IV. VERSSZAK.
Mily kedves és szelíd az,
Amint emlékeztetsz ölemben,
Hol titkon egymagad lakol,
S édes leheletedben,
Mely jóval és dicsőséggel teli,
Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra.
Magyarázat.
1. A lélek itt nagy szeretettel fordul Jegyeséhez, mélységes hálát adva két csodálatos hatásért, amelyet ezzel az egyesüléssel olykor benne létrehoz. Kiemeli azt, hogy milyen módon teszi mindkettőt és hogy ez esetben milyen hatással van az reá nézve.
2. Az első hatás az Istenre való emlékezés a lélekben, a mód pedig, amellyel azt létrehozza, a szelídség és a szeretet.
A másik Isten ihlete a lélekben; a mód, a jó és a dicsőség, amelyet fuvallatában neki ad; a hatás pedig az, hogy a lélek gyöngéd, édes szerelmi lángra gyúl.
3. A lélek tehát ezeket akarja mondani: Azt az emlékeztetést, ó isteni Ige, én Jegyesem, amelyet tőled kapok lelkem közepén és mélyén, vagyis annak tiszta, belső állagában, ahol titkon és hallgatva, mint annak egyedül Ura lakol, nemcsak úgy, mint saját házadban, nemcsak úgy, mint ágyadban, hanem úgy is, mint az én ölemben, belsőleg és szorosan egyesülve velem: ó mily szelíden és szeretetteljesen adod azt! Ez igazán kedves és szelíd dolog! Abban az édes fuvallatodban, amely ezzel az emlékeztetéseddel jár, s amely tele van jóval és dicsőséggel, mily gyöngéden keltesz bennem szerelmet és vonzalmat magad iránt!
Hasonlatát a lélek onnét veszi, hogyha valaki mély álomból ébred
[1], mély lélegzetet vesz, sóhajt. Mert valóban ő itt úgy érzi. Következik e két sor:
„Mily kedves és szelíd az,
Amint emlékeztetsz ölemben.”[2]
4. igen sok az, amire Isten emlékezteti a lelket; annyi, hogyha mind el akarnók mondani, sohasem érnénk a végére. Azonban az az emlékeztetés, amelyet a lélek itt kap Isten Fiától és amelyről ezen a helyen szól, egyike a legmagasztosabbaknak s a legjótékonyabb hatásúaknak a lélekre nézve. Mert ez az emlékeztetés egy bizonyos mozdulat, amelyet az isteni Ige a lélek állagában végez, s amelyben akkora nagyság, uralom, dicsőség és édes bizalmasság érvényesül, hogy a lélek úgy érzi, mintha a világ összes virágai benne volnának, ott nyílnának és feslenének, hogy illatukat éreztessék vele; s mintha a világ összes országai és birodalmai és az egek minden erői és hatalmasságai megmozdultak volna. Sőt még ez sem elég: úgy érzi, mintha ezen felül az összes teremtmények és azoknak minden ereje, állaga, tökéletessége és szépsége ragyogna és tenné ugyanazt a mozdulatot; valamennyi ugyanazt és egyszerre. Mert, amint Szent János mondja, Őbenne minden élet (Jn 1,3-4), és Szent Pál szerint, Őbenne él, van és mozog minden. (ApCsel 17, 28) Innét van az, hogy midőn a lélekben megmozdul ez a hatalmas uralkodó, akinek Izajás szerint, vállán van az Ő uralma (Iz 9, 6), vagyis a három rendszer: az égi, földi és földalatti, amelyeket Ő Szent Pál szavaival élve, erejének igéjével tart fenn (Zsid 1, 3), mondom, mikor Ő megmozdul, akkor úgy látszik, mintha valamennyi vele együtt mozdulna. Úgy van velük, mint a föld, amely mozogván, mozgatja az összes rajta levő természeti dolgokat, mintha semmi súlyuk
sem volna.
[3] Ez következik be akkor is, midőn megmozdul ez az uralkodó, aki udvarát maga viszi, nem pedig az udvar őt.
5. Igaz ugyan, hogy ez a hasonlat igen tökéletlen, mert ebben az esetben a dolgok nemcsak mozogni látszanak Ővele, hanem valamennyien egyúttal feltárják lényük szépségét, erejüket, tökéletességeiket, kegyelmeiket, továbbá fennmaradásuknak és életüknek gyökerét. Mert ilyenkor a lélek belátja, hogy az égi és földi összes teremtmények életüket, erejüket és fennmaradásukat Őbenne bírják; világosan megérti azt, amit Ő mond a Példabeszédek könyvében e szavakkal:
„Általam országolnak a királyok és végeznek igazat a törvényszerzők; általam uralkodnak a fejedelmek és tesznek igazságot a hatalmasok”. (Péld 8, 15-16) S bár igaz, hogy a lélek ilyenkor felfogja azt, hogy ezek a dolgok mind, teremtmények lévén, különböznek Istentől és látja őket benne saját erejükkel, gyökerükkel és életképességükkel: annyira megérti, hogy Isten az Ő lényegében végtelen felsőbbséggel magában foglalja mindezeknek a dolgoknak a tökéletességeit, hogy jobban megismeri őket Őbenne, mint önmagukban. Abban áll tehát ennek az emlékeztetésnek nagy boldogsága, hogy Isten által ismeri meg a teremtményeket, nem pedig a teremtményekből Istent; vagyis az okból az okozatokat és nem az okozatokból az okot. Míg ugyanis az utóbbi következtető, az előbbi lényegi megismerés.
6. Csodálatos dolog, hogy bár Isten mozdulatlan, ilyen mozdulatot éreztet a lélekkel. Mert bár Ő valójában akkor sem mozdul, a léleknek tényleg, úgy látszik, mintha igazán mozdulna. Mivel ugyanis Isten fölserkenti és megmozgatja őt, hogy élvezze ezt a természetfölötti látványt és a lélek előtt olyan újdonság gyanánt tárul fel ezeknek az összes dolgoknak és teremtményeknek amaz isteni élete, léte és összhangja és azoknak mozgása Istenben: úgy látszik előtte, hogy maga Isten, mozog, és hogy az ok fölveszi az általa létrehozott okozatnak a nevét. Úgyhogy ennek az okozatnak az alapján, átvitt értelemben mondhatjuk, hogy Isten mozog, a Bölcs szavai szerint, aki azt mondja, hogy
„minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség” (Bölcs 7, 24), nem azért, mintha ő maga mozogna, hanem azért, mert forrása és indítóoka minden mozgásnak és „önmagában mozdulatlan maradván - folytatja a Bölcs - megújít mindeneket”. (Bölcs 7, 27) Azt akarja tehát ott mondani, hogy a bölcsesség tevékenyebb az összes tevékeny dolgoknál. Itt tehát úgy kell a dolgot értenünk, hogy ez a mozdulat a lelket megmozgatja és a természetes látás álmából a természetfölötti látásra ébreszti. Ezért nevezi azt igen találóan emlékeztetésnek, illetve ébresztésnek.
7. Az Úristen természetesen mindig így van, amint a léleknek Őt ilyenkor van látni alkalma, vagyis folyton mozgat, kormányoz, éltet, erővel, kegyelemmel és ajándékokkal ruház föl minden teremtményt, hatalmilag, jelenlétileg és állagilag foglalva őket magába; a lélek pedig itt egy tekintettel látja azt, hogy mi Isten önmagában és mi az Ő teremtményeiben. Úgy van vele, mintha valaki benyitna egy palotába, s ott egy pillantással látná a benne lakó személyiség fenségét és egyúttal azt is, hogy mit tesz. Amit tehát én a léleknek erről az ébredéséről és látomásáról akarok mondani, az az, hogy a lélek állagilag benne lévén Istenben, (mint minden teremtmény), Ő félrevon egynéhányat azok közül a függönyök és fátyolok közül, amelyek annak szemei előtt vannak, hogy láthassa Őt úgy, amint van. Természetesen nem valamennyi függöny van elhúzva, de azért némi kevés, ha kissé homályosan is, látható abból a szépséges arculatból, amelyet, mint minden egyéb dolgot, hatalmával mozgat, s vele együtt látható az is, amit tesz, s úgy látszik, hogy ő a teremtményekben, azok pedig Őbenne állandó mozgást végeznek. Ezért tűnik fel úgy a lélek előtt, hogy Ő mozgott és ébresztett, még pedig őt, tudniillik a lelket mozgatta meg és ébresztette fel.
