Titkos értelmű rózsa

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

27. elmélkedés 

Titkos értelmű rózsa 

Rosa mystica 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát ragyogó, mennyei szépségében, s kérjük Isten kegyelmét, hogy megértsük ezt az udvarló kifejezést, hogy „titkos értelmű rózsa”. 

      Miért kedveskedik az Anyaszentegyház Őneki ezzel a kifejezéssel? Vegyünk gondolatban kezünkbe egy szép rózsát és vizsgáljuk közelebbről! Ha a maga egészében tekintjük, tökéletes szépség, ha pedig széjjelfosztjuk, azt fogjuk látni, hogy minden egyes szirma, a maga nemében egy kis műremek. Nincs a földön művész, aki képes volna a rózsaszirom szép színét, alakját, bájos vonalait, gyöngéd szövetét, csodálatosan kedves hajtásait és kellemes illatát utánozni. Remekműve az a Teremtőnek. Márpedig egy-egy rózsabokron százával vannak ilyen szirmok. Rózsának mondhatjuk tehát a Szűzanyát abban az értelemben, hogy Ő is nem csak a maga egészében gyönyörűséges, hanem csupa szépségből van összeállítva. Az Ő csodálatos adományai, kiváltságai, ajándékai, isteni és erkölcsi erényei - mind megannyi elragadó rózsaszirom! 

      Vegyük sorra ezeket a szirmokat! Szeplőtelen fogantatás, kegyelemmel teljesség, vétkezhetetlenség, tökéletes alázatosság; a Szentlélek ajándékai: bölcsesség, értelem, tudomány, jótanács, bátorság, jámborság és az Úr félelme; az isteni erények: a hit, a remény, a szeretet; az erkölcsi erények: erősség, okosság, mértéktartás és igazság - s az ezeknek kíséretét képező számtalan többi erény, éspedig hiány nélkül, teljes számban. Igen, mert ennek a csodarózsának megvan minden egyes szirma. Egyet sem hullatott el. 

      Amikor Lourdes-ban Bernadette-nek megjelent, mezítelen kis lábait egy-egy aranyrózsa ékesítette. Ilyen csodaszép aranyrózsa ő maga, minden fonnyadás, minden hervadás nélkül. Itt e földön az Ő szentségesen szent, szűzi tiszta teste nem volt kivéve a halál kötelezettsége alól, bár Őnála az is csupán a léleknek elválásában, nem pedig a test romlásában nyilvánult meg. Egyébként azonban az eredeti bűnnek többi következménye alól fel volt mentve, s tökéletesen ráillenek az Énekek Énekének szavai: „Teljesen szép vagy én kedvesem, s szeplő nincs terajtad”. Igen, csodaszép rózsa a mi Szűzanyánk.

      Azonban ez az Ő nagy szépsége nehogy csüggesztően hasson reánk valahogyan! Ne mondjuk magunkban, hogy e tekintetben nem utánozhatjuk Őt. Vajon nem volna-e nevetséges, ha a kis százszorszép, az ibolya vagy a nefelejcs nem akarnának szépek lenni, csupán azért, mert a rózsa szebb náluknál? A mi lelkünk is csodaszép remekműve az Úristennek, s mikor a kegyelem fényében ragyog, az összes égi seregek gyönyörűségére szolgál, éppúgy, mint az ember, aki ha szebbnek is találja a rózsát, teljes mértékben képes gyönyörködni az apró mezei virágocskákban. A mi lelkünk nagyobb érték, mint az egész anyagi világegyetem. Hogy mennyi az ára? Nézzük az Istenembernek a kereszten omló vérét! Annyit ér, mint az. Tehát csak gondozzuk buzgón lelkünk szirmait! Nézzük, nem hullanak, nem hervadnak-e, s ha igen, növesszünk újakat. 

      „Titkos értelmű rózsa.” A misztikus kegyelmek között a legmagasabb a lelki házasság, amelyben az Úristen az emberi lélekkel szoros, benső frigyre lép s az ember akarata - mar amennyire ez a földi életben lehetséges - tökéletesen beleolvad Isten akaratába, illetve a forró istenszeretet lángjában egybeforr vele. Ez a lelki házasság a Szűzanyánál olyan tökéletesen volt meg, mint soha senki másban, mert hiszen ennek a frigynek gyümölcse volt az édes Jézus. Ebben a frigyben élte végig egész földi életét. Akarata soha, egy hajszálnyira sem térhetett el Isten akaratától, még a legirtózatosabb lelki gyötrelmek közepette, a keresztnek tövében sem. Majdnem halálra vérzett tőlük a szíve, de nem tiltakozott ellenük. Isten úgy akarta, tehát ő csak azt ismételgethette: legyen meg mindenben az Ő szent akarata. 

      A lelki írók tekintélyes része s a karmeliták is azt vallják, hogy a szentek lelki élete nemigen képzelhető valamelyes misztikus kegyelmek nélkül. Nem a feltűnő misztikus kegyelmeket értik; nem a látomásokat, elragadtatásokat, és így tovább, hanem a nyugalmi imát, a természetfölötti szemlélődést. Ennek színvonalára esetleg bennünket is fölemel az Úr, ha megvannak nálunk a kellő föltételek a magasabb lelki élethez, tehát például ha megvan bennünk az igyekezet bensőséges lelki életet élni. De akár szemlélődők legyünk, akar nem, a lelki életnek nálunk is abban kell a tetőpontra jutnia, hogy lelkünk forró szeretetben egyesül Istennel; az akaratunk - mert hiszen igazából csakis az egyesülhet vele - tökéletesen beleolvad az övébe. Ha ehhez hozzájárul az a körülmény, hogy ez az akarati egyesülés nem csak valami időközönként megújuló és átmenetileg tartó dolog minálunk, hanem teljesen második természetünkké válik, akkor vajon mi más kell még ahhoz, hogy megvalósuljon nálunk a lelki házasság? Mi szükség volna ehhez ráadásul látomásokra, elragadtatásokra és más egyéb feltűnő kegyelmekre, amelyeket az Úristen egyeseknek akkor szokott adni, amikor azzal külön céljai vannak? Íme tehát a mi Szűzanyánk, a titkos értelmű Rózsa nyomán mily könnyű eljutnunk a legmagasabb misztikus kegyelemig!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Ájtatosság jeles edénye

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

26. elmélkedés 

Ájtatosság jeles edénye 

Vas insigne devotionis 

      Képzeljük magunk elé, amint a Szűzanya körülbelül huszonhét esztendős korában egyszerű, szegényes, de azért tisztességes ruhában, imába merülve halad a Jeruzsálemből Názáret felé vezető úton, s nem veszi észre, hogy a tizenkét éves kis Jézus ottmaradt a templomban! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megismerhessük és utánozhassuk a Szűzanya kiváló ájtatosságát. 

      Elmélkedjünk először arról, mi is az áhítat, s hogy mekkora fontossággal bír a lelki életben. Azt hihetnénk ugyanis, hogy az ájtatosság azonos a lelki élettel; pedig nem az, sőt akárhány lelki ember nagyon is jól teszi, ha megvizsgálja magát, vajon van-e benne elegendő ájtatosság. Az ájtatosság vagy áhítat tehát az Istenbe merült bensőnek külső megnyilatkozása az egész megjelenés összeszedettségében, az érzékek fékezésében, az imaszerű testtartásban, szóval mindabban, ami azt a benyomást kelti, hogy az illető áhítatba van merülve. Magától értetődik, hogy az áhítatos külsőnek teljes összhangban kell lenni a belsővel, mert hiszen egyébként képmutatás volna. Sőt rendes körülmények között még annak a szándéknak is távol kell lennie az illetőtől, hogy mások észrevegyék rajta az ájtatosságot, s így épülésükre szolgáljon. Az igazi áhítatba merült embernek az ilyesmi eszébe se jut. Éppen ezért ő egyáltalában nem fog különbséget tenni külső testtartás tekintetében akár a templomban imádkozik, mások láttára, akár pedig a szobájában, ahol Istenen kívül senki sem veszi észre. Másrészt azonban, ha nem is törődik azzal, mit gondolnak róla mások, az áhítatos külsőt igen fontosnak fogja tekinteni, éspedig azért, mert tartozunk vele Istennek; mert ez hozzátartozik az isteni udvar etikettjéhez, illemszabályaihoz; mert Istennel nem illik úgy tárgyalni, mint akármilyen jött-ment emberrel. 

      De másrészt fontos azért is, mert az ájtatos külső viselkedés visszahat bensőnkre, s erősíti ájtatos hangulatunkat. Igen sok lelki élet hanyatlik és laposodik el az ájtatosság hiánya miatt. A szent dolgokkal való állandó foglalkozás bizonyos közönyösséget teremt a lélekben; a megszokottság csökkenti úgy a külső, mint a benső tiszteletet, s a vége az, hogy külsőleg egyáltalán nem látszik meg rajtunk, vajon a szentáldozáshoz járulunk-e, vagy pedig szobasöpréshez készülünk, s ilyenkor igen nagy a valószínűség, hogy a bensőnk sem igen változik a két elfoglaltság szerint. 

      Gondoljunk Keresztes Szent János atyánkra, aki a folyosón haladtában kénytelen volt öklét a falba verni, hogy áhítata ne fokozódjék elragadtatásig! Hol vagyunk mi ettől?! 

      Szűzanyánk életéből az evangélium csupa olyan vonást örökít meg, amelyek Őt a legmélyebb áhítatba merülve állítják szemünk elé. Az angyali üdvözlet alkalmával hogyan is képzelhetnénk Őt másképpen, mint alázatosan térdre borulva, s teljesen Istenbe merült lélekkel és tökéletes külső összeszedettségben! Amikor azután Erzsébethez utazik, azon a négynapi úton, valami Jeruzsálembe menő karaván közepette - mert hiszen egyedül utazni nem volt bátorságos – a názáreti Máriának, József, Dávid fia arájának áhítata abban az amúgy is imádságos környezetben csupán azért nem keltett feltűnést, mert Ő mindenben meghúzódó és szerény volt, amiben Őt kicsiny alakja is segítette. De el lehet képzelni, mennyire el volt merülve a szíve alatt nyugvó megtestesült Igének szemléletében. Mennyire vak és süket volt minden egyéb iránt. - Fenséges jelenség lehetett a Magnificat alkalmával! Itt a kis Szűzanya félretesz, illetve az elragadtatás félretetet vele minden tartózkodást. Égre emelt szemekkel látjuk Őt ott, s kitárt karokkal, amint zengi az Ő csodálatos himnuszát. Vajon hogyan mondjuk azt mi a zsolozsmában?! 

      Mellőzve sok egyebet, térjünk át a kis Jézus első templomlátogatásának eseményeire, amikor a Szűzanya egy egész napon át halad a karaván női tagjai között, s nem veszi észre, hogy isteni gyermeke elmaradt. Azt hiszi, Józseffel van, a férfiak között. Ez a jelenet rendkívül mulatságos, amennyiben mutatja, hogy a Szűzanyának áhítata mennyire szellemi volt. Magától értetődik, hogy Jézusának testi jelenléte kimondhatatlan boldogság volt az Ő anyai szívének, de azért nyugodtan el tudott lenni nélküle. Az látszik ebből, hogy ő nem az édességeket, nem a forró érzelmeket kereste áhítatában, hanem az Istenben való szellemi elmerülést. 

      Hányan vannak, sőt a hívek legnagyobb része áhítat alatt csupán azokat a szívet melengető érzelmeket érti, amelyek oly édessé tudják tenni az imádságot. Ha tehát ezek alkalmilag hiányoznak náluk, ha lelki szárazság borul reájuk, akkor telepanaszkodják a gyóntatószékeket azzal, hogy nem tudnak ájtatosan imádkozni! Milyen félszeg felfogás ez! Az ilyenek a Szűzanya helyében bizonyara ki sem eresztették volna ölükből az édes Jézust, hanem becézték volna naphosszat. Pedig Őneki ez nem kell. „De miért kerestetek? - mondja szüleinek. - Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49) - Mennyit tanulhatunk az „ájtatosság jeles edényétől” ott, azon a Názáret felé vezető úton!    

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Tiszteletes edény

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

25. elmélkedés 

Tiszteletes edény 

Vas honorabile 

      Képzeljük magunk elé a Szent Szüzet a Megtestesülés pillanatában, amint lelkét a kegyelmek mérhetetlen óceánja tölti be, ártatlan, szűzi teste pedig az emberré lett örök Igét hordozza. Boruljunk le hódolattal e tiszteletreméltó edény előtt, s kérjük kegyelmét, hogy mi is a Szentlélek ajándékainak lehessünk az edényei. Amikor Dávid király a frigyszekrényt Aminadab házából a Sionra akarta átvitetni, s a göröngyös úton a szekrény megbillent, s az egyik pap, Oza, hirtelen odakapott a frigyszekrényhez, nehogy leessék. Isten azonnali halállal büntette őt ezen tiszteletlenségért. 

      A Szűzanyát is a legmélyebb tisztelet illeti meg részünkről. Igaz ugyan, hogy ez a körülmény nem hoz létre távolságot Őközötte és miközöttünk. Ő nem olyan, mint e föld uralkodói, akik közelébe közönséges, egyszerű ember nem juthat. Ő nekünk valódi, gyöngéd édesanyánk, aki bennünket szívéhez akar szorítani, s azt kívánja, hogy teljes bizalommal közeledjünk hozzá. Azonban, amint az uralkodó gyermekeinek sem szabad soha megfeledkezniük szülőjük méltóságáról, s a legnagyobb bizalom és gyöngédség megnyilvánulásait is mindig tisztelettel kell párosítaniuk, úgy vagyunk mi is Ővele. 

      A Szűzanya végtelenül tiszteletreméltó edény volt akkor, amikor szűzi méhében hordozta az Üdvözítőt. Mint egy eleven tabernákulum járt-kelt kilenc hónapon keresztül, s nem csak az egész Szentföldön, hanem az egész földkerekségen nem volt semmi, ami szentség tekintetében őhozzá lehetett fogható. A jeruzsálemi templomban a Szentek Szentje olyan szent hely volt, hogy abba csakis a főpapnak volt szabad évenként egyszer belépnie, éspedig nagy tisztulások és bűnökért bemutatott áldozatok után. De mi volt ez a szent hely, az Úristen jelenlétének jelképe, a kis názáreti Szűzhöz képest, akiben a világegyetem Ura Istene, a maga valójában volt jelen? Ő volt az igazi Szentek Szentje! Azonban most gondoljunk csak arra, hogy a szentáldozáskor mi is magunkhoz vesszük az édes Jézust a maga valójában. Tehát körülbelül negyedóra idő alatt, amíg a színek bennünk el nem romlanak, mi is eleven szentségház vagyunk: a Szentek Szentje. Azaz éppen az a kérdés, hogy azok vagyunk-e igazán? Mert hiszen, sajnos, sajnos, van szentségtörő áldozás is a világon, de még a méltó áldozások között is igen nagy a különbség. Igyekezzünk megtanulni a Szűzanyától, miként kell viselkednünk az Úr Jézus szentségi jelenléte idején, hogy mi is méltó edényei lehessünk! 

      Vajon a Szűzanya kevésbé volt-e tiszteletreméltó edény az édes Jézus születése után, mint annak előtte? Vajon ez a becéző megszólítás csak arra az időre vonatkozik-e, amelyet isteni Gyermeke az Ő szűzi méhében töltött? Erre a kérdésre határozottan tagadólag kell válaszolnunk, éspedig azért, mert a kegyelemmel teljesnek lelki életében visszafejlődés, vagy hanyatlás nem képzelhető el. Tehát ő nem veszített azáltal, hogy az Istenember megszűnt valóban test szerint benne lenni. A tényleges jelenlétet teljesen pótolta az a kegyelemtöbblet, amelyet a megtestesült Ige az Ő lelkében hátrahagyott. Ő a kegyelmeknek volt tiszteletreméltó edénye, illetve most még sokkal magasabb fokban volt az. Hiszen a hittudósok szerint a kegyelemteljesség a Szűzanyában állandóan növekvőben volt élete utolsó pillanatáig, éspedig olyan arányokban növekedett, hogy azt emberi ész föl sem foghatja. 

      Ha azonban ez így van - aminthogy tényleg így van -, akkor ebből valami igen fontos tanulság vonható le ránk nézve. A Szűzanyában az angyali üdvözlettől számított harminchárom vagy harmincnégy esztendő folyamán csak egyszer, ama boldog kilenc hónap alatt volt jelen az édes Jézus. Igaz, hogy ez annyi, mintha mi hetvenegy esztendeig naponta áldoznánk, s mindig egy negyedóra hosszat maradna nálunk. De azért, bár sokkal rövidebb ideig élvezzük jelenlétét, ez nem mentség számunkra, ha a szentáldozás utáni hálaadás végeztével mindig visszaesünk régi gyarlóságainkba, s nem maradunk meg azon szinten, amelyre az édes Jézus szentségi jelenléte által emelkedtünk. Hát még mit mondjunk arról, ha lanyhán áldozunk, s talán a hálaadásunk sem sokat ér?! Akkor bizony nálunk a kelleténél sokkal nagyobb a különbség a tartalom és az edény között, s ez utóbbi minden inkább, csak nem tiszteletes! 

      Kérjük a Szűzanyát, szerezze meg nekünk azt a kegyelmet, hogy mindig tudatában maradjunk edényi voltunknak, s lelkünk tartalma, időnként a szentségi Jézus, rendesen pedig a legszentebb Szentháromság előtt hódoló leborultságban maradjunk életünk utolsó pillanatáig. Adja Isten, hogy ezek az isteni Vendégek sohase érezzék nálunk rosszul magukat!

 
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Te Deum

Adoro te devote

Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote 

Rejtőző istenség, hittel áldalak,

Ki elrejteztél itt bor és kenyér alatt. 

Szívem te előtted megalázkodik, 

Mert ha téged szemlél, megfogyatkozik. 

Sebeid Tamással nem szemlélhetem, 

Te vagy mégis, vallom, Uram, Istenem. 

Add, hogy egyre jobban higgyek Tenéked, 

Tebenned reméljek és szeresselek. 

Kegyes Pelikánunk, égi szeretet. 

Véredben, tisztátalant, moss engemet, 

Egy cseppje elég, ha a mérlegbe hull, 

Az egész világnak bűnváltságul. 

Jézus, most csak arcod leplét láthatom, 

Add meg, Uram, amit úgy szomjúhozom, 

Boldogan, lepletlen lássam színedet 

És dicsőségedben dicsérhesselek. 

(Sík Sándor fordítása)

Karnélküli csoda

      Jessica Cox egy ritka, ismeretlen genetikai okból karok nélkül született. Az édesapja arizonai, édesanyja fülöpszigeti. Jelenleg 29 éves:

      Mint gyerek, nem értette, miért nem fogadták be maguk közé a korabeli gyerekekek. „Hát olyan nehéz másnak lenni.” 

      Mindezek ellenére részt vett a különböző tevékenységekben, mint a torna, tánc és ének, gyakran igen nagy sikerrel. 

     Fiatalabb korában sokszor úgy érezte, csalódott, remegett, sírt karjainak hiánya miatt, azonban figyelmét és minden energiáját a sport felé fordította. 

           

      Jessica számára a szülei viselkedése a példakép, támaszt és erőt ad neki. 

      Anyám az én példaképem, mindig azt mondta, hogy megteheted mindazt, amit akarsz. Apám nem ejtett egy könnycseppet sem születésemkor, és így nem tartom magamat áldozatnak. Nehéz volt egy fogyatékkal élő gyermek apjának lenni. Ő volt az én támaszpillérem a nehéz pillanatokban, és ő volt az a személy, aki hozzásegített ahhoz, ami ma vagyok.

      Sokszor nagyon bántott, ahogy az emberek néztek rám, amikor mentem az utcán, vagy a lábammal ettem. De ők nem tanulták meg, hogy az ilyen esetekben pozitív oldalt lássák, hiányzott az optimizmus. 

      Hogy megtanultam autót vezetni, először annak volt köszönhető, hogy változásokat végeztek az autón. Én azonban úgy döntöttem, hogy megszüntetve a változásokat az autón, jobban megtanulom, és jelenleg engedélyezett számomra a korlátozás nélküli vezetés. 

Jessica szereti az autóját saját maga tankolni: 

Képes leírni 25 szót percenként, a haját ápolni, sminkelni, kontaktlencsét kezelni olyan könnyedén, mint bárki más:

      Jessica jelenleg 29 éves és 1,55 méter magas, és ő az első karok nélküli női pilóta a történelemben:

Néha a félelem  az ismeretek hiányából származik és az ismeretlentől. Amikor elkezdtem repülni rájöttem, hogy az én félelmem is attól van, hogy nem sokat tudtam a repülésről. 

2008 májusában Anyák Napján repült először egyedül, és a pólóján ez a felirat állt „Look Ma, No Hands!” („Nézd Anyu, kéz nélkül !”) 

      Jessica Cox a University of Arizona diplomás pszichológusa, nemzetközileg elismert tanúságtevő és szónok, az utóbbi nyolc évben tanácsadó és útmutató az amputált karú Gyermekek Nemzetközi Hálózatánál.
      Jessica sugárzó öröme, kiváló humorérzéke, hősiessége nagyon sok embert megihletett.

2011 márciusában találkozott XVI. Benedek Pápával:

        És a „Guinness World Record” érméjét a Szentatyának ajándékozta, amint ebben a rövid  videóban is látható:

Jessica az idén májusban férjhez ment, néhány felvétel az esküvőjéről:

 

Tudom, hogy nehéz lesz a családi életforma, de azt is tudom, hogy én egy jó anya leszek. A legnehezebb az lesz - mondja nevetve -, amikor a szülői dorgáláshoz szükség lenne a „szülői kézre”.

Forrás:
- az internet.
- Jessica Cox honlapja (a képre kattintva):

Lelki edény

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

24. elmélkedés 

Lelki edény 

Vas spirituale 

      Képzeljük magunk elé a katolikus hívők millióit a Szűzanya trónja előtt térdre borulva, amint ajkairól hangzik ez a becéző megszólítás; „Lelki edény”. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ezen szavak értelmét felfoghassuk és belőlük üdvös tanulságot merítve, magunk is igyekezzünk lelkiek lenni. 

      Mi az a lelkiség? Hogy erre a kérdésre a választ megadhassuk, fontoljuk meg, hogy az Úristen az első embert lelkinek teremtette. Igaz ugyan, hogy testet is adott neki, de azért nem akarta, hogy állatias legyen. Testi szervezetébe belehelyezte mindazokat az életműködéseket és ösztönöket, amelyek megvannak az állatnál és szükségesek a testi élet fenntartására. Lelkét is olyanná tette, hogy annak rendeltetése legyen a testet éltetni. Az ember lelke szellemi lény ugyan, de nem tiszta szellem, mint az angyal. Szellemi, amennyiben a test halála után is életben maradó, egyszerű lény; azonban, míg az angyalnak semmi köze az anyaghoz, őneki a halál után is megmarad a rendeltetése, hogy visszatérjen a feltámadó testbe. 

      Az első embernél az Úristen gondoskodott arról, hogy a test semmiféle káros befolyást se gyakorolhasson a lélekre, vagyis ne húzza azt lefelé, az állatias színvonalra. Ádámnál és Évánál a nemi ösztönök és szenvedélyek tökéletesen alá voltak rendelve az észnek és akaratnak, a ezen felsőbb tehetségek parancsa nélkül meg sem moccantak. A test részéről kísértés nem férkőzhetett lelkükhöz. Innen volt teljes gyermeki ártatlanságiik, amelynek következtében mezítelenségüket nem szégyellték. Nem volt okuk rá, mert az semmiféle rendetlen gondolatra nem adott alkalmat. Amikor azonban ők mondták fel az engedelmességet Istennek, akkor a test ösztönei is a lázadás terére léptek a szellemi tehetségekkel szemben, s ők rémülve menekültek szégyenükben egymástól. Az érzéki résznek ezt a fegyelmezetlenségét ősszüleink az eredeti bűnnel együtt reánk hagyták, valamint a betegségeket és a halált is. Ezért kísértés az ember egész élete ezen a földön. 

      Amikor azonban a Mindenható az Ő legszebb leányát, a Szűzanyát megtervezte, azt akarta, hogy az Ő szervezetében tökéletes legyen a rend. Nem tette ugyan halhatatlanná test szerint, de részesítette az ártatlan ősszülők azon kiváltságában, amelyet az imént említettünk, hogy összes testi ösztönei és szenvedélyei tökéletesen engedelmeskedtek belátásának, s akaratának parancsa nélkül nem mozdultak meg. Ennek és kegyelemteljességének következtében hozzá a bűnnek még csak az árnyéka sem férhetett, és soha életében nem követett el még csak tökéletlenséget sem. 

      Mi ugyan nem részesültünk ebben a nagy kiváltságban, de ne feledjük, hogy Isten kegyelmének segítségével meg lehet azt közelítenünk. Ha minden nap újra és újra fölvesszük a küzdelmet ösztöneink és szenvedélyeink ellen, akkor lassanként elszokunk a bűnöktől, sőt még a nagyobb tökéletlenségtől is, és mindinkább lelkiek leszünk. Haladjunk ebben az irányban. 

      Az a becéző megszólítás, amelyet elmélkedésünk tárgyául választottunk, a Szűzanyát lelki edénynek nevezi, azért, mert fő rendeltetése az volt, hogy mint valami szent edény, magába fogadja az Üdvözítőt. Azonban fogálom megfontolását hagyjuk a következő alkalomra, s most ennek a szónak egy más jelentésével foglalkozzunk. Az Ószövetség lapjain ez a szó: edény, (héberül keli) annyit is jelent, mint fegyver. A zsoltáros például a nyilakat a halál „edényei”-nek nevezi. Hogy ez a harcias fogalom a Szűzanyával való vonatkozásban nem helytelen, azt már abból is láthatjuk, hogy az Anyaszentegyház őrá alkalmazza az Énekek Énekének szavait: „Szép vagy, én barátnőm; kedves, és bájos, mint Jeruzsálem, s rettenetes, mint a csatasorban felvonuló hadsereg” (Én 6,4). Hogy kikkel szemben fegyver és kikre nézve rettenetes a Szűzanya, azt nem kell soká kutatnunk. A Lourdes-i jelenések alkalmával Bernadette egyszer a folyó felől félelmetes morajt hallott. Ezrekre menő tömegeknek lázongó, dühöngő hangjait. Az üvöltő hangorkánból ez bontakozott ki: „Menj el innét! Távozzál innét!”. A pokol légiói voltak, akik a Szűzanyát szerették volna onnét elijeszteni. Mert hiszen Ő legfélelmetesebb ellenségük. 

      Az az út, amelyen mi az örök üdvösség felé haladunk, tele van veszedelemmel. Jobbról-balról, haramiák módjára, rossz szellemek leselkednek reánk; egyik legnagyobb ellenségünk pedig egy pillanatra sem hagy el bennünket, s ez a mi testünk. A Szűzanya mindkettő ellen a leghathatósabb fegyver. Ha Őt szeretjük, fél tőlünk a sátán. Ha az Ő végtelen tisztaságáról elmélkedünk és ábrándozunk, akkor ezek a gondolatok csodálatos módon tisztogatják a lelkünket, s ha nem is szerzik meg a tökéletes sérthetetlenséget, igen közel visznek ahhoz. A kísértések mindjobban vesztenek hevességükből, s lassan-lassan mégis csak lelki emberekké alakulunk át. 

      Ó, Szűzanyánk, te, aki magad vagy a térden álló a mindenhatóság, kérünk téged, hódítsd meg teljesen szíveinket és lény a mi hatalmas védő- és támadó fegyverünk.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Örömünk oka

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

23. elmélkedés 

Örömünk oka 

Causa nostrae laetitiae 

       Képzeljük magunkat az égbe, a Szűzanya elé, az angyalok és szentek tömege közé, akik örvendezve veszik körül trónját! Kérjük Isten kegyelmét, hogy legyen Ő örömünknek oka már itt e földön is. 

