Tavaszodik...

 

  

  

  

  

  

 

Istenben élünk, mozgunk és vagyunk

      Egy családban az anya jelképezi Jézus Szívét, aki átdöfött szívvel is tud szeretni, tud megbocsátani, egy gyermek az anya szívén keresztül tanul meg szeretni. Az anyai tekintély alapja a szeretet, a megbocsátás. Az apa a gyerek számára szintén a szeretetet jelképezi, de az erős, kitartó és törvénytisztelő szeretetet. Sokszor hallottam gyerekeket versengeni, hogy kinek az apja a legerősebb, a legokosabb, aki mindent tud. Egyik barátunk mesélte, hogy a felesége a szomszédasszonynak elpanaszolta, elromlott a krumpli a pincében. Mire a három éves kisfia öntudatosan megjegyezte: Ha elromlott, szóljál apukának, ő majd megjavítja. Az apa roppant büszkén mesélte el ezt az esetet.

      Az apaság az maga a törvény, de ugyanakkor nem élhet vissza vele, mert csak kölcsönkapta apaságát az Atyától. Az apa is megbocsátó, türelmes, és ha fogyatékos gyermek van a családban, az apa azt veszi körül a legtöbb gondoskodással. A keresztény házasság a gyermek számára Istent kellene tükrözze, Isten apai és anyai szeretetét.

      Apa nélkül a legtöbb gyermek nem ismeri fel korlátait, zűrzavar, erőszak a vége. Az apaság, az anyaság is véges itt a földön, már csak azért is, mert nincs hatalma a halál fölött, de a mennyei Atyának van. Ez volt a fordulópont lelkiéletemben: az Atyának van hatalma a halál fölött. Talán mégsem olyan rideg, nemtörődöm, mint ahogy én tapasztaltam, ahogy én elképzelem. Hirtelen életre kelt számomra az Ószövetségben az Isten, mint Atya, mint Apa:

      „Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” (Jer 31,3)

      „Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód... mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek....ne félj hát, mert veled vagyok!” (vö. Iz 43,4-5)

      „Így panaszkodott Sion: „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz 49, 14-16)


      Életre kelt a zsoltárok világa is, általuk tanultam meg imádkozni az Atyához:

      „Lelkem a porban hever, szavadhoz híven önts belém életet! Feltártam előtted útjaimat, s te meghallgattál, taníts meg törvényeidre!” Zsolt 119, 25-26


      Az embernek van egy csodálatos tulajdonsága: tud beszélni, szavakat használ. Ez isteni tulajdonság, az állatok nem használnak szavakat. Isten is beszél hozzánk, mert elvárja, hogy párbeszédbe lépjünk vele, hogy szövetségeseivé váljunk. Isten megszólít minket, mert ki akarja fejezni szeretetét, közeledik hozzánk, fontossá akar válni számunkra. Isten törvényei nem elnyomnak, hanem felszabadítanak „erős kézzel, kinyújtott karral”.

      Kapcsolatainkban nagy szerepe van a szavaknak. A mindennapi életben a párbeszéd nehézségekbe ütközik. A megszólított mondhat nemet, megszakíthatja, elárulhat, megsebezhet. Isten nem fárad bele, nem fordít hátat, végtelenül irgalmas és türelmes, újra meg újra párbeszédet kezdeményez, de mi emberek viszont megszakíthatjuk felebarátainkkal és Istennel is a párbeszédet.

      Ma nagyon sok gyermek nélkülözi a szülői szeretetet, az apai tekintélyt, a családi élet biztonságát, gondviselését, számtalan oka van ennek, mindenki maga tudja a legjobban, milyen sebek érték. Ma a családban nincs idő a párbeszédre, az együttlétre. A gyermek, a fiatal, mindezt kudarcként éli meg, és az énképe sérül, hasznavehetetlennek, fölöslegesnek, elvetettnek érzi magát.

      Amikor valaki megtér, elsősorban a hit által, az énképe kezd javulni. A hit tényeken alapszik, három legfontosabbat Szent Pál gyönyörűen foglalja össze a korintusiaknak írt első levelében:

      „Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint.” (1Kor 15, 1-4)

      A hit által befogadja Krisztust, mint élete Urát, Megváltóját, felismeri, hogy ő Isten gyermeke:

      „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,12-13)
      „Akarattal hívott minket életre az igazság szavával, hogy mintegy zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jak 1,18)

      Isten akarata, Isten igazsága, hogy létezünk, maga az élő Isten tart minket számon! Istennek nincsenek másodosztályú gyermekei, mind értékesek vagyunk számára. Bármikor hozzáfordulhatunk, nem szól ránk senki: most ne zavard Apukát.

      Ez eddig rendben volt. A következő lépés volt a legnehezebb: MINDENKI Isten gyermeke, „mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Ó, könnyű szeretni azt, aki már befogadta Krisztust, aki jóságos, kedves, őszinte, tiszta, okos, a külseje is gondozott. De nem mindenki ilyen.

      Ez régen történt, amikor még Erdéyben nem voltak lelkiségi mozgalmak, sem imacsoportok, de a Biblia élő Könyv volt számomra, és rendszeresen éltem az Egyház szentségeivel.
      Megbocsátani talán könnyebb, ha nem vagyunk kénytelenek a megbántóinkkal együtt élni. A megbocsátás lehet egyoldalú, amikor a sérült kapcsolat nem áll többet helyre, de ezért nem mi vagyunk a hibásak, a másik fél is meg kell(ene) harcoljon önmagával, felismerje Isten akaratát,  imádkozzunk ellenségeinkért, ahogy Jézus is tanított minket.
      De egy állandó konfliktushelyzetben, amellyel nap mint nap szembe kellett nézzek, nehezebb volt „a szüntelen megbocsátás”. Ezért kitaláltam (és ezt Isten sugallatának veszem), hogy amikor ránézek az ellenségemre, vagy csak egyszerűen a jelenlétében vagyok, akkor odaképzelem Jézust, aki Judást is barátjának nevezte, vagyis az illető oldala mellett ott áll az én szeretett Jézusom, és szeretettel néz engem, várakozóan, bizalommal. Ez nagyon megfékezte ingerültségemet, reakcióimat, sokszor tudtam tűrni, hallgatni Jézusért. Természetesen ilyen gondolataim is voltak: „Biztos, Uram, hogy nem tévedtél, amikor ezt a kapcabetyárt, ezt a cédát...megteremtetted? biztos, hogy őt is szereted?” Nem mindig tudtam faarccal kibírni, kegyetlen emberekkel volt dolgom. De szép lassan minden változni kezdett, elsősorban bennem, és azután a környezetemben. Nem tudok receptet adni a szüntelen megbocsátásra, a kiengesztelődésre, de nekem ez vált be.

Ima:

Miatyánk...

Isten előbb szeretett minket

Vágyunk a feltétel nélküli szeretetre, de gyermekkori élményeink alapján azt gondoljuk, a szeretet ki kell érdemelnünk. Ezt tapasztaltuk otthon, az iskolában.

Mindannyian kapcsolatokban élünk, és kapcsolatokra vágyunk. Elsősorban elfogadásra, másodsorban elismerésre, harmadsorban elvárjuk önmagunktól, hogy helyt álljunk bármilyen helyzetben. Ha visszautasítanak, nem értékelnek vagy elbukunk, mindezt hihetetlenül nehéz elviselni. Ilyenkor védekezünk, következtetéseket vonunk le, amelyekkel önmagunknak igyekszünk bebizonyítani saját értékességünket a többiekkel szemben. A másik ember rólunk alkotott elképzelése fontos nekünk, ez hamis énképhez vezet.

Ugyanúgy nekünk is vannak elképzeléseink a másik emberről, és gyakran olyan reakciókat várunk el tőle, mintha feltétel nélkül szeretne. Ha nem így történik, akkor energiánkat arra pazaroljuk, hogy bebizonyítsuk: igenis, mi méltók vagyunk a szeretetükre, magyarán manipuláljuk őket, és talán még csak nem is vagyunk tudatában. Ha rosszat tettek nekünk begubózunk, vagy igyekszünk az első adandó alkalommal visszaadni, vagy kilépünk a kapcsolatból. Minél több kapcsolatból lépünk ki, annál magányosabbak, önzőbbek leszünk. Van aki feladja, van aki kitart, és van aki visszaüt, sokszor máson töltve ki a bosszúját, de lehet tragikus vég is: öngyilkosság.

Nem csak mi, de mások is képtelenek a feltétel nélküli szeretetre, mások is manipulatív módon viselkednek velünk. A szülők a gyermeküket feltétel nélkül tudják szeretni, de van amikor önző módon, vagy legtöbbször túl nagy elvárásaik vannak, sokan azt szeretnék, ha a gyermekük egy szép, sikeres és boldog zseni lenne, teljesítené a saját füstbe ment álmaikat. Megtörténhet, ahol több gyermek van, különbséget tesznek köztük, a szülők figyelme az okosabbik felé fordul, vagy amelyiket kedvesebbnek tartanak, a másik gyermek pedig hiába igyekszik kiérdemelni ugyanazt a figyelmet.

Néha kapcsolatainkban megtapasztaljuk az őszinte szeretet ajándékát, de mivel sok emberrel kerülünk kapcsolatba, az érzelmeink a szeretettől a gyűlöletig terjednek. Sajnos a tetteink is ezt tükrözik.

Ha kapcsolatainkat a Szeretetre építjük, akkor az sziklára épített ház, szilárd alapja az énképnek. Úgy a szülő, mint a gyermek, egyszer rájön: senki sem tökéletes, a szeretet csorbát szenved.

Szeretet az Isten, és mi Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Isten egyik képessége a szó: Isten teremtő szavára lett meg minden látható és láthatatlan. Isten nem hallgat, mindig szólt az emberekhez. Akkor is, ha visszautasították, ha a kapcsolatot megszakították vele. De ő továbbra is szólt a próféták által, majd Fia által:

„Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette. Mint dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget. A bűntől való megtisztítást elvégezve helyet foglalt az isteni Fölség jobbján, s annyival kiválóbb, mint az angyalok, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha: „A fiam vagy, ma szültelek?” Vagy: „Én atyja leszek, ő meg a fiam.” (Zsid 1, 1-5)

Itt nyilvánvalóan az Atya szól hozzánk Igéjében. Nekünk megadatott a beszéd képessége, szavakkal kérhetjük, dicsérhetjük Istent. A tökéletes szeretet csak Istenben van meg, és Isten bennünk vett lakást. Ezt mondja szent hitünk. A hit tényeken alapszik, és nem befolyásolják a pillanatnyi érzések. Ha hitünket érzésekre alapozzuk, állhatatlanok leszünk, mert a körülményekkel együtt érzelmeink is változnak, viszont a tények nem.

A tökéletes szeretet már bennünk van, csak fel kell fedezni, Isten előbb szeretett minket, ez tény!

„Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn, 4.19)

„A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5, 6-8)

Isten ébreszti fel bennünk ezt a szeretetet, amellyel viszontszerethetjük Őt. De ez a szeretet passzívan szunnyad, ha egy másik személy fel nem ébreszti. Szükséges a külső beavatkozás. Ha valaki nem találkozik sem a szülei, sem Isten szeretetével, az felnőttkorában képtelen lesz szeretet adni és elfogadni, sem felismerni, sem kimutatni. Ezen csak Isten tud változtatni, személyes segítségünkkel, főleg imáink által.

A szeretetlenség elszakít Istentől, a felebaráttól. Ez bűn. A bűn zsoldja a halál. A bűn nem magánügy, ahogyan sokan gondolják, akkor sem, ha sokak előtt titokban marad. Rettenetesek a következményei, visszhangja van a lelkek világában. Jaj a botrányt okozóknak. De ugyanakkor az imának, a jónak, a szentnek is visszhangja van! Nem szabad belefáradni az imába, a jótettekbe, használjunk szeretettel teli szavakat.

Ima:

Miatyánk...

Tiszteld apádat és anyádat

      Szent Máté evangéliuma Jézus családfájával kezdődik: találunk köztük szenteket, hősöket, de találunk csirkefogókat is. Mindez nem befolyásolta Isten tervét: csodálatos Liliom származott e hosszú nemzedékek sorából: Mária, akit Isten arra szánt, hogy Fia édesanyja legyen.

      Hosszú nemzedékeken át formálódott fizikai külsőnk, temperamentumunk, népünk, hazánk. Nem véletlenül vagyunk e világon, itt és most. Nem véletlen, hogy pont ez az apád, az anyád, a családod. Isten eltervezte a mi létünket nemzedékek során keresztül, és „látta Isten, hogy jó”, örömét leli minden egyes emberben, mert az Ő alkotásai vagyunk. Őseink bűnéért mi nem vagyunk felelősek, ezt Isten mondja, nem én.

      Amint Jézus családfájából is láthatjuk, az apák jelképezték a történelmet, minden gyermek megismerte családfáját, nem voltak gyökértelenek. A zsidóknál az örökbefogadott gyermek is ugyanazt a jogot élvezte a családban, mint a saját gyermek.

      Igazság az Isten. Szeretet az Isten. Nincs szeretet igazság nélkül, és nincs igazság szeretet nélkül. Csak így lesz érthető az Atya és Jézusunk keresztáldozata: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3.16)

      Istenben megtaláljuk az apa és a anya szerepét is, tökéletesen egybeforrva. Az anya mindig megbocsát, ő jelképezi az irgalmat, a gyöngédséget.

      Az apa jelképezi a törvényt, a parancsokat, a tilalmakat. Az anya mindent oda akar adni a gyermekének, mindent megbocsát. Az apa húzza fel a korlátokat. Ma már ez nem teljesen egyértelmű, a filmek, a könyvek aláásták az apa szerepét, az anya szerepét erőszakolják rá, legyen „csak megértő, csak megbocsátó”. Az ilyen családban szinte semmilyen kötelezettség nem magától értetődő a gyermek számára, azt mondhatnánk, az apa, is az anya is, a gyermekeik is – csak gyermekek maradnak. A gyermeket az érzései irányítják. Ha az apa nem bírja, elkezd inni, a munkahelyen, a barátaival tölteni az időt, szeretőt tart, vagy egyszerűen kilép a házasságból. Kudarc, mély sebek, mindenkinek sérül az énképe.

      A szülői tekintély szeretettel kell párosuljon, hogy a gyermek ne félelemből tanuljon meg engedelmeskedni. A szülői tekintély olyan, mint egy kerítés a ház körül. A gyermeknek szüksége van arra, hogy a kerítésen belül szabadon mozoghasson, közben próbálgatja a kerítést, rést keres, át akar mászni, de a kerítés áthághatatlan kell maradjon, ez jelenti a biztonságot a gyermeknek.

      Csak példaként: a forgalmi rendőr képviseli a törvényt és a tekintélyt. Megállítja az autót, köszön, és nyugodtan kéri az aktákat. És aki a volánnál ül, legyen férfi vagy nő, nincs oka félelemre, ezért engedelmesen átnyújtja. De mi lenne, ha a rendőr kérné az aktákat, nem kapja, akkor el kezdene toporzékolni, sírni, könyörögni, ütlegelné dühében a saját fejét ... ugye milyen nevetséges, és káosz lenne. Mégis ma ilyen szerepet osztanak ki az apákra.

      Isten a mi Atyánk, ő is felhúzza a kerítést a mi javunkra, parancsai vannak.

      Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10.19)

      Ez már az Ószövetségben is nézd csak mennyire fontos parancs volt:

      „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20,12)

      „Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!” (MTörv 5,16)

      „Hallgass az apádra, aki nemzett téged, és ne vesd meg anyádat azért, mert öreg lett.” (Péld 23,22)

      Esetleg a szüleid részegesek, házasságtörők, tolvajok, stb. voltak, bántalmaztak téged, elhagytak. Igazad van, ez bűn, ez nem szeretet. Mégis tisztelned kell őket, mert az életed nekik köszönheted. Isten teremtett téged, de mégis általuk. És meg kell bocsátani a szülőknek, mert ez is Isten parancsa. Akár élnek, akár meghaltak, meg kell bocsátani. Ne mondd azt, hogy „nem tudok”, ez olyan, mintha azt mondanád, „nem akarok megbocsátani”. Kezd azzal, hogy „meg akarok bocsátani nekik”, és akkor meg tudsz bocsátani. Mert Isten a parancsai mellé bőségesen adja a kegyelmét is, mert Mindenható, szerető és irgalmas Isten. Ülj le, és mond ki hangosan, ha nem elég egyszer, akkor többször, akár heteken keresztül, minél régebbi és mélyebb a seb, annál nehezebben megy a megbocsátás. Lehet, hogy megbántott ráadásul az édestestvéred, férjed, a feleséged, a gyermeked, a barátod, a sor folytatható, mindegy: mindenkinek meg kell bocsátanod.

      Nézz Jézusra, ő mindezt, amit te érzel, átélte a te nevedben, teérted: Pilátus halálra ítélte ártatlanul, de nem lett volna szükség többlet kegyetlenségre: a megostorozásra. A katonák nem kaptak parancsot arra, hogy Jézust tövissel megkoronázzák, és mégis megtették, ráadásul megkínozták. Veled is hasonlók történtek. A kereszten Jézus mindenkinek megbocsátott, majd felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27.46) – megtapasztalta, hogy az Atya magára hagyta, beleszakadt isteni Szíve ebbe a sok borzalomba. Ha ránézel, könnyű lesz megbocsátani bárkinek. Ez nem a téged bántónak tesz jót főleg, hanem neked. Ha megbocsátasz, képes leszel szeretet adni és elfogadni, újra képes leszel az empátiára. Az újabb megpróbáltatásoknál újra meg kell bocsátanod, szüntelenül. Az emberi kapcsolatokban nem csak szeretet van, hanem sebeket is ejtünk.

      Láthatjuk az evangéliumokban, Jézus harcolt a bűn ellen, de szerette a bűnöst, együtt evett vámosokkal, tolvajokkal, cédákkal. Az igazságérzet helyes, és nem szabad elfojtani különösen a gyerekekben, a fiatalokban, de helyes irányba kell terelni. Ha csak az igazságérzet marad a főérzés, akkor nagy bajok származhatnak ebből az egész társadalomban. Nézetem szerintem így születnek a véres forradalmak, kihasználják a fiatalokat a lelketlen emberek, és a szülők temetnek.

      Visszatérek a 80-as évek elejére. Kolozsváron a bentlakások és az egyetem között mindig ugyanazon az útvonalon jártunk. Harmadévesek lehettünk, mikor egyik délben, alig hogy elindultunk korgó gyomorral ki az Obszihoz (bentlakásokhoz), egyszer csak megállítanak minket, és azt kérdik, hol van a Siesta szálló. Nem tudjuk – válaszoltuk. De itt kell legyen valahol! – erősködtek. De mi soha nem is hallottunk róla. Majd a kantinban elújságolták a medikák, hogy mit történt: egy afrikai egyetemista társuk hónapokkal ezelőtt konzultált az egyik professzorukkal, mert az ujjbegyei ki voltak sebezve. Ez a fiú azelőtt való nap felakasztotta magát a Siesta szállóban. Ugyanaz a professzor boncolta fel, és csak boncolás közben jött rá, hogy lepra, mégpedig a levező fajtából (nem értek hozzá, csak megismétlem a magyarázatot), addig nem tudta. A professzor állítólag nem megfelelő kesztyűt használt boncoláskor vagy megvágta magát, mert szüntelenül kékszesszel mosta a kezeit, többet nem tárgyalt senkivel, az elméje elborult.

