Boldogok a szegények

„Boldogok, akik Isten előtt szegények, mert övék a mennyek országa”(Mt 5,3)

Richard Rohr

      Micsoda kezdőgondolat! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a mondat Jézus nyilvános fellépését követő első beszédét vezeti be. „Boldogok az Isten előtt szegények.” Ez döntő, ez a kulcs Jézus minden tanításához; egyébként nem mondaná mindjárt az elején. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy egy ilyen radikális kijelentés ennyire megszokott, ennyire hétköznapi volna. Úgy tűnik, Máté szándékosan kissé szelídebben fogalmaz, mint az eredeti szöveg. Ez az eredeti változat Lukácsnál található, és az apokrif Tamás-evangéliumban (amelyet 1945-ben az egyiptomi Naj Hammadiban fedeztek fel). Lukács a „boldogmondások” egyszerűbb formáját hagyta ránk (6,20-49). Mivel evangéliumát szegényeknek írta - mondják a Szentírás-magyarázók -, meghagyta az eredeti kemény szavakat, amelyeket Jézus mondott: „Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa” (Lk 6,20). És Lukács hozza az ellenpontot is: „De jaj nektek, akik gazdagok vagytok!” (6,24). Tehát semmit sem enyhít a szövegen.

      Nem kell szemrehányást tennünk Máténak, mert bölcsen szelídített a szövegen. Egy rokonszenves, a középréteghez tartozó közösségnek írt, olyan embereknek, akikhez hasonlókat mindnyájan ismerünk, akik a gazdaságban vagy a hadiiparban jó állást találtak, és jólétben éltek. Oktalan dolog lett volna, ha Máté egyszerűen a szegényeket mondatja boldognak Jézussal. Hallgatói a prédikáció közepén távoztak volna. Ezért ezt írja: „Boldogok, akik Isten előtt szegények.” Így is kimondja a lényeges igazságot: „Isten előtt szegénynek lenni” azt jelenti, hogy nem tartjuk magunkat Isten előtt kifogástalannak és támadhatatlannak. Isten előtt szegénynek lenni annyi, mint üresnek lenni, és nem mutatni többet, mint amik vagyunk. Ha valóban szegények vagytok Isten előtt, nemsokára valóságosan is szegények lesztek. Más szóval, életetek hátralévő részét nem azzal fogjátok tölteni, hogy minél gazdagabbak legyetek, mert tudjátok: az nem ér semmit.

      Egész sora létezik a kifejezéseknek, amelyek a szegénység különböző fokait fejezik ki. Újszövetség-magyarázók utalnak arra, hogy a görög nyelvben a paraszti rétegre a tapeinoi szót szokták alkalmazni; de Máténál és Lukácsnál itt nem ezt találjuk. Ők a ptochoi kifejezést használják, amely nem a társadalom nyolcvan százalékát jelentő parasztokat jelenti, hanem a nyolcadik és kilencedik osztályt, a tisztátalanokat és nincsteleneket. Ptochoi szó szerint azt jeienti: „egészen üresek, összegörnyedtek”. Ezek a világ mélyen meggörnyedt koldusai, parányi senkik, akik után semmi sem marad. Jézus ezt mondja nekik: „Boldogok vagytok, mert mindenki közül ti vagytok a legszabadabbak.” Jakab, „Jézus testvére” ugyanezt a szót használja levelében: „Ugye az Isten éppen azokat választotta ki, akik a világ szemében szegények, hogy gazdagokká tegye őket a hitben, sőt örököseivé is annak az országnak, melyet az őt szeretőknek ígért?" (Jak 2,5). Jézus és Jakab ezt a bölcsességet talán saját családjukban, annak életstílusából tanulták.

      Minél magasabbra jut valaki a társadalmi ranglétrán, annál inkább birtokba veszi őt a világ. Minél alacsonyabban áll a rendszerben, annál szabadabb. Mindenki tudja, hogy minden előléptetésnek vagy hivatali elismerésnek ára van: nagyobb lojalitást kívánnak tőlünk a cég vagy a párt iránt! Ez egészen biztosan érvényes az üzleti világban, és majdnem minden szervezet életére, beleértve az egyházat is. Csípős mondás járja a papok között: „Két dolgot nem tálalnak soha egy püspök elé: rossz ételt és az igazságot.” A döntő mozzanat ebben az, hogy ha bárhol magas posztot töltünk be, elvárják tőlünk, hogy a céget képviseljük, tartsunk össze és értsünk egyet a munkatársakkal! Miért is ne tennénk? Felelőtlen dolog volna részünkről, ha másképp cselekednénk. Ezért mondják a lelkiség tekintélyes nagyjai és Jézus is: „Tartsd távol magad!” Ha fogadásra megyünk, a legtöbben elvárjuk, hogy mindenki jó barátként üdvözöljön minket, barátságosan megveregessék a vállunkat, meglegyen az az érzésünk, hogy régi ismerőseik vagyunk és hozzájuk tartozunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz emberek volnának azok, akik szeretnék, ha el- és befogadnák őket. Csak azt mondom: ha azt akarjuk, hogy például Péter vagy Kristóf jelentős embernek tartson bennünket, hajlamosak vagyunk, hogy Péter vagy Kristóf szája íze szerint beszéljünk. Ez olykor azzal jár, hogy nem ragaszkodunk az igazsághoz, az pedig túl nagy ár. Végül már csak olyat mondunk, ami biztosítja túlélésünket, aminek segítségével megtarthatjuk a csoport rokonszenvét, és továbbra is hozzá tartozhatunk.

      „Boldogok az Isten előtt szegények” (Mt 5,3), az igénytelenek, akiknek nincs szükségük ilyen játszmákra. Jézus itt a társadalmi struktúrák újrarendezését javasolja, és ez az új rend nagyon különbözik az általában szokásostól. Figyeljünk arra, hogy jelen időben beszél: „...mert övék a mennyek országa.” Ezzel ismét arra figyelmeztet, hogy Isten országa nem csak később jön el. Már most, a jelenben itt van: Már most szabadok vagytok, ha lemondotok mindarról, amivel szeretnétek magatokat bebiztosítani, igazolni, megvédeni.

      Ismerek embereket, akik elhagyták a kereszténységet, és buddhisták lettek, pontosan a kiüresedés, az igénytelenség, egyszerűség és erőszakmentesség tanítását keresve. A buddhizmusban fedezték fel azt. Milyen kár, hogy senki sem tárta fel előttük Jézus „boldogságainak” mélyebb értelmét!

Basso Profondo - Litánia

Thomas Merton : Lelkivezetés és elmélkedés

Előszó

      Ez a könyvecske javított és jelentékenyen bővített változata annak az anyagnak, amely a „Sponsa Regis” c. folyóiratban jelent meg folytatólagosan a lelkivezetésről és elmélkedésről. Az első rész annak a kereszténynek szól, aki lelkivezetőt keres, vagy már talált is, és utóbbi esetben teljes mértékben ki akarja aknázni szerencsés helyzetét. Ugyanakkor abban a reményben készült, hogy egyes papok, akik túlságosan félénkek ahhoz, hogy lehetséges „lelkivezetőnek” tekintsék magukat, e lapok olvasása közben talán megtanuljak legyőzni természetes habozásukat, és Isten segítségére támaszkodva tanácsot és biztatást mernek adni a gyóntatószékben, ha van rá idő.

      Azt is reméljük, hogy ez a könyvecske részben talán eloszlatja a lelkivezetésről alkotott túl merev és sablonos fogalmakat. Hiszen - többek között - azt bizonyítja, hogy a lelkivezetőt nem bűvös gépnek kell tekinteni, amely megoldja a problémákat, és megfellebbezhetetlenül tudtunkra adja Isten szent akaratát, hanem bizalmas jó barátnak, aki a rokonszenves megértés légkörében segítségünkre van, és izmosítja tapogatózó erőfeszítéseinket, hogy közreműködjünk a Szentlélek kegyelmével: mert egyedül Ő az igazi Vezető a szó teljes értelmében.

      Egy másik hangsúlyos pont: a kegyelem a természetre épít. Ezért a lelkivezetés akkor válik leginkább hasznunkra, ha felbátorít természetes egyszerűségünk, őszinteségünk, lelki becsületességünk és egyenességünk kifejlesztésére, egyszóval arra, hogy „önmagunk” legyünk a szó legjobb értelmében. Így a tökéletesség e jelentős eszközének egészséges és széleskörű használata segíteni fogja a keresztényeket abban, hogy eleven érintkezésben maradjanak valóságos életükkel és hivatásukkal, ahelyett, hogy elvont ájtatos képzelődések labirintusába vesznének.

      A könyv második része az elmélkedésről írt jegyzeteket tartalmaz; ezek 1951-ben íródtak a „Mi a szemlélődés” c. könyv kíséreteképpen. Utána legépeltem, félreraktam, és a feledés homályába merültek. Most kiegészítésekkel és javításokkal nyomdába kerülnek. Az elmélkedést nem lehet könyvből tanulni. E 1 m é 1 k e d n i kell hozzá. De azért abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy néhány jókor és megfelelő módon adott útbaigazítás esetleg igen nagy különbséget jelent.

      Talán valaki a tárgyról szóló egyéb könyvekben még nem tudta megtalálni azt, amire szüksége volt. Az ilyennek ez a néhány oldal remélhetőleg segítségére lesz. Ez elegendő ok közzétételükre, föltéve, hogy a témához való közeledésünk nem alapvetően téves. De miért lenne az? Hiszen álláspontunk teljesen hagyományos és megszokott. Egyedüli feltűnő sajátossága: a ceremóniátlanság és a konvencionális és merev rendszerektől való idegenkedés. Nem mintha az elmélkedési rendszerek rosszak lennének - és a rendszerektől való idegenkedést semmiképpen sem szabad a fegyelem iránti ellenszenvnek tekinteni. A fegyelem roppantul jelentős, komoly elmélkedés enélkül lehetetlen. De legyen az ember s a j á t fegyelme, nem kívülről a nyakába varrt gépies rutin.

      Fogadják hát szívesen ezeket a lapokat. Nem tartanak igényt teljességre, még alapos vagy kimerítő tárgyalásra sem. Egyszerűen néhány jelentős pontot érintenek, amelyet mindenkinek meg kell értenie, mielőtt igazán jól tudna elmélkedni. Ezekben a jegyzetekben sehol sem hangsúlyoztam az elmélkedés jelentőségét, és sehol sem próbáltam rásózni valakire ezt az „árut”. Mindezt ugyanis köztudomásúnak vettem. Ez a könyv nem olyan embereknek szól, akik nem óhajtanak elmélkedni. Csak olyanoknak, akik már érdeklődnek a tárgy iránt, és szeretnének mindennap elmélkedni. A  vágy  természetesen roppant jelentős tényező. Ha egyesek elkezdenek elmélkedni, és aztán semmire sem jutnak, annak egyik legfőbb oka, hogy csak úgy féligmeddig, komoly érdeklődés nélkül fognak hozzá. Magától értetődik: aki nem kíván igazán elmélkedni, bizonyára nem ér el sikert, mert ha valahol, itt kell mindenekelőtt magadnak megfogni a munka végét, Isten kegyelmével. Senki sem végzi el helyetted.

Getszemáni apátság

1959 őszén

A könyv letölthető innen.



.

Eucharisztikus csoda - Buenos Aires

Gondolatok a Család Évében

      XVI. Benedek pápa újra és újra emlékeztet rá, hogy az örök Ige a család ölén lett emberré: kiüresítve önmagát mindenről lemondott, de arról nem, hogy családban testesüljön meg. A szeretet roppant fényűzéséről, Máriáról és Józsefről nem mondott le, mert szülők nélkül, a család közössége nélkül még Isten Fia sem lehetett volna normális ember.

      Ha szép gyermekkorunk és családi otthonunk volt, akkor egészen biztos tapasztalatunk van az Édenkertről, mert a boldog gyermekkor hiteles képe, mintegy szentségi jele a paradicsomi állapotnak. A bőrünkön éreztük, hogy feltétlenül szeretve vagyunk, és magától értetődő természetességgel elfogadtuk, hogy létezésünkre igent mondtak. Magam is egyszerű falusi parasztcsaládban nőttem fel, a Rákosi-rendszer diktatúrája és nagy szegénysége határozta meg gyermekkoromat, számomra ez az időszak mégis maga volt a földi paradicsom. Olyan szeretetet kaptam szüleimtől, nagyszüleimtől, bátyámtól és húgomtól, hogy annak csak a boldog mennyországban lehet folytatása és beteljesedése.

      Nagyon messzire vezet ez a tapasztalat. Nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten elsősorban az emberen, az emberi szereteten keresztül van jelen a világban. Különösen is érvényes ez a szentségi házasságra és a családra, mely szentháromságos struktúrájú intézmény. A férj, a feleség és a gyermekek nemcsak külön-külön hordozzák Isten képmását, hanem együtt is, hiszen kapcsolatuk a Szentháromság személyei közti szeretetáramlás mintájára jött létre, és abból is táplálkozik.

      Korunkban nem a házasság és a család mint intézmény van válságban, hanem maga az ember, aki elvágta gyökereit, melyek Isten világához kötötték, és sem egyéni, sem közösségi és társadalmi szinten nem találja az identitását. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy kortársaink közül sokan, a bűntől sebzett emberi természetet véve normálisnak, el sem tudják képzelni, hogy férfi és nő egy életen át képes legyen hűségesen kitartani egymás mellett, nekünk azonban nem a bűn miatt egyensúlyát vesztett, megromlott emberi természetből kell kiindulnunk, hanem Krisztus tanításából és példájából, melyet a katolikus Egyház megannyi gyarlósága ellenére is hitelesen őriz és közvetít. Nem túlzás azt állítani, hogy ma egyedül Jézus Krisztus és az ő Egyháza védelmezi a szerelmet a maga feltétlenségében, tisztaságában és kizárólagosságában, feltárva a család ontológiai gyökereit.

      Ebben a perspektívában nézve megláthatjuk az idők jeleit, s felfedezhetjük, hogy korunk sokféle romlottsága ellenére esélyt is kínál arra, hogy minden eddiginél jobban felragyogjon Istennek a házasságról és a családról alkotott eredeti terve, hogy férfi és nő kapcsolata az isteni szeretetből élő, őszinte és sírig tartó életszövetséggé váljék, melyet nem társadalmi sztereotípiák és anyagi érdekek, hanem a másik személyére kölcsönösen, Istenben kimondott szabad, feltétlen és visszavonhatatlan igen tart össze. A házasság és a család az önkiteljesedés olyan dimenzióját nyitja meg előttünk, amit el sem tudunk képzelni addig, amíg valaki mellett életre szólóan el nem elköteleződtünk, és nem vállaltuk fel őt testestül-lelkestül. Ebben is példa számunkra Szűz Mária és Szent József. Ha nem bízták volna magukat és egymást egészen Istenre, biztos, hogy nem tudtak volna kitartani egymás mellett. Így viszont megtapasztalták, hogy ő csodálatos módon el tudja ren-dezni az emberileg megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is. Történetük olyan közösséggé válás, mely közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.

(Barsi Balázs atya a „Názáret iskolája” c. kötet új kiadásából)

http://barsibalazs.hu/

A cölibátus eltörlését követelik német teológusok

•       Az idén január végén vezető politikusok felszólították a német püspököket, hogy a Vatikánban is szálljanak síkra az úgynevezett „viri probati” (kipróbált hitű házas férfiak) pappá szentelésének engedélyezéséért a Frankfurter Allgemeine Zeitung német napilap tudósítása szerint. Mint írják Németország számos területén a közeljövőben olyan mértékű paphiány alakulhat ki, hogy gyakorlatilag nem lesz mód vasárnapi misét tartani. A paphiány miatt ráadásul az a veszély is fennáll, hogy a már szolgáló papok a növekvő terhek miatt és a fokozott megfelelési kényszerben felmorzsolódnak. A levél aláírói ezért arra kérik a német püspököket, hogy engedélyezzék a házas férfiak pappá szentelését. Szükség esetén vegyék fontolóra Németország kivételes területi szabályozását.
•       Erre a német teológusok is írtak egy február 4-én egy memorandumot, amelyben mélyreható reformokat, többek között a papi nőtlenség eltörlését követelik, több mint száz német, osztrák és svájci teológus írta alá, és a Süddeutsche Zeitung német lapban közzétették az aláírók nevével.
•      A 143 aláíró síkraszáll azért, hogy a katolikus egyház - a protestánsoknál már bevett gyakorlatot átvéve - tegye lehetővé nők pappá szentelését. Egyúttal szorgalmazzák, hogy a hívők az eddiginél nagyobb beleszólást kapjanak az egyházi élet alakításába, többek között a püspökök megválasztásába.
• A németországi, ausztriai és svájci egyetemeken katolikus teológiát oktató vallástudósokat az egy évvel ezelőtt kirobbant botránysorozat késztette erre a lépésre. Tavaly januárban derült fény az első - és utána még számos - olyan esetre, amelyben zömmel németországi egyházi intézmények alkalmazottai, vezetői rontottak meg, illetve bántalmaztak gondjaikra bízott kiskorúakat és serdülőket.
•       XVI. Benedek másnap öt új püspököt szentelt Szent Péter sírjánál. Szentbeszéde a német teológusok (és teológusnők) követeléseire adott közvetett válaszként is felfogható – akinek füle van, hallja meg. Legalábbis nem lehet véletlen, hogy szövegét nemcsak olasz eredetiben, hanem rögtön németül is közzétették (de csak németül), noha az újonnan szenteltek között nem volt német.
•       Beszédében a Szentatya a püspököket szólítja meg – s korántsem csak az újonnan szentelteket. Ne higgyék, hogy a paphiány kezelése menedzsment kérdése volna. Ne legyenek olyanok, mint a nádszál, ami úgy hajladozik, ahogy az uralkodó korszellem szele fújja. Mély gyökerekre van inkább szükségük, azaz az egyházi hagyományra kell építeniük, mert csakis ott lehetséges a növekedés, ahol megvannak a biztos és szilárd alapok.

      Teológiailag és elméletileg ez helyes, a cölibátust nem kell eltörölni, nőket pedig nem lehet pappá szentelni, de gyakorlatilag feltevődik a kérdés: szintén paphiányra hivatkozva, miért rejtegették évtizedekig a meleg és pedofil papokat vagy áthelyezgették őket? Irtózatos, ami folyt Írországban.

       Az internet korában óhatatlanul elárulja magáról egy pap, hogy mi lakozik benne, nincs olyan titok, ami ki ne derülne. A Hi5 közösségi oldalról azért iratkoztam le sürgősen, mert olyan flört folyt  néhány spanyol pap részéről, hogy az maga volt a pokol, sőt egyesek kabbalát tanítottak. A rossz kovász is keleszt. Jó lenne, ha a püspökök regisztrálnának a közösségi oldalakra, hogy meglássák, milyen veszélyeknek vannak kitéve főleg a fiatal papok. Az internetnek is van jogszabályozása, például a gyermekpornográfia büntetendő.

       Annak idején Lutherrel nem álltak szóba, Lefebvre érsek sok dologban okosan érvelt, az angolok leváltak VIII Henrik csapodársága miatt, ha  most a Vatikán nem áll szóba a követelőkkel, akkor a német ajkúak is leválnak? Mert az „exodus” elkezdődött, egyre többen térnek át az evangélikusokhoz, főleg fiatalok. Nézetem szerint most már nem elég válasznak egy célirányos prédikáció, a párbeszédre szükség van, párbeszéd nélkül nincs egység, nincs kiengesztelődés, nincs megbocsátás és nincs közösség.

      A gyökerek mélyek, csak a jéghegy csúcsa a paphiány.

      Imádkozzunk papjainkért, a hittudósokért. Jézus az egységet kérte az Atyától, az egység megőrzése feladat számunkra, akik szeretjük Egyházunkat és a Szentatyánkat.
  

      Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. (Jn17, 11-15)

„A hit nem teher, hanem fény életünkben”

A Szentatya katekézise Keresztes Szent Jánosról

XVI. Benedek február 16-án a VI. Pál teremben megtartott általános szerdai kihallgatáson Keresztes Szent Jánosról tanított a zarándokoknak, aki – mint mondta – a két héttel korábban bemutatott Avilai Nagy Szent Teréz spanyol misztikus szerzetesnő lelki barátja volt, továbbá vele együtt a karmeliták szerzetesi családjának megújítója. 1926-ban XI. Piusz pápa egyházdoktornak nyilvánította, akit a hagyomány a „misztikus doktor” névvel illetett.

Keresztes János 1542-ben született az Avilához közeli Fontiveros faluban, Kasztíliában. Családja nagyon szegény volt édesapja gazdag, toledói nemesember származása ellenére, ugyanis szülei elűzték őt a háztól, mert házasságra lépett egy egyszerű selyemszövő lánnyal, Catalinával. Keresztes János fiatalon elveszítette édesapját, ezért édesanyjával és testvérével Medina del Campo-ba, a kor jelentős gazdasági és kulturális központjába költöztek. János ezt követően iskolába járt és munkát is vállalt, majd 18 éves korában bekerült a város jezsuita kollégiumába, ahol humán tudományokat, retorikát és klasszikus nyelveket tanult. A hároméves tanulmányi időszak végén már világosan tudta, hogy mi lesz valódi hivatása: a karmelita szerzetesi élet.

1563-ban kezdte meg a noviciátust, majd egy év múlva a neves Szalamankai Egyetemre küldték, ahol három évig filozófiát és művészeteket tanult. 1567-ben szentelték pappá, első miséjére visszatért családjához Medina del Campo-ba. Ekkor találkozott Avilai Terézzel, amely mindkettejük számára döntő esemény volt életükben. Teréz kifejtette számára a rend férfi és női ágának megújítására irányuló terveit, amelyekkel János is egyet értett és támogatta azokat. 1568-ban, Duruelóban megnyitották a sarutlan karmeliták első házát, ahol János és másik három társa alakították ki az első közösséget. Szerzetesi fogadalmuk megújításával János ekkor vette fel a „keresztes” nevet. Ezekben az években születtek meg Teréz legjelentősebb művei, ill. János első írásai is.

A karmelita megújulás a renden belül nagy nehézségekbe ütközött, amely János számára sok szenvedést okozott. 1577-ben rendtársai elrabolták és a toledói karmelita kolostorba zárták rabként bánva vele, testi és lelki erőszakot alkalmazva rajta. János mégis fogsága idején írta meg egyik legismertebb művét, a „Szellemi páros ének”-et. Szenvedése 1578. augusztusában ért véget, amikor kalandos módon sikerült elmenekülnie fogságából és meghúzódnia a város sarutlan karmelita kolostorában, ahol Teréz és a megújult rendhez tartózó társai nagy örömmel ünnepelték szabadulását. János, miután visszanyerte fogsága idején elvesztett erejét, Andalúziába ment, ahol mintegy 10 évet töltött el a dél-spanyol kolostorokban egyre jelentősebb rendi feladatokat teljesítve. Miután visszatért szülőföldjére, a már teljesen önálló joghatósággal rendelkező rend segoviai kolostorának elöljárója lett. 1591-ben a mexikói új provinciába küldték, viszont súlyosan megbetegedett és még ebben az évben meghalt. X. Kelemen pápa 1675-ben boldoggá, majd XIII. Benedek 1726-ban szentté avatta.

Keresztes Szent János a spanyol irodalom egyik nagy és jelentős alakja. Legfontosabb művei között szerepel a „Kármel-hegy útja”, a „Lélek sötét éjszakája”, az „Égő szeretetláng” és a „Szellemi páros ének” – mondta a zarándokoknak a Szentatya. Ezek elvezetnek Keresztes Szent János mély és széleskörű misztikus tanításához, amelynek célja annak az útnak a leírása, amely az életszentségre, vagyis arra a tökéletes állapotra vezet el, amelyre Isten mindannyiunkat hív. Keresztes Szent János szerint minden jó, amit Isten teremtett. A teremtmények által lehetőségünk nyílik arra, hogy felfedezzük „Azt”, aki magáról nyomott hagyott bennük. A hit az embernek adományozott egyetlen forrás, amely által megismerheti Istent, aki egyszerre három személy – magyarázta a pápa. Mindazt, amit Isten az ember tudtára kívánt adni, Jézus Krisztus által tette meg. Ő az egyetlen út az Atyához (v.ö. Jn 14,6). Bármely más teremtmény semmi sem Istenhez képest, és semmit sem ér. Ezért tehát Isten tökéletes szeretetének eléréséhez az embernek belső megtisztulásra van szüksége. Ami valóban szabaddá és tisztává varázsolja a lelket nem más, mint a dolgoktól való függetlenség: Isten az élet középpontja és értelme. A megtisztulás hosszú és nehézségekkel teli útja természetesen megkívánja az ember erőfeszítéseit, viszont annak egyetlen főszereplője Isten: az egyetlen amit az ember tehet, hogy megnyílik az Isten működésére és nem állít akadályokat elé.

Vajon Keresztes Szent János alakja, a tökéletességre való törekvése mit jelenthet a mai keresztény ember számára? – tette fel a kérdést a pápa. Élete nagyon nehéz volt, mégis fogsága idején írta egyik legszebb művét. Ezáltal érthetjük meg, hogy a Krisztussal való élet erőt ad és megvilágítja utunkat. A hit azt jelenti, hogy átadjuk magunkat Isten szeretetének, amely segít nekünk a mindennapi élet nehézségei közepette. Kérjük tehát az Urat: támogasson minket abban, hogy át tudjuk adni magunkat Isten szeretetének, amelyre hivatottak vagyunk és amely a megváltásunk – magyarázta XVI. Benedek pápa az általános kihallgatáson.

(hh)