Moszkvai Szent Matrona [3]

         

         A szomszédságban, 4 km-re Sebinotól, élt egy férfi, aki nem tudott járni. Matrona azt üzente neki: „Másszon egészen hozzám. Hadd kezdje el reggel, három órakor már mászni fog.” A férfi szót fogadott, egészen odakúszott Matrona házáig, és gyalog, a saját lábán ment haza. 

          Egyszer, a húsvéti nagyhétben három asszony ment a Matronához. Matrona az ablak mellett ült. Az egyiküknek proszfórát adott (megszentelt kenyér - ezt használja a pap átváltoztatáskor a szentmisében), a másiknak egy kis vizet, a harmadiknaknak egy piros tojást. Azt mondta a harmadik nőnek, hogy egyék meg a tojást a falu mögött. Amikor kiértek a faluból, az asszony eltörte a tojást, és rémületére egy egeret talált benne. Az asszonyok megijedtek és visszasiettek. Amikor a házhoz értek, Matrona azt mondta: „- Undorító egeret enni, nem? - De Matronuska, hogyan ehetem meg? - És te hogy merted eladni a tejet egy olyan tartályból, amelyben egér volt, különösen azoknak az árváknak és özvegyeknek, akiknek nem volt tehenük? A tejben volt egy egér, kivetted és eladtad a tejet. - Matronuska, soha nem látták az egeret. - De Isten látta!” 

          A.F. Vybornova elmondta nagybátyja gyógyulását: - Anyám Ustije faluból származik, ahol a bátyja még mindig él. Egy reggel felébredt, és nem tudta mozgatni a karját és a lábát. Megpuhultak és élettelenné váltak, mint a kötelek. Soha nem hitt Matrona gyógyító erejében. A lánya anyámhoz jött segítségért: „Gyere, keresztanyám, apa nagyon rosszul van: a karjai lazán lógnak, pillantása sem értelmes, és alig tudja mozgatni a nyelvét.” Anyám és apám szekéren elmentek hozzá. Abban a pillanatban, amikor meglátta, nagy nehezen kimondta a „nő-vér” szót. Elvitték Sebinoba, letették a házban, majd Matronához mentek engedélyt kérni, hogy elébe hozzák. Matrona így szólt hozzájuk: - A bátyád azt mondta, hogy nem tehetek semmit, és nem tudhatom, mi történt vele. - Ezt mondta, még mielőtt meglátta volna, ki a beteg! Aztán hozzátette: - Hozzátok ide, segítek neki. Imádkozott fölötte, inni adott egy kis vizet, és a beteg elaludt. Nagyon mély alvás után egészségesen ébredt. Matrona így szólt hozzá: „Köszönd nővérednek, ő hite gyógyított meg téged”. 

       Matrona segítségének semmi köze nem volt a boszorkánysághoz, az úgynevezett „extraszenzoros képességekhez” vagy a mágiához, mint amikor valaki kapcsolatba lép a sötétség hatalmaival. Segítésének teljesen más forrása volt, és keresztény természetű volt. Ezért gyűlölték a boszorkányok és az okkultisták Matronát. Azok, akik Moszkvában megismerkedtek a Matronával, erről tanúskodnak. Matrona mindenekelőtt imádkozott az emberekért. Rengeteg lelki ajándéka volt, és amikor Istentől kért segítséget, kitartóan imádkozott, és az emberek meggyógyultak. Az ortodox egyház történetének számos példája van, amikor nemcsak papok vagy aszkéták, hanem igaz világi emberek is meggyógyíthatják a betegeket. 

         Matrona imákat olvasott víz fölött, és odaadta az embereknek. Azok, akik megitták a vizet vagy megmosták vele az arcukat, megkönnyebbültek. Nem tudjuk, milyen imákat olvasott Matrona. Természetesen ez nem lehetett a víz megáldása, amelyet csak a papok tehetnek. De tudjuk, hogy nemcsak a templomban megáldott víz, hanem a forrásokból, folyókból és kutakból vett víz is gyógyító erővel bírhat a közelében lakó és imádkozó szent emberek miatt.

Folyt.köv.

Előző részek:

Moszkvai Szent Matrona [1]

Moszkvai Szent Matrona [2]

Korabeli fotó Szent Matronáról

Moszkvai Szent Matrona [2]

         Még gyermekként Matrona előre látta az oroszországi forradalmat. „Az templomokat kirabolják és elpusztítják, és az embereket üldözik.” Élénken elmagyarázta a föld újbóli elosztásának módját, és azt, hogy az emberek mohón megragadják, miközben egyre többet és többet akarnak szerezni - csakhogy azután mindenüket hátrahagyva meneküljenek. „Akkor már senkinek sem lesz szüksége rá” - mondta. A forradalom előtt Matrona egy Yankov nevezetű ingatlantulajdonosnak azt tanácsolta, hogy mindenét adja el, és menjen külföldre. Ha megfogadta volna a szent tanácsát, nem lett volna tanúja annak, hogy minden vagyonától megfosztják, elerülte volna az idő előtti halált, és a lányát megmentette volna a fájdalmas ide-oda vándorlástól. 

         Egész életében ikonok vették körül Matronát. A szobában, ahol különösen sokáig élt, három ikonsarok volt, ikonokkal és mécsesekkel a padlótól a mennyezetig. Egy nő, aki egy moszkvai templomban dolgozott és gyakran ellátogatott Matronához, emlékszik, hogy Szent Matrona azt mondta neki: „Ismerem a templomodban található összes ikont, és a helyet, ahol mindegyik áll.”

         Az „Elveszettek megkeresése” ikont Matrona rendelte faluja templomának. Most a Tula melletti „Elszenderedés” kolostorban őrzik. Így történt: 

         Matrona megkérte édesanyját, mondja el a papnak, hogy könyvtárában egyik polcon van egy könyv, amelyben az „Elveszettek megkeresése” ikon tallátható. A pap meglepődött. A képet azonban megtalálták, és Matrona elmondta anyjának, hogy ezt az ikont meg fogja festetni - álmában látta ezt az ikont: „Isten Anyja el akar jönni a templomunkba.” Matrona édesanyja nagyon aggódott, hogyan fizetnek érte. Matrona megáldotta és megkérte Sebinó-i asszonyokat, hogy gyűjtsenek pénzt az ikonra a szomszédos falvakban. Az adományozók közt volt két férfi, az egyikük nehéz szívvel egy rubelt adott, a másik pedig viccből egy kopejkát. A pénzt végül elhozták Matronához. Elvette és egyenként ellenőrizni kezdte az érméket. Megtalálta a rubelt és a kopejkát, és eltávolította őket, mondván: „Add vissza a pénzüket anya, megrontja a többi pénzt.” 

         Amikor összegyűlt a szükséges összeg, elhívtak egy festőt Epiphan városából. A neve ismeretlen maradt. Matrona megkérdezte tőle, képes-e megfesteni az ikont. Azt válaszolta, hogy ez a szokásos dolga. Matrona azt javasolta neki, szentgyónásban vallja be bűneit és járuljon szentáldozáshoz. Majd újra megkérdezte tőle, biztos-e benne, hogy képes lesz-e rá. A festő igent mondott és elkezdett dolgozni. Hosszú idő után elment Matronához, és azt mondta, hogy egyáltalán nem képes rá. Matrona azt válaszolta: „Menj és térj meg bűneidből!” Tudta, hogy van egy súlyos bűne, amelyet nem vallott be soha. A festőt megdöbbentette, hogy a Szentnek tudomása van erről. Elment a paphoz, meggyónt és megáldozott, és megkérte Matronát, hogy bocsásson meg neki. Azt válaszolta neki: „Menj, és fesd meg a Mennyei Királynő ikonját. Most meg tudod tenni.” 

