Az Egyház két oszlopa

A Szent Eucharisztia és a Szent Szűz a katolikus Egyház két nagy oszlopa. Ők az Egyház ellenségeinek fő támadási pontjai. A belső ellenség az ökumenizmus leple alatt az Eucharisztiát összemossák az úrvacsorával, és gúnyt űznek a Mária-tiszteletből. 

      Boldog II. János Pál pápa 2003-ban az ECCLESIA DE EUCHARISZTIA kezdetű enciklikájában nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy nem lehet úrvacsorázni, összemosni:

 46. (...) katolikus hívő nem áldozhat olyan közösségben, amelyben nincs érvényesen szentelt papság. 

 61. Az eucharisztikus misztérium – áldozat, jelenlét és emlékezet – nem tűri a csonkításokat vagy eszközzé silányítást. A maga sértetlen egészében kell átélni ünneplésekor is, a Jézussal való bensőséges beszélgetésben a szentáldozás pillanataiban is, és a szentmisén kívüli szentségimádás bensőséges csendjében is. Akkor az Egyház szilárdan épül és kifejezi azt, ami valójában: egy, szent, katolikus és apostoli; Isten népe, temploma és családja; Krisztus teste és a Szentlélektől éltetett jegyese; az üdvösség egyetemes szentsége és hierarchikusan fölépített közösség. (...) De hogy el ne veszítsük e kincset, tiszteletben kell tartanunk a hit- és az apostoli jogfolytonosságbeli közösséget, mint magából e szentségből fakadó követelményt. Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit. 

      „De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6, 54-56) Kemény beszéd volt ez még az apostoloknak is. 

      Ismeretes az Egyház történetében, hogy a sátán még ezt a szent misztériumot is igyekszik utánozni. A hamis látnokok vagy a megszállottak nyelvén hirtelen megjelent egy ostya „misztikus módon”, és ezért nem tudtak szentáldozáshoz járulni. Jézus Krisztus azt akarja, hogy csakis pap által áldozhassunk, ehhez nincs joga sem a szent angyaloknak, sem a megdicsőült szenteknek. Aki másképp jut „ostyához”, az nem Istentől van. 

      „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona.” Áldott állapotban volt. Egy másik jel is feltűnt: egy sárkány. Nagy volt a harc a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták és „levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” „Amikor a sárkány látta, hogy a földre taszították, üldözőbe vette az asszonyt, aki fiúgyermeket szült.” (vö. Jel 12,1-13) 

      „A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett.” (Jel 12,17) 

      Mária a nagy jel, aki Fiút szült nekünk, és a harc Mária gyermekei ellen folyik ma is, az Egyház gyermekei ellen. 

      Imádás egyedül Istent illeti, erre aztán egyes katolikusok megkülönböztetik még a katekizmust is, mondván: nem szabad Máriához imádkozni: 

2679 Mária a tökéletes imádkozó asszony, az Egyház előképe. Amikor hozzá imádkozunk, vele együtt ragaszkodunk az Atya tervéhez, aki elküldte a Fiát, hogy minden embert üdvözítsen. Mint a szeretett tanítvány, magunkhoz fogadjuk őt, Jézus Anyját, aki minden élő Anyja lett. Imádkozhatunk vele, és imádkozhatunk hozzá. Az Egyház imádságát Mária imádsága hordozza, és az Egyház a reményben kapcsolódik hozzá. 

       Két megdicsőült test van jelenleg a mennyben: Jézus Krisztus, az Isten Fia; és Mária, Isten Anyja és a mi Édesanyánk.

      Szeghy Ernő atya (1872-1952) is ezzel szembesít minket: a mi saját érdekünkben áll Máriát tisztelni.

Mária tiszteletének fontosságát talán semmi sem mutatja annyira, mint az, hogy ez a tisztelet az igazhitűségnek igazoló jelvénye, s hogy a sátán végtelen dühvel támad ellene. Még azok az eretnekek is, akik különösen Krisztus Urunkat tisztelik, Máriától nem csak megtagadnak minden tiszteletet, hanem még gyalázzák is Őt. Miért? Vajon mit vétett nekik? Semmi mást, mint azt, hogy őt kizárólag a római katolikus Anyaszentegyház tiszteli, s Ő Krisztus Urunk Misztikus Testében a nyak, amely a fejet, az Üdvözítőt a testtel, vagyis az Egyház tagjaival összeköti. Aki tehát ellensége az Egyháznak, szükségképpen gyűlöli Őt is. Az Ő tisztelete tehát a legszorosabban összeforrott az igazhitűséggel, szóval a mi legfontosabb lelki érdekünkkel. Mert hiszen „az igaz a hitből él” (Róm 1,17). 

      Grignon Szent Lajos (1673-1716) még ennél is tovább megy, a „Tökéletes Mária-tisztelet” c. művében, „elvetettségről” beszél: 

250. Az édes Szűzanya kinyilatkoztatott Boldog Alanus de Rupe-nak: „Tudd meg Fiam, és mondd meg mindenkinek, hogy nagyon valószínű jele az elvetettségnek, ha valaki az Angyali Üdvözletet, mely az egész világot helyreállította, megveti, unja és elhanyagolja.” Nagyon vigasztaló, de egyszersmind félelmetes szavak ezek, és alig lennének elhihetők, ha nem kezeskednék mellettük az a szent férfiú, előtte pedig Szent Domonkos és utána sok nagy egyéniség és több század tapasztalata. (...) 

251. Nem tudom, hogyan és miért van ez így, de mégis így van. Nincs is jobb titkom annak megismerésére, hogy valaki Istenből való-e, mint hogy megvizsgálom, szívesen imádkozza-e az Üdvözlégy Máriát és a rózsafüzért. 

      Saját tapasztalatom, hogy sokszor nagyon nehéz valakit rávenni egy-egy kilenced elvégzésére, akkor is, ha a gyermeke vagy a saját élete forog kockán, csak ígérgeti, hogy majd ... ha fagy, magamra hagynak a kilencedben, mert általában el kellene a kilenced alatt imádkozni egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és Dicsőséget. 

      Bosco Szent János 1862. május 30-án a következő prófétai látomását mesélte el fiainak (Turinban), ez a látomás a az Egyház két nagy oszlopáról szól: 

      „Képzeljétek el, hogy egy tenger partján állunk, vagy még inkább egy magányos sziklán, ahonnan a lábunk alatti talajon kívül sehol máshol nem látunk szárazföldet. A messze tengeren megszámlálhatatlanul sok hajót ismerünk fel, melyek tengeri csatára készülődnek. A hajók orra vasból készült, testük ágyúkkal, puskákkal és mindenféle más fegyverrel van felszerelve. 

      Mind egy náluk sokkal nagyobb hajó (Egyház) felé közelednek, amit megpróbálnak éles orrukkal felsérteni, majd meggyújtani és minden más módon megkárosítani. 

      A nagy hajót számos kisebb csónak követi, melyek parancsot kapnak tőle és a fejedelmi hajót az ellenséges flotta ellen védik. Erős ellenszéllel kell mindeközben megküzdeniük, és a felkavart tenger is - úgy tűnik - a támadókat segíti ellenük. 

      A távolban, a tenger közepén nem messze egymástól két hatalmas oszlop áll. Az egyiket az Immaculata szobra koronázza, akinek lábainál egy táblán a következő felírat van elhelyezve: »Auxilium christianorum« (a keresztények segítsége), a második, sokkal magasabb és hatalmasabb oszlopon egy nagyon nagy ostyát látunk, alatta egy táblán a következő szavakkal: »Salus credentium« (a hívek üdvössége). 

      A pápa a nagy hajó kapitányaként felismeri az ellenség dühét és ezzel azt a veszélyt, amelybe szövetségesei kerültek. Ezért a kísérő csónakok kormányosait a maga hajójára hívja tanácskozásra. De a vihar egyre hevesebb lesz, a parancsnokoknak vissza kell térniük csónakjaikra. Mikor a szélvész egy kissé elcsendesül. a pápa másodszor is magához hívatja őket. Ekkor a vihar hirtelen újra kitör. A pápa a kormánykeréknél áll és minden erejével megpróbálja hajóját a két oszlop közé kormányozni, melyen sok horgonyt és nagy kampót rögzítettek. 

      Az ellenséges hajók megkezdik a támadást és a pápa hajóját el akarják süllyeszteni. Újra és újra megpróbálnak égő anyagot a nagy hajó fedélzetére hajítani, és minden ágyújukból golyózáport zúdítanak rá. 

      Az ellenséges hajók szenvedélyes harca és minden fegyverük bevetése ellenére támadásuk nem jár eredménnyel, mert a pápa hajójának sikerül szabadon és biztosan átszelnie a tengert, holott minden oldalról komoly támadásoknak van kitéve, de a lékeket, ahogy keletkeznek egy lágy szellő, mely az oszlopokból támad, azonnal betömi. A támadók hajóin felrobbannak az ágyúcsövek, a hajók orra széttörik, sok hajó megreped és elsüllyed a tengerben.

      Ekkor azonban a pápát hirtelen egy golyó találja el. Segítői megtámasztják ugyan, és újra talpra állítják, de hamarosan egy újabb lövedék is eltalálja, mire holtan hanyatlik a földre. Az ellenséges flottán ekkor az öröm és a győzelem rivalgása száll fel. A pápai hajón összesereglett parancsnokok azonban akkora gyorsasággal választják meg az új pápát, hogy az előző haláláról szóló hír az újonnan megválasztottnak nevével egy időben jut el az ellenséghez. Erre ezek minden bátorságukat elvesztik, a pápai hajó pedig minden nehézséget legyőzve biztosan úszik át a két oszlop között, ahol horgonyt tud vetni. 

      Az ellenség menekül, de fejvesztettségükben egymásnak mennek és elsüllyednek. A pápai hajó kis kísérő csónakjai teljes erőből szintén a két oszlophoz eveznek, ahol kikötnek. A tengeren nagy csönd honol...”  

      Mikor Don Bosco idáig ért az elbeszélésben megkérdezte későbbi utódját, Don Michael Rua leendő rendfőnököt: „Mi a véleményed erről a történetről?” 

      Don Rua így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy a pápa hajója az Egyház, melynek ő a feje. A többi hajó az embereket, a tenger a világot jelképezi. Azok, akik a nagy hajót védik, a pápa hűséges követői, a többiek az ő ellenségei, akik minden eszközzel megpróbálják megsemmisíteni az Egyházat. A két oszlop, szerintem, Mária tiszteletét és a szent Eucharisztiát jelentik.” 

      Don Bosco ezt válaszolta: „Jól beszéltél. Az ellenséges hajók az Egyház üldözőit jelentik. A legsúlyosabb szenvedéseket készítik elő az Egyház számára. Az, ami eddig volt, szinte semmi ahhoz képest, ami jönni fog. Csak két eszköz marad számunkra az így keletkezett zűrzavarból való megmenekülésre: az Isten Anyjának tisztelete és a gyakori szentáldozás.” 

