Mária tekintete...

Vértanúk királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

42. elmélkedés 

Vértanúk királynéja 

Regina Martyrum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát a vértanúk bíborfénykoszorús dicső körében, mint azok királynéját, s kérjük, szerezze meg nekünk Isten kegyelmét, hogy hitünket akár vérünk árán is meg tudjuk vallani, életünk odaadásáig. 

      A vértanúságot az Anyaszentegyház mindig többre becsülte a hősies erénygyakorlatoknál, sőt kezdetben, az első három században, az Úr és a Szűzanya ünnepem kívül csakis a vértanúk emléknapját ülte meg. Már vértanúhaláluk előtt akkora tiszteletet tanúsított irántuk, hogy ha börtönükből valamely hosszú vezeklésre ítélt bűnös érdekében kérést intéztek a püspökhöz, az elengedte a büntetés hátralevő részét, vagyis búcsút engedélyezett nekik. Meggyőződése volt az Egyháznak, hogy a vértanú halála után egyenesen bemegy az égi dicsőségbe, bármilyen volt is élete azelőtt, úgy hogy nem érette, hanem hozzá kell imádkozni. A katakombákban pedig a vértanúk boltívvel födött, díszes sírhelyet kaptak, az arkosoliumot, s kőkoporsójuk fedőlapján mutatták be a szentmisét. 

      A vértanúkat tehát méltán tekinthetjük a győzedelmes egyház arisztokráciájának. Ennek királynéja tehát a Szűzanya, éspedig nem csupán istenanyai rangjának alapján, hanem azért is, mert, bár Ő nem ontotta tiszta szűzi vérét hitéért, de lelkileg elvérzett a kereszt alatt abban az irtózatos fájdalomban, amelyet isteni Fiának szenvedései okoztak számára. Ha nem is volt vértanú testileg, az volt lelkileg. A Szűzanyának ez a lelki vértanúsága igen nagy reményeket és vágyakat van hivatva bennünk ébreszteni, hogy mi magunk is vértanúkká legyünk. Elhihetjük ugyanis, hogy az Úristen semmiféle igazi tökéletességnek útját nem vágja el előlünk, tehát a vértanúságét sem. Az azonban, hogy tényleg vérünket onthassuk, nem tőlünk függ. Szent Terézia Anyánk, gyermekkorában a mórok földjére akart szökni, hogy ott vérét onthassa, mert - amint humorosan megjegyzi - itthon nem akadt ember, aki megtette volna neki a szívességet, hogy a hitéért levágja a fejét. Az Úristen a mi kedvünkért nem fog üldözést engedni vagy rendezni. De erre nincs is szükség, a Szűzanya példája mutatja ezt. Ha, miként őbenne, bennünk is megvan a szeretetnek az a hősies foka, hogy Istenért készségesen ontanánk vérünket - mennyire megvolt ez a Szűzanyában! Mily szívesen viselte volna el isteni Fia helyett azokat a kínokat! -, akkor számunkra is készen áll a vértanúság koronája. Hiszen nem hiába mondják a lelki írók, hogy a szerzetesség - ha igazi - lassú vértanúság, mert folytonos keresztre feszítése az ember énjének. Ugyanilyen lassú vértanúság minden szenvedő keresztény élete, még ha kint is él a világban, föltéve, hogy keresztjeit Isten akaratával való teljes megegyezéssel viseli. A Szűzanya, a vértanúk királynéja, erre a vértelen vértanúságra oktat bennünket. 

