Szükséges-e a lelkivezetés?

A klauzúrában élő szerzeteseknek és nővéreknek sokkal inkább szükséges egy jó lelkivezető, mint a világiaknak. Avilai Szent Teréz a leányainak okos tanácsokat ad, és felhívja a veszélyekre is a figyelmet:

"Ha látják, hogy gyóntatójuknak minden szava lelki javukat célozza; ha nem vesznek benne észre semmi léhaságot - mert hiszen azt rögtön észreveszi mindenki, aki nem egészen együgyű - s ha látják, hogy istenfélő ember: akkor ne törődjenek azzal, ha akármekkora vonzalom ébred is fel önökben iránta, hanem vessék meg az ilyen kísértést és fordítsák el arról figyelmüket. Meglátják, hogy ha így tesznek, az ördög végre is belefárad s békében fogja önöket hagyni. Ellenben, ha a gyóntatójukon észrevennék, hogy valami léhaságon jár az esze, akkor nézzenek nála mindent gyanús szemmel; s ne tárgyaljanak vele, még a legszentebb dolgokról sem; éppen csak a bűneiket gyónják meg és végezzenek vele röviden. A legjobb, ha ilyenkor megmondják a főnöknőnek, hogy nem jó hatással van a lelkükre és más gyóntatót választanak. Ez a leghelyesebb eljárás, feltéve, hogy nem ejt csorbát a gyóntató becsületén(... ) Fontolják meg, hogy ezt meg kell tenni minden áron, mert a dolog veszélyes és pokoli helyzetbe sodorhatna mindnyájunkat. S arra is figyelmeztetem önöket, hogy ne várjanak addig, amíg a baj nagyra nő, hanem mindjárt csírájában fojtsák azt el minden rendelkezésükre álló eszközzel. Ezt egészen nyugodt lelkiismerettel megtehetik. Én e tekintetben az Úrba vetem bizalmamat; Ő nem fogja megengedni, hogy olyanok, akiknek esze szükségképpen mindig imádságon jár, meg tudjanak szeretni valakit, ha csak nem szent életű ember az illető."

Thomas Merton (trappista szerzetes volt) tárgyalja a világiak lelkivezetését is:
(Megj: csak idézetek kerülnek fel a blogba, nem a teljes fejezetek!!!)

• Szigorúan véve az egyszerű kereszténynek nem szükséges a lelkivezetés. De bárhol fordul elő sajátos küldetés vagy hivatás, ott magának a hivatásnak a természete magával hozza a vezetés bizonyos minimumát.
• A hivők rendes érintkezése lelkészükkel és gyóntatójukkal szigorúan véve elég arra, hogy ezek gondot viseljenek szükségeikre. De ez persze föltételezi azt, hogy lelkészük ismeri őket, és hogy van rendes gyóntatójuk. Kiterjedt plébánián, ahol a lelkésszel való kapcsolat talán igen csekély vagy teljesen hiányzik, legalább rendes gyóntatója legyen valakinek, aki ismeri őt, ha a gyóntató nem is mindig formálisan és kifejezetten „lelkivezető”. Ennek oka az, hogy a gyónás természeténél fogva magában foglal egy kis lelkivezetést. A gyóntató köteles a gyónó tanítására és irányítására, legalább annyira, amennyire ez a bűnbánat szentségének gyümölcsöző vételéhez szükséges. De mikor valaki szokásszerűen súlyos bűnöket követ el, akkor - ha valóban eredményes lépéseket akar tenni a bűn elkerülésére - feltétlenül tanácsra és megfelelő útbaigazítósra van szüksége. Ha pedig nem hajlandó ilyen lépésekre, akkor mondhatjuk-e, hogy gyümölcsözően veszi a szentséget? így tehát még a rendes gyónásba is bele kellene tartoznia bizonyos mértékű lelkivezetésnek.
• Azt gondolhatná valaki: miután a világi ember nem „a tökéletesség állapotában” él, nem szorul ilyenfajta vezetésre. De mihelyt a világinak különleges munkatere van az Egyház érdekében, vagy helyzete sajátos problémákat vet föl, feltétlenül szüksége lenne vezetőre.
• Mindenkinek, aki szabadon igénybe vesz bizonyos hivatásos eszközöket, hogy elérje az egyesülést Istennel, természetszerűen szüksége van sajátos lelki alakításra. Az ilyen férfit vagy nőt meg kell tanítani hivatásának jelentőségére, szellemére, céljaira és jellegzetes problémáira. Ez sokkal mélyebbet jelent, mint pusztán külső alakulást - annak megtanulását, hogyan kell megtartani a szabályokat, hogyan kell kivitelezni a közösségi élet különféle szokásait és előírásait. Attól a perctől kezdve, hogy valaki belép egy szigorúan intézményesített életbe, ahol a legkisebb részletig minden szabályozva van, a bensőséges egyéni irányítás erkölcsileg szükséges védőszerré válik az eltorzulós ellen.
• A szerzeteséletben, különösen a kiképzés korszakában, a boldogság valóban a bölcs irányítástól függ. Természetesen a szerzetes „üdvözülhet” jó lelkivezető nélkül is. Nem erről van szó. Az a kérdés: élhet-e termékeny, boldog, értelmes lelkiéletet? Legalábbis valamennyi irányítás nélkül ez aligha lehetséges. De persze nem föltétlenül egy pap, teológus vagy szakember vezetésére célzunk. Nővérek esetében egy bölcs főnöknőnek vagy egy jó újoncmesternőnek képesnek kellene lennie bizonyos mértékű vezetésre a jelzett értelemben.

• Még a kiképzés után is, a fogadalmas szerzetesnek is szüksége van kelkivezetésre. Egyes esetekben nem is találkozik előbb a komolyabb problémákkal, csak a fogadalomtétel után. Bizonyos körülmények között a vezetés ilyenkor szükségesebb, mint valaha. Nagyon fontos, hogy a fogadalmakat közvetlenül követő időben minden szerzetes, hacsak lehet, állandó - bár nem szükségképpen gyakori - irányításban részesüljön. Legkívánatosabb olyasvalakinek a benső irányítása, aki ismeri és megérti őket, a kötetlenség és bizalom légkörében, ezt pedig az elöljáróval talán nem olyan könnyű megteremteni. Az évek tapasztalataira támaszkodó szerzetesek már föltételezhetően tudják magukat irányítani - de néha még nekik is szükségük van arra, hogy bölcs lelkivezetőtől kérjenek tanácsot. Egy szerzetesnek sem szabad azt gondolnia, hogy neki egyáltalán nincs szüksége lelkivezetésre.
• Megjegyzendő: semmiképpen sem tételezzük fel, hogy minden szerzetes számára ugyanolyan szükséges a lelkivezetés. A fiatalok jobban rászorulnak, mint az öregek, de gyakorlatilag minden az egyéni eseten fordul. Általában azonban haszonnal ismételhetjük meg azt az állításunkat, hogy érett szerzetesnek rendes körülmények között képesnek kell lennie saját irányítására. Felelős állásban lévő, nehéz megbízatást betöltő ember bizonyára sok olyan döntéssel kerül szembe, amiért ő és csakis ő felelős Isten színe előtt. Sőt olyan problémák megoldása is várhat rá, amelyeket lehetetlen bárki más ítéletének alávetni. Ez rettenetes magányba zárja. Egyes szerzeteseket és papokat rémület tölt el ilyen elhatározások puszta gondolatára is. Pedig ez tévedés. Nem szabad menekülnünk a felelősség elől, nem szabad olyan bálványt csinálni a kelkivezetésből, hogy érett és felelős egyházi ember létünkre tapodtat se akarjunk mozdulni másképpen, mint „engedelmességből”, vagyis úgy, hogy valaki más vállalja értünk a felelősséget. Fölösleges mondani: téves az az elgondolás is, hogy a vezetőnek mindenben „engedelmeskednünk” kell - erről később lesz még szó. A normális szerzetesben szerzetesi alakulásával együtt kellene fejlődnie az okosság erényének, hogy tudja irányítani önmagát olyankor, amikor a külső vezetés lehetetlen vagy szükségtelen. Ez Istenbe vetett bizalmat tételez fel, és őszinte ráhagyatkozóst a Szentlélekre. Tőle mindenkor megkaphatjuk az isteni Tanács világosságát, és arra rábízhatjuk magunkat - föltéve, hogy lelkiismeretes szerzetesek vagyunk, és próbálunk az imádság emberei lenni.
• Manapság a legtöbb embernek szerencséje van, ha talál valakit, aki „irányítást tud adni neki”, mikor a felhalmozódott problémák súlya alatt görnyed. Az eszményi az lenne, ha mindenkinek lenne lelkiatyja, akihez rendszeres irányításra járhatna. Az elöljárók mindig szívesen megengedik, hogy szerzeteseik lelki beszámolót küldhessenek egy-egy erre alkalmas lelkivezetőnek. A kódex biztosítja, hogy bármelyik joghatósággal rendelkező gyóntatóhoz elmehessenek.
• Csakhogy nem könnyű lelkivezetőt találni, még a szerzeteséletben sem. Még ha több pap van is kéznél, az sem jelenti azt, hogy mind alkalmas „vezetőnek”. Talán az igazán jó szerzetesi lelkivezetők ritka volta magyarázza, hogy egyes közösségekben akkora problémák adódnak. Néha a szerzetesek nem kapnak igazán megfelelő képzést, és mégis fogadalmat tesznek, - ez szerencsétlen következményekkel jár. De az is lehet, hogy a fogadalomtétel után a jó noviciátus hatásai elpárolognak, mert nincs vezető, aki a jól kezdett művet folytassa. Semmi kétség: sok hivatásvesztést meg lehetne előzni igazán szolid és szilárd lelkivezetéssel a jelöltség utáni első évek idején.
  
•  A jó vezető ritka madár. Ez nagyon fontos ügy. Ha igazán óhajtunk lelkivezetőket a magunk és mások számára, keresnünk kell őket. Legalábbis imádkozhatunk erre a szándékra! 
• Isten olyan papokat támaszt, akik a velejáró nehézségek és áldozatok ellenére óhajtják ilyen munkának szentelni magukat. De mindig fennáll a veszély, hogy a komoly irányításra alkalmas pap szolgálatait túlságosan igénybe veszik, és elhalmozzák kérésékkel. Pedig ha hatásos vezető akar lenni, akkor az az első kötelessége, hogy ügyeljen saját lelkiéletére, szakítson időt az imádságra és elmélkedésre, hiszen sohasem fogja tudni azt adni másoknak, amije neki magának nincs.

Mire jó a lelkivezető, ki ő?

Avilai Szent Teréznek általában a gyóntatói voltak a lelkivezetői. Később ő maga megengedte a nővéreknek, hogy maguk válasszanak papot, aki előtt meg tudtak nyílni, és más pappal is beszélhettek, ha nem voltak megelégedve.

• "Mindig szerettem a tudós embereket; hiszen elég kárt okoztak a lelkemnek a félművelt gyóntatók! Mert akkoriban még nem volt alkalmam olyan tudós lelki vezetőkre szert tenni, amilyeneket óhajtottam volna. Tapasztalatom alapján mondhatom: föltéve, hogy a gyóntató erényes és szent életű ember, jobb ha semmi tudománya sincs, mintha kevés van belőle. Az ilyenek ugyanis legalább nem bíznak saját ítéletükben, s nem szégyenük kikérni igazán tudós emberek véleményét; de meg azután én sem bízom magamat vakon reájuk. Ellenben igazán tudományos ember még sohasem vezetett engem tévútra. Hiszen végre azok a többiek sem akartak félrevezetni, csakhogy nem értették a dolgukat. Én viszont azt gondoltam, hogy igenis értik, s hogy eleget teszek kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket."

Folytassuk amit nemrégiben elkezdtem a témában: Thomas Merton néhány fejtegetésével "A lelkivezetés és elmélkedés" c. könyvéből.

• A lelkivezetés nem csupán vezetés és tanácsadás, illetőleg vezetés és pszichoterápia. A lelkivezetés nem csupán azoknak a bátorításoknak és figyelmeztetéseknek összege, amelyekre mindannyiunknak szükségünk van, hogy elérjük az állapotunknak megfelelő tökéletességet. Nem csupán etikai, szociális vagy lélektani irányítás. Hanem lelki.
• Mert ha - mint Eric Gill mondotta - „minden ember különleges fajta művész”, akkor talán az is igaz, hogy minden embernek különleges, sőt veszedelmes hivatása van annak a legmagasabbrendű remekműnek a létrehozására, ami az életszentség. Innét egy orosz sztarec találó mondása, mikor kifogásolták, miért pazarolja arra az idejét, hogy komoly tanácsokat ad egy öreg parasztasszonynak pulykái gondozására. „Szó sincs időfecsérlésről - válaszolta -, neki az e g é s z élete azok a pulykák.” A lelkivezetés tehát az egész embernek szól, életének konkrét körülményeiben, bármilyen egyszerűek is azok. Nem arra való, hogy azt vitassuk: az ostorozás érdemszerzőbb-e vagy a vezeklőöv, és azt méricskéljék, elérte-e már valaki a „nyugalmi imát”, vagy még nem.
• A lelkivezetés egész célja az, hogy behatoljon egy ember életének a felszíne alá, eljusson a világ felé mutatott konvencionális gesztusainak és viselkedésének kulisszái mögé, és felszínre hozza belső szabadságát, legbensőbb igazságát, vagyis azt, amit krisztushasonlóságnak hívunk a lelkében. Ez teljességgel természetfölötti dolog, mert a belső ember, megváltása a gépiességtől mindenekelőtt a Szentlélek műve. A lelkivezető egymagában nem tehet ilyet. Az ő szerepe az, hogy megállapítsa, mi igazán lelki a lélekben, és azt fejlődésre biztassa.
• A keresztény monaszticizmus legkorábbi idejében a lelkiatya sokkal többet tett oktatásnál és tanácsadásnál. Az újonc együtt lakott vele cellájában éjjel-nappal, és azt tette, amit atyjától látott. Tudtul adott neki „minden gondolatot, amely szívébe felhatott”, és nyomban megkapta az útbaigazítást, hogyan viselkedjék vele szemben, így az egész lelkiéletet konkrét, kísérleti úton tanulta meg. Betű szerint beitta, és saját életében újraalkotta „Krisztusban atyjának” életét és szellemét.
• Az első dolog, ami az igazi kelkivezetéshez szükséges: normális, természetes emberi viszony. Nem szabad úgy vélekednünk, hogy valamiképpen „nem természetfölötti” az, ha könnyedén megnyílunk egy vezető előtt, és jóleső, fesztelen családiasság légkörében társalgunk vele. Ez segíti a kegyelem művét: ez is egy példája a természetre építő kegyelemnek.
• Paradox dolog: azok, akik a természetfölötti életre vonatkozó elméletükben a legszigorúbban „természetfölöttiek”, gyakorlatban néha a „legtermészetesebbek”. Azt képzelni, hogy a hit csak emberileg visszatetsző helyzetben érvényesül, és hogy csak azok a „természetfölötti” elhatározások, amelyeket a gyónó felháborítónak vagy gyakorlatilag lehetetlennek talál, annyit jelent, mint meghiúsítani a lelkivezetés egész célját. Egyes vezetők, azzal az ürüggyel, hogy teljesen „természetfölötti elvek” szerint cselekszenek, zsarnokiak és önkényesek. Megengedik maguknak, hogy ne ismerjék gyónóik egyéni szükségeit és gyöngéit, vagy elnézzenek fölöttük. Szabványfeleleteik vannak, „kemény mondások”, amelyek nem tűrnek kivételt vagy enyhítést, és mindig ugyanazok, nem számít, mennyiben változtatják meg az esetet a körülmények. Így kiélik magukat abban, hogy titkon engednek agresszív ösztöneiknek.
• Persze el kell készülnünk arra, hogy nemszeretem dolgokat hallunk, és igen magas igényekkel találkozunk. Készen kell állnunk az áldozatra. És a jó vezető habozás nélkül ránk ró ilyeneket, ha úgy gondolja, hogy ez Isten akarata. A baj azonban az, hogy egy bizonyos fajta lelkiség szándékos taktikából önkényes és érzéketlen. Azt veszi a lelkiélet alaptételének, hogy minden lelket meg kell alázni, ki kell ábrándítani és le kell törni; hogy minden spontán vágy gyanús pusztán azért, mert önkéntelen; hogy minden egyéni jelleget le kell nyesni, és a lelket a másokkal való tökéletes, gépies egyformaság állapotába juttatni, egy és ugyanazon képzeletbeli kategóriába. Az eredmény: „áldozati” robotlelkek menete, akik görcsösen haladnak a lelkiéletben gyakorlatról-gyakorlatra, titkon gyűlölve az egész históriát, és korai halálért imádkozva, közben „felajánlva” mindezt, nehogy az egész kárba menjen. Nyilvánvaló, hogy semmi vezetés többet ér az ilyen vezetésnél. Ez méreg a vallásos élet számára.
• A 17. századi bencés misztikus, Dom Augustine Baker, aki elszánt küzdelmet vívott a szemlélődő lelkek belső szabadságáért az autokrata lelkivezetők uralkodásának korában, a következőket mondja tárgyunkról: „A lelkivezető nem arra való, hogy a saját útját tanítsa, vagy egyáltalában valami meghatározott imamódot, hanem arra oktassa ki tanítványait, hogyan találhatják meg ők maguk a nekik megfelelő utat... Egyszóval ő csak az ajtónálló, aki Istent bejelenti; Isten útján kell vezetnie a lelkeket, és nem a magáén.”

Az oroszok

- Nem tudok bemenni a saját házamba. Az oroszok mindent feldúltak, még a szénát is a csűrből megmocskolták, összetörték a bútorokat, széttépték a pokrócokat. Mindjárt jön haza a fiam és a lányom az iskolából, szekérre ülünk és megyünk. De az oroszoktól nem tudok semmi meleg gúnyát, se takarót kihozni, a tarisznyába sem lesz mit rakni, ott vannak a földön, az ágyainkban. Menekülnünk kell, jöjjön maga is. Már az erdőben is ők garázdálkodnak.

Ezzel a nagy aggodalommal csengetett be hozzám a földszinten lakó Regina néni, aki idestova 89 éves múlt. Az idén kora őszkor történt egy pénteki napon. A Szűzanya és Szent Ferenc nagy tisztelője volt mindig, napi rózsafüzér imádkozó, 15 évvel ezelőtt még közös imacsoportba jártunk. De az öregkori agy-érelmeszesedés furcsa mód a gyermekkori és a világháborús emlékeket hagyta érintetlenül igen erős érzelmi töltettel. Egy jó éve többször vittem már haza, a negyedünkben “eltéved”. Van egy idős nyugdíjas nő, aki felvigyáz rá délelőttönként, de minden furfangját bevetve, sikerül tőle megszöknie. Elindul a templomba vagy hozzám, ha otthon talál. Megfogtam a kézét és behúztam a szobába.

- Nyugodtan üljön le Regina néni, hozzám egy orosz sem tette be a lábát és nem is fogja soha. Ha még emlékszik, én jóval a háború után születtem.

De nem értette. Ez volt az első eset, hogy nem sikerült a jelenbe visszahozni. A kezébe nyomtam egy Mária képet és mondtam imádkozzon, én közben kell készüljek, indulok a munkába, délutáni váltásba járok. Elcsendesedett, imádkozott. Egy kis idő után le akartam kísérni, de nem tágított: ott vannak a kegyetlen orosz katonák, mi lesz a gyerekeivel. Láttam, ennek fele sem tréfa, felhívtam az igazgatónőmet, valahogy telefonon értesítsék a fiát vagy a lányát, hogy az édesanyjuk nálam van, sajnos nekem nincs meg a telefonszámuk. Teltek a percek. Végre sikerült a fiát megtalálni: épp vonaton ült, az ország másik távoli sarkába igyekezett. Lefutottam megnézni, nyitva van-e az ajtó Regina néninél. Zárva volt. A felvigyázó sehol, bizonyára a keresésére indult. Megint a telefonhoz: így nem tudok bemenni dolgozni, van-e kulcs? Kis idő múlva a fia üzente: igen, ott van Regina néni nyakában.

Fohászkodás, győzködés... semmi eredmény. Határozottan kézen fogtam, és magam után húzva két emeleten keresztül, valahogy leértünk a földszintre. Közben bíztattam, ne búsuljon, az oroszokat rég elintéztük, most béke van. Amikor meglátta az otthonát, megérkezett a jelenbe. Regina nénit megáldottam, keresztet rajzoltam a homlokára, és megnyugodva rohantam a munkába, kissé elkésve.

Jó 27 éve lakom ebben a tömbházban, már sok az idős. Úgy látom, hogy öregkorban élesen kiütközik az ember alaptulajdonsága. Azok, akik egész életükben csak legyintgettek, kritizáltak, a vagyon volt a fontos a számukra, most szinte kibírhatatlanok. Van aki a gyermekeit, unokáit védelmezi, sőt aggódik értük, mert nem tudják gyakran látogatni... Van akit MINDEN NAP meglátogatnak és nem szenvednek szükséget, így is szüntelenül panaszkodnak rájuk, elégedetlenek mindennel és mindenkivel.

A tegnap Regina néni állt a folyosó ablakánál és szomorúan kifele bámult. Kérdezte, hová megyek, mondtam: dolgozni.

- De miért áll itt Regina néni az ablakban? Itt a folyóson hideg van, és megfázik. Menjen be a szobájába.

- Mert mindig egyedül vagyok. Nézd, ezt az ablakot senki nem tisztította meg a nyáron.

- Ez nem így van, Mária a Szent Fiával most is itt van. Délután pedig jönnek a gyerekei. Az ablakot hagyja Regina néni, ne nyitogassa. Lefényképezhetem-e, megengedi-e?

- Igen hát, nagyot vagy kicsit mosolyogjak?

Mint egy ártatlan gyermek úgy várja, hogy megáldjam és keresztet rajzoljak a homlokára.

Szeressük az öregeinket: egyszerű létük, szenvedéseik és imáik, Isten ajándéka a mi számunkra. És imádkozzunk a békéért.

(A néni nevét megváltoztattam, de történet igaz, folytatódik napról-napra... Regina néni mindig Máriás lelkű önzetlen és jóember volt, most az.)

Lelkivezetés, elmélkedő ima

Ma sokan beszélnek az elmélkedő (kontemplatív) imáról, és összetévesztik a jógával, egyéb okkult meditációs gyakorlatokkal, amelyekben semmi keresztényi nincs, sőt démonikus lehet egy katolikus számára. Akkor is ha egy szerzetes pap gyakorolja és ajánlja se térjünk le Isten útjáról, akkor inkább maradjunk az ajakimánál.

Avilai Szent Teréz minden művében erről „a benső imáról” beszél:

• “Nézetem szerint a benső ima nem egyéb, mint barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket.” Sok csapda leselkedett azokra, akik erre az útra léptek, ezért hangsúlyozta a lelkivezető fontosságát. Teréz előnyben részesítette a tudós papokat, mert a félműveltek sok kárt okoznak. Nem könnyű.

Thomas Merton írt egy „Lelkivezetés és elmélkedés” c. kis könyvet. (Getszemáni apátság,1959 őszén) Az elmélkedést és lelkivezetés nézzük most az ő szempontjából, bevezetőként néhány idézettel.

