Urunk mennybemenetele

„Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsel 1,11) 

      Ó Isten, emelkedj föl az égbe... te, aki egy anya méhében voltál bezárva, akit az formált meg, akit te magad teremtettél... te, akit az agg Simeon kicsinek ismert meg, de nagyként ünnepelt, akit az özvegy Anna csecsemőnek látott és mindenhatónak ismert fel; te, aki éhséget és szomjúságot szenvedtél értünk... te, akit letartóztattak, megkötöztek, megostoroztak, tövissel koronáztak, a keresztfára feszítettek, lándzsával átdöftek; aki meghaltál és eltemettek, emelkedj föl a mennybe, ó Isten! (Serm. 262,4) 

      Feltámadásod, Uram, a mi reménységünk, Mennybemeneteled a mi megdicsőülésünk... Add, hogy veled együtt mi is a mennybe menjünk, és szívünk hozzád emelkedjék. De azt is add meg, hogy fölemelkedve ne váljunk gőgössé, se ne bizakodjunk el erényeink miatt, mintha a mi tulajdonunk volna. Add, hogy a szívünk a magasban legyen, de melletted, mert a szív felemelése, de nem tehozzád, az kevélység, hozzád emelése viszont biztonság. Te, aki fölmentél a mennybe, menedékünk lettél... Ki az, aki fölmegy? Ugyanaz, aki leszállt. Azért szálltál le, Uram, hogy meggyógyíts, azért szálltál fel, hogy fölemelj. Ha magamtól emelkedem fel, elesem, de ha te emelsz fel, sértetlen maradok... Neked, aki feltámadsz, ezt mondom: Uram, te vagy a reménységem; neked, aki a mennybe szállsz: te vagy az én menedékem. (Serm. 261, 1)
      Feltámadásod, Uram, a mi reménységünk, Mennybemeneteled a mi megdicsőülésünk... Add, hogy veled együtt mi is a mennybe menjünk, és szívünk hozzád emelkedjék. De azt is add meg, hogy fölemelkedve ne váljunk gőgössé, se ne bizakodjunk el erényeink miatt, mintha a mi tulajdonunk volna. Add, hogy a szívünk a magasban legyen, de melletted, mert a szív felemelése, de nem tehozzád, az kevélység, hozzád emelése viszont biztonság. Te, aki fölmentél a mennybe, menedékünk lettél... Ki az, aki fölmegy? Ugyanaz, aki leszállt. Azért szálltál le, Uram, hogy meggyógyíts, azért szálltál fel, hogy fölemelj. Ha magamtól emelkedem fel, elesem, de ha te emelsz fel, sértetlen maradok... Neked, aki feltámadsz, ezt mondom: Uram, te vagy a reménységem; neked, aki a mennybe szállsz: te vagy az én menedékem. (Serm. 261, 1)  

Szent Ágoston 

Szeretetreméltó Anya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

9. elmélkedés 

Szeretetreméltó Anya

Mater amabilis

       Isten kegyelmének fényében elmélkedjünk a mi kis Szűzanyánk rendkívüli szeretetreméltóságáról, hogy minél nagyobb szeretetre gyulladjunk iránta, s teljesen az Ő belső szolgálatába szegődjünk.