      Fontoljuk meg, mi szükséges ahhoz, hogy a vértanúság számunkra kínálkozó koronáját elnyerhessük? Semmi más, mint az Isten akaratával való, tökéletes megegyezés. Mert hiszen az Anyaszentegyház sem ismeri el vértanúnak azt, aki ugyan életét vesztette hitéért, de a támadóknak, bár jogos önvédelemben, fegyverrel ellenállt, s igyekezett kezeikből kimenekülni. Bizony, a legtöbb ember a rá küldött szenvedések alól a kelleténél nagyobb igyekezettel akar kimenekülni, s ha erre nem képes, akkor panaszkodik miattuk fűnek-fának. Nagyon természetes, hogy az ilyen embert senki sem fogja lelki vértanúnak tekinteni. Pedig Isten, azért küld nekünk keresztet, mert nekünk a szenvedés jó és üdvös, nekünk is, valóban isteni gondolkodással, a szenvedést jónak és hasznosnak kell tekintenünk, sőt a legjobbnak, amit a földi élet nekünk adhat. 

      Azt mondják, hogy az emberi lélek a halál és a külön ítélet után önként megy a számára rendelt helyre, legyen az akár a pokol, mert még az a számára legelviselhetőbb az állapot. Ha belekényszerítenék az égbe, az ő megrögzött gonosz mivoltával, az pokolibb lenne neki a pokolnál. Ilyenféleképpen kell nekünk éreznünk a szenvedéssel kapcsolatban. Úgy kell azt tekintenünk, mint e földi életben a számunkra legmegfelelőbb állapotot. Így tekinti azt Isten. Hiszen azért választotta a szenvedést egyszülött Fia számára földi osztályrészül. Nekünk tehát nem csak el kell viselnünk a kereszteket, hanem éppen olyan boldogoknak kell magunkat éreznünk terhünk alatt, mint amilyen boldognak érzi magát a tisztítóhelyen szenvedő lélek, amely teljesen érzi ugyan gyötrő kínjait, de mivel ez szolgál javára, főleg pedig mert tökéletesen szereti Istent, nem cserélné el állapotát semmiféle földi boldogságért. Ez volt mindig a szentek hangulata a szenvedéssel szemben. Ezt fejezi ki Kis Szent Teréz mondása, amely szerint az ő számára nem létezik szenvedés, mert minden szenvedést édesnek talál. Ez a lassú földi vértanúság érzése. Ezt tegyük magunkévá.  

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Apostolok királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

41. elmélkedés 

Apostolok királynéja 

Regina Apostolorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát az Újszövetség legnagyobb szentjei, az apostolok körében, s kérjük, szerezze meg nekünk Isten kegyelmét, hadd értsük meg tökéletesen, mit jelent az Ő szép címe: „Apostolok Királynéja”. 

      Az életszentség nagyságát nem az egyéni kiválóság határozza meg, hanem Isten kegyelme. Istenünk pedig ebből egyiknek többet ad, a másiknak kevesebbet, teljesen az Ő szent tetszése szerint, s eljárásának okairól senkinek sem számol be. Mindenkinek ad eleget ahhoz, hogy üdvözüljön, de egyeseknek ad annyit, hogy nagy szentek lehetnek, föltéve, ha felhasználják a kapott kegyelmeket. 

      Az Újszövetségben az apostolokat egészen különösképpen halmozta el kegyelmeivel, s éppen ezért őket számítjuk a legnagyobb szentek közé. Az Úr Jézus szabadon választotta őket, nem pedig egyéni kiválóságuk alapján: hiszen legtöbbjük egyszerű galileai halász volt. Abban a kimondhatatlan értékű kiváltságban részesítette őket, hogy három egész esztendeig lehettek az Ő közvetlen körében, tanúi életének és tanításának. Három éven át nevelgette őket magas hivatásukra; külön megmagyarázta nekik a nép előtt mondott példabeszédeit; bevezette őket tanainak mélyebb megértésébe; megrótta hibáikat; csodálatos türelemmel igyekezett szétoszlatni előítéleteiket a Messiás személyére és országára vonatkozóan. Kínhalála és feltámadása után még negyven napon át gyakran megjelent nekik és tanította őket, végül pedig befejezte művét a Szentlélek küldésével. Ebben a nevelési folyamatban nagy része volt természetesen az ő jóravalóságuknak is – mert hiszen az az egy, aki ezeket a nagy kegyelmeket nem használta fel, a szerencsétlen Júdás, tragikusan elbukott -, de azért, mint mondottuk, a fő rész Istennek meg nem érdemelhető kegyelméé volt. Szent Pálnál, aki később jött, az Úr ezt az oktatást belső lelki felvilágosításokkal pótolta, s így az ő apostoli lelkületét is saját kezűleg alakította ki. 