      Ez az afrikai diák a Siesta szállóban lakott, talán ötödéves volt és briliáns eszű, jó orvos lehetett volna belőle. Hátrahagyott egy búcsúlevelet, amelyben felsorolta, kikkel volt szexuális kapcsolata, bizony sokkal, és csak becenevek szerepeltek rajta: Pusa, Juci, Maci, stb. Elmondták, hogy ez a fiú egy gazdag afrikai „törzsfőnök” fia volt, megengedhette magának, hogy ne bentlakásban lakjon, márkás autója volt, és farmerrel, arany ékszerrel meg valutával ejtette csapdába a medikákat és más lányokat.

      Zúgott a diákok világa, felszabadultan tárgyaltuk az esetet, mert mi tiszták maradtunk az ilyen csapdáktól. Kiderült az is, hogy Romániából a leprásokat a Fekete-tengeri Kígyók-szigetére deportálták. Igazságosnak találtuk, hogy az a fiú felakasztotta magát és meghalt. Mint ifjú titánok, a külföldi egyetemistákat a Kígyók-szigetére deportáltuk volna MIND, a szeretőikkel együtt. Meg a jövevényeket, a kommunistákat és a szekusokat is családostól. Akkor még nem hallottunk sem az AIDS-ről, sem a melegekről, szerencsére, mert akkor Kolozsvárt elméletileg kiürítettük volna.

      Valaki azt mondta, hogy Istennek ez frusztráció, mert Jézus hiába halt meg ezért a fiúért. Ó dehogy - mondtam, Isten nem szól bele semmibe, megteremtett minket, és szépen magunkra hagyott, esetleg a távolból figyel minket. Több esze volt az illetőnek, nem vitázott velem.

      Ez volt az akkori mentalitásom, de ma is vannak hívő emberek minden korosztályból, akik így gondolkodnak, elítélik embertársaikat, szeretnének igazságot szolgáltatni Isten helyett, sőt meg is teszik az első adandó alkalommal. Vannak, akik meg is mondják Istennek, miképpen teremtsen rendet, hogyan szolgáltasson igazságot. Akiket nem szeretnek, vagy kérésükre Isten sem változtatja meg őket tüstént, azokat elküldenék a Kígyók szigetére örökre - nagyon sok fiatal a szüleit küldené elsősorban.

      A Bibliát (Károli fordítás) egyetemista koromban vettem meg titokban, mert börtön járt volna érte, ha kiderül. Naponta olvastam, varázsa volt, és ez ma is tart. De ahogy naponta minimum kétszer elvágtattunk a Siesta szálló mellett anélkül, hogy észrevettük volna a névtábláját, úgy mentem el én is az Atya mellett, mintha a Bibliában nem is létezne, pedig minden lapon az Atya szól hozzánk. A hittanórán megtanultam, hogy az Atya a Szentháromság első Személye, de ennyi. A Szentlélek is ritkán jutott eszembe, az Atya egyáltalán. Ma már tudom, ha Istent mondunk, akkor Atyát is mondunk. Jézus és Mária IGEN, ők léteztek számomra, meg a szentek. Édesanyám meghalt mikor két éves voltam, apám újranősült, elhagyott. Nagymamám nevelt, voltak könyvei a szentek életéről, meg erdélyi ferences kiadványok, imakönyvei még a II. Világháború előttről, és naponta imádkozta a rózsafüzért. Minden nap szentelt gyertyát égetett, úgy imádkozott a halottaiért. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a lélek halhatatlan, és édesanyám meg nagytatám élnek, ha meghaltak is. Tudtam, hogy Isten Mindenható, Jézus Anyja, Mária az én Édesanyám. Hétvégeken többet főzött, a szegényeinek adta, eljöttek vagy elvitte nekik. Volt egy idős néni, akinek a férje és a kisebbik fia meghaltak a háborúban, a nagyobbik fia pedig felakasztotta magát, nem volt már épelméjű és erősen vizelet szagú volt; ha eljött hozzánk, ő szokott a legtöbbet elüldögélni a konyhában. Hát ez a néni roppant zavart engem, de mivel nagyon szerettem Nagymamámat, soha nem sértettem meg. Most felnőtt ésszel tudom, hogy bizony mi is szegények voltunk.

      Ezt a hitet vesztettem el, amikor nagymamám meghalt – 15 és fél éves voltam, mintha Isten is elhagyott volna. „Nincsen anyám, se apám, se istenem, se hazám”. Egyedül az Oltáriszentségbe vetett hitem maradt meg Isten kegyelméből, de többet templomba nem mentem. Mindenhol fennhangon hirdették, nincs Isten, tombolt az ateista diktatúra, de a jó magot Nagymamám elvetette bennem, ott szunnyadt a lelkem mélyén. Hittem, de torzult volt az Isten-képem. Rendszeresen olvastam a Bibliát, sok minden visszatetsző volt számomra az Ószövetségben, és nem értettem, hogy Jézusunk miért szenvedett annyit, miért ölték meg, az Atya ezt miért hagyta, azzal a benyomással maradtam, hogy Istennek csak a szenvedés tetszik, örvend, ha én szenvedek, mivel sokat szenvedtem kiskoromtól. Ilyen atya valóban senkinek sem kell. A mélybe zuhantam, ebben a pusztában talált rám az Atya.

Tegyük a fejszét a fák gyökerére

      Mikor az imáról beszélgettem vagy leveleztem, rájöttem, sokan nem fogják fel, hogy kéréseinket egy irgalmas Atyához intézik, Jézusban és Jézus által. Az Atyát félreismerik. Hosszú utat tettem meg én is, amíg a mennyei Atya szeretetét felismertem, a mélyből emelt fel engem.

      Az egyetemen a pedagógiát, mint fakultatív tantárgyat tanultam-, az énkép, az önismeret szó már akkor szöget vert bennem, sokszor feltettem magamban a kérdést: ki vagyok, és miért vagyok, de erről senkivel sem beszéltem. Tilos szak volt a kommunizmus idejében a pszichológia, de a pedagógia leple alatt pszichológiát is tanítottak. Hiányzott a természetfölötti alapja a kurzusnak: hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Kármel misztikusai is az önismeretet fontosnak tartották, de Isten tükrében értelmezték, gyakorolták.
  
      Nem vagyok szakember, csak a kurzus-emlékeim, és a tapasztalataim alapján írom mindezeket. Az interneten található pszichológiai magyar oldalak tűzdelve vannak ezoterikus elméletekkel, praktikákkal.

      Az életév első három évét nagyon hosszan taglalta a tanár, ennek a periódusnak a végére alakul ki az énkép, amely folyamatosan fejlődik. Egy éves korában kezd a gyermek függetlenedni az anyától, két éves korában önmagáról, mint harmadik személy beszél „a Baba éhes”, de három éves korában már azt mondja „Én éhes vagyok.” Belép az első tudatos dackorszakba. Ebben a korban a figyelme az apa irányába terelődik, és idealizálja akár egész életében, legyen fiú vagy lány az a  gyerek. Az apa képviseli a törvényt, a biztonságot. A gyereknek belső igénye, hogy minél többet legyen együtt az apával.

      Egészen 14 éves koráig mind a két szülőt idealizálja és utánozza őket. Utána kezdődik a második dackorszak, amit én személy szerint, mint anya, a rettenetes kamaszkornak nevezek.

      Olvastam valahol, hogy régebb a zsidóknál a gyermek tetteiért, egészen 7 éves koráig, csak a szülők felelnek, 7-14 éves korában a gyerek is, a szülő is felelős a gyerek tetteiért, 12 éves korától már felkészítik a teljes felelősségre. A gyermek 14 éves kora után egyedül felel a tetteiért Isten és ember előtt.

      Az énképnek három lényeges eleme van, és az érzéseken alapszik:

- elfogadottság (befogadottság, szeretet, emberi kapcsolatok, a „mi” érzése)

- önbecsülés (önértékelés, önuralom, érezzük, hogy helyesen cselekszünk, igazunk van)

- alkalmasság (remény, bátorság, kompetencia, tisztában vagyunk gyenge pontjainkkal)

      Ezek az érzések a gyermekkorban fejlődnek ki születésünktől fogva, és felnőttkorunkban, a felelősség éveiben, ezek az érzések határozzák meg viselkedésünket, reakcióinkat, vagyis a gyermekkori énképünk alapján.Ha az énkép hamis,  nincs bennünk derű és béke,  nem tudunk szeretet adni-elfogadni, állandóan küzdünk félelmeinkkel, bűneinkkel, botlásainkkal, vagyis a felszínnel, míg a gyökér rejtve marad.

      Sok prédikációt hallottam a tékozló, a lázadó fiakról, de szinte semmit a lázadó apákról, lázadó anyákról. Egyre inkább megbomlott az apa szerepe a családokon belül. Vannak apák, akik elhagyják a családot, meghaltak, vagy nem töltik be Istentől kapott feladatukat, vannak nevelőapák a második vagy sokadik alkalommal. Legtöbbször az anyára hárul az apaszerep is, ha egyedül marad, mint szülő. Abban a családban, ahol az anya a kapitány, megbontja a gyerekek lelki egyensúlyát, határozatlan és gyenge jelleműek lesznek, mert az ilyen anya a gyerekének korlátlan szabadságot akar biztosítani az apa (a normák) kárára. A férj a család feje, mint ahogy Krisztus is az Egyház feje. Az apák és az anyák ezt sokszor elfelejtik.

      Olvastam egy kimutatást, hogy az utóbbi évtizedekben a sok válás miatt a társadalmunk elnőiesedett, azért van ennyi sérült ember, annyi öngyilkos fiatal.