      Azt szeretjük, aki jó; aki másokat jóságával halmoz, aki nem keresi a maga érdekeit, hanem önfeláldozóan segít másokon. Márpedig ezek a nemes vonások a Szűzanyában a legmagasabb fokban vannak meg. Látjuk ezt már azokból a részletekből is, amelyeket az evangélium őrzött meg számunkra. A szavakból, de még inkább a sorok közül minduntalan kicsillámlik Máriának kimondhatatlan szívjósága. Ez tűnik ki föltétlen engedelmességéből József iránt, amikor az előrehaladott áldott állapotának ellenére Betlehembe viszi, majd a gyermekkel együtt Egyiptomba menekül vele. Pedig a szűkszavú Szent József aligha magyarázgatta neki hosszasan, hogy miért kell ezt is meg azt is megtenni.
      Hogy milyen szeretettel fogadta karjaiba újszülöttjét, hogy milyen gyöngéden csavarta pólyákba és fektette a jászolba, azt könnyebb elképzelni, mint elmondani. Hiszen ilyen pillanatokban minden közönséges anyának a szíve is csordultig van szeretettel.
      Engedjük elvonulni lelki szemünk előtt korai anyaságának további részleteit! Milyen boldog mosollyal mutatta meg a pásztoroknak az isteni Kisdedet! Milyen kimondhatatlan kedvességgel nyújtotta neki anyai keblét és szoptatta Őt! Milyen szeretetreméltó lehetett akkor, amikor a napkeleti bölcsek jöttek a Kisded imádására! Milyen szeretettel szoríthatta őt szívéhez a veszedelem órájában, a gyermek életéért aggódva, az Egyiptomba való menekülés alatt. S ami valószínűleg még ezen esemény előtt történt: milyen bájos lehetett a Szűzanya, amikor a templomban az öreg Simeonnak karjaiba adta! Bizonyára meglátszott minden mozdulatán, minden szaván, hogy az ő egész gondolkodásának központja az isteni gyermek, hogy Ő önmagával, a saját egyéni érdekeivel nem törődik, azok még csak eszébe sem jutnak.
      Mennyire szerethette Őt Szent József, aki saját lelki kiválósága folytán teljesen meg tudta Őt érteni! Mennyi jóság és szeretet hangzik ki szavaiból ott a jeruzsálemi templomban, amikor megtalálja gyermekét és szemrehányóan így szól hozzá: „Fiam, mért tettél így velünk? Íme, atyád és én fájdalommal kerestünk téged” (Lk 2,48).
      Nos, és végül, ott a kereszt tövében, haldokló szent Fia oldalán, milyen szeretetreméltó a mi Szűzanyánk az Ő rettenetes kínszenvedése közepette. Nem kelt feltűnést; nem magát siratja, hanem csakis haldokló, agyongyötört gyermekét. Mennyire előkelő, milyen fenséges ő ott ebben a tengernyi fájdalmában!
      Igen, a mi Szűzanyánk végtelenül szeretetreméltó, s a legeslegjobb az egészben az, hogy Ő a miénk, teljesen a miénk, s jogunk van Őt szeretnünk, mint a saját Édesanyánkat! Hiszen Jézus nekünk adta Őt.

      Elmélkedjünk arról, hogy milyen szeretetreméltónak mutatta magát a Szűzanya az Ő hiteles jelenésében, Lourdes-ban. Megható már az a körülmény is, hogy lejött a földre, megköszönni a szeplőtelen fogantatásról szóló dogmának kihirdetését. Ő, aki valamikor a Magnificat-ban olyan ékesszólóan fejezte ki háláját a Mindenható iránt az istenanyaságért, most az Anyaszentegyháznak fejezi ki köszönetét azért, mert legszebb kiváltságát hitcikkellyé avatta.
      A háládatosság magában véve is rendkívül szeretetreméltó, mert igen nemes fényben tünteti fel a szívjóságot. De gondoljuk csak el, milyen végtelenül bájos lehetett a Szűzanya a Lourdes-i megjelenésében! Hófehér ruha, ugyanolyan színű, földig érő fátyol, kék öv, mezítelen lábain pedig egy-egy aranyrózsa. Igazán csak az égiek tudnak ilyen ízléses, egyszerű, s amellett egészen királynői ruhát kigondolni.
      Hát még az Ő csodaszép arca, gyöngéd anyai tekintete! Nem csoda, hogy Bernadette egy alkalommal egy kis gyermek abbeli kérdésére, hogy szép volt-e a Szűzanya, azt felelete: „Szép volt! Olyan szép, hogy az ember szeretne meghalni, hogy újra láthassa”. Hiába is fáradoztak a legnagyobb művészek, hogy leírása alapján elkészítsék a Szűzanya szobrát: Bernadette egyikkel sem volt megelégedve. Nem tudta megmondani, mi hiányzik rajta, csak annyit mondott, hogy nem lehet egy nap említeni az eredetivel.
      De meg azután milyen kedves dolog volt a Szűzanya részéről, hogy éppen Bernadette-hez ereszkedett le; egy szegény sorsú, teljesen tudatlan és annyira tehetségtelen leánykához, aki még a kis káténak elemeit is alig tudta az ő nehéz kis fejébe bevenni; s akinek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy lelkét nem szennyezte bűn. Milyen kedvesen igyekezett megnyerni a gyermek bizalmát, azáltal, hogy vele imádkozta az olvasót! Milyen édesen mosolygott le rá, amikor, az ördögi szemfényvesztéstől félve, szenteltvizet hintett feléje! Hogyan oktatta őt a hosszú jelenés-sorozatban, mint valami szerető édesanya az ő egyetlen gyermekét! Igazán, a mi Szűzanyánknál szeretetreméltóbb anya még nem volt és nem is lesz ezen a földön. Szeressük tehát Őt, úgy, amint megérdemli részünkről.
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Sérelem nélkül való Anya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

8. elmélkedés 

Sérelem nélkül való Anya

Mater inviolata

      Elmélkedjünk a Boldogságos Szűzanyának ama nagy kiváltságáról, amelynek folytán szűz volt a szülés előtt, a szülésben és a szülés után. Kérjük Isten kegyelmét, hogy e megfontolások gyullasszanak nagy szeretetet szívünkben a mi szépségesen szép Szűzanyánk iránt.

      Amikor az Úristen a paradicsomban törvényt ült a bukott emberpár és a kígyó fölött, a nőre kimondott itélet legsúlyosabb része így hangzott: „Fájdalommal fogsz szülni”. Ez az átok azóta is ránehezedik minden nőre, legyen az akár királyné, akár pedig a legutolsó koldusasszony. Valamennyien nagy gyötrelmek között és szervezetük épségének és sértetlenségének árán adnak életet gyermeküknek, sőt van, akinek még az élete is rámegy.
      Az Úristen azt akarta, hogy az Ő legszebb leánya tökéletesen mentes legyen ettől az átoktól, de azt is, hogy ez a rendkívüli kegyelem titokban maradjon. Ezen céljának megvalósítására a föld hatalmasságait használta föl eszközül. Augusztus császárral kiadatta a népszámlálási rendeletet, éspedig Zsidóországra vonatkozólag olyan módosítással, hogy ki-ki a saját törzsének származási helyén legyen köteles magát összeíratni.
      Mária és József, mint Dávid királyi törzsének ivadékai, Betlehemből származtak, tehát oda kellett utazniuk, négynapi járóföldre Názárettől. Erre a távozásra szükség volt, mert hiszen hogyan maradhatott volna titokban a csoda Názáretben, ahol, mint ilyen esetekben szokás, az összes rokon és ismerős asszonyok segédkezni akartak volna a nagy családi esemény alkalmával?
      Az isteni Gondviselés azonban tovább megy. Úgy intézi a dolgot, hogy Betlehemben, a vendégfogadóban, nem kapnak szobát. Magától értetődik – akármit mondjanak is a karácsonyi énekek és a közfelfogás -, hogy másutt, magánházaknál, ahol szintén szolgálatkész és kíváncsi nőkkel kellett volna számolni, nem is kértek szállást, hanem kimentek a város határában levő kis istállóba. József betlehemi születésű volt, s így ismerte azt.
      Ez a minden emberi szem elől elrejtett hely volt egyedül alkalmas arra, hogy a csoda benne megtörténjék. A hallgatag kis Szűzanyától utólag egy asszony sem fogja kérdezni, hogy miképpen történt a kis Jézus születése. Mindenki magától értetődőnek fogja tartani, hogy úgy, mint minden más gyermeké. József, a nagy hallgató, pedig szintén nem fog róla beszélni. Majd csak Szent Lukács fogja azt megtudni bizalmasan a Szűzanyától, amikor evangéliuma számára gyűjti az adatokat.

      Amikor tehát eljött az az örökké áldott pillanat az első karácsony éjjelén, Mária - úgy képzelhetjük, mert a dolog természetéből folyik - ott virrasztott az istállóban imába merülve, míg Szent József annak valamelyik szögletében mélyen aludt. Ekkor az isteni Gyermek csodálatos módon elhagyta Szűzanyjának szentséges méhét, s ott volt előtte, akár a karján, akár pedig a földön, valami takaróra fekve, amint a festők ábrázolni szokták. Nem volt ott sem fájdalom, sem a rendes szülésnek egyéb kísérő jelenségei. Úgy amint majd feltámadása után meg fog jelenni zárt ajtók mögött egybegyűlt tanítványainak, úgy lépett ki most is a világba csodálatos, természetfölötti módon. A Szűzanya szervezetében az volt az egyetlen változás, hogy szűzi tiszta keblében megjelent az anyatej, a gyermek táplálására.
      Fontoljuk meg, hogy az Úristen ebben az Ő eljárásában a szűzi sértetlenségnek kimondhatatlan nagyrabecsüléséről tesz tanúságot. A végletekig megy annak megőrzésében és biztosításában. Hiszen azt mondhatná valaki, hogy teljesen elég lett volna a megtestesülésnek természetfölötti módja; hogy az már nem alacsonyította volna le a Szűzanyát, ha a többi mind természetes módon történik. De nem: az Úristen azzal nem volt megelégedve. Az Ő legdrágább teremtményének teljesen sértetlennek kellett maradnia, hogy annál jobban gyönyörködhessék benne.
      Ebből levonhatjuk magunkra nézve azt a következtetést, hogy a szűzi tisztaságnak - legyen az akár meggőrzött, akár visszanyert - biztosításában nekünk is el kell mennünk a végletekig. Nekünk sem szabad azzal megelégednünk, hogy ezzel vagy azzal a gondolattal való foglalkozás, bár tisztátalan kísértést okozhat, még nem bűn, s az akaratunk úgy sem járul hozzá. Ha csak nem föltétlenül szükséges az ilyesmi, óvakodjunk tőle, mint a tűztől. Igyekezzünk gondolatvilágunkat az ilyen képzetektől teljesen mentesíteni. Az Úristen megadja ehhez a kegyelmet, csak kérjük tőle. Mert hiszen olyan dolgokról van szó, amely nekünk szükséges. Őneki pedig kedves: lelkünk teljes, tökéletes tisztasága. Kérjük a Szűzanyát, segítsen bennünket ebben.     

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Szeplőtelen Szűzanya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

7. elmélkedés 

Szeplőtelen Szűzanya 

Mater castissima 

      A lorettói litánia három következő fohásza a szüzességének és anyaságnak csodálatos egyesülését dicsőíti a Szűzanyánkban. Elmélkedjünk tehát erről Isten kegyelmének fényében.

      A mi kis Szűzanyánk mindenekelőtt tökéletesen szűzi volt nem csak test, hanem lélek szerint is. Fontoljuk meg, hogy mit jelent ez a lelki szüzesség. Ez az emberi léleknek egyik legnagyobb szépsége, föltéve, hogy a kegyelem aranyozza be és az alázatosság kíséri. Mert hiszen nincs semmi, ami az embert annyira lesüllyesztené az állatok színvonalára, mint az ezzel az erénnyel ellenkező érzéki ösztönök, amelyek mint valami piszkos áradat hatolnak bele az ember képzeletébe, s ocsmány képekkel telítik Isten templomát. Milyen szép ezzel szemben az az ártatlan gyermeki lélek, amelyben ezek az ösztönök még nem ébredtek föl, s amelynek képzeletében semmi ilyen piszok nem szerepel.
      A gyermekeknél azonban ennek a tisztaságnak oka a testi fejletlenség és a tudatlanság, ami, különösen kis gyermekeknél, ezt a tisztaságot megfosztja minden érdemétől. Sokkal magasabban áll tehát ennél a testileg fejlett szűznek - akár férfinak, akár nőnek - tisztasága, amilyen volt például Szent Terézia anyánké, akinek lelkét Isten kegyelme szintén olyan tisztán őrizte meg, hogy még csak kísértése sem volt soha ez irányban. Az a körülmény, hogy - amint maga vallotta - ezek a dolgok ismeretlenek voltak előtte, már nem gyermeki tudatlanság, hanem inkább nagy érdem, amennyiben a szűzi tisztaság szeretete visszatartotta attól, hogy olyan dolgok után kutasson, vagy irántuk érdeklődjék, amelyek az ő hófehér képzeletét beszennyezték volna. Annyit, amennyire neki szüksége volt, tudott is.
      Így volt a mi drága kis Szűzanyánk is. Az angyalokhoz intézett kérdése: „Hogyan volna ez lehetséges, holott férfiút nem ismerek?” (Lk 1,34) - eléggé mutatja, hogy nem volt tudatlan. Férfiút ismerni vagy nem ismerni, a zsidóknál közönséges, mindennapi kifejezés volt, amely annyit jelentett, hogy házas nőnek lenni, vagy pedig hajadonnak. Sem többet, sem kevesebbet. A kis Szűzanya is tudott tehát annyit, hogy a gyermek házasságból születik. Ez elég volt neki. Minek vett volna föl az ő ragyogóan tiszta lelkébe egyéb, szennyező fogalmakat? Kegyelemmel teljes volt, s így lelkéhez nem férhetett semmi tisztátalan. Átment a földi életen anélkül, hogy annak alacsony, állatias vonatkozásait észrevette volna. Lelke csodálatosan gazdag volt tudás tekintetében is, de ez a tudás az isteni dolgokra vonatkozott; anyagi dolognak nem sok hely jutott elméjében, tisztátalanoknak pedig egyáltalán semmi. Merüljünk az Ő ragyogó, szűzi tiszta lelkének szemléletébe.

      Ha kora tavasszal kimegyünk a szabadba, a virágok gyönyörködtetik szemünket. A kis hóvirág dugja ki a fejét itt-ott a hótakaró alól. Majd pedig, amikor az teljesen elolvad, megjelenik a kis százszorszép, a boglárkafélék sárga virágai, majd a kis ibolya, a kökörcsinek, a liliom, pünkösdre pedig a pompás babarózsa. Nézzük ez utóbbit! Csakúgy duzzad a szépségtől, s íme egyszer csak, mintegy varázsütésre, lehullanak szirmai, s előbújik alóla a maghon. A virág megtermékenyült: helyébe a gyümölcs lépett. Éppen így van ez az embernél is. A nőnek szüzessége árán kell megvásárolnia az anyaságot. Nem azt mondjuk, hogy rosszul jár, mert hiszen az anyaság szintén fenséges valami, s a nőt egy másfajta, de azért fényes glóriával övezi, feltéve, hogy anyasága is kegyelemmel és alázatossággal párosul. De mégis milyen kár, hogy az előbbi dicsfényt, a szüzességét nem tudta szintén megtartani! S íme, ebben a nagy kiváltságban részesítette a Szűzanyát a Mindenható. „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35).
      A kis názáreti Szűznek pártája teljesen sértetlen maradt, szüzességének dicsfénye nem homályosult el egy pillanatra sem, hanem körülvette azt egy másik, pompás fénykoszorú: az anyaságé, mégpedig az istenanyaságé! Ilyen csoda sohasem történt még és nem is fog történni. Még az isteni Mindenhatóság sem lett volna képes ezt az Ő legkedvesebb leányát nagyobb szépséggel felruházni, mint tette ezáltal. A Napba öltözött asszony (vö. Jel 12,1), ez a kifejezés teljesen ráillik, mert szépsége olyan, hogy abba véges emberi szem káprázat nélkül nem képes beletekinteni.
      A világirodalom profán dolgai két nagy érzelemről tudnak a természetes rendben. Az egyik a férfinak szeretete a szűztiszta leány iránt, akit oltár elé óhajt vezetni, és feleségül venni. A másik a gyermek szenvedélyes szeretete édesanyja iránt. Az előbbi érzelem is lehet teljesen tiszta és nemes, az utóbbi pedig természetéből kifolyólag az. Tehát mint tiszta, nemes érzelmekről beszélünk itt róluk. S íme az Úristen Szűz Máriában tárgyat adott mindkét érzelemnek, mert hiszen Ő a szüzesség ideálja; s ugyanakkor Ő a leggyöngédebb anya. Adjuk oda neki szívünket fenntartás nélkül! Szeressük őt, mint a legtisztább Szüzet, s mint a legdrágább édesanyát. 
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Stock Szent Simon

      Akik szabályszerűen felvették a kármelita skapulárét, május 16-án, Stock Szent Simon ünnepén, teljes búcsút nyerhetnek a szokásos feltételek mellett.

A skapuláré története, elmélkedés: itt.

Tisztaságos Anya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

6. elmélkedés 

Tisztaságos Anya 

Mater purissima 

      Elmélkedjünk itt arról, hogy a mi drága kis Szűzanyánk mentes minden legcsekélyebb bűntől, hibától vagy tökéletlenségtől, s kérjük elmélkedésünkhöz a Szentlélek kegyelmét, amely nélkül semmire sem megyünk.

       Embernek, sőt még magasabb rendű állatnak is elemi ösztönei közé tartozik, hogy szereti a tisztaságot. „Miként a szarvas áhítozik a tiszta vízforrás után, úgy áhítozik utánad az én lelkem, Istenem” - mondja a zsoltáros (Zsolt 42,2). A kristálytiszta vízről mennyi hasonlatot vesz Szent Terézia anyánk, és saját vallomása szerint mennyire szereti ezt az elemet! Mennyire megcsodáljuk a liliomon azt a mocsoktalan hófehérséget! Kis Szent Teréz mennyire szerette a havat, s hogy megörült, amikor fogadalma napjának reggelén annak fehér leple borította a vidéket! A gyémántok értékét aszerint becsülik, hogy mennyire tiszták, s beszélnek elsővizű és másodvizű, vagyis már nem egészen kristálytiszta gyémántokról, amelyek ára természetesen sokkal csekélyebb. Így van ez a többi drágakövekkel is. A legkisebb hiba, amely csökkenti tökéletes átlátszóságukat, igen sokat vesz le értékükből. A tisztaság értékelése csakis alacsonyabb gondolkodású vagy romlott lelkű embereknél és igen alacsonyrendű állatoknál hiányzik.
      Ez azonban csak az anyagi tisztaság. A romlatlan ember még sokkal nagyobb fokban szereti és értékeli a lelki tisztaságot. A világirodalom legfenségesebb költeményeit köszönhetjük ennek az érzelemnek, például a Miserere zsoltárt (51.), amelyben a bűnének tudatára ébredt Dávid király esengve kéri az Urat, hogy tisztítsa meg őt bűnétől. Megragadók a 19. zsoltár következő sorai is, amelyek a lelki tisztaság szépségét és a bűntől való iszonyodást fejezik ki:

Az Úr félelme tiszta: megmarad örökre; 
az Úr ítélete mind igaz és igazságos, 
kívánatosabb aranynál és drágakőnél, 
édesebb a méznél, a csorgatott lépesméznél. 

Szolgád belőlük merít bölcsességet, 
megtartásuk bő jutalmat ád. 

      - Mert hiszen már itt a földön tökéletes lelki boldogságot biztosítanak. Azonban most a költő lelkében egy aggodalom merül fel:

A botlásokat ki veszi észre? 
Rejtett bűneimtől tisztíts meg engem, 
és őrizz meg a gőgtől: ne legyen úr rajtam! 
Tiszta leszek akkor egészen, 
és a nagy bűnöktől megmenekülök. 

Ajkam szólása, szívem gondolata 
legyen kedves előtted, 
én Uram, segítőm és megváltóm!
(Zsolt 19,10-15)

      Elmélkedjünk arról, hogy ez a bűntelenség, ez a hibátlanság és tökéletes lelki tisztaság, amely után a zsoltáros az idézett sorokban eped, a legteljesebb mértében volt meg Szűzanyánkban. Mentes volt minden bűntől és tökéletlenségtől, sőt még minden rosszra való hajlamtól is, úgy hogy még csak kísértés sem férkőzhetett az ő szentségesen szent lelkéhez. Azt hihetnénk ezek alapján, hogy messze kivált kortársai közül, s azok tisztelettel tekintettek rá. Szó sincs róla. Az Úristen, aki ezt a drága kincset, ezt a csodaszép igazgyöngyöt csakis az alázatosság foglalatában tudta gyönyörködve szemlélni, gondoskodott arról, hogy az nem csak bensőleg legyen meg nála, hanem külső körülményeiben is érvényesüljön. Víztiszta, csillogó, de egyébként közönséges kristályok közé keverte az Ő gyémántját, úgy, hogy azok közül csakis szakértő szem tudta volna kiválasztani.
      A zsidó nép, s talán még inkább a galileai, buzgó, imádságos nép volt, úgy hogy a Szűzanya mély vallásossága egyáltalán nem volt feltűnő, sőt az sem lehetetlen, hogy mivel nem tüntetett vele, külsőleg még el is maradt a többiek mögött. Mintha hallanánk, hogy rokonai közül az egyik-másik Őt nagyobb buzgóságra inti, s Ő szép alázatosan javulást ígér! Nem lehetetlen.
       Azután meg a kis názáreti Szűz igyekezett ugyan mindenkinek kedvére tenni, legelsősorban azonban az Úristennek. Márpedig megmondta az Úr az Ószövetségben: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok; s a utaitok nem az én utaim” (Iz 55,8). Igen könnyen lehetséges tehát, hogy a kis Szűz Mária sokszor tett a legszentebb szándékból olyant, ami által mások nemtetszését vonta magára. Elképzelni is végtelenül bájos dolog, amikor őt amúgy alaposan megkorholták, s Ő olyan édes alázatossággal kért bocsánatot, s megígérte, hogy máskor nem tesz ilyent. - A szentek életéből seregestül lehetne ilyen példákat idézni. Így, hogy csak egyet említsünk, a Szűzanya kis bizalmasa, Bernadette, igen sok olyan tulajdonsággal bírt, amelyekért gyakran alaposan kikapott, s amelyek sűrű fátyolként leplezték benső életszentségét az emberek szeme elől. Például éppen újonc-mesternője soha nem volt róla valami hízelgő véleménnyel.
      Szolgáljanak ezek a megfontolások buzdításul számunkra, hogy igyekezzünk bűntelenségre Isten kedvéért, de ha ártatlanul magunkra vontuk mások neheztelését, ne engedjünk a kevélységnek, hanem alázatosan kérjünk bocsánatot! Ne engedjük, hogy bűntelenségünk tudata bennünk felágaskodjék.
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Isteni kegyelem Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

5. elmélkedés 

Isteni kegyelem Anyja 

Mater Divinae Gratiae 

       Térdeljünk oda Szűzanyánk trónja mellé, és gyöngéden mondjuk neki ezt a becéző szót; „Isteni kegyelem Anyja”. Kérjük, esdjen számunkra sok kegyelmet, hogy ebből az elmélkedésből minél nagyobb lelki hasznot meríthessünk.

      Imáinkban minduntalan előfordul ez a szó, hogy kegyelem, s úgyszólván állandóan az ajkunkon hordozzuk, de vajon meggondoljuk-e mindannyiszor annak fenséges jelentését? Mit értünk tehát kegyelem alatt az Anyaszentegyház nyelvén? Általában véve Istennek minden meg nem érdemelhető, teljesen és kizárólagosan az ő jóindulatából adott támogatását az örök élet útján. Mindaz, ami bennünket ezen az úton elősegít, s amit saját erőnkkel nem szerezhetünk meg, az kegyelem. Kegyelem tehát már az is, hogy bennünket megteremtett, éspedig az örök, természetfölötti életre való képesítéssel. Kegyelem, éspedig a legnagyobb valamennyi kegyelem között az, hogy minket megváltott. Tehát maga az édes Jézus, akit az Atya odaajándékozott nekünk, a legeslegnagyobb kegyelem, mert hiszen nélküle szó sem lehetne számunkra örök életről, mennyei boldogságról. S ezt a kegyelmet a Szűzanya hozta világra. Ő annak Anyja.
      Ő azonban sokkal többet tett annál, hogy a világra hozta Őt: azt tette tudniillik, hogy nekünk adta. A Boldogságos nem tartozott azok közé az anyák közé, akik a maguk kizárólagos birtokának tekintik gyermeküket; akik önző érzéki szeretettel akarják azt egész életük tartamára magukhoz bilincselni; akik, ha például a gyermekben szerzetesi hivatás mutatkoznék, kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeznek annak távozását meggátolni. Nem, a Szűzanya sokkal alázatosabb volt, semhogy azt az isteni gyermeket kizárólag a magáénak tekintette volna. Miként a mennyei Atya úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, úgy adta oda a Szűzanya is szent Fiát érettünk.
      Nem állt útjába, amikor harmincéves korában elhagyta a názáreti otthont; s nem akadályozta őt könnyeivel abban, hogy fölmenjen Jeruzsálembe az utolsó húsvét ünnepére, s ott szenvedjen és meghaljon érettünk. Minden tiltakozás nélkül ontja könnyeit a keresztfa tövénél. Szíve mérhetetlen óceánja a fájdalomnak, de azért egy pillanatra sem volna képes ellenkezni azzal a fensőbb, örök Akarattal, amely ezt így rendelte. Még egyszer és utoljára karjaiba veszi az édes Jézus kihűlt tetemét, s azután odaadja Őt, hadd temessék el.
      Igen, Ő odaadott nekünk mindent; odaadta azt, aki mindene volt! Szent Fiát. Ő volt tehát a kegyelemnek ez esetben nem csak szülőanyja, hanem a mennyei Atyával együtt adományozója is. Íme, a mi Szűzanyánk a mennyei Atyával társul és ővele együtt adja nekünk a legnagyobb Kegyelmet! Milyen kimondhatatlan méltóság már maga ez a társulás, ez az együttműködés Istennel! Milyen Nagyasszony a mi drága kis Szűzanyánk!

       Azonban a külső kegyelem, amilyen az édes Jézus is, semmit sem használna nekünk a belső nélkül. „Senki nem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” - mondja az isteni Üdvözítő (Jn 6,44). Az értelmet föl kell világosítani, az akaratot jóra indítani és erősíteni, fő1eg pedig a lelket meg kell szentelni, Isten fogadott gyermekévé tenni, hogy szó lehessen nála az örök boldogság eléréséről. A külső testi szépség, amelynek ápolására sok ember annyi gondot fordít, az vezethet minket még legkönnyebben a belső kegyelem megélésére. A megszentelő kegyelem valami csodálatos lelki szépség, amely a lelket Isten előtt kedvessé s a mennyország örökösévé teszi. S ez a szépítőszer vajon hol kapható? A Golgota keresztjéről árad a kegyelemnek éltető- és szépítőszere. Az Isten Fia szerezte azt vissza az emberiség számára, amikor kínos halálával eleget tett az eredeti bűnért és megszerezte minden bűn számára a bocsánatot.
      De vajon kire bízta annak kiosztását? Ki másra bízhatta volna, mint az ő Szűzanyjára? Hiszen a kereszten édesanyánkká tette őt, márpedig Ő nem szokott üres címeket osztogatni, hanem mindegyikkel megadja a vele járó hivatalt. A Boldogságos Szüzet édesanyánkul rendelte, tehát fel is ruházta mindazzal a hatalommal és képességgel, amelynek alapján Ő tényleg édesanyánk. Amint tehát földi édesanyánktól vettük a természetes életet, s az ő anyatején és később a tőle vett egyéb táplálékon növekedtünk: úgy vesszük a Szűzanyától a természetfölötti életet, tudniillik a megszentelő kegyelmet, s azután azt a folytatólagos kegyelmi táplálékot, amely ezt az életet bennünk fenntartja és növeli. Őreá bízta ugyanis isteni Fia a kegyelmek kiosztását. Ő a kegyelmek közvetítője, olyannyira, hogy nincs kegyelem, amely ne az Ő szent kezén menne keresztül, még ha olyan ember kapná is, aki Őt egyáltalán nem ismeri.
      De illik is, hogy ez így legyen. Ha már ő szülte e világra azt, aki minden kegyelemnek forrása, illik, hogy annak kiosztásában neki jusson a főszerep. Ezt jelenti tehát ez a szép megszólítás: Isteni kegyelem anyja. Istennek legnagyobb jótéteményét juttatja eszünkbe: kell, hogy hálás szívvel és gyöngéd szeretettel ejtsük ki.
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html