      Ha egy fiatal anyát, aki éppen rajongó szeretettel öleli, csókolja és minden képzelhető módon becézi gyermekét, megkérdeznénk, miért örül annyira annak a gyermeknek, bizonyára azt felelné, hogy azért, mert először is az övé, de azután mert olyan szép, s mert annyi viszontszeretetet talál nála. Így vagyunk a Szűzanyával is; szakasztottan így. A Szűzanya először is a miénk, illetve, mindegyikünk úgy mondhatja: az enyém. Hiszen a mennyországban éppen az lesz a legnagyobb boldogság, hogy ott mindenki mindent és mindenkit a magáénak tekinthet és fog is tekinteni. Ott a szó szoros értelmében mondhatom majd, hogy enyém az Úristen, enyém az édes Jézus, enyém a Szűzanya, enyémek a szentek és az angyalok, úgy együttesen, mint mindegyikük külön-külön. Azonban ebben a boldogságban már itt a földön lehet részem, éspedig annyira, amennyire szeretem őket. Nem az égieken múlik, ha nem az enyémek. Ők mindig készek arra, hogy azok legyenek. 

      Itt e földön földi dolgok tekintetében az enyém, és a tied között nagy a különbség. Rendesen sok a másé, és kevés az enyém. A szerzetes e tekintetben még legkevésbé panaszkodhat. Mert bárjogilag semmi sem illeti meg, övé a szerzet, övé a testvéri szeretet révén a testület, amelyben él. Egy szerető család boldogsága éppen abban nyilvánul meg, hogy mindegyik magáénak tekintheti a másik családtagot. Nagy érték a földön a jóbarátok köre is. De azért mindez csak ideig-óráig tudja az embert boldogítani, mert ösztönszerűen érzi, hogy ez a földi enyém többé-kevésbé fikció, képzelődés, s nem állja ki a próbát, az egy anyai szereteten kívül. Ez utóbbi pedig szintén csak a gyermekkorban tudja az embert kielégíteni. 

      Szóval, igen kevese van az embernek e földön, amit igazában a magáénak nevezhet. Pénzről és vagyonról nem is beszélünk: az csak narkotizálni, ópiumálmokat képes kelteni, de igazában nem tud boldogítani. A halállal pedig úgyis vége van mindezen dolgoknak. Egy szóval: igen szegény az ember ezen a földön. Igen szegény, úgyszólván semmije sincs. S még jó, ha ezt tudja! 

      Ellenben a Szűzanya nem csak lehet az enyém, hanem akar is az lenni! Ő a szó legszorosabb értelmében felém tárja karjait, hogy szeretettel szoríthasson anyai szívéhez. Az Ő szeretete mindenért kárpótol, Jézushoz vezet és az Úristenhez. s már most részesít a mennyei boldogság előízében. S ez az anyai szeretet nincs személyes változásoknak alávetve, nem befolyásolja sem kor, sem betegség. - Itt a földön az öregedő, betegeskedő, s ennek következtében zsémbes, zúgolódó, rosszkedvű édesanya sokszor igen nagy teher még saját gyermekeire nézve is. Mennyire más Ő most, mint amikor harminc-negyven évvel ezelőtt első gyermekét ölelte, csókolta, becézte! Nem lehet ráismerni. Ellenben az én Szűzanyám nem öregszik; sohasem zárkózik keserűen önmagába; mindig teljesen az enyém, gyermekkoromban éppen úgy, mint életem késő estéjén. Ő sohasem lesz ráncos, arckifejezése sohasem savanyú. Az mindig tökéletesen szép. „Teljesen szép vagy, én kedvesem - mondja róla az Énekek Éneke - s szeplő nincsen terajtad.” Hogy is ne volna tehát örömömnek oka? 

      Képzeljünk magunk elé egy boldog családi kört karácsony estéjén! Nyílik az ajtó, s a gyermekek berohannak a karácsonyfás szobába, megállnak a gyertyadíszben pompázó fenyő előtt, s néhány pillanatig szinte szólni sem tudnak. Azután kitör belőlük az öröm, s mindegyik ujjongva nézi az ajándékot, amit neki hozott a Jézuska. Drága édesanyjuk pedig, aki sok önmegtagadás, munka és áldozat árán szerezte meg nekik ezt az örömöt, ott jár-kel közöttük, s élvezi gyermekei örömét. Igen, az ajándék örömöt okoz, még akkor is, ha magában véve csekély értékű, mert a szeretet kifejezője. 

      De ha múló értékű, földi ajándékokkal így van az ember, vajon mit szóljunk akkor a Szűzanya ajándékaihoz? Hiszen ő a kegyelmek osztogatója, márpedig azok segítenek bennünket az örök boldogságba, s már itt a földön is a legnagyobb gyönyörűséget, a lelki békét biztosítják! S ha annak a karácsonyfának fokozott értéket ad az a körülmény, hogy az édesanya saját két kezének keserves munkájával szerezte meg, s megszenvedett érte, csakhogy gyermekeinek egy kis örömet okozzon, mit mondjunk akkor a Szűzanya ajándékairól, amelyekért Ő a Golgota keresztjének tövében szenvedte el a legrettenetesebb vértanúságot?! Igazából csak a másvilágon fogjuk megtudni, mennyit kaptunk tő1e, s hogy mennyire igazán volt Ő oka ideiglenes és örökké tartó örömeinknek. Általában véve csupán a hit kelti bennünk ezen ajándékoknak tudatát, mert hiszen a kegyelmeket nem látjuk; azonban ha a Szűzanyának belső szolgálatába szegődünk, akkor valósággal érezzük, hogy miként halmoz el bennünket ajándékaival. Akkor nem tulajdonítjuk többé véletlennek, ha töviseink közé minduntalan rózsák fonódnak. Tudjuk, kinek köszönhetjük őket. Tudjuk, hogy ki a mi örömünknek oka.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Bölcsesség széke III.

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

22. elmélkedés 

Bölcsesség széke III. 

Sedes Sapientiae 

      Képzeljük magunkat a Magnificat-ot éneklő Szűz elé (Lk l, 46-55)! Csodáljuk bölcsességét, s kérjük, juttasson abból nekünk is.

      Az éhezőket minden jóval betölti, 
      a gazdagokat elbocsátja üres kézzel.

      Íme, megint egy csodálatos bepillantás a jövőbe, s teljes megértése a messiási hivatásnak. Vajon kik azok az éhezők? Bizonyára a föld szegényeire is gondol a Szűzanya, akiket a Megváltó már itt e földön néhány kenyérrel ezerszám fog jóllakatni; továbbá azokra, akik itt a földön szegények voltak, de azután a mennyországban annál boldogabb sorsra jutnak. Ezekre is gondol, de nem ezekre elsősorban. A Szűzanya lelke sokkal magasabban szárnyal, s amikor éhségről beszél, nem a földi ételekre irányuló vágyat kell szavaiból értenünk. Van egy másik, sokkal nemesebb éhség is, amely az égi dolgokra irányul. Azok lesznek majd azok az igazi éhezők, akik az édes Jézust nyilvános életének első esztendejében sok ezernyien körülvették, a pusztába kísérték s a testi éhségről teljesen megfeledkezve naphosszat figyelemmel csüngtek ajkain. Azok, akiket az írástudók és a farizeusok tanítása nem elégített ki, s akik kiérezték a názáreti próféta beszédéből, hogy egészen másképpen beszél hozzájuk, mint azok: hogy „úgy beszél, mint akinek hatalma van” (Mt 7,29). Ez a vallási igazságokra éhező nép az, amelyről a Magnificat-ban szó van.
      A gazdagok pedig éppen azok az írástudók, papi fejedelmek, az ószövetségi vallásnak azok a hivatalos tanítói, akik nagy hittudósoknak tartották magukat, s emiatt magasan hordták fejüket. Azok az egészségesek, akiknek nem volt szükségük orvosra. Azok a bölcsek és okosak, akik elöl az Úristen elrejti nagy igazságait, hogy azokat a kisdedeknek nyilatkoztassa ki. A Szűzanya szeme már odatekint a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokaiba, ahol az ő Jézusához kaján rosszakarattal közelednek az írástudók, a farizeusok és szadduceusok, hogy mindenféle körmönfont kérdéssel tőrbe csalják, s a nép előtt megfosszák tekintélyétől. Hogyan is adhatott volna nekik valamit az Üdvözítő, amikor ők sokkal bölcsebbnek tartották magukat nála! Sőt még akkor is, amikor megszégyenítő feleletei miatt nem merték többé kérdezni, ahelyett, hogy elismerték volna fölényét, ezzel a megvető megjegyzéssel intézték el a dolgot: „Hogy ismerheti így az Írásokat, amikor nem is tanulta?” (Jn 7,15). Az ő szemükben csak az olyan ember bírt súllyal, aki az ő iskoláikban nevelkedett, s az ő felfogásuk szerint gondolkozott. Íme, a gazdagok, akik üres kézzel távoznak tőle...

      Gondjába vette gyermekét, Izraelt: 
      megemlékezett irgalmáról, 
      melyet atyáinknak hajdan megígért, 
      Ábrahámnak és utódainak mindörökké. 

      Amint a festőművészet a természet szín- és fényskáláját csak nagyon is csökkentett méretek között képes visszaadni, úgy mi is, amikor a Szűzanyának, a napba öltözött asszony ragyogó jellemét akarjuk szívünkbe belefesteni, sohasem leszünk képesek az eredetit tökéletesen visszaadni. De azért minden új szín és árnyalat, amelyet rajta találunk, csak növeli iránta való szeretetünket. S íme, a Magnificat utolsó soraiban egy egészen új szín kerül a palettánkra: a Szűzanya hazaszeretete. Honleányi szívét megdobogtatja az a gondolat, hogy a Megtestesülés nagy titka elsősorban az nemzetét tiszteli meg. Mert hiszen, amint majd az ő szent Fia mondja a szamariai asszonynak: „Az üdvösség a zsidóktól ered” (Jn 4,22).
      Ábrahámot választotta ki immár kétezer esztendővel előtte az Úr, hogy a pogányság sötétjének közepette őrizze meg az ős-kinyilatkoztatás fényét, az egy igaz Istenben való hitet, s ezen lefolyt két évezreden át a Szűzanya nemzete készítgette elő az emberiséget a Megváltó jövetelére. S most, hogy ő a szíve alatt hordozza Ábrahámnak azt az ivadékát, akiben megáldatnak a föld összes nemzetségei, most ötlik eszébe az a gondolat, mennyire felkarolta ezáltal az Úr Jákob házát, megemlékezvén azon irgalmasságáról, amelyet velük akkoriban, s utódaikkal a századok és ezredek folyamán cselekedett. Ez most a betetőzése ennek az irgalomnak. Az Úr beváltotta azt az ígéretet, amelyet a zsidó nép ősatyjának tett; azt az ígéretet, amely életadó eleme volt ennek a népnek; amely eddig is tartotta benne a lelket minden viszontagságok, s a legrettenetesebb nemzeti katasztrófák közepette.
      Vajon nem bájos dolog-e, hogy ezt az annyira nemes érzelmet, a hazaszeretetet, ilyen szép megnyilatkozásban találjuk meg a Szűzanyában? Napjainkban, amikor nálunk azt rosszillatú öndicséretté, ízléstelen hetvenkedéssé hamisították, milyen jólesik ezt a szent érzelmet a maga tökéletes, eszményi tisztaságában szemlélni a Szűzanya szívében. Eszünkbe jut az Ő Jézusa, aki majd keserű könnyeket hullat Jeruzsálem és az Ő népe fölött, a rájuk váró pusztulás gondolatára. Igen, szent és gyönyörű szép ez az érzelem. Hogyan is hiányozhatott volna az a kegyelemmel teljesben és a mezőknek szépséges liliomában? Ápoljuk azt mi is szívünkben, de úgy, hogy épp olyan előkelő, komoly józan és nemes érzelemmé fejlődjék, amilyen az Övé volt.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Bölcsesség széke II.

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

21. elmélkedés 

Bölcsesség széke II. 

Sedes Sapientiae 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, amint Erzsébet házának küszöbén áll! Égre emelt szemekkel, kitárt karokkal, sugárzó arccal, s ajkáról az Úr trónja felé árad a Magnificat ihletett szövege (Lk 1, 46-65). Kérjük Isten kegyelmét, hogy bölcsességét megismerhessük és utánozhassuk.

      Mert nagyot művelt velem ő, 
      aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk. 
      Nemzedékről nemzedékre 
      megmarad irgalma azokon, akik istenfélők. 

      A Boldogságos Szűzanya tiszta látását abban a nagy dologban, amelyet vele az Úr cselekedett, három körülmény ragadja meg: Isten hatalma, szentsége és irgalma. S csakugyan a Megváltás nagy művét nem lehetne találóbban jellemezni. Nagy dolgot cselekedett ugyanis vele a Hatalmas, a Mindenható. Olyan dolgot, amely messze felülmúlja nem csak a természetes lehetőséget, hanem még az emberi képzeletet és értelmet is. Angyalnak vagy embernek soha eszébe nem jutott volna a lehetőség, hogy Isten emberré lehessen. Hogy a végtelen isteni Személy fölvegye s önmagával egyesítse kicsiny emberi természetünket. Végtelen hatalom kellett e csoda megvalósításához, s ezt emelik ki a Szűz szavai. Kimondhatatlanul nagy dolog az, hogy ez a csoda tényleg megvalósult, s íme éppen ő az, akit hozzá eszközül választott az Úr, ő az, aki ebben a pillanatban saját Teremtőjét hordozza szíve alatt, s fogja a világra hozni.

      „Ő, akit Szentnek hívunk.” 

      Igen, ebben a nagy csodában elsősorban Isten végtelen szentsége nyilvánul meg, amely nem tudja nézni a bűnt, s amely az embert nem fogadhatja be rendeltetési helyére, a mennyországba mindaddig, míg a bűn szennye róla nincs tökéletesen letörölve. A paradicsomban történt súlyos megbántásért és a többi emberek személyes bűneiért az Úristen teljes mértékű elégtételt kíván. Azt akarja, hogy az az ember, akit Ő majdan fölvesz maga mellé és saját boldogító látásában részesít - tehát mi valamennyien - kristálytiszták lehessünk, mintha soha életünkben semmi bűnt nem követtünk volna el. Ehhez nem lett volna elég a bűnnek egyszerű elengedése; ehhez szükséges volt a keresztnek elégtételi áldozata, s a belőle származó, az édes Jézus vérétől pirosló szentségek, amelyek képesek tökéletesen tisztára mosni a lelkeket.

      „Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma 
      azokon, akik istenfélők.” 

      Helyesen ismeri föl és hangsúlyozza a Szűzanya, hogy ez a „nagy mű”, a hatalom és a szentség után, Isten végtelen irgalmának műve. Hiszen az Úr ősatyánk bűne után végleg elfordulhatott volna az emberi nemtől, s hagyhatta volna azt a kárhozatba rohanni. Azonban Ő nem így tett, sőt végtelen jóságában és irgalmában még a bűnt is szerencsétlen kis teremtményének javára fordította, s kimondhatatlan nagy jót hozott ki belőle: a megváltást. Ha képesek volnánk teljesen felfogni Isten irgalmát, örömünkben sírnánk arra a gondolatra, hogy az édes Jézust és a Szűzanyát az eredeti bűnnek köszönjük!
      Íme, ezek a Szűzanya gondolatai. Hol van itt csak nyoma is a csatazajnak és a zsidó nagyhatalmi álmoknak? Az Ő eszméi egészen más körben, az örök értékű dolgok terén mozognak. De halljuk Őt tovább.

      De mintha mégis valami harcias hang vegyülne bele a Magnificat-ba - vagy talán mégsem?

      Csodát művelt erős karjával: 
      a kevélykedőket széjjelszórta, 
      hatalmasokat elűzött trónjukról, 
      kicsinyeket pedig felmagasztalt. 

      Igen, van benne valami, csakhogy itt nem politikai harcokról, hanem elvi küzdelmekről van szó. „Ne gondoljátok - mondja majd Jézus -, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem, kardot” (Mt 10,34). S egy másik helyen: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). A Messiás nagy, elvi küzdelemnek lesz a kiindulópontja. Az ellentmondás céltáblája. Ellene késhegyre menő küzdelmet folytat a sátán, s ahol csak tehet, beleharap a sarkába.
      A Szűzanya szeme azonban a földi életen túl a távolba tekint, s íme ott szétszórattak a szívük szándékaiban kevélykedők, a hatalmasok pedig elűzettek trónjaikról, helyüket pedig az alacsonyak foglalják el. „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” (Mt 20,26-27). Azok a kevélyek és hatalmasok, akikre a Szűzanya szavai vonatkoznak, nem, vagy legalábbis nem elsősorban a római császár és az ő légiói. A Szűzanya nem politizál. Itt lelki dolgokról van szó: a földiek Őt nem érdeklik. Azok a kevélyek és hatalmasok, akik lelki téren gyakorolják zsarnokságukat: az írástudók, a farizeusok és szadduceusok; a főtanács tagjai, a főpapok, később majd Annás és Kaifás. Nekik mondta Jézus: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal” (Mt 23,27). Ők azok az önző szipolyai a népnek, „elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta” (Mt 23,4). Ezeket szórja szét; ezeket teszi le az Úr.
      Íme, milyen magasan szárnyal a Szűzanya felfogása a messiási eszme terén nemzetének teljesen anyagias, politikai ábrándjai fölött! Valóban méltán mondjuk Őt a bölcsesség székhelyének. Ó, bárcsak kieszközölné számunkra azt a kegyelmet, hogy mi is mindig természetfölötti módon gondolkodjunk, s mindent az örök élet szempontjából értékeljünk. 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Bölcsesség széke I.

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

20. elmélkedés 

Bölcsesség széke I. 

Sedes Sapientiae 

      Képzeljük magunk elé a Boldogságos Szüzet, mint a lelkét eltöltő örök Bölcsesség székhelyét, s kérjük Isten kegyelmét, hogy ebből a bölcsességből minél többet tudjunk a magunkévá tenni! 

      A bölcsesség azt a szerepet játssza a természetfölötti életben, amit az okosság a természetesben. Mindkettő a cél szempontjából mérlegeli és értékeli a dolgokat, s alkalmazza a célhoz vezető utakat-módokat. Csakhogy a bölcsesség ezt az örök cél, Isten szempontjából teszi, ellenben az okosság nem szükségképpen, s nem mindig teszi ezt. A világias gondolkozású embereknek okossága, amely kizárólag földi érdekekre irányul, Isten szemében oktalanság. Ellenben a bölcsesség, bár annak is vannak fokozatai, mindig helyes irányban, Istenhez vezet. A Szentlélek hintette világosság ez a lélekben, s tisztán állítja az értelem elé az örök igazságokat. Azokra irányítja az ember összes törekvését. 

