Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [3]

         3. Mikor tehát elmúlt a kísértés, mint tövisektől megtisztított, megművelt föld, az erények vetéséből gazdag termést hozott. Kiváló életszentségének híre folytán egyre ismertebbé vált Benedek neve. Nem messze pedig volt ott egy monostor. Apátja meghalt, és az egész közösség a tiszteletre méltó Benedekhez jött, és kérve kérték, legyen vezetőjük. Ő sokáig ellentmondva kitért kérésűk elől, és megjósolta nekik: az ő életmódja és a testvéreké nem férhet össze. Ám végre mégis legyőzték könyörgésükkel, és ő beleegyezett. Mikor pedig aztán a monostorban őrködött a szerzetesélet fegyelmén, és meg nem engedett cselekedetekkel senki sem térhetett el se jobbra, se balra életútjáról, mint azelőtt, a testvérek, akiket magára vállalt, esztelen haragjukban először magukat kezdték vádolni, hogy őt kívánták fejükre; romlottságuk ugyanis ellentétbe került Benedek igaz lelkületével. Midőn pedig látták, hogy vezetése alatt a tiltott dolgokat már nem tehetik, viszont fájt nekik a megszokottat elhagyni, továbbá keménynek találták, hogy a régi lelkülettel új életet kezdjenek, s amint a gonosz erkölcsűeknek mindig nehéz a jók élete, már meggyilkolásáról kezdtek egymás között tanakodni. Közös elhatározásra jutva mérget kevertek borába. De midőn a kolostor szokásának megfelelően az asztalhoz ülő atya elé vitték az üvegpoharat, amelyben a halált hozó ital volt, hogy áldja meg, Benedek felemelte kezét, keresztet vetett rá, mire a pohár – amelyet már hosszabb ideje tartottak ott kézben - e jelre menten összetört. Úgy hullott darabokra, mintha csak követ dobott volna a halálos pohárra a keresztvetés helyett. Isten embere azonnal megértette: halálos ital volt benne, amely nem tudta elviselni az élet jelét. Erre azonnal felállott, szelíd tekintettel, nagy lelki nyugalommal összehívta a testvéreket, és ezeket a szavakat intézte hozzájuk: „Legyen irgalmas hozzátok, testvérek, a mindenható Isten. Miért akartátok ezt velem megtenni? Nemde megmondtam már korábban tinéktek, hogy az én életmódom és a tiétek között nincsen békesség? Menjetek csak, és életetek szerint való atyát keressetek magatoknak, mert én ezek után a tiétek nem lehetek.” Ekkor aztán visszatért szeretett magánya helyére, és ott egyedül önmagával volt az égi Szemlélő színe előtt.

         Péter: Nem értem világosan, mit jelent: önmagával volt.
         Gergely: Ha a szent férfiú azokat, akik egyhangúlag összeesküdtek ellene, s akiknek élete olyan nagyon eltért az övétől, kényszerűségből még tovább akarta volna kormányozni, ez talán túlhaladja erejét, lelki békéjét elveszi, lelkének szemét a szemlélődés fényétől talán elvonja. S mialatt javíthatatlanságuktól naponta gyötörve a maga lelkével kevesebbet törődik, esetleg magát is elveszíti, és őket sem találja meg. Mert valahányszor elménk kalandozása folytán elhagyjuk magunkat, bár magunk vagyunk, de mégsem vagyunk a magunk társaságában: önmagunkat nem látjuk már, és másfelé csatangolunk. Vajon mondhatjuk-e, hogy önmagával volt az, aki messze országba távozott, kapott örökrészét elpazarolta, ott egy gazdához szegődött, sertéseit őrizte, és látta, hogy ezek eszik a moslékot, ő ellenben mellettük éhezik? Midőn elgondolta mindazt a jót, amit elvesztett, az Írás szerint „magába tért, és ezt mondotta: hány napszámos bővelkedik kenyérben atyám házánál” (Lk 15,17). Ha tehát önmagával volt, honnan tért magába vissza? Ezért mondtam, hogy ez a tiszteletre méltó férfiú önmagával volt, mert állandóan fegyelmezte magát, mindig Alkotójának szeme előtt tudta magát, mert folyton vizsgálta magát, s így lelke szemét nem engedte fegyelmezetlenül elkalandozni.
         Péter: De mit gondoljunk arról, ami Péter apostolról van megírva, amikor az angyal a börtönből kivezette: „ki magához térve mondta: Most igazán tudom, hogy az Úr elküldte angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és mindabból, amire a zsidó nép számított” (ApCsel 12,11)?
         Gergely: Kétféleképpen juthatunk önmagunkon kívül, Péter. Vagy gondolkodásunk hibája folytán önmagunk alá kerülünk, vagy pedig a szemlélődés kegyelme által magunk fölé emelkedünk. Az tehát, aki sertéseket őrzött, lelke kicsapongó tisztátalansága folytán önmaga alá esett, amaz pedig, akit az angyal megszabadított, és lelkét elragadtatásba emelte, szintén magán kívül volt ugyan, de fölötte önmagának. Mindkettő önmagába tért vissza, amikor az egyik élete kisiklásából szedte össze lelkileg magát, a másik pedig a szemlélődés csúcsáról szállt le oda, ami korábban, közönséges értelmével volt. A tiszteletre méltó Benedek tehát így volt a magányban önmagával: megőrizte magát gondolatainak tartományán belül, mert ahányszor csak a szemlélődés heve a magasba emelte, önmagát kétségen kívül maga alatt hagyta.
         Péter: Elfogadom, amit mondasz. De kérlek, arra felelj most: szabad volt-e elhagynia a testvéreket, akiket egyszer elvállalt?
         Gergely: Úgy vélem, Péter, ott kell türelemmel elviselni a meglevő rosszakat, ahol van néhány jó is, akiken segíthetünk. Mert ahol a jóktól már nem remélhető gyümölcs, ott a gonoszokra fordított fáradozás is legtöbbször hiábavaló; különösen akkor, ha a közelben bőséggel adódnak olyan lehetőségek, amelyek Isten számára gyümölcsözőbbnek bizonyulnak. A szent férfiú tehát vajon melyikük megtartása végett állt volna ott továbbra is helyt, midőn azt látta, hogy mindannyian egy akarattal üldözik őt? És gyakran érzik ezt így a tökéletes lelkek - ezt nem is hallgathatjuk el -, mert amikor fáradozásukat eredménytelennek látják, más helyre mennek, hogy ott gyümölcsözően munkálkodhassanak. Így az a kiváló hithirdető is, aki fölszabadulni és Krisztussal együtt lenni kívánt, akinek „az élet Krisztus és meghalni nyereség”, aki nemcsak magának kívánja a szenvedések bajvívását, hanem ezek elviselésére másokat is felgyullaszt, amikor Damaszkuszban üldözést szenved, azért, hogy ki tudjon belőle szabadulni - falat, kötelet, kosarat kér, és titokban lebocsáttatja magát. Vajon azt mondjuk-e ezért, hogy Pál félt a haláltól, amelyet állítása szerint annyira kívánt Jézus szerelméért? Mivel azonban úgy látta, hogy itt kevesebb az eredmény és súlyos a megpróbáltatás, megmenekült, de csak azért, hogy másutt sikeresen tudjon tovább fáradozni. Istennek e bátor harcosa ugyanis nem akart lakat alatt vesztegelni, hanem a küzdelem mezejét kereste. Ha szívesen hallgatsz továbbra is, hamarosan meglátod, hogy a tiszteletre méltó Benedek is csak hajlíthatatlan férfiakat hagyott el, más helyen viszont sokakat támasztott a lelki halálból életre.
         Péter: Hogy valóban úgy van, ahogy te mondod, azt mind az észszerűség, mind az említett találó idézet igazolja. Ámde most már arra kérlek, térj vissza a kiváló atya életének további rendszeres elbeszéléséhez.
         Gergely: Minthogy a szent férfiú e magányában egyre növekedett erényekben és csodajelekben, sokakat gyűjtött maga köré a mindenható Isten szolgálatára. Így a mindenható Úr Jézus Krisztus segítségével tizenkét monostort alapított itt, s mindegyikbe - apátot állítva élükre - tizenkét-tizenkét szerzetest osztott. Egyeseket azonban, akikről úgy gondolta, hogy szeme előtt majd alkalmasabban nevelődnek tovább, maga mellett tartott. Történt ekkor, hogy Róma városának hívő nemesemberei közül is sereglettek hozzá, és átadták neki fiaikat, hogy nevelje őket a mindenható Úr szolgálatára. Equicius Maurust, Tertullus patrícius pedig Placidust adta át ekkor őneki - jó reménységű gyermekeiket. Közülük az ifjú és kiváltképpen jó erkölcsű Maurus Mestere jobbkezévé kezdett kifejlődni. Placidus ellenben ekkor még csak gyermekéveit élte.

         4. Volt ott a monostorok egyikében, amelyet Benedek köröskörül épített, egy szerzetes, aki nem bírta az imát, hanem mihelyt a testvérek az ima végzésébe fogtak, ő kiment, és szétszórt lelkülettel földi, ideigvaló dolgokkal foglalkozott. Apátja ezért gyakran megintette; végül Isten embere elé került a dolog. Ő is a szemére lobbantotta oktalanságát. Ám ez visszatérve monostorába, alig két napig tartotta magát Isten emberének intelméhez; a harmadik napon visszatért szokásához, és az ima ideje alatt újra el-elkószált. Amikor Isten emberének ezt a monostor apátja - akit ő nevezett ki - jelentette, így szólt: „Magam megyek el, és én javítom meg.” Isten embere meg is érkezett a monostorba; a megállapított órában, a zsoltáréneklés végeztével a testvérek imába merültek. Látja ám ekkor, hogy azt a szerzetest, aki nem tudott az imádságon ott maradni, egy fekete kisgyerek a ruhája szélénél fogva kifelé húzza. Ekkor Benedek a kolostor apátjának, kit Pompeianusnak hívtak, és Isten szolgájának, Maurusnak, ezt mondta négyszemközt: „Nem látjátok, ki az, aki azt a szerzetest kifelé húzza?” Ezek azt felelték: „Nem.” Mire ezt mondta nekik: „Imádkozzunk, hogy ti is lássátok, ki után megy ki ez a szerzetes.” Amikor így két napon át imádkoztak, Maurus szerzetes látta a dolgot, Pompeianus azonban, a monostor apátja, nem láthatta. A következő nap pedig az ima végeztével, amint Isten embere kilépett az imateremből, ott találta künn álldogálva a szerzetest. Szíve vakságáért erre megvesszőztette. És íme, ettől a naptól kezdve nem engedte többé, hogy ez a kis fekete gyerek őt újra elvigye, hanem ő is ott maradt az ima ideje alatt állhatatosan. Így aztán az ősellensége nem mert többé hatalmaskodni gondolatai felett, mintha csak ő maga szenvedte volna el a megvesszőzést!

 Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész