt. És ismét felvirradt a nap a kolostor szokásos teendőivel. De mindenki csak tetette a munkát. Várták az estét, mert tudták, elhozza a megbocsátást. „Vihetek ételt?” kérdezte ártatlanul a gyermek a konyhában. „Vihetsz,” felelte a szerzetes, reszkető kézzel töltve meg az edényt. Majd kis lépésekkel, nehogy kiborítsa a túlcsorduló ételt, a gyermek ismét elment a templomba: „Gyere enni!” mondta a Nagy Testvérnek, „Gyerünk!” válaszolta Ő elindulva feléje.
Mennyi játék, móka! Akkor a nagy vidámság közepett a gyermeknek hirtelen eszébe jutott: „Az apát arra kért, bocsáss meg neki... És fogadd őt is az asztalnál.” Szomorúság lett közöttük. Ezúttal a kisfiú szó nélkül ránézett az asztalon a kenyérmorzsákra, mintha még több lett volna. „Megértem... nem lehet ...” „Igen, nem lehet” – válaszolt a Nagy Testvér.
Majd a jó bűn ismét beférkőzött a kisfiú szívébe és merész lett. „De Te nem gondolod, hogy most az ő irgalmából eszel?” Mondta bátorsággal, most első alkalommal a gyermek. És idősebb Barátja lelke megrendült, újra látta a gyermek jó szívét. „Jól van, mondta hosszas csend után a Nagy Testvér, mondd meg neki, hogy nyolc nap múlva fogadom az asztalomnál...”
Mennyire örvendett a kolostor apátja, amikor késő este a gyermek közölte vele! És a nyolc nap eltelt. Az öreg apát számára böjtben és imádságban, és főleg bűnbánatban. A nyolcadik napon kora reggel megszólaltak a harangok. „Miért?” kérdezte értetlenül a gyermek. „Az öreg apát elment az Úrhoz,” válaszolták a szerzetesek, akik már a temetésére készülődtek.
És akkor a gyerek látta.
Látta, amint a Nagy Barátja asztalánál ott ült boldogan, könnyekkel a szemében, maga az apát. Együtt ettek. Az asztalon nem volt több kenyérmorzsa. A Megváltó megbocsátott neki. „Láttam mennyországot! - kiáltozta boldogan a gyermek a kolostorban. Láttam a mennyországot!” ismételte minden egyes szerzetesnek külön-külön. – Ez lehetetlen! - kiáltották. Hogy néz ki?” „Megbocsátással teljes! - suttogta a gyerek.”
Forrás:
Dan Puric - Despre omul frumos
