Harc a gőg ellen
Áthoszi Szent Sziluán 1866-ban született a Tambovi Kormányzóságban, szegény parasztcsalád tagjaként. Világi nevén Szemjon Ivanovics Antonovnak hívták. Négyéves korában elgondolkodott:
„Hát akkor hol van ez az Isten? Ha nagy leszek, az egész világot bejárom, hogy megtaláljam Istent”. Az aszkétákról és szentekről szóló elbeszélések szívében fellobbantották az Isten iránti szeretetet: könnyek között gondolt Istenre és vonzalom ébredt benne a szerzetesi élet iránt. A forró gyermeki hit azonban fokozatosan kihunyt. Felnőtt emberként, nagy fizikai erővel és életszeretettel rendelkezvén, a többi fiatal paraszthoz hasonlóan féktelen életet élt. Egyszer egy verekedésben majdnem megölte az egyik vetélytársát. Az eset azonban arra késztette az ifjút, hogy elgondolkodjon az életén. Néhány nappal később álmában azt látta, hogy a száján keresztül egy kígyó mászik a belsejébe, majd meghallotta az Istenszülő Szűz hangját, aki földöntúli szelídséggel így szólt hozzá:
„Lenyeltél egy kígyót álmodban, és most undorodsz tőle; én sem szeretem nézni, amit csinálsz”. A látomás annyira megrázta, hogy gyökeresen megváltoztatta az életét. A bűnbánatra való forró törekvésében csak az Áthosz-hegyre és a Félelmetes Ítélőszékre gondolt.
1892-ben leszerelt a katonai szolgálatból, majd az Áthosz-hegyre utazott, és novícius lett a Szent Panteleimon nagy orosz monostorban, amely akkoriban virágkorát élte és majdnem kétezer szerzetesnek adott otthont. Mindössze három hete volt a monostorban, amikor éppen az Istenszülő ikonja előtt imádkozott és megérezte, hogy az ima a szívébe szállt és mintegy magától, minden erőfeszítés nélkül folytatódott tovább és többé nem hagyta el. Ez ritka ajándék, amelyet a gondolatokkal folytatott kegyetlen harc követte.
A spirituális küzdelmeknek számos formája van, ám az a legmélyebb és legádázabb, amelyet a gőggel szemben folytatunk. A gőg nem más, mint Isten törvényének az ellensége. Miután kiforgatja a lét isteni rendjét, mindenhova romlást és halált hoz. Testi vonatkozásban is megnyilvánul, ám leginkább intellektuális, spirituális szinten leplezi le esztelenségét. A gőg mindenben, kíméletlenül az első helyet keresi, és ebben a küzdelemben legfőbb fegyvere a „gondolkodó ész”, amely érveket sorakoztat fel Krisztus parancsolatai ellen, így például a „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Mt 7,1) parancsolatát mint esztelenséget elveti. Azt állítja, hogy az „ítélőképesség” az ember kivételes ismertetőjegye, s ebben a képességben rejlik felsőbbrendűsége a világban, éppen ezáltal képes az uralkodásra.
A „gondolkodó ész”, annak érdekében, hogy a létben követelt primátusát szentesítse, felhívja a figyelmet eredményeire, kultúrájára, számos kétségbevonhatatlan bizonyítékot sorakoztat fel, amelyeket mintegy a történelmi tapasztalat is igazol, miszerint csakis őt illeti a döntés joga, az igazság kinyilvánítása; önmagát tartja a lét „irányító értelmének”.
Az értelem, amely működési törvényei tekintetében személytelen, és lényegét tekintve nem más, mint a személyiség életének és energiáinak egyik megnyilvánulási formája, ha vezető szerepre tesz szert az ember spirituális létében, következetesen eljut oda, hogy még saját személyes létalapjával is szembeszáll.
Végtelen magasságokba hág, és végtelen mélységekbe merül alá (legalábbis számára így tűnik); megpróbálja kifürkészni a lét határait azért, hogy mindennek sajátos és jellemző „definíciót” adjon, ám mivel célját nem éri el, kimerülten összeomlik, és kijelenti: „Nincs Isten!”
Végső soron azonban nem adja fel a hegemóniáért folytatott küzdelmét, és - szó szerint idézve most egy megtörtént esetet – levertséggel vegyes vakmerőséggel megállapítja: „Ha van Isten, hogyan is fogadhatnám el, hogy ez az Isten ne én legyek?”[1]
Miután a lét határaira nem talált rá, következésképpen önmagának tulajdonítja e határtalanságot, és gőgösen felkiált:
„Mindent megvizsgáltam, és sehol sem találtam nálam nagyobbat, ennélfogva én vagyok az Isten.”[2]
Láthatjuk, hogy a „gondolkodó ész”, amikor irányító szerephez jut az ember spirituális létében, sajátos elvont szférájának tevékenysége révén olyan hatalomra tesz szert, hogy senkit sem ismer el maga fölött, következésképpen az isteni princípiumot önmagában találja meg.
Íme az intellektuális képzelet végső határa és egyben bukásának, sötétségének tragikus mélysége.
Vannak, akik egyenesen elébe mennek az értelem efféle követeléseinek, és az igazságra vélnek rátalálni, ám egy ortodox aszkéta felveszi a küzdelmet e „követelésekkel” szemben. Különös és idegen erők avatkoznak a küzdelembe, amely egy adott ponton rendkívül feszültté, tragikussá válik, és – ahogyan János apostol írja - csak a „világot legyőző hit” képes biztosítani a harc győztes kimenetelét: „Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5,4).
A szerzetes nem egy dolgozószoba kényelmes karosszékébe süppedve keresi a fenti problémák megoldását, hanem a világtól távol, az éj csendjében, ahol senki sem hallja, és senki sem látja, keserves sírással borul le Isten előtt, és a vámos imájával imádkozik:
- „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek” (Lk 18,13).
Vagy pedig Péter imájával könyörög:
- „Uram, ments meg!” (Mt 14,30).
Lelkében látja az előtte tátongó „külső sötétség” szakadékát (Mt 8,12), ettől forró az imája. A szó erőtlen e látomás titkának és a harc hevességének a leírására, amely évekig is eltarthat, egészen addig, amíg az ember meg nem tisztul szenvedélyeitől, és el nem érkezik az isteni világosság, amely rávilágít saját ítéleteinek hamisságára, és kivezeti lelkét az igazi élet végtelen térségeire.
Sokat beszélgettem Sziluán sztareccel ezekről a kérdésekről. Azt mondta, ezt a harcot nem az értelmünk idézi elő, hanem a lelkünkben rejlő gőg, amelytől újult erővel kezd működni a képzelet, ám az alázattól elcsitul. A gőg azon fáradozik, hogy megteremtse saját világát, az alázat viszont elfogadja az Istentől adatott életet.
A boldog sztarec hosszú évek súlyos küzdelme árán tanulta meg, hogyan kell elvetni minden kísértő gondolatot és az értelemmel szilárdan Istenben maradni. Rengeteg szenvedésen ment keresztül az Ellenséggel folytatott küzdelemben, ám amikor megismertem, nagy lelki békességgel és igen egyszerű szavakkal beszélt a múltról:
***
„Egyik elme a másik elmével küzd, a mi elménk - az Ellenség elméjével... Az Ellenség bukását a gőg és a képzelet okozta, ezért bennünket is erre az útra csábít. Nagy bátorságra van szükség ebben a küzdelemben. Az Úr hagyja, hogy szolgája küzdjön, ám szemmel tartja, ahogyan Egyiptomi Szent Antalt is szemmel tartotta, amikor az ördögökkel viaskodott. Biztosan emlékszik rá, a legendájában az áll, hogy egy sírboltba költözött, ahol az ördögök úgy elverték, hogy elveszítette az eszméletét. A barátja, aki neki szolgált, elvitte a falu templomába. Amikor éjjel magához tért, kérte a barátját, vigye vissza a sírboltba. Olyan beteg volt, hogy nem tudott lábra állni, ezért fekve imádkozott. Az imádság után az ördögök ismét dühödten rátámadtak, és amikor a fájdalmas ütlegek közepette felemelte a szemét, világosságot látott, s felismerte, hogy az Úr jött el hozzá.
- Könyörületes Jézus, hol voltál, amikor az Ellenség bántalmazott? - kérdezte.
- Az Úr pedig így válaszolt:
- Itt voltam, Antal, és láttam, hogy milyen bátor vagy.
Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr látja az Ellenséggel vívott küzdelmünket, ezért ha a pokol minden ereje ellenünk fordulna is, akkor sem kell rettegnünk, hanem bátran ki kell tartanunk.
A szentek megtanulták, hogyan kell küzdeni az Ellenséggel, tudták, hogy lelkünk ellenségei a kísértő gondolaton keresztül akarják becsapni az embert, ezért egy életen át ellenálltak ezeknek a gondolatoknak. A gondolat első látásra nem tűnik rossznak, ám hamarosan elszakítja az elmét az imától, majd kezdi összezavarni, ezért mindenféle, még a jónak látszó gondolatot is el kell vetni, és tiszta elmével Istenben kell maradni. Ha ennek ellenére kísért a gondolat, nem szabad háborognunk, hanem szilárdan kell remélnünk Istenben, és ki kell tartanunk az imában. Nem szabad háborognunk, mert az Ellenség még annak is örül. Imádkozzatok, és a gondolat eltűnik. Ez a szentek útja.”
***
A sztarec a gőgről azt mondta, hogy követelései nem ismernek határt. Feljegyzései között a következő szemléletes példázat található:
- „Volt egy vadász, aki szeretett erdőt-mezőt bejárni, hogy zsákmányt ejtsen. Egyszer egy magas hegy csúcsáig űzte a vadat, és mivel elfáradt, leült egy nagy kőre pihenni. Amint felnézett az égre, madárrajt látott egyik magaslatról a másikra szállni, és elgondolkodott: »Miért nem adott az Isten szárnyakat az embernek, hogy repülhessen?« Éppen akkor arra ballagott az úton egy jámbor remete, aki belelátott a vadász gondolataiba, és megszólította:
»Ugye arra gondolsz, hogy Isten nem adott neked szárnyakat? De ha szárnyaid lennének, azzal sem elégednél meg, hanem ezt mondanád: Gyöngék a szárnyaim, nem visznek fel az égig, hogy láthassam, mi van ott. Ha pedig olyan erős szárnyakat kapnál, hogy az égig repítenének, akkor is elégedetlenkednél, és azt mondanád: Nem értem, mi zajlik itt. És ha egyszer csak megértenéd, azzal sem elégednél meg, hanem így szólnál: Miért nem vagyok angyal? És ha angyallá változtatnának, azzal sem elégednél meg, hanem azt kérdeznéd: Miért nem vagyok kerub? És ha kerubbá változnál, akkor azt mondanád: Miért nem adja meg Isten, hogy én kormányozzam az eget? És ha megadná, azzal sem elégednél meg, hanem mint egykor az a valaki, vakmerően még többet akarnál. Látod, mindig meg kell aláznod magad, és meg kell elégedned azzal, amit kapsz, s akkor rátalálsz Istenre.«
A vadász belátta, hogy a remete igazat mondott, és hálát adott Istennek, hogy elküldte hozzá, észre térítette, és megtanította az alázat útjára.”
Sziluán sztarec évtizedeken át sűrű könnyek között imádkozott azért, hogy a világ megismerje Istent. Szilárdan hitt abban, hogy ha az emberek - és ő minden emberre, minden népre gondolt, mindenkit szíve imádságos szeretetében hordozott - megismernék Isten szeretetét és alázatát, Pál apostolhoz hasonlóan „szemétnek” (Fil 3,8), gyerekes játéknak tartanák összes szenvedélyüket s mindazt, ami gondolataikat lefoglalja, és éjjel-nappal, minden lelkierejükkel ezt az alázatot, ezt a szeretetet keresnék. Ha pedig ez megtörténne, az egész föld színe, az egész emberiség sorsa megváltozna, s az egész világ egyetlen óra leforgása alatt átalakulna, ahogyan a sztarec mondta. Ilyen hatalmas ez az erő.
Talán furcsa azt hallani, hogy Sziluán sztarec előtt feltárult az ember bukásának és megváltásának a titka, illetve valamennyi spirituális útja. Szent Péter apostol a Tábor-hegyen és Pünkösdkor, a Szentlélek eljövetelekor a lehető legvilágosabb bizonyítékát kapta annak, hogy „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12). Nemcsak a zsidó vének és írástudók csodálkoztak Péter és János határozott szavain, akik a Szentírás tanúsága szerint „írástudatlan és iskolázatlan emberek voltak” (4,13), hanem ezt tesszük mindmáig valamennyien. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: „Ó, Péter, te, aki írástudatlan, iskolázatlan ember voltál, vajon honnan tudtad, hogy milyen nevek adattak az embereknek az ég alatt? Honnan ismerted az ókori Kína, India, Babilon, Egyiptom és más népek kultúráját és vallását?”
Az „írástudatlan és iskolázatlan” Sziluán sztarec előtt is feltárultak azok a titkok, amelyek el vannak rejtve a „bölcsek és értelmesek” elől. Az éjszaka, amelyen a nevezetes ima-beszélgetés történt, rendkívüli jelentőségű lett az életében.
A világ a lelki tudatlanság homályában él. Az örök élet útját az egész világon, minden nyelven hirdetik, ám egy-egy nemzedéken belül csak igen kevesen vannak, akik valóban meg is ismerik.
„Tartsd elmédet a pokolban, és ne ess kétségbe.”
Vajon miről lehet itt szó? Vajon mit jelent az elmét a pokolban tartani? Talán a képzelet játszik az emberrel a gyakran nyers és naiv ábrázolásokhoz hasonlóan, amelyeket az emberi fantázia képeken is megörökít? Távolról sem! Sziluán sztarecnek, más nagy szentekhez, Egyiptomi Antalhoz, Nagy Sziszóészhez, Makárioszhoz, Poiménhez és másokhoz hasonlóan megadatott, hogy még életében megtapasztalja a pokol gyötrelmeit. Ennek az állapotnak a megismétlődése mély nyomot hagy a szentek szívében, olyannyira, hogy ha akarják, önmaguk is fel tudják idézni, helyesebben - egyfajta belső alászállással - fel tudják indítani a lelkükben. Ehhez az eszközhöz folyamodtak, valahányszor valamilyen szenvedély háborgatta a lelküket, különösen akkor, ha közülük a legkeményebbel és legagyafúrtabbal, a gőggel találták magukat szemben.
A gőg elleni harcra a szenvedélyek elleni küzdelem legutolsó szakaszában kerülhet sor. Az aszkéta:
- az első szakaszban a nyers testi szenvedélyek ellen küzd,
- a másodikban az ingerültség ellen,
- legvégül a gőggel veszi fel a harcot.
Kétségkívül ez utóbbi a legnehezebb. Az aszkétát sokéves tapasztalat tanítja meg arra, hogy a gőg a kegyelem elvesztéséhez vezet, ezért lélekben sajátos módon a pokolra száll, és a pokol tüzével semmisíti meg magában minden szenvedély működését.
A sztarec azt is elmondta, hogy az emberek többségét rémület fogja el, amikor ehhez a mezsgyéhez közeledik, és visszahőköl. Ezért tette fel egykor a kérdést Nagy Sziszóész: „Vajon ki tudja elviselni Antal gondolatát? Ám én tudok valakit, aki képes erre.” (S ez a valaki ő maga volt.)
Sziluán sztarec elmagyarázta, hogy Szent Sziszóész arra a gondolatra utalt, amelyre az alexandriai varga tanította meg Szent Antalt.
- Antal ugyanis kérte az Urat, mutassa meg számára, meddig jutott el az aszkézisben. Erre az Úr értésére adta, hogy még nem érte el a varga mértékét. Ezért elment hozzá, és megtudakolta tőle, hogyan él. A varga azt válaszolta, hogy keresetének egyharmadát a templomnak adja, másik harmadát a szegényeknek, a maradékot pedig saját szükségleteire fordítja. Szent Antal, aki minden vagyonát szétosztotta, és a vargánál nagyobb ínségben élt a pusztában, semmi különöset sem talált ebben az életmódban. Tovább faggatta tehát: „Az Úr küldött hozzád, hogy megtudjam, hogyan élsz.” Az alázatos szívű varga tisztelte Szent Antalt, félelem fogta el e szavak hallatán, és így válaszolt: „Semmi különöset sem teszek, csak munka közben nézem azokat, akik elmennek előttem, és arra gondolok, hogy mind üdvözülnek, s egyedül én kárhozom el.” Szent Antal, akit Isten küldött el egy vargához, hogy tanuljon tőle, aki hosszú és párját ritkító aszkézissel készült fel az általa hallott szó helyes megértésére, olyan aszkézissel, amellyel egész Egyiptomot ámulatba ejtette, Isten kegyelméből átérezte a varga szavainak, gondolatának az erejét. Világosan megértette, hogy még nem érte el a varga mértékét. Miután visszatért a pusztába, belefogott a tanulásba...
Nagy Szent Antal, a szerzetesi élet megalapítója a megértéssel együtt erőt is kapott ahhoz, hogy a „gondolatot elviselje”. Erre tanította a pusztai remetéket, akik nemcsak a „tejet”, hanem a „kemény eledelt” is el tudták fogadni (Zsid 5,12-14). Más nagy pusztai atyák is átvették tőle ezt a tanítást, és drága kincsként adták át az utánuk jövő nemzedéknek. Ez a gyakorlat az idők során más és más megfogalmazást nyert, ám lényege mit sem változott. Nagy Szent Poimén például ezt mondta tanítványainak: „Higgyétek el, gyermekeim, ahová a Sátán jutott, oda jutok én is.”
A boldog sztarec arról beszélt, hogy számos aszkétát elfog a kétségbeesés, amikor ehhez az állapothoz közeledik, amely elengedhetetlen feltétele a szenvedélyektől való megtisztulásnak, és emiatt nem képes továbblépni. Ám aki tudja, hogy „az Úr annyira szeret bennünket”, az elkerüli, hogy úrrá legyen rajta a végső kétségbeesés, megáll bölcsen a mezsgye szélén, hagyja, hogy a pokol lángjai megperzseljék a szenvedélyeit, ám egyúttal elkerüli, hogy a kétségbeesés áldozatává váljon. Ezáltal valósul meg, hogy: „Tartsd elmédet a pokolban, és ne ess kétségbe.”
A sztarec tanítása egyszerű, akárcsak az alexandriai vargáé vagy Szent Sziszóészé, Szent Poiméné és más atyáké, ám ezeknek a szavaknak az ereje, ennek a gyakorlatnak a titka rejtve marad azok előtt, akik nem rendelkeznek hozzájuk hasonlóan a pokolbeli gyötrelmek, valamint a nagy kegyelmi ajándékok tapasztalatával.
Sziluán sztarec egész további aszketikus élete, különösen ama nevezetes éjszaka után, az alázat lankadatlan keresése lett. Ahhoz, hogy megértsük, mi is volt az alázat elnyeréséért folytatott küzdelmének a lényege, idézzük fel a következő ének szokatlanul csengő szavait:
Az én legkedvesebb dalom így szól:
Nemsokára meghalok,
nyomorult lelkem a pokolra száll,
sötét alvilági tömlöcbe költözöm,
én fogok ott egyedül égni,
az Úr után bánkódni és sírni:
Lelkem az Úr után vágyakozik,
és könnyek között keresem Őt.
Hogyan is ne keresném?
Hiszen Ő előbb talált rám,
és kijelentette magát nekem, bűnösnek.
Szent Sziluán az alázatról szóló tanításában saját maga magyarázza el:
Az alázatról
Napjainkban kevés olyan sztarec van, aki ismeri az Úr irántunk való szeretetét, ismeri az Ellenséggel vívott harcot, és tudja, hogy ebben a harcban csak Krisztus alázatával lehet győzni.
Az Úr annyira szereti az embert, hogy a Szentlélek kegyelmi ajándékaiban részesíti, ám a lélek sok gyötrelmen megy keresztül, amíg megtanulja, hogyan kell a kegyelmet megőrizni.
Az első évben, miután megkaptam a Szentlelket, ezt mondtam magamban: „Az Úr megbocsátotta bűneimet, ezt a kegyelem világosan bizonyítja, mi más kellene még?” De nem így kell gondolkodni. Akkor is, ha bűneink bocsánatot nyertek, egy életen át gondolni kell rajuk, és bánkódni fölöttük, hogy a szívbéli töredelmet megőrizhessük. Nem így tettem, felhagytam a bűnbánattal, ezért sokat kellett a Gonosztól szenvednem. Nem értettem, mi történt velem: „Lelkem megismerte az Urat és szeretetét, hogyan törhetnek rám akkor a rossz gondolatok?” Ám az Úr megszánt, és maga tanított meg arra, hogyan kell magunkat megalázni:
- „Tartsd elmédet a pokolban, és ne ess kétségbe.”
Csak így lehet győzni az Ellenség fölött. Ám ha elmém kijön a tűzből, a rossz gondolatok ismét erőre kapnak. Ha valaki, akárcsak én, elveszítette a kegyelmet, küzdjön bátran az ördögökkel. Tudnia kell, hogy ő a hibás: gőgbe és hiúságba esett, az Úr pedig nagy könyörülettel megmutatja, hogy milyen a Szentlélekben élni, és milyen az, amikor az ördögökkel kell küzdeni. A lélek így megismeri, hogy mennyire ártalmas a gőg, és menekülni fog a hiúságtól, az emberi dicsérettől és a rossz gondolatoktól. Ekkor veszi csak kezdetét a lélek gyógyulása, így kezdi megtanulni azt is, hogyan kell a kegyelmet megőrizni. Miből tudjuk meg, hogy lelkünk egészséges-e, vagy beteg? A beteg lélek gőgös, az egészséges lélek viszont az alázatot szereti, amire a Szentlélek tanította. Az is lehet, hogy nem ismeri még ezt az alázatot, ám akkor is mindenkinél alábbvalónak tartja magát.
Az alázatos lélek, ha az Úr naponta az égbe vinné, és megmutatná neki mennyei dicsőségét, amelyben lakozik, s a szeráfok, a kerubok és az összes szent szeretetét, még akkor is, annak birtokában, amit megtapasztalt, így szólna:
Uram, Te megmutatod nekem dicsőségedet, mert szereted teremtményedet, de ajándékozz inkább könnyeket és erőt, hogy hálát adjak Neked. Téged illet a dicsőség a mennyben és a földön, számomra viszont az illendő, hogy bűneimet sirassam.
Másként nem tudod megőrizni a Szentlélek kegyelmét, amelyet az Úr ingyen, puszta irgalmából ad.
Az Úr igen megszánt, amikor megértette velem, hogy egy életen át kell siratni bűneinket. Ez az Úr útja. Mindezt azért írom, mert szánom azokat, akik hozzám hasonlóan gőgösek, és emiatt szenvednek. Azért írok, hogy alázatot tanuljanak, és megnyugvást leljenek Istenben.
Vannak, akik azt mondják, hogy hajdanán ez így volt, mára viszont már elavult. Ámde az Úr szava nem fogyatkozik meg soha. Csakis mi változunk, mihasznákká válunk, és így elveszítjük a kegyelmet. Aki azonban kér, annak mindent megad az Úr, de nem azért, mert megérdemeljük, hanem azért, mert könyörületes, és szeret bennünket.
Azért írok erről, mert lelkem ismeri az Urat.
Nagy kincs lesz majd számunkra, ha megtanuljuk Krisztus alázatát. Az alázattal könnyű és örömteli lesz az élet, minden drága lesz a szívünknek. Az Úr csak az alázatosaknak jelenti ki magát a Szentlélek által, ezért ha nem alázzuk meg magunkat, nem fogjuk meglátni Istent.
_______________________________________
[1] Utalás Nietzsche egy mondatára: „... ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten!” Nietzsche Frigyes, Im-igyen szóla Zarathustra. Ford. Wildner Ödön. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1908. (Társadalomtudományi Könyvtár.) 114. o.
[2] Ez a gondolat ismét Nietzsche filozófiáját idézi. Szofronyij atya (a könyv írója) újra csak ezzel a gondolkodásmóddal polemizál.
Forrás:
