Az élő ima: kaland az Úrral

Előszó
      Az imádság számomra kapcsolatot jelent. Korábban nem voltam hívő, majd egy nap fölfedeztem Istent, s ő azonnal, mint az élet legmagasabb rendű értéke és teljes értelme jelent meg számomra, de egyúttal úgy is, mint személy. 

       Azt hiszem, az imádság semmit sem jelenthet olyan valaki számára, akinél nincs az imádságnak tárgya. Nem taníthatjuk imádságra azt, akiben nincs meg az élő Isten iránti fogékonyság. Megtaníthatjuk úgy cselekedni, mintha hinne, de ez nem lesz az a természetes hozzáállás, amely a valódi imádság sajátja. Ezért ennek az imáról szóló könyvnek az előszavában bizonyosságomat szeretném kifejezni az Isten személyes valóságáról, bizonyosságomat egy olyan istenről, akivel kapcsolatot lehet teremteni. 

• Azután arra szeretném megkérni az olvasót, tekintse úgy Istent, mint társát, mint valakit, és ugyanúgy értékelje ezt az ismeretséget, ahogy egy testvérrel vagy baráttal való kapcsolatot. Véleményem szerint ez alapvető dolog. 

      Az egyik ok, amiért a közös imádság vagy az egyéni ima annyira halottnak, annyira szokványosnak tűnik, az, hogy túlságosan gyakran hiányzik az Istennel közösségre jutó szívben végbemenő imádság belső cselekedete. Minden egyes szóban vagy tettben történő megnyilatkozás segítségünkre lehet, de mégis mindegyik csupán az egyedüli lényegnek, nevezetesen az összetartozás mélységes csendjének a kifejeződése. 

      Emberi kapcsolatainkból mindannyian tudjuk, hogy a szeretet vagy a barátság akkor mély, ha egymás társaságában csendben tudunk maradni. Amíg szavakra van szükségünk ahhoz, hogy kapcsolatban legyünk egymással, szomorúan, de biztosan tudomásul kell vennünk, hogy kapcsolatunk még felszínes. 

• Ezért ha Istent akarjuk imádni, először meg kell tanulnunk örömet találni a vele együtt eltöltött idő csendességében. 

      Ez könnyebb, mintsem az első pillanatban gondolnánk; egy kis idő és bizalom kell hozzá, no meg bátorság, hogy elkezdjük. Egyszer egy XIX. századi francia szent, az „arsi plébános” megkérdezett egy idős parasztot, mit csinál, amikor órákon át a templomban üldögél, és látszólag nem is imádkozik. A paraszt így felelt: „Én nézem őt, ő meg néz engem, és boldogok vagyunk így együtt.” Ez az ember megtanult Istennel beszélni anélkül, hogy szavakkal megtörte volna a bensőséges csöndet. Ha ezt megtanultuk, akkor az ima bármely formáját gyakorolhatjuk. Ha az általunk használt szavakból próbáljuk magát az imádságot megformálni, reménytelenül bele fogunk fáradni ezekbe a szavakba, mert ha nélkülözik a csend mélységét, sekélyessé és fárasztóvá válnak. Ám milyen lelkesítők lehetnek a szavak, ha a csendből születnek és megfelelő lelkülettel telnek meg:
      „Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám” (Zsolt 51,17).

I. Az ima lényege
      Szent Máté evangéliuma szinte az első szavaitól kezdve szembesít bennünket az ima valódi lényegével. A napkeleti bölcsek meglátták a régóta várt csillagot; késedelem nélkül elindultak a király felkutatására; megérkeztek a jászolhoz, térdre borultak, imádták Istent, és átadták ajándékaikat: ezzel az imát a maga tökéletességében juttatták kifejezésre, amely nem más, mint szemlélődés és imádat. Az imáról szóló többé-kevésbé népszerű irodalomban gyakran olvashatjuk, hogy az ima - igézetes kaland. Szinte közhelynek tűnik, amikor ezt halljuk: „Gyere, tanulj meg imádkozni: imádkozni érdekes, izgalmas, egy új világot fogsz felfedezni, az Istennel fogsz találkozni, meg fogod találni a spirituális élethez vezető utat.”
      Ez bizonyos értelemben természetesen igaz, de akik ilyen kijelentéseket tesznek, megfeledkeznek valami sokkal nagyobb horderejű dologról: arról, hogy az ima veszélyes vállalkozás, és nem kezdhetünk hozzá kockázat nélkül. Ahogyan Szent Pál írja: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31).
      Így hát félelmetes vállalkozás szántszándékkal elindulni, hogy szembenézzünk az élő Istennel, hiszen az Istennel történő minden egyes találkozás bizonyos fokig utolsó ítélet.
      Valahányszor Isten színe elé járulunk, akár a szentségekben, akár az imában, igen veszélyes dolgot cselekszünk, mivel az Írás szavai szerint az Isten - tűz. Ha nem tudjuk maradéktalanul alávetni magunkat az isteni tűznek, ha nem vagyunk képesek a puszta égő csipkebokrává lenni, amely lángolt, de el nem égett, akkor megperzselődünk, mert az ima tapasztalatát csak belülről lehet megszerezni, és nem lehet vele játszani.

• Amikor Istenhez közelítünk, ez mindig kettős felismeréssel jár: egyrészt az Isten szépségét mérhetjük fel, másrészt a távolságot, amely elválaszt bennünket tőle. A „távolság” nem a legmegfelelőbb szó, mivel jelentése itt nem korlátozódhat arra, hogy Isten szent, mi viszont bűnösök vagyunk. A távolságot a bűnösnek az Istenhez fűződő magatartása határozza meg.

      Csak azzal a tudattal közelíthetünk Istenhez, hogy ítélethez járulunk. Ha magunkat elítélve fordulunk hozzá, ha azért tesszük ezt, mert hűtlenségünk ellenére szeretjük őt, ha azért fordulunk hozzá, mert jobban szeretjük őt, mint az Isten nélküli biztonságot, akkor megnyíltunk felé, és ő is megnyílt felénk, a távolság nem létezik többé; az Úr együtt érző szeretetével a közvetlen közelünkben van. Ha azonban büszkeségünkbe, magabiztosságunkba burkolózva állunk Isten elé, mintha jogunk lenne ott állni, ha odaállunk és kérdéseket teszünk fel neki, akkor a Teremtőt a teremtménytől elválasztó távolság végtelenné nő.
      C. S. Lewis a Csűrcsavar levelei egyik részletében (19. levél) kifejti, hogy az ilyen értelemben vett „távolság” relatív. Amikor a nagy arkangyal Isten elé járult, hogy kérdéseket tegyen fel neki, mihelyt kérdésében nem az alázatos megérteni akarás, hanem a kihívó számonkérés jelent meg, végtelen messzire került Istentől. Anélkül, hogy az Isten vagy a Sátán helyet változtatott volna, mégis mindenfajta helyváltoztatás nélkül határtalan szakadék támadt közöttük.
      Valahányszor Istenhez közelítünk, félelmetesen világossá lesz az ellentét aközött, ami ő, és aközött, amik mi vagyunk. Tudatlanságban lehetünk efelől egészen addig, amíg, úgymond, távol élünk tőle, mindaddig, amíg gondolatainkban és érzékelésünkben jelenléte vagy képe elmosódott; ámde minél közelebb kerülünk hozzá, annál élesebben jelenik meg az ellentét.

• A szentek nem azért ébrednek saját bűnös voltuk tudatára, mert állandóan a bűneikre gondolnak, hanem azért, mert meglátják az Isten szentségét.

      Ha nem az Isten jó illatú jelenlétének hátterében vizsgáljuk meg magunkat, a bűnök és az erények apró és valamiképpen jelentéktelen dolgokká válnak; csak az isteni jelenlét hátteréből emelkednek ki a maguk teljes mélységében és drámájában. Istennel történő találkozásunkkor minden alkalommal élettel vagy halállal nézünk szembe.

• Élettel, ha megfelelő lelkülettel közeledünk hozzá, és megújulunk általa. 
• Halállal, ha nincs bennünk imádságos lelkület és töredelmes szív; halállal, ha gőgöt vagy önteltséget hordozunk magunkban. 

      Ezért mielőtt az imádság, úgymond, izgalmas kalandjára vállalkoznánk, nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy nem történhet jelentőségteljesebb és döbbenetesebb dolog, mint találkozni azzal az Istennel, akinek a megtalálására elindultunk. Nagyon fontos megértenünk, hogy ebben a folyamatban életünket fogjuk veszíteni: a régi Ádámnak, aki vagyunk, meg kell halnia. Erősen kötődünk az óemberhez, féltjük, és nemcsak kezdetben, hanem még évek múltán is nagyon nehéz vállalnunk, hogy teljesen Krisztus oldalán állunk a régi Ádámmal szemben.

• Az ima olyan kaland, amely nem izgalmakat, hanem új felelősségeket hoz magával: amíg tudatlanok vagyunk, semmit sem lehet tőlünk számon kémi, mihelyt azonban megtudtunk valamit, felelősek vagyunk azért, hogyan hasznosítjuk új tudásunkat. 

      Lehet, hogy ajándékba kaptuk, mégis az igazság bármely megismert kis részletéért felelősek vagyunk; a magunkévá tett tudás nem maradhat tétlen, hanem be kell építenünk magatartásunkba, és ebben az értelemben minden egyes felismert igazságról számot kell adnunk. Az ima kalandjába csak a félelem, az imádat és a legmesszebbmenő hódolat érzésével vághatunk bele, s külső életvitelünknek is a lehető legteljesebben, legpontosabban ezt kell tükröznie.

• Nem elég egy karosszékben elnyújtózva ezt mondani: most hódolattal Isten jelenlétébe helyezem magam. 

      Meg kell értenünk, hogy ha maga Krisztus állna előttünk, másképpen viselkednénk; meg kell tehát tanulnunk úgy viselkedni az Úr láthatatlan jelenlétében, ahogyan akkor viselkednénk, ha ez a jelenlét láthatóvá válna számunkra. Ez elsősorban értelmi magatartást jelent, majd ennek megnyilvánulását a testben. Ha Krisztus ott volna előttünk, s értelmünkben és testünkben is teljesen áttetszően állnánk tekintete előtt, tiszteletet, istenfélelmet, imádatot vagy esetleg rettegést éreznénk, de semmi esetre sem viselkednénk olyan fesztelenül, mint egyébként.

• A modern világ jórészt elveszítette az ima iránti érzékét, és a fizikai hozzáállást az ember másodlagosnak tekinti, holott egyáltalán nem az. Elfeledkezünk arról, hogy nem testben lakozó lélek, hanem testből és lélekből álló emberek vagyunk, illetve Szent Pál szavai szerint arra kaptunk elhívást, hogy lelkünkben és testünkben is dicsőítsük az Istent; testünk éppúgy, mint lelkünk, az Isten országának dicsőségére hivatott (1Kor 6,20). 

      Túlságosan is gyakori, hogy az imának nincs akkora jelentősége életünkben, hogy minden egyebet a háttérbe szorítson. Az ima csak ráadás számtalan más dolog mellett; nem azért óhajtjuk az Isten jelenlétét, mert nélküle nincs élet, nem azért, mert ő a legfőbb érték, hanem azért, mert milyen szép is volna, ha az Isten összes nagy ajándéka mellett még a jelenlétével is rendelkeznénk. Több más dolog mellett ráadásként van szükségünk rá, és amikor ezzel a lelkülettel keressük, nem találkozunk vele.
      Mégis, az elmondottak ellenére, bármilyen veszélyesnek tűnjék is, az ima a legbiztosabb út hivatásunk teljesítéséhez, a teljes emberré váláshoz, ami teljes közösséget jelent Istennel, hogy végül, Péter apostol szavai szerint, az isteni természet részesei legyünk.

• A szeretet és a barátság nem tud növekedni, ha nem állunk készen arra, hogy sok mindent feláldozzunk érte.
• Ugyanígy készen kell állnunk arra, hogy Istennek adjuk az első helyet, és sok minden mást félretegyünk. 