      A tizenkét apostolon kívül azonban volt valaki, aki még bensőbb, még hosszasabb és még mélyrehatóbb oktatásban részesült az édes Jézus részéről. Egy kis Szűz, aki oly szerényen húzódik meg mögöttük a háttérben; az ő édesanyja, Mária. Ő nem három, hanem harminc évig járt Jézus iskolájába; Őhozzá a Messiást nem baráti, hanem a gyermeki szeretet szálai fűzték; Ő figyelemmel leste és szívébe zárva őrizte isteni gyermekének minden szavát, minden gondolatát. Íme, ezért ő az apostolok királynéja. 

      A Szentlélek vétele volt az apostoli tanfolyam befejező momentuma: nem csoda, ha Őt is ott látjuk az arra készülő, imádkozó apostoli testületben, s őreá is leszáll egy tűznyelv, amely bizonyára nagyobb a többinél. 

      „Nektek megadatott ismerni a mennyek országának titkait, a többieknek csupán példabeszédekben” - mondja az Úr apostolainak, amikor egy alkalommal a népnek adott oktatás után előttük fejtegeti példabeszédeinek mélyebb értelmét (Mt 13,11). Ezek a szavak szólnak minden embernek, aki mélyebb lelki életet él, s természetesen a szerzetesnek, aki hivatásszerűen gyakorolja azt. De amikor az Úr az ilyen lélek mélyén leül, hogy őt négyszemközt oktassa s a hit igazságainak mélyebb megértésébe bevezesse, azt mindig azzal a szándékkal teszi, hogy az illetőt apostollá nevelje. 

      Addig, míg valaki ezt meg nem érti, ne is álmodjék lelki haladásról. Alapvető irányeszméje a magasabb lelki életnek, hogy az „én” jegyéből teljesen a „te” jegyébe kell áthelyezkednie. Szent Terézia szavai: „Mit törődöm én magammal, Uram, nekem csak te számítasz”. Kis Szent Teréznek lélekmentő buzgalma, Keresztes Szent János Atyánk egész életének tökéletes altruizmusa s az összes szentek példája mind fennhangon hirdeti ezt az elvet. Az a lelki élet, amely csakis az illető saját nyomorúságos kis énje körül mozog s folyton annak saját érdekeit fontolgatja, föltétlenül elcsenevészedik. Még jó, ha nem fullad bele az aggályoskodás mocsarába. Annyi bizonyos, hogy nem emelkedik ki soha azok a „többiek” közül, akik a példabeszédek színvonalán maradnak, s akik látván nem látnak, és hallván nem értenek. 

      Az Úr Jézus lelkekre szomjazik, s aki nem hajlandó a halfogásra, azt nem is fogja ez irányban oktatni. Azonban a halfogásnak, az apostolkodásnak két módja van. A Szűzanya a születő Anyaszentegyháznak bizonyára a legnagyobb apostola volt, pedig egyszer sem lépett szószékre. Az ő szerepe abból áll, hogy az apostolok munkájára leesdje Isten kegyelmét. Imádság volt egész élete, de azt bátran föltehetjük, hogy Ő igazából sohasem imádkozott önmagáért. Olykor talán mégis, de ritkán. Hiszen az édes jézus ajkairól is szállt el ima önmagáért az utolsó vacsorán: „Most dicsőíts meg engem Atyám...” (Jn 17,5), s a Getszemániban: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár...” (Mt 26,39). De ezek kivételek voltak. Egyébként Ő teljesen másokért, érettünk élt, s érettünk áldozta fel életének minden percét, a kereszten pedig még testét is. 

      Akár aktív legyen tehát az életünk, akár szerzetesi szemlélődő, a hivatásunk mindig az apostolság. Értesse ezt meg velünk az „Apostolok Királynéja”.  

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Próféták királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

40. elmélkedés 

Próféták királynéja 

Regina Prophetarum 

       Képzeljük el a Szűzanyát Mózes, Illés, Elizeus, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel és a többi próféták környezetében, akik őbenne a legnagyobb prófétát ünneplik, tudniillik azt, aki Izrael Istenének nem egyik-másik üzenetét, hanem az Ő örök Igéjét adta át az Ő népének. Kérjük Isten kegyelmét ezen elmélkedésünkhöz. 

      A pátriárkákkal az Úristen személyesen vagy angyalai által érintkezett. ő Szent Felsége vagy valamelyik angyala megjelent nekik olykor emberalakban, olykor álomképben, s így közölte velük akaratát vagy ígéreteit. Amikor azonban Ábrahám ivadéka nagy nemzetté fejlődött, ez az eljárás nem volt többé alkalmas, s azért az Úr időről időre támasztott közöttük kiváló egyéneket, akiknek kinyilatkoztatta magát, s akik azután közölték a néppel, hogy mit mondott az Úr. 

      Mózes volt Isten első ilyen nagy küldöttje és szócsöve; ő vezette ki népét az egyiptomi fogságból; ő vette át az Úrtól a Sínai hegyen az ószövetségi kinyilatkoztatást, s ő örökítette azt meg könyveiben. Utána jöttek mások, férfiak és nők; ihletett lelkek, akik alkalomadtán szolgáltak az Úrnak tolmácsul. Voltak köztük nagyok, mint szentatyáink, Illés és Elizeus, akik országra szóló szerepet játszottak Izraelben; mások, mint az említett négy nagy próféta, csodaszép könyveiket hagyták ránk. Voltak kisebbek, mint például a tizenkettő, akiktől szintén könyvek maradtak ránk, s más jelentéktelenebbek, akik csak egyszer-másszor szerepelnek az ószövetségi Szentírás lapjain. Egytől egyig nagy kaliberű, szentéletű, szigorú vezeklést folytató egyének. 

      Csak kivételesen akad köztük bűnös, mint például Bálaám, mintegy jeléül annak, hogy az Úr lelke még az ilyent is képes eszközül felhasználni, s belőle hitelesen szólni. Jó, hogy ilyen is akad: szükség volt erre a jelre. Ha papot látunk, akinek élete nem áll a kellő színvonalon, tegyünk igen nagy különbséget egyénisége és papi működése között! Papi cselekménye szent, még ha ő maga nem is az! A többit bízzuk Istenre! Keserves sorsa volt a prófétáknak: nem csoda, ha egyik-másik, mint például Jeremiás, keservesen szabadkozott, amikor az Úr meghívta erre a szerepre, Jónás pedig egyenesen hajóra szállt, hogy elmeneküljön előle. Alig akadt köztük olyan, aki nem vértanúhalállal múlt ki a világból, életük folyamán pedig ádáz üldözésnek voltak kitéve Isten ellenségeinek részéről. Hát hiszen királynéjuknak, a Szűzanyának ágya sem volt rózsákból vetve e földön, hanem az ő lelkét is folyton át- meg átjárta a tőr! Ha mi az Úr követői és egyben hirdetői akarunk lenni - márpedig ez a hivatásunk - ha akár példánkkal, akár pedig szóval is az Ö elveit akarjuk hirdetni, akkor nekünk is el kell készülnünk az üldöztetésre. 

      Igazában a Szűzanya azért tekinthető a próféták királynéjának, mert ő Istennek nem csak egyik-másik gondolatát vagy parancsát közölte az emberiséggel, hanem mondhatjuk úgy, Istennek egész eszmetartalmát. A második isteni személy ugyanis, az Ige, az Atya elméjéből születik, s a hittudósok szerint nem egyéb, mint az Atyának önmegismerése, önmagáról alkotott fogalma, saját lényének tükörképe. Amikor tehát, a kis názáreti Szűz szentséges szervezetéből testet vett föl s általa a világra jött, a Szűzanya ott Betlehemben odaadta az emberiség számára Isten minden mondanivalóját, utolsó szavát, amelyhez sem hozzátoldani, sem belőle elvenni nem lehet. 