• Az elmélkedést nem lehet könyvből tanulni. Elmélkedni kell hozzá. De azért abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy néhány jókor és megfelelő módon adott útbaigazítás esetleg igen nagy különbséget jelent.
• Ez a könyv nem olyan embereknek szól, akik nem óhajtanak elmélkedni. Csak olyanoknak, akik már érdeklődnek a tárgy iránt, és szeretnének mindennap elmélkedni. A vágy természetesen roppant jelentős tényező. Ha egyesek elkezdenek elmélkedni, és aztán semmire sem jutnak, annak egyik legfőbb oka, hogy csak úgy félig meddig, komoly érdeklődés nélkül fognak hozzá. Magától értetődik: aki nem kíván igazán elmélkedni, bizonyára nem ér el sikert, mert ha valahol, itt kell mindenekelőtt magadnak megfogni a munka végét, Isten kegyelmével. Senki sem végzi el helyetted.
• A lelkivezetés monasztikus fogalom. Gyakorlata szükségtelen volt mindaddig, amíg az emberek vissza nem vonultak a keresztény közösségből, hogy remeteként éljenek a pusztában. Az őskeresztény közösség rendes tagja nem szorult különleges személyes irányításra a szó hivatásos értelmében. A püspök, a helyi egyházat megalapító apostol élő és látható képviselője Krisztus és az apostolok nevében beszélt, és papjai segítségével gondot viselt nyájának minden lelki szükségletére. A közösség egyes tagjait ez a közösség életében való részvétel „alakította” és „vezette”; a szükséges útbaigazítást mindenekelőtt a püspökök és a papok adták, azután pedig, közvetlen figyelmeztetéssel, a szülők, barátok és keresztény testvérek.
• De mikor az első remeték visszavonultak a pusztába, elkülönültek a keresztény közösségtől. A vadonba való távozásukat nem kisebb püspök hagyta jóvá – bizonyos értelemben kanonizálta -, mint Szent Atanáz, sőt hamarosan sok más is követte. De ezek a remeték magányos és veszedelmekkel teli életet éltek, távol minden templomtól, ritkán vettek részt még az Eucharisztia misztériumában is. Pedig hát azért mentek a vadonba, hogy Krisztust keressék. Mint Krisztust, őket is „a Lélek vezette a pusztába, hogy kísértést szenvedjenek”. És mint magát az Urat, őket is meg kellett kísértenie a gonosznak. Innét származik a „szellemek megkülönböztetésének” és a vezetőnek a szüksége.
• Az „Apophthegmata”, vagyis „Az atyák mondásai” c. gyűjtemény ékesszóló tanúbizonysága e lelkivezetés egyszerűségének és mélységének. Egy-egy tanítvány gyakran mérföldeket vándorolt a vadonon át, csakhogy egy rövid tanácsadó szót halljon, "az üdvösség egy szavát", amely jelenlegi adott helyzetében Istennek rá vonatkozó ítéletét és akaratát foglalta össze.
  
• Ezeknek a „szavaknak” a hatását nem annyira egyszerűen tartalmuk magyarázza, hanem a Szentlélek belső kísérő működése a hallgató lelkében. Ez persze égő hitet tételez fel, Isten szavának és az üdvösségnek mélységes éhezését. Ezt a lelki étvágyat, ezt a világosság-igényt viszont a megpróbáltatások és a bűnbánat szülték. A „vezetés” tehát Isten felelete volt arra az igényre, amelyet a lélekben a próbáratétel és a töredelem teremtett, és ezt a feleletet a Titokzatos Test egy karizmatikus képviselője, az apát vagy lelkiatya közvetítette. Ez elvezet bennünket a lelkivezetés alapjelentéséhez. 
• Állandó formálási és vezetési folyamat ez, amelynek során a keresztény irányítást és bátorítást kap sajátos hivatásában, hogy a Szentlélek kegyelmeinek hűségesen megfelelve elérhesse annak különleges célját és eljuthasson az Istennel való egyesülésre. Ez utóbbi nemcsak Isten mennyei látását jelenti, hanem - Cassianus meghatározása szerint - azt a tökéletes szívtisztaságot, amely már a földön is a szentség lényege, és eljuttat a mennyei dolgok homályos megtapasztalására. A lelkivezetés akkoriban a monasztikus tökéletesség egyik lényeges eszköze volt.
• Fontos azonban megértenünk, mit jelent itt a „lelki” szó. Mert esetleg azt gondoljuk, hogy a lelkivezetés az ember lelki tevékenységeinek irányítása, ez a terület pedig életünknek egy kis része vagy részlege. Úgy megyünk el a lelkivezetőhöz gondoztatni a lelkünket, mint ahogy a fogorvoshoz megcsináltatni a fogunkat, vagy a borbélyhoz hajat vágatni. Ez teljesen téves. A lelkivezetőnek az egész személyiséggel van dolga, mert a lelkiélet nemcsak az elmének vagy az érzéseknek vagy „a lélek csúcsának” az élete, hanem az egész személyiségé. Lelki ember („pneumatikosz”) az, akinek egész életét, minden téren és minden tevékenységében, lelkivé emelte a Szentlélek működése, akár a szentségek által, akár személyes, benső ihletéssel. Ráadásul a lelkivezetőnek a teljes személyiséggel nem egyszerűen mint emberi egyénnel van dolga, hanem mint Isten fiával, Krisztus másával, és arra törekszik, hogy helyreállítsa teljes istenhasonlóságát Krisztusban és Krisztus Lelke által.
• Lelki ember az, aki „akár eszik, akár iszik, vagy bármi mást tesz, mindent Isten dicsőségére cselekszik” (1Kor 10,31). Ez megint nem azt jelenti, hogy pusztán elvont szándékként táplálja gondolatában Isten megdicsőítését. Hanem azt, hogy minden cselekedetében szabad a szokványos rutin felületes gépezetétől. Mindenben szabadon, egyszerűen, önként jár el, szívből jövően, szeretetből.

Teréz javasolja azoknak, akik elszántan a benső ima útjára léptek, de nem találnak lelkivezetőre:

• "Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselné. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat."

Közlekedési szabályok

A volánnál csak olyan ember lehet, akinek autóvezetői jogosítványa van. Ismeri és betartja a közlekedési szabályokat. Akik kitalálták nem a szegény autóvezetőt akarták ezekkel korlátozni és idegesíteni, hanem a biztonságát, az életét védik. Aki nem tartja be, bevonják a jogosítványát. Ha van kitől természetesen, és nem halt bele többedmagával, vagy esetleg másokat is nem tett nyomorékká. Igazi káosz lenne, ha valaki nem ismerné el a közlekedési szabályokat, de ráadásul mint mester, szándékosan tévesen tanítaná!!!

Az Egyházban is „közlekedési szabályok”, törvények vannak, ezek Isten parancsai. Ez az ember örök üdvösségére szolgál, és biztonságot ad e zarándok életben. Az Egyház tanításának alapja nem csak a Szentírás és a Szent Hagyományok, hanem a Szentlélek is. Igen, a Szentlélek, az elfelejtett Isten. A Szentírásban minden benne van, mondják a szektások, a kinyilatkoztatás lezárult! – ezzel Istennek, az Örökkévalónak hallgatást parancsolnak, szerintük nincs szükség a Szentlélekre – aki majd mindenre megtanít a megfelelő időben. De Isten nem hallgat, újra és újra eljön figyelmeztetni minket, elmondani azt, amire az apostolok még nem voltak felkészülve, ezért vannak a Zsinatok, a pápai megnyilatkozások, a Mária-jelenések.

Bizony hogy Isten nem hallgat.

A lázadás szelleme már az ember előtt létezett, Isten az angyalokat az ember előtt teremtette. „Non serviam” – ezt a sátánnak és az angyalainak tulajdonítják. Azóta is erre akar rávenni minden egyes embert, a gőg és a kevélység melegágya a lázadásnak. Csak egy valamire mondjuk azt, hogy NEM, és sokszor nincs megállás a lejtőn.

Ezért lehetséges az, hogy magukat katolikusoknak valló papok és követőik kikiáltják M. Lefebvret szentnek – aki fellázadt és megtagadta a II. Vatikáni Zsinatot, ugyanakkor internetes fórumokon gyűjtik II. János Pál Pápa "bűneit és tévedéseit" (?). Ezért lehet az abortuszt viccesen tárgyalni és nyilvánosan megkérdőjelezni a XVI. Benedek pápát, gúnyt űzve belőle: „Ha te lennél a pápa, te mit tanítanál?”  

„Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,6). Boldog, aki nem botránkozik meg Krisztus helytartóján – sem a jelenlegi, sem II. János Pál pápán. Avilai Szent Teréz mondta, „Mert hiszen ki mással van dolguk, mint a világgal?” az erényeiket nem tartják erényeknek.

A lázadás idővel oda vezethet, hogy törvényesítik és megáldják az azonos neműek házasságát.

Boldogok akik felismerik a Sziklát:

„Mindketten éreztük, hogy a katolikus egyház a szikla, amelyről leszakadtunk. Mindig is egységre törekedtünk Rómával. Ugyanakkor láttuk, hogy az anglikán egyház egészen más irányú döntéseket hoz, amelyekkel nem tudtunk egyetérteni. Végső soron mindennek a tekintély az alapja. Az anglikán egyházban ez sokszor roppant nehéz ügy: egyik egyházközség ebben hisz, a másik valami másban. Én magam mindig is olyan központi tanító tekintélyre vágytam, amilyen a katolikus egyházban van.Végül eljutottunk oda, hogy nem tudtuk többé az anglikán vallás keretein belül gyakorolni katolikus hitünket. Eljött az ideje, hogy hazatérjünk.”

És Szent Péter utódja új apostoli konstitúcióját írja a visszafogadásra.

„Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6, 51.54-56)  Sokan megbotránkoztak Jézuson „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” – és otthagyták, többé nem jártak vele.  - Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67) Hagyta volna őket elmenni, senki ember kedvéért nem vonta vissza a szavait. Az Egyház Krisztus misztikus teste, mi katolikusok vagyunk a Test, a világ kedvéért soha nem fogja az igazságot meghamisítani az Egyház, akkor is ha kemény beszéd egyeseknek. Ha meghamisítaná, nem lenne a gyógyulás és a megszentelődés forrása. Csak egy elmebeteg ütlegeli a saját fejét, és ma mégis ezt látjuk: sok katolikus „üti” Szentatyánkat!

Avilai Szent Teréz az Egyház engedelmes leánya volt, aki a Kármelnek apostoli célt adott: imádkozni a papokért, hittudósokért, hogy a világot lábbal tiporják és igaz barátai legyenek Jézusnak:  "Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék őket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan időket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket." És ne engedd Uram, hogy billentyűzetet ragadjanak. Amen.

Forradalom

Oroszország elterjesztette tévtanait az egész világon: véres háborúk, rengeteg szenvedés, egyházüldözés, népek eltiprása. Emlékezzünk! 1956 Október 23-án kitört a forradalom Magyarországon. Vérbe fullasztották.

Marton Marcell kármelita atya 1956. november 2-án Mindszenty bíboros beszédéből idézett (a rádióban hangzott el): "A történelem orgonáján Isten játszik!" - Valóban, folytatja Marcell atya -, de mi magyarok ezen az orgonán nem a billentyűk, hanem a pedál vagyunk.

1929. június 13-án Lucia nővérnek rendkívüli látomásban volt része. Látta a Szentháromságot és Mária Szeplőtelen Szívét. Ekkor a Szűzanya arra figyelmeztette, hogy elérkezett az a pillanat, amikor közölnie kell az egyházzal azt a kívánságát, hogy Oroszországot ajánlják fel, és azt az ígéretét, hogy Oroszországot meg fogja téríteni. Lucia nővér a következőket írja:

„Engedélyt kértem és kaptam főnöknőmtől és gyóntatómtól, hogy minden csütörtökről péntekre virradó éjjel 11 órától éjfélig szentórát tartsak. Egyik éjjel egyedül voltam. A kápolna közepén a rácshoz térdeltem, hogy az angyal imáját elimádkozzam. Mivel fáradtnak éreztem magam, fölkeltem és tovább imádkoztam kitárt karral. Csak az örökmécs égett. Hirtelen természetfölötti fény világította be az egész kápolnát, és az oltáron megjelent egy fényből való kereszt, amely a mennyezetig ért. Jól kivehetően lehetett látni a kereszt felső részén egy ember arcát és felsőtestét, mellén egy galambot szintén fényből, és keresztre szegezve egy másik ember testét. Kissé a dereka alatt a levegőben lebegve egy kehely látszott és egy nagy ostya, amelyre a Megfeszített arcáról és mellsebéből néhány csepp vér hullott. Az ostyáról legördülve aztán ezek a cseppek a kehelybe estek. A kereszt jobb szára alatt állt a Szűzanya. A falimai Szűzanya volt ez Szeplőtelen Szívével, balkezében nem tőr és rózsa volt, hanem töviskoszorú és lángok... A kereszt bal szára alatt néhány nagybetű képződött, amelyek az oltár felé haladtak, mintha kristálytiszta vízből lettek volna. A betűk e szavakat alkották: «Kegyelem és irgalom».

Megértettem, hogy a Szentháromság titkát szemlélhettem, és megvilágosításokat kaptam erről a titokról, de ezeket nem szabad nyilvánosságra hoznom.

Ezután így szólt a Szűzanya:

– Elérkezett a pillanat, amelyben Isten fölszólítja a Szentatyát, hogy a világ valamennyi püspökével együtt ajánlja fel Oroszországot Szeplőtelen Szívemnek. Így Oroszország megmenekül. Oly sok lélek kárhozik el Isten igazságossága folytán azon bűnök miatt, amelyeket ellenem elkövetnek. Jövök, hogy engesztelést kérjek. Áldozd fel magad erre a szándékra és imádkozzál! (Memórias e Cartas da Irmã Lúcia 462. és 464. o.; P. Kondor 226. o.)

Később a Szűzanya Lucia nővérnek benső közlés útján panaszkodva mondta, hogy Oroszország felajánlása még nem történt meg:

– Nem akartak kérésemre hallgatni!...Amint Franciaország királya, meg fogják ezt bánni, és majd teljesítik a kérést, de akkor már későn lesz. 29 Oroszország akkorra már elterjeszti tévtanait a világon, háborúkat és egyházüldözést idéz elő, a Szentatya sokat fog szenvedni.(Memórias e Cartas da Irmã Lúcia, 464. o.; P. Kondor 226-227. o.)

1942. október 31-én XII. Piusz pápa a fatimai jelenések jubileumának lezárása alkalmából Portugáliához intézett rádióüzenetben felajánlotta az egyházat és az emberiséget Mária Szeplőtelen Szívének.

1952. július 7-én XII. Piusz pápa Sacro Vergente Anno kezdetű apostoli levelében felajánlja Oroszország népét Mária Legtisztább Szívének. A levél szövegét közölte a Catolicismo nevű újság 21. száma 1952 szeptemberében.

A II. Vatikáni Zsinat idején 510 érsek és püspök 78 országból Krisztus helytartójának címzett dokumentumot írt alá, melyben azt kérték, hogy a pápa ajánlja fel az egész világot, de különösen és kifejezetten Oroszországot és a többi a kommunizmus által uralt nemzetet Mária Szeplőtelen Szívének. Rendelje el, hogy ugyanígy ővele együtt, egyazon napon a katolikus világ összes püspöke tegye ezt meg. Az iratot a Szentatyának, VI. Pál pápának 1964. február 3-án egy magánkihallgatáson Őexcellenciája Geraldo de Proenca Sigaud, diamantinai érsek (Brazília) személyesen nyújtotta át (l. a dokumentum teljes szövege Catolicismo 159.szám 1964.március 15.).

VI. Pál pápa II. Vatikáni Zsinat 3. ülésszakának végén 1964. november 21-én Mária Szeplőtelen Szívére bízta az emberiséget és ünnepélyesen a Szent Szüzet az „Egyház Anyjává” (Mater Ecclesiae) nyilvánította. A zsinati atyák felállva tapsoltak. (vö. Insegnamenti di Paolo VI, II. kötet, 1964. 678. o.)

(A fatimai idézetek megtalálhatók a neten is)

Ennek az életnek a szenvedései (Róm 8,17-18)

"... Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk." (Róm 8,17-18)

Minden körülmény közt Isten jelenlétében élhetünk. A sivatagi remeték elvonultak, hogy ne tudjanak semmi mással foglalkozni, csak Istennel. De a mai ember számára is van üzenetük: Istennél fontosabb nincs, Benne élünk, mozgunk és vagyunk, Ő a „mindenütt Jelenvaló”, éljünk mi is mindig Isten jelenlétében. És ez lehetséges: egy zajos bevásárló központban, a metrón, a munkahelyen, az iskolában, a családban, bárhol, akárcsak egy csendes pusztaságban. Isten kegyelmével és a belső ima ideje alatt ez lassan begyakorolható. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb teendőnk a napi imádkozás.

Isten jelenlétében felismerjük bűneinket, rossz szokásainkat, és mégsem tudunk megszabadulni. Isten ezt nem nézi tétlenül, kezelésbe veszi a lelket: nehézségek, szenvedések, anyagi károk, a barátok ellenséggé válnak, betegségek, üldözések, szegénység ... mindez csak eszköz lehet arra, hogy egyre szorosabb közösségre jussunk Istennel, minden akadályt megszűnjön, mert csak a tisztaszívűek látják meg Istent.

Legalább halvány fogalmat alkothatunk arról, Jézus mennyit szenvedett értünk.

A legrosszabb, hogy elveszítjük azt a tudatot is, hogy Isten kegyelmében élünk, pedig mi Vele akartunk egyesülni, Neki szolgálni és tetszésére lenni. Ilyenkor életünk el van rejtve Krisztusban, vele együtt szenvedünk! Könnyebb mindez, ha olyan társakkal lehetünk közösségben, akik által Isten kegyelme, világossága és szeretete árad felénk, de ezt is megvonhatja az Úr, mert ő egészen magának akar minket.

Vannak keresztek, amiket vissza is lehet utasítani. Jézus a kereszten mindenkit magához vonzott, de mi nem vonzunk szinte senkit, mert nem vállaljuk a mindennapi keresztjeink, sokat panaszkodunk. Szent Pál idejében a szenvedés még természetes volt, hiszen annyira magától értetődően írja a rómaiaknak: „ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.”

Uram, teremts bennem tiszta szívet, mely egészen érted dobog!

Minden napom Szentmise

Legyen életünk áldozati ostya!

NAPI FELAJÁNLÁSOM:

MINDENT FELAJÁNLOK...

Mennyei Atyám, a kehely tányérjára helyezem magamat, mindazzal, ami vagyok, lelkemmel, testemmel, értelmemmel és akaratommal, mert felajánlok Neked mindent, ami vagyok, és amim van.

Erre a tányérra helyezem minden örömömet és bánatomat, a napi munkámat fáradságával együtt, keresztjeimet, a keserűségekkel együtt.

A paténára helyezem mindazokat is, akiket szeretek, akik jót tesznek velem, vagy jók voltak hozzám a múltban, és akik imáimba ajánlották magukat. Fogadd irgalmasan azokat is, akik megbántottak, vagy romlásomra törtek.

Mária Szeplőtelen Szíve által

Egyesítem mindezt Jézus felajánlásával a szeretet égő áldozataként a papi és a szerzetesi lelkek, valamint azon hivő lelkek üdvösségéért és megszentelődéséért, akik Egyházadat szolgálják, és hogy én is növekedhessek szentségben.

Egyesülve Krisztussal:

Istenem, engedd, hogy ezzel az engem jelképező vízcseppel Jézus Krisztussal egyesülve a kehelybe öntsem életem minden pillanatát, hogy minden szentté váljék, természetfelettivé legyen Krisztus Vérében, és Általa eljusson az imádandó Szentháromsághoz.

A kehelybe öntöm és felajánlom Neked azok életét és szenvedéseit is, akik nem ajánlják fel azokat, hogy életük és szenvedéseik egyesüljenek Krisztuséval, Aki úgy szenvedett, mint ők, és meghalt értük.

Minden Misében

Jézusom, egyesülök minden misével, amelyet ma az egész világon be fognak mutatni, egyesülve Szent Szíved szándékaival. Jézusom, kérlek, tarts meg számomra minden miséből egy cseppet drágalátos Véredből, bűneim kiengesztelésére.

Jézus isteni Szíve, adj a világnak sok szent papot, hogy folytassák Megváltásod munkáját és áldozatát.

Cum permissu Ordinarii.

Egyházmegyei jóváhagyással.

KIHASZNÁLÁSRA VÁRÓ KINCS...

Megváltónk, Jézus Krisztus kereszthalála - ez a nagy kincs! - A szentmiseáldozat a kulcs, amely megnyitja a kincstárat, melyből bőséges kegyelmeket meríthetünk. Vallásunk központja, szíve a szentmiseáldozat, szív, amelyből megállás nélkül árad a kegyelem a kereszténység ütőereibe, hogy éltethesse Krisztus Titokzatos Testét: Anyaszentegyházunkat. (Msgr. Mader)

HASZNÁLJUK FEL E KINCSET!

- Vegyünk részt gyakran, áhítattal szentmisén!

-A szentmisén való részvételünkkel tegyük életünkké a szentmise lényegét: vállaljunk sorsközösséget Jézus halálában és dicsőséges feltámadásában, az emberiség megváltására!

- Mondassunk szentmiséket.

- Mindennapi tevékenységünkben is egyesüljünk a világon mondott minden misével. Naponta több mint 400000 szentmisét mutatnak be. Aki egyesül ezekkel, részesedik bennük. Gyűjtsünk magunknak kincsekét az örökkévalóságra!

"Virasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül." (Lk 21,36).

Mi lehet fontosabb, mint Isten szeretete, a Végtelen utáni szomjúság.  Mi lehet fontosabb, mint a napi együttlét Istennel, aki szeret minket. Csak így tudja Isten a jelenlétével átjárni a hétköznapit, az egyszerűt, a megszokottat. Ha rendszeresen imádkozom, a legkisebb tettem is az örökkévalóság része lehet a szeretet által, hiszen ez adja meg minden dolog végső értékét. Valaki azt mondta nekem, és ma is fenntartja, hogy vannak, akiket Isten imádkozni hívott meg, és vannak akiket csak tettekre, és az utóbbiaknak nincs is szükségük imára, mert csak a tettek számítanak. Szüntelenül hangoztatja önmagáról, hogy jó, nagyon jó keresztény. És ezt hirdeti sajnos úton-útfélén a fiataloknak is. “Az élet , amit eddig éltem, - vallja Szent Teréz - az enyém volt. Azt az életet azonban, amely a belső ima kegyelmeivel kezdődött, az Úristen élte bennem.” (Önéletrajz). 

Bocsáss meg, Uram, irgalmazz nekünk, és add meg minden embernek az Imádság Lelkét.

Anya

A szeretet nem múlik el soha, mert Isten ajándéka.
Egy Anya mindig Anya marad, a síron túl is.

Az Anyák halhatatlanok.

Vigasztaljátok meg Isteneteket

Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: "Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked." (Lk 10,21)

Lucia, Ferenc, Jácinta: három kicsiny pásztorgyerek, Isten választottai. Mint ahogy Máriához, hozzájuk is Angyalt küldött az Úr. És ők is IGEN-t mondtak.

Tizennégy-tizenöt év körüli ifjúnak tűnt fel, de ugyanakkor valami csodálatos szépség ömlött el rajta. Már odaért a gyermekekhez és kedves hangon így szólt hozzájuk:

- Ne féljetek! A Béke Angyala vagyok. Imádkozzatok ti is velem.

Letérdelt. Homlokával egészen a földig hajolt, és háromszor ismételte:

- Istenem, hiszek Benned és imádlak Téged, remélek Benned és szeretlek Téged. Bocsáss meg azoknak, akik nem hisznek és nem imádnak, akik nem reménylenek és nem szeretnek Téged.

Majd felállt, és így szólt hozzájuk:

- Imádkozzatok ti is ezt! Jézus és Mária legszentebb Szívét imáitok hangja könyörületre indítja.

Ezzel eltűnt. Szavai azonban ott zsongtak a gyermekek lelkében; nem is felejtettek el belőle egy szót sem. Megfogadták szavát, és amint az angyal is tette, leborultak, és így ismételgették az imát, egészen addig, amíg csak ki nem merültek.

Egy másik alkalommal, valamikor júliusban vagy augusztusban történhetett, a pihenési időben a nagy meleg elől Luciáék kertjébe húzódtak. Mindhárman a kút mögött játszottak. Hirtelen csak ott látják maguk előtt ugyanazt a titokzatos személyt, akivel kint már találkoztak. Most így szólt a gyermekekhez:

-- Mit csináltok?... Imádkozzatok sokat, nagyon sokat! Jézus legszentebb Szíve és a Szűzanya fel akar használni benneteket, hogy irgalmát megmutathassa... Imáitokat és áldozataitokat folytonosan ajánljátok fel az Úrnak, hogy így a sok sérelmet jóvátegyétek, és hogy a bűnösök megtérjenek. Tegyétek ezt meg, és így hazátoknak kiesditek a békét. Hazátoknak, amelynek én vagyok az Őrangyala. Különösképp fogadjátok el, és türelemmel viseljétek azokat a szenvedéseket, amelyeket az Úr küld majd rátok.

Felállnak, és íme újra látják az angyalt. Egy kelyhet tartott kezében; fölötte ostya volt, amelyből vércseppek hullottak a kehelybe. Most eleresztette a kelyhet, és a kehely is, meg az ostya is a levegőben függve maradt; majd a gyermekek mellé térdelt, és a következő imát ismételtette el velük háromszor:

Legteljesebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, mélységesen imádlak, és felajánlom a mi Urunk Jézus Krisztus legszentebb Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét, amely a világ összes oltárszekrényében jelen van, engesztelésül azokért a vétkekért, amelyekkel Téged megbántanak. A Szent Szív végtelen érdemeiért és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Szívének közbenjárására térítsd meg a szegény bűnösöket.

Az angyal ezután felállt és a Szentostyát Luciának nyújtotta, a kehely tartalmát pedig megosztotta Ferenc és Jacinta között, és ugyanakkor ezeket mondotta:

Vegyétek az Úr Jézus Testét és Vérét, amelyet a hálátlan emberek olyan borzalmasan megsértenek. Engeszteljetek e vétkekért, és vigasztaljátok meg Isteneteket.

Micsoda misztikus titok: Istent az emberek meg tudják vigasztalni! A teológusok azt mondják, Isten a tökéletesen Boldog Szentháromság, nem tudunk se elvenni, se hozzátenni semmit ehhez a végtelen boldogsághoz. De Kis Szent Teréz is megértette: igen, Istenünket meg tudjuk vigasztalni imáinkkal, áldozatainkkal, szeretetünkkel.

Október 13

"Áldozzátok fel magatokat a bűnösökért és mondjátok gyakran, különösen, ha áldozatot hoztok: Jézusom, irántad való szeretetből, a bűnösök megtéréséért, engesztelésül a megbántásokért, amelyek Mária szeplőtelen Szívét érik." És három kis fatimai látnok megtette. Ezt én is meg tudom tenni Máriával, Máriában, csak kérnem-akarnom kell.

-->

"Végül az én Szeplőtelen Szívem győzni fog." Ez minden reményünk, annak dacára, hogy sokszor az a benyomásom, hogy mindenhol a rossz győz. A háborút Jézusunk megnyerte, Mária győzelme is nyilvánvaló, megígérte. 

Amen.

Andocs

Mária országa vagyunk 1038-tól. Népünk templomokat, kolostorokat épített tiszteletére, és a szívünkben van Mária országa! Ma egy kedves barátnőmtől Andocsról kaptam képeket,  Mária, az Angyalok Királynéjának búcsújáró helyéről. Csodálatosak az énekek is. Köszönöm Anyám.

 

 

Magyarok Nagyasszonya

            Szent István királyunk, halála előtt, Szűz Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Őseink ezt a felajánlást szent örökségként származtatták nemzedékről nemzedékre. Vaszary Kolos bíboros primás kérésére a Szentszék is elismerte a Mária-tiszteletnek ezt a nemzeti jellegét, s XIII. Leó pápa 1896-ban külön ünnepet engedélyezett október második vasárnapjára. Szent X.Piusz pápa az ünnepet október 8-ra tette át.

            1980-ban II.János Pál pápa a Szent Péter-bazilika altemplomában a II.Szilveszter pápától kapott - és a bazilika bővítése miatt 1776-ban lebontott - kápolna helyett az új magyar kápolnát ezen a napon szentelte fel a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére.

P. Szeghy Ernő OCD

 Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya

“Patrona Hungariae”

            Képzeljük magunk elé a Szűzanyát úgy, amint képekben ábrázolják, trónján ülve, előtte Szent István királyunkkal, aki neki felajánlja Magyarország koronáját. Kérjük Isten kegyelmét, hogy a Szűzanya, édes hazánk védőasszonya iránt minél nagyobb szeretetre és bizalomra gerjedjünk.

            Amióta első királyunk, Szent István országát a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta, mi Mária országa vagyunk. Ő a mi Nagyasszonyunk. S azon 900 esztendő alatt ez a maroknyi nép ugyancsak érezte és tapasztalta az Ő hatalmas pártfogását. Hiszen mindjárt a szent király halála után olyan csapások zúdultak rá, hogy ugyancsak szüksége volt a Szűzanya segítségére. Pártviszályok, a pogányság lázadása és egyebek. Majd meg később a tatárjárás, a török, a hitszakadás; hányszor veszélyeztette ezen kicsiny és teljesen egyedülálló nemzet fennmaradását. Mert hiszen a magyar olyan népek közé van ékelve, amelyek úgy nyelevük, mint származásuk és gondolkodásuk tekintetében egymás között rokonok ugyan, de neki teljesen idegenek, akikre tehát a létért való küzdelmében nem számíthat. S mégis, amikor már-már minden veszve látszott, Nagyasszonyunk mégiscsak megmentett bennünket.

            Viszont a magyar is mindig hálával volt eltelve Nagyasszonya iránt. Az Ő képe ékesítette zászlóit és volt pénzeire verve. Magyar mivoltunk tehát eggyel több jogcím, amely bennünket a Szűzanyához köt, s éppen ezért, ebből a természetfölötti szempontból tekintve szent dolog, amelyet nagyra kell tartanunk. Nem ugyanabban az együgyű értelemben, hogy magunkat többre tartsuk más nemzeteknél, mert hiszen az nevetséges volna. Nem úgy, hogy más nemzetek iránt ellenszenvet tápláljunk, vagy jobb sorsuk miatt irigykedjünk, mert hiszen ezáltal vétkeznénk a felebaráti szeretet legelemibb elvei ellen. Hiszen igen szépen megmondta már a pogány bölcs, hogy “Amatur patria, non quia magna, sed quia sua” vagyis szeretjük a hazát, nem azért, mintha nagy volna, hanem azért mert a miénk. Éppen úgy, mint saját édesanyánkat jobban szeretjük minden más még magas rangú vagy dúsgazdag nőnél, akihez semmi közünk; tehát szeretjük azért, mert a mi édesanyánk: ugyanilyen értelemben kell viseltetnünk saját édes hazánk iránt is. Nem hangoztatni kell e hazaszeretetet ízléstelen, tüntető módon, hanem lelkünkben ápolni, és tetteinkben érvényesíteni. Édesanyánk iránt való gyöngéd érzelmeinket sem szoktuk nagydobra verni. Nemes érzelmű ember ilyesmit nem tesz, hanem erre alkalmazza az édes Jézus óvó szavait: “Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, s a gyöngyöket ne vessétek sertések elé” (Mt 7,6). Tehát vallásos érzelmeink kinyilvánításában is okosaknak kell lennünk olyan körben, ahol azok gúny tárgyává lehetnek. Ugyanez áll a hazafiságunkra is.

            Vizsgáljuk azonban közelebbről, hogy mi a mi kötelességünk édes hazánkkal szemben. Magától értetődik, hogy elsősorban olyan viselkedést kell tanúsítanunk, s olyan egyéni jellemre kell szert tennünk, amilyen édes hazánknak becsületére válik. Gondoljuk csak meg, mennyire másképp volna nálunk minden, ha az az önzetlen hazafiság, amelyről annyit beszélnek és írnak, csakugyan több volna puszta elméleti elgondolásnál és ábrándos vágynál. Mi nem tudjuk az egész országot átalakítani, s ezt az Úristen sem kívánja tőlünk; azt azonban igenis megtehetjük, hogy olyan egyének vagyunk, amilyennek minden magyar embernek lennie kell. Ebben bennfoglaltatik az is, hogy mély vallásosnak kell lennünk, mert hiszen csakis a vallásosság lehet a hazafiság igaz talaja.

            A trafalgári hős, Nelson tengernagy a döntő ütközet előtt, amely hivatva volt Anglia világhatalmát megalapozni, ezt a zászlójelzést adta le: “Angolország elvárja mindenkitől, hogy tegye meg a kötelességét.“ Ezt várja el édes hazánk is minden egyes polgárától. Ez a legelemibb követelmény, amelyet a haza fiaival szemben támaszthat. Nekünk azonban, akik magasabb lelki életre törekszünk, ennél sokkal többet kell tennünk: a szó szoros értelmében vett kötelezettségen felül önfeláldozóan kell tennünk mindent, ami tőlünk telik.

            Kis Szent Teréz soha nem politizált, de lángoló hazaszeretete már gyermekkorában kitűnik abból a figyelméből, amellyel hallgatta édesatyjának politikai nézeteit, s azokból a naiv megjegyzésekből, amelyeket azokhoz fűzött. Ő közvetlenül Istennek akart szolgálni, mert hiszen a legnagyobb szolgálatot teszi hazájának, aki szívvel-lélekkel szolgál Istennek, tekintve, hogy Isten elvárja tőle a hazaszeretetet.

            Szeressük mi is hazánkat, s ne szűnjünk meg érte imádkozni! Ha itt a földön talán nem is, de az égben mindenesetre legyen hatalmas a magyar nemzet!

Ima a Szent Vér erejében

Assisi Szent Ferenc tiszteletére

Litánia a szent őrzőangyalokról

Uram, irgalmazz nekünk

Krisztus, kegyelmezz nekünk

Uram, irgalmazz nekünk

Krisztus, hallgass minket

Krisztus, hallgass meg minket

Mennyei Atyaisten -                                        Irgalmazz nekünk!

Megváltó Fiúisten

Szentlélek Úristen

Szentháromság egy Isten

Szűz Mária, az angyalok Királynője                 Könyörögj érettünk!

Szent őrzőangyalunk

Szent vezető angyalunk

Szent intő angyalunk

Szent tanácsadó angyalunk

Szent oltalmazó angyalunk

Szent gondviselő angyalunk

Szent szerető angyalunk

Szent vigasztaló angyalunk

Szent testvér angyalunk

Szent tanító angyalunk

Szent irányító angyalunk

Szent tanúskodó angyalunk

Szent segítő angyalunk

Szent virrasztó angyalunk

Szent gyámolító angyalunk

Szent közbenjáró angyalunk

Szent menedék angyalunk

Szent kormányzó angyalunk

Szent mellettünk álló angyalunk

Szent védő angyalunk

Szent nevelő angyalunk

Szent sugalló angyalunk

Szent megvilágosító angyalunk

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit,

kegyelmezz nekünk.

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit,

hallgass meg minket.

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit,

irgalmazz nekünk.

P: Angyalainak parancsol felőled...

H: Hogy őrizzenek meg minden utadon!

P: Könyörögjünk!

Üdvözlégy, Isten angyala, ragyogó szépségű lélek, üdvözlégy én oltalmazó, őrző angyalom! Hálát adok az Úrnak, hogy ennyire kitüntetett, kegyelmeivel megszentelt és annyi jóságával elhalmozott. S hálát adok neked azokért a jótéteményekért, amelyeket rám árasztasz és szerető jóakaratodért, mellyel virrasztasz fölöttem. Neked ajánlom ma és mindennap testemet, lelkemet, szívemet, értelmemet, emlékezetemet, akaratomat, vágyaimat, szándékaimat, hogy oltalmazz, szeress, védj, irányíts, hogy tisztíts meg és tökéletessé tégy, hogy így a te oltalmaddal állhatatos legyek a kegyelmi életben, míg veled együtt nem láthatom az Urat, s veled nem örülhetek az Ő színe látásának.

H: Ámen.

[Prohászka: Szentlélek Hárfája c. imakönyvből)

Szent őrangyalok

Ma írok neked egy levelet Őrangyalom.

Ha látod, hogy elfeledkezem a munkában, addig kérlek szépen, imádd a bennem lakó Szentháromságot!!!!

Az angyalok, így az őrangyalok tiszteletének is szentírási alapja van. A 90. zsoltárban olvashatjuk: Angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek minden utadon, / Tenyerükben hordoznak majd, hogy kőbe ne üssed lábadat (11–12).A vasárnap esti imádság, a kompletórium egyik zsoltára ez, önállóan is szokás esti imaként mondani. A Kiv 23,20-21 egyértelműen felszólítja a választott népet arra, hogy figyeljen az angyalok szavára. De ott van az utalás Máté evangéliumában is (18,10), vagy Pál zsidókhoz írt levelében (1,14); Az ApCsel Szent Péter szabadulásakor beszél róla (12,16).

Az egyházatyák is szólnak az őrangyalokról. A 2. században Hermász Pásztora tanítja, hogy minden embernek van őrangyala, aki tanácsot ad neki, hogy igazságosan járjon el, és a rosszat kerülje. A 3. században Origenész hosszan ír róluk. Poitiers-i Szent Hilarius Máté-kommentárjában írja, hogy az őrangyalok a hívő imáját Krisztus elé viszik; Nazianzoszi Szent Gergely verseiben vezetőként említi őket. Nüsszai Szent Gergely az Énekek énekéhez írott kommentárjában védőpajzshoz hasonlítja; Alexandriai Szent Kürillosz szerint az őrangyal a kultuszra és az imádásra tanít. Szent Ágoston sokszor utal rájuk: említi, hogy azért küldettek, hogy őrizzenek állandóan földi zarándokutunkon, felajánlják imáinkat Istennek, életünk végén pedig visszaadják neki a lelkünket. Szent Jeromos a lélek nagy méltóságának tartja, hogy mindenkinek születésétől fogva van őrangyala.

Az egyház a 12. században fogalmazza meg tanítását az őrangyalokkal kapcsolatban Honorius d’Autun révén: minden lélek abban a pillanatban, amikor a testbe kerül, egy angyalra bízatik, aki mindig a jóra indítja, és tetteiről beszámol Istennek. Szent Jeromos Jeremiás-kommentárjában megerősíti Szent Vazul véleményét, mely szerint az őrangyal úgy menekül a bűnöstől, mint a méhek a füsttől. Az egyház viszont a 13. századtól Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás, Damján Szent Péter alapján azt tanítja, hogy az őrangyal a bűnös lelket sem hagyja magára.

1411-ben a muzulmánok által leigázott Valenciában saját offíciumot írtak az őrangyalok tiszteletére; a példát máshol is követték. 1590-ben  V. Sixtus Portugália számára is jóváhagyott egyet, ahol már 1513 óta ünnepelték az őrangyalokat. Létezett egy ilyen offícium Rodezben, amelyet X. Leó hagyott jóvá 1518-ban. A 15. századtól a hétfő az őrangyalok napja volt. A 17. században lett az ünnep egyetemes. II. Ferdinánd kérésére V. Pál 1608-ban bevezette a szent őrangyalok ünnepét, kötelezővé tette a Német-Római  Birodalomban, fakultatívvá máshol. 1667-ben IX. Kelemen október 2-áról szeptember első vasárnapjára tette, és nyolcadot is rendelt hozzá. 1670-ben X. Kelemen visszahelyezte az ünnepet október 2-ára, míg XIII. Leó 1883-ban kötelezővé tette az egész egyház számára.

http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/2009/0939/10.html