Kérjük a Szentlélek kegyelmét, hogy hűek tudjunk maradni az Egyházhoz, a Pápához, a Tanítóhivatalhoz. 

Nem lehet kétfelé sántikálni, vagy-vagy:

Tisztelendő Szűz

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

14. elmélkedés 

Tisztelendő Szűz 

Virgo veneranda

      Kérjük a Szűzanyát, szerezze meg nekünk a Szentlélek megvilágosító kegyelmét annak belátásához, hogy mennyire életbevágó érdekünk az Ő tisztelete, s a megerősítő kegyelmet, hogy egész földi zarándoklásunkat e Mária-tiszteletjegyébe állíthassuk bele. 

      Elmélkedjünk először is arról, hogy a Mária-tisztelet a mi vallásunknak nem valami mellékes és járulékos része, amely jó ugyan, ha megvan, de az sem baj, ha nincs meg. Igaz ugyan, hogy elméletileg elképzelhető volna, hogy valaki, aki egész élete folyamán még csak egy fohásszal sem fordult a Szűzanya felé, azért mégis üdvözüljön. Mert hiszen sem a tízparancsolat, sem az Anyaszentegyház öt parancsa nem szól róla. Márpedig ha valaki azokat egész életén át megtartja, bizonyára a mennybe jut. Csak az a kérdés, meg tudja-e őket tartani a Szűzanya segítsége nélkül. Határozottan nem, mert minden egyes kegyelem az Ő szent kezein megy át. Tehát csakis a tudatlanság mentheti az illetőt, aki nem vesz tudomást Őróla. 

      A Szűzanya tisztelete azonban főleg azért lényeges kiegészítő része a mi vallásunknak, mert az Úristen határozottan akarja, hogy Őt tiszteljük. A haldokló édes Jézus szavai a kereszten: „Íme, a te anyád” (Jn 19,27), minden keresztény embernek szólnak. S a szentatyák tanúsága szerint az Úr Mária által akar bennünket bírni. Ezek Szent Bernát szavai, de ugyanez a gondolat más szentatyáknál is gyakori. Halljuk, mit mond a hetedik században Damaszkuszi Szent János: 

„Törekedjünk arra, hogy elménk és emlékezőtehetségünk az Istenanyára vonatkozó gondolatokkal legyen telítve. S vajon miképpen kell ezt megtennünk? Meg kell fontolnunk, hogy Ő szűz, s így szereti a szüzeket; szűztiszta, s így szereti a szűztisztaságot. Ha tehát nem csak a testnek, hanem az elmének szűzi tisztaságát is gyakoroljuk, akkor biztosan bejutunk az Ő kegyeibe. 

Ő ugyanis utál minden szennyet s a tisztátalan vonzalmaktól, mint megannyi viperától irtózik. Nem tudja nézni a nagyétkűséget; elfordul minden parázna undokságtól; a tisztátalan szavakat és dalokat nem tudja hallani; az érzékies illatszereket tiltja; gyűlöli a haragos fellobbanásokat; embertelenséget, irigységet és haragtartást elítél; helyteleníti a dicsőségért végzett gyötrő munkát; ellenséges érzülettel látja a fényűzést; borzadva látja, ha valaki azáltal veszélyezteti üdvösségét, hogy a rajta esett sérelmeket észben tartja: egyszóval minden bűnt halálos méregnek tekint, s örül mindannak, ami azzal ellenkezik. Mert hiszen az ellenkezők az ellenkező dolgoknak gyógyszerei. Örül a böjtnek, a megtartóztatásnak és a zsolozsmának. A szüzesség, a tisztaság és a szemérmetesség; ezek kellenek neki; ezekkel örök frigyet köt, s kedvesen és gyöngéden csókolgatja őket. Szereti a lelki békét és a szelídséget. A szeretetet, az irgalmat és az udvariasságot, mint saját tanítványait ölében tartva becézi. S hogy rövidre fogjam a szót, minden bűnre elszomorodik és méltatlankodik, ellenben minden erénynek, mint neki adott kedves ajándéknak, örül. Ha tehát szorgosan kerüljük a bűnt, és egész erőnkkel fekszünk neki az erénygyakorlatnak, Ő gyakran fog hozzánk, mint hű szolgáihoz betérni, s magával hozza az összes javak tömegét, sőt elhívja szent Fiát, a mindenek királyát és Urát, hogy lakozzék a mi szívünkben.” 

      Mária tiszteletének fontosságát talán semmi sem mutatja annyira, mint az, hogy ez a tisztelet az igazhitűségnek igazoló jelvénye, s hogy a sátán végtelen dühvel támad ellene. Még azok az eretnekek is, akik különösen Krisztus Urunkat tisztelik, Máriától nem csak megtagadnak minden tiszteletet, hanem még gyalázzák is Őt. Miért? Vajon mit vétett nekik? Semmi mást, mint azt, hogy őt kizárólag a római katolikus Anyaszentegyház tiszteli, s Ő Krisztus Urunk Misztikus Testében a nyak, amely a fejet, az Üdvözítőt a testtel, vagyis az Egyház tagjaival összeköti. Aki tehát ellensége az Egyháznak, szükségképpen gyűlöli Őt is. Az Ő tisztelete tehát a legszorosabban összeforrott az igazhitűséggel, szóval a mi legfontosabb lelki érdekünkkel. Mert hiszen „az igaz a hitből él” (Róm 1,17). 

      A Szűzanya tisztelete adja meg a mi egész lelki életünknek az utolsó befejezést, a végső csiszolást. Minél gyengédebb bennünk a szeretet Isten és az égiek iránt, annál magasabban állunk lelkiek dolgában. Mert hiszen nem a parancsolatok kötelességszerű teljesítése, nem is pusztán az erkölcsi erények gyakorlata egyesíti az embert már itt a földön Istenével, hanem csak a szeretet. Ezért volt a hősies, a szeráfi lángoló szeretet a szentek legszembetűnőbb vonása. Márpedig a szeretet dolgában itt e földön is az anyai szeretet a legfelsőbb fok. Jézussal szemben is tehát a mi Szűzanyánk anyai szeretete kell, hogy irányadó érzelem legyen számunkra. Ő tanít meg arra, hogy miképpen kell Jézusunkat egész életünk középpontjává tennünk. Hogyan kell kizárólag az ő érdekét szem előtt tartanunk. Hogyan kell elérnünk azt, hogy ne mi éljünk, hanem éljen bennünk a Krisztus.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Nagyokosságú Szűz

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

13. elmélkedés 

Nagyokosságú Szűz 
Virgo prudentissima 

      Képzeljük magunk elé a názáreti Szüzet, a tizenöt éves leányt, akinek szeméből ragyog a végtelen tisztaság és ártatlanság, s akinek egész megjelenése kimondhatatlan kedvesség és szeretetreméltóság. Ott imádkozik egyedül a názáreti ház kicsiny hátsó szobájában. Jön az angyal s köszönti Őt. Kérjük Isten kegyelmét elmélkedésünkhöz. 

      Az okos Szüzet annak a gyönyörű mennyei alaknak behízelgő szavai nem bódították el, sőt elevenén találták alátosságát, s azért megijedt. „Üdvözlégy Mária, kegyelemm teljes; az Úr van teveled!” (Lk 1,28) Kicsoda ő, hogy hozzá egy angyal ilyen hódolatosan beszéljen?! Ő, a kis semmi. Mert hiszen bizonyára a családban is annak tartották. Nem nagy becsülete lehetett a rokonságban! Szülei nem éltek már, a többiek pedig azt a kis szófogadó, mindenre fejet hajtó, hallgatag kis leánykát szerették ugyan - mert hiszen lehetetlen volt Őt nem szeretni -, de valami nagyon komolyan nem vették. Amikor ebbe a serdülőkorba lépett, meg sem kérdezték, akarja-e, vagy sem, hanem egyszerűen eljegyezték Józsefnek. Ő pedig ebben is a Mindenható akaratát látva, szót fogadott, nyugodtan bízva Istenre szüzességi fogadalmának ügyét. A szerény visszahúzódás annyira természete volt, hogy majdan a Golgota keresztje alatt három evangélista nem vesz tudomást ottlétéről, annyira eltűnik Mária, Kleofás neje, Mária Magdolna és Salome mögött. 

      Az angyal megnyugtatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz Ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1,30-33). - Ezek a szavak nagy dicsőséget és boldogságot helyeztek kilátásba a kis Szűz számára, azonban Ő okosan fontolja őket, s mindaddig semmit sem határoz, amíg egészen tisztán nem lát a dologban. Van ugyanis benne valami bökkenő. Őneki szüzességi fogadalma van, s jegyesével, Józseffel, már meg is egyeztek abban, hogy mint édestestvérek, szűzi tisztán fognak együtt élni. Hogyan volna tehát lehetséges, hogy neki fia legyen? Igaz, hogy az angyal szerint annak a fiúnak atyja a Magasságbeli lesz, de hát ezt fogadott fiúságra is lehet érteni. Az okos kis Szűz tehát felvilágosítást kér: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) 

      Fontoljuk meg ezen szavaknak mély bölcsességét! A kis Szűz nem azt mondja, hogy Ő csak abban az esetben egyezik bele ebbe a dologba, ha szüzessége sértetlen marad; Ő nagyon is jól tudja, hogy teremtmény ilyen hangon nem beszélhet Teremtőjével. Szó sincs róla. Ő csak arról akar meggyőződni, hogy ez a jelenés hiteles, Istentől való, tehát nincs benne ellentmondás vagy valami helytelenség. Neki szüzességi fogadalma van; Ő meg van arról győződve, hogy Isten sugallta neki annak letételét, tehát Isten nem kívánhatja annak feláldozását. Ezt teljesen biztosra veszi, tehát nem szüzességének féltése beszél belőle. Azonban az angyali üzenet nem világos előtte, s azért magyarázatot kér. 

      Meg is kapja azonnal. A Magasságbelinek ereje fog rá szállni. Foganása csoda által fog történni. Szüzessége sértetlen marad. Erre a kis Szűz készséggel rámondja: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a szavad szerint” (Lk 1,38). Meggyőződött arról, hogy itt Isten akaratáról van szó. Azzal szemben pedig a teremtmény részéről csak egy gondolat és érzelem van helyén: a hódolatos, készséges engedelmesség. 

      Fontoljuk meg, hogy mekkora okosság nyilvánult meg titoktartásban még Józseffel szemben is! Józsefben Ő teljesen testvérlelket talált; egy ártatlan, szűztiszta, istenfélő férfiút. Két ilyen lélek azonnal megérti egymást, s elképzelhetjük, hogy Mária Józsefet az Ő ártatlan gyermeki szívének egész melegével szerette. S mégis egy szót sem szólt előtte az angyali jelenésről. Pedig hát - s ezzel neki tisztában kellett lennie - ily módon súlyos gyanúsítás veszélyének tette ki magát. S mégsem szólt. Lehetett ebben része az Ő végtelenül gyöngéd szűzi szemérmetességének, amely nem szeret anyasági dolgokról nyilatkozni. A fő ok azonban bizonyára az Ő nagy okossága volt. Itt az emberi észt meghaladó isteni dologról volt szó, amelynek közlésére Ő nem tartotta magát hivatottnak. Hogyan is kívánhatta volna Józseftől, hogy neki ilyen szinte hihetetlen dolgot elhiggyen? Talán éppen ezen közlés által tette volna magát gyanússá. Így tehát Ő az egész dolgot arra az isteni Gondviselésre bízta, amely őneki az volt, ami az édesanyja a gyermeknek. Az majd gondoskodik arról, hogy József a kellő időben hitelesen tudja meg a csodát. S úgy is lett. Szent jegyesét angyal világosította fel a helyzetről, éppen az alkalmas időpontban, amikor az el akarta Őt hagyni az előtte érthetetlen dolog miatt. Igen, a mi kis Szűzanyánk nem cselekedhetett volna okosabban. 