      Krisztus Jézus Isten utolsó szava az emberiséghez. Ő a teljes kinyilatkoztatás. Ő az Út, az Igazság, az Élet. Ha az ember üdvözülni akar, sőt ha az életszentségnek legmagasabb fokát akarja elérni, nincs másra szüksége, mint hogy ezt a Szót, ezt az Igét önmagában megvalósítsa, önmagát hozzáalakítsa, s egy második Krisztus legyen. Erre kötelezi keresztény volta is. Christianus alter Christus - mondják a szentatyák; minden keresztény egy második Krisztus, vagy legalábbis annak kellene lennie. 

      De a Szűzanya nem csak a világra hozta Istennek végtelen Szózatát, hanem azt akarja, hogy e tekintetben példáját kövessük. Ez nem olyan kötelezettség, amely csupán egyeseknek, vagyis életszentségre hivatásuknál fogva kötelezett lelkeknek, tehát szerzeteseknek és papoknak szól. Ez kötelezettség minden embernek, mert hiszen mindenki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, s köteles magában a bűn által megromlott hasonlatosságot a krisztusi hasonlóságra helyreállítani. 

      Vizsgáljuk csak meg magunkat, miképpen állunk ebben a tekintetben? Vajon méltó gyermekei vagyunk-e a próféták királynéjának? Szócsövei-e Istennek? Krisztust hirdeti-e egész megjelenésünk? Ha valahová belépünk, Krisztus lép-e oda, nem pedig a világ? Örök üdvünk múlik e kérdéseken. 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok (Lk 10, 19)

Aki a Fölséges oltalmában lakik,
    a Mindenható árnyékában pihen,
ezt mondja az Úrnak:
    Te vagy menedékem és erősségem,
    Istenem, benned bízom.

Megment ő téged a vadászok tőrétől
    és a gonosz beszédtől.
Szárnyaival oltalmaz,
    tollai alatt menedéket találsz.
Pajzs és páncél az ő hűsége;
    nem kell félned az éjjeli rémtől,
a nappal szárnyaló nyíltól,
    a sötétben ólálkodó ragálytól,
    a fényes nappal pusztító dögvésztől.

Essenek el bár ezren oldaladon,
    és tízezren jobbod felől,
    nem érhet téged semmi bántódás.
 
Saját szemeddel láthatod majd,
    látni fogod a bűnösök bűnhődését.
Mert az Úr a te védelmező várad,
    a Magasságbelit választottad oltalmadul.

Így nem ér semmi baj,
    otthonodhoz nem közelíthet semmi csapás,
mert megparancsolja angyalainak,
    hogy őrizzenek minden utadon.
Tenyerükön fognak hordozni,
    hogy kőbe ne üsd lábadat.
 
Áspiskígyón és viperán lépdelsz,
    kígyót és oroszlánt eltiporsz.

Hűséges hozzám, azért megmentem,
    oltalmazom, mert nevemet ismeri.
 
Ha kiált hozzám, meghallgatom,
    minden szükségben közel vagyok hozzá,
    megszabadítom, és dicsőséget szerzek neki.
 
Hosszú élettel áldom meg,
    és megmutatom neki üdvösségemet.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak 
    és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, 
    most és mindörökké. Amen.

Pátriárkák királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

39. elmélkedés 

Pátriárkák királynéja 

Regina Patriarcharum 

      Kérjük a Szűzanyát, engedje megértenünk azokat a szellemi kincseket, amelyek ebben a rövid, hódoló megszólításban foglaltatnak. 

      

      „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene” - mondja az Úr Mózesnek a csipkebokorban (Kiv 3,15). A mindenható Isten tehát nem átállja önmagát e három név kíséretében bemutatni. Ez alig volna elképzelhető, ha e nevek nem jelentenének valami igen nagyot. Elmélkedjünk viselőjükről! 

      A Krisztus születése előtti kétezredik évbe vezetnek vissza bennünket. Mezopotámia, Palesztina, Egyiptom az események színtere. A lakosság aránylag gyér. A városlakók között a nomádok szabadon terelgetik nyájaikat, mert a földterületnek csak elenyésző része magánbirtok. A műveltségi színvonal a korhoz képest magas. Lelki tekintetben azonban sűrű homály uralkodik: bálványimádás az egész területen. 

      Csak Táre családja őrzi még, lent az Eufrátesz alsó folyásánál, Úr városában az ős-kinyilatkoztatás fényét és a Messiásban való hitet. Az öreg Táre és fia, az igazhitű Ábrám, nem érzik jól magukat az istentelen környezetben, s elindulnak északnyugat felé. Kivándorláson jár az eszük. Lassan hajtják nyájaikat az Eufrátesz partja mentén, föl egészen Háránig. Táre nem is jut tovább. Ott telepszik le, s ott hal meg Mezopotámiában. Ekkor azonban az Úr személyesen szólítja fel Ábrámot, hogy hagyja el szülőföldjét, váljék el családjától, menjen Palesztina földjére, járjon Őelőtte és legyen tökéletes. Ábrám hetven éves amikor engedelmeskedik az Úrnak, megteszi a nagy lépést, elszigeteli magát a pogányságtól, hogy annál tisztábban tudja megőrizni az igaz hitet. Unokaöccse, Lót ugyan csatlakozik hozzá, de csakhamar elválik tőle, s ő maga marad. Nevét az Úr Ábrahámra változtatja, ami annyit jelent, hogy sok nemzetnek atyja. 

      Ezzel elkezdődik a pátriárkák rendkívül érdekes korszaka. Százhetvenöt évig élt Ábrahám, száznyolcvan évig Izsák, száznegyvenhét évig Jákob, ezek a késő aggkorig ifjú erőben maradó nagy emberek, akiknek „naplója” azonban az ószövetségi Szentírás lapjain mindössze valami negyven nyomtatott oldalra terjed: olyan kevés életükben az esemény. Csendesen terelgetik nyájaikat, kutakat ásnak azok itatására, oltárokat emelnek, és azon áldozatokat mutatnak be az egy igaz Istennek. Isteni jelenésekben és kinyilatkoztatásokban van részük, belelátnak a jövőbe, és prófétálnak. Ábrahám a mélységes hitnek és az Isten iránt való föltétlen engedelmességnek embere, aki Isten egy szavára kész egyetlen fiát, Izsákot feláldozni. Izsák a nagy szemlélődő. Jákob, az istenfélő, bölcs ember, aki az élet legnehezebb körülményei között is megállja a helyét. Hatalmas törzsfők, akik királyok ellen viselnek győzedelmes háborút, s kiképzett, tekintélyes katonasággal rendelkeznek. Amellett előkelőségükben is egyszerű pásztorok mindhárman, akiknek romlatlan erkölcsei gyémántként ragyognak ki annak a kornak általános s még az ő családjukat is mételyező romlottságából. Ádám apánk igazhitű utódai: Ábrahám, Izsák és Jákob, s számítsuk hozzájuk még Józsefet: ezeknek királynője a Boldogságos Szűz Mária. Milyen büszkék lehetnek erre az ő leányukra! 

      A pátriárkák királynéja a Szűzanya, nem csupán tételes jog alapján, hanem főleg azért, mert önmagában egyesíti összes sajátos erkölcsi szépségüket és tökéletességüket. Az ő élete is rendkívül egyszerű; az Ő földi „naplója” is igen rövid. Betlehemet a templomlátogatástól tizenkét esztendő, azt Jézus fellépésétől körülbelül tizennyolc év választja el. A pünkösdi csodától élete végéig tizenöt esztendő múlik el minden esemény nélkül. S még a közbenső, oázisszerű eseményeknek is inkább csak a hátterében szerepel. S mégis ez volt a legszentebb, Isten előtt legkedvesebb emberi élet ezen a földön! 