      A két világháború alatt százezrek maradtak apa nélkül, az anya sokszor egyedül nevelt fel 5-6 gyereket, de ép-egészséges lelkületű emberek lettek. Igen, de az apakép nem sérült, mert az apa hősi halált halt, a gyermek nem gyűlölte azt a másik nőt és az apját (ez bűn!), aki miatt édesapa nélkül maradt.

      Hol van apád? Nincs ideje rám... Nem szeret... Az is lehet, az apa egyszerűen nem tudja kimutatni szeretét gyermeke iránt, de a gyermek rosszul értelmezi.
      Apuka elment. Hátra marad a szégyen, a cserbenhagyottság, a „nincs szüksége rám senkinek” érzése, mindezt kivetítjük a mennyei Atyára.

      Életünk folyamán emberi kapcsolatainkban is érnek megpróbáltatások, befolyásolják énképünket,  de egy egészséges önismerettel rendelkező ember minden nehézséggel meg tud küzdeni Isten segítségével, és gyarapszik a kegyelmekben. Ha egy lelkileg mélyen sérült  ember a környezetében nem talál szerető, együttérző valakire, akkor magányában annyira kínzóak lehetnek ezek az érzések, hogy az értelme már nem tud megbirkózni velük, kétségbeesett lesz, depressziós, ami öngyilkosságba torkollhat. Ilyenkor az ördög is jelen van a bűn által, ő „a kezdettől fogva gyilkos”.

      Tény, hogy a kisgyerek számára a szülők jelképezik az Istent. Ha az apa hiányzik, vagy nem tölti be Istentől kapott hivatását, akkor a gyerek nehezen fog rátalálni a mennyei Atyára, esetleg egy távoli, rideg Személy marad számára egész életében.

      Ebben a nagyböjtben tegyük a fejszét a fák gyökerére. Fontos az ima, fontos a böjt, a jótettek, de mindez maradhat külső pótcselekvés, fontosabb önmagunkkal szembenézni a tükörben, ez a tükör pedig Isten. Ha életünkben kezeletlen sebek vannak, akadályozzák az Atya szeretetének megtapasztalását, másokat is megsebzünk, mert uralkodni akarunk, vagy döntésképtelen bólogató Jánosok leszünk, életünkben kétséges gyümölcsök teremnek, savanyúak. „A fejsze már a fák gyökerén van: kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3.10)

      Van erre gyógymód. A legelső az lenne, hogy szembenézzünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és felismerjük Isten gondviselésének jelenlétét a múltban és a jelenben. Ezt megtehetjük az ima ideje alatt. Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Kis Szent Teréz, visszatértek életük eseményeire, megfejtették értelmüket. Ez az út nem volt mindig könnyű. Tudták, hogy más átélni, ami történik, más dolog megérteni, hogy mit élünk-éltünk át, és ismét más kifejezni. Az említett szentek önéletrajzot írtak, és ez óriásit segített rajtuk, ők is olyan emberek voltak, mint te meg én. Ha az önismeret világosságát kérjük Istentől, megadja nekünk.

      A következőkben nem önéletrajzot, hanem Isten kegyelmeiről írok,  de óhatatlanul én is belekeveredek. Ezt a sorozatot két személyes barátnőmnek ajánlom.

      De az Istenben már meggyökerezett, erőslelkű olvasóm is,  próbáld meg észrevenni és segíteni a magára hagyott, megsebzett felebarátod, életet menthetsz.

Ima:

Miatyánk...

Nem vagyunk a kereszt szerelmesei

Marcell atya mondta:

      Nem vagyunk a kereszt szerelmesei.

      Nem járjuk, vagy legfeljebb unottan, a keresztút stációit. Csak félig vagyunk szentek. Inkább művészek vagyunk. Tehát írók, költök, festők muzsikusok, aztán meg tudósok, gondolkodók, akiknek téma kell. Vagy legalább egy jó gondolat!

      Ketten mentek búcsút járni Csíksomlyóra – olvastam nemrég valahol. Az egyik költő volt, a másik szent. Mindketten nagyszerű benyomásokkal tértek vissza Máriától. Csak az eredmény lett különböző. A szent – szerzetbe lépett és egész földi életét Jézusnak adta: a költő pedig írt egy gyönyörű költeményt s ment tovább az élet poros országútján újabb témákat keresni, s maradt, aki volt, költő és soha sem lett szent. – Íme a 100%.

      Igen ám, de hogyan legyünk 100 százalékosok?

      Ahogyan Suso Henrik, a középkor nagy aszkétája és misztikusa! Egyszer kinézett az ablakon s látta, hogyan marcangol szét egy árva rongyot kegyetlen kedvében egy játszi kutya! Megértett: úgy lesz ő tökéletes, ha a rongy szerepét veszi föl! – Ki vagy? – Senki. Hát akkor miért akarsz valaki lenni?

      Keresztes Szent Jánost a börtönben imádságából rugdalta föl a sarus prior. Majella Szent Gellértet a leghihetetlenebb rágalomra börtönbe csukta szent főnöke: Liguori Szent Alfonz. És Jézussal hogyan bántak? Meg Máriával? És ma is hogyan bánnak Mindkettővel?! – Miért akarsz különb lenni? – Ki vagy te?...

      De nem elég mondani s vallani kívülről, belülről: „senki” vagyok. Ezt át kell élni, erről mélységesen meg kell győződve lenni.

      Átélni és megvalósítani az egyszerűséget, az alázatosságot, a szeretetet, még a szabályokat is, főképp pedig a rendi szellemet. Az egész vonalon! – 100%-ig! – Az elmélet legyen gyakorlattá! 100%-ban.

Marcell atya:
Keresztút Máriával

Ave Maria + Sis benedictus!

      Szeretteim, szeressük egymást. Aki szeret Istentől van. Isten szeretett minket és Egyszülött Fiát küldte a földre, hogy Általa éljünk. Leküldte engesztelésül a mi bűneinkért. - Csak a szeretet számít. Szeressük Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Járjuk a keresztutat szeretetből - a Szűzanyával.

I. Elítélik. Hogyan viselkedem én, amikor elítélnek? Van-e bennem szeretet? Az Atya így akarja. Ó, örök engedelmesség!

II. Fogadja Jézus a keresztet. Örömmel, kitárt karral siet felé. S én hogyan fogadom? Jézusom, nézd, itt a Szűzanya, ő mindent szeretetből tesz.

III. Elesik. Nem bírja a keresztet. Ő viseli a szégyent. Őt lehetett - engem nem lehet megalázni. Odatartom a Szűzanya együtt érző Szívét.

IV. Anya és Fia együtt a keresztúton. Mily fájdalom! Az én keresztutamon is ott lesz a Szűzanya. A keresztutat Isten akarja. Találkoznom kell a szenvedő Jézussal. Találjam meg mindig a keresztúton a Szűzanyát.

V. Cirenei Simon. Ó, de nagy tanulság nekem! Hogyan kell a keresztet hordoznom. Szívesen vigyem. Jézus adja, tehát Jézusé. Sis benedictus! Minden keresztet kitüntetésnek tartok. Csak az tehet szentté.

VI. Veronika. Mily finom figyelem! Hogy hiányzik ez bennem Jézussal, azaz testvéremmel szemben. Jézus - Veronika szívébe - örökre bevési Szívét.

VII. Újra elesik! Újra átgondolom az első elesést.

VIII. Sirató asszonyok. Milyenek az én könnyeim? Magamat siratom. Elég ez? Milyenek Mária könnyei? Ezt ajánlom Jézusnak: tekintsd Anyám könnyeit.

IX. Harmadszor is elesik. Bűneimet lássam, melyek ezt okozzák. Hibáim végtelen sorozatát. Hallom Jézus panaszát: hová tetted első szeretetedet?

X. Levetkőztetik. Mi vetkőzteti le Jézust? Az érzékiség. Borítsam be orcámat és rejtőzzem el a Szűzanya mögött: íme a Szeplőtelen! A liliomok lilioma.

XI. Keresztre szegezik. 3 szeg: 3 fogadalom. Szeretem-e a szegeket? Áldom Jézust, hogy azokat adta? Őt lehetett engem nem?

XII. Meghal. Jézus a célnál van. Szeretett engem, s önmagát adja értem. Az én ambicióm is ez legyen: mindent Neki adni - szeretetből halni érte.

XIII. Levétel a keresztről. Mint az érett gyümölcs, úgy hullik le a keresztről a Szűzanya ölébe.

XIV. Eltemetik. Úgy kell nekem is elrejtőznöm. Naponként meghalni a világnak. Látom a Szűzanya teljes kifosztottságát.

      Hogy miért mindez? Érdemes stációt járni? Egyiket sem engedi el az Úr Isten, ha üdvözülni akarok. A keresztutat szüntelenül járjam. Ellenkező esetben sok állomás elmarad az életemből. Minden sikerül, élvezem a föld örömeit - Isten mentsen meg ettől! Legyünk inkább szegények, sújtottak, száz meg száz kereszttől megáldottak. De a keresztutat mindig járjam!

Ó, örök szeretet nagy mélysége!

“Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” (1Kor 13,2)

(„Isten jelenlétében” - 15.

Lelkigyakorlat a Feltámadásról nev. Lőrinc testvérrel,

befejező rész)

Negyedik beszélgetés

1667. november 25.

      42. Lőrinc testvér nagy buzgalommal és igen nyíltan beszélt nekem arról, hogyan közeledik Istenhez, amiről már feljegyeztem egyes dolgokat. Azt mondta, abból áll az egész, hogy jó néhányszor megtagadjunk minden olyasmit, amiről belátjuk, hogy nem Isten felé vezet, s ezzel hozzászoktassuk magunkat a vele való folytonos beszélgetéshez, minden titokzatosság és furfang nélkül. Csak fel kell ismernünk magunkban Isten benső jelenlétét, minden percben hozzá fordulnunk, segítségét kérve, hogy akaratát felismerjük minden kétes dologban, és jól tegyük meg, amit már világosan látunk. Ajánljuk neki előre cselekedeteinket, s miután elvégeztük őket, adjunk hálát, amiért neki tehettük őket. Ebben a folytonos beszélgetésben dicsérettel, imádással és szüntelen szeretettel is adózunk Istennek végtelen jóságáért és tökéletességéért.

      43. Nem tekintve saját gondolatainkra, hanem a mi Urunk végtelen érdemeire, teljes bizalommal kell kérnünk kegyelmét. Isten egyetlen cselekedetünknél sem vonja azt meg tőlünk, amint ezt kézzel foghatóan tapasztalja, kivéve azon eseteket, amikor a gondolatai elterelődnek Istentől, vagy megfeledkezik arról, hogy segítségét kérje. Ha nincs más célunk, mint neki tetszeni és iránta való szeretetből cselekedni, Isten mindig eligazít kételyeinkben.

      44. Nem attól szentelődünk meg, hogy mást teszünk, mint korábban, hanem hogy amit rendesen magunkért teszünk, azt ezentúl Istenért tesszük. Szánalomra méltó látni, hányan ragaszkodnak bizonyos cselekedetekhez, amelyeket csak meglehetősen tökéletlenül, több szempontból is pusztán emberi megfontolás szerint végeznek, s egyre csak az eszközöket tekintik célnak.

      45. Istenhez törekedtében nem talált kiválóbb utat azoknál a közönséges feladatoknál, melyeket az engedelmesség ró rá, ha ezeket amennyire tőle telik, megtisztítja minden emberi tekintettől, és Isten iránti szeretetből végzi.

      46. Nagy tévedés azt hinni, hogy az imádság idejének különböznie kell a többitől: éppen olyan szigorúan kötelesek vagyunk a cselekvés által egyesülni Istennel annak idejében, mint az imádság által a maga idején.

      47. Azt mondta, hogy imája már csupán Isten jelenléte, mivel ott lelke a szereteten kívül semmiről sem vesz tudomást; de a fennmaradó időben sem igen talál különbséget, mivel mindig Isten közelében tartózkodik, hogy dicsérje és áldja őt minden erejéből, és szüntelen örömben tölti életét. Közben mégis reméli, hogy valami szenvedni valót is küld majd neki, ha erősebb lesz.

      48. Egyszer s mindenkorra Istenre kell bíznunk magunkat, és egyedül őrá hagyatkoznunk: nem fog becsapni minket!

      49. Tegyük az apró dolgokat fáradhatatlanul Isten szeretetéért, aki nem a művek nagyságát nézi, hanem a szeretetet. Nem kell azon csodálkozni, hogy eleinte gyakran hibázunk: végül kialakul a szokás, az majd odafigyelés nélkül is jó irányba vezeti tetteinket, és csodálatra méltó kedvet ad hozzájuk.

      50. Ahhoz, hogy kizárólag Isten akaratához ragaszkodjunk, csak a hitet, a reményt és a felebaráti szeretetet kell művelnünk: minden más mellékes, és nem szabad azoknál megállapodni, hanem híd gyanánt menjünk át gyorsan rajtuk. Siessünk egyetlen célunk felé, hogy a bizalom és szeretet által elveszítsük benne magunkat!

      51. Minden lehetséges annak, aki hisz, még inkább annak, aki remél, még inkább annak, aki szeret, és még annál is inkább annak, aki e három erényt gyakorolja, és bennük kitart.

      52. Azt a célt kell magunk elé tűznünk, hogy már ebben az életben Istennek a tőlünk telhető legtökéletesebb imádói leszünk, amint ezt reméljük az egész örökkévalóságra is.

      53. Amikor a lelki életbe belekezdünk, alaposan meg kell fontolnunk, kik vagyunk; minden megvetésre méltónak és a keresztény névre méltatlannak fogjuk találni magunkat, és minden fajta nyomorúság alávetettjének, melyek változékonnyá teszik egészségünket, kedélyünket, külső és belső állapotunkat; tehát olyannak, akit Isten végtelen sok küszködéssel és munkával akar megalázni, mind külsőleg, mind belsőleg. Ezek után kell-e csodálkozni azon, ha fájdalmakkal, kísértésekkel, akadályokkal, felebarátaink részéről pedig ellentmondásokkal találjuk szembe magunkat? Nem kell-e inkább alávetnünk magunkat ezeknek, és hordoznunk őket, ameddig csak Istennek tetszik, éppen úgy, mint a kedvező dolgokat?

      54. Minél jobban törekszik a lélek nagyobb tökéletességre, annál inkább függ a kegyelemtől.

      Mintha Kis Szent Teréz visszhangja lenne: „Csak a szeretet számít”.... 

      Jézusom, áldozatul adtad magad értem, Te vagy a Szeretet, lábaidhoz borulva kérlek, segíts úgy szeretni, ahogyan megparancsoltad. Mert gondolataim nehezebb kordában tartani, mint a szavaimat, tetteimet. Uram, irgalmas Istenem, ezután nem törődöm rakoncátlan gondolataimmal, hanem bizalommal emelem tekintetem Rád, naponta ötvenszer, százszor... így terelem  szelíden vissza tehozzád kósza gondolataimat, amíg meg nem könyörülsz rajtam, a te egyetlen Fiad, Jézus Krisztus által.

      Keresztes Szent János tanítása szerint Istennek nem annyira a műveinkre, mint inkább a szeretetünkre van szüksége, s életünk végén majd a szeretet alapján ítéltetünk meg.

      2.Meg kell jegyeznünk, hogy mindaddig, amíg a lélek el nem jut a szerető egyesülés ezen állapotába, illik, hogy gyakorolja a szeretetet úgy a tevékenység, mint a szemlélődő élet terén. Ellenben, mikor már elérte azt, nem hasznos reá nézve, hogy olyan külső munkákkal és gyakorlatokkal foglalkozzék, amelyek, ha még annyira Isten dicsőségére szolgálnak is, bármi csekély tekintetben akadályozhatnák annak az istenszeretetben való létezésének állapotát. Mert egy kevés ebből nagyobb érték Isten és a lélek szemében, mint azokból akármennyi sok, sőt az Anyaszentegyházra is hasznosabb az ilyen látszólag semmit sem tevő ember, mint azok a többi dolgok mind összevéve. Éppen ezért Mária Magdolna, habár prédikálásával sok jót tehetett volna, s később is, tekintve, hogy mennyire óhajtott Jegyesének kedvében járni és az Egyháznak hasznára lenni, igen sok lelket téríthetett volna meg, mégis félrevonult, harminc esztendőt töltött a pusztában és teljesen ennek a szeretetnek szentelte magát. Úgy fogta fel ugyanis a dolgot, hogy ily módon minden tekintetben többet ér el, mert az Egyháznak rendkívüli hasznára szolgál csak egy csepp is az ilyen szeretetből.

(Keresztes Szent János művei, II. Kötet, A szellemi páros ének, XVIII.versszak., 341 o.)

      32. Az embernek egyetlen gondolata többet ér, mint az egész világ, s éppen azért csupán az Úristen méltó tárgya annak. (Keresztes Szent János, Lobogó istenszeretet 32)

      56. Legvégül szereteted foka alapján ítélnek meg. Tanulj meg szeretni úgy, amint Isten akarja, hogy szeressük s úgy, amennyire tőled telik. (Keresztes Szent János, Lobogó istenszeretet 56)

„Az Úr nem annyira a tettek nagyságát nézi, mint azt a szeretetet, amellyel azokat végrehajtjuk. Ha tehát megtesszük azt, amit tehetünk, az Úr meg fog bennünket segíteni, hogy napról-napra többre legyünk képesek.” (Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, hetedik lakás, IV. fejezet)

Ima

      Atyja az egyetlen Fiúnak, aki jósággal és irgalommal telten szereted az embereket... te minden hozzád fordulót elhalmozol áldással... Hallgasd meg imánkat, add meg nekünk a tudást, a hitet, a jámborságot és a szentséget... Térden állva könyörgünk előtted, ó teremtetlen Atya, egyetlen Fiad által: helyesbítsd értelmünket, tedd készségessé szolgálatodra. Add, hogy keressünk és szeressünk Téged, hogy tanulmányozzuk és elmélyítsük isteni szavaidat, nyújtsd ki kezed, állíts minket talpra. Emelj fel minket, ó irgalmas Isten, segíts, hogy felemeljük tekintetünket, nyisd meg szemünket, nyugtass meg minket, add, hogy többé ne piruljunk, ne szégyenkezzünk és ne gyötrődjünk. Semmisítsd meg az ellenünk szerkesztett vádiratot, írd nevünket az élet könyvébe, sorozz minket prófétáid és apostolaid seregébe, egyetlen Fiad, Jézus Krisztus által.

Szent Szerapion (in Preghiere dei primi cristiani 190)

________________________________

Itt: - ki volt a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér,

és nemzetközi kisugárzása a lelki életre.

_________________________________

Lőrinc testvér műveinek forrása:

Conrad de Meester: Isten jelenlétében, Magyarszék, 2005

A volt lelkivezetőm

      A kilencvenes évek elején ragaszkodtam az elsőpénteki szentgyónáshoz, most már igyekszem hónap végén megtisztulni. Hatalmas sorok voltak, még a mellékoltároknál is gyóntattak szabadon, főleg a nyugdíjas papok. Egy idő után mind Veres Imre papbácsihoz kerültem, és rám szólt, hogy ne papírról olvassam fel neki a bűneim, hanem szabadon gyónjak. De én a következő alkalommal is jól felkészültem – felírtam papírra, nehogy kifelejtsek valamit. A gyóntatószékbe mindig úgy léptem be, hogy nem tudtam melyik pap gyóntat, mert nem látszott. A következő alkalommal türelmesen várakoztam a soromra a szentmise alatt … még csak hat személy… három személy van előttem, egyszer csak a gyóntató pap hangosan felcsattan: “Kéremszépen, így nem lehet Istenről beszélni, maga mit gondol, miért jött ide?” Megrendülve ismertem fel Veres Imre papbácsi hangját! A szava járása volt a pergő jellegzetes “kérremszépen”, ezzel kezdte a mondatot, ha valaminek nyomatékot akart adni. Olyan hangosan “nevelte” a gyónót, hogy csak az nem hallotta, aki nem akarta vagy süket volt. A gyónó meg visszakiabált… Kétségbeesetten néztem a többi gyóntatószék felé, de szégyelltem kiállni. Az előttem levők sem léptek le, eldöntöttem magamban, üsse kő, utánam a vízözön. És pontosan az előttem levőre is rákiáltott: “Kéremszépen, ez Isten elleni bűn, ne okoskodjon!” Majd sorra kerültem én is. Dehogy mertem én a cetlit a bűneimmel elővenni! De nem kiabált rám, sem akkor, sem máskor.

      Egy idő után örömmel ismert fel, és elkezdett faggatni az életkörülményeimről, a sorsomról. Kezdetben alig találtam a szavakat, mert én csak a bűneimet akartam megvallani, hiszen gyónni mentem, nem igaz? Egyre nyíltabb lettem hozzá, és felismerte a kísértéseimet is. Azt mondta, aggályos vagyok, és erről szép lassan leszoktatott, például: “Kéremszépen, most mondja utánam: hiszem, hogy Isten a hibáimat nem tartja bűnnek, én Isten szeretett gyermeke vagyok. Amen.” Vagy “Kéremszépen, most imádkozzon: hiszem, hogy ez nem bűn, hanem kísértés volt, Isten segítségével nem egyeztem bele és többet nem is fog a gondolataimban még előfordulni sem. Amen.” Teremtő szava volt a gyóntatószékben, mindig megerősödve és megváltozva léptem ki. Feloldozás előtt röviden imádkoztunk. Elégtételnek legtöbbször valamilyen elmélkedést adott a Szentírásból, a Szűzanyáról vagy Szent Illés prófétáról, a kedvenc prófétája volt. Fájt a lába, sokszor se állni, se ülni nem tudott, idős is volt, a végén már a nagyobb ministráns fiúk támogatták, de soha egy zokszót nem hallottam tőle. 

      A csíksomlyói Pünkösdi búcsún a kolostor udvarán (is) rengeteg pap gyóntat. Egy alkalommal beléptünk (a fiammal), és szétnéztünk, melyik ferences atyánál a legrövidebb a sor, hétágúlag tűzött a nap. Elindultam, de füstbe ment terv: nem vettem észre, hogy Veres Imre papbácsi is ott ül és gyóntat. Boldogan intett: így hát az ő sorába álltam be. Ekkor jöttem rá, hogy Isten meghallgatta imáim, és az ő személyében egy szentéletű lelkivezetőt adott, nem én kerestem, a papbácsi “talált rám”. Ezalatt a négy év alatt annyit haladtam segítségével a lelkiéletben, hogy egyedül talán 20 alatt sem tudtam volna. Ezután tudatosan igyekeztem csak nála gyónni, hálát adtam Istennek ezért a kegyelemért, és még búzgóbban imádkoztam a papbácsiért.

      A bűnnel szemben szigorú volt, de nem a bűnössel szemben. Aki engedelmes volt neki, az haladt. Aki nem volt őszinte, annak a lelkivezetését nem vállalta, megérezte, ha le akarják vezetni, és ez elszomorította. Azt mondta egy alkalommal, ő már olyan öreg, hogy senki nem veszi komolyan, de én megnyugtattam: ő a mi dohogó Illés prófétánk, akinek füle van, meghallja, ne aggódjon. – Egy “halk” mosoly volt a válasz.

      Nem szerette, ha akadtak olyan hívők, akik „katolikusabbak voltak a Pápánál“, nem engedte, hogy kioktassák a botcsinálta „teológusok”. Azt sem szerette, ha más bűneit gyónják meg, ezzel kimagyarázva a saját bűneiket. Haragudott, ha valaki Istent okolta a bajokért, a szenvedésekért. Néha megdöbbenve jegyezte meg, hogy mennyire gyenge lett a székely ember hite, hogy sokan úgy élnek, mintha nem lenne Isten.

      A szentmisén látszott rajta, mennyire mérgesíti, ha a szent énekeket gyászosan elnyúzzák vagy nem a megfelelőre zendítenek rá. Ha nem volt kántor, tiszta, erős hanggal bele-beleénekelt a ritmust megadva, de legtöbbször hiába. Egyik szentmiséjén az is megesett, hogy a papbácsi rázendített egy énekre, volt egy idős konok néni, ő egy másikra, mindkettőnek zengő-érces hangja volt: a duettben a néni győzött.

      A halottak nyolcadát is tartotta hűségesen, kijárt a temetőbe minden szentmise után. Rendszeresen imádkozott, a zsolozsmát általában az Oltáriszentség előtt végezte a Szent József kápolnában.

     Veres Imre papbácsi által tanultam meg, hogyan kell imádkozni a végveszélyben. Az úgy történt, hogy kimentem Csíksomlyóra Nagyboldogasszony ünnepére, a déli búcsús nagymisére. Ilyenkor rengeteg a zarándok, a gépkocsi, a járdán alig lehet menni, fullad meg az ember a kipofogógáztól. Kiléptem a templomból és beálltam a kert fái alá az árnyékba. Néhány ismerőssel úgy gondoltuk, megvárjuk, amíg az autók javarésze elvonul. Veres Imre papbácsi is kijött a templomból, megáll az udvar közepén és odaint magához: Mivel megy haza? – kérdezte. Gyalog. Ne gyalogoljon, a barátok hazafuvaroznak engem, maga is elfér. Köszönöm – válaszoltam. (Erdélyben Assisi Szent Ferenc követőit "barátoknak" hívják). Azt már nem mertem megkérdezni, hogy lenne-e még hely másoknak is, ő sem ajánlotta. Közben beszélgettünk a kármelita közösségről: az ideiglenes fogadalmainkat az ő kezébe tettük le, egyáltalán nem volt megelégedve velünk. Ezalatt megérkezik a jármű is, egy piros duba, a volánnál pedig A barát, igen, A barát, nem csak úgy egyszerűen  egy barát. Szerintem a Szentlélek tartotta, hogy nem esett ezer darabra, mármint a duba. Ez a barát szikár, aszkéta, alacsony termetű, és egyszerű barát lehet, mert a szentmisén átváltoztatáskor letérdel, de áldoztatni mindig nagy áhítattal áldoztat. Nagy ritkán láttam a városban, valamelyik társával volt, biciklivel, és úgy hajt ki a meredek hegyen, hogy közben vígan fütyörészik, más még szuszogni sem tudna, sőt sokan leszállnak és tolják a biciklit.

      Szóval Veres Imre papbácsit feltették a barát mellé, én pedig felültem a papbácsi mögé. Elindultunk. Ha ő nem fél, hát akkor én minek féljek, bizonyára ismerős neki ez hörgő-zörgő duba. A gépkocsik szinte lépésben haladnak ilyen nagy ünnepekkor, amint említettem, rengetegen vannak. De a mi barátunk nagy sebességre kapcsolt és folytonosan előzött, az egyik kanyarban csak két keréken haladtunk, közben jókat fékezett, csikorogtak a kerekek. Természetesen a barát vígan fütyörészett. Kézzel-lábbal kapaszkodtam, hogy valahogy az ülésen megmaradjak, nagyokat döccentünk is.  Az út szélén néhol sánc, hajszálnyira húztunk el mellette. Megtanultam úgy imádkozni, ahogy még soha. A rally a püspökség előtt ért véget. A papbácsi itt lakott, amíg el nem került a Székelyudvarhely-i Papi Otthonba. Ott is halt meg 2005 március 15.-én 84 éves korában. Isten most sokszorosan megjutalmazza, amiért 57 évig becsülettel, hűséggel hordozta Jézus Krisztus igáját. Meg vagyok győződve, hogy a mennyben imádkozik értem, minden lelki gyermekéért, legyen áldott az emléke is.

„Add nekem, fiam, a szívedet.” (Péld 23,26)

(„Isten jelenlétében” - 14.

Lelkigyakorlat a Feltámadásról nev. Lőrinc testvérrel)

Harmadik beszélgetés

1666. november 22.

      32. Azt mondta, hogy lelki életének alapja Isten nagyra értékelése és megbecsülése a hitben. Miután ez meggyökeresedett a lelkében, már csak arra volt gondja, hogy hűségesen elutasítson minden más gondolatot, és minden tettét Isten iránti szeretetből tegye. Amikor néha hosszabb ideig nem gondolt rá, nem bánkódott emiatt, hanem bevallotta Istennek nyomorúságát, s azután minél hitványabbnak találta magát, annál nagyobb bizalommal tért vissza hozzá.

      33. Azt mondta, Istent igen megtiszteli bizalmunk, és nagy kegyelmeket von le hozzánk. Nemcsak az lehetetlen, hogy Isten megtévessze, de még az is, hogy sokáig hagyja szenvedni az olyan lelket, aki egészen ráhagyatkozik, és föltette magában, hogy mindent elvisel érte.

      34. Odáig jutott, hogy Istenen kívül nincs egyéb gondolata, amikor pedig valami más készül fölmerülni benne, vagy valamilyen kísértés közeledik, megérzi. Mivel Isten gyors segítségét tapasztalatból ismeri, olykor hagyja, hogy ezek előretörjenek, és amikor itt az ideje, Istenhez fordul, azok pedig nyomban eltűnnek. E tapasztalata miatt, amikor külső ügye adódik, nem gondolkodik rajta előre, hanem amikor a cselekvésre sor kerül, tiszta tükörként meglátja Istenben, amit éppen tennie kell. Bizonyos idő óta így jár el, minden előzetes aggodalom nélkül; mielőtt Istennek e gyors segítségét megtapasztalta volna az ügyeiben, előrelátással élt.

      35. Nem tartja emlékezetében azokat a dolgokat, amelyekkel előzőleg foglalkozott, sőt még akkor is alig tud róluk, amikor éppen végzi őket: az asztaltól fölkelve, azt sem tudja, mit evett! De mindent egyszerű látásmódja szerint, Isten iránti szeretetből tesz, hálát ad neki, amiért igazgatja ügyeit, és számtalan más dolgot cselekszik érte. Mindezt nagyon egyszerűen, úgy, hogy Isten szerető jelenlétében állandóan megmaradjon.

      36. Amikor külső elfoglaltságai kissé elterelik gondolatait Istentől, Ő küld neki valamilyen emlékeztetőt, amitől Istennek erőteljes érzete keríti hatalmába a lelkét, áttüzesíti, és néha oly nagy lángra lobbantja, hogy felkiált, és úgy elragadják az érzelmek, hogy félnótás módjára énekel és ugrándozik.

      37. Közönséges elfoglaltságai közepette sokkal inkább egyesül Istennel, mint amikor ezeket elhagyja a lelkigyakorlat kedvéért, amelyből rendszerint kiadós szárazsággal kerül ki.

      38. Azt mondta, nagy testi vagy lelki szenvedésekre számít, de a legrosszabb az volna neki, ha Istent érezhetően elveszítené, hiszen már olyan régóta vele van. Isten jósága azonban biztosítja afelől, hogy nem hagyja egészen magára, és megadja neki az erőt annak a rossznak az elviseléséhez, amit megtörténni enged: ezért aztán nem fél semmitől, és nem érzi szükségét, hogy bárkivel is a lelkéről értekezzék. Amikor ezt megkísérelte, mindig csak nagyobb zavara származott belőle. Meg akar halni, el akarja veszíteni magát Isten szeretetéért, és ebben semmilyen megértésre nem talál: a teljes Istenre hagyatkozás az a biztos út, amelyen mindig megvan a kellő világosság lépteink előtt.

      39. Hűségesen kell cselekedni, és magunkat megtagadni kezdetben; azután már csak kimondhatatlan megelégedés vár. A nehézségekben nincs más dolgunk, mint Jézus Krisztushoz folyamodni és kegyelmét kérni, amellyel minden könnyű lesz.

      40. Megállunk a vezeklésnél és mindenféle gyakorlatoknál, s elfeledkezünk a szeretetről, amely a cél; ez pedig fölismerhető a műveinken, s ezért van az, hogy oly kevés szilárd erényt lehet látni.

41. Nem kell sem éleselméjűség, sem tudomány ahhoz, hogy Istenhez menjünk, hanem csupán olyan szív, amely elszántan csakis neki vagy érte akar dolgozni és egyedül őt szeretni.

      Uram, Jézus, a te végtelen jótéteményeidért adósnak érzem magam, sokszor elfeledkezem a célról, mintha a te ingyenes szereteted ki akarnám, vagy ki tudnám érdemelni pusztán gyakorlatokkal , szenvedéssel és okoskodással! „Csak egy a szükséges.” (Lk 10,42) Uram, te a szívemet akarod! Vonj magadhoz Jézusom, alakítsd szívem pusztaságát és szakadékait , a remény völgyeivé és kapuivá. Elég csak egy szó Tőled, és énekelhetek Uramról, Jegyesemről, és érezhetem, hogy egyedül Hozzád tartozom, békében minden emberrel, minden élő és élettelen teremtménnyel.

      „Mert végre is meg kell osztanunk vele úgy a dicsőséget, mint a gyalázatot. Micsoda esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésből nem akarná magára venni az őt megillető részt. Ne engedje Isten, hogy így gondolkozzunk, hanem ellenkezőleg, az érezze magát a legboldogabbnak, akit valamennyinél kevesebbre becsülnek. S ez valóban így is van, mert ha úgy viseli el ezt a bánásmódot, amint illik elviselnie, kijut neki a dicsőségből úgy ebben, mint az örök életben. Higgyétek ezt el nekem. Azaz hogy mit is beszélek: ne nekem higgyék el, mert hiszen maga az örök Bölcsesség mondja ezt. Édes leányaim, igyekezzünk annyira amennyire utánozni a Boldogságos Szűznek nagy alázatosságát; hiszen az Ő ruháját viseljük s pirulnunk kellene azon, hogy az Ő leányainak merjük magunkat vallani; mert bármennyire megalázzuk is magunkat, a mi fogalmaink szerint: nagyon is messze maradunk attól, ami egy ilyen Anya gyermekeihez és egy ilyen Jegyes aráihoz illenék.” (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, XIII. Fejezet)

Ima

      „Ó, én irgalmas Istenem! Mit tegyek, hogy le ne rontsam azokat a csodadolgokat, amelyeket lelkemben művelsz? A Te műveid szentek, igazak, végtelen értékűek és mérhetetlenül bölcsek, mert hiszen maga vagy a Bölcsesség, Ha értelmem Veled foglalkozik, akaratom panaszra fakad, mert azt óhajtaná, hogy Téged egészen zavartalanul szerethessen. Az értelem pedig ezen csodadolgok között nem képes felfogni, hogy ki az ő Istene. Szeretné élvezni Őt, de nem látja módját, tekintve, hogy e halandó test kínos börtönében ül! Minden zavarja, annak ellenére, hogy valamikor az elmélkedésben éppen a Te csodadolgaid támogatták. Azok mellett annál feketébben tűnt elő az én számtalan hitványságom.” (Avilai Szent Teréz, A lélek fohászai Istenhez, I.2.)

________________________________

Itt: - ki volt a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér,

és nemzetközi kisugárzása a lelki életre.

_________________________________

Lőrinc testvér műveinek forrása:

Conrad de Meester: Isten jelenlétében, Magyarszék, 2005

Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. (Mt 5,3)

(„Isten jelenlétében” - 13.

Lelkigyakorlat a Feltámadásról nev. Lőrinc testvérrel)

Második beszélgetés

1666. szeptember 28

      8. Azt mondta, hogy mindig a szeretet irányítja, minden egyéb érdek nélkül, és nem törődik azzal, hogy lekárhozik-e vagy üdvözül, hanem mivel minden cselekedete céljául az Isten iránti szeretetet tűzte ki, nagy megelégedettségnek örvend. Örült, ha csak egy szalmaszálat vehetett is föl a földről Isten szeretetéért, mert csakis őt kereste és nem mást, még az adományait sem.

      9. Azt mondta, hogy a léleknek ez a magatartása arra készteti Istent, hogy végtelen kegyelmekkel tüntesse ki. E kegyelmek gyümölcsét azonban – vagyis a belőlük születő szeretetet – úgy kell fogadni, hogy közben az ízét elutasítjuk: mindez egyáltalán nem Isten, hiszen a hitből tudjuk, hogy Ő ezeknél végtelenül nagyobb, és egészen más, mint amit érzünk. Amikor ekképpen cselekszünk, Isten és a lélek között csodálatos küzdelem folyik: Isten ajándékoz, a lélek pedig egyre tagadja, hogy amit kap, az Isten lenne. Ebben a küzdelemben a hit a által a lélek olyan erős, sőt erősebb, mint Ura, aki soha nem adhat annyit, amire a lélek azt ne mondhatná, hogy az ajándékozó nem azonos azzal, amit ad.

      10. Azt mondta, hogy az extázis és az elragadtatás csak az olyan léleknek sajátossága, amelyik megállapodik az ajándéknál ahelyett, hogy elutasítaná, és ajándékán túl magához Istenhez sietne! A meglepetés után, ne hagyjuk magunkat elsodortatni! Mindazonáltal Isten a mester...

      11. Lőrinc testvér mondta, hogy Isten oly hamar és oly csodálatosan jutalmaz meg mindent, amit érte teszünk, hogy néha azt kívánja, bárcsak elrejthetné Isten előtt, amit szeretetből tett neki, hogy jutalom híján az az öröme lehessen, hogy tisztán csak Istenért tett valamit!

      12. Igen nagy lelki fájdalma volt, amikor bizonyosra vette, hogy elkárhozik: a világ összes embere sem tudta volna ezt a véleményét megingatni! De így gondolkodott: „Csakis Isten szeretetéért léptem a rendbe, azon voltam, hogy egyedül érte tegyek mindent. Akár elkárhozom, akár üdvözülök, továbbra is mindig tisztán Isten iránti szeretetből akarok munkálkodni; legalább annyi jó lesz bennem, hogy halálomig tőlem telhetően szeretni fogom...” Ez a gyötrelem négy évig tartott, mialatt sokat szenvedett. Azóta nem gondol sem a paradicsommal, sem a pokollal. Egész élete belső szabadság és folytonos élvezet. Isten és saját maga közé helyezi bűneit, azt akarván kifejezni, hogy nem érdemli meg kegyelmeit, de ez mit sem akadályozza Istent, aki továbbra is elhalmozza azokkal. Isten olykor szinte kézen fogja, és az egész mennyei udvar elé vezeti, hogy lássák azt a nyomorultat, akit oly szívesen részeltet kegyelmeiben.

      13. Azt mondta: kezdetben kell egy kevés szorgalom ahhoz, hogy az Istennel folytatott szüntelen párbeszéd szokását kialakítsuk, és beszámoljunk neki mindenről, amit teszünk; de csekély igyekezet után érezzük, hogy szeretete éberen tart a fáradságunk nélkül is.