      Ha tehát a Boldogságos Szűzanya bölcsességéről akarunk elmélkedni, bele kell tekintenünk az Ő eszmevilágába; az pedig sehol sem bontakozik ki előttünk olyan részletesen, mint a Magnificat-ban. Másutt az evangélium csak egy-egy szavát, illetve mondatát őrizte meg számunkra, itt ellenben elénk tárja felfogását az emberiség legéletbevágóbb érdekéről, a messiási kérdésről. Márpedig, ha valami, úgy az érdekelhet bennünket, miképpen gondolta a kis názáreti Szűz ennek a nagy kérdésnek a megoldását? Vajon osztozott-e korának és nemzetének egészen téves felfogásaiban? 

      Emberileg beszélve ez volna nála a természetes. Hiszen még alig lépett ki a gyermekkorból, s körülötte mindenki azt hangoztatta, hogy majd eljön a Messiás, egy hatalmas, fenséges megjelenésű hadvezér, aki fegyverre fogja szólítani az Ő népét a bitorló rómaiak ellen, s régi dicsőségében állítja vissza Dávidnak és Salamonnak trónját, sőt kiterjeszti Izrael országának hatalmát az egész világra. Ezt vallották Júdeában, Jeruzsálemben, s ezt hirdették mindenfelé Galileában is. Ez volt a messiási nézet, amelyet majd később az édes Jézus három esztendei nyilvános működése alatt még saját apostolaiban sem lesz képes megingatni. Három esztendőn keresztül lesik azok is, hogy mikor hangzik el már végre valahára az Ő ajkairól a harci kiáltás. Mikor indulnak végre fegyverre, csatára, Róma és az egész világ ellen? Mikor ülhetnek majd be ők is az Ő trónja körül fejedelmi székeikbe? Csak az a kérdés dobogtatja szívüket, hogy ki ül majd az Ő jobbján, és ki a balján? Kié lesz az első hely? Zebedeus fiai anyjuk révén valóságos rohamot indítottak az Ő jóságos szíve ellen, hogy ezeket a helyeket maguknak biztosítsak. Az utolsó vacsorán megint erről suttognak. Ki Péterre, ki Andrásra, ki Jánosra tippel. Hát a kis Szűzanya vajon miképpen vélekedett? Hiszen Ő volt legközelebbről érdekelve! A király édesanyja volt Zsidóországban mindig a legmagasabb női méltóság, mert hiszen neje sok volt, anyja csak egy. Hogyan fest tehát a Szűzanya jövője az ő saját szemében? Hallgassuk meg lelkesült dalát! (Lk 1,46-55)

      Magasztalja lelkem az Urat, 

      és szívem ujjong üdvözítő Istenemben. 

      Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát... 

      Az alázatos kis Szűz egészen boldognak érezte volna magát, ha a Megváltó édesanyjának cselédje lehet, most íme, saját maga hordozza szíve alatt a Messiást. Szíve-lelke tele van kimondhatatlan hálával Isten iránt, aki ilyen meg nem érdemelt kegyelemben részesítette őt, aki ilyen mélyen leereszkedett az Ő végtelenül kicsiny teremtményéhez. 

      Maradjunk kissé ennél a gondolatnál, s élvezzük a Szűzanya háládatosságának csodás illatát! Mert hiszen a hála az emberi szív érzelmei között egyike a legnemesebbeknek, s a szeretettel együtt, amelyből fakad, a legkellemesebb tömjénillat az Úristen előtt. Vajon a mi szívünkből is bőven árad-e feléje? Vajon nem nyomja-e el annak a kevéske hálának illatát nálunk a panaszkodás a napi élet tövise miatt; valóságos kéngőz: folytonos lázongás Isten akarata ellen... Mikor nyugszunk már meg benne?... 

      Íme, ezentúl boldognak hirdetnek 

      az összes nemzedékek. 

      A Szűzanya ártatlan gyermeki szeme, amelyből az egész mennyország ragyog felénk, tisztán lát a jövőbe. Az Ő alázatossága minden kísértésen felül áll, de azért nem titkolja felfogását arról a magasztos szerepről, amelyet az isteni Gondviselés neki juttatott. Őt ezentúl nem lehet többé észre nem venni. A Messiás mellett, aki előtt hódolva borul majd le az egész emberiség, az Ő édesanyja mindig szembeszökő szerepet fog játszani, s minden száj hirdetni fogja, hogy „Boldog a méh, amely téged hordozott, és boldogok az emlők, amelyeket szoptál!” (Lk 11,27). De ezt a nagyságot nem véres csaták fogják kivívni, nem özvegyek és árvák könnyei fogják kísérni. Hogyan is lehetne ilyenekről szó a Magnificat szelíd holdvilágában? A Messiás a béke királya! 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Igazság tükre

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

19. elmélkedés 

Igazság tükre 

Speculum justitiae 

      Köszöntsük Szűzanyánkat ezzel a gyönyörű, becéző megszólítással: Igazság tükre, s kérjük Isten kegyelmét, hogy annak értelmébe minél mélyebben behatolhassunk. 

      Fontoljuk meg, hogy csupán az Úristenről mondható, hogy Ő maga a tökéletesség, az igazság, a szeretet és így tovább. Ellenben még a legnagyobb szentek hősies erényei is csak halvány utánzatai az isteni tökéletességnek. Amikor tehát a Szűzanyát az igazság tükrének nevezzük, azzal igen nagy dicséretet fejezünk ki, azt tudniillik, hogy az ő igazsága valóságos tükörképe Isten igazságának, s hogy benne még csak az árnyéka sem volt meg annak, ami ezzel az igazsággal ellenkezhetnék. A Szűzanyának ezt a tökéletességét igen fontos tanulmányoznunk, mert ha a mi saját lelki életünk nem igazságon alapszik; ha abban vannak hazug elemek, akkor bizony bajban vagyunk. 

      A Szűzanya igazsága legelőször az angyali üdvözlet alkalmával tűnik szemünkbe. Annyira természetes, annyira nincs benne a legcsekélyebb póz sem. „Megijedt”. - Nem pózol azzal, mintha neki egy angyali jelenés nem volna új dolog, hanem megijed, aminél természetesebb dolog nincs a világon egy fiatal, tizenöt esztendős leányka részéről. Valódi színeiben mutatja magát, s bizonyára ezt tette egész életében. Nem volt benne semmi tettetés. Nem mutatott külsőleg semmi olyant, amit bensejében nem érzett. Egyszóval, tiszta színarany volt az egész jelleme, minden ötvözés és minden salak nélkül. 

      A Szentírás aránylag igen kevés vonását őrizte meg számunkra, azonban a sorok közül mégis sokat kiolvashatunk. Elképzelhetjük például, milyen alázatos egyszerűséggel fogadta a kis názáreti Szűz rokonságának abbeli határozatát, hogy a törvény értelmében férjhez kell mennie. Mint egy kisgyermek édesanyja kebelén, úgy húzódott meg ő az isteni Gondviselés karjaiban, teljesen arra bízva magát. Gyermeki egyszerűséggel közölte Józseffel szüzességi fogadalmát, s hogyan örült, amikor ennek a szűzlelkű férfiúnak részéről teljes megértéssel és helyesléssel találkozott! Vagy talán Józseftől indult ki a közlés? Az sem lehetetlen. De hogy megtörtént, aziránt nem lehet kétség. Egyébként a kis Szűz nem mondhatta volna e szavakat: „Hogyan volna ez lehetséges, holott férfiút nem ismerek?” (Lk 1,34). Egyáltalában végtelenül megkapó lehetett az Ő viselkedése Józseffel szemben: egy ártatlan gyermek ragaszkodása édesatyjához! 

      „Íme az Úr szolgálóleánya” - mondja az angyalnak. „Az Úr megtekintette az ő szolgálóleányának kicsinységét” - dalolja a Magnificat-ban. Igen, Ő, a világ Nagyasszonya, az Istenember után a legfelségesebb teremtmény, annak vallja magát, ami, tudniillik a Mindenható alázatos kis cselédjének. Íme a megszégyenítő rácáfolás a hazug emberi kevélységre, amely nem akarja belátni saját végtelen kicsinységét! Foglalkozzunk kissé ezen kicsinységgel. 

      Ha a világegyetemnek csupán azon részét, amelyet a legerősebb távcsövek be tudnak látni, tehát egy körülbelül kétszázmillió fényévnyi gömböt, egy akkora modellé zsugorítanánk, amekkora ez a Földteke, akkor benne a naprendszerünk átmérője egytized milliméter lenne; Napunké pedig egy százezred rész milliméter. Tehát már a Napot is, ezt az óriási tömeget, ebben a modellben a legerősebb mikroszkóp sem tudná kimutatni. Hát még a Földet! És az embert?! 

      A modern tudomány azt az időt, amikor Földünk kérge megszilárdult és kezdett az élőlények felvételére alkalmas lenni, kétezer millió esztendei múltba teszi. Ha ezt az időt egy huszonnégy órás nap keretei közé szorítjuk, akkor ezen időmodellben Ádám az utolsó óra utolsó percének utolsó másodperce végén, vagyis 23 óra, 59 perc és 59.8 másodperckor jelenik meg a Földön, s az emberiségnek körülbelül tízezer éves élete, az akkora tisztelettel emlegetett világtörténelem két tized másodpercre zsugorodik össze. Hát egy nyolcvan esztendős emberélet? Alig több egy ezredrész másodpercnél! Pedig ez még csak a Föld kora. Hátha még az embert a világegyetem korához arányítanánk! Mennyire semmi tehát az ember, akár térfogat, akár idő tekintetében! Egy ultra-mikroszkopikus bacilus - tér- és időbacilus - aki hallatlanul nagynak képzeli magát. 