 
Folyt. köv.

*********

Forrás:

A Lisieux-i Kármel archívuma a neten

      Hivatalosan is megnyitották a Lisieux-i Kármel archívumát, és folyamatosan felkerül a netre. Eddig még soha nem látott dokumentumok kerülnek a nyilvánosság elé: Kis Szent Teréz és családjának műalkotásai, kedvenc szentképeik, korabeli fotók, stb.

      Egyelőre francia nyelven van, de párhuzamosan már készül az angol változata is, megéri vissza-visszanézni:-)

                  Az archívum honlapja,

                      a képre kattintva:

Férfi szív - női szív

      Szent Benedeknek (*Nursia, 480 körül † Monte Cassino, 547. március 21.), Európa védőszentjének az életrajzát Nagy Szent Gergely pápa örökítette meg, ennek szenteli a Dialógusainak második könyvét; nem ismerte személyesen, négy tanítványa elbeszélései után írta meg.

      A regulától eltekintve ez az egyetlen életrajzi forrás. Szent Benedek évente egyszer meg szokta látogatni nővérét, Szent Skolasztikát, aki Monte Cassino mellett élt. Utolsó találkozásukat jó humorral Gergely pápa így írja le, ekkor már Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk: 

• „Ezért el kell mondanom néked a tiszteletreméltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott hozzá jönni, mikor is Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment eléje. Egyik nap is szokása szerint megérkezett oda és tiszteletreméltó testvére szintén lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Mikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek - a szent társalgásban későre járt már az idő - midőn az Istennek szentelt szűz, a testvére, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlen felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz fejét lehajtva könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre átlátta, hogy a villámlás, mennydörgés és a hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Azt felelte: „Íme kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott a házból kimenni. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére kényszerült maradni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletreméltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon a derült idő, amely megérkezésekor volt. Viszont olyan csodával találta magát szemben, Isten akaratából, mely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs csodálkoznivaló azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten” (Jn 4,16). Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.” 

        A szeretet fölébe kerekedik a rendszabályoknak, a szeretet törvényt bont. Skolasztika kiegészíti Benedeket: a nővér a fivért, az asszony a férfit, a szív a szellemet. Csodálatos ajándék Szent Benedek regulája, az általa megfogalmazott keresztény életre vonatkozó rendszabályok összessége, de végülis csak a szeretet örök, nem az elvrendszerek. Nem elég csak  az Istent szeretni, az előttünk álló felebarátot is szeretni kell. Szent Skolasztika szerette fivérét.
      Nagyon rideg lenne az Egyház, ha csak a férfiak alkotnák, talán eddig már nem is létezne. Isten is Egyszülött Fiát egy asszonyra bízta, Máriára*. A teremtésben is a kettő együtt képez egészet. 

      Szent Benedek és Szent Skolasztika ikrek voltak.

_________________
* Szent Erzsébet mondja a Szűzanyának: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45). Hinni - ez egy ige, héberül egy összetett szó, amelynek szószerinti fordítása így hangzik: „IGEN-t mondani Istennek”. Mária IGEN-t mondott Istennek, ezzel kezdődött a megváltásunk. Majd Isten gondoskodott Szent József meggyőzéséről, ő is IGEN-t mondott, mert szerette Máriát.

Kis Szent Teréz felajánlása az Irgalmas Szeretetnek

Felajánlás az Irgalmas Szeretetnek

J. M. J. T. 

Magam felajánlása

Egészen Elégő Áldozatnak 

a Jó Isten Irgalmas Szeretete számára 

      Ó, én Istenem! Boldog Szentháromság, vágyom arra, hogy téged Szeresselek és Szerettesselek, hogy az Anyaszentegyház megdicsőítésén dolgozzam azzal, hogy megmentem azokat a lelkeket, akik a földön vannak és kiszabadítom azokat, akik a tisztítótűzben szenvednek. Vágyom arra, hogy tökéletesen teljesítsem akaratodat, s hogy elérkezzem a dicsőségnek arra a fokára, melyet országodban készítettél nekem, egyszóval, vágyom arra, hogy Szent legyek, de érzem tehetetlenségemet, és azt kérem tőled, ó, én Istenem! hogy te magad légy az én Életszentségem.
      Miután úgy szerettél, hogy nekem adtad Fiadat, hogy Megváltóm és Jegyesem legyen, enyémek az Ő érdemeinek végtelen kincsei, melyeket boldogan ajánlok fel neked, könyörögve, hogy csak Jézus Arcán át és csak az ő Szeretettől égő Szívében tekints reám.
      Felajánlom még neked (az Égben és a földön lévő) Szentek minden érdemét, az ő Szeretetüket és a Szent Angyalokét; s végül, ó, Boldog Szentháromság! felajánlom neked a Szent Szűznek, az én drága Anyámnak a Szeretetét és az érdemeit, reá bízom azt, amit felajánlok, kérve, hogy mutassa be neked. Az ő Isteni Fia, az én Szerelmem és Jegyesem, halandó élete napjaiban ezt mondta: „Mindazt, amit az én nevemben kértek az Atyától, megadja nektek!” Tehát bizonyos vagyok abban, hogy teljesíted a vágyaimat: tudom, ó Istenem! hogy minél többet akarsz adni, annál több vágyat keltesz. Hatalmas vágyakat érzek a szívemben és bizalommal kérlek, jöjj és vedd birtokodba lelkemet. Ó, nem tudom az Oltáriszentséget oly gyakran magamhoz venni, mint szeretném, de Uram, nem vagy-e Mindenható?...
      Maradj énbennem, mint tabernákulumban, ne távolodj el soha a te kis ostyádtól... Szeretném, ha vigaszt nyújthatnék neked, amiért hálátlanok a bűnösök és könyörgöm, vedd el azt a szabadságomat, hogy megbánthassalak s ha gyöngeségből néha elesem, tisztítsa meg mindjárt a lelkemet a te Isteni Tekinteted s égesse fel minden hibámat, úgy mint a tűz, amely mindent önmagává alakít...
      Köszönöm, ó én Istenem! minden kegyelmedet, különösen azt, hogy átbocsátottál a szenvedés tűzpróbáján. Kezemben a Kereszt jogarával örömmel emelem rád tekintetemet az utolsó napon; mivel oly kegyes voltál, hogy ezt a drága Keresztet adtad osztályrészemül, remélem, hogy hasonlítani fogok hozzád és megdicsőült testemen ott ragyognak majd Szenvedésed szent sebhelyei...
      Remélem, a földi száműzetés után a Hazában örvendezni fogok Neked, de nem akarok érdemeket gyűjteni a Mennyországra, egyedül Szeretetedért akarok dolgozni, azzal az egyetlen céllal, hogy neked örömet szerezzek, hogy vigasztaljam Szent Szívedet és lelkeket mentsek, akik majd mindörökre szeretnek téged.
      Életem alkonyán üres kezekkel jelenek meg színed előtt, mert nem kérem tőled Uram, hogy számba vedd a műveimet. A mi igazvoltunk csupa folt Teelőtted. Én tehát a te Igazvoltodba akarok felöltözni és Szeretetedtől akarom megkapni azt, hogy mindörökre bírjalak Téged. Más Trón és más Korona, mint Te, nem kell nekem, ó én Édesem!...
      A te szemedben semmi az idő, egy nap ugyanannyi, mint ezer év, tehát egy szempillantás alatt olyanná tudsz tenni engem, hogy megjelenhessek a színed előtt...
      S hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben, FELAJÁNLOM MAGAMAT MINT A TE IRGALMAS SZERETETED EGÉSZEN ELÉGŐ áldozatát, könyörögve, hogy égess engem szüntelenül, hogy lepjék el lelkemet a benned felgyülemlett végtelen gyöngédség hullámai s hogy én így Szereteted Vértanúja legyek, ó, én Istenem!...
      S ha már felkészített ez a Vértanúság arra, hogy megjelenhessek előtted, hadd haljak meg tőle, hogy azonnal belevethesse magát a lelkem a Te Irgalmas Szereteted örök ölelésébe...
      Ó, én Édesem, minden szívdobbanásommal és számtalanszor meg akarom újítani ezt a felajánlásomat, mindaddig, amíg el nem tűnnek az árnyak s én Színed Örökkévaló Látásában mondhatom mindig újra és újra, hogy Szeretlek!...

A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz,

Franciska Mária rel. carm. ind. 

A Szentháromság ünnepén. 

A kegyelem évében, 1895-ben, június 9-én.

A „kis út” : az Egyház szívében élni

      Az előző bejegyzésekben olvasható, hogyan lehet lassanként az evangéliumi gyermekség útját járni a mindennapi helyzeteken keresztül. 

      A kis utat járva Teréz teljes mértékben átadja magát Istennek, és egyre inkább tökéletesedik a Szeretetben. Az Úr meghívása minden egyes emberhez szól: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). 

      Az Egyház azért küzd, hogy kijelölje a szabadság útját, mely újra összeköti az anyagot és a szellemet, a szeretett teremtményt és a teremtő Szeretetet. Az Egyház tagjaiként azon munkálkodunk, hogy Istent kiárasszuk a világba, a világot pedig Istenhez vezessük. Csak úgy végezhető el ez a feladat, ha életünket a közvetítő Krisztusra tesszük fel. 

      Számtalan cél és vágy hajt minket, melyek könnyen szétdarabolhatják életünket. Teréz éppen ezért minden hajtóerőnket egy irányba fogja össze. Ezzel új utat nyit meg számunkra: szívünk legyen teologális szív, az Evangéliumot pedig éljük meg az Egyház szívében. 

I. A teologális szív

      A teologális szív az Istenre való ráhagyatkozás első gyümölcse. Azt jelenti, hogy elsajátítjuk a szemlélet, az akarat és a cselekvés isteni módját: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele” (1Kor 6,17). Attól függően, hogy a lélek mennyire befogadó, az Atya felszabadítja benne jóságát, mivel „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Ugyanis amit mi sötétségnek tapasztalunk, az valójában belőlünk származik, Őrá csupán kivetítjük azt. 

      Kizárólag Istenre támaszkodni egyedül a hit által lehetséges, a hit bibliai értelmében, és így Jézus segítségével megvalósul a titok: Isten elfoglalja emberi szívünket, és lassanként kitágítja azt. Szívünket ily módon „istenivé” teszi. 

      Ha váratlanul szenvedni kényszerülünk, a titokzatos isteni tanítás révén megszilárdul bennünk a bizonyosság: földi világunkon túl, melyben tanúságot teszünk, Jézus vár minket egy másik életben. Így szól majd hozzánk: „Most rajtam a sor.” „Igen, az Úr csodákat tesz számunkra, amelyek végtelenül fölülmúlják hatalmas vágyainkat.” „Mindig is felkeltette szívemben a vágyat az iránt, amit adni akart nekem.” 

      Krisztus megmondta: az atyai szívet mindig megindítja, ha azt látja, hogy gyermeke bízik benne. 

      A világ legnagyobb bűne az, hogy fél Istentől. Ha azonban valóban hinnénk az Atya szeretetében, hatalmának nagysága kevésbé lepne meg. Akkor lehetünk igazán boldogok, ha mind önmagunkkal, mind pedig az Egyházzal kapcsolatban csakis Isten válik reménységünk forrásává. Az ember önös szükségletei rabja: mindent saját mércénkkel akarunk mérni, különösen Isten ajándékait. Istent azonban egészen Más... 

      A tökéletesség alapja és feltétele a szeretet, de igen gyakran elfeledjük, hogy a szeretet eszköze is a tökéletességnek. Teréz hősiessége erre figyelmeztet. Életünk végén a szeretet alapján ítéltetünk majd meg. Ugyanakkor Jézus már most a barátai közé sorol minket, ha cselekedeinket szeretetből tesszük: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek... Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást...” (Jn 15,14-17). 

      A semleges jóindulat nem elegendő Isten adománya előtt: „...aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23). Ha szeretjük Istent, haladnunk is kell az Ő jelenlétében. 

      „Csak a szeretet számít.” Ezzel Teréz valójában mindent elmond. Az élet kovásza csakis a szeretet, de kitartóan és hűségben, mint Isten Anyja és Teréz. A megtestesült Igének is a célja az volt, hogy az Atyát szeresse: „mindenkor azt teszem, ami kedves neki” (Jn 8,29. 

      A szeretet szükségszerűen azt is jelenti, hogy az Övéi közül a legkisebb teremtményt is szeretnünk kell, méghozzá eleve, a priori kell szeretnünk, közösségben a teremtő Szeretettel. Hiszünk, várakozunk, szeretünk - most már létünk legbensőbb mélysége felé tartunk, ez a teologális szív. 

      Itt mélyben a Szentlélek mintegy hatalmába keríti és újrarendezi képességeinket. Természetesen az Istenre való ráhagyatkozás ettől még kemény küzdelem marad. Azzal, hogy megtaláltuk Istent, nem kapunk felmentést: magunknak is dolgoznunk kell azon, hogy megváltozzunk. A szentséget ugyanis csak akkor érhetjük el, ha egyre szigorúbb követelményeket támasztunk magunkkal szemben. 

      Ha a szeretet keresztre feszítette az Urat, miért lepődünk meg rajta, hogy minket meg felnégyel? Nem a dolgok változnak meg, hanem mi: elkezdjük belülről a hitben, Isten tekintetével és az Ő akaratába simulva szemlélni azokat. 

      A ráhagyatkozás azért jár annyi szenvedéssel, mert bele kell egyeznünk abba, amit Istentől kapunk. A legnagyobb öröm, amelyet az Úrnak szerezhetünk, ha mi magunk nyújtjuk a kezünket bármilyen Tőle származó ajándékért. Ha eddig úgy éreztük, adtunk valamit, most már a teologális szívünk tudja, valójában kaptuk azt. „Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Legnemesebb szándékunk sem más, mint válasz. Ez a lelki szegények boldogságának gyökere.

• Az Úr a mi lépteinkkel halad, de mindig Ő kezdeményez. 

Kis Szent Teréz festménye Celine-nek, 1892.

      A valóban teologális létezés mindig alázatra vágyik – ez csak az isteni transzcendencia fényében érthető meg. „A Szeretet sajátossága valóban az, hogy leereszkedjék...” és engedelmeskedik, még a halál pillanatában is.
      Teréz kicsinynek vallja magát, de nem azért, hogy a gyermek szerepében tetszelegjen. Tudja: ha az Úr a minden, ő maga semmi sem lehet nélküle, ugyanakkor az Ő kegyelmével semmi sem lehetetlen számára. A teologális út az az út, amelyen Teréz felfedezte: Isten iránta támasztott követelményeinek van egy olyan arca is, mely irgalmas szeretetet sugároz.
      A teologális szív legelőször is a szabadság forrása bennünk: „...az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Megszabadít minket negatív érzéseinktől, legyen az kétely, keserűség vagy elkeseredettség, melyek életünket megmérgezik. Megszabadít a félelemtől, mely legnemesebb törekvéseinket is derékba töri, és lelki békénket felborítja. Tudjuk: „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. (Róm 8,1) 
      „A tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18); Teréz üzenete a Tanítvány szavainak logikus kommentárja. „...nem értem meg a lelkeket, akik félnek ettől az ennyire gyöngéd Baráttól.” „Ó, oly jó hozzám az Úr, hogy tőle félnem lehetetlen.” A szeretet megszabadít minket korlátainktól és szűkmarkúságunktól.
      A gyermek semmit sem birtokol, vajmi keveset törődik azzal, hogy jogait megvédje, és folyamatosan szeretetért kuncsorog. Ugyanígy a teologális szív sem fukarkodik: teljes mértékben megelégszik azzal, hogy bízik Istenben, állandóan készen áll, hogy „színtiszta szeretetből” szolgáljon.
      Az Istennel való bensőséges együttlét talaján meglepő módon kezdenek fejlődni természetes adottságaink - mivel Jézus Lelke birtokolja szívünket, napról-napra megtapasztaljuk képességeink kibontakozását, és a létezés teljességét. Amikor így átalakulunk, szívünk leggyakrabban nem is sejti, micsoda változás megy végbe benne Isten érintése folytán. Önmagáról teljesen megfeledkezve él tovább, és általában csak mások élvezik emberi és természetfeletti kiteljesedését. Szívünk csupán egyet tud: Istenben él, és teljesen Tőle függ. Az Úr rejtett jelenléte megtisztít minket, és gyümölcsöző önismerettel ajándékoz meg. Felfedezzük az élet és a halál húsvéti titkának gazdagságát, mellyel az Úr elhalmozott minket, és megértjük az ember történetének mélyebb értelmét. Bensőnkben Isten a támpontunk, és Krisztus maga gondoskodik róla, hogy létezésünk, bár talán kiábrándító, értelmet kapjon: életünk mennyei kincsek tárházává válik.
      A teologális szívben csodálatos egység lakozik: Jézus közvetítésével Isten egyszerűségében veszünk részt. Semmi sem egyszerűbb, mint Isten, az Abszolútum. Az Úr parancsa így hangzik: „Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Végtelen gyöngédséggel szólít minket, és olyan bensőséges kapcsolatot ajánl fel, melyet eddig még sosem tapasztaltunk.

• Egyetlen eszközünk van csupán: Jézus. Egyedül csak Jézus, aki személy, és nem módszer. Az Istenre való ráhagyatkozás sem valamiféle keresztény technika. Mi egyet tehetünk: a kitárt karok közé vetjük magunkat. Oly hatalmas, oly titokzatos dolog ez! 

      Minden ember képes csatlakozni az örökkévaló jelenhez, ebben a jelenben Isten látja, szereti és várja őt. Ehhez csupán arra van szükség, hogy lélekbe bevésődjék a szeretet reflexe: Terézt követve ráhagyatkozni Istenre, bármilyen helyzetben ugyanúgy. „Látom már, amit hittem; birtoklom már, amit reméltem; egyesültem Ővele, akit teljes erőmből szerettem.” (LT 245, 1897. jún.)
      Miután ráhagyatkozunk Istenre, lelkünk megkönnyebbül, és szegénységben kezdünk élni. Ekkor eláraszt minket a kegyelem, és hatékonyan működésbe lép bennünk.

II. Az evangéliumi szív

      Teréz ráhagyatkozását főként az evangélium táplálja: szavaiból annak a bizalomnak és alázatnak a légköre árad felénk, amelyben a tanítványok az Úr akarata szerint felnőttek, kibontakoztak. Ha nincs meg ez a légkör, a lelki gyermekség sem valósulhat meg.
      Teréz nagy fontosságot tulajdonít a Szentírásnak és azon belül is főként az Evangéliumnak. Céline tanúvallomása szerint – „a Jó Isten karakterét” akarta megismerni közvetlenül úgy, ahogyan a Szentlélek Isten azt „a mi emberi nyelvünkön volt kegyes kifejezni”. „A Szeretet tudománya, ó igen! ez a szó édesen muzsikál a lelkemben, egyesegyedül erre a tudományra vágyom”. Teréz szeretni vágyik, mert - ahogyan írja - „annyira megértem, hogy csakis a szeretet tehet minket kedvessé a Jó Isten előtt, hogy ez a szeretet az egyetlen jó, amire törekszem.” De ugyanakkor tudja azt is, hogy ezt a tudományt nem lehet „megszerezni”: a lélek kicsiségét csak remélheti és kérheti az Attól, aki önmagát nevezi Szeretetnek (vö. 1Jn 4,16): „mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete”.

      Krisztus maga kötelezte tanítványait a lelki gyermekségre, mintegy pellengérre állítja büszkeségüket: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Amikor tanítványaival Galileában járt téríteni, másodszor is megjövendölte szenvedését. A tanítványok elszomorodtak, „nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni” (Mk 9,32). A tragikus jövendölést hallva pedig úgy terelték el figyelmüket, hogy apró-cseprő gondjaikat tárgyalták meg. „Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: »Miről beszélgettetek az úton?« Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük” (Mk 9,33-34). Ez volt „szívük gondolata” (Lk 9,47): ambiciózus álmokat kergettek ahelyett, hogy szembesültek volna a Kereszt valóságával. Voltaképpen a haldokló előtt vitatták meg, kié legyen az örökség!
      Jézus csöndben leül, hívja a tizenkettőt, és magához von egy gyermeket. A kisded minden bizonnyal igencsak meg van szeppenve ennyi felnőtt között, ahhoz pedig túlságosan meg lehet lepve, hogy büszkén kihúzza magát. Jézus megöleli őt... ki hát a legnagyobb? Aki a legkisebb mind közül. És ki az első? Aki a legutolsó mind közül. Jézus egy kézmozdulattal félresöpri arcunkról a nagyképűség álarcát, és egy jelentéktelen kisgyermeket állít elénk példaképül. Isten azt választja, aki nincs, méghozzá azért, hogy zavarba ejtse azt, aki van.
      Jézus a gyermek tulajdonságai közül csupán egyet vesz figyelembe, és ez az alázat. „Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). A gyermek alázata abban áll, hogy helyzetét, valamint másoktól való állandó és teljes függőségét gondolkodás nélkül, spontán módon elfogadja. Az Úr igen jól tudja, hogy az emberrel dolga van. Változást kér: „Ha meg nem tértek...” (Mt 18,3). Napról napra olyanná kell válnunk, mint egy kisgyermek, miközben saját magunkat elveszítjük.
      Az anyák tudták, hogy az Úr megkülönböztetett szeretettel viseltetik a kisdedek iránt, Ő pedig készséggel tett eleget kéréseiknek: „Odavitték hozzá a kisgyermekeket is, hogy érintse meg őket” (Lk 18,15), „hogy tegye rájuk a kezét, és imát mondjon” (Mt 19,13). Az apostolok azonban, miután Jézus egy gyermek előtt feddte meg őket, a gyermekek kísérői ellen fordultak. Mintha bizony ezzel ki lehetne bújni Krisztus tanítása alól. De hiszen épp e gyermekekkel példálózik az Úr! „Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.«” (Mk 10,14) Majd befejezi tanítását: „Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15).
      Ebben áll tehát a gyermek alázata: elfogadja, hogy mindent másoktól kap. Zavarba ejtő tanítás - minden bizonnyal a tanítványok is így érezték. Hiszen mindarra, ami magabiztosságunkat megrengeti, azt mondjuk: esztelenség...

Teréz 3 évesen.

      Gyermeknek lenni a Lélekben azt jelenti, hogy végtelenül meghosszabbítjuk azt az egyszeri cselekedetet, amellyel az Atya Jézusban az életét adta nekünk. Azt jelenti, hogy keresztségünk forrásánál maradva élettel töltekezünk. Innen fakad a fiúi voltunkból adódó nagyság és teljes függőség; innen ered a lehetőség arra, hogy szárnyaljunk és megalázkodjunk.
      Mindannyiszor, amikor a keresztségben Istennek gyermeke születik, újabb lelki gyermekkor veszi kezdetét.
      A lelki gyermekségben arra kapunk meghívást, hogy az Úrra bízzuk, milyen próbatételekben kíván megedzeni bennünket, miközben lelkünket mindörökre a tehetetlenség és az Istenre való várakozás tölti be. Szent Péter szavaival élve „Sicut modo geniti infantes” - „mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr” (1Pét 2,2).
      Teréz rátalál saját evangéliumi útjára, és hosszasan elmélkedik az Úr szenvedéséről. Így aztán sosem feledi, hogy az Isten felé vezető úton konkrét lépéseket kell megtennünk.
      Igaz ugyan, hogy Isten gyermekei vagyunk, de hálátlan gyermekei: az első ember vétke óta nyomorúságos koldusként élünk. Örököltük Ádám sebzett természetét és rosszra való hajlamát, ráadásul saját bűneink folytán vétkében is részesülünk. Ádám eltávolodott az Atyától, Teréz azonban közeledni szeretne Hozzá. Ezért homlokegyenest ellentétes irányt vesz - pontosabban a Lélek fényénél folytatja az utat, amelyen Ádám visszafordult, hogy elmeneküljön a Szeretet elől. Az önállóság szelleme helyett Teréz az alávetettséget választja. Távol áll tőle, hogy fel akarjon szabadulni Isten gyámsága alól, sőt, magára veszi az Isten jármát, és könnyűnek találja azt. Teréz így gyökerestül kiirtja lelkéből a gőgöt. Ádám elvesztette Isten barátságát, amiért megtagadta teremtményi mivoltának korlátait. Teréz igen hamar megérti saját erejének paradox voltát: „Visszautasítja a gőgöt, és szívesebben fogja meg egy gyönge gyermek karját.”
      Az Úr ismeri nyomorúságunkat, és szeretne ismét barátaivá fogadni minket. Nem is vár mást, mint hogy beismerjük vétkünket, és keserűség nélkül elfogadjuk gyöngeségeinket. A legfontosabb, amit vár, hogy megtisztult szívvel fogadjuk gazdagságát. Az alázat teremt ugyanis helyet a Szeretet számára. Teréz hiszi, hogy „csak a Szeretet számít”, így semmiféle önösség nem találhat rajta fogást: kezdettől fogva csak Isten örömét keresi.
      Az Evangélium szerint Jézus is „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt”. (Lk 2,52) Sőt, növekedését az Írás úgy mutatja be, mint az Isten Fiának legfontosabb feladatát: „A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta” (Lk 2,40).
      A természet és a kegyelem törvénye egyaránt az, hogy ki kell nőnünk a gyermekkorból. El kell hagynunk a pólyát és a gügyögő beszédet, ahogyan Szent Pál is mondja: „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók” (1Kor 13,11).
      Teréz tudja, miről van szó. Így ír: „1886. december 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét.”
      Feladatunk, hogy „mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test (...), minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben” (Ef 3,15). „Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon” (Jn 15,16). A keresztény ember ekkor valóban éretté válik, ez pedig Istennek csakis dicsőségére válhat.
      A teremtésnek mind forrása, mind pedig célja a szeretet. Nem arról van szó, hogy mesterségesen elfojtsunk magunkban minden emberi fellángolást, minden lelkesedést. Ha félénk természetűek vagyunk, tényleges kísértést jelenthet a lelki gyermekség álarca mögé rejtőzni, miközben egyszerűen csak nem merünk élni, vagy tudat alatt kibúvót keresünk a felelősségvállalás alól. Nem nehéz az életen gondtalanul átrobogni, akár egy gimnazista. Ha azonban ily módon levágjuk az utat, nem kerülünk közelebb az üdvösséghez, és az emberi lét gazdagságából is vajmi kevés részünk lesz. Isten rendelése az, hogy felnőjünk.
      Ugyanakkor a megváltás paradox módon működik: nincs rá biztosíték, hogy felnövünk Krisztushoz.
      A kis út ábécéskönyvében az is szerepel, hogy folyamatos megfosztottságban kell élnünk, egyedül így válhatunk Krisztushoz hasonlatossá. Isten szemében életünk nem más, mint egy nap a gyermek életében: hol kacagunk, hol meg keservesen sírunk, míg a szeretet türelmesen munkálkodik, hogy életünkből kiszabja az örökkévalóság ránk jellemző mintázatát. Isten tehát azt kívánja tőlünk, hogy miközben emberileg növekedünk, maradjunk meg gyermeknek. A két kívánság azonban nem mond ellent egymásnak. Valójában akkor növekszünk, ha megmaradunk Istenben. Ebben áll a kereszténység csodája: az elevenség és frissesség, Szent Teréz hervadhatatlan fiatalsága, amely az élő vizek forrásából merít.

• „Maradjatok meg szeretetemben....”, márpedig a szeretet szüntelen kivonulás. 

      Jézus tudta, mekkora gőg kell ahhoz, hogy keresztre feszítsük Őt, és látta, hogy mindez a büszkeség valóban bennünk rejlik. Azzal is tisztában volt azonban, hogy az evangélium sodrása magával ragadja a bűnt, így a bűnös kapaszkodó nélkül marad és összezavarodik. És az Úr nem elégedett meg azzal, hogy egy gyermeket állított elénk példaképül, hanem saját életével meg is élte ezt a példát. Mindaz, amit Teréz gyermeki útja magába foglal, közvetlenül vagy közvetve az Atyától származik. Jézus ugyanis az Út és az egyedüli Gyermek: egyedül a Fiú Atyja iránti szeretete, Őhozzá fűződő viszonya lehet valós alapja és mintája a Lélekben való gyermekségnek. „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent...” (Jn 17,3) „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (Jn 14,11).
      Jézus azt kívánja tőlünk, hogy úgy éljünk, akár a gyermekek - ez a nyolc boldogság állapota, innen indul Teréz kis útja per vias rectas - egyenesen az ég felé.
      Mit szűrt le Teréz az evangéliumból? Azt, hogy noha számos megpróbáltatáson kell keresztülmennünk úgy, hogy közben még bűneink terhét is cipeljük, mégis rá kell hagyatkoznunk Istenre. Halála előtt néhány órával Jézus, a Mester, az Úr, még egyszer, utoljára mindenki szolgájaként térdre ereszkedett, hogy megmossa a büszkék lábát. „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (Jn 13,15-17). Ez az utolsó boldogság: a szolga, az alázatos ember, vagyis a gyermek boldogsága.
      Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, Testét és Vérét adta nekünk táplálékul. Ekkor végre elmondhatta tanítványainak azt, ami már oly régóta kikívánkozott belőle: „Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. (...) Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást...” (Jn 13,33).

      Amíg Jézus köztünk volt, megosztotta velünk összes titkát, amit Fiúként birtokolt. A halál küszöbéhez érve nem volt tehát már mit adnia. Mégis átad még valamit: Édesanyja titkát. Ez pedig a szeretet és a transzparencia. Édesanyját adja nekünk ajándékul, de nem azért, hogy vigyázzunk rá. Sokkal inkább azért, hogy legyen kire tekintenünk, legyen kit követnünk. Így tudhatjuk meg ugyanis, hogyan látta Mária Istent, és most már csak ez a fontos. Isten az alázat példaképét ajándékozza nekünk Szolgálóján keresztül: a Szent Szűz a ráhagyatkozás modelljét nyújtja számunkra. Mária vezette be ugyanis a világba az Istent, de ő kapta azt a küldetést is, hogy minket Isten világába bevezessen. Ő nyújt példát számunkra, hogyan kell gyermekként élni, hiszen ő maga is gyermekként hordozta a Gyermeket. Jézus vonásait a legjobban annak az asszonynak a tekintete tükrözi, aki fiának hívta Őt, számos fiú közül az elsőszülöttet...

III. Az Egyház szíve

      „Az én Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet...” Teréz ebbe a mondatba sűríti szellemi hagyatékát. Életprogramja békét hozhat számunkra, hiszen ő is békét merített belőle. „Mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között, amelyen a járókelők lába tapos” - állapítja meg Teréz, amikor a valóságot legmélyebb vágyaival szembesíti. „Ezt mondtam magamnak: a Jó Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat. (...) Meg akarom keresni a módját, hogy az Égbe jussak, épedig egy kicsi, nagyon egyenes, nagyon rövid, egy egészen új kis úton keresztül. (...) Útbaigazítást kerestem tehát a szent könyvekben a felvonóra, vágyaim tárgyára vonatkozóan...”
      Teréz igen nagyravágyó elképzeléseket dédelget arról, hogy milyen szerepet tölt majd be az Egyházban, milyen apostoli küldetése lesz. Azok példája vonzza, akik távoli földeken hirdetik az Igét, térítenek, és vérüket adják az Úrért. Isten akarata és szeretete ehelyett a Kármel falai közé zárja a fiatal lányt. Ennyire kifürkészhetetlen volna Isten? Elpazarolná a tehetséget? Júdás minden bizonnyal ilyesféle kérdéseket tenne fel.