Az „Elveszettek megkeresése” ikon

         Az adományokból fennmaradó összeget „Elveszettek megkeresése” ikonjának újabb példányára költötték, amelyet Bogoroditskban rendeltek meg. Amikor készen állt, zarándokmenet vitte az ikont Bogoroditskból a sebinói templomig. Matrona egy csoporttal elindult találkozni az ikonnal, és négy kilométerre jártak, mikor hirtelen így szólt: „Ne menjünk tovább, már közel vannak.” A vak nő úgy beszélt, mintha látná: „- Fél óra múlva itt lesznek, és hozzák az ikont.” Valójában fél óra múlva megérkezett a menet. A moleben után (különleges alkalom, amelyet különféle alkalmakkor énekelnek Istennek, Isten Anyjának, az Angyaloknak vagy a Szenteknek - katolikus megfelelője a Te Deum lenne), a menet Sebino felé kanyarodott. Visszafelé Matrona tartotta az ikont. „Az elveszettek megkeresése” lett a legfőbb tisztelt ikon a faluban. Hamarosan sok csodás imameghallgtásokról lett híres. Amikor aszály volt, az ikont körmenetben kivitték a falu közepére, és esőért imádkoztak. Amint hazaértek, minden alkalommal esni kezdett. 

 
Meglepő volt, hogy Matronának a vakon született emberrel ellentétben nagyon jó elképzelése volt a körülötte lévő világról. Egyszer egy közeli nő, Zinaida Vladimirovna Zhdanova azt mondta, sajnálja Matrona vakságát: „Olyan kár, Matuska, hogy nem láthatja a világ szépségét!” Matrona így válaszolt: „Egyszer Isten kinyitotta a szememet, és megmutatta nekem alkotását. Láttam a napot és a csillagokat az égen, és a föld szépségét: a hegyeket, folyókat, a zöld füvet, virágokat, madarakat ... ” 

        Van még egy feltűnő bizonyítéka a lelki látás ajándékának, amelyet Szent Matrona Istentől kapott. Zinaida Vladimirovna Zhdanova mesélte el: „Matushka írástudatlan volt, de mindent tudott. 1946-ban diplomaprojektem volt az Admiralitás építészeti együtteséről. A moszkvai Építészeti Intézet hallgatója voltam. A projektvezetőm minden ok nélkül zaklatott. Azalatt az öt hónap alatt, amíg a diplomamunkámon dolgoztam, egyetlen egy találkozónk sem volt, mert eleve úgy döntött, hogy kudarcot fog vallani a projektemen. A terv megvédése előtt két héttel azt mondta: „Holnap jön egy bizottság, amely majd meglátja, hogy a munkája nem kielégítő.” Sírva tértem haza: apám börtönben ült, anyám pedig az eltartottom volt. Az egyetlen reményem az volt, hogy megszerezzem az oklevelet és elkezdjek dolgozni. Matuska meghallgatott és így szólt: - Gyere, meg tudod tervezni. Este teázunk és beszélgetünk. Alig vártam, hogy este legyen. Matrona azt mondta: „Most Olaszországba, Firenzébe, Rómába megyünk, megnézzük nagy mesterek munkáit ...” És elkezdte megnevezni az utcákat és az épületeket! Aztán egy kis szünet után: „Itt van Pitti Palazzo, és itt egy másik boltíves palota. Ezt le kell másolnod: az első három szintet nagy téglákkal és két boltívvel a bejárathoz rajzold...” Megdöbbentem a tudásától. Reggel az intézetbe rohantam. Gyorsan elvégeztem a szükséges javításokat, és 10 órára jött a bizottság. Megnézték a projektemet, és azt mondták: „Remekül néz ki! Gratulálunk!”

Korabeli fotó Szent Matronáról

Előző rész:

Moszkvai Szent Matrona [1]

Moszkvai Szent Matrona [1]

Ünnepe: május 2.

         Egy napon, a Szent András székesegyház szentmiséje után, a csodatevő Kronstandti Szent János atya arra kérte az embereket, hogy engedjenek utat egy tizennégy éves lánynak, és hangosan így kiáltott: „Matronuska, gyere, gyere hozzám. Íme itt van az én helyettesem, Oroszország nyolcadik oszlopa.” 

         Ki volt Szent Matrona, akit Szent János Oroszország nyolcadik oszlopának nevezett, és akinek közbenjárására most is, a járvány idején, Isten rengeteg embert megment, meggyógyít világ minden táján? 

         Szent Matrona (Matrona Dimitrievna Nikonova) 1881-ben született Tula régióbeli Epiphansky körzetében (ma Kimovsky kerület), Sebino faluban. A falu mindössze 20 km-re fekszik a híres Kulikovo mezőtől, ahol az orosz hadsereg 1380-ban legyőzte a mongolokat. 

         Szülei, Dimitrij és Natalia, odaadó, becsületes és szorgalmas emberek voltak. Szegénységben éltek. Négy gyermekük született: két fiú, Iván és Mihály, valamint két lány - Mária és Matrona. Matrona volt a legfiatalabb. Amikor megszületett, szülei már nem voltak fiatalok. Mivel a Nikonovok szegény család volt, a negyedik gyermek igazi terhet jelentett. A kétségbeejtő körülmények miatt az anya meg akart szabadulni a gyerektől. Egy gyerek meggyilkolása az anyaméhben szóba sem jöhetett egy patriarchális parasztcsaládban. De sok olyan menedékhely volt, ahol törvénytelen vagy nagyon szegény gyerekeket neveltek a kormány vagy a jótevők költségére. Matrona édesanyja elhatározta, hogy a leendő gyermekét elviszi Golitsyn Asylum herceghez egy szomszéd faluba, de aztán prófétikus álmot látott. Születendő lányát egy emberarcú fehér madárnak látta, csukott szemmel, aki felülről száll alá és a jobb kezére ült. Az istenfélő nő jelnek vette az álmot, és feladta a gyermeke elküldésének gondolatát. A lány vakon született, de anyja igen szerette „szegény gyermekét”. A Szentírás szerint néha a mindentudó Isten születése előtt előre megválasztja szolgáit. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.”

Matrona családi háza
Sebino faluban. 

(Jer 1,5). 

         Az Úr választottját, Matronát, kezdettől fogva nehéz kereszttel áldotta meg, amelyet egész életében szelíden és türelmesen viselt. Kereszteléskor a lány a konstantinápolyi Szent Matrona nevet kapta, az ötödik század görög aszkétáját, akinek emléknapját november 22-én ünnepelik. 

          Szent Matrona rokona, Pavel Ivanovics Prokhorov szerint, aki jelen volt a kereszteléskor, amikor a pap bemerítette a gyereket a keresztelőkútba, mindenki egy csekély aromás füstoszlopot látott a baba felett. Ezzel Isten megmutatta, hogy kiválasztott lélek. A pap, Vaszilij atya, akit egyházközsége igazságosnak és áldottnak tartott, nagyon meglepődött: „Nagyon sok embert kereszteltem már meg, de ilyet még soha sem láttam. Ez a baba szent lesz.” És hozzátette: „Ha a lány bármit kér, jöjjön közvetlenül hozzám, jöjjön habozás nélkül, és mondja el, mire van szüksége.” 

         Szent Matronának születésétől fogva volt a mellkasán volt egy kereszt alakú duzzanat. Egyszer, amikor Szent Matrona hatéves volt, anyja szemrehányást tett neki, amiért levette a nyakáról a keresztelésekor kapott keresztet, a kislány így válaszolt - Anyu, van egy saját keresztem a mellkasomon - Drága lányom, bocsáss meg nekem! Miért hibáztatom folyton? - mondta észhez térve Natalia. Matrona nemcsak vak volt, hanem egyáltalán nem volt szeme. A mélyedéseket szilárdan összezárt szemhéjak borították, akárcsak a fehér madárét, amelyet édesanyja álmában látott. 

         De az Úr Szent Matronának megadta a lelki látás ajándékát. Amikor még egészen kicsi volt, éjszaka csodálatos módon maga is eljutott az ikonsarokhoz, levette az ikonokat a polcról, az asztalra tette és az éjszaka csendes sötétjében játszott velük. 

          A gyerekek gyakran ugratták és zaklatták Matronát. A lányok csalánnal korbácsolták, tudván, hogy soha nem fogja kitalálni, ki tette. Néha árokba lökték, nézték és nevették, ahogy mászik ki belőle, és lassan hazafelé sétál. Végül felhagyott más gyerekekkel való játékkal, és legtöbbször otthon maradt. 

         Amikor anyja egyszer „nyomorult gyermeknek” nevezte, Matrona meglepődött: „Nyomorult vagyok? Testvéreim, Ványa és Misa, akik nyomorultak.” Tudta, hogy Isten sokkal többet adott neki, mint másoknak. 

  Sebino temploma

          A Nikonovok háza az „Isten Anyja elszenderülésének” temploma közelében volt. Gyönyörű templom, az egyetlen templom hét vagy nyolc falu szomszédságában. Matrona szülei jámborak voltak, és szerettek együtt járni templomba. Matrona is a templomban nőtt fel. Először édesanyjával együtt vett részt az istentiszteleteken, később pedig egyedül ment minden lehetőséget kihasználva. Amikor az anya szem elől tévesztette a lányát, szinte mindig a templomban talált rá. Matronának megvolt a maga kedvenc helye - a bejárattól balra, a nyugati falnál. Szentmise közben ott állt csendesen. Jól ismerte az egyházi énekeket, és gyakran belekapcsolódott onnan, ahol volt. Bizonyára már gyermekkorában megkapta Istentől az állandó imádság ajándékát. 

          Egy alkalommal Matrona édesanyja panaszkodott egy barátnőjének, hogy szerdán és pénteken a csecsemő egész nap alszik és nem akar szopni. 

            Már hét-nyolc éves korában Matronánál megmutatkoznak a prófétálás, a lelki megkülönböztetés, a gyógyítás és a csodatevés ajándékai. Családja és szomszédaik észrevették, hogy nemcsak az emberek bűneiről és bűntetteikről, hanem még a gondolataikról is tud. Előre látta a veszélyeket és a társadalmi katasztrófák eljövetelét. Imája meggyógyította a betegeket és megvigasztalta a szenvedőket. Hamarosan elkezdtek hozzá fordulni az emberek vigaszért, tanácsért és gyógyulásért. A Nikonovok házába a megye minden tájáról, sőt távoli helyekről is jöttek, gyalog, vagy a beteg, béna rokonaikat szekéren vitték. A lány mindegyiküket meggyógyította. A látogatók Matrona családjának ételt és ajándékokat vittek. Tehát nem teher, hanem családjának kenyérkeresője lett.

         Bár külső látása hiányzott, a belső látása által azt is látta, ami mások számára rejtve maradt. 

• Egy éjszaka Matrona felébresztette a családját, mondván, hogy Vaszilij atya meghalt (a pap, aki megkeresztelte). A pap házához siettek, és valóban holtan találták. 
• Mint már említettük, Matrona szülei gyakran együtt jártak templomba. Egyszer, egy ünnepnapon Matrona édesanyja hívta férjét, hogy a szokásos módon együtt menjenek szentmisére. De a férje úgy döntött, hogy otthon imádkozik és énekel, Matrona is vele maradt. A szentmise alatt Natalia a férjére gondolt, és sajnálta, hogy nem jött vele. Amikor Natalia hazatért, Matrona azt mondta neki: „- Anyám, nem voltál templomban.” Natalia meglepődött: „- Nem tudod, hogy épp most értem haza és vettem le a kabátomat?” „- Apa a templomban volt, de te nem.” Matrona látta, hogy annak ellenére, hogy anyja részt vett az istentiszteleten, a szíve nem imádkozott. 
•  Egy őszi napon Matrona a ház közelében ült. Az anyja megkérdezte tőle, miért nem jön be, mivel kint hideg volt. „- Nem lehetek a házban, tűznek vagyok kitéve, és átszúrnának egy vasvillával.” Natalia értetlenkedett: „Nincs senki a házban”. Matrona elmagyarázta: „- Nem értheted meg, anya. A Sátán csábít.” 
• Egyszer Matrona azt mondta Nataliának: „Anya, készülj fel az esküvőmre.” Az anya ezt elmondta a papnak, ő pedig eljött, és megáldoztatta a lányt. Mindig eljött megáldoztatni Matronát, amikor csak megkérte rá. Néhány nappal később rengeteg szekér jött, özönlöttek az emberek és Matronuskát keresték (Matrona becézve). Imádkozott értük és sokakat meggyógyított. Az édesanyja nagyon meglepődött, és megkérdezte: - Mi ez, Matronuska? - Mondtam, hogy esküvőm lesz - felelte a lány.
• Xenia Ivanovna Szifarova, Matrona unokatestvérének rokona beszélte el, hogy egy alkalommal Matrona azt mondja az anyjának: „Most elmegyek. Holnap tűz lesz, de a mi házunk nem szenved kárt.” Másnap reggel tűz ütött ki, szinte az egész falu leégett. De megváltozott a szél iránya, és Natalia háza érintetlen maradt. 

         Amikor Szent Matrona még fiatal volt lány, több zarándokútra adott Isten esélyt. A helyi birtokos áhítatos és kedves lánya, Lydia Yankova, magával vitte Matronát több kegyhelyre: a kijevi Lavra barlangokba, a Szentháromságról nevezett Szent Szergius Lavra-ba, Szentpétervárra és más oroszországi szent helyekre. 

        Így ismerkedett meg Matrona Kronstadti Szent Jánossal. A Szent András székesegyház szentmiséje után Kronstandti Szent János arra kérte az embereket, hogy engedjenek utat egy tizennégy éves lánynak, és hangosan így kiáltott: „Matronuska, gyere, gyere hozzám. Íme itt van az én helyettesem, Oroszország nyolcadik oszlopa.” Matronuska soha nem magyarázta e szavak jelentését, de családja úgy vélte, hogy János atya az egyházüldözés éveiben előre látta különleges szolgálatát Oroszország és az orosz nép javára. 

         Matrona, miután betöltötte a tizenhatodik évét, hirtelen nem tudott többé lábra állni, nem tudott tovább járni. Egy szentáldozás után a templomban volt, tudta, hogy elveszti a testi erejét. Idősebb korában azonban rámutatott ennek a fogyatékosságnak a lelki okára. „Isten akarata volt ”- mondta. Tehát élete végéig csak ülni tudott. Ötven évig tartózkodott különböző házakban és lakásokban, ahol ideiglenes menedékre talált. Soha nem panaszkodott fogyatékosságára, hanem alázatosan hordozta ezt a nehéz keresztet, amelyet Isten rámért.

Korabeli fotó Szent Matronáról

Ünnepe: május 2.

Következő részek:

Moszkvai Szent Matrona[2]

Moszkvai Szent Matrona [3]

Moszkvai Szent Matrona [4]

Moszkvai Szent Matrona [5]

Moszkvai Szent Matrona [6]

Moszkvai Szent Matrona [7]

Forrás (ford. sk.):

A net és ez a könyv; 

Szent Matronuska virágos köntösben van, 

nagyon szerette a virágokat:

Kronstadti Szent János az imáról

Hidd és reméld, hogy amilyen könnyű számodra a lélegzetvétel, és ezáltal az élet, vagy az evés és az ivás, ugyanígy még a hitnél is könnyebb, hogy az Úrtól elnyerd valamennyi lelki adományt. Az ima a lélek lélegzése, az ima - lelki táplálék és ital. Az ima élő víz, amellyel a lélek a szomjúságát csillapítja. 

Az ima Isten bölcsességének, jóságának és mindenható erejének a szemlélése saját magunkban, az emberekben és a dolgok természetében; az ima a szüntelen hálaadás állapota. 

Az imádság lelki lélegzés. Amikor imádkozunk, a Szentlelket lélegezzük be: „Imádkozzatok a Szentlélekben” (Júd 1,20). Így tehát minden egyházi imádság a Szentlélek lélegzése, lelki levegő és ezzel együtt világosság, lelki tűz, lelki táplálék és öltözet.„Az ima az értelem és a szív Istenhez való felemelése” (Filaret moszkvai metropolita), Isten szemlélése, a teremtmény merész beszélgetése a Teremtővel, a lélek áhítatos megállása az Ő színe előtt, a környező világ elfeledése az Ő kedvéért, a lélek tápláléka, levegő, fény, életet adó melegség, a vétkekből való megtisztulás - Krisztus édes igája, könnyű terhe. 

Az ima mindig tudatában van saját erőtlenségének és lelki szegénységének. Az ima a lélek megszentelődése, az eljövendő boldogság előíze, az angyalok örvendezése, mennyei eső, amely felüdíti, megöntözi, és termővé teszi a lélek talaját, a test és a lélek ereje és erőssége, a gondolatok megtisztulása és felfrissülése, az arcunk felderülése, a szellem vidámsága, arany kötelék, amely összefűzi a teremtményt a Teremtőjével, éberség és bátorság az élet minden bajában és kísértései közepette, az élet fényforrása és siker a földi dolgokban, angyali méltóság; a hit, a remény és a szeretet megerősítése. Az imádság közösség az angyalokkal és a szentekkel. 

Az ima: életünk megigazítása, a szívbeli töredelem és a könnyek anyja; az irgalmasság cselekedeteinek ösztönzője, az élet biztonsága, a halálfélelem elűzője, a földi kincsek megvetése, vágyódás a mennyei javak után, várakozás a világ Bírájára, az általános feltámadásra és az eljövendő életre, törekvés az örök kínoktól való megszabadulásra, az Úr irgalmának szakadatlan keresése, a lélek élő vize, minden ember szeretetteljes befogadása a szívünkbe; a menny lehívása a lélekbe, a Legszentebb Háromság lakozása a szívben, amint megmondatott: „hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Amikor imádkozol az Úrhoz, a szíved szemével tekints magadba, a lelkedbe: az Úr ott van, a gondolataidban és a szíved igaz rezdüléseiben, de rajtad kívül is mindenütt. „Közel van hozzád [...], ajkadon és szívedben” (Róm 10,8), nem csupán a mennyekben, vagy az alvilágban. Az Isten Igazság, ezért imádságomnak igaznak kell lennie, amint az életemnek is. Az Isten Világosság: imádságomat az értelem és a szív világosságában kell felajánlanom. Az Isten Tűz: imádságomnak, akárcsak az életemnek, lángolónak kell lennie. Az Isten szabad, ezért imádságomban szabadon kell kiöntenem a szívemet. Az emberi szellem micsoda gazdagsága! Ha csak szívből Istenre gondolsz, ha csupán kívánod az Istennel való szívbeli egyesülést, Ő máris veled van. 

Milyen szépek az imádságaink! Megszoktuk őket, de képzeljük csak azt, mintha először hallanánk őket, mintha idegenek volnánk.Az imának mindenképpen őszintének és teljesen szabadnak kell lennie, nem pedig erőltetettnek vagy kényszeredettnek, a megszokás és a gyakorlás folytán. Az ima a lélek Isten előtti szabad és tudatos kiöntése kell hogy legyen: „a szívemet öntöttem ki az Úr előtt” (1 Sám 1,15).Isten azért vár tőlünk állandó odafordulást az imában, hogy bennünket, gyermekeit, akik a bűn által elvadultunk, és elfordultunk Tőle, magához vonhasson, megtisztítson, és szeretetével átöleljen. Így járnak el a jó szülők is a rossz útra tévedt gyermekeikkel. 

Az imádságban elengedhetetlen a szándékos, tudatos és teljes alázat. Erre kiváltképpen szükség van, amikor az Úr imádságát mondjuk: „Mi Atyánk...” Az alázat lerontja az ellenség minden cselvetését. Óh, mennyi rejtett büszkeség van bennünk! Azt mondjuk: ezt tudom, erre nincs szükségem, ez nem érint engem, ez fölösleges, ebben nem vagyok vétkes. Mennyi önfejű okoskodás! Hamar meghallgatja az Isten két vagy három ember imáját, akik szívből, együtt imádkoznak. Ez a tapasztalat. Imádkozás közben ne figyelj az ellenség sötétségére, tüzére vagy szorongatására, hanem eltökélten mélyedj bele a szíveddel az ima szavaiba, azzal a bizonyossággal, hogy azokban a Szentlélek kincsei vannak elrejtve: az igazság, a világosság, az éltető tűz, a bűnök bocsánata, a szív nyugalma s öröme, élet és üdvösség. 

Ha nem imádkozol, a legnagyobb mértékben értelmetlenül és esztelenül cselekszel, a testedet bátorítod, támogatod és erősíted minden elképzelhető módon, de a lelkedet elhanyagolod. Hiszen minden ember kettős lény, mivel lelke és teste van.Az igaz keresztényekben szüntelen imádság lakozik, minthogy szüntelenül vétkezünk; szüntelen bennünk a hálaadás, hiszen napról napra, sőt percről percre új kegyelmeket kapunk Istentől, bár így is tengernyi kegyelmet kaptunk már; szüntelen a magasztalás, mert mindig látjuk Istenünk dicsőséges műveit önmagunkban és a világban, kiváltképpen az irántunk való végtelen szeretetének magasztosságát. A szívünk naponta átéli a lelki halált. A forró, könnyes imádság megeleveníti, és újra lélegzethez juttatja. 

Ahol hiányzik a mindennapos imádság, s vele együtt a lelki melegség, ott a lelki halál fenyeget. Azt mondják: ha nincs kedved, ne imádkozz. Gonosz, testies okoskodás ez. Hát ne is kezdj bele az imádságba, s így le is fogsz szokni róla. Éppen ezt akarja a test. „A mennyek országa erőszakot szenved” (Mt 11,12); nem üdvözülhetsz, ha nem kényszeríted magad a jóra. Az imádkozó emberek azt vallják, hogy az Úr ott és akkor adja meg a szükséges dolgokat, ahol és amikor nem is várják. Az imádság idején hidd erősen, és légy mindig tudatában annak, hogy minden gondolatod és minden szavad kétségkívül valóra válhat, mert „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). 

Ügyelj a szóra, mert sokat ér. „Minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján” (Mt 12, 36). Egy ember, aki az imádság alatt ellankadt, lélekben és testben gyengének érezte magát, s az álom kerülgette, ezt a kérdést tette föl magának: Kivel társalogsz, én lelkem? Ezután elevenen felidézte maga előtt az Urat, s nagyobb meghatottsággal, könnyek között kezdte újra az imádságát. Lankadt figyelme felélénkült, az értelme és a szíve felderült, s ő maga egészen új életre kelt. Lám, mit jelent magunk elé képzelni az Úristent és az Ő Színe előtt járni! Én lelkem, folytatta ez az ember, ha nem mersz magasrangú emberekkel szórakozottan és félvállról fecsegni, nehogy megsértsd őket, hogyan merészelsz akkor az Úrhoz kedvetlenül és hanyagulni szólni? Az embernek erősen kell ügyelnie a szívére, hogy ne hazudjon, hogy minden egyes szó a szív mélyéből jöjjön, amiként írva van: „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád” (Zsolt 130 [129],1), azaz különös gondot kell fordítani az ima igazságára, arra az őszinteségre, amely a kötött ima minden szavát elsajátítja, és az ima minden szavát igaznak tartja. 

Imádkozáskor csakúgy, mint életed minden más dolgában, kerüld a képzelődést és a kételkedést, valamint az ördögi ábrándozást. Lelki szemed legyen tiszta, hogy imádságod, munkád és életed minden dolga világos maradjon. Amikor az Úrhoz, az Istenanyjához és a szentekhez imádkozol, gondolj csak arra, hogy az Úr a szíved szerint ajándékoz meg: „Adja meg neked, amit szíved kíván” (Zsolt 20,5). Amilyen a szív, olyan az adomány is; ha hittel imádkozol, igazán, teljes szívedből, őszintén, akkor a hited és a szíved melegsége szerint részesülsz az Úr adományából. És megfordítva: minél hidegebb a szíved, minél kishitűbb és képmutatóbb, annál hiábavalóbb lesz az imádság. Sőt mi több: annál inkább megharagítja az Urat, Aki Lélek, és olyanokat keres, akik Őt lélekben és igazságban imádják. 

Valahányszor imádkozol, törekedj arra, hogy a szíveddel átéld az ima szavainak az igazságát és erejét, tápláld magad velük, mint romolhatatlan eledellel, úgy idd őket, mint a harmatot, és akkor majd fölmelegíti a szívedet a kegyelem tüze. „Irgalmazz nekem, Isten!” - ennek az imának minden szavát hallja a Mindenható, és teljesíti is (ez a tapasztalat), amennyiben szívből mondják. Ugyanez érvényes más imádságok szavaira is, még a saját őszinte imáinkra is. A szív egyszerűségében, kételkedés nélkül kell imádkoznotok. 