      Az emberiség képzelődése az a hazugság, amely Istent leginkább sérti. Isten a végtelen igazság: a hazugságot nem tudja nézni. Ellenben minél közelebb jut az ember az igazságnak, vagyis saját semmiségének belátásához, annál magasabbra emeli. Ez a megértés. ez a teljes belátás a Szűzanyában tökéletesen megvolt, s ezért nevezzük Őt joggal az igazság tükrének. Ezért emelte Őt Isten olyan magasra, hogy a világegyetem mérhetetlen méretei, úgy tér, mint idő tekintetében, semmivé zsugorodnak Őhozzá viszonyítva. Neki, ennek a teljesen hamisítatlan, igaz gyémántnak; neki, a kegyelemmel teljesnek hódol az egész mindenség, s királynőjének vallja Őt. Hát mi meddig akarunk még a hazugság homályában tévelyegni?! Mikor fog az igazság már egyszer teljes fénnyel világítani bensőnkben? 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Hűséges Szűz

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

18. elmélkedés 

Hűséges Szűz 

Virgo fidelis 

      Járuljunk lélekben Szűzanyánk kegyes színe elé, s kérjük általa Isten kegyelmét annak megértéséhez, mit jelent számunkra az Ő nagy hűsége. 

     „Nem jó az embernek egyedül lenni” – mondotta maga az Úristen a paradicsomban, s azért Ádámnak élettársat adott Éva személyében. Hogy ez az élettárs mennyire nem bizonyult megbízhatónak, azt tudjuk a Szentírásból: bűnbe vitte az első embert; belesodorta abba a bukásba, amelynek következménye a kegyelmi élet elvesztése és a földi élet összes bajai voltak. 

      Az ember természeténél fogva szükségét érzi annak, hogy legyen olyan embertársa, akire támaszkodhat, akár hitvestárs, akár jóbarát személyében. Azonban nem mutatja-e a földi életnek mindennapi tapasztalata, hogy ezek a társulások többször vezetnek rosszra, mint jóra? A boldog házasság kivételszámba megy, a hűséges jóbarát, aki egy emberéleten át kitart mellettünk, ritka, mint a fehér holló. „Olyan az ember - mondja Szent Terézia Anyánk, aki pedig éppen nem volt pesszimista -, olyan az ember, mint a száraz rozmaringszál: ha rá akarunk támaszkodni, eltörik.” „Hát talán nem tudta, hogy emberrel van dolga?” - kérdi levelében egyik leányától, aki arról panaszkodott neki, hogy mennyire csalódott valakiben. Ő maga a leghűségesebb jóbarát volt, aki sohasem hagyta cserben azokat, akikkel egyszer barátságot kötött. Neki magának is igen kiváló jó barátai voltak, sőt a korabeli Spanyolországnak legkiválóbb szentjeit és nagy embereit számította azok közé; s a tapasztalata mégis az volt, hogy az igazi jóbarát, akire az élet összes körülményei között, még legnagyobb bajaink között is számíthatnánk, igen kevés van, ha ugyan van egyáltalán. 

      Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki, úgy az édesanya ilyen hűséges támasza gyermekének. Igen, az szokott lenni, mindaddig, amíg a saját anyai szívének érdekei nincsenek érintve. De ha például az Úristen az ő gyermekét a maga szolgálatára hívja; ha szerzetesi vagy papi hivatást ad neki: hány anya van, aki kétségbeesett erőfeszítéssel küzd gyermekének hivatása ellen, s azt talán egész életére, sőt egész Örökkévalóságára boldogtalanná teszi! 

      Az emberi szívnek az a teljesen természetszerű s egyenesen Isten akaratán alapuló vágya, hogy legyen neki jó barátja. Ez a vágy itt e földön a lehető legritkábban van teljesül, s akkor is csakis olyanoknál talál visszhangot, akik, mint ő maga, a barátságot egészen természetfölötti módon fogják fel; akik egymást is az édes Jézus Szívében szeretik. Ellenben annál tökéletesebb viszonzásra talál baráti érzelmünk odafent az égben, a mi drága Szűzanyánknál, a hűséggel teljes Szűznél. Márpedig ha Ö a miénk, mit nekünk az összes ember barátsága?! 

      Fontoljuk meg azt, hogy a Szűzanya barátsága nem csak teljesen megbízható, s egész életre szóló, hanem valami csodálatos módon tisztító hatású is. Hogyan is lehetne másképp? A barátság egyenlőséget teremt a felek között. Aki alacsony gondolkodású lénnyel barátkozik, maga is alacsony gondolkodású lesz. Aki a Szűzanyával - szabadjon ezen merész kifejezést használnunk - barátkozik, hozzánemesedik, hozzáalakul. 

      A földi barátkozás legtöbbször az általános emberszeretet rovására megy. Két jóbarát nem szereti, ha egy harmadik csatlakozik hozzájuk. Ellenben a Szűzanya szeretete tágra nyitja a mi szívünket is mindenki számára, de különösen nagy szeretetet gyújt benne mindazok iránt, akik Őt, az édes Jézust, az Úristent szeretik. A földi barátság kizárólagos szeret lenni; ez az égi barátság egyszerre belevisz bennünket a szentek egyességének hangulatába, amelyet Keresztes Szent János atyánk ilyenféleképpen szokott kifejezni: „Enyém a Szűzanya, enyémek az angyalok, enyémek az ég összes szentjei”. 

      Hogy pedig a Szűzanya mennyire hűséges még azokkal szemben is, akik irányában hűtleneknek bizonyultak, arról a gyóntatószékek tudnának sokat mondani. Ha valaki hosszú, bűnökbe merült élet után megtér, legtöbbször kiderül nála, hogy valamikor szerette a Szűzanyát. Talán csak ártatlan gyermekkorában; talán hamarosan elfordult tőle, de azért a hűséggel teljes Szűz nem feledkezett meg róla, s addig járt utána, addig halmozta el kegyelmeivel, míg végre is megtört a jég, s szívébe behatolt a bűnbánat. 

      Egy missziós lap közölte nemrég egy szentség hírében elhunyt missziós pap életét. Az illető gyermekkora óta hitetlen, istentagadó volt. Majd katona lett. Mint ilyen, a háborúban súlyosan megsebesült, s kórházba került. A papot és a szentségeket visszautasította. Azonban egy kedves nővér kérésére elfogadott egy csodásérmet, s megígérte, hogy mindig magánál hordja. Várakozása ellenére felgyógyult, de továbbra is istentagadó maradt. A vége mégiscsak az lett, hogy a Szűzanya, pusztán azért a kis hűségért, hogy az érmet, bár egyébként nem is gondolt vele, nem dobta el, addig ostromolta őt külső és belső kegyelmekkel, míg csak meg nem tért. Ilyen esetet minden tapasztalt gyóntató igen sokat ismer. - És mit mondjunk azokról, akik hűségesen kitartanak a Szűzanya szolgálatában?! Elgondolhatjuk, mekkora hűséggel viszonozza az övéket! 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Irgalmas Szűz

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

17. elmélkedés 

Irgalmas Szűz 

Virgo clemens 

      Képzeljük magunk elé a mi drága Szűzanyánkat mennyei trónusán, amint kedves mosolya szinte hívogat minden szükségben levőt, s egész megjelenése mutatja, hogy legnagyobb öröme másokkal jót tenni. Kérjük Isten kegyelmét, hogy határtalan bizalom fakadjon szívünkben a Boldogságos Szűz irányában. 

      Induljunk ki elmélkedésünkben Szent Bernátnak gyönyörű imádságából; „Memorare”: „Emlékezzél meg arról, ó legkegyesebb Szülője Istennek, hogy még sohasem lehetett hallani, hogy valakit, aki a te oltalmad alá futott, a te védelmedet kérte, s a te pártfogásodért esedezett, elhagytál volna”. - Ez a határtalan bizalom illeti meg részünkről is a kegyes és irgalmas Szüzet. Hiszen itt a földön is, a családokban, rendesen az édesanya képviseli a mindent megbocsátó kegyességet, s a gyermek ösztönszerűen őhozzá menekszik az édesatya szigora elől. 

      Az Úristen azt akarta, hogy így legyen az égben is, s azért rendelte számunkra édesanyául a Boldogságos Szűz Máriát. Őhozzá kell tehát menekülnünk, ha irgalomra van szükségünk. Pedig hát mikor ne volna szükségünk erre? Bűnös emberek vagyunk, kivétel nélkül. A Szűzanya irgalmára és kegyességére tehát nem csak a nagy bűnösnek van szüksége, hanem mindenkinek, kivétel nélkül. 

      De ez az ő szép címe hivatva is van arra, hogy bennünk bűnösségünk tudatát ébren tartsa, bármennyire előrehaladtunk is a lelki életben; bármennyire sikerült is elérnünk Isten kegyelméből azt a színvonalat, hogy tudatosan még bocsánatos bűnt sem szokásunk elkövetni. Ott vannak még akkor is a mi gyarlóságaink, tapintatlanságaink, ki nem irtott ferde szokásaink, és így tovább. Itt a földön, a világban, az emberek magasabb körökben ezeket az apró tapintatlanságokat igen komolyan veszik, s mennyi, de mennyi ember elő1 zárult el sok magas állás ilyen kicsiségek miatt; mennyi embert tett egyszer s mindenkorra kegyvesztetté egy meggondolatlan szó! Pedig nem követett el vele bűnt, hiszen nem volt vele rossz szándéka. S mégis a világban azt mondják rá; úgy kell neki, miért nem vigyázott. Hová lennénk mi, ha az égben ilyen szigorúan mérlegelnék a mi apró-cseprő gyarlóságainkat?! Pedig megérdemelnénk, hogy elverjék rajtunk értük a port, mert hát miért nem vigyázunk? Az Úristennel, a Mindenható Teremtővel van dolgunk! Miért nem vigyázunk?! 

      Fontoljuk meg továbbá azt, hogy ugyancsak kevesen lehetnek a világon, akiknek csupán gyarlóságaik, és tökéletlenségeik miatt van szükségük a Szűzanya kegyes és irgalmas közbenjárására! Legtöbben valódi bűnösök, sőt talán nagy bűnösök vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Az Úristen kegyelme bizonyára megtisztított már bennünket bűneinktől - mert hiszen, akik azokban fetrengenek, azok nemigen szoktak elmélkedni -, de ha a múltba visszatekintünk, ijesztően mered ránk emlékük. Sőt talán éppen akkor, amikor már nagyon is megtisztultunk, akkor sajtolják ki szívünkből ezek az emlékek azt a remegő, azt a vérverejtékes fohászt: „Uram, Istenem, hogyan tudtam ezt meg ezt megtenni?! Hol volt az eszem, amikor ezt elkövettem?!” Ilyenkor szokott előállni a pokoli ellenség leggonoszabb kísértésével, s azt a kétkedő, kétségbeejtő kérdést fakasztja lelkünkben: „Uram, Istenem, vajon csakugyan megbocsátottál-e?...” 

      Koromfekete sötétség borulhat ilyenkor a lélekre, s annak belseje pokollá lenne, ha a Szűzanya alakjának szelíd holdfénye bele nem ragyogna abba, s nem hintené benne szerteszét az Ő gyöngéd világosságát. „Igen, minden meg van bocsátva. A kegyes és irgalmas Szűz kezességet vállal ezért.” Annak a bűnbánati fájdalomnak nem kell azért megszűnnie a lélek mélyén, mert az hozzátartozik a földi élet tisztító tüzéhez, s csupán csak a csüggetegségnek, a kishitűségnek kell tőle távol maradnia. A bűnbánat helyénvaló, az csak kísérjen bennünket holtunkig. 

      Vajon nem megható-e, amikor a Lourdes-i Szent Szűznek kis bizalmasa, Bernadette, a teljesen ártatlan leány, e szavakkal hal meg: „Uram, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek”. Ezekben a szavakban nem volt semmi keserűség, semmi csüggetegség, hanem csakis igen nagy szeretet, s Istenbe vetett föltétlen bizalom. Ilyen legyen a mi bűnbánatunk is: édes, gyöngéd, Istennel ölelkező, könnyhullató érzelem. Nem felháborodás saját múltunk ellen, hanem az az alázatos, gyermeki belenyugvás a változtathatatlanba, a meg nem történtté nem tehetőbe, azzal a mellékízzel, hogy „hát éntőlem mi mást is lehetett volna várni?”. Sőt van a szent bűnbánatnak gazdag érzelmében öröm is afölött, hogy az Úr bennünket megalázott, s talán, amikor elbocsátotta kezünket, s elmerülni engedett, nem is tehetett mást, mert más úton nem tudott volna minket bejuttatni a mennyországba. Kegyes és irgalmas Szűz, segíts továbbra is!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Nagyhatalmú Szűz

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

16. elmélkedés 

Nagyhatalmú Szűz 

Virgo potens 

      Képzeljük magunk elé azt a fenséges jelenetet, amikor a Szűzanya, halála után az égbe fölvétetik, s Őt Szent Fia ott trónra ülteti és megkoronázza. Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 

      Fontoljuk meg, hogy a Szűzanyának ez a megkoronáztatása nem csak valami jámbor elképzelés, hanem való tény. Nem szól ugyan róla a Szentírás, de mellette áll a kinyilatkoztatás másik és épp oly hiteles forrása, a szenthagyomány, és a tanító Egyháznak meg a hívők seregének meggyőződése, amely ezt a titkot nap-nap után vallja a rózsafüzérben. De ha, aminthogy igaz; ez a koronázás valóban megtörtént, akkor az nem csak valami megtisztelő, de egyébként üres szertartás volt, s nem csupán királynői címet adott - mert hiszen címzetes hivatalok az égben nem léteznek! - hanem mindazt, amit e cím jelent, tehát elsősorban hatalmat. Királynői hatalmat az ég végtelen méretű fogalmai szerint. 

      Itt a földön a nagyhatalmakat aszerint értékelik, hogy mennyi a hadseregük, tengeri- és légiflottájuk. A Szűzanyának az angyalok megszámlálhatatlan seregei állnak rendelkezésére. Sennacherib seregének száznyolcvanezer emberét ölte meg egyetlen egy angyal egy éjjelen; ugyancsak most is elég volna egyetlen egy angyal a legnagyobb földi hatalom összes védő- és támadóerejének megsemmisítésére. Igaz, hogy a mi drága kis Szűzanyánk nem bocsátkozik harcba senkivel, de azért ez a megfontolás mégis némi fogalmat ad nekünk arról, hogy mekkora az Ő hatalma. 

      Itt a földön valamely uralkodónak, legyen a címe akár császár, akár király, akár kormányzó, akár vezér vagy köztársasági elnök, annál nagyobb a hatalma, minél több az alattvalója. A Boldogságosnak itt a földön van háromszáznegyvenmillió híve, amennyi még az angol birodalomban sincs, a mennyországban pedig az üdvözülteknek és az angyalokénak száma teljesen meghaladja a mi fogalmainkat. Pedig ez utóbbiak azután igazi alattvalók, akik szívvel-lélekkel csüngnek rajta, s minden szempillantásának engedelmeskednek. Hol volt vagy van földi uralkodó, aki ezt alattvalóinak még csak a javarészéről is elmondhatná! 

      Azonban legeslegnagyobb hatalma a Szűzanyának nem ezeken alapszik, hanem azon, hogy ő a kegyelmek osztogatója, s így olyan eszközöket tart kezében, amelyekkel a földön élő emberek akaratát bensőleg is befolyásolhatja, s akár a legádázabb ellenségeit is meghódolásra bírhatja. Gondoljunk Ratisbonne Alfonz esetére! Megátalkodott zsidó. Gyűlöli a katolikus vallást, mert fivére, Tivadar megtért, sőt pappá lett. S íme, amikor pusztán műértő érdeklődéssel nézegeti Rómában a Sant-Andrea delle Fratte templom képeit, megjelenik neki a Szűzanya. Ő zokogva borul előtte térdre, megtér, pap és szerzetes lesz, s hosszú, áldásos élet után, szentség hírében hal meg. 

      Hogy miért nem téríti meg a Szűzanya az összes gonoszt? Azért, mert Isten a kegyelem hatalmat sem akarja olyan fokban gyakorolni, hogy az az emberi szabadság teljes letörésével járjon; de meg azután a kevélységgel szemben a kegyelem tehetetlen. A kevélytől a Szűzanya a is kénytelen elfordulni. 

      Fontoljuk meg, hogy a Szűzanya nagy hatalma bennünket közvetlenül a saját lelki életünk terén érdekel! Itt, a mi bensőnkben fog az igazában érvényesülni, föltéve, hogy mi szabad kezet engedünk neki. Hiszen, mint mondottuk, az Ő kezén mennek át azok a kegyelmek, amelyek hivatva vannak bennünk a krisztusi képmást minél tökéletesebben kialakítani. Az Úristen festi rá lelkünkre az édes Jézus képét, de a palettát a Szűzanya tartja neki, s az Ő kérései ösztönzik elsősorban a művészi munkára. Márpedig, amint a szentatyák és az összes egyháztanítók mondják, a Szűzanya a térdenálló mindenhatóság, tehát, amit Ő kér számunkra, az megtörténik, Az Úristennek csak szólnia kellett, hogy legyen világosság és lőn világosság; a Szűzanyának csak kérnie kell, hogy legyen világosság, s lesz olyan világosság a lelkünkben, hogy az égi dolgok ragyogó látomása mellett a mulandóknak vonzó ereje teljesen megszűnik számunkra, s hatalmas szárnycsapásokkal emelkedünk a Kármel csúcsa felé. 

      Emelkedünk - jegyezzük meg ezt a szót - s nem vagyunk egyszerre ott. A lelki életben nincsenek ugrások. Szent Pál, a damaszkuszi úton már nagy erényekkel és komoly teológiai tudással bírt. Csak irányt kellett változtatnia. A gyorsmenetű postahajónak, ha rossz irányba tévedt, fordítanak a kormányán, s gyorsan fut a cél felé, míg a cammogó tehergőzös a helyes irányba is lassan jut előre. De azért a népek apostolának is még három esztendei nevelésre volt szüksége Arábia pusztaságában. Nálunk sem fog minden egyszerre menni. Azonban, ha közreműködünk a Szűzanya adta kegyelmekkel, az ő gondos ápolása alatt szívünk kertjében az erények hamarosan csodaszép fejlődésnek fognak indulni, s a máriás élet megtermi gyümölcseit. Igen, a Szűzanyának nem szerezhetünk nagyobb örömet, minthogy engedjük, hogy nagy hatalmát a mi lelkünkön érvényesítse. Vajon nem volna-e oktalanság ezt az örömet tőle megtagadni?

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html