Boldogok a szegények

„Boldogok, akik Isten előtt szegények, mert övék a mennyek országa”(Mt 5,3)

Richard Rohr

      Micsoda kezdőgondolat! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a mondat Jézus nyilvános fellépését követő első beszédét vezeti be. „Boldogok az Isten előtt szegények.” Ez döntő, ez a kulcs Jézus minden tanításához; egyébként nem mondaná mindjárt az elején. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy egy ilyen radikális kijelentés ennyire megszokott, ennyire hétköznapi volna. Úgy tűnik, Máté szándékosan kissé szelídebben fogalmaz, mint az eredeti szöveg. Ez az eredeti változat Lukácsnál található, és az apokrif Tamás-evangéliumban (amelyet 1945-ben az egyiptomi Naj Hammadiban fedeztek fel). Lukács a „boldogmondások” egyszerűbb formáját hagyta ránk (6,20-49). Mivel evangéliumát szegényeknek írta - mondják a Szentírás-magyarázók -, meghagyta az eredeti kemény szavakat, amelyeket Jézus mondott: „Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa” (Lk 6,20). És Lukács hozza az ellenpontot is: „De jaj nektek, akik gazdagok vagytok!” (6,24). Tehát semmit sem enyhít a szövegen.

      Nem kell szemrehányást tennünk Máténak, mert bölcsen szelídített a szövegen. Egy rokonszenves, a középréteghez tartozó közösségnek írt, olyan embereknek, akikhez hasonlókat mindnyájan ismerünk, akik a gazdaságban vagy a hadiiparban jó állást találtak, és jólétben éltek. Oktalan dolog lett volna, ha Máté egyszerűen a szegényeket mondatja boldognak Jézussal. Hallgatói a prédikáció közepén távoztak volna. Ezért ezt írja: „Boldogok, akik Isten előtt szegények.” Így is kimondja a lényeges igazságot: „Isten előtt szegénynek lenni” azt jelenti, hogy nem tartjuk magunkat Isten előtt kifogástalannak és támadhatatlannak. Isten előtt szegénynek lenni annyi, mint üresnek lenni, és nem mutatni többet, mint amik vagyunk. Ha valóban szegények vagytok Isten előtt, nemsokára valóságosan is szegények lesztek. Más szóval, életetek hátralévő részét nem azzal fogjátok tölteni, hogy minél gazdagabbak legyetek, mert tudjátok: az nem ér semmit.

      Egész sora létezik a kifejezéseknek, amelyek a szegénység különböző fokait fejezik ki. Újszövetség-magyarázók utalnak arra, hogy a görög nyelvben a paraszti rétegre a tapeinoi szót szokták alkalmazni; de Máténál és Lukácsnál itt nem ezt találjuk. Ők a ptochoi kifejezést használják, amely nem a társadalom nyolcvan százalékát jelentő parasztokat jelenti, hanem a nyolcadik és kilencedik osztályt, a tisztátalanokat és nincsteleneket. Ptochoi szó szerint azt jeienti: „egészen üresek, összegörnyedtek”. Ezek a világ mélyen meggörnyedt koldusai, parányi senkik, akik után semmi sem marad. Jézus ezt mondja nekik: „Boldogok vagytok, mert mindenki közül ti vagytok a legszabadabbak.” Jakab, „Jézus testvére” ugyanezt a szót használja levelében: „Ugye az Isten éppen azokat választotta ki, akik a világ szemében szegények, hogy gazdagokká tegye őket a hitben, sőt örököseivé is annak az országnak, melyet az őt szeretőknek ígért?" (Jak 2,5). Jézus és Jakab ezt a bölcsességet talán saját családjukban, annak életstílusából tanulták.

      Minél magasabbra jut valaki a társadalmi ranglétrán, annál inkább birtokba veszi őt a világ. Minél alacsonyabban áll a rendszerben, annál szabadabb. Mindenki tudja, hogy minden előléptetésnek vagy hivatali elismerésnek ára van: nagyobb lojalitást kívánnak tőlünk a cég vagy a párt iránt! Ez egészen biztosan érvényes az üzleti világban, és majdnem minden szervezet életére, beleértve az egyházat is. Csípős mondás járja a papok között: „Két dolgot nem tálalnak soha egy püspök elé: rossz ételt és az igazságot.” A döntő mozzanat ebben az, hogy ha bárhol magas posztot töltünk be, elvárják tőlünk, hogy a céget képviseljük, tartsunk össze és értsünk egyet a munkatársakkal! Miért is ne tennénk? Felelőtlen dolog volna részünkről, ha másképp cselekednénk. Ezért mondják a lelkiség tekintélyes nagyjai és Jézus is: „Tartsd távol magad!” Ha fogadásra megyünk, a legtöbben elvárjuk, hogy mindenki jó barátként üdvözöljön minket, barátságosan megveregessék a vállunkat, meglegyen az az érzésünk, hogy régi ismerőseik vagyunk és hozzájuk tartozunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz emberek volnának azok, akik szeretnék, ha el- és befogadnák őket. Csak azt mondom: ha azt akarjuk, hogy például Péter vagy Kristóf jelentős embernek tartson bennünket, hajlamosak vagyunk, hogy Péter vagy Kristóf szája íze szerint beszéljünk. Ez olykor azzal jár, hogy nem ragaszkodunk az igazsághoz, az pedig túl nagy ár. Végül már csak olyat mondunk, ami biztosítja túlélésünket, aminek segítségével megtarthatjuk a csoport rokonszenvét, és továbbra is hozzá tartozhatunk.

      „Boldogok az Isten előtt szegények” (Mt 5,3), az igénytelenek, akiknek nincs szükségük ilyen játszmákra. Jézus itt a társadalmi struktúrák újrarendezését javasolja, és ez az új rend nagyon különbözik az általában szokásostól. Figyeljünk arra, hogy jelen időben beszél: „...mert övék a mennyek országa.” Ezzel ismét arra figyelmeztet, hogy Isten országa nem csak később jön el. Már most, a jelenben itt van: Már most szabadok vagytok, ha lemondotok mindarról, amivel szeretnétek magatokat bebiztosítani, igazolni, megvédeni.

      Ismerek embereket, akik elhagyták a kereszténységet, és buddhisták lettek, pontosan a kiüresedés, az igénytelenség, egyszerűség és erőszakmentesség tanítását keresve. A buddhizmusban fedezték fel azt. Milyen kár, hogy senki sem tárta fel előttük Jézus „boldogságainak” mélyebb értelmét!

Basso Profondo - Litánia

Thomas Merton : Lelkivezetés és elmélkedés

Előszó

      Ez a könyvecske javított és jelentékenyen bővített változata annak az anyagnak, amely a „Sponsa Regis” c. folyóiratban jelent meg folytatólagosan a lelkivezetésről és elmélkedésről. Az első rész annak a kereszténynek szól, aki lelkivezetőt keres, vagy már talált is, és utóbbi esetben teljes mértékben ki akarja aknázni szerencsés helyzetét. Ugyanakkor abban a reményben készült, hogy egyes papok, akik túlságosan félénkek ahhoz, hogy lehetséges „lelkivezetőnek” tekintsék magukat, e lapok olvasása közben talán megtanuljak legyőzni természetes habozásukat, és Isten segítségére támaszkodva tanácsot és biztatást mernek adni a gyóntatószékben, ha van rá idő.

      Azt is reméljük, hogy ez a könyvecske részben talán eloszlatja a lelkivezetésről alkotott túl merev és sablonos fogalmakat. Hiszen - többek között - azt bizonyítja, hogy a lelkivezetőt nem bűvös gépnek kell tekinteni, amely megoldja a problémákat, és megfellebbezhetetlenül tudtunkra adja Isten szent akaratát, hanem bizalmas jó barátnak, aki a rokonszenves megértés légkörében segítségünkre van, és izmosítja tapogatózó erőfeszítéseinket, hogy közreműködjünk a Szentlélek kegyelmével: mert egyedül Ő az igazi Vezető a szó teljes értelmében.

      Egy másik hangsúlyos pont: a kegyelem a természetre épít. Ezért a lelkivezetés akkor válik leginkább hasznunkra, ha felbátorít természetes egyszerűségünk, őszinteségünk, lelki becsületességünk és egyenességünk kifejlesztésére, egyszóval arra, hogy „önmagunk” legyünk a szó legjobb értelmében. Így a tökéletesség e jelentős eszközének egészséges és széleskörű használata segíteni fogja a keresztényeket abban, hogy eleven érintkezésben maradjanak valóságos életükkel és hivatásukkal, ahelyett, hogy elvont ájtatos képzelődések labirintusába vesznének.

      A könyv második része az elmélkedésről írt jegyzeteket tartalmaz; ezek 1951-ben íródtak a „Mi a szemlélődés” c. könyv kíséreteképpen. Utána legépeltem, félreraktam, és a feledés homályába merültek. Most kiegészítésekkel és javításokkal nyomdába kerülnek. Az elmélkedést nem lehet könyvből tanulni. E 1 m é 1 k e d n i kell hozzá. De azért abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy néhány jókor és megfelelő módon adott útbaigazítás esetleg igen nagy különbséget jelent.