Egyetlen alkalmat se szalassz el, hogy másokért imádkozz, ha ők maguk vagy a barátaik és a rokonaik kérik. Az Úr kegyesen tekint szeretetünk imájára és a bátorságra, amellyel Elébe járulunk. Ezenfelül a másokért mondott ima szerfelett hasznos magának az imádkozónak is, mert megtisztítja a szívet, megszilárdítja az Istenbe vetett hitet és reménységet, s szeretetre gyújt az Isten és a felebarát iránt. Ha egy elhunyt lelkéért imádkozol, akkor ezt teljes szívedből kell tenned, tudván, hogy ez neked is elsőrendű kötelességed, nem csak a papoké. Tartsd szem előtt, hogy mennyire kívánja az elhunyt a nyugalmat, és milyen nagyon rászorul az élők közbenjárására, hiszen az Egyház egyazon Testének a tagja. A Mindenható előtt nagy súllyal esik latba a hit és a szeretet imája az elhunytakért. Minden reggel és este imádkozz az Úrhoz az eltávozott ősök, atyák és testvérek megnyugvásáért, hogy a halál emlékezete eleven maradjon, s a halál után eljövendő élet reménysége nehogy kialudjon benned, és a szellemed naponta megalázkodjon, elgondolva, hogy az életed gyorsan tovatűnik. 

Ha egyes imákat először vagy csak ritkán mondunk, akkor újdonságuk miatt szívesen, nagy átéléssel imádkozzuk őket. Ám minél gyakrabban ismételjük később, annál kevésbé lesz kedvünk hozzájuk; unni kezdjük őket, és csak fáradsággal tudunk erőt venni magunkon, hogy ugyanazzal az odaadással mondjuk, mint korábban. Ez ellen a következőt kell tenni. Azt kell képzelnünk, mintha első ízben olvasnánk a szép imádságokat, amelyekhez hozzászoktunk, és amelyek eleinte olyan erősen lekötöttek bennünket. A szív minden szóban elmélyed, minden szó kedves számára. Ez a jelenség a lelkünkben az eredendő bűn következménye, az igazságban kitartani nem tudásunk következménye. Mindmáig nem tudunk rendületlenül megmaradni az igazságban: éppen csak átérezzük, és máris megingunk benne. Így van ez gyakorta az imádsággal, a hittel, az emberek iránti barátsággal, az Isten és a felebarát iránti szeretettel is, és általában az erényekkel. Váltig ingatagnak bizonyulunk az igazságban. 

Ha mások életéért, hitéért és lelki belátásáért imádkozol, tedd fel magadnak a kérdést, hogy ezt igazán, őszintén, s nem csupán a nyelveddel teszed-e. Teljes szívedből kívánod-e nekik ezeket az áldásokat? Magad is törekszel-e ezekre? Nem maradsz-e a szenvedélyek rabja? Lásd, az Úr az Ő fenséges szemével néz mindent. Illően, a szív egyszerűségében, lángoló lélekkel kell kérni Őt. Ha a szív érzéketlen marad az ima szavainak az igazságával szemben, ez a szív hitetlenségéből és bűnösségünk fásultságából származik. Ez pedig a büszkeség rejtett érzéséből ered. Az imádság átéléséből ismerheti fel az ember, hogy büszke, vagy alázatos-e; minél bensőségesebb és lángolóbb az ima, annál alázatosabb az imádkozó, s minél érzéketlenebb az imában, annál büszkébb. Amiképpen gyakran előfordul az életben, hogy más van az ember szívében, mint ami az ajkán, vagyis meghasonlott, ily módon nemegyszer kétszínűnek bizonyul a szív titkait ismerő Isten színe előtt való imádságban is. Mást mond, mást gondol, és más van a szívében, ha pedig - ami sokszor megesik - fel is fogja az imádságot és annak értelmét, a szíve mégis részvétlen marad iránta, lelkileg halott lévén, ily módon csak a levegőbe beszél, önmagát áltatva abban a hiszemben, hogy egy ilyen imával kedvében járhat az Istennek. Óh, különös, bűnös meghasonlottság! Ez a bűnbeesésünk keserű gyümölcse és bizonyítéka. Milyen könnyen hajlik a szívünk a hazugságra az imában és az emberekkel való érintkezésben. „Minden ember hazug” (Vö. Zsolt 116 [115],11). Ez hát a hazugság oszlopa. A kereszténynek mindent el kell követnie azért, hogy gyökerestől kitépje a hazugságot a szívéből, és helyébe a színtiszta igazságot ültesse. Úgy kell hozzákezdeni az imádsághoz, mint egy olyan dologhoz, ahol mindenekelőtt a szív igazságán múlik minden, az Úr szavának megfelelően: „lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24). 

Ha megtanultuk, hogy imádság közben igazat mondjunk a szívünkben, az életben sem engedjük meg magunknak a hazugságot. Az őszinte és igaz imádság, amely megtisztítja a hazugságtól a szívünket, az élet dolgaiban is megoltalmazza azt. Miként lehet azonban megtanulni, hogy imádkozáskor igazat mondjunk a szívünkben? Az ima minden szavát a szívünkbe kell vezetnünk, a szívünkbe kell bocsátanunk, mélyen át kell éreznünk az igazságát, és be kell látnunk annak szükségességét, amit az imádságban Istentől kérünk, s az irántunk való nagy és megszámlálhatatlan jótéteményeiért való szívbéli hálaadás szükséges voltát. Szívből magasztalnunk kell az Isten műveiben megnyilvánuló hatalmas és bölcs cselekedeteket. Mennyire elhatalmasodott az imádságunkban a kedvetlenség és a restség. Mindig hajlandók vagyunk imádkozni, de sokszor csak tessék-lássék tesszük, csak hogy mielőbb végezzünk vele, sietve, felszínesen mondjuk az imát, s nem pillantunk a szívünk mélyébe. Ez az oka annak, hogy az imádságunk a szélhez hasonlít: hallani a zúgását, tovasuhan, és azután nyoma sem marad. Ne tettesd magad az Úr előtt, aki „vesék és szívek vizsgálója” (Jel 2,23), nehogy elvesse imádságodat, mint hiábavalót és hazugot. Ima közben megesik, hogy a szívünk az emberek előtt istentelen módon szégyelli az imádság szavait vagy magát az Úristent. Lankadtan, s nem szívből imádkozunk. El kell tiporni ezt az Istennek nem tetsző, szolgalelkű, ördögi szégyent és félelmet, és az imádságokat hangosan, teljes lélekből kell mondani, a szív egyszerűségében, egyedül csak Istent képzelve magunk elé, mintha semmi más nem is létezne. „Aki szégyell engem és az én szavaimat e hűtlen, bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (Mk 8,38). 

Amikor másokkal együtt imádkozunk, olykor mintha kőkemény falakat kellene áttörnünk az imádságunkkal, az emberi lelkekét tudniillik, amelyek az élet szenvedélyeitől megkövesedtek; az egyiptomi sötétségen kell áthaladnunk, a szenvedélyek és a vágyak sötétségén. Hát ezért olyan nehéz néha imádkozni. Minél többet imádkozol egyszerű emberekkel, annál könnyebb lesz. Isten szent emberei a szív megvilágosodott látásával rendelkeztek, és ezzel a tekintettel világosan felismerték a bűntől megrontott természetünk bajait. Tisztán látták, hogy miért kell imádkoznunk, mit kell kérnünk, miért kell hálát adnunk, miként kell dicsőítenünk az Urat, és az imádság minden fajtájából a legnagyszerűbb példákat hagyták ránk. Milyen jók ezek az imák! Olykor nem érezzük, nem ismerjük fel az értéküket, pedig milyen tájékozottak vagyunk az étel és az ital értékét illetően, mennyire értékeljük a divatos ruhát és a jól berendezett lakást, a színházat, a zenét és a világi irodalmat, kiváltképpen a regényeket, ezt az ékesszóló, üres szószaporítást; de milyen kár, hogy az imádság drágagyöngyét lábbal tiporjuk. Míg mindenféle világiasság tágas hajlékra lel a legtöbb ember szívében, az imádság számára - óh, jaj! - még egy szűkös zug sem marad, nem fér el a szívünkben. 