8. Abban nyilvánul ugyanis a mi földi életünk alacsony színvonala, hogy azt hisszük, mások is úgy vannak, mint mi, s a magunk felfogása szerint ítélünk másokról. Gondolkodásunk saját magunkból indul ki és magunkon alapul, nem pedig a rajtunk kívülieken. A tolvaj azt hiszi, mások is lopnak; a parázna másokat is annak tart; a rosszakaratú embertársainál is rosszakaratot tételez fel, míg ajó ember kedvezően vélekedik másokról, mert ítélete a benne levő jóságból indul ki. Az álomszuszék és hanyag ember másokról is azt hiszi, hogy ilyenek. Innét van az, hogy mikor mi nem törődünk Istennel és alszunk előtte, az hisszük, hogy Ő nem törődik velünk s hogy Ő alszik, amint ez kitűnik a negyvenharmadik zsoltárból, ahol Dávid ezeket mondja:
„Kelj föl! Mért alszol, Uram? Kelj föl!” (Zsolt 43, 23) Istenre alkalmazza tehát azt, ami az embereknél van meg. Mivel ugyanis ezek alszanak és elfeküdnek, Istennek mondják, hogy keljen és ébredjen föl, holott tudhatnák, hogy sohasem alszik Ő, aki őrzi Izraelt.
9. Másrészt azonban az is igaz, hogy mivel az emberre minden jó Istentől jön és az ember a maga erejéből semmi jót sem tud tenni: helyesen mondható, hogy a mi ébredésünk Isten ébredése és a mi fölkelésünk Isten fölkelése. Dávid tehát ezt akarja mondani: Kétszeresen állíts bennünket talpra és ébressz föl, mert kétszeresen aludtunk és estünk el. Mivel tehát a lélek olyan álomba volt merülve, amelyikből magától sohasem tudott volna fölébredni, s csakis Isten volt képes felnyitni szemét és felébreszteni őt, igen találóan nevezi ezt Isten ébredésének: „Ölemben ébredésed”. Ébressz föl bennünket és világosíts meg, Uram, hogy megismerjük és szeressük azokat a javakat, amelyeket mindig elénk tartasz, s megértsük, hogy megmozdultál s kegyelmeket osztasz nekünk s hogy megemlékeztél rólunk.
10. Teljesen kimondhatatlan az, hogy mit érez és mit ismer meg a lélek Isten fenségének erre az ébresztésére. Mivel ugyanis itt Istennek végtelen tökéletessége közli magát a lélekkel annak állagában, vagyis ölében: amit itt mond, az végtelen erővel hangzik a lélekben, mint az isteni kiválóságok sokaságának, Isten ezernyi és ezernyi, soha meg nem számolható tökéletességeinek hangja. A lélek pedig ott állván előtte, ezek által rettenetes szilárdsággal szerveződik meg, mint egy jól rendezett hadsereg és magára ölti az összes teremtmények kedvességét és szépségét.
11. Itt azonban az a kétség merülhet fel, vajon képes-e a lélek ebben a gyönge testben elviselni ilyen hatalmas közlést? Valóban nincs olyan erős ember, aki azt ájulás nélkül kibírná. Hiszen Eszter királynő már attól úgy megijedt és elájult, hogy megpillantotta Ahasvér királyt trónján ülve, arannyal és drágakövekkel ékesen. Ő maga vallotta meg, hogy az a nagy pompa - mert olyannak tűnt föl előtte, mint egy angyal, arca pedig tündökölt a szépségtől – annyira megijesztette, hogy elvesztette eszméletét. (Eszt 15, 16) Mert a nagy dicsőség nyomasztólag hat a nézőre, kivéve akkor, ha neki is dicsőségére szolgál. Mennyivel inkább kellene tehát a léleknek itt elalélnia, tekintve, hogy nem angyalt lát, hanem Istent, kinek arcán ott ragyog az összes teremtmények szépsége, a rettenetes hatalom, az örök dicsőség; szavában a tökéletességek sokaságának hangja zúg, amelyből, mint Jób mondja, ha csak egy keveset hallanánk is, vajon ki volna képes elviselni annak mennydörgését? Másutt pedig így beszél: Nem szeretném, hogy velem nagyon érintkezzék és társalogjon, mert azt hiszem összezúzna engem az Ő nagyságának súlya.
12. Két oka van annak, hogy a lélek sem el nem ájul, sem pedig nem remeg ettől a hatalmas és dicső ébresztéstől. Az egyik az, hogy a lélek már elérte tökéletességének azt a fokát, amelyben az alsó rész már nagyon megtisztult és összhangban van a szellemi résszel, következőleg nem érzi azt a roskasztó hatást és fájdalmat, amelyet a meg nem tisztult és elő nem készített szellemi és érzéki rész szokott érezni a szellemi közlések alkalmával. Igaz, hogy ez nem elég ahhoz, hogy az érzéki rész ilyen nagyság és dicsőség láttára ment maradjon minden káros hatástól, mert akármilyen tiszta legyen is a szervezet, ez a látvány annyira fölülmúlja természetét, hogy föltétlenül ártani fog neki úgy, amint a túlságosan erős érzéki benyomás megrongálja az érzéket. Ebben az értelemben kell venni azt, amit Jób könyvéből idéztünk. Azonban ettől megóvja a másik ok, amely esetünkre vonatkozik s amelyet a lélek az első verssorban fejez ki e szavakkal: „Mily kedves és szelíd”. Mivel ugyanis Isten nagyságát és dicsőségét azért mutatja meg, hogy a lelket boldoggá és naggyá tegye, arra is van gondja, hogy ne szenvedjen kárt. Védelmébe veszi tehát a szervezetet; szellemét - a gyönge emberi természetre való tekintettel – nagy szelídséggel és szeretettel mutatja meg, úgyhogy a lélek azt sem tudja testében történik-e ez, vagy pedig azon kívül. Ezt igen könnyen megteheti az, aki jobbjával támogatta Mózest, hogy láthassa dicsőségét. Így azután a lélek ugyanannyi szelídséget és szeretetet észlel benne, mint amennyi hatalmat, uralmat és nagyságot, mert hiszen Istenben mindez egy és ugyanazon dolog, következőleg elég nagy az az öröm, elég erős az a szelíd és szeretetteljes támogatás ahhoz, hogy a lélek ezt az óriási boldogságot el tudja viselni. A lélek tehát nemcsak hogy el nem alél, hanem ellenkezőleg erős és hatalmas lesz tőle. Eszter is csak azért ájult el, mert kezdetben a király nem szelíden, hanem, mint ott olvassuk, haragtól lángoló szemekkel tekintett reá. Ellenben mihelyt megszelídült s kinyújtva jogarát, azzal megérintette, azután pedig szívéhez szorította őt, s azt mondta neki, tekintse testvérének és ne féljen tőle: azonnal visszanyerte eszméletét.
13. Mivel pedig a mi esetünkben az ég királya mindjárt kezdettől fogva barátságosan bánik a lélekkel, mintha csak vele egyenrangú és édes testvére volna: a lélek nem fél. A király ugyanis szelíden, nem pedig haraggal mutatja meg neki nagy hatalmát és jóságos szeretetét; kebléből erőt
és szeretetet áraszt belé; leszáll hozzá trónjáról; mint a jegyes, kijön terméből, amelyben rejtőzött; lehajol hozzá, megérinti Fenségének jogarával és megöleli, mint édes testvérét. Itt vannak azok a királyi ruhák és azoknak illata, tudniillik Istennek csodálatos tökéletességei; itt az aranynak fénye: a szeretet; itt a drágakövek ragyogása, vagyis a felsőbb és alsóbb lényekre vonatkozó ismeretek; itt az Igének szépséges arculata: ezek sugároznak a lélekre, ezek öltöztetik fel, úgyhogy hozzáhasonulva az ég királyának ezen erényeihez, királynőnek érzi magát, s joggal lehet rá alkalmazni Dávid zsoltárának szavait: „A királyné jobbod felől áll, aranyos ruházatban, körülvéve sokszínű ékességgel”. (Zsolt 44, 10)
Mivel pedig mindez a lélek legbensőbb állagában folyik le, azért mondja:
Hol titkon egymagad lakol
14. Azt mondja, hogy titkon lakik ölében, mert (mint mondottuk), ez az édes ölelkezés a lélek állagának mélyén történik.
Tudnunk kell, hogy Isten titkon és rejtőzötten ott lakik minden egyes emberi lélek állagában, mert ha ezt nem tenné, az nem létezhetnék tovább. Ezen ottlakás tekintetében azonban óriási különbségek vannak. Mert van olyan, akiben egymaga lakik, míg a másikban nincs egyedül; van akiben szívesen lakik, van akiben nem szívesen; az egyikben úgy van, mint saját házában, ahol parancsol és rendelkezik, másutt úgy van, mintha idegenben laknék, s azért nem engedik, hogy parancsoljon, vagy bármit is tegyen. Minél kevesebb érzéki vágy és önszeretet lakik a lélekben, annál inkább van benne Ő egyedül, annál szívesebben van ott és annál otthonosabban érzi magát benne; kormányozza és rendezgeti; és annál titkosabban rejtőzik ott, minél inkább egyedül van. Épen azért ebben a lélekben, amelyben nem laknak már sem vágyak, sem képzetek, sem képzeletek, sem alakok, sem bármi teremtményre irányuló ragaszkodások, a lehető legnagyobb titokban lakik a Kedves. És minél tisztább az a lélek; minél jobban ki van belőle küszöbölve Istenen kívül minden: annál bizalmasabban, bensőbben és szorosabban öleli azt magához. Azért lakik ott titkon, mert ehhez a helyhez és ehhez az ölelkezéshez nem férkőzhetik hozzá sem az ördög, sem pedig emberi értelem nem képes felfogni annak mivoltát. Ellenben e lélek számára, a tökéletességnek ezen a fokán nem titkos többé, mert ő mindig érzi magában ezt az édes ölelést. Csak ezeket az ébredéseket nem érzi mindig, mert valahányszor bekövetkeznek, úgy tűnik fel a dolog a lélek előtt, mintha Kedvese fölébredne ölében, ahol azelőtt aludt. Mert bár érezte és élvezte jelenlétét, úgy volt vele, mintha Kedvese ölében aludnék; már pedig addig, amíg a kettő közül az egyik alszik, nincs köztük eszmecsere és a szeretet sem nyilvánul becézésben, mindaddig, míg mindketten felébrednek.
15. Ó milyen boldog ez a lélek, amely mindig úgy érzi, hogy Istene nála pihen és ölében nyugszik. Ó mennyire szüksége van arra, hogy távol tartsa magát mindentől, kerülje az ügyes-bajos dolgokat és teljes nyugalomban éljen, hogy Kedvesét ölében bármi kevés mozgás vagy lárma ne zavarja, vagy fel ne riassza. Ő ott van, s rendesen ott alszik arájának karjai között, a lélek mélyén, s ez ott érzi Őt és állandóan élvezi jelenlétét. Mert, ha mindig ébren volna benne, ha szünet nélkül árasztaná reá az ismereteket és a szeretetet, akkor az már az örök boldogság állapota volna. Hiszen ha csak egyszer is ébred föl, s épen csakhogy egy pillanatra fölveti a szemét, mondom, ha már ilyenkor is ilyen csodadolgokat tesz a lélekkel: mi lenne akkor, ha állandóan teljesen ébren volna benne és az ő számára.