      Talán valaki a tárgyról szóló egyéb könyvekben még nem tudta megtalálni azt, amire szüksége volt. Az ilyennek ez a néhány oldal remélhetőleg segítségére lesz. Ez elegendő ok közzétételükre, föltéve, hogy a témához való közeledésünk nem alapvetően téves. De miért lenne az? Hiszen álláspontunk teljesen hagyományos és megszokott. Egyedüli feltűnő sajátossága: a ceremóniátlanság és a konvencionális és merev rendszerektől való idegenkedés. Nem mintha az elmélkedési rendszerek rosszak lennének - és a rendszerektől való idegenkedést semmiképpen sem szabad a fegyelem iránti ellenszenvnek tekinteni. A fegyelem roppantul jelentős, komoly elmélkedés enélkül lehetetlen. De legyen az ember s a j á t fegyelme, nem kívülről a nyakába varrt gépies rutin.

      Fogadják hát szívesen ezeket a lapokat. Nem tartanak igényt teljességre, még alapos vagy kimerítő tárgyalásra sem. Egyszerűen néhány jelentős pontot érintenek, amelyet mindenkinek meg kell értenie, mielőtt igazán jól tudna elmélkedni. Ezekben a jegyzetekben sehol sem hangsúlyoztam az elmélkedés jelentőségét, és sehol sem próbáltam rásózni valakire ezt az „árut”. Mindezt ugyanis köztudomásúnak vettem. Ez a könyv nem olyan embereknek szól, akik nem óhajtanak elmélkedni. Csak olyanoknak, akik már érdeklődnek a tárgy iránt, és szeretnének mindennap elmélkedni. A  vágy  természetesen roppant jelentős tényező. Ha egyesek elkezdenek elmélkedni, és aztán semmire sem jutnak, annak egyik legfőbb oka, hogy csak úgy féligmeddig, komoly érdeklődés nélkül fognak hozzá. Magától értetődik: aki nem kíván igazán elmélkedni, bizonyára nem ér el sikert, mert ha valahol, itt kell mindenekelőtt magadnak megfogni a munka végét, Isten kegyelmével. Senki sem végzi el helyetted.

Getszemáni apátság

1959 őszén

A könyv letölthető innen.



.

Eucharisztikus csoda - Buenos Aires

Gondolatok a Család Évében

      XVI. Benedek pápa újra és újra emlékeztet rá, hogy az örök Ige a család ölén lett emberré: kiüresítve önmagát mindenről lemondott, de arról nem, hogy családban testesüljön meg. A szeretet roppant fényűzéséről, Máriáról és Józsefről nem mondott le, mert szülők nélkül, a család közössége nélkül még Isten Fia sem lehetett volna normális ember.

      Ha szép gyermekkorunk és családi otthonunk volt, akkor egészen biztos tapasztalatunk van az Édenkertről, mert a boldog gyermekkor hiteles képe, mintegy szentségi jele a paradicsomi állapotnak. A bőrünkön éreztük, hogy feltétlenül szeretve vagyunk, és magától értetődő természetességgel elfogadtuk, hogy létezésünkre igent mondtak. Magam is egyszerű falusi parasztcsaládban nőttem fel, a Rákosi-rendszer diktatúrája és nagy szegénysége határozta meg gyermekkoromat, számomra ez az időszak mégis maga volt a földi paradicsom. Olyan szeretetet kaptam szüleimtől, nagyszüleimtől, bátyámtól és húgomtól, hogy annak csak a boldog mennyországban lehet folytatása és beteljesedése.

      Nagyon messzire vezet ez a tapasztalat. Nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten elsősorban az emberen, az emberi szereteten keresztül van jelen a világban. Különösen is érvényes ez a szentségi házasságra és a családra, mely szentháromságos struktúrájú intézmény. A férj, a feleség és a gyermekek nemcsak külön-külön hordozzák Isten képmását, hanem együtt is, hiszen kapcsolatuk a Szentháromság személyei közti szeretetáramlás mintájára jött létre, és abból is táplálkozik.

      Korunkban nem a házasság és a család mint intézmény van válságban, hanem maga az ember, aki elvágta gyökereit, melyek Isten világához kötötték, és sem egyéni, sem közösségi és társadalmi szinten nem találja az identitását. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy kortársaink közül sokan, a bűntől sebzett emberi természetet véve normálisnak, el sem tudják képzelni, hogy férfi és nő egy életen át képes legyen hűségesen kitartani egymás mellett, nekünk azonban nem a bűn miatt egyensúlyát vesztett, megromlott emberi természetből kell kiindulnunk, hanem Krisztus tanításából és példájából, melyet a katolikus Egyház megannyi gyarlósága ellenére is hitelesen őriz és közvetít. Nem túlzás azt állítani, hogy ma egyedül Jézus Krisztus és az ő Egyháza védelmezi a szerelmet a maga feltétlenségében, tisztaságában és kizárólagosságában, feltárva a család ontológiai gyökereit.

      Ebben a perspektívában nézve megláthatjuk az idők jeleit, s felfedezhetjük, hogy korunk sokféle romlottsága ellenére esélyt is kínál arra, hogy minden eddiginél jobban felragyogjon Istennek a házasságról és a családról alkotott eredeti terve, hogy férfi és nő kapcsolata az isteni szeretetből élő, őszinte és sírig tartó életszövetséggé váljék, melyet nem társadalmi sztereotípiák és anyagi érdekek, hanem a másik személyére kölcsönösen, Istenben kimondott szabad, feltétlen és visszavonhatatlan igen tart össze. A házasság és a család az önkiteljesedés olyan dimenzióját nyitja meg előttünk, amit el sem tudunk képzelni addig, amíg valaki mellett életre szólóan el nem elköteleződtünk, és nem vállaltuk fel őt testestül-lelkestül. Ebben is példa számunkra Szűz Mária és Szent József. Ha nem bízták volna magukat és egymást egészen Istenre, biztos, hogy nem tudtak volna kitartani egymás mellett. Így viszont megtapasztalták, hogy ő csodálatos módon el tudja ren-dezni az emberileg megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is. Történetük olyan közösséggé válás, mely közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.

(Barsi Balázs atya a „Názáret iskolája” c. kötet új kiadásából)

http://barsibalazs.hu/

A cölibátus eltörlését követelik német teológusok

•       Az idén január végén vezető politikusok felszólították a német püspököket, hogy a Vatikánban is szálljanak síkra az úgynevezett „viri probati” (kipróbált hitű házas férfiak) pappá szentelésének engedélyezéséért a Frankfurter Allgemeine Zeitung német napilap tudósítása szerint. Mint írják Németország számos területén a közeljövőben olyan mértékű paphiány alakulhat ki, hogy gyakorlatilag nem lesz mód vasárnapi misét tartani. A paphiány miatt ráadásul az a veszély is fennáll, hogy a már szolgáló papok a növekvő terhek miatt és a fokozott megfelelési kényszerben felmorzsolódnak. A levél aláírói ezért arra kérik a német püspököket, hogy engedélyezzék a házas férfiak pappá szentelését. Szükség esetén vegyék fontolóra Németország kivételes területi szabályozását.
•       Erre a német teológusok is írtak egy február 4-én egy memorandumot, amelyben mélyreható reformokat, többek között a papi nőtlenség eltörlését követelik, több mint száz német, osztrák és svájci teológus írta alá, és a Süddeutsche Zeitung német lapban közzétették az aláírók nevével.
•      A 143 aláíró síkraszáll azért, hogy a katolikus egyház - a protestánsoknál már bevett gyakorlatot átvéve - tegye lehetővé nők pappá szentelését. Egyúttal szorgalmazzák, hogy a hívők az eddiginél nagyobb beleszólást kapjanak az egyházi élet alakításába, többek között a püspökök megválasztásába.
• A németországi, ausztriai és svájci egyetemeken katolikus teológiát oktató vallástudósokat az egy évvel ezelőtt kirobbant botránysorozat késztette erre a lépésre. Tavaly januárban derült fény az első - és utána még számos - olyan esetre, amelyben zömmel németországi egyházi intézmények alkalmazottai, vezetői rontottak meg, illetve bántalmaztak gondjaikra bízott kiskorúakat és serdülőket.
•       XVI. Benedek másnap öt új püspököt szentelt Szent Péter sírjánál. Szentbeszéde a német teológusok (és teológusnők) követeléseire adott közvetett válaszként is felfogható – akinek füle van, hallja meg. Legalábbis nem lehet véletlen, hogy szövegét nemcsak olasz eredetiben, hanem rögtön németül is közzétették (de csak németül), noha az újonnan szenteltek között nem volt német.
•       Beszédében a Szentatya a püspököket szólítja meg – s korántsem csak az újonnan szentelteket. Ne higgyék, hogy a paphiány kezelése menedzsment kérdése volna. Ne legyenek olyanok, mint a nádszál, ami úgy hajladozik, ahogy az uralkodó korszellem szele fújja. Mély gyökerekre van inkább szükségük, azaz az egyházi hagyományra kell építeniük, mert csakis ott lehetséges a növekedés, ahol megvannak a biztos és szilárd alapok.

      Teológiailag és elméletileg ez helyes, a cölibátust nem kell eltörölni, nőket pedig nem lehet pappá szentelni, de gyakorlatilag feltevődik a kérdés: szintén paphiányra hivatkozva, miért rejtegették évtizedekig a meleg és pedofil papokat vagy áthelyezgették őket? Irtózatos, ami folyt Írországban.

       Az internet korában óhatatlanul elárulja magáról egy pap, hogy mi lakozik benne, nincs olyan titok, ami ki ne derülne. A Hi5 közösségi oldalról azért iratkoztam le sürgősen, mert olyan flört folyt  néhány spanyol pap részéről, hogy az maga volt a pokol, sőt egyesek kabbalát tanítottak. A rossz kovász is keleszt. Jó lenne, ha a püspökök regisztrálnának a közösségi oldalakra, hogy meglássák, milyen veszélyeknek vannak kitéve főleg a fiatal papok. Az internetnek is van jogszabályozása, például a gyermekpornográfia büntetendő.

       Annak idején Lutherrel nem álltak szóba, Lefebvre érsek sok dologban okosan érvelt, az angolok leváltak VIII Henrik csapodársága miatt, ha  most a Vatikán nem áll szóba a követelőkkel, akkor a német ajkúak is leválnak? Mert az „exodus” elkezdődött, egyre többen térnek át az evangélikusokhoz, főleg fiatalok. Nézetem szerint most már nem elég válasznak egy célirányos prédikáció, a párbeszédre szükség van, párbeszéd nélkül nincs egység, nincs kiengesztelődés, nincs megbocsátás és nincs közösség.

      A gyökerek mélyek, csak a jéghegy csúcsa a paphiány.

      Imádkozzunk papjainkért, a hittudósokért. Jézus az egységet kérte az Atyától, az egység megőrzése feladat számunkra, akik szeretjük Egyházunkat és a Szentatyánkat.
  

      Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. (Jn17, 11-15)

„A hit nem teher, hanem fény életünkben”

A Szentatya katekézise Keresztes Szent Jánosról

XVI. Benedek február 16-án a VI. Pál teremben megtartott általános szerdai kihallgatáson Keresztes Szent Jánosról tanított a zarándokoknak, aki – mint mondta – a két héttel korábban bemutatott Avilai Nagy Szent Teréz spanyol misztikus szerzetesnő lelki barátja volt, továbbá vele együtt a karmeliták szerzetesi családjának megújítója. 1926-ban XI. Piusz pápa egyházdoktornak nyilvánította, akit a hagyomány a „misztikus doktor” névvel illetett.

Keresztes János 1542-ben született az Avilához közeli Fontiveros faluban, Kasztíliában. Családja nagyon szegény volt édesapja gazdag, toledói nemesember származása ellenére, ugyanis szülei elűzték őt a háztól, mert házasságra lépett egy egyszerű selyemszövő lánnyal, Catalinával. Keresztes János fiatalon elveszítette édesapját, ezért édesanyjával és testvérével Medina del Campo-ba, a kor jelentős gazdasági és kulturális központjába költöztek. János ezt követően iskolába járt és munkát is vállalt, majd 18 éves korában bekerült a város jezsuita kollégiumába, ahol humán tudományokat, retorikát és klasszikus nyelveket tanult. A hároméves tanulmányi időszak végén már világosan tudta, hogy mi lesz valódi hivatása: a karmelita szerzetesi élet.

1563-ban kezdte meg a noviciátust, majd egy év múlva a neves Szalamankai Egyetemre küldték, ahol három évig filozófiát és művészeteket tanult. 1567-ben szentelték pappá, első miséjére visszatért családjához Medina del Campo-ba. Ekkor találkozott Avilai Terézzel, amely mindkettejük számára döntő esemény volt életükben. Teréz kifejtette számára a rend férfi és női ágának megújítására irányuló terveit, amelyekkel János is egyet értett és támogatta azokat. 1568-ban, Duruelóban megnyitották a sarutlan karmeliták első házát, ahol János és másik három társa alakították ki az első közösséget. Szerzetesi fogadalmuk megújításával János ekkor vette fel a „keresztes” nevet. Ezekben az években születtek meg Teréz legjelentősebb művei, ill. János első írásai is.

A karmelita megújulás a renden belül nagy nehézségekbe ütközött, amely János számára sok szenvedést okozott. 1577-ben rendtársai elrabolták és a toledói karmelita kolostorba zárták rabként bánva vele, testi és lelki erőszakot alkalmazva rajta. János mégis fogsága idején írta meg egyik legismertebb művét, a „Szellemi páros ének”-et. Szenvedése 1578. augusztusában ért véget, amikor kalandos módon sikerült elmenekülnie fogságából és meghúzódnia a város sarutlan karmelita kolostorában, ahol Teréz és a megújult rendhez tartózó társai nagy örömmel ünnepelték szabadulását. János, miután visszanyerte fogsága idején elvesztett erejét, Andalúziába ment, ahol mintegy 10 évet töltött el a dél-spanyol kolostorokban egyre jelentősebb rendi feladatokat teljesítve. Miután visszatért szülőföldjére, a már teljesen önálló joghatósággal rendelkező rend segoviai kolostorának elöljárója lett. 1591-ben a mexikói új provinciába küldték, viszont súlyosan megbetegedett és még ebben az évben meghalt. X. Kelemen pápa 1675-ben boldoggá, majd XIII. Benedek 1726-ban szentté avatta.

Keresztes Szent János a spanyol irodalom egyik nagy és jelentős alakja. Legfontosabb művei között szerepel a „Kármel-hegy útja”, a „Lélek sötét éjszakája”, az „Égő szeretetláng” és a „Szellemi páros ének” – mondta a zarándokoknak a Szentatya. Ezek elvezetnek Keresztes Szent János mély és széleskörű misztikus tanításához, amelynek célja annak az útnak a leírása, amely az életszentségre, vagyis arra a tökéletes állapotra vezet el, amelyre Isten mindannyiunkat hív. Keresztes Szent János szerint minden jó, amit Isten teremtett. A teremtmények által lehetőségünk nyílik arra, hogy felfedezzük „Azt”, aki magáról nyomott hagyott bennük. A hit az embernek adományozott egyetlen forrás, amely által megismerheti Istent, aki egyszerre három személy – magyarázta a pápa. Mindazt, amit Isten az ember tudtára kívánt adni, Jézus Krisztus által tette meg. Ő az egyetlen út az Atyához (v.ö. Jn 14,6). Bármely más teremtmény semmi sem Istenhez képest, és semmit sem ér. Ezért tehát Isten tökéletes szeretetének eléréséhez az embernek belső megtisztulásra van szüksége. Ami valóban szabaddá és tisztává varázsolja a lelket nem más, mint a dolgoktól való függetlenség: Isten az élet középpontja és értelme. A megtisztulás hosszú és nehézségekkel teli útja természetesen megkívánja az ember erőfeszítéseit, viszont annak egyetlen főszereplője Isten: az egyetlen amit az ember tehet, hogy megnyílik az Isten működésére és nem állít akadályokat elé.

Vajon Keresztes Szent János alakja, a tökéletességre való törekvése mit jelenthet a mai keresztény ember számára? – tette fel a kérdést a pápa. Élete nagyon nehéz volt, mégis fogsága idején írta egyik legszebb művét. Ezáltal érthetjük meg, hogy a Krisztussal való élet erőt ad és megvilágítja utunkat. A hit azt jelenti, hogy átadjuk magunkat Isten szeretetének, amely segít nekünk a mindennapi élet nehézségei közepette. Kérjük tehát az Urat: támogasson minket abban, hogy át tudjuk adni magunkat Isten szeretetének, amelyre hivatottak vagyunk és amely a megváltásunk – magyarázta XVI. Benedek pápa az általános kihallgatáson.

(hh)

Keresztes Szent János a Biblia híve

      Annak, aki ismeri egy kissé Keresztes Szent János életét és írásait, közvetlenül és spontán úgy jelenik meg szentünk, mint akit Bibliával a kezében kell ábrázolni. Bátorkodnék azt mondani, hogy sokkal spontánabb és megalapozottabb ez, mintha kereszttel a kézben jelenítenénk meg őt.

      Mint hívőről, misztikusról és íróról elmondhatjuk róla, hogy éli a Szentírást. Belőle kapja a tapasztalatait, tanításait és nyelvezetét. Olvassa, elmélkedik róla, szemlélődik általa, elemzi; énekli és magyarázza is. Írásaiban közel 1500 biblikus idézet található, valamint azok visszhangjai.