• Az okosság az összes erkölcsi erények koronája és zsinórmértéke. Kérjük Szűzanyánkat, hogy szerezzen nekünk is minél többet belőle.

 _______________

A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Csíksomlyói pünkösdi búcsú 2012

      Egész nap folyt a gyóntatás a kegytemplom udvarán és a Nyeregben, több százezer lélek megtisztulása a bűntől, ez a legjobb talaj ahhoz, hogy a Szentlélek teljesen betöltse a zarándokokat. És betöltötte.

      A Szentlélek egyesítő ereje velünk volt, elegánsan, békében, csendben, szeretetben, mindenfajta különcködő megnyilvánulás nélkül: egy igazi Új Pünkösd Máriával, Jézus Anyjával.

Képek a búcsúról megtekinthetők: itt.

Ima a Szentlélekhez

      Ó Szentlélek, az atya és a Fiú szubsztanciális Szeretete, teremtetlen Szeretet, aki az igazak lelkében lakozol, szállj le rám egy új Pünkösddel, add meg nekem az ajándékaid, gyümölcseid, kegyelmed bőségét, egyesülj velem, lelkem legédesebb Jegyese. 

      Teljesen neked szentelem magam: árassz el, sajátíts ki egészen. Légy átható fény, ami megvilágosítja értelmemet, édes indítás, ami vonzza és irányítja akaratomat, természetfeletti energia, ami erőt ad testemnek. Tedd teljessé bennem a tisztulás, a megszentelődés és a szeretet művét. Tégy engem tisztává, átlátszóvá, egyszerűvé, igazzá, szabaddá, békéssé, édessé, nyugodttá, a fájdalomban is szelíddé, lángoljak Isten és a testvérek iránti szeretettől. 

      Jöjj, ó éltető Lélek, erre a nyugtalan társadalomra, és újítsd meg a föld színét; te adj irányt az új rendelkezéseknek, add meg nekünk a békédet, azt a békét, amelyet a világ nem tud megadni. Állj Egyházad mellett, adj neki szent papokat, buzgó apostolokat. Szelíd sugallataiddal ösztönözd a jó lelkeket, édes gyötréseddel a bűnös lelkeket. Légy felfrissülés a szenvedő és megpróbált lelkeknek, erő és segítség a megkísértetteknek, fény azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában élnek. 

Sr. Carmela dello Spirito Santo, Scritti indediti.

A Csíksomlyói pünkösdi búcsú liturgikus programja itt olvasható:

http://www.romkat.ro/?q=node/3449

Böjte Csaba atya - Rózsaszentelés Szent Rita ünnepén

Csaba testvér a ma esti ünnepről és Szent Ritáról: 

Szent Rita kilencedünket a csíkszeredai Szent Keresztről elnevezett templomban fogjuk befejezni, drága szentünk emléknapján, május 22-én, estefelé a 19.00 kezdődő szentmisében.

Egy testvérünk ezen a napon egy szép Szent Rita szobrot szeretne adományozni drága szentünk csíkszeredai tisztelőinek, mely valószínű, hogy a templom kertben lesz véglegesen elhelyezve.

Szép szokás, hogy ezen a szép ünnepen a kedves hívek egy-egy szál piros rozsával jönnek a templomba, melyet a szentmise végén a papok megáldanak. A piros rózsa a reménytelen helyzetben bizalommal mondott imádság erejét szimbolizálja, hisz egyszer Szent Rita imájára, télvíz idején kivirágoztak a piros rózsák. Ezért a vörös rózsa nagyon sok ember számára azt jelenti, hogy a térden álló, alázattal imádkozó ember előtt semmi sem lehetetlen.

Ma mikor oly sok ember magában roskad, és csüggedten éli életét, alázattal kérünk Szent Rita, te a reménytelen helyzetben lévő emberek védőszentje, könyörögj érettünk!

Reménytelen helyzetemben,
a reményért térdre rogyva
drága szentem sírva kérlek,
járj közbe a Jóistennél.

Életedben sokszor estél,
mindig bátran újrakezdtél,
minden bajban, minden gyászban,
élő hittel tovább mentél.

Családodat bűn gyötörte,
darabokra összetörte,
szemed előtt omlott össze,
mindaz ami fénnyel tölt be.

Krisztusodba kapaszkodva,
újra kezdve, tovább menve,
jársz előttem vezess engem, szenté válni,
reménytelen helyzetemből alázattal kilábolni.

Gyengeségem tudatában,
benned bízok, s talpra állok,
szeretetet, a „Főparancsot”,
Te utadat el nem hagyom.

Tovább megyek, meg nem állok,
minden bajban közbejáróm,
Szentháromság légy vezérem,
Szent Ritával célba érnem.


Szeretettel, Csaba t. 

,,Ecco Filippone!”

       Néri szent Fülöp mikor megalapította az Oratóriumot, gyorsan szárnyra kapta a hír Rómában. De elsősorban Fülöp vált közismertté. És milyennek ismerték!

      Fennmaradt abból az időből egy szemtanú, az ifjú Domenico Saraceni közlése, aki később orvos lett, és nagyon jó megfigyelő volt. Tizenkét éven át találkozott Fülöppel hetenként legalább egyszer. Nagy esemény volt, ha Fülöp kivonult az Oratóriumból kísérő csapatával együtt! ,,Ecco Filippone!” - kiabáltak a római utcagyerekek. (Az Ecco Filippone-t alig lehet helyesen lefordítani, körülbelül ezt jelenti: Itt jön a hatalmas Fülöp!) 

      Durva gubbiói szövetből készült, hosszú ujjú bő köpenyt viselt és otromba fehér cipőt, bár a ,,fehér” megnevezéssel bizonyára az elszíntelenedett bőrre gondoltak. Fülöp valószínűleg azért hordta őket, mert olcsók voltak, a nézők viszont úgy vélekedtek, hogy a tréfa kedvéért viseli őket. 

      És valamiféle móka, amin mindenki derülhetett, valóban mindig akadt Fülöp felvonulásain. Ilyen volt az a híres csíny, amelyet Fülöp a komoly és lelkiismeretes Baroniusszal szemben (oratóriumi pap) követett el. Elküldte egy nagy palackkal a borkereskedőhöz, de a palackot előbb gondosan tisztára kellett öblögetnie, majd minden fajtát meg kellett kóstolnia, végül pedig csak fél litert vásárolnia. Ráadásul arannyal kellett fizetni a felbosszantott kereskedőnek, úgyhogy az alig tudta összeszedni a visszajáró pénzt. Hajszálon múlt, hogy Baroniust meg nem verték emiatt (Calenzio 29). Tarugi (szintén oratoriumi pap) jobban megúszta, neki a hajas Capricció kiskutyát kellett cipelnie. 

      Egy másik alkalommal Fülöp és csapata találkozott Cantalicei Félix kapucinus testvérrel, aki városszerte ismert különcködő volt. Koldult a rendje számára, megszólított mindenkit, és mindenkinek tanácsot osztogatott, lett légyen az herceg, prelátus, bíboros vagy az egyszerű nép köréből való: ,,Te is jó vagy? Mikor gyóntál utoljára? Engedelmeskedel az anyádnak is?” Fülöp színpadias mozdulatokkal üdvözölte. Kicserélték fejfedőjüket, majd azt lehetett látni, hogy Fülöp, aki a legkisebb tisztátalanságtól és az idegenek által használt edénytől is utálkozott, iszik Félix testvér flaskójából, mégpedig olyan jóízűen, mintha különleges élvezete telne benne. 

      Mindez az akkori idők fényűző, pompázatos divat előterében zajlott le. De Fülöp nyugodtan engedte, hogy a legutolsó divat szerint öltözött fiatal urak is látogassák az Oratóriumot, de azt is láthatta, hogy egyre inkább megérti mindenki, mennyire fölösleges és haszontalan a hivalkodó feltűnősködés. Másrészt megkövetelte ifjú társaitól, hogy lássák el szolgálatukat a kórházakban, vasárnaponként pedig mindenki szeme láttára álljanak a templom ajtajához a többi koldus közé, alamizsnát gyűjtve a szegényeknek. Ezt még akkor is meg kellett tenniük, ha bármilyen pompás öltözéket hordtak, és akármilyen előkelő származásúak voltak is. 

      A rómaiak jól látták és meg is értették, hogy Fülöp mókázásai mögött alapjában véve valami egészen más rejtőzik. Fülöp - akárcsak az öreg Szókratész - értett hozzá, hogy az embereket a dolgok felszíne mögötti lényegre rávezesse. 

• Egy fiatalember elmesélte neki a jövőjéről és karrierjéről szövögetett álmait: most még tanul, de reméli, hogy hamarosan kész ember lesz. - És utána? - kérdezte Fülöp. – Azután sok pénzt keresek, és hímevet szerzek magamnak. - És utána? - Azután megházasodom, és családom lesz. - És utána? - A válaszok ezután már lassabban és akadozva következtek, hiszen utána már mindennek a vége rajzolódott ki. Ekkor Fülöp magához vonta és alig hallhatóan megkérdezte tőle: És utána? - Ez mindig így történt: aki Fülöppel beszédbe elegyedett, nem tudott megmaradni annak, aki azelőtt volt. 

      Fülöpnek volt egy másik oldala is, ezt azonban csak kevesen ismertek pontosan, és amely valójában csak a halálát követő perben derült ki. Kétségtelen, hogy látták Fülöpöt, amint a kórházakat járja, és tudták azt is, milyen gondosságot és szeretetet tanúsít éppen a betegek iránt. Fülöp azonban gyorsan és gyakorlatiasan is tudott segíteni, ha a szükség úgy kívánta, mert meghalt a család kenyérkeresője, például a muzsikus Animuccia családja esetében. Vagy tudott az afféle szükséghelyzetekről, amikor egyes lányoknak, akik férjhez akartak menni, nem volt hozományuk. Szentté avatási perében azután közismertté vált a Fülöp által kiosztott sok adomány. Amikor Bellarmin bíborosnak össze kellett állítania a jelentést a Rítus Kongregáció számára, a per aktáinak elolvasása után bámulattal eltöltve jelentette ki: „Ez a Fülöp második Alamizsnás Szent János” (L 439). 

      Honnan vette Fülöp a pénzt? A pénz soha nem jelentett problémát számára, mert nem tulajdonított neki értéket, a zsugoriságot pedig ,,a lélek pestisének” tartotta. Mi sem volt természetesebb, minthogy a környezetében élő gazdagok ismételten pénzt adtak ennek a papnak! 

      Fülöp segítségnyújtása mindig gyakorlati jellegű volt: gyorsan és titokban történt. 

      Például kenyeret vitt Fiora Ragninak, a nála gyónó első nők egyikének, amikor 1557-ben házába zárta a Tiberis áradása. Amikor pedig egyik legidősebb barátja, a francia miniatűrfestő, Vincenzo, a társulat tagja meghalt, Fülöp nyomban ott termett és a hat kisgyermekével hátramaradt özvegynek ezeket a vigasztaló szavakat mondotta: „Non dubitate!” (Ne aggódjék!) ,,Férje a mennyben van.” Ezután hozzátette: „Férje rám bízta önt és kisgyermekeit”, majd ismét a rá jellemző szavakat mondta: „Ne csüggedjen!” („State de bona voglia!”), és máris kirakodott: kenyeret, lisztet, olajat, pénzt. Később elküldött hozzájuk egy szabót, aki mértéket vett a gyerekekről, így gondoskodott ruházatukról. Amikor pedig az egyik leány szerzetbe lépett, Fülöp gondoskodott kelengyéjéről, „egészen a kezében tartott gyertyáig”, amint az anyja tanúsította. 

      Bármennyire el akarta is rejteni Fülöp az ilyenféle jótetteit, jósága mégis köztudottá vált a betegek között, hozzá fordultak, magukhoz hívatták, hogy keresse fel őket, imádkozzék velük, és tegye rajuk a kezét. Életrajzírói többször is említik, hogy Fülöpért küldtek, ha valahol nehéz lefolyású szülés volt várható. 

      Mindenekelőtt azt ismerték föl, hogy mekkora szeretettel és mélységes együttérzéssel áll a haldoklók mellé. Részletes beszámoló van Persiano Rosának, Fülöp gyóntatóatyjának utolsó óráiról. Amikor élete a vége felé járt, aggodalmak fogták el, és ,,egy fekete kutya” ólálkodott körülötte, amelyben a gonosz ellenséget látta. Amikor Fülöp megérkezett, megnyugodott: „Istennek hála, a kutya eliszkol. Nézd csak, már megy ki az ajtón!” Capecelatro is megírta ezt, majd elgondolkodva folytatja: ,,Életemnek egyetlen pillanatában sem tűnök önmagam előtt olyan kicsinek, annyira szegénynek és olyannyira képtelennek mindenre, mint abban a pillanatban, amikor szembesülök a halál sötét titkával... Fülöp példája mégis elevenen él fejemben és szívemben egyaránt” (C 338). 

      Éppen Fülöp beteglátogatásai adtak azután alkalmat arra, hogy csodás eseményeket is híreszteljenek róluk. Fülöp persze ezzel kapcsolatban is próbált gátat vetni a hírverésnek. Feltűnő, hogy Fülöp életének folyamán az emberek csak keveset beszéltek ezekről a csodákra emlékeztető eseményekről, és amikor a perben részletezték őket, ámulattal hallgatták, mily sokszor adódtak ilyenek. A vallicellai életrajz névtelen szerzője közzétette a csodák ismertetését. Hozzáfűzte azonban: „Fülöp akkora gondossággal igyekezett elrejteni ezt az Istentől kapott adományát, hogy még mi is, akik állandóan vele voltunk, csak keveset tudtunk róla” (PB 145). 

      Amikor pl. Fülöp egy régi barátja, Modio doktor halálosan megbetegedett, és már beszélőképességét is elvesztette, sok barátja sereglett össze. Fülöp, akit szintén elhívtak, a szomszéd szobában imádkozott, majd egy idő múlva előjött és kijelentette: „Messer Giovanni Battista már nem beteg; meggyógyult.” Valóban: a beteg beszélgetni kezdett Fülöppel, és hamarosan talpra is állt. 

      A szentté avatási perben számos közlést és okiratot mutattak föl a gyógyulásokról. Közülük csak két rendkívüli esetet ismertetünk. 

• Egy rendi nővér gyónásban azt vallotta neki, hogy ő bizony elveszett ember. „Nem - mondotta Fülöp -, mondom neked, hogy a paradicsom számára rendeltettél, és be is bizonyítom ezt neked. Mondd meg hát: kiért halt meg Krisztus?” - ,,A bűnösökért.” - ,,Helyes. És mi vagy te?” - ,,Bűnös.” - „Akkor hát - vonta le Fülöp a következtetést -, akkor a paradicsom érted van, hiszen bánod a bűneidet.” Ezután a nővér véglegesen megszabadult búskomorságától. 
• A másik eseményt többféleképpen is közlik. Itt egy kiemelkedő tanú, Francesco Néri kissé komor hangulatú közlését mutatjuk be. VIII. Kelemen kezének gyógyulásáról esik benne szó. Köszvény támadta meg, és nagy fájdalmai voltak. Francesco így tudósít a továbbiakról: „Az atyánál (Fülöpnél voltam). Azt mondotta nekem, hogy egy nagyon jelentős embert látogatott meg, aki súlyos fájdalmakat szenvedett a keze miatt, ő pedig meggyógyította és megszabadította fájdalmától”. Francesco egyáltalán nem gondolt csodára és így vélekedett: „Ez a személy annyira örült az Ön látogatásának, hogy úgy érezte, mintha fájdalmai megszűntek volna”. Fülöp azonban ezt válaszolta: „Nem, valóban megszabadítottam a fájdalmaitól, mert az ilyen személyeknek nagyon fontos teendőik vannak, és könnyen elfogulttá válnak, ha fájdalmak kínozzák őket. Ezért szükséges, hogy egészségesek legyenek” 

_____________________________________
Forrás:
Paul Türks - Néri Szent Fülöp, Ecclesia 1992

Szentlélek- kilenced Néri Szent Fülöppel ITT olvasható.

Üdvözítőnk Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

12. elmélkedés 

Üdvözítőnk Anyja

Mater Salvatoris

      Induljunk ki elmélkedésünkben Szent János evangéliumának ezen szavaiból: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benn, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 

      A Szentírásnak ezen ihletett szavai a megtestesülést úgy tüntetik fel, mint valami végtelenül nagy áldozatot, amelyet az Atyaisten a világ megmentésére meghozott. Aminthogy tényleg az is. A dolog természetéből folyik azonban, hogy az Atya nem áldozhatta fel gyermekét az Anya hozzájárulása nélkül, mert hiszen annak is van joga hozzá, s az is a magáénak nevezi. Igaz, hogy az Úristen, mint Teremtő, eltekinthetett volna a Szűzanya e jogától, de nem tette, sőt teljes mértékben figyelembe vette azt. Ezért kérte beleegyezését a megtestesüléshez. Mivel pedig érvényes beleegyezést senki sem adhat, hacsak nincs beavatva a szóban forgó ügy természetébe és a vele járó következményekbe, ezért kell föltételeznünk, hogy a kis názáreti Szűz már az angyali jelenés előtt teljesen tisztában volt a Messiás hivatásával, s azzal, hogy milyen kimondhatatlan szenvedések várnak az Ő édesanyjára. Nem kellett ehhez külön kinyilatkoztatás: benne van mindez a próféták könyveiben. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy éppen erről, tudniillik a Messiás anyjára váró szenvedésekről elmélkedett, amikor az angyal üdvözölte. 

      Kimondhatatlan volt öröme szentséges foganása pillanatában, és azután is, amint ez kitűnik az Ő fenséges hálaadó himnuszából, a Magnificatból. Gyermeki egyszerűséggel örült annak is, hogy éppen őt, a kicsinyke kis názáreti Szüzet választotta ki az Úr erre a magasztos szerepre. „Íme, mostantól kezdve boldognak magasztalnak engem az összes nemzedékek” (Lk 1,48). Nem is volna természetes, ha ez a zönge ki nem hallatszanék az Ö Istent lángolóan szerető szívéből. De azért az Ő öröme nem önző, egyéni öröm, hanem teljesen altruisztikus, teljesen az emberiséggel együttérző, egészen másokért örülő. Emberi nyelv nem tudja kifejezni azt a mérhetetlen örömöt, amely Őt eltöltötte, amikor abban a kis istállóban először vette karjaiba újszülött gyermekét. De örömével párhuzamosan járt elméjében az a tudat, hogy ez a gyermek nem az övé, illetve nem kizárólagosan az. Hogy az a csodálatosan szép, gyöngéd gyermeki test égő áldozatul van rendelve, engesztelésül az emberi nem bűneiért. Hogy azt egykor erőszakosan fogják tőle elszakítani. Igen, ez a gyermek nem arra van hivatva, hogy Őt egész földi életére boldoggá tegye, hanem arra, hogy miután az Ő édesanyai gondozása alatt fölnevelkedett, elhagyja Őt s elinduljon megvalósítani nagy feladatát a Golgota keresztjén. 

      S talán megkeserítette ez a tudat az Ő első anyai örömeit? Szó sincs róla! A Szűzanya nem volt szentimentális, hanem gyermekien egyszerű, a jelenben élő, a jelennek örülni tudó bájos kis lélek, aki hálás szívvel fogadta a jelen örömeit Isten kezéből, a jövő szenvedéseire pedig rámondta: „Íme az Úrnak szolgáló leánya. Legyen meg az Ő szent akarata” (Lk 1,38). Ha majd eljönnek azok a nehéz órák, majd segít Ő, a Mindenható. 

      A jövő szenvedések háttéri tudatát az Úristen, mintegy szoktatásul, olykor az előtérbe hozta az Üdvözítő Anyjánál. Simeon jóslata, a heródesi veszedelem, a tizenkét éves Jézusnak a templomban feledkezése: mindezek meg-megremegtették anyai szívét. Ezek voltak a távolabbi előkészületek. De jöttek a közelebbiek is. Jézus eltávozik Názáretből. Kezdődik és mind jobban fokozódik az írástudók és farizeusok gyűlölete Ővele szemben. A főtanács kiközösíti. Közben az édes Jézus is mind világosabban céloz közeli kínhalálára. Mindezeket a Szűzanya teljesen átérzi, s az Ő drága ajkairól is ellebben az az esengő fohász: „Mennyei Atyám, ha lehetséges, múljék el szent Fiamtól ez a pohár. De azért ne az én akaratom legyen, hanem a tied”. A Szűzanya nem önmagára gondol; az Ő egyéni érdekei sohasem számítottak előtte: Ő csak Jézusáért könyörög 

      Végre pedig teljesen beborul fölötte az ég, sőt lecsap villám: az édes Jézust elfogják, s elkezdődik a kínszenvedése. Az ifjú János apostol hozza neki a híreket az elfogatás részleteiről, s arról, ami a főpapnál történt. Zokogva mondja el neki, hogy ütötték arcul, hogyan ítélték halálra, miképpen bántalmazták, s belesírja saját tanítványi keservét az Ő anyai szíve kínszenvedésének óceánjába. Így megy ez mindig fokozódó szenvedéssel, míg végre megtörténik a találkozás a keresztúton, s a keresztre feszítés a Golgotán. „Ó, ti valamennyien, akik ott jártok az úton, figyeljetek ide és nézzétek, vajon van-e fájdalom az enyémhez fogható?!” (Siral 1,12) 

      A Szűzanya a kereszt alatt az édes Jézus hűlt tetemével ölében egy emberéletre szóló tanulmány. Mérhetetlen fájdalom, zúgolódás nélkül. Megszakadó anyai szív, gyöngeség nélkül. Dehogy is ájuldozott, amint azt meg nem értő művészek ábrázolják! Hiszen az enyhülés lett volna! Szó sincs róla. Az Ő fenséges alakja ott áll a Golgotán, a fájdalom glóriájával övezve. Az Üdvözítő Anyja, az üdvözítő Anya, aki Fiával társul a mi üdvözítésünkben.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Teremtőnk Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

11. elmélkedés 

Teremtőnk Anyja

Mater Creatoris

      Kérjük Isten kegyelmét, hogy Szűzanyánknak ezt a magasztos címét, amelyet bizonyára igen sokszor mondtunk ki kellő értékelés nélkül, alaposan megérthessük, s általa szeretetre gyulladjunk irányában. 

       Ez a szó: Teremtő, önkéntelenül visszaviszi gondolatainkat az időt megelőző örökkévalóságba, amikor még csak az Úristen létezett, s kívüle semmi. Éppen úgy, mint most és mindenkor és örökkön örökké az az Atya szülte a Fiút, s ők ketten árasztották a Szentlelket. Hárman tökéletes egységben, három személy egy természetben. S ez a végtelen Lény tökéletesen boldog volt, nem szorult rá semmi másra. Megelégedettségét nem növelhette semmi. A megteremthető lényeknek, a lehetséges világegyetemeknek végtelen sorozata ott volt elraktározva az ő végtelen elméjében. Gyönyörködhetett bennünk anélkül, hogy megteremtette volna őket, sőt, emberileg szólva, ezt zavartalanabbul tehette. Tökéletes boldogságának lényege azonban Önmagának, saját végtelen szépségének, jóságának és egyéb tökéletességének szemlélete volt. Isten boldogsága csak maga Isten lehet. Mivel pedig Istent nem teremthet még maga Isten sem, tehát ez a boldogság nem volt növelhető. Nem is a maga érdekében teremtett az Úr, bár nem tehette, hogy a maga dicsősége ne legyen a teremtés főcélja: boldogságából másoknak, az Ő teremtményeinek akart juttatni, s ezért mondta ki a mindenható legyen-t. És lőn. 

      Lőn a megszámlálhatatlan angyalok serege és az anyag, hogy az előbbinek dolga legyen annak kialakításában. Számokról nemigen beszélhetünk, de az angyalok számát a hittudósok többre teszik, mint ahány porszem, vagy fűszál van ezen a földtekén, s valószínűleg nagyon is innen maradnak a valón. Az anyag tömege szintén meghaladja fogalmainkat. Ha igaz, amit a modern csillagászat mond, hogy a világegyetem sugara kilencvenmilliárd fényév, akkor körülbelül hetvenbillió naprendszert kell számítanunk. Márpedig a mi egész földünk tömege a mi naprendszerünkhöz viszonyítva kisebb, mint egyetlenegy tégláé a budai királyi palotához képest. A földteke tehát valósággal egy ici-pici kis bacilus ebben a világegyetemben, pedig milyen óriási mihozzánk képest! Ezt a szédítő tömeget a benne rejlő mérhetetlen erőkkel együtt egy szavával hozta létre az Úr, éspedig azért, hogy képeskönyvül szolgáljon majd az Ő drága kis teremtménye, az ember számára. Hogy a csillagos égboltról tanulja meg Őt ismerni és szeretni. 

      Milyen kimondhatatlanul hatalmas tehát az Isten, aki végtelen számú ilyen világegyetemet tudna teremteni! Csak akarnia kellene. A mi Szűzanyánk pedig ennek a Teremtőnek az Anyja! Igaz, hogy csak a második isteni Személyé, a Fiúé, nem pedig az Atyáé és a Szentléleké. Mivel azonban a Fiú az Atya elméjéből születik, mint az Atyának önmagáról alkotott kimerítő fogalma, helyesen nevezhető az Atya bölcsességének. A világ teremtése pedig az isteni Bölcsesség műve, s így helyesen tulajdonítható a második isteni személynek. A Szűzanya tehát csakugyan a Teremtőnek Anyja. 

      Elmélkedjünk arról a felfoghatatlan, de azért az emberi szívhez annyira közelálló igazságról, hogy a végtelenül hatalmas Teremtő ebben a mérhetetlen világegyetemben kiválasztott egy picike kis bolygót, a Földet, s azon teremtett magának egy még annak a körében is kicsinynek számító leánykát, szegény, falusi emberek szülöttét, s attól testet öltött. Előzőleg azonban ezt a kicsinyke kis lényt úgy felékesítette a legpazarabb lelki szépségekkel, hogy ő maga is, a végtelen Isten, teljesen beleszeretett, s az ő kedvéért megsiettette megtestesülést. 

      Ezek olyan dolgok, amelyeket az értelem nem tud felfogni, azért ne is azzal mérlegeljük, hanem egyenesen foglaljuk a szívünkbe: az megérti őket! Az azt fogja mondani, hogy ha Isten lett volna, ő is úgy cselekedett volna. Mert hiszen éppen a kicsinységben van valami rendkívül vonzó bájos kedvesség. Ettől a bájos kis teremtménytől született meg tehát a Teremtő, anélkül, hogy annak napsugaránál tisztább szervezetén legkisebb sérelem esett volna; belefeküdt az ő kis, tizenöt éves édesanyjának karjaiba; édesen mosolygott rá; táplálkozott az Ő szűztiszta anyatejével, s fogadta édes csókjait. Milyen irigylésre méltó a mi Teremtőnk ebben a helyzetben! 

      No, meg amikor ott látjuk a megtestesült Igét Názáretben, mint fejlődő gyermeket, mint a Szűzanya forró, anyai szeretetének és szorgoskodásának tárgyát! Igazán megértjük, hogy az Istenember csak kereszthalálával váltotta meg az emberiséget, nem pedig azzal, hogy Isten létére leszállt a földre, s magára vette a mi szegény emberi természetünket! Hiszen igaz, ez is végtelen érdeme volt Őneki, de bizony ezt szívesen megtettük volna mi is az ő helyében, már csak a Szűzanya kedvéért is. 

      Ó Szűzanyánk. Teremtőnk szent Anyja, milyen kimondhatatlanul szép vagy a Te kicsinységedben! Segíts kicsinynek lennem.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Csodálatos Anya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

10. elmélkedés 

Csodálatos Anya

 Mater admirabilis

      Képzeljük magunk elé az apokaliptikus jelenést: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1). Kérjük a Szentlélek megvilágosítását elmélkedésünkhöz, hogy Szűzanyánk iránt csodálatot és szeretetet meríthessünk belőle. 

      Csodálatosnak kell neveznünk Szűzanyánkat már csak azért is, mert Őrajta az Úristen szinte teljes egészében bemutatta csodatevő képességét. Egyesítette benne a teljes szűzi sértetlenséget és tisztaságot az anyai méltósággal. Megóvta Őt az eredeti bűn szennyétől. A Szentlélek ereje árnyékozta be. Istenembert, tehát egy egészen csodálatos lényt tett gyermekévé. Egészen rendkívüli módon intézte és irányította földi sorsát, amikor a római császár által adatott ki rendeletet, hogy gyermekét megfelelő elrejtettségben tudja világra hozni. Angyali üzenetekkel vezeti jegyesét, Szent Józsefet, intve őt, hogy ne féljen Őt elvenni; hogy meneküljön Egyiptomba; hogy menjen vissza, az üldözők halála után hazájába. És így tovább. Szóval a Szűzanyát a csodáknak egész serege övezi. 

      Azt kérdezhetnénk, vajon ilyen körülmények között lehet-e arról egyáltalán szó, hogy a Szűzanya a mi példaképünk? Hiszen e csodák tekintetében mi nem utánozhatjuk őt! Hiszen ő elérhetetlen magasságban van fölöttünk! Így csak az beszélhet, aki nem gondolja meg, hogy az Úristen még elérhetetlenebb magasságban van fölöttünk, s az édes Jézus mégis azt parancsolja nekünk, hogy Őt utánozzuk: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). 

      Csakis a kevélység indíthatja az embert arra, hogy elforduljon az olyan szentektől, akiknek életében a csodás elem az uralkodó. A csodától való idegenkedés a sátán befolyása. Mert az ilyen érzelem, bár első tekintetre nem látszik annyira rossznak, sőt az okosság és józan óvatosság leple alatt bujkál, ellene van a hitnek. Hívő, alázatos lélek elfogadja azt, hogy a csodák lehetségesek, hogy vannak, éspedig nem is olyan ritkák. Mivel pedig a csodákban Isten hatalma nyilvánul meg, az alázatos lélek szívesen olvas vagy hall róluk. Örülni tud nekik. Egy művész arája lelkesedve fogja szemlélni jegyesének csodaszép műveit: így tesz az Istent szerető lélek, ha valamiben Isten ujját látja. 

      Az édes Jézus nyilvános életében a csodáknak egész seregével lépett föl, s azok csakis a gőgös farizeusoknak és a hitetlen szadduceusoknak voltak visszatetszőek. A nép ujjongott minden egyes új csoda láttára, azért, mert volt benne hit és alázatosság. Igen, ismételjük, az alázatos, hívő lélek szereti a csodát, s azért mi is szeressük az Úristen legnagyobb csodáját, a mi csodálatos Szűzanyánkat. 

      Csodálatos azonban a Szűzanya abban a tekintetben is, hogy szereti a csodatetteket. Emlékezzünk csak vissza, hogy a kánai menyegzőn Szent Fia az Ö kérésére, sőt mondhatjuk, sürgetésére - mert hiszen Jézus jól hallotta, amikor az ő elutasító válaszára a szolgáknak mégis azt mondta, hogy tegyék meg, amit nekik mondani fog - tette meg első csodáját. Kieszközölte pedig azt a csodát a Szűzanya pusztán azért, hogy a menyegzős családot a kellemetlen megszégyenüléstől megmentse. Tehát nem is valami súlyos, életbevágó érdek miatt. 

      Azóta pedig, hogy az égbe fölment, ő a legnagyobb csodatevő. Úgy, mint a kánai menyegzőn, most is az a jellemző vonása az ő csodáinak, hogy láthatólag könnyen és szívesen esdi ki Istentől azokat, sokszor egyébként csekély jelentőségű alkalmakkor, pusztán azért. hogy kimutassa anyai jóságát. Gondoljunk például arra a kedves jelenetre Szent Bernát életében, amikor ő Ave Regina köszöntéssel üdvözölte valahol a Szűzanya szobrát, s az visszafelelt: Ave Bernarde, Üdvözlégy Bernát. Ez az eset egészen a Szűzanyára vall. 

      Olyanoktól, akik Őt eleinte tisztelték, azután elbuktak, s ismét megtértek, hallottuk, hogy amikor a bűn felé kezdtek sodródni, lelkük mélyén megcsendült a Szűzanya intő szava: „Ne tedd gyermekem”. De tesz Ő nagy, szembetűnő csodákat is. Ott vannak a Lourdes-icsodák ezrei. Ott Ratisbonne Alfonz látomása a római Szent András templomban, amely ezt az egyházgyűlölő zsidót egyszerre buzgó, szentéletű kereszténnyé tette. 

      Azonban legtöbb hívő léleknek nem is kell messzebb mennie a saját lelkénél, hogy találkozzék a csodálatos Anyával, illetve azzal a csodálatos befolyással, amelyet Ő a lélekre gyakorol. Hiszen magasabb lelki élet őnélküle nem is képzelhető el. Ez ugyanis pozitív akarata az Úristennek, mondja Szent Bernát, mivelhogy ő egészen Mária által akar bennünket a magáénak tudni. Az ő tisztelete nem olyasvalami, amit jó ugyan gyakorolni, de mellőzni is lehet. Szó sincs róla! Ha valaki önhibáján kívül marad közömbös vele szemben, üdvözülhet ugyan, de a tökéletesség magasabb fokait nem fogja elérni. A tökéletesség ugyanis lelki csoda, s e csoda kieszközlésében Szűzanya a leghathatósabb közbenjárónk. Az Ő hivatása, hogy minket az élet tengerének habjain, csodálatos módon Jézushoz, s Jézus útján Istenhez vezessen. 

      Tedd meg velünk ezt, csodálatos Szűzanyánk!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Szentlélek-kilenced Néri Szent Fülöppel

      Ma elkezdődik a Szentlélek-kilenced: május 18. – 26. 

      Május 26-n Néri Szent Fülöp ünnepe van (Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.), akit Róma második apostola lett a gyóntatásai által, és akit „Isten bohócának” nevezünk. 

      A Szentlélek különös módon teljesen birtokába Fülöpöt, fizikailag is látható volt ez a „tűzrobbanás” a szívén. Ebben a kilencedben Szent Fülöp lesz a vezetőnk. Rövid életrajza itt olvasható.

1. nap – Visszatérés a Bibliához 

      Szülővárosában szinte állandó jelleggel San Marcóhoz húzta a szíve, a domonkosokhoz. Boldog Fra Angelico festette ki ott a keresztfolyosót, a káptalani termet és a cellákat. A források szerint a művész térden állva festett ki, nem csoda, hogy ezekből a művekből a lélek ereje sugárzik ki. 

      Volt azonban ott egy másik kép is, nem Fra Angelico, hanem Fra Bartolommeo festette, amely Fülöpöt teljesen megígézte, Savonarola portréja, akinek alakjától Fülöp egész életen át nem tudott szabadulni. A portrén mintha tüzes szén izzana a nagy prédikátor szemében. 

      Savonarolát hetven évvel Fülöp születése előtt égették el eretnekként a firenzei városháza előtti téren. Senki más nem tudta prédikációival úgy lázba hozni a népet, kérlelhetetlenül felpanaszolva az Egyházban jelentkező szörnyű károkat, kipellengérezve a Mediciek bűneit, vezeklésre és megtérésre szólítva fel őket. San Marcóban megmutatták Fülöpnek Savonarola celláját és Bibliáját. Fülöp bizonyára azonnal a szívébe zárta a nagy buzgólkodót és reformátort. Tudjuk, hogy Rómában Savonarola képét a szobájában őrizte, és közlések szerint ő maga festett köré dicsfényt. 

      Fülöp megértette, milyen komolyan vette Savonarola az Egyház reformját, és hogy mennyire szükségesnek is mutatkozott az. Savonarolának igaza volt: az Egyház reformja megtérést jelent, és visszatérést a ,,Könyv”-höz, a Szentíráshoz. A ,,Könyv” lényeges szerepet játszik Fülöp és a későbbi Oratórium életében. A ,,megtérítés” is lényeges eleme lett Fülöp életének.

2. nap - Mindenkiben meglátni a jót 

      Fülöp Savonarola melletti kiállásával magára vonta az inkvizíció figyelmét, sőt gyanúba is keveredett miatta. Erre az első alkalmat a Savonarola körüli vita szolgáltatta. 

      1558 Nagyböjtjében az volt a kérdés, hogy Savonarola írásai a tiltott könyvek Indexére kerüljenek-e vagy ne. A jezsuiták és Ágoston-rendiek az előbbi érdekében szorgoskodtak, és emlékeztettek arra, hogy Savonarolát végül is eretnekként égették el Firenzében. 

      A teológusok minden csütörtökön megvitatták Savonarola írásait, és ugyancsak csütörtökönként összegyűltek a dominikánusok barátai a közszemlére kitett Oltáriszentség előtt. A városban dúlt az ínség. Fülöp is megjelent társaival együtt imádságra a Minervában. A jelenlevők egyszerre csak azt vették észre, hogy Fülöpön változás megy végbe. Halálsápadttá vált, teljesen megmerevedett, tekintete messzire szegeződött, arca azonban ,,örömmel telt meg”. Eksztázisba esett, ezért egy szomszédos helyiségbe vitték. Hosszú ideig csaknem élettelenül feküdt ott. Amikor magához tért, ,,teli volt örvendezéssel és hévvel” (PB 122). Első szava így hangzott: „Győzelem, győzelem! Imánk meghallgatásra talált” (C 324). Később azután kiderült, hogy ebben az órában határozták el: Savonarola műveit nem teszik Indexre, kivéve néhány prédikációját, noha azok sem voltak eretnek tartalmúak, csupán túl szenvedélyesek. 

      De milyen másként szorgoskodott Fülöp az emberek megtérítésén mint Savonarola! Bizonyára hallott arról a rövid, de kemény párbeszédről, amely Savonarola és Lorenzo Medici, „a Nagyszerű” között zajlott le, amikor ez utóbbi a halálos ágyához hívatta Savonarolát: - Bűnbánatot kell tartanod - mondotta a szerzetes, mire Lorenzo kijelentette, hogy megbánta bűneit. - Vissza kell adnod Firenze szabadságát - erre Lorenzo arccal a fal felé fordult, és meghalt feloldozás nélkül. 

      Milyen másként járt el Fülöp, aki sohasem akart reformátor lenni, és aki azután később a gyóntatószékben visszavezette az embereket Krisztushoz. Megtérés - Fülöp számára ez valami pozitívot jelent, valami vonzót, odafordulást Krisztushoz, a szabadság felé fordulást.

3. nap – Megtérés 

     Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében, az előkelő polgárokhoz tartozott, de meggazdagodni nem tudott. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, és átköltöztek San Giorgióba. Amikor nagykorú lett, az édesapja átküldte San Germanóba, a gyermektelen gazdag „nagybácsihoz”, azzal a reménnyel, hogy egykor majd Fülöp örökli a vagyonát. 

      Mielőtt Fülöp útnak indult, apja megajándékozta a család nemzetségfáját ábrázoló rajzzal, ez azonban nem jelentett értéket Fülöp számára, szét is tépte. 

      San Germánóban Fülöp gyakran járta a különféle templomokhoz és magányos kápolnákhoz vezető utakat, látogatta a Monte Cassino híres bencés apátságát is. Ebből a Monte Cassinó-i időből ered Fülöpnek a liturgia és a pusztai remeték iránti szeretete. Ott ismerte meg a közös élet régi formáját és a „stabilitas loci”-nak, a letelepültségnek és a saját házhoz kötődésnek az értékét, amelyek hasonlóképpen nagy szerepet játszanak majd az Oratóriumban. A bencések jelmondata pedig: ,,Nihil amori Christi praeponere” („ne tegyünk semmit Krisztus szeretete elébe”) nyilván teljes mértékben szíve szerinti jelszóként hatott rá. 

      Hogy nagybátyjának hivatása és vagyona sem tudja feltartóztatni, hamarosan világossá vált számára. Későbbi megjegyzése: ,,Ha vagyont akartam volna, gazdag ember lehettem volna”, elárulja, hogy tudatában volt lépésének. Hogy ez a döntése hogyan ment végbe, nem tudjuk pontosan. Fülöp egész élete mégis szemléletes módon mutatja a magány iránti különleges szeretetét. „Remeteéletet él” - így beszéltek róla. Az egyedülléthez vonzódása éppen San Germanó-i tartózkodása alatt nyilatkozott meg egyre jobban. Miután befejezte nagybátyjánál a munkát, Fülöp felkereste a környék félreeső templomait és kápolnáit. (Már Firenzében is ez volt a szokása, Rómában pedig életének végéig kitartott a hét templomhoz vezető zarándoklatai mellett.)

4. nap – Önképzés és ima

      A Szentlélek és az imádság szorosan összetartozik. Fülöp maga volt az imádság. 

      Gaetában rábukkant egy olyan helyre, amelyet különösen megkedvelt. Közvetlen a tenger mellett egy szikla emelkedik a magasba. Ezt a sziklát két mély hasadék szeli át egészen az aljazatáig. A legenda szerint nagypénteken, az Úr halálakor keletkeztek. A szikla tetején még ma is látható a Legszentebb Szentháromság tiszteletére emelt kis templom. Ott imádkozott gyakorta Fülöp. 

      A 15. században egy hatalmas sziklatömb beomlott az egyik hasadékba, és a közepén függve maradt. Erre a sziklatömbre a megfeszített Úr tiszteletére körkápolnát építettek, amelyhez csak egy vaslétrán lehetett feljutni. Ezt a helyet különösen szerette Fülöp. Ott teljesen egyedül lehetett: tekintete körbejárhatta a tengert, a pontusi mocsarakat, az Appenninek kék vonulatát. „Ide vonult vissza Fülöp - írja Bacci -, hogy imádkozzék, és az Úr szenvedéséről meditáljon. Így adódott, hogy e csendes órákban mindjobban és jobban megtanulta, miként szakadjon el a földi dolgoktól..., hogyan hagyjon fel eddigi tevékenységével és Istenre bízza a döntést, éspedig úgy, hogy akadályoktól mentesen szolgálhasson neki” (BF 8). 

      Ami ott történt, arról nincs tudomásunk. Egyesek misztikus élményről beszélnek. Mások úgy vélik, hogy ott érlelődött meg elhatározása bensőséges imádságban és Isten Lelkének a vezetésével. Fülöp legszemélyesebb ügyeit nem akarta kiszolgáltatni, és gyakran mondogatta: ,,Secretum meum mihi” - „titkom csak az enyém”.

      Lelki fiának, Newman bíborosnak bizonyára igaza van, amikor a gaetai tartózkodást Fülöp élete második önképzési fokának nevezi.

      „A Szentlélek az imádság tanítója. Megadja nekünk, hogy állandó békében és szüntelen örömben éljünk, és ez a paradicsom előízét érezteti meg velünk.” (MRF 456/27)

5. nap – Hirdetni Jézus nevét a világban

      Fülöp gaetai döntése világossággal és egyértelműséggel töltötte el életét, egész létére meghatározva: Krisztusra kell irányulnia. Szerepet játszott benne egy könyv is, amely már korán Fülöp kedvelt olvasmányai közé tartozott, és egész életén át elkísérte: Boldog Colombini életrajza. 

      Colombini gazdag kereskedő volt Sziénában, 1350 körül élt ott, és nevezetes módon jutott el hirtelen megtérésére. Az életútját bemutató Belcari (1558) ezt írja róla: Colombini úgy látta, hogy mindenütt hiányzik az igazi szeretet, amelyet Krisztus szít fel az emberekben. Ezek után három eszközt látott jónak, hogy változtasson ezen: 

1. „Először, hogy állandóan Jézus Krisztusról, az Ő szeretetéről és a lélek drága javairól beszéljen, mert minél hangosabban szól valaki erről, annál inkább együttérzővé válik. 
2. Másodszor, hogy minden teremtmény iránt nagy szeretetet és jóságot tanúsítson, örömet szerezzen nekik, és határtalan szeretetet mutasson irántuk. 
3. Harmadszor, hogy vállaljon magára nagy vezekléseket, mert ezek elszakítanak önmagunktól, és szabadabbá tesznek.” 

      Programja gyökeresen egyszerű volt: állandóan hirdetni Jézus nevét abban a világban, ahol mindig minden másról beszélnek, csupán a legfontosabbról nem. Ezért Colombini szüntelenül beszélt Jézusról, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt, a szegényekhez éppúgy, mint a gazdagokhoz, és nemcsak a templomban, hanem a tereken és utakon is, gyermekekhez és tudósokhoz egyazonképpen: ,,Éljen Jézus!” „Áldott legyen Krisztus!” Colombinit és társait ezért azután hamarosan csak a ,,jesuate” néven emlegették. 

      Belcarinak Boldog Giovaimi Colombiniról írt életrajzában ez áll: 

      Colombinit megtérése után „isteni tűz melegítette... „, éspedig annyira, hogy a keblében égő szeretet ereje teste felületére is kisugárzott, úgy, hogy könnyű ruháját is kigombolva hordta... Amikor egy idegen megkérdezte tőle: „Nem fázol, Giovanni?... megfogta a kezét, a keblére helyezte..., s ekkor az idegen kijelentette: Olyan meleg van benned, hogy nem tudom ott tartani a kezemet” 

      Fülöpben lángra lobbant Colombini misztikus heve, egyben pedig gyermeki egyszerűsége is. Gaetában teljesen az Úr szolgálatába állott. Később Rómában ő is beszél a tereken és az utakon Krisztusról. Sok gyakori röpimája pedig, amelyeket Francesco Zazzara terjesztett elő Fülöp szentté avatási perében, ezt a bensőséges bizalmat és gyermeki közvetlenséget mutatja: „Jézusom, úgy vágyom szeretni téged!”, „Mit kellene tennem, Jézusom, hogy akaratodat teljesítsem?”, „Szerető Uram, meg akarnám ismerni azt az utat, amely a mennybe visz.” 

„Aki valami másra vágyakozik, mint Jézus Krisztusra, 

az nem tudja, mire vágyakozik. 

Aki valami mást kíván, mint Jézus Krisztust, 

az nem tudja, mit kíván. 

Aki valami másért munkálkodik, mint Jézus Krisztusért, 

az nem tudja, miért munkálkodik.” 

      Egy nap azután Fülöp közölte nagybátyjával, Romolóval, hogy nem marad nála, hanem Rómába megy. Az egyháztörténész von Pastor mondja erról a döntéséről: ,,Ez a lépés éppoly hősies, mint Nursiai Benedeké és Assisi Ferencé, amikor hátat fordítottak a világnak és csalóka képének.”

6. nap – Vidám lelkület 

      Colombini életrajza mellett Jacopone da Todi Laudijai és Piovano Arlotti Mókák című könyvek is Fülöp kézikönyvtárához tartoztak. 

      Piovano Arlotto, egy Firenze közelében fekvő kis egyházközség plébánosa volt, sokat utazott, és az élet meglehetősen próbára tette. Ilyenképpen alapos emberismertre tett szert, meg telibe találó gunyorosságra. Rendszeresen be-bejárt Firenzébe, és ilyenkor nyomban közrefogta barátainak és cimboráinak nagy csapata, akik szerették ízes tréfáit. Tréfálkozása mellett közismert volt önzetlen jóságáról. Mindent elkövetett, hogy mások szükségét segítse. Életrajzírója szerint „ez a férfi jóságával és humorával minden embert magához vonzott, s testvéreivé, atyáivá és barátaivá tette őket” (Baccini, 295) Halála után összegyűjtötték a mókáit („Facetie”), és lett Fülöp legkedveltebb olvasmánya, minduntalan beleolvasott. Ez a mélyenszántó humor, amely ennek a világnak minden nagyságát valódi mértéke szerint igazítja helyre, és ezáltal szabadságot meg derűt ajándékoz, megmutatkozik abban a feliratban is, amelyet Arletto választott ki a síremlékére: „Itt nyugszik Piovano Arletto. Ezt a síremléket állíttatta magának és mindazoknak, akik ide bekívánkoznak”. 

      Fülöp egész életében megnyilvánult a felszabadult derű és szellemes humor, ez volt mély alázatosságának a kulcsa, ugyanakkor önmagával szemben könyörtelen volt. 

      „Könnyebb a vidám embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat.” (MRF 33)

7. nap – A Madonna 

      Fülöp szerette a Szűzanyát. Az Üdvözlégy Máriát összesűrítette, és a lényegre vonta össze: „Szűz Mária Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettem!”, „Jézus, légy számomra Jézus!” Az általa „kitalált” és imádkozott rózsafüzér 63 felkiáltásból állott. Ezeket az imákat valósággal „megízlelte”, vagyis szó szerint bekebelezte érzelmeibe. Ez a mód olyan megfogalmazásokra emlékeztet, amelyekkel a pusztai remeték körében találhakozunk. Velük kapcsolatban írta szólt Cassianus a „volutatio cordis”-ról, vagyis a „szív elringatásáról”, és már Lukács evangéliumában ez áll: „Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk”. 

      Mikor Fülöp idős korában súlyosan megbetegszik, két orvos rendszeresen ellenőrzi az állapotát, és az a hír járta róla, hogy halálán van. Fülöpöt az ágya elé húzott függönnyel választották el a látogatóktól. Egyszer csak hallották a látogatók – tizennégyen tettek tanúságot róla, hogy Fülöp így kiáltott fel: „Madonna, mia Santissima! Madonna, mia benedetta!” (Szentséges Szűzanyám! Áldott Szűzanyám!), majd ezt közteően sírás és zokogás közben beszélgetett az Isten Anyjával: „Nem, nem vagyok méltó...”. Fülöp megfeledkezett arról, hogy nincs egyedül, kezét kitárta, mintha át akarna ölelni valakit. 

      Amikor orvosai megszólították, Fülöp magához tért. Megkérdezte, nem látták-e ők is az Isten Anyját, majd amikor felfogta, mit mondott, sírva eltakarta az arcát az ágy lepedőjével. Végül így szólt az orvosokhoz: „Nincs már szükségem rátok. A Szűzanya eljött és meggyógyított.” Valóban, az orvosok csupán az előbb még halálos beteg hirtelen gyógyulását tudták megállapítani. 

      „Szűz Mária Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettem!”

8. nap – Isten akarata

      Fülöp kereste Isten akaratát, nem érzett egyik szerzetes rendbe sem elhívást. 

      A közlések szerint ebben a válságos időben látomásai voltak, ezekről később ő maga is beszélt. Ismeretes viszont, hogy Fülöp egész életében igen bizalmatlan volt az olyanféle rendkívüli jelenségekkel szemben, mint a látomások és eksztázisok. 

      Ha ezt figyelembe vesszük, különlegesen jelentősnek minősül, hogy Fülöp maga közli Federigo Borromeo bíborossal: megjelent neki Keresztelő János. Ez és egy másik látomása is arra a korszakra esik, amikor megfeszített tevékenységet folytatott a testvéri társulatokban, és amely egyben belső útkeresésének korszaka is volt. Ezek a látomások mély hatást gyakoroltak Fülöp életére: lelke visszanyerte megtisztult nyugalmát. Mi is történt valójában? „Korán reggel megjelent előtte egy szent, egy a Keresztelő János szokásos képeihez hasonló személy, őt pedig erős remegés fogta el, lelkében vihar tombolt, majd a kép eltűnt, ő pedig megértette, mit kíván tőle Isten” (PB 123). 

      Keresztelő János volt Firenze vedőszentje, és aszkéta öltözékben jelent meg. Belső világosságra gyúlva Fülöp megértette, hogy neki is a puszta szigorú magányosságában és szegénységében kell keresnie a helyét. Saját pusztaságát azonban Róma közepén kell megtalálnia. 

      Hasonló volt másik látomása is, amelynek során két fehérbe öltözött túlvilági „lélek” mutatkozott előtte. Egyikük kis darab száraz kenyeret nyújtott oda neki. Fülöp megértette: életének Róma és a reneszánsz forgataga és fényűzése körében is a legnagyobb szegénységben kell eltelni – böjtök és vezeklések vállalásával. A másik lélek azt mondotta neki, hogy Róma legyen a sivataga, ott éljen elkülönült életet. 

      Ez később mindinkább nyilvánvaló lett: Fülöp a legkönnyebben elérhető és ugyan- akkor mégis a legnagyobb mértékben visszavonult emberként élt. 

      Többnyire megfeledkeznek arról, hogy Fülöp vidámsága és felülmúlhatatlan mókázásai mögött, sőt, bár meghitt viszonyba került művészekkel, bíborosokkal és pápákkal is, szigorú szegénységben és megtartóztatásban élte személyes életét. Ám éppen ez a tény erősíti meg látomások valódiságát. 

      Aki figyelmesen tekint elsősorban Fülöp későbbi életére, megérti, hogy Fülöp Róma közepén találta meg újra és újra a maga pusztaságát: szobájában, főként pedig a tetőn levő erkélyén. Amikor később egyszer Pederigo Borromeo kardinális a pusztai remetékről szóló mű olvasása közben találta, Fülöp egyszerűen csak ennyit mondott: „Olyanokról olvasok, akik úgy éltek, mint én.” 

      A látomások nem jelentik az életszentséget, valódiságukat az idő igazolja. A hamis látomásoknál egyből meglátszik a hatásuk: az illető hazug, kevély és szeretetlen lesz. 

      „Mire van hát szükségünk? Tűzre, hitre, vasra..., vasra, hogy akaratunkat formálni tudjuk, és az Iránta való készséges engedelmesség eszközévé tegyük.” (Fülöp 1588. december 23-i levele)

9. nap – A Szentlélek tüze 

      Mikor Fülöp Rómába ment, ott ismételten leszállott a katakombák magányába. Akkoriban jóformán még csak a Szt. Sebestyén-katakombákat ismerték. „Grottáknak” nevezték őket, és bejárataik akkor tárultak föl, ha a templom mellett bizonyos helyeken félretolták a bokrok ágait. A velencei követ kortársi közlése szerint némelyek, akik ott aláereszkedtek, elpusztultak. Eltévedtek a folyosókon, vagy kialudt a lámpásuk. 

      A katakombák a korai keresztények temetkezőhelyei. Sok vértanú csontja pihent itt, és ezért a szentek „alvóhelye” név jól illett erre a helyre. (A latinban ,,coemeterium” = alvóhely.) Ott nyugodtak a keresztények balról és jobbról a hosszú föld alatti folyosókon, amelyek néhol fülkévé tágultak. Mindez Fülöp számára is a feltámadásra váró korai keresztények nyugvóhelyét jelentette. Gyakran járt oda, és egész éjszakákat töltött ott imádságban. 

      Később azt mondotta egy minervai dominikánus, hogy Fülöp tíz évig ott „élt”. 1544-ben Fülöp ismét a katakombák ama kis térségében tartózkodott, ahol ma már oltár és az ő képe őrzi emlékét, s röviddel pünkösd előtt különleges önátadással imádkozott, amint legelső életrajzírója, Gallonio közli. 

      ,,Az is Fülöp szokásai közé tartozott, hogy mindennap különösképpen imádkozott a Szentlélekhez, s teljes alázattal kérte ajándékait és kegyelmét... Amikor 1544-ben egy napon megint teljes önátadással imádkozott, szívében hirtelen megérezte a Szentlélek túláradó nagy szeretetének rohamát, és ettől szíve olyan hevesen kezdett ugrálni keblében, hogy ezt külsőleg is látni lehetett rajta. Olybá tűnt, mintha szíve a természeténél fogva súlyos testet a mennyei magasságba akarná ragadni” (G 21 sk).

      Pietro Consolini tanúsága szerint, aki különleges bizalmasa volt Fülöpnek utolsó életéveiben, Fülöp úgy látta, hogy tüzes gömb hatol be a szájába, majd azt érezte, mint tágul ki keble a szíve fölött. Belső tüzének érzékelése olyan erővel hatott rá, hogy Fülöp a földre vetette magát, és így kiáltozott: ,,Elég, Uram, elég; nem tudok többet elviselni!” 

      Capecelatro írja: „Imáját szeretet telítette, ám mert a szeretet sohasem elegendő, több és nagyobb szeretetért imádkozott” (C 159). Ez az imája meghallgatásra talált. „Isten iránti szeretete kiáradt lelkéből a testébe, s vérét olyan hevesen mozgatta a szívében, hogy egész megjelenését fénylővé és izzóvá tette. Szeme, ajka, homloka... minden kifényesedett.” Az isteni szeretet eme megtapasztalásakor Fülöpöt féktelen öröm ragadja meg, ,,olyan öröm, amely mindenestül Isten szeretetéből fakad” (C 160). 

      Ez az esemény nem vált ismertté, fő oka magában Fülöpben rejlik. Undorodása a gőg és az önmagát naggyá tevés minden fajtajával szemben arra késztette, hogy csaknem életének végéig állhatatosan hallgasson a történtekről. Olykor-olykor lehetett ugyan hallani tőle utalásokat, de mindig félbeszakította őket ezzel a tipikus mondatával: „secretum meum mihi”. 

      Fülöp pünkösdi élménye után olyan külső tények is akadtak, amelyeket Fülöp nem tudott eltitkolni, bármilyen kínos volt is ez gyakran számára. Közéjük tartozott mindenekelőtt egész testének remegése és rázkódása, s ez meglátszott a széken vagy a padon is, amelyen térdelt. Kortársai közlik, hogy szívének heves dobogását valósággal átadta a körülötte levő tárgyaknak is. Amikor misézett, attól féltették, hogy a bort kiloccsantja, a kelyhet feldönti, ezért az oltárra kellett könyökölnie. Egyértelműen kiderült, hogy ez a féktelen szívverés mindig akkor jelentkezett, amikor „lelke az isteni dolgokra irányult, majd ismét megnyugodott, ha lelkét másfelé fordította” -, amint orvosa, Andrea Cesalpino mondotta. 

      Egy másik nevezetes tulajdonságát is ismerték a kortársai: azt a belső hevet, amely egész testét átizzította, és amely Fülöpnek egész életén át gondot okozott. Az izzást itt teljesen szó szerint és testileg kell érteni. Ez a belső forróság arra késztette, hogy télen is kigombolt reverendában járjon. Szobájának ablakai télen is nyitva álltak, és a tetőn levő erkélyen egész éjszakákat töltött a szabadban imádkozva. Még télen is későig ott maradt, majd hajnalban már megint felment. Erről a melegségről, amely Fülöp szívéből sugárzott ki, sokan tanúskodnak, mindenekelőtt olyan emberek, akik később Fülöphöz jártak gyónni, és akiket Fülöp néha magához ölelt és szívére szorított. Az orvosok, akik Fülöpöt idős korában kezelték, csak a fejüket törték a különleges jelenség láttára. 

      Még inkább talányosnak tűnt nekik azonban egy másik fizikai különlegesség. Fülöpnek a szíve fölött ugyanis egy ököl nagyságú daganat keletkezett, szabályos tumor, bár ez a katakombákban átélt élménye óta soha többé nem változott. Noha az akkori idők néhány legismertebb orvosa kezelte Fülöpöt, magyarázatot nem találtak rá. Csak halála után, a boncolása alkalmával állapította meg az okát Andrea Cesalpino. Néhány mondat beszámolójából: ,,1593-ban hívattak, mert Fülöp atya megbetegedett. Erős szívverést állapítottam meg nála, és megtudtam, hogy ez régi jelenség, már ifjú kora óta fennáll. Amikor az okát kerestem és megvizsgáltam keblét, erősen megnagyobbodottnak találtam, és rajta egy tumort, bal oldalon, ahol a kisbordák vannak, közel a szívhez. Tapintásra éreztem, hogy a bordák ott egy kissé megemelkedtek... A dolog csak halála után világosodott meg. Amikor felnyitottuk keblét, azt érzékeltük, hogy a bordák ezen a helyen törött állapotban vannak, éspedig a csontok elválva a porctól. Ily módon vált lehetségessé, hogy a szívverésnek tere nyílott az emelkedésre és süllyedésre. Véleményem szerint ez valami természetfölötti... Isten rendelte úgy, hogy a szív heves verése közben nem sérült meg a kemény bordáktól. Ezért volt képes ezzel a belső bajjal rendkívül idős koráig élni” (P. P. 1 235).

      Ez a sajátos betegség Fülöp számára mindenekelőtt lelki megterhelést jelentett. Egész életén át került mindent, ami természetfeletti adománynak tűnhetett volna, és ami az emberek kíváncsiságát, egyben pedig tiszteletét is felkelthette volna. Egy alkalommal megjegyezte: ,,Az olyanok, akik látomásokat és eksztázisokat keresnek, egyáltalán nem tudják, mire vágyakoznak.” Ő maga kérlelhetetlen szigorúságot tanúsított mindenkivel szemben, aki azt hitte, hogy látomásai vannak, és mennyei hangokat hall. Ismeretes, milyen szigorú és kemény próbatételt követelt Benincasa Orsolya nővértől, akit azért küldtek hozzá, hogy ítélje meg misztikus állapotának valódiságát. 

      A Chiesa Nuovában történt egyszer, hogy felment a szószékre prédikálni, ekkor azonban olyan hevesen erőt vett rajta a remegő szívdobogás és a sírás, hogy egyetlen szót sem tudott kiejteni, és teljes leverten jött le. Ám éppen az ilyen események leplezték le a nép előtt azt, amit Fülöp el akart rejteni: a Szentlélek tüzét. Federigo Borromeo bíboros így tanúskodott Fülöp halálának napján: „Fülöp mondotta nekem, hogy amikor még laikus volt, a Szentlélekhez imádkozott, felajánlotta magát a segítésére, és kérte adományait. Alig mondott el néhány imát a Szentlélekhez, máris érezte ezt a rázkódást. Amikor megkérdeztem tőle, hogy fáj-e, azt mondotta: »nem«” (L 499). 

      Igazat szólt: testi fájdalmakat nem érzett. A reá szállott tűz azonban nem engedte el többé. A beszámolók szerint a földre vetette magát, és így imádkozott: ,,Nem tudok ennyit elviselni, Istenem, nem tudok ennyit kibírni. Nézz rám, belepusztulok!” Remegésének ereje nyomban alábbhagyott. Fülöp ama társai, akik legközelebb álltak hozzá, néha ilyen felejthetetlen megjegyzéseket is hallottak tőle: „Megsebzett a szeretet.” 

      És bár röviddel a halála előtt elégette leveleit és költeményeit, néhány fennmaradtat mégis felfedeztek, köztük egy szonettet is, amely első hallásra szentimentális szerelmi költeménynek tűnik, később meg mintha Fülöp sok paródiájának és tréfajának egyikét hallanánk, valójában azonban életének legmélyebb tapasztalatát érinti: találkozását Isten szeretetével. ,,Mennyire szeretném megtudni Tőled, hogyan készítetted el - a szeretetnek azt a hálóját, amely oly sokakat összefog” (MR 50). 

      Idős korában pedig ilyen megjegyzést lehetett tőle hallani: „Amikor fiatal voltam, több tűz volt bennem, mint most.” Ezzel a megjegyzésével is tévedésbe ejtett egyeseket. Tűzről és lélekről beszélt, hogy ne kelljen azt mondania: a Szentlélek rendítette meg az életét, és immár Ő uralkodik azon. 

• A tüzet és a szeretetet azonban nem tudjuk elrejteni. Kisugároznak belőlünk, és lángra gyújtanak másokat is. Szent Pál mondja: „Krisztus szeretete ösztönöz minket.” 

_______________

Forrás:

Paul Türks: Néri Szent Fülöp, Ecclesia, 1992.

Jöjj, Szentlélek Isten jöjj,
áraszd ki a mennyekből
fényességed sugarát.

Jöjj, ki árvák atyja vagy,
jöjj, ki szívek lángja vagy,
ajándékos jó barát.

Te vagy a vigasztalás,
drága vendég, Lelki Társ,
te az édes enyhülés.

Gondok között nyugalom,
hőség ellen oltalom,
zokogásban könnyülés.

Jöjj, és töltsd be híveid
titkos mélyű szíveit,
boldogító égi tűz!

Semmi, semmi nélküled
az emberben nem lehet,
semmi tiszta, semmi szűz.

Mosd, amit a szenny belep,
öntözd, ami eleped,
seb fájását csillapítsd!

Ami dermedt, élesztgesd,
ami fagyos, melengesd,
ami hibás, igazítsd!

Benned minden bizalom,
osszad, osszad pazaron,
hét szent ajándékodat.

Adj érdemre jobbulást,
üdvösséges kimúlást,
örök vigasságot adj!