      14. Számít rá, hogy a szép időszak után, melyet Isten adott, majd a fájdalmakból és szenvedésekből is kiveszi a részét. De nem aggódik emiatt, hiszen tudja jól, hogy Isten nem mulasztja el megadni az elviselésükhöz szükséges erőt annak, aki magától semmire sem képes.

      15. Amikor valamely erény gyakorlására kínálkozik alkalom, mindannyiszor Istenhez fordul e szavakkal: „Istenem, nem tudom megtenni, ha Te meg nem téteted velem”; és nyomban megkapja az erőt bőségesen.

      16. Amikor elvét valamit, nem tesz mást, mint hogy bevallja hibáját, és azt mondja Istennek: „Ha hagyod, hogy így tegyek, sohasem fogok másként tenni; neked kell megakadályoznod, hogy elbukjam, és helyrehoznod, ami nem jó.” Ezután többet egyáltalán nem aggódik hibája miatt.

      17. Azt mondta, nagyon egyszerűen kell érintkezni Istennel, és egészen egyenesen kell vele beszélni. Kérjük a segítségét a dolgainkhoz sorra, amint jönnek; mindig megadja, ahogy azt maga sokszor tapasztalta. Néhány napja azt kérték tőle, hogy menjen el Burgundiába, s szerezze be a szükséges bort, ami neki igen nehezére esett: azon kívül, semmi ügyessége adás-vétel dolgában, egyik lába nyomorék, így nem tud a hajón járni-kelni anélkül, hogy a hordók közé ne esnék. De egyáltalán nem keseredett el emiatt, sem pedig az egész borvásárlás miatt! Azt mondta Istennek, hogy ez az Ő dolga; ezután azt találta, hogy minden meglett, és minden jól lett! Az előző évben Auvergne-be küldték hasonló célzattal: nem tudja megmondani, hogyan történt, nem ő volt, aki a dolgot végezte, de igen jól alakult.

      18. Így a konyhában is, amelytől természete szerint igencsak óckodott, miután megszokta, hogy mindent Isten szeretetéért végezzen, és minden adandó alkalommal kegyelmét kérte a munkához, nagyon könnyűnek találta azt mind a tizenöt év alatt, míg ezzel foglalkozott.

      19. Azóta cipészkedik, amiben gyönyörűségét találta, de ezt a helyet is éppúgy kész otthagyni, mint bármelyik másikat, hiszen egyebet se csinál, mint örül mindenhol, mert apróságokat tehet Istenért.

      20. Azt mondta, hogy az elmélkedés ideje számára egyáltalán nem különbözik a többi időtől: amikor a perjel atya mondja, elvégzi lelkigyakorlatát, de nem vágyik utána, és nem is kéri, mivel a legnagyobb munka sem fordítja el hajszálnyira sem Istentől.

      21. Mivel tudja, hogy minden dologban Istent kell szeretni, és igyekszik a kötelességét teljesíteni, nincs szüksége lelkivezetőre, hanem csak gyóntatóra, hogy hibái alól feloldozást kaphasson. Rajtakapja magát hibákon, és csöppet sem csodálkozik rajtuk: bevallja őket Istennek, és egyáltalán nem érvel előtte, hogy bocsássa meg őket; ezután békében vissza tér szokásos gyakorlatához, a szerető imádathoz.

      22. Azt mondta, nehézségei közepette nem fordul senkihez sem segítségért, hanem, a hit fényében s abban az egyedüli bizonyosságban, hogy Isten vele van, beéri azzal, hogy bármi történjék is, érte cselekszik, és szívesen elveszíti így magát Isten szeretetéért. Ettől azután máris jól érzi magát.

      23. Azt mondta, a gondolatok mindent elrontanak: ott kezdődik a rossz! Ha olyan gondolatokon kapjuk magunkat, amelyek egyáltalán nem szükségesek jelen elfoglaltságunkhoz vagy lelki üdvünkhöz, éberen vissza kell őket utasítani, hogy újrakezdjük a beszélgetést Istennel, amelyben jól vagyunk.

      24. Eleinte gyakran egész elmélkedését azzal töltötte, hogy újra meg újra elűzte a gondolatokat, s azok újra meg újra visszatértek. Soha nem tudott szabályszerűen elmélkedni, mint a többiek; noha kezdetben bizonyos ideig egy-egy tárgy alapos átgondolásával próbálkozott. De azután nem tudja, hogyan folytatódott, és képtelen lenne számot adni róla...

     25. Kérte, hogy örökös novícius maradhasson, mert nem hitte, hogy fogadalomra bocsátják, és nem is tudta elképzelni, hogy a két éve már letelt volna...

     26. Azt mondta, nem elég bátor ahhoz, hogy penitenciát kérjen Istentől, és nem is vágyik rá, de tudja, hogy nagyon is rászolgált, és majd ha Istene küld neki, megadja hozzá kegyelmét is. Mivel minden vezeklés és egyéb gyakorlat csak arra szolgál, hogy eljussunk az Istennel való egyesülésre a szeretetben, jól meggondolva a dolgot, arra jutott, hogy még rövidebb az út, ha egyenesen, állandó szeretet-gyakorlattal haladunk előre, és mindent Isten iránti szeretetből teszünk!

      27. Azt mondta, élesen meg kell különböztetni az értelem cselekedeteit az akaratéitól; az előbbiek csak keveset érnek, az utóbbiak mindent: csak szeretni kell és örülni Istennel.

      28. Ha minden lehetséges vezeklést elvégeznénk is, de nem szeretetben, egyetlen bűnt sem törölnének el! Ezek eltörlését - aggodalom nélkül - Jézus Krisztus vérétől kell remélnünk, s egyedül azon kell igyekeznünk, hogy őt szeressük teljes szívünkből. Úgy látszik, Isten a legnagyobb bűnösökre árasztja legnagyobb kegyelmeit, s kevésbé választja azokat, akik megőrizték eredeti ártatlanságukat, mert ez világosabban mutatja jóságát.

      29. Azt mondta, nem gondol sem a halálra, sem bűneire, sem a Paradicsomra, sem a pokolra, hanem csak arra, hogy az apró dolgokat Isten iránti szeretetből tegye, mivel nagyokra nem képes; ezek után történjék vele bármi, ami csak tetszik Istennek, egyáltalán nem aggódik.

      30. Azt mondta, ha elevenen nyúzták volna meg, az is semmiség lett volna a belső gyötrelmekhez képest, amelyeket elszenvedett, de azokhoz az örömökhöz képest is, amelyekben gyakran volt része; így hát nem aggódott semmiért, nem félt semmitől, és mindenben csak azt kérte Istentől, hogy őt meg ne bántsa.

      31. Azt mondta nekem, hogy nemigen vannak aggályai: „Amikor rájövök, hogy hibáztam, elismerem, és azt mondom: ilyen vagyok, nem telik más tőlem, csak ez! Ha pedig nem hibáztam, hálát adok érte Istennek, és megvallom, hogy ez tőle van.”

      Uram Jézus, mindnyájunkat hívsz, mert mindnyájan vétkeztünk, de nem vagy erőszakos, nem nyomsz el, nem taszítasz el. A te Szíved szelíd és alázatos. Ne engedd, Uram, hogy szívem kapuján bejusson ennek az őrült világnak a hangja, amely el akar szakítani Tőled, csak a Te hívó szavadat akarom hallani. Bizalommal jövök Hozzád, szeretsz engem, Te vagy a Szeretet. Mindent nekem ajándékozol, amid van és ami vagy. Köszönöm Uram Jézus.

      Sokszor gondolok álmélkodva Isten nagy jóságára, s lelkem ujjongva szemléli, hogy mily végtelenül bőkezű és irgalmas. Legyen áldott mindezekért! Mert hiszen világosan láttam, hogy nem ébredt bennem egyetlen jó vágy sem, a nélkül, hogy már földi éltem folyamán meg ne jutalmazott volna érte; s akármennyire rosszak és gyarlók voltak is tetteim, az én jó Uram javítgatta, tökéletesítette és értékesekké tette őket; ellenben rossz tetteimet és bűneimet azonnal elrejtette. Sőt még ha valaki nyílt szemmel látja is ez utóbbiakat, Ő Szent Felsége vakságot bocsát reá s kitörli azokat emlékezetéből. Megaranyozza bűneimet; erényt ragyogtat bennem, amelyet Ő maga kényszerít reám, s nem engedi, hogy azt elvessem magamtól. (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, IV. Fejezet.)

Ima 

      Mivel Isten kereséséhez szükséges, hogy a szív lemondó, erős és szabad legyen minden rossztól..., azért ehhez a kereséshez erőre és szabadságra van szükség. Nem szakítja le a virágokat, amelyeket útján fog találni, vagyis az örömöket, gyönyörűségeket és élvezeteket, amelyek, ha letépné őket, akadályoznák útjában... Mintha azt mondaná a lélek: nem fogom szívemet hozzákötni a kincsekhez és javakhoz, amelyeket a világ kínál. Nem fogok testemnek élvezeteket és gyönyörűségeket engedni. Nem akarok szellememnek örömeibe és édességeibe belemerülni, nehogy mindezek visszatartsanak attól, hogy Kedvesemet az erényeknek és szenvedéseknek magas hegyein keressem.

      Ó Uram, adj nekem szeretettől lángoló lelket, amely többre becsül téged, Kedvesét, mint az összes többi dolgot, hadd bízzak szeretetedben és jóakaró segítségedben.

(Vö. Keresztes Szent János, A szellemi páros ének 3,5.8.)

________________________________

Az Első beszélgetés Lőrinc testvérrel: itt olvasható.

________________________________

Itt pedig: - ki volt a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér,

és nemzetközi kisugárzása a lelki életre.

_________________________________

Lőrinc testvér műveinek forrása:

Conrad de Meester: Isten jelenlétében, Magyarszék, 2005