      A pátriárka nap-nap után, éveken át legelteti juhait, nyírja, gondozza, védelmezi őket, s keresi számukra a lehető legjobb legelőt. A Szűzanya végzi a háztartás egyszerű munkáját. Isten szeme pedig tetszéssel nyugszik rajtuk és munkájukon, míg elfordul világtörténelmi jelentőségű emberektől és eseményektől. Milyen nagy tanulság rejlik ebben a körülményben! Hányszor vagyunk mi úgy, hogy szeretnénk nagyokat tenni, holott az Úristen kicsinyes dolgoknak elvégzését, de pontos elvégzését kívánja tőlünk! 

      A pátriárkák életében szembeszökő a tökéletes természetfölöttiség. Isten foglalja el gondolkodásukban az első helyet. „Naplójuk” elsősorban lelki napló. Az isteni jelenések és kinyilatkoztatások játsszák benne a főszerepet. Isten kezét látják az eseményekben. Amikor a vak Izsáktól Jákob fondorlatosan kicsalta az öt jogosan megillető, egy tál lencse árán megvett elsőszülöttségi áldást, az nem háborodik föl. Isten ujját látja a dologban, s vigasztalva kéri Ézsaut, hogy nyugodjék bele a változhatatlanba. 

      Milyen óriási a különbség életfelfogás dolgában a pátriárkai törzs és a róla leváló ágak között! Ábel és Káin. Noé és a többiek. Ábrahám és Lót, Izsák és Izmael. Jákob és Ézsau, József és fivérei. Itt mélységes hit és vallásosság, amott pedig teljesen világias, anyagias felfogás. Az ős-kinyilatkoztatás e hordozóinak, a messiási ígéretek ezen őreinek vajon ki lehetne méltóbb királynéja, mint az, aki meghozta nekik a Messiást? Legyen Ő a mi királynénk is.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Angyalok királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

38. elmélkedés 

Angyalok királynéja 

Regina angelorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, trónján ülve, amint az ég angyalai őt királynéjukként tisztelik! Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 

      „Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál” - mondja a zsoltáros az emberről (Zsolt 8,6). Igen, sőt egyes embereket az angyalok közé, Máriát pedig föléjük emelted. Az angyal ugyan természeti tehetségei tekintetében fölötte van az embernek, torony, sőt felhőkarcoló-magasságban; de egy repülővel magasabbra juthatunk, mint egy lifttel - ilyen csodás „jármű” a kegyelem. 

      „Kezdetben teremté Isten az eget” - vagyis a csodálatos szellemvilágot, az angyalok megszámlálhatatlan seregeit. Mivel a mi elménk itt e földön az érzéki észlelés keretei közül csakis elvonatkoztatásokkal, nem pedig elképzelésekkel tud kimozdulni, erről a szellemvilágról mi majd csak akkor tudunk tiszta fogalmat alkotni, ha átmegyünk az örökkévalóságba. Csak ott fog feltárulni előttünk annak kimondhatatlan szépsége, gazdagsága és változatossága. 

      Egyelőre csak annyit tudunk, hogy egyik angyal sem hasonlít a másikhoz úgy, mint két ember egymáshoz, hanem mindegyik sajátos, eredeti, egyedülálló a maga nemében. Továbbá azt, hogy értelmi felfogása sokkal tökéletesebb, mint a miénk, mert közvetlenül a dolog lényegét érti meg. Megismerése tehát nem fokról fokra halad, mint a miénk, s neki nem kellettek évezredek a mai műveltségi színvonalunk eléréséhez, hanem egy pillanat alatt felfogja minden dologról azt, ami benne felfogható. Viszont akarata is, éppen ezen tökéletes értelmi felfogás miatt nem ingatag és változékony, mint a miénk, akik ugyanazt a dolgot ma akarjuk, holnap nem, hanem amit egyszer akar, azt véglegesen, változatlanul akarja és szereti. Egyetlen akarati cselekedet volt a jó angyalok számára a jóban való véglegesedés, s ugyanúgy a bukottak számára a rosszban való megrögződés. Egyszóval, sokkal tökéletesebb lények, mint az ember. Vegyük ehhez hozzá nagy fizikai hatalmukat, amelyet az anyaggal szemben ki tudnak fejteni. Bizonyára nem a legnagyobbak közül valók, akik egy akkora sártekét, mint a mi Földünk, játszva meg tudnak emelni. Szóval toronymagasságban vannak az ember fölött. 

      Azonban az Úristen még ezen toronymagasságból is sztratoszféra-magasságba, sőt isteni magasságba emelte őket a megszentelő kegyelem által. Saját természetének tette őket részeseivé, magával egyenrangúvá, fogadott fiaivá, hogy úgy mondjuk, beleemelte őket a saját társadalmi osztályába. Azonban ugyanezt tette az Úristen az emberrel is. Őt ugyan nem toronymagasságból, hanem a föld színéről emelte föl, azonban az isteni sztratoszféra olyan szédítő magasságban van, hogy onnan nézve már ez a magasságkülönbség egyáltalán nem számít. Abban pedig, hogy kit milyen magasra emel, az Úristen teljesen a saját tetszése szerint járt el, s nem nézte, hogy angyallal vagy emberrel van-e dolga. Így kerültek és fognak kerülni egyes emberi lelkek angyaloknak milliói fölé és az angyalok legmagasabb karaival egy sorba. 

      Így került az angyalok élére a Boldogságos Szűz Mária, a kegyelemmel teljes. Amikor tehát Őt ezen a magas polcon tiszteljük, tulajdonképpen az ő kegyelemteljességéhez gratulálunk, amely mint egy beláthatatlan óceán árad el lelkében. Képzeletet alkotni az Ő lelkének erről a csodálatos ragyogásáról nem lehet. Amint Isten meglátásához a teremtménynek a „dicsőség fényé”-re, vagyis egy egészen külön, fölemelő kegyelemre van szüksége, éppúgy a megszentelő kegyelmet sem láthatja meg még az angyal sem a természetes felfogóképességével. A bukott angyal még kevésbé: az sohasem látta, s nem is fogja látni. A vas fehér izzása, fényesség, ragyogás vagy más ilyen kitételek mind csak halvány metaforák, amelyek igazi fogalmat nem nyújtanak róla. A világegyetem csodálatos rendje, a csillagos ég szépsége, a természet bájai, az ártatlan gyermek ragyogó szemei, amelyek Istenhez emelik lelkünket, ezek vezetnek aránylag még legközelebb a megszentelő kegyelem szépségéhez, bár annak csak halvány képei. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a megszentelő kegyelem legalsó foka is mérhetetlenül fölülmúlja mindezeket; hát még annak teljessége. 

      Csak egy út van, amely a megszentelő kegyelem teljesen biztos, minden tévedéstől mentes felfogásához vezet, s ez az út - mi más is lehetne - a sötét hitnek útja. Az a ragyogóan fényes sötétség, az éjjeli homálynak ez a vakító sugara, amelynek emberi nyelven való megfogalmazását maga az Úristen végezte el a csipkebokorban: - „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Eddig és nem tovább, emberi ész! Isten van, s hasonlóképpen az Ő hasonlatossága, a megszentelő kegyelem van. Hogy milyen? - ne kérdezd ember, mert „szem nem látta, fül nem hallotta és soha ember szívébe föl nem hatott” (1Kor 2,9). Majd meglátod a saját lelkeden. Azon sem rögtön. A tisztítóhelyen csak biztos érzetével fogsz bírni, s már az is észbontó boldogság lesz. Meglátod, amikor átléped a mennyország küszöbét. S akkor Isten erősítsen, te gyönge ember, hogy elbírjad csupán csak a saját lelked megszentelő kegyelmének csoda látványát! Hát még Istenét!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html