S. Maria della Bruna

      Teréz azonban nem így gondolkodik: a szeretet rabja, de szeretetből lesz azzá, és sosem érzi, hogy végtelen vágyait a magány elnyomná vagy megnyomorítaná. Épp ellenkezőleg: a sivatag elhagyatottságában egybeforr Istennel, a csendben megtapasztalja Isten egyszerűségét, és benne maradva szinte észrevétlenül növekszik. Közben tekintetét egyre magasabbra emeli, és fokozatosan feltárul előtte a világ úgy, ahogyan azt az Úr látja. Cselekedeteinek hatóköre egyre jobban kitágul, hatékonysága pedig immáron túlmutat az anyagi világon. Tehetetlensége ugyanis Jézus munkálkodásának eszközévé válik, Őbenne találja meg Teréz helyét az Egyházban.
      Teréz úgy tekint az Egyházra, mint édesanyjára. Az anyai szív állandó rezdülésekkel jelez vissza gyermekének. Mielőtt a gyermek beszélni kezdene, az anya kitalálja gondolatait, már a könnyek kibuggyanása előtt megérzi fájdalmát, kétségbeesését pedig egy félrevont tekintetből is megsejti. Nem hőköl hátra, ha a gyermek elbukik, és nem taszítja semmilyen seb vagy sérülés. Hiszen minden vércsepp egy kicsit az ő vére is, és minden gyöngeség előcsalogatja a szívében szunnyadó szeretetet. Az anyák voltaképpen egész életükön át életet adnak. Az együttérzés és a befogadás ereje rejlik bennük, ezért tudják összetartani a családot. Gyermekeket adnak a világnak, akiknek sorsa azután őbennük fonódik egybe és hangolódik össze. Belőlük sarjad az élet, de csemetéik nem mérik fel, mennyivel is tartoznak nekik ezért. Egy gyermek éveken át haladhat útján anélkül, hogy akár egyszer is visszapillantana, mégis végig aggódó gondoskodás követi, tartja meg és bátorítja - az anyai szív, mely örömeit és reményeit visszhangozza.
      Ugyanígy az Egyház szerepe is kettős: meleg, anyai légkört biztosít, ahol a legkisebbeket szeretik a legjobban, ugyanakkor a növekedés fészke is. Aki részesül a keresztség szentségében, életet, világosságot és táplálékot meríthet belőle az idők végezetéig. Az emberi élet minden büszkesége és vihara, a történelem összes fordulata visszhangot ver benne, mely Jézus eljöveteléig hallatja hangját. Az Egyház mégis képes mindezt befogadni és megtartani, mert a Jegyes szívének nincs más korlátja, csak a Bárány hatalmas szeretete. Ma is, mint minden nap titokzatos módon munkálkodik a mennyek országán.
      Az Egyház szívében élni azt jelenti, hogy a megváltás tervének részévé válunk, megtapasztalva annak kiterjedését és gazdagságát. Szívünk együtt dobban az Egyház szívével, felhevül és szárnyra kap, átveszi annak befogadó melegét és térítő buzgalmát. E szív dobbanásaiban valósul meg Isten szeretete a térben és az időben, ebből fakad az Egyház üdvözítő ereje. Ezt az erőt kívánta Teréz megragadni és magáévá tenni, méghozzá annak születése pillanatában: amikor Jézus Szívéből kiárad.
      A keresztségben mi is részesévé válunk a Misztikus Testnek, s rajta keresztül ennek a dinamikus valóságnak is, mely állandó mozgásával minden pillanatban az Atyához emel minket. Teréz azonban ennél többet tesz. Egyrészt mindezt teljesen tudatosan éli meg, másrészt pedig felfedezi: az Egyház szívében mindenki találkozhat a gondviseléssel, tekintet nélkül nyomorultságára vagy elhagyatottságára. Ez a felfedezés pedig egyértelműen a spirituális zsenialitás jele. Hagyja, hogy korlátai feloldódjanak az Egyház szívében, így emberi szívének szűkössége megnyílik a megváltás előtt, és képes lesz befogadni annak mindent átható, univerzális valóságát. A teljes megfosztottságot választja: a szereteten kívül nincs más fegyvere, és lemond arról is, hogy nagy tetteket vigyen véghez. A puszta hit talajáról elrugaszkodva belemerül az Atya sokarcú bölcsességébe, és biztos benne, hogy azonnal részesül hatalmában.
      Teréz mindezt véghezvitte, ez számunkra is meghívás az kis útra. Gyermekké válni és gyermekként élni a mindennapokban - ebben áll a világ üdvössége, és ebben a miénk is. Nem kell erősnek, sem tehetségesnek lennünk ahhoz, hogy az Egyházban és az Egyházért éljünk, a világ világossága és az élet sója legyünk. Nem a hatalmasok Egyháza vagyunk, hanem a bűnösöké és a gyöngéké. Jézus ugyanis azért jött, hogy megmentse azokat, akik elvesztek.
      Lehetünk sánták, bénák, vakok - bárhonnan is hívott minket Atyjának asztalához, hogy enni adjon nekünk, az Isten Országa csupán egyetlen fizetőeszközt ismer, és ez a szeretet. Isten szemében minden csak annyit ér, amennyi szeretetet magában hordoz, ahogyan a mátkapárt is megszépíti a szerelem, és az esküvői dísz elrejti minden hibájukat. Ugyanígy a mennyben „nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve” (Zsid 4,15)
      Isten különféle életkörülményekkel ajándékozott meg bennünket, és abban is jelentősen különbözünk, hogy milyen cselekedeteket vagyunk képesek véghezvinni. Az azonban, hogy mennyire ragyog belőlünk az apostoli lelkület, végső soron javarészt a bennünk lévő hit és bizalom függvénye. A hit és a bizalom határozza meg ugyanis, hogyan tudunk Isten szeretetére felelni a jelen pillanatban. Mivel a megváltás eszköze a szeretet, mi is csak a szeretet által menthetünk meg másokat. A kereszténység tanítását Teréz ezzel az új, friss nézőponttal gazdagította, így ötvözve a lelkiséget a rá oly jellemző realizmussal. Ő maga mindezt oly nagy buzgalommal és eltökéltséggel élte meg, amire csak a szentek képesek. Mivel az Úr igen korán kivette őt a világból, kevés kapcsolata volt az emberekkel, és hamarabb juthatott el odáig, hogy életét kizárólag a szeretetnek szentelje.
      Tudnunk kell azonban: ha részesültünk a keresztség szentségében, és át tudjuk magunkat engedni a minket megerősítő Lélek sodrásának, Krisztus Szíve pontosan ugyanúgy nyitva áll előttünk, ahogyan őelőtte nyitva állt. Nem egymagunkban kell küzdenünk: az Egyház Szívében minden küldetés összeér, és kiegészíti egymást.
      A kegyelemben megmaradva sokkal kevésbé az számít, hogy dolgozunk-e vagy szemlélődünk, véghezviszünk-e egy-egy konkrét cselekedetet vagy sem, hanem az számít, hogy Isten munkálkodik bennünk.
      Teréz szerepe, feladatvállalása az Egyházban elsősorban a szeretettel kapcsolatos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mással nem is foglalkozott volna. Épp ellenkezőleg: minden más tevékenységének feltétele a szeretet. Aki ugyanis apostoli tevékenységet folytat, tanúságot tesz, vagy vállalja a mártíromságot, nem nélkülözheti a Misztikus Testet. Muszáj erőt merítenie Belőle, hogy reménye ki ne fogyjon, és kitartson egészen a végsőkig.
      Minél jobban megismerjük és igyekszünk megélni Teréz tanítását a ráhagyatkozásról, annál inkább lelünk benne ellenszert korunk problémáira. Úgy tűnik, a kármelita szent mintha homályosan megérezte volna, miféle szorongásokkal küzd majd vajúdó világunk, és mire lesz leginkább szüksége. Mintha rövid életébe mindezt bele akarta volna foglalni, körül akarta volna ölelni. Elfogadja az ember korlátait, otthont teremt számukra, és szabadon igent mond az emberi sorsra - ezáltal vissza is szerzi a modern gondolkodás egészségét. Realizmusa, gyakorlatias hozzáállása hangsúlyozza a megváltottak szabadságát és a jelen pillanatban megvalósuló szeretetet, így gazdagítva az eszkatológiát.

• A misztika már elindult Teréz nyomdokain, szilárdan tartva örökségének evangéliumi irányát. 

      Bizonyosságot nyújt azoknak, akiket betegségük tehetetlenségre ítélt, de azoknak is, akiket az üldöztetés megfosztott emberi méltóságuktól: természetfeletti mércével mérve ők lesznek a legelsők az Isten Országában. Lehet, hogy összeroppanunk a munka terhétől, megtör minket a bizonytalanság, vagy gyötrő szenvedés árán tudunk csak tanúságot tenni, Teréz mégis arra hív, hogy a körülményektől függetlenül lépjünk bizalmas kapcsolatba Istennel.
      Bár a tökéletesség útja töretlen kitartást követel, mégis megdöbbentően egyszerű rajta járni. Elegendő Isten mellett döntenünk - és e döntést tulajdonképpen Isten kezdeményezi, hiszen már előbb kiválasztott minket.

• Nem a szerencsén múlik, hogy szentté válunk-e, hanem saját választásunkon. 

      Türelmes és kitartó imádsággal kell ostromolnunk Isten szívét azoknak a nevében és azok helyett, akik elutasítják Őt. A körülményektől függetlenül a Jóisten transzformátoraként kell működnünk, vagyis amennyire csak lehetséges, szüntelenül ajánljuk fel testvéreinket Istennek. Erre mindig képesek vagyunk: nincs más feladatunk, mint hogy embertársainkat a Megváltó irgalmas tekintete elé vigyük. Így tudja őket ugyanis az Úr üdvözíteni és örökkévaló nevet adni nekik.
      Így tett Mária is: Názárettől a Kálvárián át egészen mennybevételéig kész volt rá, hogy szívét megnyitva újabb és újabb dimenzióit tapasztalja meg az anyaságnak. Az üdvösség elnyerése ugyanis sosem egészében csak az egyéni fejlődés eredménye: mindig az Egyház műve is. Csak a Test buzgó szolgálata által lehet a Fejhez eljutni.
      Teréz pedig úgy döntött, hogy édesanyjának, az Egyháznak a Szívébe vési hivatását, így a maga örökkévaló sorsát Máriáéval kötötte össze. Mária ugyanis Krisztussal való láthatatlan kommuniója révén megvalósítja az Egyház ősmintáját, elővetíti a mennyben a megelőlegezett tökéletességét. Az a szerep, amelyet Teréz az Egyházban meglelt, nem más, mint máriás életének megkoronázása. Miután csatlakozott Édesanyjához a dicsőségben, a Miasszonyunknak minden bizonnyal úgy tetszett, hogy megajándékozza őt anyai szeretetének visszfényével, és szerte a világon fellelkesítette az embereket, hogy életüket a szeretet felszabadításának szenteljék. Az Úrnak valójában egyetlen dologra van szüksége ahhoz, hogy a világot megválthassa: „igazi imádók”-ra „lélekben és igazságban” (Jn 4,23-24), olyan lelkekre, akikben szabadon élhet és cselekedhet, és így tud bennünk az Ő titka teljességgel megújulni.

_______________________
      Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010  

Fehér csend

... és fehér a Szent Ostya.

A Szeretet piros.

"Miért különb kedvesed a többi szerelmesnél, asszonyoknak gyöngye? Miért különb kedvesed a többi szerelmesnél, hogy úgy kérlelsz minket?

Az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is." 

(Én 5,9-10)

 

Ma reggelre lehavazott, végre:-)

A „kis út” : ráhagyatkozás Istenre

1. gyakoroljuk a lemondást, áldozat nélkül nem tudunk rálépni a „kis út”-ra

2.  hiszünk a Szeretetben

3.  felajánljuk magunkat a Szeretetnek, és elköteleződünk.

A következő lépés a lelki gyermekség útján:

Bátor ráhagyatkozás Istenre

      Teréznek nincsenek téves elképzelései sem az ember természetéről, sem pedig megtérésének, illetve hősiességének valós lehetőségeiről - személyes tapasztalata minden ezzel kapcsolatos illúzióját eloszlatta. Törékenynek és eszköztelennek érzi magát, erőtlennek és kiszolgáltatottnak, mint a bizonytalanul lépegető gyermek, aki minduntalan elbotlik. Lelkületének gyökere pedig Jézus, aki mindnyájunkat megszólít bárhol, bárhogyan éljünk is: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). 

Teréz által festett kétoldalú kép

      Ráhagyatkozni Istenre... megtévesztő lehet ez a kifejezés. Ha ugyanis a közömbösség vagy a lelki nemtörődömség árnyaltabb változatait értjük alatta, jobb, ha mégsem használjuk ezt a szót. Mind az Evangéliumot, mind pedig Teréz tanítását meghazudtolja ugyanis, ha a keresztény ember feladatától és felelősségétől ily módon igyekszünk megszabadulni. Ugyanez a szó azonban más jelentésárnyalatot is hordoz: utalhat a teljes szeretetben megélhető bizalomra és megnyugvásra is, és ebben az értelemben teljes mértékben fedi azt a tapasztalatot, amelyet Teréz megélt és leírt. 

      Mit tesz az akadály előtt álló gyermek? Egy pillanatra meglepődik vagy dühös lesz, utána azonban nem próbálkozik tovább, hanem segítséget hív. Teréz elsősorban ezt az automatikus segítségkérést szeretné eltanulni a gyermekektől. Teréz a gyermek könnyedségét áhítja, mellyel segítséget és védelmet vár azoktól, akiknek életét is köszönheti. Lehetne irigyelni a gyermekeket, mert nyíltszívűek és szókimondók, Teréz azonban úgy véli: mivel nem tudatos hozzáállásról van szó, ezek a tulajdonságok valójában nem erények. Sokkal inkább tekinti példaértékűnek a kitartó, mindenféle aggodalmaskodástól mentes gyermeki bizalmat. A gyermekek ugyanis megérzik vagy megértik, hogy teljes mértékben függenek szüleik szeretetétől, hatalmas erejük azonban abban rejlik, hogy mindezt természetesnek veszik. 

      Teréz azt tapasztalja, hogy minduntalan visszaesik a lelki fejlődésben. Nap mint nap ugyanazt a terhet kell felvennie: fáradtságát és nyomorúságát. Mégsem háborodik föl, sőt, meg sem lepődik. Ahelyett, hogy fennakadna egy-egy bénító benyomáson vagy kísértésen, és saját maga akarná legyőzni őket, azon nyomban az Atyához fordul, és rábízza magát, felajánlja a nehézséget, odaajándékozza Neki. Nem azért, hogy megkerülje a feladatot, hanem hogy együtt vállalja fel Ővele.

      Teréz spontán módon indul Isten felé, s tapasztalatai alapján arra jut, hogy a gyermeki ráhagyatkozás nem vezet egy csapásra tökéletességhez. Sokkal inkább olyasvalami ez, amit gyakorolnunk kell. Saját útján végigtekintve az ifjú novíciamesternőnek be kell ismernie, hogy Krisztus őt is lépésről lépésre tanítgatta, és szembesülnie kellett azzal, hogy elképzelései és a valóság nem mindig fedi egymást. 

      Teréz elmesél magáról egy történetet, mely önmagában jelentéktelennek tűnhet. Mégis pont azokról a nyomorúságokról szól, amelyeket mi is megélünk rnindennapjainkban: 

• „Egyik este, kompletórium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm...” 

      Ez a kis történet rámutat, milyen lelkület határozza meg Teréz érzelmeit és gondolkodását. Nemcsak megbocsát a szerzetesnőnek, aki hibát követett el, hanem azon nyomban igyekszik kézbe venni a lelkében feltámadó haragot. Mivel a matutinumig egy órát kell eltöltenie tétlenül a sötétben, egyáltalán nem elhanyagolható, hogyan kezeli indulatait. A lelkében feltoluló düh ugyanis félő, hogy még a zsolozsma alatt is fortyogni fog. Teréz azonban újraéleszti magában Krisztusnak tett ígéretét, hogy szegénységben fog Érte élni, és hagyja, hogy Isten cselekedjék benne. Türelme segítségével lelkébe engedi a fényt, mely elrendezi indulatait. 

      1890-re úgy tűnik, Teréz teljesen megérik arra, hogy képes legyen gyermeki módon Istenre hagyatkozni. A noviciátus vége felé közeledve megtudja, hogy egyelőre nem engedik fogadalmat tenni: 

• „Még 8 hónapot kellett várnom... Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben. (...) Egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy az én akaratomat tegye az övé helyett. (...) Ekkor ezt mondtam Jézusnak: »Ó, én Istenem! Nem kérem Tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a Veled való egyesülésemet.. .«” 

      Itt már egyértelműen tetten érhető, hogy Teréz Istenre hagyatkozik: nehézséggel szembesül, de tudatosan áll elébe. Szenved, de az imádságban Istennel találkozik. Így szenvedése Isten színe előtt zajlik, lelkében pedig fény gyúl. A novícia ahelyett, hogy fellázadna, szenvedésének valódi oka után kezd kutatni. Meg is leli: saját büszkesége az. 

      Teréz saját módszerével három lényeges mérföldkövét különbözteti meg a ráhagyatkozásnak: először a valóságot Isten fényénél felismerjük, ezt követően fel is vállaljuk azt Istenért, végül pedig mindenestül felajánljuk Istennek. 

      Az egyik este például lámpást kellett előkészítenie kint a késve érkező vendégeknek. Így mesél erről: 

• „Lelkemben vihar dúlt. Zúgolódtam az emberek és a világ ellen; nehezteltem a kapus nővérekre, hogy így dolgoztatnak... De egyszerre megvilágosodott a lelkem: azt képzeltem, hogy a Szent Családot szolgálom... és akkor annyi szeretetet vittem munkámba, hogy könnyű léptekkel kezdtem járni, szívem pedig csordultig megtelt gyöngédséggel. Ettől fogva mindig ezt a módszert alkalmaztam.” 

      Krisztus tekintete előtt szembenéz a helyzettel, elfogadja a benne rejlő kellemetlenséget, mindent felajánl Istennek, majd fokozott igyekezettel lát munkához. Akárcsak valamiféle teologális reflex, úgy van jelen mindennapjaiban ez a lelkület, és vezeti el hol az Atyához, hol pedig Krisztushoz, akinek életét odaadta. Teréz pedig alázattal, örömmel és bátran megy. Ez a reflex segíti Terézt hozzá, hogy élete végén, amikor hite igen kemény próbákat kell, hogy kiálljon, mégis képes legyen meglelni a lelki békét. 

• „Minden új küzdelem alkalmával, mikor azért jön az én ellenségem, hogy kihívjon engem, bátran viselkedem: tudva, hogy gyávaság párbajt vívni, hátat fordítok ellenfelemnek, nem méltatva arra, hogy szembenézzek vele; Jézus felé futok, megmondom neki, hogy kész vagyok arra, hogy az utolsó cseppig kiontsam a vérem, s így valljam meg: van Mennyország. Megmondom Neki: boldog vagyok, hogy nem örülhetek itt a földön ennek a szép Mennyországnak, azért, hogy Ő egy örökkévalóságra megnyissa azt a szegény hitetlenek számára.” 

      Teréz itt is elárulja győzelmei titkát: nem kerül szembe ellenfelével, mert ehhez arra lenne szüksége, hogy saját erejéből is képes legyen elbánni vele. Ehelyett a győzedelmes Krisztus mellett húzódik meg. Amint azt Szent Pál is mondja: „De mindezeken győzedelmeskedünk az által, aki szeret minket” (Róm 8,37). És noha óvakodik attól, hogy egymaga mérkőzzék meg az ellenféllel, paradox módon mégis nagy bátorságról tesz tanúságot: saját törékenységében Krisztus erejét hagyja kibontakozni. 

A ráhagyatkozás mérföldkövei 

      A ráhagyatkozás útján járva felszabadultan, nagy lendülettel haladhatunk Isten felé. A tanulási folyamatból és a körülményekből szükségszerűen adódik, hogy Teréz hol az egyik, hol a másik mérföldkőre helyezi a hangsúlyt, miközben egyre világosabbá válik számára, milyen erők határozzák meg a haladás sebességét és irányát. 

Első mérföldkő: vessünk objektív pillantást a helyzetre Isten fényénél! 

      Bármilyen nehézséggel is szembesülünk, mindig lehetőségünk van rá, hogy azonnal Istenhez forduljunk. Isten mellett helyet foglalva objektív pillantást vethetünk helyzetünkre, nem tagadva, de még csak ki sem színezve azt. Egy novícia egyszer azon bosszankodik, hogy elöljárója kivételez egy másik szerzetesnővel. Teréz ekkor arra inti: ne hivatkozzék arra, hogy elöljárója elutasítja szeretetét: „Ön nem anyánkat szereti, hanem saját magát!” 

      A lelkünkben dúló zűrzavarért nem vagyunk mindig közvetlenül felelősek: „Nagy próbatétel, amikor mindent sötéten látunk. Ugyanakkor nem teljes mértékben tőlünk függ, hogy hogyan látjuk a dolgokat.” Teréz mégis úgy véli: ha érzelmi életünk következményeivel szembesülve vagy gyöngeségeink láttán elkeseredünk, és ilyenkor mindig mentegetőzünk, ezzel a könnyebbik utat választjuk: „Amikor bűnt követünk el, sosem szabad külső oknak tulajdonítani azt, például betegségünkre vagy az időjárásra fogni. Be kell ismernünk, hogy bukásunk oka tökéletlenségünk, de sosem szabad elcsüggednünk emiatt” 

      Teréz felismeri, milyen hatással lehetnek ránk a lelki kínok. Ugyanakkor nem akarja, hogy túlságosan laza legyen lelkiismeretünk, és így megúszhassunk minden krízishelyzetet: ha igazán szeretjük Krisztust, akkor készséggel el kell fogadnunk Isten velünk szemben támasztott elvárásait. 

Második mérföldkő: ismerjük el és vállaljuk fel a helyzetet! 

      Most már tisztán látjuk hibáinkat. Mégsem kell, hogy frissen felismert tehetetlenségünk és sebezhetőségünk megbénítson minket. Sőt: azzal, hogy mindezt haladéktalanul elismerjük és elfogadjuk Isten előtt, megtesszük az első lépést az úton, mely benső szabadságunkhoz vezet. 

      Mit nyerhetünk azzal, ha helyzetünkön tovább rontva még tetszelgünk is a fájdalomban? Elegendő türelemmel elviselni magunkat, hiszen biztosak lehetünk az Atya szeretetében. Ő ugyanis olyannak fogadja el gyermekeit, amilyenek, és kedve szerint formálja át őket. 

      Teréz élete vége felé érzékeny hangvételű levélben bocsánatot kér, amiért kedvetlennek mutatkozott Ágnes anya előtt. 

• „Nem aggódom amiatt, hogy maga vagyok a megtestesült gyöngeség. Éppen ellenkezőleg: gyöngeségemre büszke vagyok, és minden nap arra várok, hogy újabb és újabb tökéletlenségeket fedezzek fel magamban. Bevallom, minden pillanat, ami szembesít semmiségemmel, jobbat tesz nekem, mint a hittel kapcsolatos megvilágosodásaim.” 

      Teréz számára szívének fájdalma örömforrássá válik. Ahelyett, hogy bosszankodna és magába zárkózna, boldogság tölti el: hogyan is ne enyhítené Isten a fájdalmát, hiszen Teréz maga oly gyönge! Ha ínségében elé áll, Isten bizonyára megsajnálja: 

• „Nagy öröm tölt el, nem csak azért, mert tökéletlennek ítéltettem, hanem legfőképpen azért, mert érzem is, hogy az vagyok.” 

      Miért is szomorkodna, hogy mások rossz véleménnyel vannak róla, ha egyszer ő sem tartja sokra saját magát? A többieknek igazuk van! Mire jó a hideget vacogással tetézni, ha tudjuk, hogy Isten nemsokára segítségünkre siet? 

      A lelki szegénység ily módon visszanyeri uralmát a hitben, és táplálja, építi a reményt. Igen gyakran azonban félünk a megfosztottságtól. Az efféle hozzáállás nem kevés gyötrelmet okoz Teréznek: 

•  „Kevesen vannak azok, akik elfogadják, hogy gyöngék, és sokszor elbuknak; akik megelégednek azzal, hogy a földön élnek, és a többiek bizony rajta-rajtakapják őket.” 

      Tanítását azzal a hasonlattal foglalja össze, amelyet a Szent Szívről nevezett Mária nővérnek írt levelében is használ: „Csupán türelemmel el kell viselnünk a záport, nem baj, ha megázunk egy kicsit.” Gyöngeségünket felvállalni jellegzetesen terézi gondolatnak tűnhet, de valójában Krisztustól származik. Teréz az Úr meghívását ismétli meg: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12). Teréz ereje abban rejlik, hogy életében valóra váltja ezt a bizonyosságot. 

 Harmadik mérföldkő: ajánljuk fel magunkat! 

      Nem elegendő elfogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk: fel is kell magunkat ajánlani. Istenre hagyatkozni ugyanis - legalábbis ahogyan azt Teréz megéli és tanítja - nem azt jelenti, hogy a szenvedést megédesítő ködös áhítattal vagy fatalista belenyugvással rábólintunk mindarra, ami velünk történik. Sokkal inkább arról van szó, hogy nagy lendületet veszünk, és reménnyel telve Isten felé indulunk. Jézus ugyanis így tanított: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terheket hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). 

      Novíciamesternőként Teréz igen nagy hangsúlyt helyez a lendületes indulásra. Saját maga is megtapasztalta azt, és nélkülözhetetlennek tartja a lelki úton. Igyekszik elérni, hogy minden tanítványánál spirituális reflexszé váljék ez a lelkület: ajánljanak fel mindent Istennek, és reméljenek is mindent Tőle. 

     Az önvizsgálat, a lélekben való vájkálás vagy a szenvedésbe való belemerülés ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy bizonytalan időre késleltetjük az áldozat meghozatalát, melyre Isten vár, vagy hagyjuk, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés. 

• „Igen gyakran nem hozzuk meg az áldozatot, csak miután már fellélegeztünk. Habozunk feláldozni pillanatnyi spirituális érdekeinket. Ez nem szeretet. A szeretet vak.” 

      Amikor Teréz Genovéva nővérének azt javasolja, hogy ismét tekintsenek vissza gyermekkorukra úgy, hogy „átbújnak a ló alatt”, így magyarázza a kifejezést, amit használt: 

• „A dolgok alatt átbújni azt jelenti, hogy nem vizsgáljuk őket túl közelről, nem igyekszünk megmagyarázni őket.” 

      Ne hagyjuk, hogy a felmerülő nehézségek megbabonázzanak minket. Az sem helyes, ha legyőzve, tehetetlenül vergődünk a rossz hangulatunk és negatív érzelmeink keltette csatatéren. Ha pedig lelki viharaink közepette feltárjuk valaki előtt a bensőnkben dúló káoszt, azzal csak még inkább elveszünk benne: ha a novícia meg akarja osztani valakivel bajait, inkább akkor tegye, amikor már nincs benne „szikrája sem a szenvedélynek” Először mindent Isten kezébe kell tennünk, ekkor leszünk ugyanis képesek higgadtan átgondolni a helyzetet. Így teszünk szert teljesebb önismeretre, és szívünkben megújulva tudunk változtatni viselkedésünkön. 

      Amint kiárad ránk a kegyelem, gyorsan ráébredünk: cselekedeteink legtöbbje mögött kettős motiváció áll. Ha valóban találkozunk Istennel, a találkozások nyomán mintegy ellenpontként felismerjük határainkat és törékenységünket. Ilyenkor a kísértés éppen az lehet, hogy állandóan górcső alá vegyük, vallassuk, és különféle mércékkel méregessük magunkat. Ezzel pedig csupán azt érjük el, hogy késlekedünk az úton, és szem elől tévesztjük, mi is a célja velünk Istennek. 

      Akármennyire is a jó szándék vezérel minket, mégis csak Isten tudja lelkünket teljes egészében felszabadítani.

      Teréznek felebarátjaival való kapcsolatában tükröződik ébersége és igyekezete, hogy mindenre Isten fényében tekintsen. Amikor az Atyához megy, mindig magával viszi emberi kapcsolatait is. Ugyanakkor nővéreire is igyekszik Isten tekintetével nézni. Ezért tud ilyen hiteles tanácsokat adni a szeretettel kapcsolatban. Minden benső és külső mozdulat, amellyel Isten felé fordul, helyreállítja és erősíti kapcsolatait. Teréz jól ismeri a szeretet logikáját, még akkor is, ha néha tréfálkozva beszél róla: 

• „Néha olyan rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, hogy gyorsan ki kell mozdulnunk onnét... ilyen esetben nem látok más megoldást, mint hogy valóban elmenjünk otthonról, és látogassuk meg Jézust és Máriát, siessünk a szeretet művéhez.” 

      Tanítása szerint legjelentéktelenebb cselekedeteink és a mindennapok apróságai is alkalmat nyújthatnak arra, hogy Istenhez forduljunk. Nem csupán a nehéz pillanatok, hanem a szokványos vagy a kifejezetten kellemes élmények, az élet apró örömei is lehetőséget biztosítanak az Istennel való találkozásra:

• „Nem tudom, hogy meg kell-e mondanom Youf úrnak (a gyóntatójának), hogy gondolatban torkos voltam. Olyan dolgokra gondoltam, amit szeretek, de felajánlottam őket a Jóistennek.” 

      És amikor Terézt elsodorják érzelmei, gyöngeségét is ugródeszkaként használja ahhoz, hogy Istenben való bizalmáról tegyen tanúságot: 

•  „Annak ellenére, amit az első pillanatban éreztem, ismételgettem a Jóistennek, hogy még jobban szeretem Őt és a szenteket.” 

      Minden elbukása a megváltó Krisztushoz vezeti, és legnagyobb győzelme az, hogy képes felajánlani múló hűtlenségét:

•  „Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom bűnöm, de örülök a szenvedésnek, amit felajánlhatok Neked.” 

      Bárhol is tartunk az evangéliumi úton - lehetünk frissen megtértek vagy már régóta hűségben élő keresztények -, mindig olyan állapotban kell magunkat felajánlani Istennek, amilyenben éppen vagyunk. Sosem adhatunk ugyanis magunkból eleget oda, és ahogy egyre szabadabban hagyatkozunk Istenre, egyre nagyobb örömet is lelünk a ráhagyatkozásban. Az ily módon megélt türelmes lemondás pedig hozzásegíthet minket, hogy elsajátítsuk Isten igaz gyermekeinek lelkületét. Ők azok ugyanis, „akiket Isten Lelke vezérel” (Róm 8,14). 

 Egységben Istennel 

• „Ha azokra a kínokra és szenvedésekre gondolok, amelyek várnak rám, még nagyobb örömmel és bátorsággal kelek fel, mert mindebben alkalmakat látok, hogy tanúskodjak Jézus iránti szeretetemről, és gyermekeim számára életet nyerjek.” 

Celine festménye: Teréz és Jeanne d'Arc.

      A három mérföldkő itt egy tömbben, egységet képezve van jelen: tudatosítani, vonakodás nélkül elfogadni, végül pedig felajánlani... mindezt pedig Teréz apostoli szándékkal teszi, amely kitágítja a látóhatárt, és kiűzi a lélekből az önzést. Teréz, akárcsak Jeanne d'Arc, mindent szívből szeretne cselekedni, napról napra felvállalt életfeladata pedig egy szóban foglalható össze: szeretni. 

      Egy alkalommal Teréz konfliktusba keveredik a közösségben. Így vall erről Genovéva nővérnek: 

• „Jobb szeretem, ha igazságtalanul megvádolnak. Ilyenkor nem tehetek magamnak szemrehányást, és örömmel ajánlom fel a történteket a Jóistennek; utána megalázkodom, mert eszembe jut, hogy bizonyára képes lennék megtenni azt, amivel vádolnak.” 

      Teréz első gondolata reflexszerűen jön: fel kell ajánlani a történteket! Isten felé nyújtja karjait - talán hitének önkéntelen gesztusa ez, de lehet, hogy saját erejében nem bízik. Csak ezután tér vissza önmagához: nem azért, hogy panaszkodjék, vagy hogy védekezzék, hanem azért, hogy az eseményt, melynek áldozatává lett, visszahelyezze saját nyomorúságának színfalai közé. Ugyanebben az értelemben javasolja társnőinek: 

•  „Örvendjenek tehát, hogy a jóságos Jézus gyöngeségüket érezteti Önökkel, és így alkalmat nyújt arra, hogy számára még több lelket megmenthessenek.” 

      Az egyik nővért például néha magára hagyja. Azt szeretné ugyanis, hogy megszokja: ne őhozzá, hanem az Istenhez forduljon. Így tanulhatja meg ugyanis a leány, hogy „az emberek részéről semmit se várjon, csak a Jóistenhez forduljon, hogy lássa hibáit és megalázkodjon” Egyetlen vigaszt nyújt csupán a nővérnek: emlékezteti, hogy vonja el figyelmét saját magáról, és fordítsa Isten felé a tekintetét. 

      Amikor Genovéva nővért kihozza a sodrából a beteg, akit ápol, és novíciamesternőjéhez fordul, az Krisztus üzenetére hivatkozva így biztatja: 

• „Megértem, hogy nehezére esik mindez... Ó, igen, én örülnék, ha ilyesmit kértek volna tőlem! A természetemnek talán nehezére esne, de azt hiszem, nagy szeretettel cselekedtem volna, mert a mi Urunk szavai jártak volna az eszemben: beteg voltam, és enyhülést adtatok.” 

      Teréz legerőteljesebb és leginkább megindító sorait a ráhagyatkozással kapcsolatban egy levélben olvashatjuk. Gonzagáról nevezett Mária anyához szól, és 1896. június 29-én kelt.  Az anyát néhány hónappal a levél kelte előtt perjelnővé választják. A levél bepillantást nyújt a kis út elméletébe és gyakorlatába is. Csupán hetedjére sikerül érvényes szavazási eredményre jutni, így könnyen elképzelhetjük, micsoda vihar dúlhat a perjelnő szívében. Azt tapasztalja, hogy a közösség tele van feszültséggel, és ettől összezavarodik.
      Teréz három hónapig vár míg levelét megírja. Mivel a perjelnő megosztja vele benső vívódásait, Teréz tudhatja a legjobban, mit él át az anya. Hogy segítse, imádkozik, és úgy dönt: hadd örüljenek mások, ha esetleg sikerülne megoldást találniuk. Az idő telik-múlik, a helyzet azonban mit sem változik. Teréz ekkor úgy érzi, szólnia kell. De hogyan békítse ki lelkében elöljárója iránt érzett rokonszenvét és tiszteletét a határozott igazságérzettel? Teréz végül a humor és a tapintat ötvözésével magát Krisztust hívja segítségül: Ő lép közbe, Ő biztatja, és Ő feddi meg a perjelnőt. Allegória formájában három személyt szólaltat meg: a Jó Pásztort, egy pásztorlánykát, aki azt hiszi, megtagadta a nyája - ez a perjelnő -, és egy bárányt (Teréz), akinek a Pásztor elmagyarázza, mi az értelme a próbatételnek, melyen a pásztorleány keresztülmegy.
      A cél az, hogy Gonzagáról nevezett Mária anya Krisztus szemével legyen képes a helyzetre tekinteni. Bár elevenére tapintottak, el kell jutnia odáig, hogy nem rejtegeti maga elől az igazságot, felvállalja a helyzetből természetszerűleg adódó frusztrációt anélkül, hogy másra hárítaná a felelősséget. Teréz saját érvelését adja a Pásztor szájába: „Értem, értem... de vigasztalja a te pásztorlánykádat, hogy én engedtem meg, sőt, nem is megengedtem, hanem kifejezetten akartam ezt a megpróbáltatást, mely annyi szenvedést okoz neki... Hogy miért? Mert szeretem a te pásztorlánykádat! Már eddig is igen sokat szenvedett értem (...), ugyanakkor még nem állta ki a választás próbáját, mely elé az imént állítottam.”
      Teréz attól tart, az anya a nővéreket fogja hibáztatni azért, hogy olyan nehezen választották meg őt újrá? Elöljárója esetleg a nővérek „világias szellemében” illetve „kicsinyes gondolkodásában” látja hűtlenségük gyökerét. Ezért így ír: „Én mondom neked, aki mindent látok: a nyáj csupán eszközként szolgál arra, hogy az üdvösség művét elvégezzem.” 
      A Pásztor nem beszél a pásztorleányhoz, de hallgatásával is csupán azt kívánja elérni, hogy a leány hamarabb térjen meg: „Ha beszélnék hozzá, hová lenne a próbatétel? Nem akarom megfosztani a próbatételtől, csupán azt szeretném, ha megértené az igazságot, és beismerné, hogy keresztje az Égből való, nem pedig a földről.”
      Az anya megdöbbenéssel tapasztalja, hogy épp azok a nővérek okozzák szenvedését, akiket a legjobban szeret. A Pásztor emlékezetébe idézi saját szenvedését: „Ezeket a sebhelyeket azok házában szereztem, akik szerettek engem”. (Zak 13,6)
      Teréz gyógymódja, hogy feltárja a sebet, a nála negyven évvel idősebb apáca végül felvállalja a próbatételt. A megváltás koordináta-rendszerében értelmet nyer a lelki válság, melyen keresztülmegy. Az érzelmi vesztegzár pedig feloldódik, és olyan szenvedéssé változik, amelyet az anya „szeret és hálával fogad”, akárcsak Krisztus saját áldozati felajánlását az Atyához. A lemondás az anya esetében nem elegendő: félő lenne, hogy magába zárkózik, és még inkább belemerül a sopánkodásba. Meg kell értenie, hogy Krisztus „elvette tőle a földi támaszt, hogy egyedül ő töltse meg olyannyira szerető szívét”. Magánya gyümölcsöző lehet, hiszen azon keresztül Krisztus hívja őt, hogy „csak őhozzá ragaszkodjék”. Minden reményét Istenbe kell, hogy vesse: „Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” (Zsolt 84,6).
      Teréz a levél kezdetétől fogva biztos spirituális intuícióval vezeti elöljáróját, hogy az végül megpillanthassa az Evangélium fényét. A pásztor-allegóriával Teréz hatalmas eredményt ér el: a szerzetesnőt egy mozdulattal küldi tovább, és vezeti el Krisztushoz. Krisztus pedig a Jó Pásztor, akinek tekintetétől övezve járja majd végig az anya a bizalom útját, melyet Teréz jelölt ki számára. A megkeseredett szerzetesnő Teréz hatására Istenre hagyatkozik, és olyan kármelita lesz belőle, aki teljes egészében a Mennyei Királyság rendelkezésére áll.
      Teréz óvatosságának és éleselméjűségének titkát csakis abban kereshetjük, hogy hűségesen, nem egyszer hősiesen hagyatkozik rá Istenre. Idézzük fel ezzel kapcsolatban mára már széles körben ismertté vált mondatát:

• „A szentség nem egyik vagy másik gyakorlatban rejlik, hanem abban a lelkületben, melynek folytán alázatosak és kicsinyek vagyunk az Isten karjaiban, tudatában vagyunk gyöngeségünknek, és vakmerőn bizakodunk Atyánk jóságában.”

Az Istenre való ráhagyatkozás spirituális hitelessége 

      Teréz ráhagyatkozik Istenre, és így szüntelenül a „Boldogságok” levegőjét szívhatja. Egyszerű és egészséges megérzése sugallja, hogy Istenre hagyatkozzék, és mivel mindezt igen gyakorlatiasan éli meg a mindennapokban, a ráhagyatkozás semmiféle gyanús értelmezésének nem enged teret. Teréz erős akarattal és igen eredményesen járja útját. Lelki fejlődése azonban nem csupán pszichológiai folyamat, melynek során belső konfliktusai enyhülnek.

      Az Istenre való teljes ráhagyatkozás nem azt jelenti, hogy titokban megadjuk magunkat, és lemondóan legyintünk: az élet nehéz. Ha valóban Istenre hagyatkozunk, nem futamodunk meg a mindennapok konkrét kihívásai elől, hanem tudatosítjuk az akadályokat, és bár gyakran sok viszontagság árán, de mégis úgy döntünk: szembeszállunk velük, és a küzdelemben gyermeki módon Istenre bízzuk magunkat. Ez a feltétele annak, hogy átalakuljunk, és keresztény módon legyünk képesek cselekedni, úgy, ahogyan azt Teréz is akarja:

• „Micsoda édes érzés volt akaratomat átadni neki! Igen, azt szeretném, hogy képességeimet birtokba vegye úgy, hogy többé ne emberi és személyes cselekedeteket hajtsak végre, hanem teljes mértékben isteni cselekedeteket, melyeket a szeretet Lelke sugall és vezényel.”

      Igaz, hogy a próbatételek, melyeket ki kell állnunk, átalakulnak az út során. A ráhagyatkozás mégsem jelenti azt, hogy engedékenyek lehetünk önmagunkkal. Csak akkor tudjuk valóban átadni magunkat Istennek, ha megszabadulunk minden önös célunktól.
      A spirituális gyermekség útján nem az a cél, hogy szenvedéseink enyhüljenek, hanem hogy azokat építő, üdvözítő módon tudjuk megélni. Teréznek egész életében sikerül a szenvedés pozitív oldalát nézni, és ezt nemcsak szavakban, hanem tetteivel is bizonyította. Mégpedig egyszerűen azért, hogy „a Jóistennek örömet okozzon”.
      Az Istenre való gyermeki ráhagyatkozás olyannyira buzgón táplálta lelkében az áldozatkészséget, hogy úgy gondolta, valójában nem is lehet szenvedés nélkül a mennybe jutni. Teréz tehát kitűzi a célt: folyamatosan és vakon kell gyakorolnunk a lemondást, és legtöbbször olyasmiről van szó, amihez a leginkább ragaszkodunk.

• Hatalmába kerített az aggodalmaskodás vagy a lázas igyekezet? Le kell mondanunk a keresés hevéről, és cselekedetekbe kell fordítanunk energiánkat. Haszontalan gondolatok gyötörnek? Jobb, ha csendesen imádkozni kezdünk. Vágyaink kontrollálhatatlan cselekedetekben keresnek kielégülést? Igent kell mondanunk Istennek, és ez az elhatározás minden renyheség fölött győzelmet arat. Ha hibáink vagy bűnös voltunk miatt nekikeseredünk, igyekezzünk megnyugodni, és mindent Isten irgalmától várni. A leghelyesebb, ha alázattal fejet hajtunk korlátaink és tehetetlenségünk előtt, és elfogadjuk, hogy képtelenség egyik napról a másikra megváltozni. Adjuk át magunkat a Szeretetnek, hogy az eméssze fel lelkünk. 

      A puszta jóakarat ugyanis nem elegendő, hogy egész napra képesek legyünk kioldani magunkban ezt a felszabadító elengedettséget-elengedést: nélkülözhetetlen, hogy Krisztus segítségét kérve bátor hősiességgel fegyverkezzünk fel. Sokszor odáig jutunk, hogy büszkeségünket megtiporva mi magunk hagyunk fel a küzdelemmel, melyről idejekorán felismerjük, hogy eleve egyenlőtlen. Ez is igen nagy lelkierőt igénylő feladat.
      Az Istenre való ráhagyatkozás nem szolgálhat ürügyül arra, hogy magunkba zárkózzunk, és hagyjuk, hogy a minket ért számos csalódás és be nem vallott indulataink felhalmozódjanak bennünk, és erjedni kezdjenek. Előbb vagy utóbb szembesülünk érzéseinkkel, mely megkövesedett rögként állja el utunkat.
      Teréz attól is óva inti nővéreit, hogy kihagyjanak egy-egy lépést: türelmesen, egyesével kell a nehézségekkel szembeszállni, nehogy összeadódjanak. Az Istenre való ráhagyatkozás terézi gyakorlata nem csupán megóv minket attól, hogy a kísértésnek engedve elmeneküljünk a valóság elől, hanem vissza is vezet minket Istenhez, méghozzá akkor, amikor legszívesebben elmenekülnénk Előle.
      A mindennapokban igen gyakran erőt vesz rajtunk a csüggedés. Lelkünk elnehezül: nincs bennünk elegendő lelkierő, hogy Istenhez forduljunk az imádságban, sem ahhoz, hogy hagyjuk Őt felénk fordulni. Ha csendes várakozásban egy percre meg tudnánk állni Előtte, felszínre kerülhetne, ami lelkünk mélyén lakozik, és Isten fénye beragyogná azt. Azonban sokszor nyomasztóbb volna elviselni magunkon Isten tekintetét, mint elhordozni nyomorultságunk súlyát. Túlságosan gyávák vagyunk ahhoz, hogy teljes mértékben átadjuk magunkat az Atyának, és túl büszkék, hogy hűséggel elébe menjünk e zavarba ejtő találkozásnak. Ezért inkább szellemi vagy más egyéb tennivalóinkba merülünk, akár fontos dologról, akár jelentéktelen apróságról van szó. Így tereljük el benső tekintetünket Istenről, és mossuk kezeinket: hiszen mi épp az Ő dicsősége érdekében munkálkodunk.

• „Száműzetésbe kell vonulniuk... személyes tennivalóiktól. Végezzék őket lelkiismeretesen, szánják rájuk az előirt időt, szívükben azonban engedjék el azt a munkát. Valamikor olvastam, hogy az izraeliták úgy építették Jeruzsálem falait, hogy egyik kezükkel rakták a falat, a másikban pedig lándzsájukat tartották. Ez jól érzékelteti, hogyan is kell cselekednünk.” 

      Egyébiránt az Istenre való ráhagyatkozás - legalábbis ha valóban sarkalatos erényként gyakoroljuk - sosem az önmegvalósításról szól. Nem ráhagyatkozás az, amikor finom csúsztatással Istennek tulajdonítjuk alapjában véve önös vágyainkat, tennivalóinkat, elhívásainkat.
      Teréz nem egyszer leplezi le tanító célzattal novíciái önközpontúságát, és igyekszik őket ráébreszteni: a tetszetős célok mögött valójában nárcizmus rejlik. Leszámol az illúziókkal: a szentség a valóságban egészen más, mint amiről álmodoznak:

• „Nem vetem meg a mély gondolatokat, amelyek táplálják a lelket és egyesítik Istennel, de már régen megértettem, hogy nem kell reájuk támaszkodni, s úgy tenni, mintha a tökéletesség abban állna, hogy sok ismeretet fogadjunk magunkba. A legszebb gondolatok sem érnek semmit tettek nélkül...” 

      A novíciamesternő addig-addig maratja a festékrétegeket novíciái lelkéről, míg meg nem mutatkozik a nyers fa - létük valódi, evangéliumi magva.
      Amikor többé-kevésbé tudatosan lelki pótlékokat keresünk, amikor nyíltan vagy rejtve önmagunkkal vagyunk elfoglalva, amikor hanyagságból tétlenül nézzük, hogy helyzetünk nem javul; amikor ezernyi fortéllyal elérjük, hogy panaszkodhassunk vagy sajnáltassuk magunkat - ilyenkor nem a lelki gyermekség útján járunk.
      Nem az a cél, hogy leküzdjük a nehézségeket, hanem hogy szeretetben felvállaljuk őket.

      Teréz hamar megérzi, hogy üzenete „számos kicsiny lélek” számára igen hasznos lehet. Vagyis sok jóakaratú keresztény meríthet belőle, akiket más út talán elbátortalanítana. Mivel tanácsai a mindennapok világában gyökereznek, könnyűszerrel alkalmazhatók bármely helyzetre.
      A novíciamesternő határozott, mégis szívvel-lélekkel adott tanácsait hallgatva ne feledjük, mennyire fiatal volt, és milyen súlyos betegségben szenvedett. Gondoljunk arra is, hogy a kolostorban, ahol élt, igen szigorú aszkézist követeltek meg, a XIX. század végi szerzetesnők életét pedig a kicsinyesség és az alávetettség légköre uralta. A szürke hétköznapok megpróbáltatásai újabb és újabb meghívást jelentenek számára, hogy növekedjék a szeretetben. Nap mint nap elakad és kudarcot vall, de mindez nem tántorítja el eredeti céljától. Sőt, elbukásaiban inkább lehetőséget lát arra, hogy Isten felé induljon.
       Teréz hétköznapi öltözetben éli meg a szentséget.
     Ráhagyatkozik Istenre, Gyermekké válik: lelki szegénységben, megfosztottságban, sebezhetőségben él, mégis teljesen bizonyos benne, hogy Atyja szereti. Ez az egyetlen cél, amelyet Teréz szem előtt tart, megvalósítja ezt az evangéliumi célt. Isten hívja őt, és maga akar Teréz számára az igazság, a gazdagság és az öröm forrásává válni. Így Teréz megérti, hogy sokkal inkább befogadnia kell, mint adnia, sokkal inkább azon kell igyekeznie, hogy átadja magát a Léleknek, aki minden új dolgot véghezvisz, semmint hogy maga vesződjék az úton. Teréz készséggel veti alá magát e lelki szegénységnek, és így képessé válik arra, hogy felszabadítsa magában a szeretet óriási energiáját.
      Hogyan lehetséges, hogy még betegágyán is mosolyogva, szívélyesen fordul nővéreihez? Úgy, hogy „a szeretet Istentől van” (1Jn 4,7), és Teréz Istenre hagyatkozva szüntelenül az élő vizek forrásából merít, hogy nővéreit szolgálja. És minél jobban megérti az Atya szeretetét, benső tekintete előtt annál inkább megnyílik a Megváltás mindent átfogó látóhatára. A közösség, amelyben él, az Egyház. 
      Amikor felajánlja magát, és nővérei közt, a monostorban elveti az öröm magját, sok minden forog a fejében: az üdvösséget váró lelkek sokasága, a távoli tájak misszionáriusai, akik temérdek szenvedésen mennek keresztül, és az a rengeteg feladat, amit az Egyháznak véghez kellene vinnie. A hit megsúgja neki, hogy már azzal is sokat tesz, ha képes igazán szeretni. Derűsen néz a halál elébe, mert nem érzi, hogy a dicsőség Isten mellett tétlenségre kényszerítené. Sőt, meg van győződve róla, hogy soha ilyen szoros egységben nem munkálkodott még Krisztussal annak érdekében, hogy Országa eljöjjön.
      A nap mint nap végzett felajánlás a keresztény élet teljes egészét, annak minden egyes pillanatát áthatja. Nem kaphatunk olyan feladatot, nem támadhat olyan késztetésünk, melyet ne ajánlhatnánk fel Istennek. Nem létezik olyan öröm, szenvedés vagy lelkiállapot, melyet a hívő lélek ne tudna felvállalni, ha azt az Atyára bízza. Még a legsúlyosabb és leginkább nyomasztó terheink is átfordíthatók szeretetbe, ha Isten tekintete elé visszük őket. „Mert ha szívünk vádol is minket, legyünk nyugodtak, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent” (IJn 3,20)
_______________________
      Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010