Sulpicius Severus: Szent Márton élete [11]

HARMADIK LEVÉL: 

BASSULÁHOZ 

Szent Márton haláláról és temetéséről 

Bassula megszidása 

         Sulpicius Severus üdvözletét küldi tiszteletre méltó anyjának, Bassulának. Ha bíróság elé lehetne idézni a szülőket, jogos felháborodással állítanálak téged a prétor ítélőszéke elé, mint akit rabláson és lopáson tetten értem. Hogyan is ne panaszolnám el ugyanis a tőled elszenvedett igazságtalanságot? Nem hagytál nálam egy árva papírlapot, egy kis könyvet, vagy akár egy levelet sem: így lopsz el, így teszel közhírré mindent. Hiába szeretném titokban tartani, amit bizalmasan írtam egy barátomnak, vagy amit tréfálkozva diktáltam, az is eljut hozzád, szinte még mielőtt megírtam vagy lediktáltam volna. Nem is csoda, hiszen lefizeted másolóimat, akik aztán hírül adják neked oktalanságaimat. Mégsem tudok haragudni rájuk, ha neked engedelmeskednek: a te nagylelkűséged bocsátotta őket rendelkezésemre, és még úgy gondolják, hogy inkább tartoznak hozzád, mint hozzám. Te vagy egyedül a hibás, egyedül a bűnös: leselkedsz utánam, és másolóimat is álnokul megkörnyékezed, hogy válogatás nélkül adják át neked, amit bizalmasan vagy figyelmetlenül, teljesen ki sem dolgozva vagy be sem fejezve írtam. De hogy a többiről ne is beszéljek, kérlek, mondd meg nekem, hogyan jutott el hozzád oly gyorsan az a levél, amelyet nemrég írtam Aurelius diakónusnak! Én ugyanis Tolosában [Toulouse] tartózkodom, és te, aki fiad nagy nyugtalanságára hazánktól oly messze, Treveriben [Trier] telepedtél le, hogyan loptad el ezt a bizalmas levelet? Megkaptam ugyanis soraidat, amelyekben azt írod, hogy az említett levélben, ahol Szent Márton halálára csak utalást tettem, ki kellett volna fejtenem a szent férfiú égbe távozását. Mintha bizony azért írtam volna ezt a levelet, hogy más is olvassa, mint akihez szól! Mintha engem bárki másnál jobban terhelne az a súlyos feladat, hogy megírjam mindazt, amit Mártonról tudni kell! Ha tehát hallani akarsz a szent püspök haláláról, kérdezősködj azoknál, akik jelen voltak. Elhatároztam, hogy semmit sem írok neked, nehogy mindenfelé elhíreszteld. Mégis, ha megígéred, hogy senkinek sem olvasod fel, röviden eleget teszek akaratodnak, és eléd tárom, amit biztos forrásból tudok. 

Márton utolsó útja 

         Márton már régen előre tudta halálát, és megmondta a testvéreknek, hogy közel van testének feloszlása. Közben szükségessé vált, hogy meglátogassa Condacum [Candes] egyházának hívő közösségét, mert ezen egyház klerikusai egymással viszálykodtak, és Márton helyre kívánta állítani a békét. Bár tudta, hogy napjainak vége közel van, erre hivatkozva nem vonakodott attól, hogy útnak induljon, arra gondolt ugyanis, hogy erényeinek szép megkoronázása lenne, ha ezt az egyházat a neki visszaadott békében hagyhatná el. Amikor tehát szokás szerint számos testvér szent kíséretében útnak indult, búvármadarakat vett észre a folyón, amelyek a halakat üldözték, és fáradhatatlan mohósággal nyelték el zsákmányukat. Ekkor így szólt: „Az ördögök képe ez. Leselkednek a gyanútlanokra, megragadják a tudatlanokat, felfalják zsákmányukat, de nem tudnak betelni velük.” Majd hatalmas szóval megparancsolta a madaraknak, hogy hagyják el az örvénylő vizet, amelybe alámerültek, s repüljenek száraz és puszta vidékekre. Kétségkívül azzal a hatalommal szólt a madarakhoz, amellyel az ördögöket szokta kiűzni. Erre a madarak egybegyűltek, csapatba verődtek, és elhagyták a folyót, hogy a hegyek felé és az erdőkbe repüljenek, nem kis ámulatára sokaknak, akik látták, hogy Mártonnak akkora hatalma van, hogy még a madaraknak is tud parancsolni.
         Egy ideig abban a faluban, illetve egyházi közösségben maradt, ahová indult. Miután helyreállította a békét a klerikusok között, már arra gondolt, hogy visszatérjen monostorába, amikor testi ereje hirtelen elhagyta; ekkor egybehívta a testvéreket, és megmondta nekik, hogy meg fog halni. Ennek hallatára bánat és gyász lett úrrá mindnyájukon, és mindannyian így panaszkodtak: „Atyánk, miért hagysz el minket? Kire bízol minket, ha elhagysz minket? Ragadozó farkasok törnek nyájadra: ki véd meg minket harapásuktól, ha megverték a pásztort? Tudjuk, hogy Krisztus után vágyódsz, de a te jutalmad bizonyos, és nem csökken, ha még vársz egy kicsit, inkább irántunk légy könyörülettel, akiket elhagysz.” Mondják, Márton ekkor meghatódott sírásukon, szívét az Úrban egészen elárasztotta az irgalom, és könnyekre fakadt. Majd az Úrhoz fordulva, a síróknak ezen szavakkal válaszolt: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom attól, hogy munkálkodjam értük; legyen meg a te akaratod!” Nem lehet csodálni, hogy a remény és a bánat között ingadozott, mit volna jobb tennie, ugyanis az övéit sem akarta elhagyni, de Krisztustól sem akart tovább távol lenni. Ekkor saját akaratáról s vágyairól lemondva, teljesen átadta magát az Úr döntésének és hatalmának, és így imádkozott: „Nehéz ez a testben való harc, Uram, amit szolgálatod követel tőlem, már eleget küzdöttem, de ha azt parancsolod, hogy továbbra is fáradságos munkával táborod élén álljak, nem vonakodom, és öregségem kimerültségére sem hivatkozom. Szolgálatodat hűségesen el fogom látni, és zászlód alatt harcolok, amíg csak kívánod. Bár egy agg embernek kívánatos lenne, hogy feladatának végeztével elbocsátást nyerjen, de a lélek továbbra is győzedelmeskedik az éveken, és nem enged az öregségnek. De ha már megkönyörülsz koromon, Uram, jó nekem a te akaratod, őket pedig, akikért aggódom, te magad őrizd meg.”
         Ó, elmondhatatlanul kiváló férfiú, kit sem a fáradság, sem a halál le nem győzött! Nem kívánt egyik mellett sem dönteni, mert nem félt meghalni, és nem vonakodott attól, hogy tovább éljen.
         Bár már több napja magas láz kínozta, Isten szolgálatát el nem hagyta: az éjszakákat imádságban és virrasztásban töltve, elerőtlenedő tagjait a lélek szolgálatára kényszerítette, miközben ismeretes módon ágy helyett továbbra is vezeklőruhába öltözve, hamuban feküdt. Midőn pedig tanítványai arra kérték, hogy legalább egy hitvány takarót hadd terítsenek alá, így szólt: „Egy kereszténynek csak hamuban szabad meghalnia, ha más példát hagyok nektek, akkor vétkezem.” Közben pedig szemét és kezét állandóan az égre emelte, s legyőzhetetlen lélekkel el nem lankadt az imádságban. A papok, akik eljöttek hozzá, arra kérték, hogy forduljon az oldalára, úgy talán könnyebb lesz a testének. „Hagyjatok - felelte -, hagyjatok engem, testvérek, hadd nézzek inkább az égre, mint a földre, hogy útra készülődő lelkem az Úrhoz juthasson.” Miután ezt mondta, meglátta a mellette álló ördögöt: „Mit állsz itt - szólt rá -, te vérszomjas vadállat? Te halált hozó, nem találsz bennem semmit; Ábrahám a kebelére fogad engem.”

A gyászmenet 

         Ezekkel a szavakkal visszaadta lelkét az égnek. Akik pedig ott voltak, tanúsítják, hogy olyannak látták az arcát, mint egy angyalét. Tagjai olyan ragyogó fehérek voltak, mint a hó, úgyhogy meg is jegyezték: „Ki hinné, hogy ezek a tagok vezeklőruhába öltöztek, és hamuban feküdtek?” Olyan volt ugyanis, mintha már a jövő feltámadás dicsőségét és az átváltozott test természetét lehetne látni rajta. Szinte hihetetlen, hogy temetésére mekkora sokaság jött egybe. Az egész város elébe sietett a holttestnek, ott volt a földek, a falvak minden lakosa, sokan még a szomszéd városokból is eljöttek. Ó, mekkora volt a gyásza mindnyájuknak, de főleg mennyire siratták őt a gyászoló szerzetesek! Azt mondják, ezen a napon közel kétezren gyűltek össze. Különleges dicsősége ez Mártonnak, hogy példájára ilyen sok hajtás sarjadt az Úr szolgálatára.
         Így terelte a pásztor maga előtt a nyáját: szent sokaság bánatos sorai jöttek gyászruhába öltözve, egyrészt az Úr szolgálatában kiérdemesült öregek, másrészt Krisztusnak esküjükkel nemrég elkötelezett ifjak. Ezután jött a szüzek kara, akik szeméremből eltitkolták könnyeiket, és szent öröm mögé rejtették fájdalmukat. Bár a hit visszatartotta őket a sírástól, a szomorúság mégis sóhajokat fakasztott ajkukon. Mert oly szent volt a Márton dicsőségén való ujjongás, amennyire istenfélő a halála fölött érzett szomorúság.
         Te is megbocsátottad volna sírásukat, és örültél volna örömüknek, mert mindegyikük saját magára gondolva bánkódott, és Márton miatt örült. A szent férfiú testét ez a menet kísérte tehát a sírhelyig, égi himnuszok éneklése közben.
         Hasonlítsd össze, ha úgy tetszik, ezzel a pompával a világnak nem a temetési, de a diadalmeneteit! Hol találunk Márton temetéséhez hasonlót? Azokon a harci kocsik előtt hátrakötözött kezű legyőzötteket vezetnek, Márton testét pedig olyanok kísérték, akik vezetése segítségével legyőzték a világot. Azokat a nép őrjöngése tiszteli zavaros tapssal, Mártont pedig Isten zsoltáraival tapsolják meg, és égi himnuszokkal tisztelik. Azokat győzelmeik után a kegyetlen alvilágba taszítják, az örvendező Mártont pedig Ábrahám kebelén várják.
         Onnan védelmez minket, mint remélem, engem is, aki ezeket írom, és téged, aki ezeket olvasod.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész 
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész
         - hetedik rész
         - nyolcadik rész

         - kilencedik rész
         - tizedik rész

         A fordítás alapjául a Jacques Fontaine bevezetésével és gondozásában megjelent latin szöveg szolgált (Paris, Cerf, 1967 [Sources chrétiennes, 133]).
Fordították:
- Szent Márton élete 1-15.
- Borián Elréd 16-27. Reichardt Aba
- Első levél Borián Elréd és Börcsök Tamás
-  Második levél Borián Elréd és Kovács Balázs Harmadik levél Borián Elréd és Szita Bánk

- Vége -

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [10]

MÁSODIK LEVÉL:

AURELIUS DIAKÓNUSHOZ 

Gyászbeszéd Márton felett 

Márton halálának előjelei és híre 

         Mióta ma reggel elmentél tőlem, egyedül maradtam kis cellámban, és elmerültem azokban a gondolatokban, amelyek oly gyakran foglalkoztatnak: az eljövendőkbe vetett remény és a jelen megvetése, az ítélettől való félelem, a büntetéstől való rettegés. Logikusan ebből következett egész elmélkedésem kiindulópontja: a bűneimre való emlékezés, amely szomorúvá és erőtlenné tett. Miután pedig a lelkem aggodalmától kimerült testem ágyba dőlt, ahogy ez a bánat hatására történni szokott, álomba merültem. Mint mindig, a hajnali órákban egészen könnyű és bizonytalan volt az álmom, mely lebegve és meghatározatlan módon szétáradt tagjaimban, másfajta álomban ez nem történik: úgy érzed, hogy majdnem ébren alszol.
         Ekkor hirtelen úgy tűnt, hogy Szent Márton püspököt látom, hófehér tógába öltözve, lángoló arccal, szeme csillagként ragyogott, haja pedig fénylett. Testének általam ismert alakjában jelent meg előttem, és szinte teljesen megmagyarázhatatlan számomra, hogy bár nem lehetett rátekinteni, mégis fel lehetett ismerni. Kissé rám mosolygott, és jobbjával felém nyújtotta azt a könyvecskét, amelyet életéről írtam. Szokás szerint átöleltem szent térdeit, és sürgetve kértem áldását, s mindaddig éreztem fejemre helyezett kezének igen kedves érintését, amíg az áldás ünnepi szavai közben a keresztnek ajka számára oly meghitt nevét ismételte. Majd miközben szememet rászögezve, arcának és tekintetének szemlélésével nem tudtam betelni, hirtelen, a magasba fölemelkedve, elragadtatott. Szememmel követtem, midőn egy gyors felhőn felszállva bejárta az ég hatalmas tereit, de miután a megnyílt ég befogadta, többé már nem lehetett látni. Nem sokkal később azt láttam, hogy tanítványa, Szent Clarus atya, aki nemrég halt meg, ugyanezen az úton ment fel az égbe.
         Miközben oktalanul követni akartam, és erősen azon igyekeztem, hogy a magasba jussak, fölébredtem. Álmomból felriadva éppen örömmel töltött el az, amit láttam, amikor belépett egy háznál szolgáló rabszolgafiú, a szokottnál szomorúbb arccal, mintha egyszerre akarna beszélni és fájdalmat mutatni. „Mit kívánsz - szóltam - ily szomorúan közölni velem?” Ő pedig így válaszolt: „Az előbb két szerzetes járt itt Tours-ból, Márton főpap halálhírét hozták.”

Az első gyászének és a mártír Szent Márton dicsőítése 

         Bevallom, hogy összeestem, és könnyekre fakadva zokogtam. Sőt még most is, amikor neked írok, testvérem, folynak a könnyeim, és elviselhetetlen fájdalmamra nem találok gyógyírt. Téged azonban, mihelyt meghozták ezt a hírt, fájdalmam részévé akartalak tenni, mert Márton iránti szeretetemben is osztoztál. Jöjj el tehát minél hamarabb hozzám, hogy együtt gyászoljuk őt, akit egyformán szeretünk, bár tudom, hogy ezt a férfiút nem kell gyászolni, mert miután elhagyta a világot, és legyőzte korának szellemét, most végül az igazak koszorújával ékesítik. De mégsem vagyok képes uralkodni fájdalmamon, mert igaz, hogy patrónusomat küldtem előre magam előtt, és elvesztettem jelenlegi életem vigaszát, mégis, ha fájdalmam elgondolkodnom engedne, örülnöm kellene. Az apostolok és a proféták közé került, és egyetlen szent sem veheti rossz néven, hogy az igazaknak ebben a nyájában senki sem előzi meg őt, mert remélem, hiszem és állítom, hogy ő a legnagyobbként csatlakozott azokhoz, akik vérben mosták meg ruhájukat, és minden bűn nélkül követik vezérükként a bárányt.
         Bár korának körülményei nem tudták megadni neki a mártíromságot, nem hiányzott belőle a mártírok dicsősége, mert kívánsága és erényei által az lehetett volna, sőt mártír is akart lenni. Hogyha Nero vagy Decius idejében lehetősége lett volna harcolni abban a küzdelemben, az ég és a föld Istenére tanúsítom, hogy Márton önként szállt volna nyeregbe, önként ment volna a lángok közé, és a zsidó ifjakhoz hasonlóan a kemence közepén, a lángok örvényében is az Úr himnuszát énekelte volna. Ha üldözőjének éppen Izajás kínzása tetszett volna, biztos, hogy Márton nem lett volna méltatlan a prófétához, és nem félt volna attól, hogy fűrésszel és kardéllel levágják tagjait. De ha az istentelen harag inkább meredek sziklák és szakadékos hegyek közé űzte volna a szentet, tanúsítom az igazságba vetett bizalommal, hogy önként vetette volna magát a mélységbe. Ha pedig a pogányok orvosához hasonlóan fővesztésre ítélték volna, és mint gyakran történt, másokkal együtt vitték volna a vesztőhelyre, a hóhért sürgetve elsőként kívánta volna elnyerni a vértanúság koszorúját. Így tehát minden büntetéssel és kínzással szemben, amelyeknek az emberi gyöngeség sokszor engedett, ő mindig megvallva az Urat, rendületlenül ellenállt volna, annyira, hogy örült volna bosszulóinak és kínzásaiknak, és bármilyen gyötrelem közepette is csak mosolygott volna. Bár mindezt nem szenvedte el, mégis vére nélkül is beteljesítette a mártíromságot. Mert vajon az emberi fájdalmak közül melyiket nem viselte el az örök élet reményében: az éhséget, a virrasztást, a ruhátlanságot, a böjtölést, az irigyek gúnyolódását, a gonoszok általi üldöztetést, a betegekért való aggódást, a veszélyben levőkkel való törődést? Kinek volt bármilyen fájdalma, hogy neki ne fájt volna? Ki botránkoztatott úgy, hogy ő ne szenvedett volna? Kinek a pusztulásán nem szánakozott? Hagyjuk most el különféle mindennapos küzdelmeit, amelyeket az emberi rosszakarat és a gonosz lelkek ereje ellen vívott, mert a sokfajta kísértés által támadott férfiúban mindig úrrá lett a győzelemhez szükséges bátorság, a várakozás türelme és a kitartó nyugalom.
        Ó, igazán rendkívüli férfiú! Buzgó hitű, irgalmas és emberszerető, mely erény manapság ebben a hideg korban még a szent férfiakban is kihűl, őbenne azonban napról napra folyton növekedve mindvégig megmaradt. Ezt a jóságát én különösen is élvezhettem, mivel méltatlanságom és érdemtelenségem ellenére különleges módon szeretett.

A második siralom és a megvigasztalódás Szent Márton védnöksége által

         Lám, újra megerednek könnyeim, és lelkem mélyéből sóhajtozom. Találhatok-e valakit, akiben megnyugodhatnék? Kinek a szeretete vigasztal majd meg? Mily szegény és szerencsétlen vagyok! Ha hosszabbra nyúlik életem, képes leszek-e valaha is azon fájdalom nélkül élni, hogy túléltem Mártont? Ezek után lehet-e életemben még öröm, lesz-e napom, órám, amikor nem könnyezem? Vagy veled, szeretett testvérem, képes leszek-e róla beszélni sírás nélkül? Vagy veled beszélgetve tudok-e mást szóba hozni rajta kívül? De mit érek vele, ha téged könnyekre és sírásra indítalak? Íme, azt kívánom, hogy megvigasztalódj, de én magam sem tudok vigasztalódni.
         Mégsem fog hiányozni nekünk, higgyél nekem, nem fog hiányozni, mert köztünk lesz, amikor róla beszélgetünk, mellettünk lesz, midőn imádkozunk, és ahogy már ma arra méltatott, hogy megmutassa magát, meg fogja azt is adni, hogy gyakran lássuk őt dicsőségében, és amint azt korábban is tette, szüntelen áldásával meg fog védelmezni minket. A látomásban onnan fentről mutatta meg, hogy az őt követőknek megnyílik az ég, és nyilvánvalóan arra tanított, hogy hová kell követnünk, arra oktatott, hogy reményünket mibe vessük, lelkünket merre irányítsuk. De hogy valósulhat meg mindez, testvérem? Tudatában vagyok ugyanis annak, hogy nem leszek képes följutni azon a meredek ösvényen egészen a szentélyig, mert súlyos teher húz le engem, mégpedig bűneim súlya nyomaszt, és meggátol abban, hogy feljussak a csillagokig, sőt nyomorult lelkemet lerántja a kegyetlen alvilágba. Csak az a reményem marad meg egyedül, az a végső, hogy amit magamtól nem tudok elérni, azt legalább az értem imádkozó Márton segítségével kiérdemelhetem.
         De miért is tartanálak fel, testvérem, e fecsegő levelemmel tovább, és késleltetném jöveteledet? Nincsenek is már új tudnivalók az utolsó betelt lapon. Mivel levelem fájdalmas hírt közöl, az volt a szándékom a hosszabb beszéddel, hogy veled beszélgető soraim egyben vigaszt is nyújtsanak neked.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész 
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész
         - hetedik rész
         - nyolcadik rész

         - kilencedik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [9]

ELSŐ LEVÉL: ÖZSÉBHEZ

 A csodatevő védőirata 

         Tegnap este, amikor sok szerzetes keresett fel engem, mellékesen megemlítették azt a kis könyvemet - a hosszú beszélgetés számtalan témája között -, amelyet Szent Márton püspök életéről adtam ki, és nagy örömmel hallottam, hogy milyen sokan olvassák elmélyülten. Közben említést tettek egy rossz lélek által megszállt emberről, aki megkérdezte, hogy Mártonnak, aki halottakat támasztott föl, és több házat is megmentett a lángoktól, miért kellett veszélyt és szenvedést elviselnie, amikor egy tűzvész alkalmával megsérült. Ó, mily szánalomra méltó, bárki is ez! Szavaiban felismerjük a zsidók hitetlen beszédét, akik így becsmérelték a megfeszített Urat: „Aki másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.” Ez az ember, bárki legyen is, aki így káromolja az Úr szentjét, ahogy az Urat káromolták, ezeket a szavakat igazában az Úr ellen is mondhatná, ha az Ő idejében született volna. Azt állítod, bárki vagy is, Márton azért ne lenne erővel eltelve, azért ne lenne szent, mert tűzvész fenyegette?
         Ó, boldog az a férfiú, akinek ugyanolyan káromlásokban van része, mint az apostoloknak! Mert amikor a vipera megharapta, a pogányok, amint olvashatjuk, Pálról is így vélekedtek: „Ez az ember egészen bizonyos, hogy gyilkos, mert kimenekült ugyan a tengerből, de az isteni akarat nem hagyja élni.” De ő lerázta a viperát, mely a tűzbe esett, és nem lett semmi baja. Azt hitték, hogy majd elesik, és hirtelen meghal, de látva, hogy nem lett semmi baja, megváltoztatták véleményüket, és azt mondták, hogy isten.
         Lám, legalább ezen emberek példájára el kellett volna vetned hitetlenséged, te legszerencsétlenebb a halandók közt, és ha már megbotránkoztál azon, hogy Mártont elérték a lángok, ebben inkább hatalmát és érdemeit kellett volna látnod, mivel megszabadult az őt körülvevő lángoktól. Ismerd el, te szerencsétlen, ismerd el, amit nem tudsz: majdnem minden szentnek erényére vált az őt fenyegető veszély. Tudom ugyanis, hogy Péter számára hitének ereje tette lehetővé, hogy a természeti törvények ellenére a tenger színén járjon, és a nyugtalan vizeken taposson. De ez még nem ok arra, hogy a pogányok apostola előttem kisebbnek tűnjék, mert elnyelték a hullámok, és csak három nap és három éj után került elő. Kérdés számomra, hogy vajon nem nagyobb tett-e a tenger hullámai közt vergődni, mint a vizén járni. De szerintem ezek előtted ismeretlen dolgok, te oktalan, vagy ha olvastad mindezt, bizonyára nem értetted meg. Valóban nem Isten szándéka nélkül történt, hogy a szent evangélista megírta ezt a példát a Szentírásban. Egyetlen szándéka az volt, hogy megtanítsa az emberi léleknek a szentek példájához hasonlóan elviselni a nehézségeket: a hajótörések, és viperák okozta baleseteket, és azokat, amelyekről beszámol az apostol, aki dicsekszik a mezítelenséggel, az éhséggel, és a gazemberek okozta veszélyekkel. Ezeket elviselni és legyőzni azonban csak az igazak kiváló erénye tudta, akik minden megpróbáltatásban türelmesek és legyőzhetetlenek voltak, és annál bátrabban győztek, minél súlyosabb próbatételt éltek át. ugyanígy, amit azért emlegetnek, hogy Márton gyengeségének tulajdonítsák, csak becsületére és dicsőségére válik, mivel győztesként került ki egy oly veszélyes megpróbáltatásból. Mindamellett senki ne lepődjék meg azon, hogy ezt az eseményt kihagytam a könyvecskéből, amelyet életéről írtam, mivel ott világosan kifejtettem, hogy e könyv nem foglalja magába minden cselekedetét. Ha ragaszkodtam volna ahhoz, hogy mindent leírjak, hatalmas kötet került volna az olvasók kezébe. Nem oly keveset tett, hogy mindent meg tudtam volna írni, de azért nem hagyom megvilágítatlanul a szóban forgó kérdést, elmondom az egész történetet úgy, ahogy történt, így nem fogok olyan benyomást kelteni, hogy szándékosan hagytam el olyan részletet, amelyet a szent férfiú ellen felhozhatnak. Hogyan győzte le valójában Márton a tüzet? Amikor Márton tél közepe táján megérkezett egyik plébániájára - mivel a püspököknek a szent hagyomány szerint meg kell látogatniuk templomaikat -, a klerikusok a templom sekrestyéjében készítettek neki szállást. Nagy tüzet raktak a már igen vékony és sérült kövezet alá, ágy gyanánt pedig jól megtömött szalmazsákot adtak neki. Márton, miután lefeküdt, megborzadt e meglehetősen érzéki fekvőhely szokatlan puhasága miatt, mivel megszokta, hogy a puszta földre terített vezeklőruháján alszik. Így aztán olyan türelmetlenséggel dobta félre a szalmazsákot, mintha megsértették volna, s véletlenül a tűzhely fölé került a félredobott szalma egy része. Szokása szerint a földön aludt el, az utazástól kimerülten. Éjfél felé az említett, repedezett kövezet átforrósodott, és lángra lobbantak a száraz szalmaszálak. Mártont a váratlan esemény felriasztotta álmából, komoly veszély fenyegette, de leginkább, mint elmondta, a lesben álló ördög sarkallta védekezésre, ezért később kezdett az imádságban segítséget keresni, mint kellett volna. Hogy kijusson, hosszasan és erőszakosan küszködött a retesszel, amellyel nemrég bezárta az ajtót, de látta, hogy a tűz annyira szétterjedt, hogy már a ruháját is elérte. Végül feleszmélt, tudva, hogy menedéke nem a menekülés, hanem az Úr, és megragadta a hit és az imádság pajzsát: teljesen az Úr felé fordulva földre borult a lángok között. Isten hatalma pedig távol tartotta tőle a tüzet, és Márton a számára ártalmatlan lángoktól körülvéve tovább imádkozott. A szerzetesek, akik az ajtó előtt voltak, míg a tűz hangosan ropogott és pusztított, befeszítették az elreteszelt ajtószárnyakat, majd eloltották a tüzet, és kimentették Mártont a lángok közül, bár már azt hitték, hogy a hosszan tartó tűzvészben teljesen elégett. Márton egyébként maga vallotta be nekem sóhajtozva - az Úr a tanúja szavaimnak -, hogy a sátán tévútra vezette mesterkedéseivel; fölébredése után azért nem gondolt rögtön arra, hogy a hit és az imádság segítségével hárítsa el a veszedelmet. A tűz addig pusztított körülötte, amíg zavart lélekkel az ajtót feszegetve próbált kijutni, de amint fölvette a kereszt zászlaját és az imádság fegyverét, bár a tűz közepén járt, harmatnak érezte azokat lángokat, amelyek korábban annyira égették. Akárki olvassa is e sorokat, értse meg, hogy e veszedelem Márton számára kétségkívül próbatétel volt, amelyet méltóképpen kiállt.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész 
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész
         - hetedik rész
         - nyolcadik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [8]

24. A sátán Krisztus alakjában jelenik meg 

         Érdemes megemlíteni, hogy csaknem ugyanezen időben, Hispániában élt egy fiatalember, aki sok feltűnő jellel tekintélyt szerzett magának, és gőgjében odáig jutott, hogy Illésnek nevezte magát. Mivel sokan könnyelműen hittek neki, még azzal is megtoldotta, hogy Krisztusnak mondotta magát. Olyan megtévesztő játékot űzött, hogy egy Rufus nevű püspök mint Istent imádta, ezért később, mint láttuk, letették a püspökségről. Testvéreink közül ugyanakkor többen azt hozták hírül, hogy Keleten van egy illető, aki meg Jánosnak mondogatja magát. Ezekből azt következtetjük, hogy ha ilyen hamis próféták lépnek fel, közel van az Antikrisztus eljövetele, aki már a gonoszság titkát működteti ezekben az emberekben.
         Úgy tűnik, hogy azt sem szabad mellőznünk, micsoda fondorlatokkal kísértette Mártont az ördög ugyanezekben a napokban. Egyszer, amikor Márton a cellájában imádkozott, szétáradó fényben jelent meg előtte és körülötte, és hogy a magára vett fény ragyogásával könnyebben becsaphassa, királyi ruhába öltözött, drágakövekkel és arannyal ékesített diadémmal övezte magát, aranycsipkés cipőben, nyájas beszéddel és derűs tekintettel jelent meg, hogy a legkevésbé se lássék sátánnak. Amikor az első pillanatban Márton meglepődött, mindketten hosszú, mély csendbe merültek. Aztán a sátán szólalt meg először: „Ismerd el, Márton, Krisztust látod magad előtt.” Mikor erre Márton csak hallgatott, és semmit sem válaszolt, a sátán merészen megismételte arcátlan vallomását: „Márton, miért kételkedel? Higgy, mivel látsz! Én vagyok Krisztus, először neked akartam megjelenni a földre szállva.” De a Lélek felfedte Mártonnak, és megértette vele, hogy ez a sátán, és nem az Úr, ezért így szólt: Jézus Urunk nem mondta, hogy majd bíborba öltözve fog eljönni, se ragyogó diadémmal. Én nem hiszem, hogy Krisztus jött el, hacsak abban az alakban nem jön, amelyben szenvedett, és ha a keresztre feszítés nyomait viseli magán.” E szavakra az rögtön úgy eltűnt, mint a füst. A kis cellát pedig bűz árasztotta el, kétségtelen jeleként annak, hogy a sátán járt ott. Nehogy valaki kitalált mesének gondolja, hogy ez így történt, ahogy most elmondtam, mert magának Mártonnak a szájából hallottam.

25. Sulpicius Severus felkeresi Szent Mártont 

         Amikor egyszer hallottam hitéről, életéről és erényéről, vágy támadt bennem, hogy lássam, és örömmel szántam rá magam a zarándoklatra, hogy felkeressem, részben azért is, mert már erősen élt bennem az a szándék, hogy megírjam életrajzát. Tőle magától tudakozódtam, amennyire kérdezni lehetett, másrészt azoktól értesültem a történtekről, akik tanúi voltak, vagy tudtak róluk.
         El se hinnék, hogy mekkora alázattal, és milyen szívélyesen fogadott! Nagyon szerencsésnek tartotta magát, és örvendezett az Úrban, hogy annyira megbecsültem őt, és vállalkoztam az utazásra. Alig merem bevallani, hogy engem, nyomorultat, arra méltatott, hogy meghívott a szent étkezéshez, és kezemre ő öntött vizet, este pedig ő maga mosta meg lábamat. Nem volt bátorságom arra, hogy ellenkezzem és tiltakozzam, mert tekintélyével úgy hatott rám: bűnnek éreztem volna, ha ellentmondok.
         Nem beszélt velem másról, mint arról, hogy mennyire fontos elhagyni a világ csábításait és korunk terhét, hogy szabadon és akadálytalanul kövessük Jézus Urunkat. Napjaink legkiválóbb példájaként Paulinust állította elénk, akiről fentebb említést tettem. Ő lemondott hatalmas vagyonáról, és a mi időnkben talán ő az egyetlen, aki Krisztust követve teljes mértékben elfogadta az evangélium parancsait. Őt kell követned, kiáltott fel, őt kell utánoznod, és boldognak mondta ezt a kort, amely a hitnek és erénynek ekkora bizonyságát látta, mert Paulinus, noha gazdag lévén sok mindent birtokolt, az Úr szavát meghallva mindenét eladta, és a szegényeknek ajándékozta, így példájával bebizonyította, hogy lehetséges az, amit lehetetlennek látszik megvalósítani.
         Mennyi komolyság, milyen méltóság volt Márton szavaiban és beszédében! Milyen éles elméjű és erőteljes volt, milyen gyorsan és könnyen oldotta meg a Szentírásban felmerülő nehézségeket! De tudom, hogy ezt sokan nem hiszik el; én is találkoztam néhány emberrel, akiknek magam beszéltem róla, de nem hittek nekem. Jézust hívom tanúnak, aki közös reményünk, hogy soha senki szájából nem hallottam annyi tudományt, annyi bölcs gondolatot, annyi jóságot sugárzó, tiszta szót, mint Márton ajkáról. Ó, mennyire csekély dicsérete ez Márton erényeinek! Csodálatra méltó, hogy egy tanulatlan emberből ez a kegyelem sem hiányzott.

26. Márton lelkisége 

         Már ideje befejeznem könyvemet, és lezárnom beszédemet, nem mintha nem lenne még mondanivalóm Mártonról, hanem mert - mint a művük befejezését már hanyagul végző költők - a feladat terhe alatt összeroskadok. Tetteit ugyanis valamennyire szavakkal is ki lehet fejezni, de őszintén szólva benső életét, mindennapi viselkedését, és mindig az égre tekintő lelkületét soha semmiféle beszéd nem fogja tudni kifejezni.
         Milyen kitartás és helyes mértéktartás volt az önmegtagadásban és a böjtökben, milyen erő a virrasztásokban és az imádságokban, amelyeket éjjel és nappal egyaránt gyakorolt! Nem hagyott egy üres órát sem, amelyet Isten szolgálatával ki ne töltött volna, mert semmi pihenést vagy más elfoglaltságot nem engedett meg magának, még az ételre és az alvásra sem gondolt, csak amennyire a természet rákényszerítette. Megvallom őszintén, hogy még ha - mint mondják – maga Homérosz jönne elő az alvilágból, ő se tudná kifejezni Márton nagyságát, mert annyival nagyobb volt benne minden, hogy az szavakkal le nem írható. Soha nem múlt el olyan óra, se olyan perc, amelyet ne szentelt volna az imádságnak, és ne töltött volna szent olvasmánnyal, de még az olvasás vagy más tennivaló közben sem hagyott fel az imádsággal. Mint ahogy a kovácsoknak az a szokásuk, hogy munka közben az üllővasra mintegy pihenésképpen is ráütnek, úgy Márton még akkor is mindig imádkozott, ha látszólag mást csinált.
         Ó, valóban boldog férfiú, akiben nem volt álnokság! Senkit meg nem ítélt, senkit nem kárhoztatott, senkinek rosszért rosszal nem fizetett. Akkora türelmet tanúsított minden bántással szemben, hogy bár főpap volt, még a legalacsonyabb rangú klerikus is büntetlenül sérthette meg, sohasem mozdította el helyükről az ilyeneket, és amennyire csak tőle függött, soha nem zárta ki őket szeretetéből.

 27. Szent Márton és ellenségei; hittel olvasd e könyvet 

         Soha senki sem látta haragosnak vagy indulatosnak, de szomorkodni vagy nevetni sem. Mindig ugyanolyannak tűnt: valami mennyei öröm áradt el az arcán, amelyről látszott, hogy nem az emberi világból jön. Ajkán csak Krisztus volt, szívében csak jóság, béke és irgalom. Gyakorta siratta azok vétkét, akik rágalmazták, és akik viperaharapásra emlékeztető mérgező nyelvvel és szavakkal bántották őt, aki magányban és visszahúzódva élt. Bizony személyesen ismertünk olyanokat, akik irigykedtek erényeire és életére, akik gyűlölték benne azt, amit önmagukban nem találtak meg, és amit nem tudtak utánozni. Ó, fájdalmas és siratnivaló gyalázat: köztudott, hogy jóllehet kevesen üldözték, de azok éppen a püspökök voltak. Egyiküket sem kell azonban megnevezni, még akkor sem, ha legtöbben engem is körülugatnak. Elég lesz, ha közülük egy is elolvassa ezeket a sorokat, rájön az igazságra, és a szégyentől elpirul, de ha az ilyen méregbe jön, azzal beismeri, hogy e szavak rá vonatkoznak, bár lehetséges, hogy másokra gondoltam. Ha vannak is ilyenek, nem térek ki az elől, hogy egy ilyen férfiúval együtt gyűlöljenek engem. Bízom benne, hogy ez a kis mű minden szentnek tetszésére lesz, de abban is, hogy aki hitetlenkedve olvassa, az vétkezik. Biztos vagyok benne, hogy a történtekről való meggyőződés és Krisztus szeretete ösztönzött engem arra, hogy ezeket megírjam, s csak sokak által ismert történeteket jegyeztem le, és az igazságot mondtam. Remélem, hogy Istentől jutalmat fog kapni, nem ugyan mindenki, aki olvassa, hanem mindaz, aki hittel befogadja.

Forrás: 

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész 
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész
         - hetedik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [7]

21. Küzdelem a sátánnal 

         Köztudott, hogy angyalok is gyakran megjelentek neki, szóba elegyedtek és társalogtak vele. Az ördögöt pedig olyan élesen és világosan látta szemével, hogy akár saját természetében, akár a gonoszság különféle álarcait felöltve, bármilyen alakban felismerte. Mivel az ördög tudta, hogy nem tud elrejtőzni előle, gyakran szórta rá átkait, mert fortélyaival nem tudta megtéveszteni.
         Egyszer az ördög egy ökör véres szarvát tartva kezében, hatalmas robajjal tört be szobájába. Majd véres jobbját mutatva ezt mondta neki, miközben legújabb gonosztettének örvendezett: „Hol van a te erőd, Márton? Éppen most öltem meg valakit a tieid közül!” Erre Márton összehívta a testvéreket, és elmondta, hogy mit mondott neki az ördög. Megparancsolta nekik, hogy gondosan nézzenek be minden cellába, és tudják meg, kivel történt ez a baj. Jelentették neki, hogy a szerzetesek közül senki sem hiányzik, de egy pénzért felfogadott parasztember kiment az erdőbe, hogy szekerével fát hozzon. Ekkor megparancsolta, hogy néhányan menjenek ki, és keressék meg. Nem messze a kolostortól meg is találták; már alig volt benne élet. Miközben még utolsókat lélegzett, elmondta a testvéreknek, mi okozta halálos sebét: amikor a járomban levő ökrök meglazult szíjait szorosabbra akarta fűzni, az egyik ökör kiszabadította fejét, és szarvaival a lágyékába döfött. Kis idő múltán meg is halt a parasztember. Rád van bízva, hogy megértsd, milyen isteni ítéletből származott ez az ördögnek adott hatalom. Mártonban csodálatra méltó volt, hogy nem csupán az elmondott történetet, hanem az ehhez hasonló, Istentől tudomására juttatott összes előforduló esetet jóval korábban előre látta, sőt a testvérekkel közölte is.

22. Szent Márton még a sátán megtérését is kívánja 

         Amikor az ördög ezerféle ártó szándékú mesterkedéssel próbálta a szent férfiút becsapni, gyakran a legkülönfélébb formákban mutatkozott előtte. Megtörtént, hogy Jupiter, vagy legtöbbször Merkur alakjában, gyakran meg Venus és Minerva formáját magára öltve jelent meg neki. Márton a kereszt jelének és az imádságnak segítségével mindig félelem nélkül védekezett ellene. Sokszor hallani is lehetett a szidalmakat, amint az ördög sértő szavakkal gyalázta, ő azonban, jól tudva, hogy mindez hiábavalóság és hazugság, meg se rendült a vádak hallatán. Voltak testvérek, akik arról tanúskodtak, hogy hallották, amint az ördög gyalázó szavakkal szidalmazta, hogy miért fogadott vissza a monostorba olyan megtérő testvéreket, akik egykor különböző tévtanokhoz csatlakoztak, s elvesztették a keresztség kegyelmét; el is sorolta bűneiket. Márton, a sátánnal keményen szembeszállva, azt felelte neki, hogy a megtéréssel megjobbított életünk által megtisztulunk a régi vétkektől, és ezért az Úr irgalma folytán bocsánatot nyernek azok bűnei, akik felhagytak a vétkekkel. Az ördög azonban ellentmondott, mert szerinte nem helyénvaló megbocsátani a bűnösöknek, és aki csak egyszer is vétkezett, azt az Úr nem részesítheti semmiféle irgalomban. Mondják, hogy Márton erre ezen szavakkal kiáltott rá: „Hogyha te, nyomorult, felhagynál az emberek üldözésével, és megbánnád tetteidet legalább most, amikor közel van az ítélet napja, én – igazán bízva az Úr Jézus Krisztusban - irgalmat ígérnék neked.” - Ó, mily szent, az Úr jóságába vetett bizalom ez! Még ha nem volt is hatalma arra, hogy megvalósítsa, de megmutatta lelke szelídségét.
         Miután az ördögről és mesterkedéseiről kezdtünk el beszélni, nem tűnik feleslegesnek, hogy elmondjunk olyan megtörtént eseményeket, amelyek bár kissé messzebbre visznek, mégis megmutatják Márton csodatevő erényeit. E csodálatra méltó eseményeknek fenn kell maradniuk, hogy óvatosságra intsenek, ha majd valahol hozzájuk hasonló történik.

23. Az álmisztikus 

         Egy Clarus nevű, igen előkelő nemes ifjú, aki később pap lett, és napjainkban szent halállal eljutott az örök boldogságra, mindenét elhagyva Mártonhoz csatlakozott. Rövid idő alatt elért a hit teljességére, és minden erény magaslatára. Clarus a püspök kolostorától nem messze remetelakot épített, és számos testvér is vele lakott. Egy bizonyos Anatolius nevű ifjú, fogadalmas szerzetes is odament, teljes alázatot és ártatlanságot színlelve, és egy ideig a többiek közösségében tartózkodott. Egy idő múlva azt állította, hogy rendszeresen angyalokkal szokott társalogni. De amikor ezt senki sem hitte el, bizonyos jelekkel többeket rávett, hogy higgyenek neki. Végül odáig jutott, hogy azt hangoztatta: hírnökök jönnek-mennek közte és Isten között, sőt már azt kívánta, hogy a próféták egyikének tartsák. Clarustól azonban sehogyse tudta kikényszeríteni, hogy hitelt adjon neki. Akkor az Úr haragjával és a küszöbön álló büntetésekkel fenyegetőzött, amiért egy szenttel szemben hitetlen marad. Azt mondják, hogy végül így kiáltozott: „Íme, ma éjszaka az Úr fehér színű ruhát fog adni nekem az égből, ebbe öltözködve járok-kelek majd köztetek, ez lesz a jel számotokra, hogy Isten ereje van bennem, mert Ő ajándékozott meg a ruhával.”
         E megnyilatkozása után mindenki feszülten várakozott. Éjfél felé azt tapasztalták, hogy ugrálásoktól eredő rengés rázza meg az egész kolostort, a kis szobában pedig, ahol ez az ifjú lakott, villogó fények ragyogását lehetett látni, valamint járkálás zaja, és sok hangból összetevődő morgás hallatszott. Amikor csend lett, kijött, és az egyik testvért, akinek Sabatinus volt a neve, magához hívta, és megmutatta tunikáját, amelybe öltözött. Ez elámult, és odahívta a többieket is. Maga Clarus is odaszaladt, fáklyát hoztak, és alaposan szemügyre vették a ruhát. Egészen puha volt, hófehér, bársonyosan ragyogott, de nem lehetett felismerni, hogy milyen eredetű a szövete, mégis, aki szemével vagy ujjaival vizsgálgatta, közönséges ruhának találta. Clarus ekkor buzgó imádságra hívta fel a testvéreket, hogy az Úr nyilvánvalóbban mutassa meg nekik, mi is történt. Az éjszaka hátralevő részét himnuszok és zsoltárok éneklésével töltötték. Amikor hajnalodni kezdett, Clarus megfogta Anatolius kezét, és Mártonhoz akarta vezetni - jól tudta ugyanis, hogy őt az ördög mesterkedései nem tudják becsapni. De akkor a szerencsétlen vonakodni és kiabálni kezdett, és azt mondta, hogy tilos Márton előtt mutatkoznia. Amikor pedig akarata ellenére, erővel kényszerítették, hogy menjen oda, a ruha szertefoszlott az őt vonszolók kezei között. Ezek után ki is kételkednék, hogy Mártonban megvolt az erő ahhoz, hogy a sátán ne tudja soká eltitkolni és elleplezni előtte képzeletének cselvetéseit, mihelyt a szeme elé kerülnek.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [6]

18. Márton felfedi a sátán cselvetését; gyógyítások Párizsban 

         Ugyancsak ez idő tájt keltett riadalmat a városban a barbárok megindulásáról és betöréséről szóló váratlan hír. Márton ekkor megparancsolta, hogy hozzanak eléje egy ördögtől megszállt embert, s azt követelte tőle, hogy mondja meg, vajon igaz-e a hír. Akkor ez megvallotta: még tíz démon segített neki a rémhír elterjesztésében, hogy Márton legalább félelemből távozzék ebből a városból, a barbároknak pedig eszükbe sem jutott a támadás gondolata. Midőn a tisztátalan lélek ezt a templom közepén bevallotta, a város megszabadult félelmétől és zavarától.
         Párizsban pedig, amikor Márton nagy tömegtől kísérve belépett a város kapuján, megcsókolt és megáldott egy mindenki számára elborzasztó kinézetű leprást, aki rögtön minden bajából meggyógyult, és másnap egészen hamvas bőrrel jött a templomba, hogy hálaimát mondjon visszanyert egészségéért.
         Azt sem szabad elhallgatnunk, hogy gyakran gyógyító erővel hatottak a Márton ruhájából és vezeklőövéből kitépett rojtok. A betegek, ahogy ujjukkal megérintették, vagy nyakukba tették őket, gyakran azonnal meggyógyultak.

19. Csodás gyógyítások 

          Arborius, aki ekkoriban nagyon jámbor és hűséges prefektus volt, midőn a leányát négy napja magas láz égette, Márton levelét, amelyet történetesen akkor hoztak neki, súlyos lázrohamban levő lánya mellére tette, és a láz azonnal megszűnt. Ez az eset Arboriusra olyan hatással volt, hogy lányát jámbor fogadalommal felajánlotta Istennek, és örökös szüzességre szánta. Mártonhoz ment, és leányát, akit bár távolból gyógyított meg a szent férfiú, erényeinek bizonyságaként hozzá vitte. Azt kívánta, hogy ne más adja át neki a szüzek ruháját, mint maga Márton.
         [Nolai] Paulinus, aki később annyira példamutató életet élt, egyszer súlyos fájdalmat érzett a szemében, és pupilláját már vastag hályog borította be. Márton szivacsos anyaggal érintette meg a szemét, és megszüntetve minden fájdalmát, visszaadta korábbi egészségét.
         Egy alkalommal Márton megbotlott, és az ebédlő magasságából lezuhanva az egyenetlen lépcsőfokokon legurult, és összezúzta magát. Mikor kis cellájában eszméletlenül feküdt, s heves fájdalmak gyötörték, az éjjel megjelent neki egy angyal, kimosta sebeit, és gyógyító kenőccsel bekente összetört testének kék foltjait. Így tért vissza már másnap az egészsége, és senki sem gondolta volna, hogy történt valami baja. De sokáig tartana egyenként felsorolni a történteket. Legyen ez elég, mint kevés a sokból, és elégedjünk meg azzal, hogy a kiemelt történetekben semmit sem hallgattunk el az igazságból, és elkerültük a bőbeszédűséggel járó unalmat.

20. Maximus császár lakomáján 

         Nagy eseményekről szólva iktassunk azért közbe kevésbé jelentőseket is: csaknem kivételes eset korunkban, mikor már minden lezüllött és megromlott, hogy egy főpapnak van bátorsága megtagadni a hízelgést a császártól. Midőn Maximus császárnál, e vad természetű, és a polgárháborúkban aratott győzelmeitől felfuvalkodott férfiúnál a világ különböző részeiről összegyűltek a püspökök, feltűnő volt, milyen csúnyán hízelegtek mindnyájan az uralkodónak, és a császárral szemben - gyáva gyengeségből - a szolgaság szintjére alacsonyították le főpapi méltóságukat. Egyedül Márton őrizte meg az apostoli tekintélyt. Ha valakiért a császárnál könyörögnie kellett, inkább parancsolt, mint kért. Asztaltársaságától is távol tartotta magát, holott gyakran kapott meghívást, azt mondta ugyanis, hogy nem ülhet annak asztalához, aki egy uralkodót az országától, egy másikat pedig az életétől fosztott meg. Maximus erősen állította, hogy az uralkodást nem önkényesen ragadta magához, hanem katonái jogosították fel Isten szándéka szerint, hogy az országot nehéz helyzetében fegyverrel védelmezze meg, és hogy ez nem lehet ellentétes Isten akaratával, aki által oly hihetetlen módon szerezte meg a győzelmet. Azt állította továbbá, hogy a csatamezőn kívül nem ölt meg senkit ellenfelei közül. Végül Mártont meggyőzték az érvek és a kérések, s elment a császár lakomájára, aki nagyon örvendezett, hogy ezt sikerült elérnie.
         A lakomán, mintha ünnep lenne, a meghívott vendégek között jelen voltak magas rangú és kiváló férfiak: Evodius prefektus és konzul, akinél senki sem volt igazságosabb, és a két nagy hatalmú udvari főméltóság, a király testvére és nagybátyja. Közöttük kapott helyett a Márton kíséretében levő pap, maga Márton pedig közvetlenül a császár mellett, egy alacsony széken ült. A lakoma közepe táján tartottak, amikor a szokásnak megfelelően az egyik szolga öblös kupát nyújtott a császárnak, ő azonban azt parancsolta, hogy adják inkább a szent életű püspöknek, arra várva és számítva, hogy majd annak jobbjából kaphatja meg a kelyhet. Márton azonban, miután ivott belőle, papjának adta tovább a kupát, mert senki mást nem tartott méltóbbnak arra, hogy őutána elsőnek igyék, nem látta ugyanis helyesnek, hogy egy papnál előbbre helyezze akár a császárt, akár a hozzá közel álló személyeket. Ezen a tetten az uralkodó és minden jelenlevő úgy elcsodálkozott, hogy bár számukra megalázó volt, mégis helyeselték. Nagy híre támadt az egész palotában, hogy Márton olyasmit cselekedett az uralkodó lakomáján, amit egy püspök sem mert volna megtenni még a legjelentéktelenebb méltóságok asztalánál sem.

         Korábban megmondta Maximus császámak, hogy mi lesz a következménye, ha elmegy Itáliába, hogy háborút kezdeményezzen Valentinianus császár ellen: bár az első összecsapásnál győzni fog, kis idő múlva elbukik. Láttuk, hogy így is történt, mert amikor Maximus megérkezett, Valentinianus menekülni kényszerült, de később, körülbelül egy év múlva, újrarendezte hadseregét, és Aquileia falainál elfogatta és megölette Maximust. Forrás: 

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [5]

14. Pogány szentélyek lerombolása 

         Ekkoriban, miközben tevékenyen dolgozott, hasonló erő áradt ki belőle. Az egyik faluban, midőn egy igen ősi és híres szentélyt felgyújtatott, a feltámadó szél a közelben levő szomszédos házra is átvitte a lángok csóváját. Mikor észrevette, gyorsan felmászott a ház tetejére, és megállt a terjedő tűzzel szemben. Ekkor pedig csodás módon azt lehetett látni, hogy a tűz szembefordult a szél erejével, mintha egymással harcoló elemek küzdelme lett volna. Így a tűz csak arra terjedhetett, amerre Márton csodatévő ereje akarta.
         Egy másik faluban, amelynek Leprosum [Levroux] volt a neve, amikor ugyancsak le akart rombolni egy templomot, amelyet gazdagon elhalmozott a babonás hit, a pogányok sokasága ellenállt, sőt erőszakosan elűzték. Márton egy közeli helyre húzódott vissza. Ott három napon át vezeklőruhát hordott, hamut szórt magára, és állandóan böjtölt és imádkozott az Úrhoz, hogy isteni erővel rombolja le azt a templomot, amelyet emberi kéz nem pusztíthatott el. Hirtelen két lándzsás, nagy pajzzsal felszerelt angyal jelent meg neki az égi seregből. Azt mondták, hogy az Úr küldte őket, hogy a falusi sokaságot megfutamítsák, és védelmet nyújtsanak Mártonnak, nehogy valaki is ellenálljon, miközben lerombolja a templomot; térjen tehát vissza, és a megkezdett munkát istenfélelemmel fejezze be. Visszatért tehát a faluba, és a pogány sokaság nyugodtan szemlélte, hogy a pogány szentélyt alapjáig lerombolja, az oltárokat és a bálványszobrokat porrá zúzza. Amikor a földművesek mindezt látták, megértették, hogy az isteni akarat töltötte el őket csodálattal és rettegéssel, nehogy szembeszálljanak a püspökkel. Szinte mindnyájan hittek Jézus Urunkban, és nyilvánosan hirdetve megvallották, hogy Márton istenét kell tisztelni, és fel kell hagyni azon bálványok imádásával, amelyek magukon sem tudtak segíteni.

15. Az életére törő gyilkosok kudarca 

         Beszámolok arról is, hogy mi történt a hédusok vidékén. Ott, miközben szintén egy templomot rombolt le, pogány falusiak dühöngő sokasága rohant rá. A legbátrabb közülük kivont karddal rontott rá, ekkor Márton - hátrahajtva köpenyét - odanyújtotta a csupasz nyakát, hogy szúrja át. A pogány nem habozott döfni, de amikor felemelte jobbját, hátrahőkölve lerogyott, és isteni félelemtől megrettenve kegyelemért könyörgött. Ehhez hasonló a következő eset is. Midőn a bálványok lerombolóját valaki késsel meg akarta ölni, a támadó kezéből kiverték a fegyvert, amikor ütni késziilt, és a kés eltűnt.
         Legtöbbször azonban annyira megnyerte szentbeszédeivel a pogány lelkeket, hogy akik előbb arra kérték, hogy ne rombolja le szentélyüket, a világosság fényét megismerve ők maguk pusztították el templomaikat.

16. Egy fiatal béna lány meggyógyítása 

         A gyógyítás adománya pedig annyira hatékonyan működött benne, hogy szinte nem akadt olyan beteg, aki, miután hozzáfordult, vissza ne nyerte volna egészségét. Ez jól kitűnik a következő példából. Treveriben [Trier] egy leány oly súlyos bénaságban szenvedett, hogy szervezetének minden működése jó ideje megszűnt, és minden tekintetben közel volt a halála, már alig pihegett. Hozzátartozói szomorúan álltak mellette, és csak életének végét várták, amikor váratlanul hírét hozták, hogy Márton a városba érkezett. Midőn ezt megtudta a leány apja, lélekszakadva futott, hogy gyermekéért esdekeljen. Már ton már éppen belépett a templomba, amikor a zokogó öregember ott a nép szeme láttára és sok más püspök jelenlétében átölelte a térdét és így szólt: „A leányom szörnyű betegségében már halálra vált, és ami a halálnál is borzasztóbb, csak lélegzése mutat életjelet, teste már úgy szólván halott. Kérlek, jöjj el hozzá, és add rá áldásodat, mert hiszem, hogy a te közbenjárásodra visszanyeri egészségét.” E szavak hallatára Márton döbbenten hallgatott, és el akart tűnni onnan, mondván, hogy ilyesmire neki nincs hatalma, és az öregember téved, mert ő, Márton nem méltó arra, hogy az Úr általa mutassa meg hatalmának jelét. De az apa ott maradt, s még hevesebben sírva kérte, hogy jöjjön a haldoklóhoz. Végül, mivel a körülötte álló püspökök is biztatták, lement a leányka házához. Az ajtó előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, és várta hogy mit fog tenni Isten szolgája. Először földre borult és imádkozott, mert ez volt meghitt fegyvere, amelyhez ilyenkor folyamodni szokott Majd rátekintett a betegre, és olajat kért. Mikor megáldotta, és az erő adó szent folyadékot a leány szájába öntötte, ez azonnal hangot adott. Azután Márton érintésére lassanként minden tagja éledezni kezdett, és amikor a lábai is megerősödtek, a nép szeme láttára felkelt.

17. Két megszállott megszabadítása 

         Ugyanezen időben bizonyos Taetradius prokonzul szolgáját a sátán szállta meg, és halálra gyötörte. Mártont kérték meg, hogy tegye rá a kezét. Ő azt kívánta, hogy a szolgát azonnal vezessék hozzá. De a gonosz lelket sehogy se lehetett kihozni abból a cellából, amelyben volt, mert úgy rátámadt fogaival a közeledőkre, mint egy őrült. Akkor Taetradius a szent férfiú térdéhez borult, és arra kérte, hogy jöjjön le a házhoz, ahol a megszállott lakott. Márton erre azt mondta, hogy nem mehet be egy hitetlen és pogány ember házába. Taetradiust ugyanis ebben az időben még a pogányság tévedése tartotta fogva. A prokonzul ekkor megígérte, hogy keresztény lesz, ha kiűzi a sátánt fiatal rabszolgájából. Márton rátette kezét a gyermekre, és kiűzte belőle a tisztátalan lelket. Amikor Taetradius ezt látta, hitt Jézus Urunkban, és mindjárt katekumenné lett, nem sokkal később pedig megkeresztelkedett. Mártont, üdvösségének szerzőjét, mindig különös szeretettel tisztelte.
         Ugyanekkor ebben a városban Márton betért egy családapához, a küszöbön azonban megállt, és kijelentette, hogy a ház udvarán egy rettenetes démont lát. Amikor ráparancsolt, hogy távozzék, a démon megszállta a ház urának szakácsát, aki az épület belső terében tartózkodott. A nyomorult vicsorgatni kezdte a fogát, és dühöngve rontott rá azokra, akikkel szembetalálkozott. Megrendült a ház, a család felbolydult, a háznép futásnak eredt. Márton szembefordult a dühöngővel, és megparancsolta, hogy azonnal álljon meg. Amikor ez a fogát csikorgatta, és száját kitátva harapással fenyegetőzött, Márton a szájába dugta az ujjait. „Ha van hatalmad, akkor nyeld le őket!” - mondotta. Mintha tüzes vas ment volna a torkába, messze visszahúzta fogait a szent ujjaitól, és vigyázott, hogy hozzájuk ne érjen. Ekkor azonban a démon a megszállott testből a büntetés és a gyötrelem miatt menekülni kényszerült, de mivel nem távozhatott a szájon keresztül, hasmenéssel ment ki belőle, undorító nyomokat hagyva hátra.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész 
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [4]

10. Márton Marmoutier alapítója és apátja 

         Hogy püspökké szentelése után milyen és mennyire kiváló életet élt, annak elmondása valóban meghaladja erőmet. Állhatatosan kitartva ugyanaz maradt, ami volt: szívében alázatos, ruhája szegényes. Úgy töltötte be nagy tekintéllyel és kegyelemben a püspöki méltóságot, hogy nem adta fel a szerzetesi életeszményt és erényeket. Egy ideig temploma melletti kis cellájában lakott, majd midőn már nem tudta elviselni a látogatók zavaró sokaságát, a városon kívül körülbelül két mérföldnyire remeteséget épített magának. Ez a hely annyira elhagyatott és magányos volt, hogy nem kívánta már a sivatag magányát. Az egyik oldalról ugyanis egy meredek sziklafalú, magas hegy vette körül, a sík területet pedig a Liger [Loire] folyó kissé visszahajló kanyarulata zárta el, csak egyetlen és szűk úton lehetett megközelíteni. Márton fából kis cellát ácsolt magának, és a testvérek közül sokan ugyanezt tették, a legtöbben azonban a felettük magasodó hegy üreges szikláiban készítettek maguknak remetelakot. Csaknem nyolcvan tanítvány élt ott, akiket a szent mester példája nevelt. Senkinek nem volt magántulajdona, mindenük közös volt. Szerzetesi szokás szerint sem venniük, sem eladniuk nem volt szabad. Mesterségekkel nem foglalkoztak, kivéve a másolást, amelyet a fiatalabbakkal végeztettek, az idősebbek csak az imádságnak éltek. Ritkán hagyták el cellájukat, csak amikor az imádság helyére gyűltek egybe. Ételt mindnyájan közösen, a böjt órája után vettek magukhoz. Senki sem ivott bort, csak akinek betegsége miatt szüksége volt rá. Legtöbben teveszőrből készült ruhát hordtak, a puha anyagból készült öltözék vétségnek számított. Ezt annál inkább csodálatra méltónak kell tartanunk, mert sokan közülük előkelő származásúak voltak, akik bár egészen másként nevelődtek, mégis ilyen nagy alázatosságra és türelemre jutottak el. Többeket közülük később püspökként láttunk viszont - mert vajon melyik város vagy egyház ne kívánt volna magának Márton monostorából főpapot?

11. Leleplezi az álvértanút 

         Áttérek azonban Márton többi erényes tettére, amelyeket püspöksége idején vitt végbe. Nem messze a várostól, igen közel a monostorhoz volt egy hely, amelyet az emberek hamis vélekedése alapján az itt eltemetett mártírok tiszteletére szenteltek. Úgy vélték, hogy régebben élt püspökök állíttatták oda az oltárt is. Márton azonban óvatos volt bizonytalan ügyekben, és az idősebb papoktól és klerikusoktól a mártír neve és a vértanúság ideje után kérdezősködött. Mivel semmi biztosat nem tudott mondani az idősek megbízható emlékezete, komoly kétely támadt benne.
         Egy időre tehát távol maradt ettől a helytől, mert egyrészt - mivel bizonytalan volt - nem akarta a vallásos érzést megsérteni, másrészt véleményével sem kívánt az egyszerű néphez alkalmazkodni, nehogy növekedjék a babonaság. Egy napon azonban magához vett néhány testvért, és elment arra a helyre. Ott ráállt a sírra, és imádkozott az Úrhoz, hogy mutassa meg neki, kit temettek itt el, és milyen érdemei voltak. Akkor balra fordulva látta, hogy a közelében egy gondozatlan külsejű, vad árnyalak áll. Ráparancsolt, hogy mondja meg nevét és érdemét. Az megmondta nevét, és bűnösségét is megvallotta: rabló volt, gaztettei miatt ölték meg, tisztelete közönséges tévedésen alapul, és semmi köze nincs a mártírokhoz, mert ők dicsőségben részesülnek, őt pedig büntetés sújtja. Csodálatos módon az ott lévők hallották a beszélő hangját, de alakját nem látták. Akkor Márton elbeszélte, hogy mit látott, és eltávolíttatta erről a helyről az oltárt, így szabadította meg a népet a babonás tisztelet tévedésétől.

12. Találkozás egy pogány temetési menettel 

         Nem sokkal ezután történt, miközben Márton úton volt, hogy egy pogány, babonás szertartású gyászmenettel találkozott szembe. Mivel először nem tudta megítélni, hogy mi történik, egy kis időre megállt, és távolról szemlélte az arra jövő sokaságot, de minthogy körülbelül ötszáz lépésnyi távolságra állt, nem látta pontosan az eseményeket. Majd azt hitte, hogy pogány rítusú áldozatot mutatnak be, mert földművelők csoportját látta, és az erős szél lobogtatta a holttest alá helyezett leplet - a gall földművesek nyomorúságos és esztelen szokása volt ugyanis a démonok szobrait fehér lepelbe takarva körülhordozni a földeken.
         Velük szemben állva, Márton magasra emelte a kereszt jelét, és megparancsolta a népnek, hogy ne mozduljanak helyükről, s tegyék le terhüket. Ekkor láthattuk, hogy csodás módon e szerencsétlenek nyomban, mint a szikla, kővé dermedtek. Majd, bár a legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek továbbhaladni, nem tudtak lépni, és nevetséges módon csak körben forogtak, amíg legyőzve le nem tették a test terhét. Megdöbbentek, és egymásra nézve azon gondolkodtak, hogy mi is történt velük. De midőn a szent ember megtudta, hogy ez temetési menet, és nem áldozatbemutatók sokasága, újra fölemelte kezét, és megadta az erőt, hogy továbbhaladjanak, és felemeljék a holttestet. Így nyilvánvalóan akkor állította meg őket, amikor akarta, és amikor úgy látta helyesnek, engedte, hogy továbbmenjenek.

13. Egy pogányok által tisztelt fenyőfa kivágása 

         Máskor, miután egy faluban lerombolt egy igen ősi templomot, a szentélyhez közel lévő fenyőfát is ki akarta vágni, de a hely papjai és a pogány sokaság szembeszállt vele. Bár az Úr akarata szerint hallgattak, amikor templomukat lerombolták, a fát mégsem engedték kivágni. Ő többször is figyelmeztette őket, hogy semmi vallási tiszteletet nem érdemel az a fatörzs, s hogy inkább annak az Istennek az útján járjanak, akinek ő is szolgál, de a fának vesznie kell, mert a démonoknak van szentelve.
         Ekkor a legbátrabb közülük így szólt Mártonhoz: „Ha egy kicsit is bízol a te istenedben, akiről azt állítod, hogy tiszteled, akkor miközben mi magunk kivágjuk ezt a fát, te állítsd meg a zuhanását, és ha veled van az isten, amint állítod, akkor megmenekülsz.” Erre ő az Úrban való rendíthetetlen hittel megígérte, hogy megteszi. Az egész pogány sokaság beleegyezett ebbe a feltételbe, könnyű szívvel elfogadták fájuk pusztulását, azt remélve, hogy kidöntésével megölhetik szent helyeik ellenségét. Így midőn a fenyő az egyik irányba meghajolt, és nem volt kétséges, hogy merre dől, akkor megkötözve arra a helyre állították, amerre a falusi nép szerint kétségkívül lezuhan a fa. Ők maguk igen nagy örömmel és boldogsággal kezdték kivágni fenyőjüket. Messzebb állva, bámuló sokaság figyelte mindezt. Már ingani kezdett a fenyő, és megdőlése fenyegetően jelezte zuhanását. A távolabb álló szerzetesek elsápadtak, és a közeli veszedelemtől megrettenve, minden reményüket és bizalmukat elvesztették, csak Márton halálát várták. Ő azonban bízott az Úrban, és félelem nélkül várt, midőn pedig a zuhanó fenyő recsegését lehetett hallani, a lezuhanó, sőt rádőlő fával szemben felemelte kezét, és fölmutatta az üdvösség jelét. Erre pedig, mintha forgószél csavarta volna hátra, éppen az ellenkező irányba dőlt, annyira, hogy a falusiakat, akik teljesen biztonságos helyen álltak, majdnem összezúzta.
         Ekkor a pogányok égig hatoló kiáltásban törtek ki, és elámultak a csodán, a szerzetesek pedig sírtak örömükben, és együtt magasztalták Krisztus nevét. Biztosnak látszott, hogy üdvösség köszöntött e napon erre a vidékre is, mert a pogányok óriási sokaságából szinte senki sem volt, aki ne kívánta volna a kézrátételt, és elhagyva a hitetlenség tévelygését, ne hitt volna Jézus Urunkban. Márton el6tt igazában csak nagyon kevesen, sőt szinte senki nem fogadta be ezen a vidéken Krisztus nevét, de erényei és példája nyomán annyira megerősödött Krisztusban való hitük, hogy itt már nincs olyan terület, amely ne lenne tele számos templommal és remeték közösségével. Ahol ugyanis pogány szentélyeket rombolt le, ott azonnal templomokat vagy remeteségeket épített.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [3]

7. Ligugé megalapítása és egy halott feltámasztása

         Hilarius azonban már eltávozott, ezért Márton nyomban követte őt Pictaviumba [Poitiers]. Miután a püspök szívélyesen fogadta, a városhoz közel remetelakot épített magának. Eközben egy katekumen is csatlakozott hozzá, mert vágyakozott arra, hogy a szent férfiú tanítása szerint éljen. Néhány nap múlva a katekument bágyadtság fogta el, és heves láz gyötörte. Márton éppen akkor távol volt. Mivel három napig nem volt otthon, amikor visszatért, holtan lelt rá. Annyira hirtelen érte a halál, hogy keresztség nélkül távozott a földi életből. A középre helyezett testet a gyászoló testvérek éppen végtisztességben részesítették, amikor Márton sírva és jajgatva odasietett. Mivel teljes lelkével érezte a Szentlélek jelenlétét, megkérte az ott lévőket, hogy hagyják el a cellát, amelyben a holttest feküdt. Majd az ajtókat bezárva, a halott testvér tagjaira borult. Egy időre imádságba merült, és érezte, hogy jelen van az Úr lelkének ereje. Majd felkelt, a halott arcára szegezte tekintetét, és türelmesen várta imádságának, és mindenekelőtt az irgalmas Úrnak csodás tettét. Alig telt el két óra, amikor azt látta, hogy a halott minden tagja lassan mozdulni kezd, és felnyílt szemeit látáshoz szoktatja. Ekkor fennhangon az Úrhoz fordult, és a cellát betöltötte hálaadó kiáltása. Amikor ezt meghallották a kint állók, berohantak. Csodás látvány tárult eléjük: élni látták azt, akit holtan hagytak ott.
         Az életbe visszatérve a katekumen rögtön elnyerte a keresztséget, s még sok évet élt. Ő volt az első közöttünk, akin Márton csodatevő ereje megnyilvánult, és ezt tanúsította is. Gyakran elmesélte, hogy a testtől megszabadulva a bíró trónjához vezették, és sötét helyre száműzték, majd sokakkal egyetemben szomorú ítéletet hallott. De ekkor két angyal megemlítette a bírónak, hogy ő az, akiért Márton imádkozik. Ekkor a bíró megparancsolta ugyanezen két angyalnak, hogy hozzák vissza, és hogy Mártonnak visszaadva, térjen vissza előző életébe. Ettől kezdve a szent ember neve különösen is kitűnt ragyogásával - bár Mártont korábban is mindenki szentnek tartotta, most már lélekkel eltelt, nagy erejű, és igazán apostoli férfiúnak tekintették.

8. Egy öngyilkos ifjú feltámasztása 

         Nem sokkal később, midőn egy bizonyos Lupicinus földje mellett haladt el, aki a világi életben tekintélyes személy volt, gyászoló sokaság kiáltására és jajgatására lett figyelmes. Miután együttérzően odament, és megérdeklődte, hogy miért sírnak, azt felelték, hogy az e házhoz tartozó egyik kis szolga fölakasztotta magát. Amikor ezt megtudta, bement a kis szobába, amelyben a holttest feküdt, és kiküldve mindenkit, ráborult a testre, és egy ideig imádkozott érte. A halott egy kis idő múlva éledő arcát és bágyadt szemét Márton tekintetére emelte, lassan, erőlködve felült, s megragadva a szent ember jobbját, lábra állt. Majd az egész sokaság szeme láttára vele együtt kiment a ház udvarára.

9. A püspökké választás története 

         Ekkoriban a tours-i egyház élére püspököt kerestek, de mivel Mártont nehéz volt kimozdítani remeteségéből, egy Rusticius nevű polgár - feleségének színlelt betegsége ürügyén - a térdéhez borulva elérte, hogy útnak induljon. Így történt, hogy már az úton a város polgárainak sokasága fogta körül, és mintegy őrizet alatt vezették egészen a városig. Csodálatos módon hihetetlen sokaság gyűlt össze a szavazásra, de nemcsak ebből a városból, hanem a környezőkből is. Megegyezett mindnyájuk akarata, mindnyájuk szavazata és véleménye: Márton a legméltóbb a püspökségre, boldog lesz az az egyház, amelynek ilyen főpapja van.
         Néhányan, mégpedig főként azon püspökök közül, akiket az elöljáró megválasztására meghívtak, gonosz módon ellenálltak, mondván, hogy Márton megvetendő személy s hogy méltatlan a püspökségre az az ember, akinek arca formátlan, ruhája piszkos, haja gondozatlan. Az egészségesebben gondolkodó nép azonban nevetett azoknak az esztelenségén, akik csak növelték az ócsárolni kívánt, kiváló férfiú hírét. Nem tehettek mást, mint amit a nép kívánt az Úr akarata szerint. A jelen levő püspökök közül, azt mondják, különösen egy Defensor nevű szállt szembe a választással. Ekkor azonban feddő prófétai szó figyelmeztette.
         Az történt ugyanis, hogy a lektor, akinek azon a napon a felolvasás volt a feladata, a tömegtől körülzárva nem tudott megjelenni. A liturgián segédkezők között zavar támadt, s miközben a távollévőre vártak, egyikük megragadta a zsoltároskönyvet, és felolvasta az első eléje kerülő zsoltárverset. Ez a zsoltár hallatszott: „A kicsinyek és a csecsemők ajka dicsőit téged ellenségeid miatt, hogy romba döntsd az ellenséged és az ellenszegülőt [defensorem].” Miután felolvasták ezen sorokat, a nép kiáltásban tört ki, és megszégyenültek az ellenállók. Isteni akarat révén történt, hogy ezt a zsoltárverset olvasták fel, hogy tettének elítélését Defensor is hallja; egyszerre nyilvánult meg ugyanis a kicsinyek és a csecsemők ajka által Mártonban az Úr teljes dicsősége, és az ellenség megsemmisülése.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [2]

4. Márton Julianustól a katonai szolgálatból való felmentését kéri 

          Eközben a barbárok betörtek Galliába. Julianus császár Vangion [Worms] városánál összevonta hadseregét, és pénzadományt osztott ki a katonák között. Ilyenkor az volt a szokás, hogy egyenként hívták ki a katonákat. Mikor Márton került sorra, megfelelőnek látta a pillanatot, hogy elbocsátását kérje. Nem tartotta volna tisztességesnek, hogy elfogadja az adományt, holott nem kíván harcolni. „Eddig neked szolgáltam - szólt a császárhoz -, engedd meg, hogy most már Istennek katonáskodjam. Adományodat fogadja el az, aki harcolni akar, én Krisztus katonája vagyok, ezért nekem már nem szabad harcolnom.” Mikor azonban a zsarnok meghallotta ezeket a szavakat, haragra lobbant, és azt állította, hogy Márton a másnapi harctól fél, nem pedig a vallása miatt vonakodik a küzdelemtől. Ő azonban rendíthetetlenül, sőt a neki felrótt félelem miatt még szilárdabban így szólt: „Ha elhatározásomat gyávaságnak és nem a hitemnek tulajdonítják, akkor holnap fegyvertelenül állok oda a sereg elé, és Jézus Urunk nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül bátran behatolok az ellenség sorai közé.” Ekkor fogságba vetették, hogy beváltsa ígéretét: fegyvertelenül szálljon szembe a barbárokkal. Másnap azonban az ellenség, önmagát és minden felszerelését felajánlva, követek révén békét kért.
         Ki kételkedhetnék, hogy ez igazában a szent ember győzelme volt, akit megóvott az ég attól, hogy fegyvertelenül küldjék a csatába? Bár a gondviselő Úr az ellenség kardjai és lándzsái között is meg tudta volna oltalmazni katonáját, mégis, nehogy mások halálának látványa elkeserítse, kimentette a szentet a küzdelem kényszeréből. Valóban, Krisztushoz ilyen győzelem illett katonája kedvéért: vérontás nélkül megadásra kényszerítette az ellenséget, nehogy bárki is meghaljon.

5. Poitiers-től Milánóig: találkozás Hilariusszal; a pannóniai út kezdete

         Márton ezután, felhagyva a katonai szolgálattal, elment Szent Hilariushoz, Pictavium [Poitiers] város püspökéhez, akinek Isten titkaiban való hite miatt ekkoriban csodálatos híre volt, és nála is maradt egy ideig. Hilarius megpróbálta Mártont a diakonátus szolgálatával megbízva szorosabban magához és az isteni szolgálathoz kötni, de ő ismételten vonakodott ettől, azt hangoztatva, hogy méltatlan rá. A nagy bölcsességű férfi belátta, hogy csak egy módon tudja lekötelezni, ha olyan feladattal bízza meg, amelynek elfogadásához alázatra van szükség. Így arra kérte, hogy legyen ördögűző. Ezt a papi fokozatot Márton nem utasította vissza, nehogy úgy tűnjék, hogy megveti a kisebb papi rendet. Nem sokkal később figyelmeztetést kapott álmában, hogy vallásos lelkületből fakadó gondoskodással keresse fel szülőhazáját és szüleit, akiket még a pogányság tartott fogva. Szent Hilarius beleegyezésével útra kelt, miután a püspök sok kéréssel és könnyel kérve kérte, hogy térjen vissza. Mint mondják, szomorúan indult a zarándokútra, s előre megmondta a testvéreknek, hogy sok nehézséget fog elszenvedni, amit a későbbi események igazoltak is.
         Márton, miközben eltévedt az Alpokban, rablók fogságába került. Az egyik már felemelte fejszéjét, hogy fejére sújtson vele, de egy másik visszatartotta gyilkos jobbját. Márton kezét hátrakötötték, és egyik társukat megbízták, hogy őrizze, és vegyen el tőle mindent. Ő, miután elvitte a rejtekhelyre, kérdezgetni kezdte, hogy kicsoda valójában. Azt válaszolta, hogy Krisztus követője. A rabló többször megkérdezte, hogy fél-e tőle. Erre Márton rendíthetetlen nyugalommal megvallotta, hogy sohasem volt ilyen nyugodt, mert tudja, hogy Isten irgalma leginkább a megpróbáltatásokban jön segítségül, s inkább szánja őt, mert rablóként élve méltatlan Krisztus irgalmára. Majd elkezdte magyarázni az evangéliumot, és Isten igéjét hirdette neki. Minek részletezzem? A rabló hívő lett, elkísérte Mártont, és megmutatta neki a helyes utat. Kérte, hogy imádkozzon érte az Úrhoz. Később szerzetes lett, s amit itt elmondtunk, tőle magától hallottuk.

6. Találkozás a sátánnal és az arianizmussal; Márton remeteségbe vonul

        Innen továbbhaladva, miután elhagyta Mediolanumot [Milánó], Márton előtt emberi alakot fölvéve megjelent a sátán, és megkérdezte, hová igyekszik. Midőn meghallotta, hogy Márton azt feleli: oda igyekszik, ahová az Úr hívja, ezt mondta neki: bárhová mégy is, bármivel próbálkozol, a sátán akadályozni fog téged. Erre Márton prófétai szóval így válaszolt: „Istenben bizakodom, nem félek, ember mit árthat nekem?” A sátán ekkor hirtelen eltűnt előle. Ezután lelki vágyának és szándékának megfelelően megszabadította anyját a pogányság tévedésétől, de apja megmaradt a rosszban; Márton jó példája mégis sokak üdvösségére szolgált.
         Arianus tévtanítása ezekben az években az egész földkerekségen elterjedt, de leginkább Illíriában. A papok eretneksége ellen szinte egyedül Márton küzdött igen határozottan, és emiatt sok bántalom érte: nyilvánosan megvesszőzték, majd végül a tartományból is kiűzték. Itáliába visszatérve, miután tudomást szerzett arról, hogy Galliában is viszály támadt az egyházban Szent Hilarius távozása miatt, akit az eretnekek sokasága száműzetésbe kényszerített, Márton remetelakot épített magának Mediolanumban. Auxentius, az ariánusok tanítómestere és vezére azonban ott is erősen támadta, sok rágalommal illette, és kiűzte a városból. Márton úgy vélte, hogy engednie kell a körülményeknek, és Gallinaria szigetére vonult vissza egy pap társaságában, akit kiváló erényeiről ismertek.
         Itt sokáig a növények gyökereivel táplálkozott. Egyszer, mint mondják, a hunyor mérges szárát vette magához eledelül, de amikor megérezte, hogy a méreg átjárja a testét, s közel van a halála, a félelmetes veszedelmet imádságával elűzte, és azonnal megszűnt minden fájdalma. Nem sokkal később megtudta, hogy a császár, megbánva tettét, megengedte, hogy Szent Hilarius visszatérjen. Márton még Rómában szeretett volna találkozni vele, ezért elindult a városba.

Forrás:

- Szent Márton élete: első rész itt.

Sulpicius Severus: Szent Márton élete [1]

Tours-i Szent Márton püspök

Severus[1] szeretett testvérének, Desideriusnak

         Elhatároztam, lelki testvérem, hogy kis könyvemet, amelyet Szent Márton életéről írtam, megőrzöm a magam számára, és házam falain belül tartom, el akartam ugyanis kerülni, hogy elítéljenek az emberek, mivel igen félénk a természetem. Féltem, hogy nyelvezetem nem eléggé művelt, és nem fog tetszeni az olvasóknak, s méltó leszek mindenki feddő szavára, mert a kétségkívül műveltebb írók számára megtartandó témát oktalanul eloroztam. Többszöri kérésednek azonban nem tudtam ellenállni. De mi lenne az, amit a te szereteted kedvéért ne tennék meg, még ha jó hírem kárt szenved is? Bizalommal adtam neked a könyvet, mert tudom, hogy senkinek nem adod tovább, hiszen megígérted - de félek mégis, hogy írásom ajtajává válsz, és az egyszer odaadott könyvet már nem lehet visszakérni. Ha ez megtörténik, és ha az látod, hogy néhányan olvassák, kérj jóindulatot az olvasóktól: inkább a mondanivalót fontolják meg, mint a szavakat, és nyugodt lélekkel viseljék el, ha esetleg sérti fülüket a stílusom, mert Isten országa nem a ékesszóláson, hanem a hiten múlik. Emlékezzenek arra, hogy a világ üdvösségét a halászok hirdették meg, és nem a szónokok (bár ha e hasznos lett volna, az Úr mindenképpen véghez tudta volna vinni).
         Mivel az ily nagy férfiú erényeit bűnnek tartottam homályban hagyni, mihelyt rászántam magam az írásra, elhatároztam, hogy nem szégyellem stilisztikai hiányosságaimat, mert ezen tudományban sohasem szereztem nagy tudást, de ha valamit talán bele is kóstoltam volna ezen ismeretekbe, hosszú idő elmúltával, használat híján elfelejtettem őket. De nehogy nyomasztó védekezés várjon rám, ha jónak látod, jelenjék meg a könyv, a szerző neve azonban maradjon titokban. Ez úgy történjék, hogy az író nevét hagyd el, néma legyen a címlap, elégséges az, hogy a témát nevezze meg, a szerzőről pedig hallgasson. Isten áldjon meg, tiszteletre méltó testvérem Krisztusban, minden igazán jó és szent ember ékessége.

Szent Márton püspök élete

1. A könyv megírásának célja

Szent Sulpicius Severus

         Sok halandó, aki hiú módon törekedett világi dicsőségre, úgy vélte, hogy nevét örökre emlékezetessé tette, ha híres férfiak életét művészi módon ábrázolja. Ez bizonyára nem a halhatatlanságot, hanem a feléledő remény kicsiny gyümölcsét hozta meg nekik, mert egyrészt – bár hiábavaló módon - saját emlékezetüket terjesztették, másrészt – jeles férfiak tetteinek megismertetésével - nem kis versengést keltettek az olvasókban. Ám erőfeszítésük semmit sem használt a boldog és örök élet szempontjából. Mert mit használt nekik a világgal együtt elmúló írói dicsőségük? Vagy milyen haszna volt az utókornak, ha olvastak a harcoló Hektorról, vagy a filozófus Szókratészről? Nemcsak utánozni ostobaság őket, hanem őrültség nem a legkeményebben küzdeni ellenük, mert az emberi életet csak az e világi tettek révén értékelték, reményüket a mesékbe vetették, lelküket a sírnak szánták. Úgy vélték ugyanis, hogy egyedül az emberi emlékezet számára kell halhatatlanná tenni magukat, pedig az ember feladta az, hogy elnyerje a halhatatlan életet, nem írással, harccal vagy filozofálással, hanem azzal, hogy jámboran, szentül, vallásosan él. Ez az emberi tévedés, amelyet az irodalom megörökített, oly nagy hatású volt, hogy sokan valóban arra törekedtek, hogy a hiábavaló filozófiában vagy oktalan tetteikben tűnjenek ki.
         Ezért úgy vélem, hogy az én művem jutalma az lesz, ha a szentéletű férfi életét mások számára eljövendő példaképül megírom, és általa az olvasók az igazi bölcsességre és az égi katonaságra, valamint az isteni erényre vágyódnak. Így e munkában azt gondolom hasznomnak, hogy nem a hiábavaló emberi emlékezetet, hanem Isten örök jutalmát várom, mert bár én magam nem úgy éltem, hogy másoknak példaképe lehessek, mégis azon fáradtam, hogy ne maradjon rejtve, kit is kell utánoznom. Ezért kezdem el megírni Szent Márton életét, hogyan élt, mielőtt püspök lett, valamint püspöksége idején, ámbár semmiképpen sem lennék képes mindent elsorolni, mert nem ismerem azon eseményeket, amelyekről csak ő tudott, mivel nem kereste az emberi dicsőséget, s amennyire rajta múlott, szerette volna minden erényét elrejteni. De azon történetekből is sokat elhagytam, amelyeket ismertem, mert elegendőnek tartottam, ha csak a legkiemelkedőbbeket jegyzem fel. Az olvasókra is gondolnom kellett, nehogy elvegye kedvüket a túl sok összegyűjtött részlet. Kérlek benneteket, akik olvasni fogjátok, hogy higgyetek szavaimnak, s ne gondoljátok, hogy én bármit is leírtam, ami nem ismert és nem hiteles, mert inkább hallgatni akartam, mint bármi valótlant elmondani.

2. Márton szülőföldje, családja és katonaévei 

         Márton Pannonia Sabaria nevű városában született, majd az itáliai Ticinumban [Pavia] nevelkedett. A világi méltóság szerint szülei nem voltak alacsony sorsúak, azonban pogányok voltak. Apja először közkatona, majd tribunus lett. Ifjúkorában Márton is katonának állt, és Constantinus uralkodása idején a testőrcsapatok tagja lett, majd Julianus császárnak szolgált. Nem önként, mivel e kiváló ifjú szent gyermeksége szinte első éveitől kezdve Isten szolgálatára vágyódott. Már tízéves korában szülei akarata ellenére egy templomhoz menekült, és kérte, hogy katekumen lehessen. Majd csodálatos módon teljesen Isten szolgálatára adta magát, és midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott. Követte volna vágyát, de éveinek csekély száma megakadályozta tervét, lelkét azonban remeteségek vagy templomok foglalkoztatták, és már gyermekkorában azon elmélkedett, amit később alázatos buzgósággal megvalósított.
         Miután a császárok elrendelték, hogy a veteránok fiai katonai szolgálatot kötelesek teljesíteni, Mártont - apja segítségével, aki gyűlölte üdvös tetteit - tizenöt éves korában elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték. Megelégedett egyetlen rabszolga kísérővel, akivel azonban szerepet cserélt. Ő, az ura szolgálta ki szolgáját, sőt annak lábbelijét is Márton húzta le, és maga tisztította. Az ételt is közösen fogyasztották, ráadásul igen gyakran ő szolgált fel neki az asztalnál. Megkeresztelkedése előtt három évet töltött a hadseregben, de mentes volt azon bűnöktől, amelyek a katonaságnál szolgáló emberekre jellemzőek. Igen jóindulatú volt társaival szemben: csodálatra méltó szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte. Életvitelének szerénységét nem szükséges külön dicsérni, mert már abban az időben úgy élt, hogy inkább vélték szerzetesnek, mint katonának. E tetteivel annyira megnyerte magának katonatársait, hogy csodálatos szeretettel vették körül. Bár még nem született újjá Krisztusban, jó cselekedetei miatt a keresztség várományosának bizonyult: virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, ruhával látta el a mezíteleneket, és a mindennapi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából. Már ekkor sem csak süket hallgatója volt az evangéliumnak, és nem törődött a holnappal.

3. Márton megszánja a koldust, és megjelenik neki Krisztus

         Így történt meg egy szokottnál jóval keményebb tél közepén, midőn a hidegtől sokan megfagytak, és Mártonnak már semmije sem volt a fegyverén és egyszerű katonai köpenyén kívül, hogy Ambianum [Amiens] város kapujánál egy ruhátlan koldussal találkozott. A szerencsétlen ember könyörgött az arra járókhoz, hogy szánják meg, de mindnyájan elmentek mellette. Ekkor az Istennel eltelt férfiú megértette, hogy az Úr neki hagyta meg azt, akin senki sem könyörült. De mit tegyen? A rajta lévő köpenyen kívül nem volt egyebe, mert már hasonló célra mindenét elajándékozta. Fogta tehát az oldalán hordott kardját, és középen elvágta vele köpenyét, az egyik részét odaadta a koldusnak, a maradékot pedig magára terítette. Néhány körülötte álló nevetett rajta, mert megcsonkított öltözéke csúfnak látszott számukra. Sokan azonban, akikben egészségesebb lélek lakott, nagyot sóhajtottak, mert, bár kétségkívül többjük volt, semmi hasonlót nem tettek, hogy felöltöztessék a ruhátlant, és megtehették volna anélkül, hogy szükséget szenvedtek volna.
         A következő éjszaka Márton, miközben mélyen aludt, meglátta Krisztust ugyanazon fél köpenybe öltözve, amellyel a koldust betakarta. Arra kérték, hogy figyelmesen nézze meg az Urat, és ismerje fel az általa adott ruhadarabot. Majd hallotta, hogy Jézus a körülötte álló angyalok sokaságához fennhangon így szólt: „Márton takart be ezzel a ruhával, pedig még katekumen.” Valóban, az Úr megemlékezett saját mondásáról, amelyet egykor mondott: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.” Ezzel megvallotta, hogy Márton a szegényben őt magát öltöztette fel, s az ily nagy jócselekedet bizonyságául ugyanabban a ruhában méltóztatott megjelenni, amelyet a szegény kapott. E szent ember látomása után sem vágyódott hiú emberi dicsőségre, hanem tettében Isten jóságát ismerte fel, és midőn tizennyolc éves lett, megmerítkezett a keresztség vizében. A katonaságot azonban nem hagyta el rögtón, mert engedett tribunusa kérésének, akinek meghitt barátja és lakótársa volt, s aki megígérte Mártonnak, hogy tribunusi ideje lejártával ő is lemond a világról. Márton e reményben - bár csak névleg - még majdnem két évig katonáskodott megkeresztelkedése után.
__________________________________

[1] Szent Sulpicius Severus (Aquitánia, Gallia, 360 k.-420): egyházi író. Előkelő családból származott. Bordeaux-ban retorikát és jogot tanult, itt ismerkedett meg Nolai Szt Paulinusszal. Megnősült, jogászként dolgozott. Miután megözvegyült, visszavonult a világi életből és Nolai Szt Paulinus példáját követve előbb Elusumban, majd a birtokára, Primulaciumba visszahúzódva aszkéta életet élt. Tours-i Szt Márton tanácsára hasonló gondolkodású társakat gyűjtött maga köré, köztük anyósát, Bassulát is. Idős korában pappá szent. - 397: megírta Szt Márton életrajzát. Világtört. műve a Chronica, a kezdetektől 400-ig, melynek stílusa Tacitust és Sallustiust követi.

Forrás: 

Szent Márton és Szent Benedek életét tartalmazza ez a könyv. Két nagy szent, két hányatott korszak, két klasszikus életrajz és két zseniális életrajzíró. De leginkább két tablón felvázolt egyetlen program: olyan belső út, amelynek során az olvasó Mártont és Benedeket követve felfedezheti az evangéliumi Krisztus-követés legfontosabb jellemvonásait. A két életrajz központi szerepet kapott a középkori szerzetesi képzésben, minden valamirevaló monostor könyvtárában megtalálható volt, mint a szerzetesség útjára lépő, kereső ember biztos utat mutató tankönyve. A keresztény irodalom igazi klasszikusaiként üzenetük, eszményük ma is megszólít, és követésre hívja a nyitott szívű olvasót.