      Lehetetlen teljes egészében osztályozni azt a változatosságot, amit e szent könyv betölt Keresztes Szent János életében és tapasztalatában. Mégis megpróbálunk felsorolni belőlük néhányat:

• mint olvasmány. “Nagyon szerette olvasni a Szentírást, s szinte teljesen ismerte emlékezetből” - állapítja meg róla gyóntatója és barátja, Juan Evangélista. Amikor “bibliai részeket magyarázott, mindig felébresztette a csodálkozást” hallgatóiban.
• mint imakönyv. Bibliájával a rendház, és a kert legelrejtettebb helyein rejtőzött el, s abból oldalakat olvasva és elmélkedve róluk hosszasan imádkozott.
• mint útitárs. Gondoskodott róla, hogy soha ne hiányozzék utazásai során. Énekli a zsoltárokat és az Énekek Énekét, különös szeretettel szavalta János evangéliumának 17. fejezetét. Lisszaboni tartózkodása alatt bibliájával együtt lement a tengerpartra, míg a többi, rendi káptalanon résztvevő atya egy hamis stigmatizált személy sebeivel volt elfoglalva. Nem tud elszakadni úti Szentírásától.
• mint nevelési kézikönyv. Magyarázza testvéreinek a zsoltárokat, a prófétákat, a szenthét elbeszéléseit, Szent Pált. Egy beas-i apáca arról tanúskodott, hogy a közösségüknek tartott előadások alatt “sűrűn olvasta az evangéliumokat, s magyarázta azok szószerinti és lelki értelmét”. Még az alcalái és a baezai egyetemek professzorai is megkérdezték egyes nehezebb részeket illetően, s teljesen fellelkesültek általa.
• mint írásainak forrása. Ezt nyíltan meg is vallja nagyobb műveinek bevezetőjében. “Isten kegyelmével, a legfontosabb s legnehezebben érthető kérdéseknél mindenütt a Szentírást fogadom el vezérül. Ennek nyomán ugyanis sohasem csalódhatunk, mert a Szentlélek szava szól belőle” (Kármelhegy útja, Előszó). Néhány műve szinte nem más, mint a bibliai szövegeknek egy szabad magyarázata: Szellemi Páros Ének (Cántico Espiritual), Románcok (Romances),...
• mint hűséges barát, aki elkíséri a templomba, a kertbe, a cellába, az utazásain. A Biblia nem más számára, mint a Szó és a Jelenlét, ami közelében lehet a halálig. Kicsivel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, a Prior atya elkezdte olvasni neki a halottakért végzendő litániákat és imádságokat. János testvér egy mozdulattal megkéri, hogy hagyja abba, s kéri elválaszthatatlan barátjának jelenlétét: “Olvassa el nekem atyám az Énekek Énekét, mert másra nincs szükségem!” Meghallgat belőle néhány versszakot, s így szól: “Ó, milyen értékes gyöngyök!”.

P. José Vincente Rodriguez OCD

A 2011-es Madridi Ifjúsági találkozó patrónusa Keresztes Szent János! tetszenek ezek a spanyol szervezők:) És ez a találkozó himusza:

Japán inkulturáció

Előszó gyanánt:

1. Nem értek egyet a cikkel, a zen meditáció New Age-s gyakorlat, és a gnoszticizmust már az ősegyházban elítélték, ma sincs másképp.
2. Igen, azt is tudom már, hogy a japán jezsuita egyúttal zen mester, és a főműve a „Zen és a Biblia”: http://pweb.sophia.ac.jp/jesuit45/Kakichi_Kadowaki.html
3.  Nem az embert – vagyis a jezsuitákat vagy a Kármel újság szerkesztőségét kell megítélni, hanem a szellemeket kell megkülönböztetni, amit ez a cikk képvisel, másképp kimoderálom a hozzászólásokat, bármennyire is értékesek legyenek.

Nemeshegyi Péter SJ:
Az út teológiája

      1990-ben jelent meg az Ivanami Soten nevű legnevesebb japán kiadónál Kadovaki K. János, japán jezsuita Micsi no keidzsidzsógaku (Az Út metafizikája) című műve. 1995-ben már az ötödik kiadást nyomták. Ez bizonyítja az e mű által kiváltott nagy érdeklődést, nemcsak a japán keresztények, hanem a nagyközönség körében is. A könyv nemrég német fordításban is megjelent.

      Kadovaki életútja egyedülálló. 1926-ban született Hokkaidóban, Japán legészakibb szigetén. Kiváló tehetségű fiatalember volt, és így bejutott Japán legjobb egyetemére, a Tokió Egyetemre, ahol fizikát és mérnökséget tanult. Tanulmányai közben ismerkedett meg a kereszténységgel és vette fel a katolikus egyházban a keresztség szentségét. Maga írja le könyvében azt a nagy élményt, amelyet számára a keresztség jelentett: „Testemet-lelkemet elárasztotta az öröm és a béke. Ez az érzés mint érzelem elmúlt ugyan, de mégsem tűnt el, hanem egész életemet mozgató alap-energia lett belőle. Ez az öröm és béke indított arra, hogy - minden nehézséget legyőzve - pappá legyek. Ez az öröm indít az evangélium hirdetésére. Ez az öröm számomra éltető energia, egész életem alapja.”

      Kadovaki a keresztségben a János nevet vette fel, és néhány évre rá, 24 éves korában belépett Jézus Társaságába. A két újoncévet Hirosimában töltötte; azután a jezsuiták által vezetett Sophia Egyetem bölcseleti és teológiai karán tanult, s szerezte meg a bölcseleti és teológiai licencia fokozatát. Pappá szentelése után elöljárói Rómába küldték, ahol a Gergely Egyetemen bölcseleti doktorátust szerzett. Tanulmányait tovább folytatta: a New York-i Fordham Egyetemem pszichológiai tudását mélyítette el, a regensburgi egyetemen pedig Meister Eckhart műveit tanulmányozta. Tud latinul, olaszul, angolul, németül. Tanulmányainak befejezése után a tokiói Sophia egyetem bölcseleti karának lett professzora és az egyetemen felállított Keleti Vallásokat Kutató Intézet igazgatója. Ilyen minőségben számos munkacsoportot és kongresszust szervezett és vezetett; közös tanulmányokat folytatott sintoistákkal és buddhistákkal. Különös érdeklődéssel fordult a Zen-Buddhizmus felé; hosszú meditációs heteken vett részt egy zen kolostorban egy neves Zen-mester vezetése alatt. Egy ilyen alkalommal részesült a megvilágosodás (szatori) élményében. Ennek valódiságáról, a Zen-felekezet szokása szerint, mestere írásos bizonyítványt állított ki számára. Kadovaki természetesen megmaradt mélyhitű, buzgó katolikus szerzetes-papnak. Nagy hatással terjeszti a keresztény hitet honfitársai között; több könyvet írt az imádságról; keresztény témájú Nó-színdarabot is szerzett, amelyet az állami Nó-színpadon adtak elő. „Az Út metafizikája” című könyvét, amint maga bevallja, ellenállhatatlan benső ösztönzésből írta.

A hármas háttér

      Kadovaki gondolatvilágának hármas háttere van. Az első: az Út, mint a keleti vallások és lelkiségek alapvető fogalma. A kínai bölcs, Lao ce nevezte a végső, felfoghatatlan és kifejezhetetlen Ősvalóságot Taonak, vagyis Útnak. Ezért nevezik az őt alapítójának tekintő vallást taoizmusnak.

      Lao ce szerint a Tao létező kifejezhetetlen gyökere, nem-szándékos jóság, teremtő spontaneitás. A Tao csendes és alázatos, mint a víz. Keresi a legalacsonyabb helyet, és mindenkinek csak hasznára szolgál. A Tao ereje nőies erő: lágy, képlékeny, és ezért erős. A kemény és merev közel áll a pusztuláshoz. A Tao nem harcol és mégis győz; nem beszél, és mégis válaszol; jó a jókhoz, és jó a gonoszokhoz is.

      Érdekes megjegyezni, hogy egy kínai katolikus tudós, Vu, több évtizeddel ezelőtt készített bibliafordításában a Jánosi Logoszt a Tao szóval fordította.

      A Taoizmus mint vallás nem terjedt el Japánban, de felfogásmódja mégis nagy hatást gyakorolt a japánok gondolatvilágára, és így Kadovaki gondolkodásmódjára is.

      A japán kultúra sajátossága az ott található „utak” sokasága. A kínai Tao szó jövevényszóként átkerült a japán nyelvbe, ahol dónak ejtik. Japánban van dzsúdó (a lágyság útja), aikidó (az érzés-egyezés útja), kendó (a kard útja), kadó (a virágdíszítés útja), csadó (a teaceremónia útja), sodó (a szépírás útja), kjúdó (a nyilazás útja) stb. Mindezeket azért nevezik „út”-nak, mert testtel-lélekkel kell azokat gyakorolni. Az utat nem szemlélni, hanem járni kell. Az „úton” járásnak a célja a teljes egybeforradás az út lényegével. Nincs idő értelmi megfontolásra. A dzsúdó, aikidó, kendó összecsapásoknál: villámgyors akcióval és reakcióval dől el a küzdelem, amely tiszteletteljes mély meghajlás rituális keretében van foglalva. A sodó útját járó szépírók is, hosszú gyakorlás után, vehemens vonásokkal írják le egy pillanat alatt a szebbnél-szebb, lendületes írásjeleket. A csadó is akkor szép, ha művelője teljes benső elcsendesülésben azonosul a ceremónia minden mozdulatával.

      Mindezeknél az utaknál lényeges a „mester” jelenléte. A mesternek engedelmeskedve és őt követve érik a növendék, hosszú-hosszú gyakorlás árán, maga is mesterré.

      Nem csoda tehát, hogy Kadovaki, japán keresztényként, az út és vándorlás élményével igyekszik megközelíteni a kereszténységet.

      Kadovaki gondolatvilágának második forrása a Szentírás. Az út-szó igen sokszor fordul elő az ószövetségi szentírásban. Ugyanígy sokszor fordul elő a vándorolni, járni- ige. Izrael népe Isten színe előtt jár. Élni annyit jelent, mint járni, vándorolni. Az újszövetségi szentírásban is lényeges szövegekben fordul elő az út-szó és a járni, menni, jönni-ige.

      Amint Kadovaki csodálkozva megjegyzi, mégsem fogalmazódott meg az európai kereszténységben az út teológiája. Sokat gondolkoztak és írtak teológusaink a Logoszról, az Igazságról, a Létről, de szinte semmit az útról. Talán azért, mert teológiájukat túlságosan befolyásolta a görög intellektualista gondolkodásmód, amely a testi eseményeket, tetteket, tapasztalatokat elhanyagolja. Az európai teológiában a főnév részesül előnyben az igével szemben. Ezért lett belőle igen statikus teológia.

      Kadovaki egyik ismerőse megkérdezte Karl Rahnert: „Miért nem létezik a kereszténységben az út teológiája?” Rahner ezt felelte: „Azt nektek japánoknak kell megírnotok.” Kadovaki arra vállalkozott, hogy belekezd ennek a teológiának a megírásába. Célja egyfelől az volt, hogy japán módon legyen képes megélni és átgondolni saját kereszténységét. Másfelől azt is reméli, hogy kísérlete kihívást fog jelenteni a nyugati teológusok számára.

      Van persze Kadovaki teológiájának egy harmadik indítóoka is. Ez a II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett teológiai inkulturáció követelménye.

      Maga az inkulturáció-szó a zsinat után született. Én először egy kínai szentírástudóstól hallottam 1970 körül Hong Kongban. Magam voltam egyike az elsőknek, aki azt Európában használta a Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság Einheit des Glaubens und Pluralität der Theologien (A hit egysége és a teológiák sokfélesége) című nyilatkozatának német kiadásához csatolt tanulmányomban, amelyben bemutattam Ázsiában a teológia inkulturációja terén történt néhány kísérletet. Ezekből megemlítek néhányat, amelyek Kadovaki művét is jellemzik:

• (1) Az ázsiai teológusok nem fogalomrendszer kidolgozására törekszenek, hanem arra, hogy a konkrét embert elvezessék az evangélium egzisztenciális átgondolására, megtapasztalására és megélésére.
• (2) Az ázsiai teológusok a transzcendens Isten immanenciáját hangoztatják. Az Isten cselekvő, önmagát adó Isten. Az Isten megemberesülése vezet az ember megistenüléséhez. Az Isten önzetlen, önfeláldozó, önkiüresítő szeretet.
• (3) Isten szenved. Az Atyaisten mélységes fájdalommal adta oda szeretett Fiát a kereszthalálra. Az első teológus, aki az Atyaisten fájdalmáról írt, a japán Kitamori Kazoh volt.
• (4) Az ázsiai teológusok számára a puszta gondolkodásnál is fontosabb a tett. Ezért fektetnek nagy hangsúlyt a hit egzisztenciális megélésére.

      Az utóbbi évtizedekben az európai teológiában is hasonló hangokat hallunk. Elég megemlíteni Hans Urs von Balthasar, Klaus Hemmerle. Eberhard Jüngel, Jürgen Moltmann nevét. Kadovaki teológiai irányvétele tehát megfelel egy most induló irányzatnak.

Az alaptétel

      Kadovaki könyve három részből áll. Az első rész a Basó (1644-94) nevű japán haiku-költő alakját és gondolatvilágát mutatja be. Basó elhagyta békés otthonát; nagy szegénységben állandóan vándorló költő lett belőle. Halála is egyik vándorútján érte. Basó létének teljes bevetésével, gyermeki egyszerűséggel követte a mindenség benső, mozgató, éltető alapenergiáját. Barátjának tekintett mindent és mindenkit. Igyekezett a mindent mozgató Útnak, a mindent formáló ősenergiának működését és szépségét meglátni, és megrendülten megénekelni.

      A könyv második része a Dógen (1200-53) nevű neves Zen-mesterrel foglalkozik. Dógen, aki a japán vallási élet egyik legnagyobb személyisége, testi-lelki életét latba vetve igyekezett a Zen-meditáció által megtapasztalni a mindent egyesítő ősvalóságot.

      A könyv harmadik része, mely oldalszámban a műnek több mint felét teszi ki, Jézust mutatja be, mint az Utat. Nem racionális magyarázatot akar kifejteni, hanem vezetni szeretné olvasóit, hogy megtapasztalják Utunkat, Jézust, és testestül-lelkestül induljanak követésére.

      Kadovaki könyvében hiányzik az úton-járás fenomenológiai leírása. Valószínűleg japán olvasói számára ez nem volt szükséges, de számunkra hasznos lesz néhány megjegyzés.

      Az utat valaki készítette. Az útépítő nemcsak magának tört utat, hanem mások számára is. Járt rajta, hogy mások is járhassák. Az úton vándorló ember az útkészítőnek és az első vándornak nyomaiba lép.

      Az út megbízható. Elvezet valahová.

      Az utat nem nézzük, hanem járunk rajta. Az útról nem eszünkkel gondolkodunk, hanem testestül-lelkestül járjuk azt. Amint az úton előrehaladunk, új meg új perspektívák nyílnak meg előttünk. Amit a völgyben járva még nem láthattunk, azt meglátjuk, amikor az út a hegytetőre ér.

      A vándorlásban vannak útitársaink. A vándorlás alatt találkozunk másokkal. Váratlan arcok tűnnek fel előttünk és megszólítanak.

      Az úton járó nem állapodik meg szobájában. Előre néz, és halad. Nem egy helyben topogó ember, hanem utazó ember (homo viator). Halad a cél felé, a cél elérésének reményében.

      Ilyen út-fenomenológiát tételez fel Kadovaki, amikor Jézusról, az Útról beszél. Kiindulópontja a szentírásnak hittel történő olvasása. Az egész szentírás megértésének kulcsaként János evangéliumának prológusát (1,1-18) választja, melynek isteni üzenetét elfogadja keresztény hittel. Ez a prológus vet fényt az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) szavak értelmére. A teológusok a múltban ebben három szóban crescendo-t láttak. Így például Ágoston szerint, a megtestesült ember-Jézus az út: elvezet önmagához, aki, mint Logosz, az örök igazság és az örök élet. Ezzel szemben Kadovaki, a mai egzegétákkal egyetértésben, úgy vélekedik, hogy a három szó közül az út-szón van a hangsúly. Tamás az útról kérdezősködött (14,5); Jézus fenti válasza után pedig így folytatja: Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam” (14,6b). Tehát megint egy úton való menésről, járásról van szó. Az igazság és az élet szavak azt alapozzák meg, hogy miért egyetlen út Jézus. Azért egyetlen út ő, mert ő az Atyaisten szerető és üdvözítő akaratát egész lényével kinyilatkoztató Igazság (Ignace de la Potterie híres könyve, La verité chez Saint Jean szerint ez a Jánosi igazság-szó értelme), és az élő Atyától kapott élet közvetítője. Jázus tehát az Atyaisten által felülről nekünk adott Út, amelyen járhatunk. Út ő és kapu, mely nem önmagához, hanem az Atyához vezet. Benne kell hinni, hozzá kell jönni, őt kell követni, hogy eljussunk az Atyához.

      Az egész Jézus-esemény tehát leszállás és felszállás. A kiindulópont az Atyaisten dinamikus akarata, heves kívánsága, szeretet-teljessége, szeretet-magmája, amellyel az egész világ üdvösségét akarja. Isten nemcsak van, hanem cselekszik.

      Már az ószövetségben a cselekvő Isten vezeti népét, és azzal együtt vándorol. Ez az Isten mindig kifürkészhetetlen titok marad, de ugyanakkor személyes kapcsolatokat teremt. Bennünk lakik; legbensőbb a mi legbensőbbünknél (intimior intimo meo, Ágoston); mint bölcsesség pedig meg is tapasztalható szívünkben. Ez az Isten az emberekkel együtt vándorló, őket mozgató energia, és ugyanakkor az egész vándorlás végső célja.

      János prológusa mondja erről az Istenről, hogy van egy Igéje. Az Ige nemcsak tudásközlés, hanem a személy benső energiájának kiáradása, önkifejezése. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt; és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). Az isteni élet tehát hatalmas energia, aktus. Az Isten él; szeret, ad, befogad. Az Ige léte: szeretet-közösség az Atyával.

      Ez az Ige az Atya akaratából és a maga akaratából „testté lett” (1,14). A „test” szó az egész embert jelenti, de kidomborítja annak földiségét, halandóságát. Az Ige azáltal, hogy „testté lett”, teljes szolidaritást vállalt mivelünk, halandó emberekkel.

      Az Ige az Atyaisten mindenkit üdvözíteni akaró irgalmas, jóságos akaratából lesz testté. Jézus testével is beszól: minden tett, gesztusa: kinyilatkoztatás. Jézus minden működése a benne levő szeretet-teljesség túlcsordulása.

      A tevékenyen működő megtestesült Ige a Szentlélek energiájával belülről vonz és vezet bennünket. Az Atya szeretet-teljessége működteti. Jézus ezt a szeretet-teljességet közli, útitársunk lesz, velünk együtt vándorol. Ennek a vándorlásnak végső célja az Atya házában ünnepelt lakoma: az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való boldog, tökéletes és örök életközösség.

      Az Ige „velünk együtt sátorozott” (1,14), népével együtt vándorló Istenként. Az ő felszállása olyan, mint egy hatalmas folyam, amely visszavezet mindent az Atya szeretettengerébe. A leszálló és felszálló üdvösségtörténet látható főszereplője Jézus; de láthatatlan főszereplője az Atya. A jánosi dualizmust (fény-sötétség, igazság-hazugság, élet-halál, szabadság-szolgaság) tehát egy hatalmas drámai történésben legyőzi a fény, az igazság, az élet és a szabadság.

Néhány jelenet a szinoptikus evangéliumokból

      Kadovaki ennek az alapfelfogásnak keretében emel ki és magyaráz néhány szöveget a szinoptikus evangéliumokból. Nem térhetünk ki valamennyi szövegre. Csak a legfontosabbakat említjük.

• (1) Kadovaki szépen magyarázza a tanítványok meghívásának értelmét. A tanítványok nem utánozzák, hanem követik Jézust. Vele együtt élnek; az ő Lelke vezeti őket. A tanítványok Jézussal és Jézus erejével hirdetik az evangéliumot. Jézus teszi őket vándortársaivá az Atya felé való vándorlásban. Mindez persze nemcsak az első tanítványokra áll, hanem minden kor minden emberére, aki Jézus tanítványává szegődik.
• (2) Jézus példabeszédekben tanít. Nem elméleti igazságokból vezeti le tanítását, hanem az életútjukat járó emberek életéből veszi hasonlatait Minden példabeszédében szereplőként ott van maga Jézus. Ő a magvető, ő a házigazda. A példabeszédek elején vagy végén Jézus gyakran mondja: „Hallgassátok!” Jézus szavait nem úgy kell hallgatnunk, mint egy iskolai előadást. Nem unottan, fél-füllel. Hiszen életünk múlik azon, hogy hallgatunk-e rá vagy sem. Egész testünknek füllé kell lennie. Hallgassuk őt, fogadjuk be szavait, váltsuk tettre azokat! Tudnunk kell, hogy Jézus sohasem hagy egyedül. Ő útitársként mindig velünk van. Kettesben vagyunk.
• (3) Az apostolok küldetésekor Jézus tőlük teljes nincstelenséget követel. A nincstelent nem tölti be semmi; ezért befogadóképessége tökéletes. Együtt tud örülni az emberszerető Isten üdvözítő működésének megtapasztalásakor. Jézus akkor boldog, amikor az történik, amit az Atya akar, vagyis amikor az emberek eljutnak az üdvösségre.

Az Út az apostoli levelekben

      Kadovaki út-teológiáját kiegészíthetjük és alátámaszthatjuk néhány fontos szöveggel, amelyeket az apostoli levelekben találunk. Így Pálnak a korintusiakhoz írt első levele szerint a szeretet „mindent felülmúló út” (1Kor 12,31). A szeretet tehát nem a karizmák egyike, nem is a legkiválóbb karizma, hanem más kategóriába tartozik. A karizmák nem szükségesek az üdvösséghez, de a szeretet-út nélkül járni nem lehet, célba érni nem lehet. A 13. fejezet szerint, e nélkül az út nélkül a karizmák „semmit sem érnek”, sőt károsak.

      A szeretet sokkal több, mint egy erkölcsi norma. A szeretet a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22, egyesszám!). Ez a szeretet a megelevenítő Lélek-Krisztustól (1Kor 15,45) belénk áramló „élet Lelkének törvénye” (Róm 8,2), amely belülről mozgat és vezet. Mi a „Lélek szerint járunk” (Róm 8,4; Gal 5,25).

      Az Efezusiakhoz írt levél ezért így tudja tömören összefoglalni az egész keresztény életet: „Mint Isten szeretett gyermekei, legyünk az Isten utánzói, járjunk a szeretetben, ahogy Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk áldozati ajándékul Istennek” (5, 1-2).

      Ugyanezt a gondolatot fejezi ki más szavakkal a Zsidókhoz írt levél: „Teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpiton keresztül, vagyis az ő testén keresztül” (10,20). A meghalt és feltámadt Krisztus teste élő és új út számunkra. Ez az út megnyílt: „Krisztus által van szabad utunk egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18).

Összefoglalás

      Jézus útja halálával és feltámadásával jut el betetőződéséhez. A megtestesült Ige az összemberiség üdvét akaró Atyaisten kívánságát megvalósítandó, leszálló és felszálló mozgásával az egész emberiséget az Atya szeretet-teljességébe vezeti. A feltámadt Jézus azt az örömet adja a tanítványoknak, amely egész életüket ihleti és vezeti. Jézus isteni erővel tölti be őket, és így ők is úgy tudnak működni, mint ő: hirdetik és terjesztik az Isten országát. Mindig együttműködik velük Jézus. Ez a működés biztonságosan halad előre a történelmen keresztül az eszkatológikus kiteljesedés felé. Azt, aki Jézus hívását követi, átöleli az Út-Jézus útitársi működése. Az ilyen ember megtagadja önmagát, követi Jézust, belép az Atya szeretetébe, együtt dolgozik Jézussal, hogy minden embert elvezessen az Atya, Fiú és Szentlélek szeretet-közösségébe.

• „Az út, mint benső megtartó erő, útitársunkként folytatja vándorlását, élteti tetteinket. Az útnak, mint a mindenséget átható alapnak méltóságteljes éltető működése függőleges és vízszintes irányban végtelenül kiterebélyesedik, minden létezőt betölt, megjeleníti és kinyilatkoztatja az Atyaisten szeretet-teljességét. Ez egyben az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének hatalmas drámája, szeretet-himnusz, amely az eget és a földet betöltő méltóságteljes szimfónia. A barátaiért életét feláldozó szeretetet kinyilatkozató Krisztus életműve beborítja a mindenséget és átöleli az emberiség egész történelmét. Ennek következtében az emberiség minden egyes tagja és a mindenség minden létezője a Szeretet függőleges éltető működése révén egymással kommunikál, egymáshoz kapcsolódik, szeretet-himnuszként lángol fel, eget és földet és az emberi történelmet áthatva visszhangzik a végtelen szuperkozmoszban”.

      Ezek Kadovaki könyvének zárószavai. Könyvét értékes műnek tartom. Eltúlozza ugyan a héber és a görög gondolkodásmód ellentétet, és ez utóbbinak értékét nem veszi eléggé figyelembe. De művének nagy értéke, hogy követi azt az ideát, amelyet egy mai német teológus így fogalmazott meg: „A szentírás szövegei olyanok, mint a hamu, mely megmaradt annak az istenélménynek hatalmas tüzéből, amely a szövegek íróiban lángolt. Az egzegéták sajnos gyakran azzal foglalkoznak, hogy ezt a hamut szortírozzák. Pedig az eredeti lángot kellene feléleszteniük! Ehhez persze új tüzelőre van szükség. Ez a tüzelő pedig nem lehet más, mint a szentírás-magyarázó istenélménye.”

      Kadovaki egész könyve hatalmas istenélményből fakadt. Ez teszi értékessé. Ezért ad jó teológiát. A teológia célja ugyanis, Szent Bonaventura szerint nem más, mint az, hogy „jók legyünk” (ut boni fiamus).

A szöveg és az illusztráció forrása:

Kármel újság, 2010/6, 15-22. oldal

Ontológia

http://www.magnificat.ro/

Orosz ortodox püspökök: http://www.pravoslavie.ru/english/44303.htm

http://torahtreasuretrove.com/page/10

Ima a Gangesz folyóban

http://www.flickr.com/photos/glosackmd/4301303071/

Afrika: http://www.thedisplacedafrican.com/2008/01/steps-to-end-the-suffering-and-violence-in-kenya/

http://baytulhikmah.wordpress.com/2010/09/08/what-weve-done-and-havent-mentioned/

Indiánok: http://www.corbisimages.com/Enlargement/FG002142.html

Tibet: http://blogs.reuters.com/photo/2008/10/22/tibetan-prayers-audio-slideshow/

Kína: http://www.bjreview.com.cn/photo/txt/2010-06/03/content_276374.htm

A trianoni békediktátum és a Vatikán politikája

• Az egyháztörténet külön tudományág. Utánanéztem kimondottan az erdélyi katolikus egyház történetének. De a többi elszakított területnek is megvan a maga kálváriája, egyháztörténete, múltja és jelene.

      A trianoni békediktátum után az erdélyi magyar katolicizmus egészét sújtó engedékeny vatikáni politikával szembeni ellenérzést és a várható következmények miatti aggódást Gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspök nyíltan megfogalmazta:

• „Magyarország ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket tesz a Szentszék, amelyek az új államok erősödését szolgálják… nem a latin katolikusokat védik, hanem a román államot és a románokat, mert futnak az unió illúziója után”.

       Állíthatjuk, hogy prófétai kijelentést tett, most is ez a politikájuk: például tény, hogy 1999-ben II. János Pál pápa épp azokra az országrészekre nem látogatott el, ahol a görög, illetve római katolikus hívek 85 százaléka él, és jogosan okozott nagyfokú csalódást mind a papok, mind a hívek soraiban, látogatása csak Bukarestre korlátozódott.

      Rá tizenegy évre, 2010-ben dr. Jakubinyi György érsekünk ad limina látogatáson volt a Szentatyánál:

• Ezután leültünk, s kezdődött a 15-20 perces magánbeszélgetés, amin a pápán és rajtunk kívül senki nem volt jelen. (...) Megemlített fájdalmunkat: hogy a millenniumra kértük vissza régi nevünket, az erdélyi nevet, de a Szentszék nem adta meg, úgy ítélte, ez nem „időszerű”. Említettem korábbi sérelmünket is, amely még 1990–1991-ből való, amikor metropolita-tartományt kértünk, és csak a felét teljesítette a szentatya: exempt érsekség lettünk, fél millió magyar, a másik fél millió maradt Bukarestnek alárendelve. A salamoni döntés dühítette mind a magyarokat, hiszen nem ezt kértük, mind a románokat, akik úgy vélték, a lengyel pápa magyarbarát, és elszakította egyházilag Bukaresttől Erdélyt. Mindezekre a pápa nem válaszolt. A szentatya végig jóságosan mosolygott.

      Mit is kért jogosan vissza a mi Érsekünk:

      Az Erdélyi – mostani hivatalos elnevezése szerint – a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyét 1009-ben Szent István alapította. Felvetődhet a kérdés, hogyan tudható ez ilyen bizonyossággal, amikor az alapítást bizonyító oklevelek 1277-ben, a püspöki székesegyházat megrongáló tűzvészben elégtek. Az egyházmegye alapításának pontos évszámát páter Szilas László római jezsuita történésznek sikerült két évtizeddel ezelőtt bebizonyítania. A Szent István király által alapított püspökségek alapító bulláit összehasonlítva nemcsak rekonstruálta, hanem meggyőző módon tételszerűen levezette, hogy az Országépítő által életre hívott tíz püspökség sorában a kalocsai, az egri, az esztergomi után 1009-ben negyedikként az erdélyi püspökség megalapítása következett. Az említett évszám hitelességét alátámaszthatja az akkori ostiai püspök, egyben pápai követ, aki abban az esztendőben erősítette meg a püspökségek kijelölt határait. Elnevezése miatt unikumként említendő, mert az egyetlen olyan magyarországi egyházmegye, amely alapításkori elnevezését a területéről és nem a székhelyéről kapta. A korabeli oklevelek a püspököket is a terület neve alapján szólították meg, Episcopus Ultrasilvanus, vagy Transilvaniensis, 1187-től Transilvanus, azaz erdélyi. A 11. században épült a gyulafehérvári székesegyház, amely Szent László uralkodása alatt fejeződött be.

• Az első világháború után Románia képviselői 1919. december 9-én Párizsban aláírták azt a különegyezményt, melyben megígérték, hogy biztosítani fogják az újonnan hozzácsatolt területek lakóinak a jogegyenlőséget.

      A trianoni békediktátum (1920. június 4-én) következtében Nagy-Románia megszűnt egy vallású és egy nemzetiségű ország lenni. Az első világháború után Románia területileg több mint kétszeresére nőtt, és állami keretébe jelentékeny népi és vallási kisebbségeket olvasztott be.(Románia megkapta Besszarábiát, Bukovinát, Erdélyt, a Bánát és Kelet-Magyarország egy részét.)

Majdnem mindegyik vallásfelekezetnek megvolt a maga infrastruktúrája, rendelkezett belső autonómiával, egyházi intézményekkel, s jogi kapcsolatban állt jórészt külföldi egyház- megyékkel és egyháztartományokkal. Jelentékeny vallási kisebbségek kerültek az új országhoz[1].

      Elméletileg: a gyulafehérvári határozatok 3. cikkelye a vallásfelekezeteknek egyenlő bánásmódot és autonómiát előlegezett, s az anyanyelv használatát a tanításban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Ezt megerősítette a párizsi kisebbségvédelmi szerződés (1919. december 9-én), mely az ország minden lakójának teljes szabadságot, védelmet és egyenlőséget ígért.

      Gyakorlatilag: 1918 őszén a román királyság katonái, mint antantsereg, megszállták Erdélyt. Románia 1918. december 11-én a 3632. számú törvényrendelettel törvénybe iktatta a gyulafehérvári határozatokat. Ferdinánd király az ideiglenesen Romániához csatolt területek igazgatásával a Nagyszebenben székelő Erdélyi Kormányzó- tanácsot (Consiliul Dirigent) bízta meg. A Kormányzótanács vallás- és közoktatásügyi reszortfőnöke, Vasile Goldis december 29-én kelt 1. számú körrendeletében tudatta a magyar egyházak konzisztóriumaival, hogy „az immár Romániával egyesült területek hatóságainak mindennemű egyházi, iskolai és kulturális ügyében való kapcsolata megszűnik a budapesti magyar köztársasági kormánnyal és a magyar hatóságokkal.”

• Természetesen a párizsi szerződést a román parlament rá egy évre, már 1920. augusztus 30-án raktifikálta.

      Az állam törvényeitől függetlenül az egyházi önkormányzatot mindenféleképpen meg kellett szervezni. Erre köteleztek az egyetemes egyházi törvények rendelkezései. Az új Codex Juris Canonici 1519-1923. Canonjaiban elrendelte, hogy az egyház anyagi javainak adminisztrálása miatt püspökmegyei vegyes tanácsot kell szervezni. Ez pedig nem más, mint az Erdélyi Római Katolikus Státus jogintézménye. Az impériumváltozás utáni első ülését 1920. szeptember 29-én tarthatta. A helyzet akkor enyhült, amikor Mailáth Gusztáv Károly erdélyi és Glattfelder Gyula csanádi püspök 1921. március 19-én, Széchenyi Miklós nagyváradi püspök pedig április 9-én tett hűségesküt Ferdinánd román királynak. De a támadások folytatódtak. A román állam kisajátította a Státus kezelésében lévő vagyon nagy részét: Constantin Garofild földművelésügyi miniszter 1921. július 23-án megjelent agrártörvénye az erkölcsi testületek (tehát a vallási intézmények) mezőgazdasági birtokainak kötelező, teljes kisajátítását mondta ki. A földbirtokreformot nem egységes jogszabállyal, hanem az ország egyes régióiban külön-külön törvényekkel hajtották végre. Az erdélyi, a bánsági és a partiumi országrészekre más agrártörvényt és kisajátítási törvényt alkalmaztak, mint a régi gazdaságilag és kulturálisan elmaradt regáti (Oltenia, Muntenia, Moldva, Dobrudzsa) illetve a Bukovina területekre. A román földbirtokreform egyik alapvető célkitűzése volt, hogy megváltoztassa Erdélynek az elmúlt évszázadok folyamán kialakult közbirtokrendszerét, lett légyen az kincstári, községi, közbirtokossági vagy egyházi-, iskolai, alapítványi- és társulati birtokok. A kisajátított közbirtokok – nemzetiségi szempontból – kilenctized része magyar és német vagyon, viszont a létesített közbirtokok héttized része román vagy román érdekeltségű közvagyon. Az agrártörvények értelmében csak az erdélyi katolikus egyházmegyék 290 570 hold birtokából 277 645 kat. holdat (98 %) sajátítottak ki. A katolikus egyház egyéb vagyonát a hadikölcsön, a korona-beváltás, a lejinfláció stb. erősen megnyirbálta. Ugyanekkor az egyházra sokkal több kulturális feladat hárult, mint a háború előtt, pl. az iskolafenntartás terén a háború előttinek többszörösére emelkedett a rája nehezedő teher.

      Ekkor a Szentszékhez fordultak védelemért. Időközben az egyház helyzete tovább romlott. A vallásügyi törvény 11. §-a értelmében a római katolikus egyház nem tartozhatott a jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetek közé. Ennek megoldását egyelőre nyitva hagyták, csupán a 7. §-ban találunk utalást arra, hogy az állam és a római katolikus egyház jogviszonyát külön szerződésben fogják rendezni. Az 1923. évi román alkotmány 71. cikkelye pedig megfosztotta szenátusi tagságától a négy római katolikus püspököt. Erdély régi „bevett vallásaival” együtt történelminek ismerte el ugyan, de az alkotmány 22. §-a kimondta, hogy az ortodox, – görög keleti – egyház uralkodó egyház a román államban, a görög katolikus egyháznak pedig elsőbbsége van a többi felekezet előtt (bizánci rítusa és anyanyelve miatt).

      Onisifor Ghibu révén elkezdődtek a könyörtelen támadások is. Ghibu, a kolozsvári egyetem tanára nem kevesebbet akart elérni, mint azt, hogy a római katolikus egyház és iskolái javait elvetethesse és az ortodox egyház javára bekebeleztethesse. (Követelte a két nagy kolozsvári istenháza, a Szent Mihály és a piarista templom elvételét is). (...) Kirohanásaiból kijutott az iskolák és templomok fenntartását szolgáló, vallás- és tanulmányi alapokat kezelő Státusnak is. Mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy olyan politikai szervezet, mely állam az államban.

      A román kormány és a Szentszék között folytatott tárgyalások eredményeképpen kötötték meg 1927. május 10-én a Románia és a Vatikán közötti konkordátumot. Ez a szerződés szabályozta a román állam és a katolikus egyház egymáshoz való viszonyát. Az aláírt dokumentum, – melyet 1929. május 29-én ratifikált a román parlament – súlyos csapást mért az erdélyi római katolikusokra. A megegyezés alapján az ősi, másfélmillió hívőt számláló erdélyi püspökségek helyett az ezekhez képest elenyésző nagyságú és lélekszámú, csupán 26 egyházközséget számláló bukaresti egyházmegyéből hozott létre érsekséget. A román parlament felsőházába, a szenátusba a romániai római katolikusok képviselőjeként Alexandru Cisar bukaresti érseket hívták meg. A konkordátum értelmében szűnt meg a 900 éves nagyváradi püspökség és került egyesítésre a szatmári püspökséggel. Helyette engedélyezte a megegyezés egy újabb görög katolikus püspökség létrehozását. A szintén 900 éves erdélyi püspökség elnevezés megszüntetésre került. Helyette a gyulafehérvári püspökség kifejezést lehetett csak használni.

      A megszületett konkordátummal Majláth püspök is elégedetlen volt és ennek finoman hangot is adott a Státus soron következő gyűlésén:

• „Ami még hiányzik a konkordátumból, azt lehet pótolni. Azért vannak itt katolikus képviselőink és szenátoraink… Ott lesz a püspök is, mindaddig, amíg él…”.

      Mindezek tudatában teljességgel érthető és nem pátoszos dicshimnuszként értelmezhető Gyárfás Elemér átgondolt megállapítása, melyet Majláth püspöknek írt levelében fogalmazott meg:

• „Nagyméltóságod jelenleg már sajnos az egyetlen s emberi számítás szerint hosszú időre, talán évszázadokra az utolsó katolikus püspök, kit a Romániához csatolt volt magyar területekre még az apostoli magyar király nevezett ki… Nagyméltóságodra vár tehát az a nagy történelmi feladat, hogy azokat az ősi pilléreket és tradicionális intézményeket, melyek e területen a múltban fennállottak s amelyek a jövőre biztosítani alkalmasok Erdély magyar népének hitében és nyelvében való megmaradását, akként erősítse meg és bástyázza körül, hogy ezek a későbbi idők viszontagságai között is oltalmat és fedelet nyújthassanak utódaiknak”.

      A konkordátum előzményéhez tartozik a Vatikán és a Nagy Románia 1919-ben diplomáciai kapcsolatának létesítése, a konkordátum létrehozása érdekében már a következő évben elkezdték a tárgyalásokat. A román kormány erőteljes, mondhatni túlzó követelésekkel lépett fel, melyeket Vasile Lucaciu görög katolikus pap állított össze. A tárgyalásokon résztvevő Netzhammar római katolikus érsek így jellemezte az első tervezetet:

• „A győzelem friss mámorában íródtak le a Szentszéknek Romániával való első konkordátum-tervezetei, amelynek éle a Romániához került katolikus magyarság ellen volt fordítva, nevezetesen a nagyváradi és szatmári két magyar püspökség megsemmisítésére”.

      Az erdélyi katolicizmus „kőszikláját”, az egyházi, iskolai és alapítványi javak kezelőjét, az Erdélyi Római Katolikus Státus intézményét nem tudták térdre kényszeríteni a hatalomváltozás után megalakuló román kormányok. Folyamatos támadások zajlottak ellene, melyek legelszántabb képviselője Onişifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár volt.

• „Kíméletlen támadást intézett az erdélyi katolicizmus ellen azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy egyházmegyénket, első sorban pedig az erdélyi római katolikus Státust intézményeivel összetörje” – írta egyik levelében Majláth püspök. Neve ismerősen csengett, a Monarchia Magyarországában az erdélyi ortodox főegyházmegye elemi oktatásügyi iskola-felügyelője volt. A világháború alatt inspektori állását otthagyva az akkori Romániába szökött, s már akkor elkezdte támadásait. Tanulmányokban és könyvekben igyekezett „leleplezni” a Státust, mint a magyar állam nemzetiségeket elnyomó egykori eszközét. Csúsztatásait és hamisításait összegyűjtötték, és tényszerűen megcáfolták. Tulajdonképpen a Státus vagyonára fájt a foga, mindenáron a templomokat és iskolákat fenntartó alapjait akarta elvetetni. Konok elszántsággal elérte, hogy a vallásügyi minisztérium „történelmi jogi bizottságot” alakított az ő elnökletével a Státus vélt jogi anomáliáinak kivizsgálására. A bizottság jelentését „Egy anakronizmus és egy kihívás” címet viselő munkájában adta közre, mely a Státust alapjaiban támadta és egész létét megkérdőjelezte. A Státus vezetői a román kormányhoz felterjesztett emlékiratban foglalták össze az autonóm intézménnyel kapcsolatos legfontosabb érveket és dokumentumokat. A Státus vezetői, Majláth püspök egyházi és Gyárfás Elemér világi elnök a latin nyelvű memorandumot személyesen vitte Rómába.

      Nagyon érdekes, hogy a kolozsvári egyetemi tanács, a rektor, a bölcsészeti és természettudományi kar és ráadásul Ghibu kollégái közül három római katolikus egyetemi tanár – köztük az olasz Baroni Serra – külön-külön fellépve követelték a Státus azonnali feloszlatását. A három egyetemi tanár még külön memorandumot is szerkesztett XI. Pius pápának, melyben nacionalista-jellegű szervezetnek minősítették a Státust. Ezt a meglepő kijelentést azzal indokolták, hogy őket – bizonyára azért, mert nem magyarok – nem hívták meg a Státusgyűlésekre.

     A magyar ifjúság lelki szükségleteire már nem ügyeltek annyira az állam emberei. Majláth Gusztáv Károlynak különösen fájt az egyházi iskolák és a gyermekek helyzete. Ahogyan Márki Sándornak írt levelében kifejtette:

• „Minket magyar nyelvű katholikus iskoláink sorsa nyugtalanít ma legjobban. Iskoláinkat garmadával zárja be vagy foglalja le saját céljaira a román kormány, a teljesíthetetlen miniszteri rendeletek özöne derékba töri megmaradt iskoláink működését, ó-királyságbeli magyarul egy szót sem tudó tanerőkkel árasztják el színtiszta magyar (székely) városainkat és községeinket, s az új iskolai törvénnyel próbálják megadni iskoláinknak az utolsó kegyelemdöfést.” 

      Tanulságos a magyar és a román felekezeti elemi iskolai tanítók számarányának összehasonlítása. Az 1920-as hatalomváltozás időszakában a volt magyar részeken 1124 görög katolikus és 1535 görög keleti, összesen 2659 román tanító működött. Az 1930/31. tanévben az erdélyi püspökség területén 417 magyar felekezeti tanító, a négy püspöki egyházmegyében összesen 612 tanító oktatott.

      Tehát mindez még jóval a kommunista véres terror előtti tanügyi politika.

      Az interneten megtalálható forráslinkek:

http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/saspeter-erdely.htm

http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/saspeter.htm

http://romkat.ro/?q=node/1960

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=653

http://www.jak.ppke.hu/hir/ias/20101sz/05.pdf

http://lexikon.katolikus.hu/E/erd%C3%A9lyi%20papi%20b%C3%A9kemozgalom.html

http://eloerdely.org/most/043099.html

      A kommunizmusban boldog emlékű Márton Áron püspököt állította Isten az Egyház élére, a békepapi mozgalom megszűnése szintén neki köszönhetjük. Ugyanakkor a holokauszt idejében is másképp viselkedtek a katolikusok a zsidó testvéreinkkel szemben:

• Szemtanúja voltam, amikor a háború közvetlen befejezése után, Székelyudvarhelyen bérmált s a fogságból valamiképpen megmenekült zsidó ügyvéd, a már nem létező egyházközsége képviseletében letérdelt és sírva csókolt kezet a püspöknek, köszönetet mondva (saját szavait idézem): „Hogy apokaliptikus időkben népem védelmére kelt, köszönöm Püspök úr!” (P. Biró Antal: Szolgálati papság!, Déva 2010, 7. oldal).

      A regáti zsidók holokausztjáról főleg angolul itt olvashatunk, náluk másképp történt mint Erdélyben:

http://www.romanianjewish.org/en/In_Romania.html

      Románia jelenlegi etnikai összetétele angol és román nyelven:

http://muvelodes.ro/

__________________________________________________

[1] A Trianon után a csanádi egyházmegye három részre szakadt. A püspöki székhely (Temesvár) 153 plébániával és 452 000 hívővel Romániához, 67 plébánia 240 000 hívővel Jugoszláviához és 33 plébánia 200 000 hívővel Magyarországhoz került. A szatmári egyházmegye 102 plébániájával három részre szakadt. 44 plébánia 72 000 hívővel és a püspöki székhellyel együtt Romániának; 44 plébániája 75 000 hívővel Csehszlovákiának; 14 plébániája 13 000 hívővel Magyarországnak jutott. A nagyváradi egyházmegye két részre szakadt, amelyből Bihar megye nagyobbik fele és egész Szilágy megye püspöki székvárosával és 45 plébánia kb. 80 ezer hívőjével együtt Romániáé lett, és a népesebb plébániák 100 ezer hívővel Magyarországon maradtak. Tehát ennek a jelentékeny vallási kisebbségnek kellett rendezni a jogi helyzetét az új Nagy-Romániában.