Ezerszer is átéltem a szívemben, ahogyan áldozás után, vagy a szokásos buzgó imádság után, vagy akár egy bűnbeesés, szenvedélyek, bánat és szorongás közepette, hogy az Úr az Istenszülő közbenjárásaira, vagy maga az Istenszülő az Úr jóságából úgyszólván egy új lelki természetet ajándékozott nekem, tisztát, jót, nagyszerűt, világosat, bölcset, jóságosat a tisztátalan, csüggedt és elcsigázott, kishitű, sötét, érzéketlen és rossz természet helyett. Milyen gyakran éltem át csodálatos, gyökeres átalakulást a magam, és nemegyszer mások ámulására is. Dicsőség a jótéteményeidnek, Uram, amelyeket kinyilvánítasz nekem, bűnösnek! Isten természetesen ismeri a bajainkat, az ima szükséges azonban ahhoz, hogy a lelkünk megtisztuljon és megvilágosodjon. Milyen jó is a napfényre menni a melegség és a fény miatt. Így van ez a mi szellemi Napunk, az Isten előtt mondott imádságainkkal is: felmelegedsz és megvilágosodsz tőlük. A szüntelen, forró imádság őszinte és szilárd meggyőződésre vezet bennünket a lelkünk halhatatlanságát és az anyagtalan örökkévalóság boldogságát illetően: mert az ima minden gyönyörűségét a Lélek Istenéből meríti az ember, minden erőt Tőle kölcsönöz, akárcsak, kegyelme folytán, az Istenanyjától, az angyaloktól és a szentektől. „Jézus rátekintett Péterre, és az kiment, és keservesen sírt” (Vö. Lk 22, 61—62). Most is így van: ha Jézus ránk néz, mi is keservesen siratjuk a bűneinket. Igen, imádkozáskor a könnyeink azt jelentik, mintha az Úr megelevenítő, szíveket és veséket vizsgáló pillantásával ránk tekintett volna. Olykor a bűneid miatt nem látsz kiutat, s gyötrődsz miattuk: mélységesen szomorú ilyenkor a szíved; de ha Jézus rád pillant, s a könnyeid patakja fakad, akkor a könnyekkel együtt a lelkedben a gonosz minden hálója szertefoszlik. 

Mennyire szeretek az Isten templomában imádkozni, különösen a Szent Oltárnál, Isten oltárasztalánál vagy az előkészületi asztalnál, mert Isten kegyelméből csodálatosan átváltozom a templomban. A bűnbánat és a meghatottság imájában lehullanak a lelkemről a tövisek, leesnek rólam a szenvedélyek bilincsei, s ekkor megkönnyebbülök. A szenvedélyek minden csábítása és illúziója eltűnik. Valósággal meghalok a világ számára, s a világ is minden javával együtt meghal számomra; az Istenben és az Istenért megelevenedek, s Ő egészen betölt engem, és egy lélek leszek Vele. Olyan vagyok, mint egy gyermek, aki az anyja ölén vigasztalódik. A szívemet eltölti a mennyei, édes békesség, a lelkem mennyei világossággal telik meg. Mindent világosan látok, helyesen látom a dolgokat, barátsággal és szeretettel vagyok minden iránt. Óh, milyen boldog is a lélek Istennel! Az Egyház valóban földi Paradicsom! Ha kéred az Urat, hogy világosítsa meg az elmédet, és melegítse fel a szívedet, az Úr azonban úgy látszik, nem hallgat meg, hanem sötétségben és hidegben hagy, ne légy kishitű, ne is csüggedj, ne bosszankodj, és ne is zúgolódj a figyelmetlensége miatt: az Úr próbára teszi a türelmedet, a hitedet és a reménységedet, az Iránta, Mindenható iránti odaadásodat. Ne feledd, hogy Számára csekélység, hogy egy szempillantás alatt világossággal töltsön el. Amíg szilárdan kitartunk az imában, addig a lelkünk nyugalmat, melegséget, könnyűséget és világosságot tapasztal; ez azért van, mert ekkor Istennel, Istenben vagyunk. Ha azonban eltávolodunk az imádságtól, a legkülönfélébb kísértések és zavarok törnek ránk. Óh, fölöttébb áldott imádkozás. Miben áll Istennek és szentjeinek az irántunk, méltatlanok iránt való nagy szeretete? Többek között abban, hogy Isten és a szentjei, kegyelemből, a lehető leggyorsabban megadják nekünk, imádságunk szerint, a lelki javakat, amelyekért imádkozunk, sőt gyakran még az anyagi természetűeket is, amennyiben szükségünk van rájuk. Ezért mindig azzal a bizonyossággal imádkozzál, hogy megkapod majd, amit kértél. 

Havasi Ágnes és Pikler Mihály fordítása 

Megjelent: Vigilia, 2005/1. 2—9. o.

Forrás:

http://diakonus.gorogkatolikus.hu/

 Kronstadti Szent János rövid életrajza itt olvasható.

Kronstadti Szent János

     

         A XIX. században az Orosz Ortodox Egyház karizmatikus személyisége volt. Bebizonyította, hogy ha a hit egyesül az isteni akarattal és az Isten és a felebarát iránti szeretettel, akkor valóban nagy csodák történnek. 

         Ha a mai időkben egy papi példaképet keresnénk, akinek személyében megtalálnánk a lelkész minden tulajdonságát, nem találnánk megfelelőbb példát, mint Kronstadti Szent János. 

Gyerekkora

         János Szergej az oroszországi Arhangelszk megyében született 1829. október 18-án, Ilia Mihailovics Szergijev szegény sekrestyés és Fjodor Vasziljevna fiaként. A keresztségben annak a szentnek a nevét kapta, akinek emléknapján született, nevezetesen a jámbor aszkéta Rila János nevét (876-946), akinek később nagy tisztelője lesz. 

         A családban egyszerű, de mély ortodox vallási oktatást kap, amely jellemző egy hagyományos az orosz faluban. Az apa papi családból származott, s ez apáról fiúra szállt több mint 350 éven át, mindig magával vitte az istentiszteletekre, és Krisztusról meg a szentekről beszélgetett vele. Erről ő maga mondja: 

• „Ha jól emlékszem, korai gyermekkortól kezdve, négy vagy hat éves koromban, szüleim elültették bennem az imádkozás szokását, és példájukkal a vallással összhangban álló gyermekké neveltek.„ 

         Törékeny egészségi állapota miatt nehezen tanult meg olvasni - a tanulás igazi kín volt számára. Miután Istenhez imádkozott, ezeket az gyengeségeket Isten kegyelme teljesen meggyógyította. Kilenc éves korában az arkhangelszki plébániaiskolába küldték, ahol a nehézségek újra kiújultak. Szüleitől elkülönítve, az osztálytársai által kigúnyolva parasztos ügyetlensége miatt, János lesz a legutolsó tanuló. Kétségbeesve térdre esik, és ismét az imádsághoz fordul, és ennek a hatása nem várat sokáig. Az osztályzatai emelkedni kezdtek, majd 1851-ben az arhangelszki szemináriumban évfolyamelsőként végez, a legjobbként.

Papi szolgálat 

          A Teológiai Akadémián 1855-ben lediplomázik mesterképzéssel (alapképzés), a 39 hallgatóból a 35.-ik lett. János akadémiai tanulmányainak meglehetősen közepes teljesítményét nagyrészt korabeli orosz akadémiákon a teológiai tanulmányok domináns skolasztikus irányultsága magyarázza, Filaret Drozdov (1789-1867) moszkvai metropolita a neopatrista tanulmányok visszaállítására tett erőfeszítéseinek ellenére. 

         Miközben az Akadémia hallgatója volt, Szent János először arról álmodozott, hogy igehirdetővé váljon a pogányok között, különösen Alaszkában. De amikor rájött, hogy saját népének nagy szüksége van az oktatásra, elkezdett egy vágyni arra, hogy olyan pappá váljon, aki szolgálja és tanítja népét. 

         Egy éjjel álmában látta önmagát belépni a székesegyházba. Később, amikor meglátogatta a kronstadti székesegyházat, (ez egy észak-oroszországi kikötő, Szentpétervár katonai kikötője) felismerte, hogy ezt látta álmában. Megházasodott Erzsébettel, a székesegyház főpapjának lányával, akivel testvérként élt együtt, hogy teljesebben átadhassa magát Isten és az emberek szolgálatára. 

         1855. november 12-én Christopher püspök, a Lelki Akadémia rektora pappá szentelte és kinevezte a kronstadti Szent András székesegyház papjává az apósa helyére. (Az ortodox Egyház csak akkor szentel valakit pappá, ha az illető eldönti, milyen életállapotot választ tanulmányainak elvégzése után: vagy szerzetes lesz vagy megnősül. Szent János megnősült.) János atya a kezdetektől fogva tudta, hogy a szeretet minden ember iránt - nemcsak a plébánia hívei, hanem a város minden lakója iránt, beleértve a szegényeket és a gonoszokat is - igazi szolgálatot jelent számára.

          Ettől fogva a napi liturgia, a vallás tanítása az általános és középiskolában, a prédikálás, a hívek lelkivezetése, az alamizsna és az aktív jótékonykodás a szegények iránt, mindez több mint fél évszázadon át fáradhatatlanul, éjjel-nappal, a plébánosi életét jelenti. 

„Életem Krisztusban” 

Az isteni liturgia szolgálata által Krisztusban és Krisztussal élt. Ebből merítette erejét, hogy folytassa nagy lelkipásztori művét. 1885 és 1908 között fél évszázadon át szinte naponta szolgált, és az utolsó pillanatig nem állt meg a tanácsadással, a vigasztalással és az útmutatással. Sok szív a környezetében fizikailag és lelkileg is feltámadt. A konkrétum figyelemre méltó érzékével sikerült elültetnie kortársainak tudatába az Egyház „pragmatikus”, liturgikus és szentségi, személyes és közösségi, misztikus és társadalmi valóságát. A kereszténységnek az erkölcsre, az etikára és az egyéni kegyességre való egyszerűsített redukciójával szemben élte és tanította, hogy az Egyház az istentiszteletben és a szeretetben megtestesült isteni-emberi valóság, élő közösség („család”) Krisztusban és a Szentlélekben, Istennel, szentekkel és angyalokkal, mint a hiteles Igazság és Szabadság helyszíne. 

         Az emberek egy szerető atyára találtak benne, felismerték benne az igazi vezetőt, a jó lelkészt és Krisztus követőjét. Az isteni liturgia jelentette János atyának a legmagasztosabbat és a legszentebbet, amit az ember itt a földön birtokolhat. Az általa végzett liturgiák megrendítők voltak, a szív titkának embere, aki forrón imádkozott, minden tehetetlen és marginalizálódott ember védelmezője volt - sokukat fellelkesítette, és a Krisztus Egyházához kalauzolta. Mindezt a csodatevés ajándékával együtt, amelyet Isten megadott neki. János atya a szentmiséről azt mondta: 

• „Az Úr megmutatta hosszú türelmét a világ iránt, és éppen azért irgalmaz a világnak, mert a szentmisét még mindig ünneplik. Ha a világ nem birtokolta volna a legtisztább Testet és a legtisztább Vért az Úr részéről, hiányzott volna a legfőbb jó, az igazi élet és a megszentelődés ajándéka. A szentmise az emberiségben működő lelki, mennyei és a szent élet valódi erjesztője. A szentmise a lelkünk világossága, reményünk és erőnk”. 

         De mindenekelőtt Szent János imádságos ember volt, aki szerette az egyház szolgálatait. Naponta tartott szentmisét, és arra buzdította az embereket, hogy minél gyakrabban vegyenek részt (néha ötezer hívő is volt, aki részt vett a miséjén, így az istentisztelet több órán át eltartott). 

Missziós és társadalmi tevékenység 

         A kapott adományokból János atya létrehozott egy „építő munka házát”, amely magában foglalta az általános iskolát (mert a Szent annyira szerette a gyerekeket, hogy azt mondta, bennük látja a nyilvánvalóbb Isten-képet), egy asztalosműhelyt, egy rajzosztályt, varróműhelyt nőknek, cipészműhelyt, gyermekkönyvtárat, állattan-gyűjteményt, tornatermet, könyvtárat gyerekeknek és felnőtteknek. Katekizmus órákat szervezett serdülőknek és felnőtteknek, konferenciákat tartott különféle témákban; árvaházat nyitott, gyermekeknek szóló tábort, alkoholistáknak szóló menedéket, ingyenes orvosi ellátást és szegényeknek ingyenes étkeztetést szervezett. 

         Számos megvalósítása közül meg kell említenünk az általa alapított gyönyörű Rila Szent János kolostort. Ennek a templomnak az alagsorában kápolnát épített Szent Illés Prófétának és Szent Theodorának - szülei védőszentjeinek - szentelve. Azt kérte, hogy temessék el. A jótékonysági művei és a liturgia dicsőséges szolgálata műve mellett János atya jól ismert volt lelkek megkülönböztetéséről, gyógyító imáiról, és mint lelkivezető. János atya imádságai révén sok csoda történt úgy a földi életében, mind a halála után. 

         Élete utolsó három évében János atya betegség következtében nagy fájdalmakat szenvedett el. Erzsébet, a felesége szintén nagyon beteg volt, és aggódott, hogy nem tudja gondozni. Három nappal a halála előtt, amikor elmondták János atyának a felesége bánatát, így szólt: „Mondd meg a feleségemnek, hogy mindig velem van, én pedig mindig vele vagyok.” Ezek a szavak nagy vigaszt jelentettek Erzsébet asszony számára akkor és a halála után is.

          Halálának napját előre tudva Szent János békésen hunyt el, 1908. december 20-án, 79 éves korában. Egész Oroszország gyászolta legkedvesebb papjának elvesztését; húszezer ember kísérte koporsóját. II. Miklós cár maga is elrendelte, hogy halálakor megemlékező szentmisét tartsanak János atya tiszteletére.

          Kronstadti János atyát 1990. június 8-án hivatalosan szentként ismerte el az Orosz Ortodox Egyház szent zsinata. 

Az írásai 

         János atya gazdag irodalmi örökséget hagyott az utókorra. Írásait Komplett Művek sorozatába gyűjtötték össze, hat hatalmas kötetben. „Életem Krisztusban” c. naplója magyar nyelven is kapható. 

Áthoszi Szent Sziluán megemékezése Kronstadti Szent Jánosról

  Szent Sziluán hálásan idézve fel azt a pillanatot, amikor Szent János imáinak erejével támogatta döntését, hogy szerzetesnek megy a Szent Hegyre, a jámbor áthoszi azt írta: 

•  „János atyát Kronstadtban láttam. A szentmisét mutatott be. Megdöbbentett imáinak ereje, és a mai napig tart, bár azóta csaknem negyven év telt el, azóta sem nem láttam senkit így misézni. A nép szerette őt, és mindannyian elteltelek istenfélelemmel. És nem is csoda: a Szentlélek magához vonzotta az emberek szívét. Az evangéliumokból láthatjuk, hogy nagy sokaság követte az Urat. Az Úr szava vonzotta az embereket, mert a Szentlélekben mondta; édes és vigasztaló volt a lelkeknek Amikor Jézus két tanítványa Emmauszba mentek, útközben az Úr csatlakozott hozzájuk, és beszélt velük, és szívükben kigyúlt az Isten iránti szeretet lángja (Lk 24, 32). János atyában pedig bőségben volt a Szentlélek, Aki a lelkét Isten iránti szeretetre ösztönözte, és ugyanaz a Lélek rajta keresztül az embereket is megérintette. Láttam, hány és hány ember rohant utána, mint a tűz, hogy megkapja áldását, és miután megkapták, örültek, mert a Szentlélek jó, békét és gyönyört ad a léleknek. Boldogok azok az emberek, akik szeretik János atyát, mert imádkozni fog értük. Isten iránti szeretete forró volt; ő maga is teljesen égő szeretetben élt. Ó, nagy János atya, te vagy a a mi imádkozónk! Hála Istennek, hogy láttalak és köszönöm neked jó és szent pap, mert imádságaid révén elhagytam a világot, és megérkeztem Áthosz Szent Hegyéhez, ahol láttam Istent nagy irgalmát. És most örömmel írom, hogy az Úr megértette velem nekem e jó lelkész életét és küzdelmeit (...). „ 

Kronstadti Szent János atya, könyörögj érettünk!

Forrásmunka:

https://www.crestinortodox.ro/religie/sfantul-ioan-kronstadt-87660.html 

 Kronstadti Szent János „Életem Krisztusban”  c. naplójából részlet itt olvasható: Az imáról

Kis Teresita Castillo de Diego - nagy misszionárius

         Egy 10 éves spanyolországi kislánynak kórházi ágyán teljesült gyermekkori álma, hogy katolikus misszionáriussá váljon  röviddel azelőtt, hogy agydaganatban meghalt volna. 

• „Szeretném eljuttatni Jézust azokhoz a gyerekekhez, akik nem ismerik őt, hogy  a mennybe menjenek boldogan, örökké, örökké.” 

         Teresa Castillo de Diego, Teresa de Diego és Eduardo Castillo lánya március 7-én, vasárnap hunyt el mindössze 10 éves korában. Agydaganata volt, és legnagyobb álma az volt, hogy a Katolikus Egyház misszionáriusa legyen. 

         Teresita élete nagy részét ezzel a betegséggel élte, de soha nem okozott gondot, amikor Jézusról beszéltünk, és a szentségi Jézust vitték a papok másoknak. Szülei elmondták, hogy minden emberhez barátságos volt, mindig volt egy jó szava ugyanúgy a paphoz, aki éppen szentmisét tartott, mint egy szegény emberhez vagy egy idős emberhez, akivel az utcán találkozott. A találkozás után senki sem maradt közömbös. 

         Anyja elmagyarázta az „Infomadrid”-nak, hogy Teresitát Szibériából fogadták örökbe, és hároméves korában érkezett Spanyolországba. Kiskorától kezdve erős lelki életről tett tanúságott. Naponta szentmisére járt madridi iskolájában, amelyet „Szent Mária és Jézus Szíve” nővérei vezettek. 

         Teresita agydaganatát 2015-ben fedezték fel először. A daganat eltávolítására irányuló műtét és kemoterápia kezdeti kezelése sikeres volt. 2018-ban azonban a daganat ismét növekedni kezdett, a fiatal lánynak pedig Svájcban új műtéten és új kezelésen kellett átesnie. 2021 januárjában súlyos fejfájással került vissza a kórházba. Teresita Boldog Carlo Acutisra és tiszteletreméltó Montse Grases-re bízta magát. 

          A műtétet eredetileg január 11-re tűzték ki. Ezt azonban komplikációk, köztük a hydrocephalus, vagy az agyfolyadék-gyülem miatt nem tudták végrehajtani. Majd Teresita és édesanyja koronavírus-tesztje pozitív lett, ezért el kellett őket egy ideig szigetelni. A Teresita fejébe helyezett cső a felesleges agyfolyadék eltávolítására eltömődött, és többször meghibásodott, mindez súlyos fájdalmat okozott neki. Eközben a daganat tovább nőtt, mivel nem volt lehetőség műtétre. 

          A szülei megosztották az alábbi rövid interjút, amelyet egy másik kis katekéta lány készített Teresitával arról, miért akart misszionárius lenni. Teresita február 13-án válaszolt a kérdésekre a La Paz Kórházból, egy hónappal halála előtt.

Interjú Teresitával: „Misszionárius akarok lenni, hogy szent legyek”

- Miért akarsz misszionárius lenni? 

- Közelebb állok Jézushoz, és így szentebbnek érzem magam. Szeretnék másokat is magammal vinni Jézushoz, és olyan gyerekeket, akik nem ismerik őt, hogy a mennybe menjenek boldogan, örökké, örökké. 

- Mit jelent misszionáriusnak lenni? 

- Az embereket a mennybe vinni. 

- Mit teszel misszionáriusként? 

- Mindig Jézusról beszélek, és örömet osztok. A napokban, amikor beteg voltam, felajánlottam az emberekért: betegért, a papokért... 

- Mit mondanál a gyerekeknek ösztönzésként, hogy misszionáriusok legyenek? 

- Lehetnek boldogok, lehetnek Jézus barátai, és mindig vele lehetnek. 

         Fr. Ángel Camino Lamela, a Madridi Főegyházmegye La Paz Kórház püspöki helynöke körlevélben mondta el a fiatal misszionárius történetét, amelyet kiküldött a híveinek. 

         Fr. Camino február 11-én, a Betegek Világnapján, szentmisét tartott a La Paz Kórházban, amikor az ottani káplánok azt javasolták, látogasson el egy súlyos beteg lányhoz, akinek másnapra volt tervezve a műtétje agydaganat eltávolítására. 

          „Megfelelően felszerelkezve érkeztünk az intenzív osztályra, üdvözöltem az orvosokat és az ápolónőket, majd elvittek Teresitához, akinek az édesanyja, Teréza, ott volt az ágyánál.” - mondta. – „Az egész fejét fehér kötés vette körül, de az arca eléggé szabadon maradt ahhoz, hogy egy valóban ragyogó és kivételes arcot láthassunk.”

         A fiatal lány azt mondta a papnak, hogy nagyon szereti Jézust, és misszionárius akar lenni. E szavak által mélyen meghatódva azt válaszolta: „Teresita, én most rögtön az Egyház misszionáriusává teszlek, és ma délután elhozom neked az igazoló dokumentumot és a missziós keresztet.” Fr. Camino ezután megáldoztatta a fiatal lányt és feladta a betegek kenetét. 

         „Ez egy imádságos pillanat volt, rendkívül egyszerű, de mélyen természetfeletti” - „Néhány nővér csatlakozott hozzánk, és spontán fényképeket készített rólunk ... amelyek kitörölhetetlen emlékek maradnak. Elbúcsúztunk, miközben ő és anyja imádkoztak és hálát adtak.” 

          Később, még aznap reggel, a helytartóság székhelyén fr. Camino elkészítette a hivatalos dokumentumot, amellyel Teresitát misszionáriussá avatta. Ezután magához vette a missziós keresztet, este visszatért a kórházba és átadta a kis betegnek. Teresita megkérte anyját, hogy akassza fel a keresztet a kórházi ágya mellé, ahol könnyen láthatja, és így szólt: „Holnap magammal viszem a műtőbe. Most már misszionárius vagyok.” 

          Édesanyja szerint a fiatal lány erős hite átsegítette a helyzeten. „Amikor felajánlotta szenvedéseit, felmerült bennem a gondolat, hogy Jézus egyre több lélek megmentésére használja fel őt” - mondta édesanyja, felidézve a fiatal lány szavait: „Felajánlom az emberekért, például betegért, a papokért.” 

          Élete utolsó heteiben Teresita emlékeztette anyját a keresztre feszített Krisztusra, különösen, amikor már nem tudott vizet sem inni, az ápolónők vízbe áztatott gézt tettek a szájába. 

         2021. március 7-én, elsővasárnap, a helyi idő szerint 13:30 órakor Teresita meghalt. Másnap eltemették. Carlos Osoro bíboros, madridi érsek jelenlétével támogatta Teresita családját, „reménnyel teli szavai láthatóan megvigasztalták Teresita szüleit, rokonait és a lány fiatal barátait”. 

          Fr. Camino a körlevelét azzal zárta, hogy arra kérte az embereket: „imádkozzanak Teresitaért és mindenekelőtt bízzák rá magukat, mert meg vagyok győződve arról, hogy különleges módon védi az egész püspökséget, amelyben misszionáriusnak minősült”.

Teresita, mint elsőáldozó

Forrás:

Az internet: angol, spanyol oldalak (az utóbbiakat a gugli segíségével fordítottam)