16. Más lelkekben, amelyek nem jutottak el az egyesülés fokára, szintén nem lakik kelletlenül, mert hiszen végre is a kegyelem állapotában vannak. Azonban mindaddig, amíg hiányzanak bennük a kellő feltételek, rejtve van előlük, amennyiben rendesen nem érzik jelenlétét, hanem csak akkor, ha néha-néha holmi élvezetes emlékeztetésben részesíti őket. Azonban ezek az emlékeztetések távolról sem ütik meg azoknak mértékét, amelyekről itt beszélünk. Sőt semmi közük ezekhez, de meg azután nincsenek is úgy rejtve sem az értelem, sem az ördög elől, amennyiben az érzéki rész megmozdulásából lehet reájuk némileg következtetni. Mindaddig ugyanis, amíg az egyesülés be nem következik, az érzéki rész nincs annyira megsemmisülve, hogy a szellemi dolgok ne keltenének benne valami kevés cselekményt és buzdulatot. Mert ilyenkor még nincs teljesen átszellemülve. Ellenben abban az emlékeztetésben, amelyben a Jegyes a tökéletes lelket részesíti, minden tökéletes módon történik és folyik le, mert hiszen Ő teszi az egészet. S akkor ez a lehelet és ébredés úgy történik, mint mikor valaki felébred és lélegzetet vesz; a léleknek pedig kimondhatatlan örömet okoz a Szentléleknek ez az Istenben való lehelete; egészen megdicsőültnek érzi magát, szeretetre lobban s ezért mondja a következőket:
S édes leheletedben,
Mely jóval és dicsőséggel teli,
Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra!
17. Erről a leheletről, mely telítve van jóval, dicsőséggel és Istennek a lélek iránti gyöngéd szerelmével, én jobb szeretnék nem beszélni, s nem is teszem, mert belátom, hogy nem tudnám megmagyarázni, s ha mondanék róla valamit, az sokkal kevesebbnek tüntetné föl, mint ami valójában. Mert ezt a leheletet Isten árasztja a lélekre, s ebben az Istenség ama magasztos megismerésének ébresztése révén, a Szentlélek lehel reá és ihleti, ugyanazon fokban, amilyen volt Istennek ama megértése és megismerése. Ebben a Szentlélek mélységesen Önmagába meríti őt s szeretetre lobbantja isteni fényével és gyöngédségével, annak mértékében, amit Istenben látott. Mivel ugyanis ez a lehelet jóval és dicsőséggel van tele, jóval és dicsőséggel telíti a lelket, s minden fogalmat és érzést meghaladó módon lobbantja szerelemre maga iránt Istennek mélységeiben, akinek legyen örök hála és dicsőség, mindörökön örökké. Amen.
D. a J. Kr.!
Egyszóval mindazok az indulatok, cselekvések és hajlamok, amelyek ennek előtte a lélekben a természetes életből fakadtak, ebben az egyesülésben isteni indulatokká változtak; meghaltak saját cselekvéseik és hajlamaik szempontjából s Istenben élnek. A lélek ugyanis most már igazi gyermeke Istennek, s így mindenben Isten Lelke igazgatja és indítja, amint azt Szent Pál kifejezi: „Mert mindazok, akik Isten lelkétől vezéreltetnek, Istennek fiai.” (Róm 8, 14) (...) Éppen ezért joggal használhatja az ilyen lélek Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal. 2, 20) Ilymódon változott át ennek a léleknek halála Istenben való életté, s ráillik ugyancsak az apostolnak az a mondása is: „Absorpta est mors in victoria”. „Elnyeletett a halál a győzedelem által” (1Kor 15, 54) és az, amit Ozeás próféta nyilatkoztat ki Isten nevében: „Halálod leszek, ó halál” (13, 14) Amivel azt akarja mondani, hogy: Én, aki az élet vagyok, halála vagyok a halálnak, s így azt elnyeli az élet. (ÉSz 2, 34)
