 |
| 1913-1922 |
A Csanád-vármegyei Kisiratoson született 1913-ban, és a faluhoz tartozó tanyavilágban nőtt fel. Szülőfaluja a trianoni békeszerződéssel Romániához került, közvetlenül a határ román oldalára. Középiskolába előbb Nagyváradon járt, majd átkérte magát Szatmárnémetibe, a jezsuita konviktusba, végül Gyulafehérváron a Mailáth Gimnáziumban érettségizett. Innen jelentkezett jezsuita novíciusnak Szatmárnémetibe. Édesanyja nem örült ennek: „Csak pap ne legyél, ismerlek mennyit érsz” – mondta neki édesanyja, de Godó Mihály nem tágított. 1933-tól 1935-ig volt jezsuita novícius, majd Krakkóba küldték teológiára, mert a romániai jezsuiták akkor a lengyel tartományhoz tartoztak. Három évig tanult Krakkóban, ahonnan teológiai licenciátussal jött vissza Romániába, mégpedig Iasi városába, ahol a teológián tanársegéd volt. Ez azt jelentette, hogy papnövendékeket készített fel további tanulmányaikra. Egy év után újabb egy évre Nagyváradra ment, ahol folytatta saját teológiai tanulmányait. Ennek végeztével megtörtént a második bécsi döntés, amivel Észak-Erdély és Székelyföld, valamint a Partium jelentős része visszakerült Magyarországhoz. A szegedi hittudományi főiskolán három további évet tanult, amikor Fiedler István nyugalmazott szatmári püspök 1943-ban pappá szentelte. Ezután a szegedi tanyavilágban és Hódmezővásárhelyen lett lelkipásztor, ahonnan 1945 Szent Ignác napján, a jezsuita rend alapítója napján rendelték vissza Szatmárnémetibe. Biztos volt, hogy visszaállítják a trianoni országhatárokat, ezért neki, mint romániai illetőségűnek Romániában szántak feladatot.
Márton Áron püspök 1946. szeptemberében kolozsvári egyetemi lelkészi munkakörre kérte ki Godó Mihályt a jezsuita rendtől. A 30-as években Márton Áron is volt kolozsvári egyetemi lelkész, tudta, hogy ott milyen feladatokkal kell megbirkózni, és tudta, hogy erre Godó Mihály alkalmas. Miután a jezsuita rendi vezetés átengedte Godó Mihályt a kolozsvári egyetemei lelkészi beosztásba, Márton Áron levélben ismertette vele munkakörét: az istentiszteleteken és személyes lelkivezetésen túl feladataként jelölte meg, hogy „a keresztény bölcselet és hittudomány alapvető anyagából az időszerű kérdések figyelembe vételével” rendszeres képzést tartson a katolikus egyetemi hallgatóknak. Feladataként jelölte meg, hogy a Mailáth Kört, amit még Márton Áron szervezett meg 1932-ben, a közösségszervezés szolgálatába állítsa. Ezen kívül rábízta azt is, hogy Kolozsvárról szervezze meg a marosvásárhelyi egyetemi lelkészséget is, mert az orvosképzést oda helyezték át.
Az egyetemi lelkészi munkáját a hit elmélyítésének, a kommunista térnyeréssel szemben a hit megőrzésének szentelte, felkészítette az egyetemistákat arra, hogy a kommunizmus vallásellenes, ateista propagandáját erőszakosan akarja terjeszteni, és ennek ellen kell állni. Az ókeresztény hitvallók is ellenálltak a pogány római erőszaknak, ők legyenek a példaképek. Közben az 1946. évi aszály, rendkívüli szárazság elkezdte éreztetni hatását, Erdély-szerte éhínség fenyegetett. Márton Áron szervezte a magyarországi eredetű egyházmegyék (Erdély, Szatmár, Nagyvárad, Temesvár) között a segélyakciókat, a kevésbé sújtott vidékek támogatták az éhező vidékeket, és ebbe a munkába Godó Mihály is beállt, az érkező élelmiszerszállítmányokat osztotta szét az elosztó központok felé. Az ínséget szenvedő emberek ellátásába a katolikus egyetemi hallgatókat is bevonta. Közben az ateizmus ellen készítette fel a fiatalságot, ezért felfigyelt rá a rendőrség. Egyszer, amikor 1948-ban Szatmárnémetiben járt, jezsuita elöljárói nem engedték vissza Kolozsvárra, mert így akarták védeni. Ekkor az éhező országokba, az abban az időben még létező gyarmatvilágba kérte magát misszióba, mert amikor jezsuita lett, akkor is a leprásokhoz akart menni. Elöljárói nem engedték, mert látták, hogy a berendezkedő kommunista világban is lesz missziós feladat bőven. A szatmári jezsuita konviktus prefektusa lett, közben kapcsolata volt O’Hara nunciussal, akinek az üzeneteit közvetítette a püspökök felé. Ezzel kezdődött az a munkája, amit majd az összes romániai katolikus püspök letartóztatása után folytatott a törvényes egyházkormányzat megmentése érdekében.
A jezsuitákat 1949-ben a rendőrség összegyűjtötte, és a szamosújvári ferences rendházba internálta őket. 1948-tól elkezdték letartóztatni a püspököket, előbb a görögkatolikusokat, majd 1949-től a római katolikusokat is. A kommunisták „békemozgalom” címén kollaboráns papi mozgalmat kezdeményeztek, de a papságnak csak egy kis részét tudták megnyerni. Az volt a tervük, hogy „békepapok” legyenek az egyház irányítói. Azonban Márton Áron szentszéki felhatalmazással megszervezte azt a törvényes egyházkormányzati vonalat, amibe káptalani választással nem lehetett belenyúlni. Ordinarius substitus (helyettesítő kormányzó) minőségben elindította azt a megbízható papokra alapozott egyházkormányzati vonalat, ami 1951-ben Jakab Antal, a későbbi erdélyi püspök személyével titkos fórumra vonult. Közben 1951-ben előbb Máriaradnára, majd 1952 tavaszán onnan három kolostorba kényszerlakhelyre internálták az összes erdélyi ferencest. A Szamosújvárhoz közeli Désre került kényszerlakhelyre a ferences rendi kormányzat és a vajdahunyadi ferences hittudományi főiskola tanári karának jelentős része. A ferences papnövendékek tanáraik után mentek a dési kényszerlakhelyre, ahol titkos rendi papképzés kezdődött, helyesebben folytatódott az, amit Vajdahunyadon még nyilvánosan elkezdtek. Ugyanakkor Dés lett a központja a titkos egyházkormányzatnak is, mert ide internálták Gurzó Anaklét ferences egyházjogászt, aki a titkos kormányzat jogi biztosítója volt.
Az egyházkormányzat tehát 1951 márciusától titkos fórumon működött, a lelkipásztorkodó papság pedig nyilvánosan dolgozott. A titkos kormányzó személyét a papság konspirációs okból nem ismerte, de tudták, hogy van egy titkos kormányzó, akiknek személye a letartoztatások által meghatározva változott. Gurzó Anaklét tudta, hogy kik a titokban működő érvényes kormányzók, és azok a papok is tudták ezt, akik közvetítettek a titkos kormányzat és a nyilvános lelkipásztorok között. Godó Mihálynak ebben a rendőrség előtt titokban végzett munkában volt szerepe. Ő a Déshez közeli Szamosújvárra volt internálva, de a kényszerlakhelyet megsértve, a templomon keresztül bejárt a dési ferences kolostorba Gurzó Anakléthez. Anaklét szerkesztette a körleveleket, melyeket – letartóztatásáig – Godó Mihály juttatott el a titkos kormányzókhoz. Ezek a körlevelek a titkos kormányzótól a papság soraiból szerveződött közvetítő hálózat által jutottak el az egyházközségekbe. Godó Mihály a közvetítő tevékenységen túl lelkigyakorlatokat tartott a kommunistaellenes ellenállásban részt vevő papság számára, letartóztatásáig ő volt a Szentszékhez és Márton Áronhoz hű mozgalom – büntetőjogi kategóriával kifejezve: szervezkedés, összeesküvés – lelki motorja.
Godó Mihályt 1952. november 19-én, Szent Erzsébet napján tartóztatták le. Ekkor már minden katolikus püspök börtönben volt, a titkos egyházkormányzat meg lett szervezve, amiben Godó Mihálynak oroszlánrésze volt. Összeesküvésért 16 évre ítélték. A jilavai börtönben rövid ideig együtt raboskodott Vladimir Ghika két rítusban, római katolikusként és görögkatolikusként egyaránt misézési engedéllyel rendelkező pappal. Ő görögkeletinek született, annak a Ghika-családnak volt a tagja, amelyik Széchenyi István idejében Alexandru Ghika személyében a havasalföldi fejedelmet adta, és ezzel a fejedelemmel Széchenyi István 1834-es al-dunai hajóútja során baráti viszonyba került. Vladimir Ghika nyugati útján katolizált, és a pápa azzal bízta meg, hogy a görögkatolikusoknak és a római katolikusoknak egyaránt legyen lelkipásztora. Ismertem Idmar Hatzack nagyszebeni, eredetileg evangélikus matematikust, aki bukaresti egyetemi évei alatt Vladimir Ghika által katolizált, majd Márton Áron 1955-ben felvette a gyulafehérvári papneveldébe. Godó Mihály megjárta a pitesti börtönt is, melynek három túlélőjétől is tudom, hogy ott sok rab éhen halt.
Az 1952-es letartóztatás után tíz évet töltött börtönben, ebből nyolc évet Rimnicu Sarat börtönében, nyolc évig magánzárkában! A börtönt nem fűtötték. A temesvári egyházmegye számára 1948-ban titokban püspökké szentelt Boros Bélától tudom, hogy itt, az őhozzá közeli cellában fagyott meg 1956. február 29-én Sándor Imre korábbi észak-erdélyi püspöki helytartó, aki Márton Áron letartóztatása után a második ordinarius substitus volt. Godó Mihály is beszélt arról, hogy ebben a börtönben télen nem fűtöttek és nem kaptak téli ruhát. Elmondta nekem, hogy már néhány éve ott volt magánzárkában, amikor egy télen erős szívtájéki fájdalmat érzett. Először boldog volt ettől, hogy meghalhat végre, majd mély bánatot érzett, hogy a halálvágy boldogsága engedetlenség Jézus Krisztus iránt, akinek még tervei lehetnek vele. Elhatározta, hogy ott a magánzárkában megmenti saját életét. Krakkói egyetemi tanulmányai idejéről emlékezett arra, hogy ott olvasta egy XVIII. századi jezsuita könyvét, aki mindent leírt az emberről, amit akkor tudni lehetett. Ebben olvasta, hogy a nevetés javítja a vérkeringést és a szívműködést. Ezzel az ismerettel felvértezve Godó Mihály elhatározta, hogy minden nap hangosan röhög egy órát. Volt egy vonat, ami a börtön közelében délelőtt ment föl északra Moldvába, és egy jó óra múlva jött az ellenvonat. A két vonat közötti időt töltötte ki hangos, jókedvű kacagással. A cellaajtó külső oldalán a börtönőrök meg voltak győződve, hogy a pap megőrült, mert vonattól vonatig röhög. Azonban nekem Godó Mihály azt mondta, hogy „elvégeztem magamon ezt a kúrát, és ezzel megmentettem az életemet, mert elmúltak a szívtájéki fájdalmaim.” Lám, a cellaajtó egyetlen darab, de a két oldala két külön jelentést hordoz! Tanulság ez arra, hogy érdemes megnézni a dolgok másik oldalát is.
1962-ben amnesztiával szabadult, Románia ekkor már kezdett „jó képet” mutatni Nyugat felé, politikai foglyokat engedtek ki még az 1964-es amnesztia előtt. De Godó Mihálynak vissza kellett mennie a szamosújvári internálásba, ahol három további évet töltött. Mivel semmi jövedelme nem volt, a szintén kényszerlakhelyen élő Márton Áron segélyezte – Márton Áron saját kiszolgáltatottságából megszervezte azt, hogy a börtönből szabadult, ellátás nélküli papoknak legyen megélhetése. 1965-től a temesvári egyházmegye szolgálatában dolgozhatott lelkipásztorként. Azonban 1979-ben újra letartóztatták. Ezúttal hat évre ítélték azzal a váddal, hogy „tiltott kereskedést” végez, mert szentképet és imakönyveket árusított a templomban. Godó Mihály ehhez azt tette hozzá, hogy nem tetszett a kommunistáknak az ateizmus ellen végzett tevékenysége, és az, hogy még filmvetítéseket, diavetítéseket is tartott fiataloknak. Ekkor összezárták 41 gyilkossal! Egy idő után kihallgatást kért a börtönigazgatótól, és azt mondta neki, hogy ha letelik a hat éves ítélete, akkor szeretne a börtönben maradni börtönlelkésznek, mert „lám, a múltkor is összezártak 41 gyilkossal és milyen szépen gyóntak a fiúk.” A börtönigazgató saját homlokára csapott: „ennek nem büntetés a börtön!” Ahogy Godó Mihály mondta: „Úgy kirúgtak a börtönből, hogy a lábam se érte a földet.” Ahhoz, hogy jóval az ítélet lejárta előtt, 1981-ben „kirúghassák” a börtönből, előszedtek egy paragrafust, ami szerint a 60 éven felüli raboknak amnesztia adható.
Ezután pankotai plébános volt, majd bekerült az újszentannai idősek otthonába, ahol őt is ellátták, és utolsó leheletéig ott is lelkipásztor volt. Amikor megbukott a kommunista világ, jó emberek, elsősorban Szabó Mihály mérnök, a budakeszi Korányi Szanatórium műszaki vezetője, áthozták őt gyógykezelésre a Korányiba, ahol hónapokat töltött. Voltam misén a Korányi Szanatórium kápolnájában, ahol Godó Mihály volt a miséző pap. Kisugárzása Krisztustól volt, azé a Krisztusé, akinek kedvéért még halálra vágyva is megmentette saját életét a fűtetlen börtön magánzárkájában. Decemberben még a Korányiban volt, karácsony és újév között a kórházból kihoztam őt a dél-budai Albertfalvára, az ifjúsági hittancsoportomhoz. Akkor, nagy kísértések jelentkezésekor már nyilvánvaló volt, hogy az értékvesztett világ szakadék felé sodródik, az emberek keresik a könnyű utat, a materiális értékeket. Gyenge volt, de örömmel vállalta az albertfalvai fiatalokkal való találkozót, mert látta, hogy milyen veszélyek fenyegetik a fiatalságot. A hittancsoporttal való találkozás előtt ő misézett aznap este a templomban, prédikációjában arról is beszélt, hogy a magyarok és románok mindig békében éltek egymás mellett, amíg akár román, akár magyar hatalmi körök meg nem bolydították őket. A hittanteremben pedig arra tanította az akkor 15-20 éves albertfalvai fiatalokat, hogy a valóság Krisztusban van, el kell utasítani az álvalóságokat.
(A fényképet a Korányi Szanatóriumban, 1990 őszén készítettem.)
Forrás, a fotó is:
Virt László írása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése