Gyermekkoromban Nagymamám sokat mesélt a szentekről, és nem félt a csodáikat is elmesélni nekem. Ő maga is átélt több csodát, azt is elmesélte, amikor Nagyboldogasszony napján a Szűzanya szólt neki, hogy még csak három hónapot marad a földön. 1938-ban (vagy korábban, mindenesetre a II. Világháború kitörése előtt), a Csíksomlyó-i búcsún látták a Mária szobrot sírni, kimentek a Nyeregbe, ott minden hideg és puszta volt még, sehol a tavasz jele, sehol egy zöld fűszál, egy virág, ám lejövetelkor a csipkebokrok csodás módon teljes pompájukban kivirágoztak, egy zöld levelet és néhány virágszirmot az imakönyvében megőrzött. Sok csoda történt és történik ma is Csíksomlyón, de ezt mindenki átélte – a csipkebokrokat letarolták azon a részen.
Erdélyben a ferences barátok voltak azok, akik a népet a földművelésre, tudományra, igaz hitre oktatták, Mária és a szentek tiszteletére, ők maguk is élték, amit tanítottak. A nevük is a nép szeretetét és háláját tükrözi: ferences barátok, együtt a néppel fájdalomban-örömben, mint ahogy az éltető víz egy kertben mindent áthat, mindenhová befolyik. Nagymamám olvasta a ferences könyveket, én is, ma már szinte mind elveszett halála után, kiskorú voltam és „senkié”.
Mindig is szerettem Jézust az Oltáriszentségben, a Kármelben is ez a nevem. Mikor Marcell atyánál azt olvastam, hogy napközben is időzzünk lélekben minél többet a tabernákulum előtt és adoráljunk, nálam nyílt kapukat döngetett. A legnagyobb csoda az Eucharisztia, Isten jelenléte köztünk, és az áldozásban egyesülése velünk, gyarló emberekkel, a Minden a semmivel.
Raniero Cantalamessa atya írja, hogy a korai Egyház liturgikus összejövetelén az áldozás alatt így szóltak: „Aki szent, jöjjön, aki nem az, térjen meg!” Aranyszájú Szent János idejében is voltak olyan hívők, akik könnyedén vették a szent dolgokat, ezért ő sohasem beszél az eucharisztikus közösségről anélkül, hogy ne használná a „rettenetes” (friktos) jelzőt: „Rettenetesek az Egyház misztériumai, rettenetes az oltár!”. „Rettenetes és szavakkal ki nem mondható a szent misztériumok közössége.” „Isten kegyelmének külön segítsége nélkül egy emberi lélek sem lenne képes ennek a szentségnek a tűzét elviselni úgy, hogy meg ne semmisülne.” Szintén Aranyszájú Szent János mondta, hogy az áldozásról visszatérő keresztény ember lángnyelveket okádó oroszlánhoz hasonlít: a gonoszlélek nem bírja elviselni a tekintetét.
Amit magyarul találtam a neten:
Baylon Paszkált, a tanulatlan laikus testvért maga elé hivatja a ferences gvárdián, valami házimunka megbeszélésére. Amint a parancs vétele után távozni akar, valami kis cédula hull ki kámzsájából. A gvárdián megnézi, feljegyzések vannak rajta. De nem akármilyenek, hanem a lelki élet legmélyebb kérdéseiről isteni bölcsességgel teljesek. ,,Honnan írtad ki ezeket, Paszkál testvér?'' Az alázatos testvér pirul, zavarba jön, de végül kénytelen megmondani, hogy bizony ezeket a megvilágításokat imádság közben kapta Istentől.
BAYLON SZENT PASZKÁL (1540-1592)
Ünnepe: Május 17.
A spanyolországi Torre Hermosa faluban született egyszerű földműves szülőktől. Alig volt pár éves, amikor édesanyja elvitte a templomba s elmagyarázta neki, ki lakik ott az oltáron a kis szekrényben. Ettől kezdve vonzotta a szentségi Úr Jézus. Ifjú korában elszegődött juhászbojtárnak egy gazdához. Minden reggel misehallgatással kezdte napját, aztán legeltette a nyájat. Sokszor találták a réten térdre borulva imádkozva. Egyszer a templomtól távolabb meghallotta az úrfelmutatásra szóló harang szavát. Térdre borult, hogy imádja az Oltáriszentséget. Ekkor angyal jelent meg előtte, kezében Szentostyával. 24 éves korában belépett Monfortban a ferencesekhez. Ettől kezdve még nagyobb buzgósággal vette körül a szentségi Jézust. Minden szabadidejét nála töltötte.
Az Oltáriszentség volt számára az iskola, ahol égi bölcsességet tanult, olyanynyira, hogy az egykori írástudatlan juhász mély tartalmú könyvet is írt s nagytudású emberek is jöttek hozzá tanácsért. Kész volt vállalni a vértanúságot is az Oltáriszentség hitéért. Gúnyt és bántalmazásokat viselt el az eretnekek részéről Franciaországban, amikor egy megbízást teljesített. Élete utolsó éveit majdnem kizárólag a szentségi Úr Jézus imádásban töltötte. A villareali kolostorban hunyt el éppen ötvenharmadik születése napján, máj. 17-én. A templomban ravatalozták fel. A hagyomány szerint az érte mondott mise alatt úrfelmutatáskor a halott szemei felnyíltak. Mivel sírjánál sok csoda történt, V. Pál 1618-ban boldoggá, VIII. Sándor 1690-ben szentté avatta. XIII. Leó pápa pedig 1897-ben az összes eucharisztikus egyesület védőszentjévé nyilvánította. Hálaadó ima szentáldozás után Szent Paszkáltól:
„Dicséret és hála neked, Uram, amiért engem, szegény bűnöst szent lakomádban részesítettél. Nagy alázattal kérem Fölségedet, hogy ez az áldozás adja meg nekem a hit és bizalom növekedését, szabadítson meg hibáimtól és a test kívánságaitól. Űzzön el belőlem minden hiúságot, erősítsen meg minden jóban. Főképp gyújtsa fel bennem a szent szeretetet és egyesítsen elválaszthatatlanul veled, Uram és Megváltóm.”
Imádság:
Istenünk, te Szent Paszkált Szent Fiad testének és vérének szentséges misztériuma iránt csodálatos szeretettel árasztottad el. Engedd kegyesen, hogy mi is méltók legyünk az isteni lakomában azt a gazdagságot megízlelni, melyet ő megízlelt. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése