Az abortált gyermekek és a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek

         Köszönöm a Lelki adoptálás bejegyzéshez érkezett névtelen hozzászólásokat, és válaszként álljon itt néhány gondolat (magán kinyilatkoztatások megemlítése nélkül):

• a bűntudatról, az abortusz okozta seb gyógyulásáról,
• az abortált gyermekek és a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek üdvözüléséről.

         Sajnos sok nő úgy dönt, hogy nem akarja megszülni gyermekét több megfontolásból; és ma már egyre fiatalabb lányok abortálják elsőszülött gyermeküket.
        A zsidó hagyományban az elsőszülött gyermeket „méhmegnyitónak” is nevezik, abortusz után a nő sajnos meddő maradhat. Telnek az évek, ezek a lányok családot alapítanak, és nincs gyermekáldás, vagy egyszerre csak gyász és súlyos bűntudat kezdi gyötörni őket, a szentgyónás után sem lelik meg a lelki békét.
         Van rá gyakorlati megoldás (különösen a magyarországiaknak):

• Az Emmánuel közösségben a Kovács házaspár rendszeresen tart „Ne félj, nem ítéllek el!” címen lelkigyakorlatot az abortusz miatt gyászolóknak: 

http://www.emmanuel.hu/index/magzatvesztok_abortusz.html

•  A „Ráhel szőlőskertje” lelki hétvégén is részt lehet venni, melyet Puskás Antal pálos atya patronál:

http://rahelszoloskertje.hu/
       
         Minden magán-kinyilatkoztatástól függetlenül jó, ha a bűnbánó szülő nevet ad az abortált (vagy vétlenül, spontán abortált) gyermekének, ezzel elismeri, hogy a gyermek az övé, mintegy kiengesztelődik vele és emlékével. Ezt lehet „keresztelésnek” hívni, de nyilván nem a keresztég szentsége, ez sokat segít az abortusz okozta seb gyógyulásában.
          A lelki adoptálás is gyógyító hatású, hiszen lehetőséget ad a jóvátételre, hogy legalább más ne kövesse el azt a bűnt, amit elkövetett az illető anya.
         Az ima és a bűnbánat lényeges a lelki gyógyulásban, a mi Urunk Jézus Krisztus minden bűnt felvitt a keresztfára, minden bűnre van bocsánat.
       
         És van egy egy imádság (akathisztosz) a bűnbánó anyák számára, mellyel könnyíthetnek lelkiismeret-furdalásukon.


         Jó lenne foglalkozni nem csak a szülőkkel, hanem a többi családtaggal is, akiket szintén megsebez az abortusz, kezdve azokon, akik az abortuszt ajánlották – vagy kényszerítették rá az anyukát.
         Az orvosoknak, nővéreknek a képzésük folyamán általában tanulniuk kell ezt a gyilkolási módot, ez súlyosan sérti a lelkiismereti szabadságot – itt is lenne tennivaló.

          A gyermekáldás elleni védekezés legtöbb módja bűn. A legegyszerűbb formája a tiszta élet és az önmegtartóztatás. Gloria Polo tanúságtételéből idézek:

• Spirállal védekeztem a gyermekáldás ellen. Minden nőnek szeretném elmondani, hogy a spirál abortuszt okoz. A megtermékenyített pete nem tud beágyazódni, és elhal. (...) Tudják, mi ez? Ez egy mikro-abortusz. (...) A megtermékenyített petesejtek már emberek, van már tökéletes lelkük, és nem engedik meg nekik, hogy éljenek. (...) És ezeknek a magzatoknak a kiáltása megrengeti a mennyet (...) és az a nő, akinek van ilyen (spirál), nem járulhat szentáldozáshoz. (...) Hány magzatot öltem meg ily módon? A méhem az élet forrása helyett temetővé vált, és kivégző hellyé züllött. 

      Gloria Polo „Akit villámcsapás ért” című könyve letölthető ingyen és regisztráció nélkül az Emmausz közösség honlapjáról:

http://emmausz.hu/index.php/hu/letoltheto-konyvek

          A gyászoló szülők sokszor felteszik magukban a kérdést, hogy mi lesz az abortált és a keresztség nélkül meghalt kisgyerekek sorsa, hiszen az áteredő bűn állapotában haltak meg. Egyházunk megfontolosát minderről a Vatikán honlapján olvasható  ezen a linken:

(dokumentum). 

         A bűn kétféle. Van áteredő bűn és van tényleges bűn. Minden ember az áteredő bűnnel születik a világra; az emberiség bűnös állapota az első embernek, Ádámnak a bűnéhez kötődik.

• „A halál pedig a sátán irigységéből jött a világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak” (Bölcs 2,24); „Asszonytól jött a bűnnek kezdete, és miatta halunk meg mindnyájan” (Sir 25,24).

         Az áteredő beleegyezésünk nélkül is megvan, a tényleges bűn az, amit beleegyezéssel követünk el. A kisgyerekeknek nincs lehetőségük ténylegesen vétkezni!
         A bűn egyetemes és a megváltásunk is egyetemes, a keresztség eltörli az áteredő bűnt:

• „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. (Jn 3,5-7) 

         Isten nem a régit teremtést foltozza- kijavítja, hanem Új teremtés leszünk:

•  „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17) 

Idézet a Vatikáni dokumentumból (2007):

• A kulturális relativizmus és a vallási pluralizmus jelen összefüggésében a meg nem keresztelt gyermekek száma jelentősen megnövekedett, és ezért sürgetővé vált az üdvözülés lehetőségének az ilyen kisgyermekek számára való végiggondolása. Az Egyház tudatában van annak, hogy ez az üdvösség egyedül csak Krisztuson keresztül, a Szentlélek által érhető el. De az Egyház, mint anya és tanító, nem utasíthatja el, hogy ne gondolja meg minden, Isten képére teremtett ember sorsát, és még részletesebben az emberi család leggyöngébb tagjainak a sorsát, és azokét, akik még nincsenek birtokában értelmük és szabad akaratuk használatának. 
• 103. Ami ki lett nekünk nyilatkoztatva, az az, hogy az üdvözülés rendes útja a keresztség szentségén át vezet. A föntebb előtárt megfontolások egyikét sem szabad a keresztség szükségességének minősítésére használni, sem pedig a szentség kiszolgáltatása késleltetésének igazolására. Inkább, amint itt a végkövetkeztetésben újra meg akarjuk erősíteni, erős érvek léteznek arra a reményre, hogy Isten üdvözíteni fogja ezeket a kisgyermekeket, miután nekünk nem sikerült megtenni velük azt, ami kívánatos lett volna számukra, hogy megtegyük, azaz megkeresztelni őket az Egyház hitére és életére. 

         Felnőtt több nemzedék vallás és hit nélkül, elhagyták az Egyházat, tanítását nem ismerik. „Népem elpusztul, mert nincs benne érteni tudás.” (Oz 4,6)

• 2271 Az Egyház az első századtól kezdve hangsúlyozta minden szándékos abortusz erkölcsi rosszaságát. Ez a tanítás nem változott és változatlan marad. A közvetlen, azaz akár célként, akár eszközként szándékolt abortusz súlyosan ellenkezik az erkölcsi törvénnyel: „Ne öld meg a magzatot abortusszal, és ne pusztítsd el a születése után.” „Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megőrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, és ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett.” 
• 2272 A formális együttműködés az abortuszban súlyos bűn. Az Egyház ezt az emberi élet ellen elkövetett bűntényt egyházjogi büntetésként kiközösítéssel sújtja. „Aki abortuszt végez, ha valóban megtörténik, latae sententiae, önmagától beálló kiközösítésbe esik” „magának a büntetendő cselekmény elkövetésének tényénél fogva”, a jogban meghatározott föltételek mellett. Az Egyház ezzel nem beszűkíteni akarja az irgalmasság terét, hanem kifejezésre juttatja az elkövetett bűn súlyosságát, a megölt csecsemőnek, szüleinek és az egész társadalomnak okozott jóvátehetetlen kárt. 

(Idézet a Katolikus Egyház Katekizmusából) 

         A sátán elhitette a világgal, hogy nem is létezik, mintha csak valami rossz dolog lenne, és nem egy személy, „aki kezdettől fogva gyilkos” és „a hazugság atyja” (Jn 8,44). A személyes Istent az ezotérikus tanítások elnevezték univerzumnak, mintha nem lenne ítélet és örökélet, mintha nem létezne bűn, megváltás, még a mennyország sem.

         Ima és áldozat nélkül nem segíthetünk az abortuszra készülődőkön, sem hogy a fiatalok megőrizzék tisztaságukat, a házastársak a hűségesküjüket, ez a harc láthatatlan.

• „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12) 
• „Aki bűnt követ el, az ördögtől való, hiszen az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög művét romba döntse.” (1Jn 3,18)

         Az abortusz az ördögnek, a létező személyes gonosznak bemutatott véráldozat.

         Szent Mirjam Abellini (1846-1878) a kis arab kármelita testén, Isten megmutatta, hogy igenis létezik a pokol, létezik a démonok kilenc kara, a bukott angyalok utánozzák a szent angyalok hierachiáját.
         Mivel a lelkek ellensége „a kezdettől fogva gyilkos”, azt akarja, hogy mi emberek is gyilkosokká váljunk. Fel sem fogják az abortusz-pártiak mit tesznek, annyira elhomályosította már az értelmüket, megkeményítette a szívüket a gonosz. Az alábbi írásból kiderül, kire is hallgatnak valójában az abortuszt elkövető anyák:

•          1867. július 27-én Mirjamot beöltöztették kármelita noviciának, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária nővér néven. Erős démoni támadások ellen kellett küzdenie. Még novícia volt, amikor a Szűzanya előre jelezte neki: Jézus megengedi, hogy a Gonosz megszállja. Csak Mirjam testére fog kiterjedni a hatalma, lelke el lesz rejtve előle. Mirjam még azt is megtudta, melyik nap delén kezdődnek a megszállások. 1868. július 26-án délelőtt kilenc órakor elragadtatásban így szólt: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen, mielőtt eljuthatnék a hegycsúcsra, ahol Jézus áll.” A kilenc király az egyes szinteken uralkodó legfőbb démon. Az első „démon-légió”, amely Mirjamot megszállta, ezt mondta magáról a nővér nyelvével: „Mi még nem is vagyunk annyira gonoszak. Jelentéktelen fecsegők vagyunk. Utánunk sokkal rosszabbak jönnek.” És ez így is volt: egyre vadabb „légiók” gyötörték. 

         A teljes írás itt olvasható:
http://hagiosz.net/?q=ordongosszent

         Betlehemi Szent Mirjam rövid életrajza pedig itt:
https://www.karmelita.hu/betlehemi-szent-mirjam/

         Többféle módon apostolkodhatunk a megfogant életek megmentésén: szeretet, együttérzés az áldozatok és a bűnbánók iránt; és a harcban az igazán  erős fegyvereink pedig kézügyben vannak: ima, böjt és áldozat.

Szűz Mária, Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettünk!

„Ti Hárman vagytok, mi hárman vagyunk” [Videó]

         Feliratos orosz rövidfilm a Jézus-imáról, humorral fűszerezve, csattanos befejezéssel - 15 perces.
         Pál apostol parancsa: „Szüntelenül imádkozzatok” (1Tessz 5,17).
         Ennek teljesítését a keleti szerzetesség a Jézus-imában, másképpen a szív imájában, a hészükhaszta imamódban találta meg.
         Az eredeti Jézus-ima szövege: „Uram Jézus-Krisztus, az élő Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön!” A csotki is erre szolgál.

Csak a vodka meg ne fagyjon

Relatív, hogy kinek mi a hideg:

+ 20 °C: A görögök felveszik a pulóverüket (ha megtalálják).
+ 15 °C: A jamaikaiak bekapcsolják a fűtést (persze ha van).
+ 10 °C: Az amerikaiak reszketnek a hidegtől. Az oroszok uborkát ültetnek a kiskertben.
+ 5 °C: Már látszik a leheletünk. Az olasz autók felmondják a szolgálatot.

Leendő székely
favágók.

0 °C: Amerikában megfagy a víz. Oroszországban sűrűbb lesz a víz.

- 5 °C: A francia autók felmondják a szolgálatot.
-15 °C: A macska ragaszkodik hozzá, hogy veled aludjon az ágyban. A norvégok előveszik a pulóverüket.
-18 °C: Oslóban bekapcsolják a fűtést. Az oroszok a szezon végén utoljára utaznak a dácsára.
- 20 °C: Az amerikai autók nem indulnak el.
- 25 °C: A székely favágó „bégombolja a lajbit”
- 30 °C: A hatóságok ismét napirendre tűzik a hajléktalanok kérdését. A macska a pizsamádban alszik.
- 35 °C: A japán autókat nem lehet elindítani.
- 40 °C: Túl hideg van ahhoz, hogy gondolkozz. A svéd autók felmondják a szolgálatot.
- 42 °C: Európában már nem működik a közlekedés. Az oroszok az utcán fagylaltoznak.

Orosz dácsa:
 fából készült nyaraló.

- 45 °C: Vannak még görögök?
- 50 °C: A szempillák megfagynak két pillantás között. Alaszkában a fürdőszobák kisablakát fürdéskor bezárják.
- 60 °C: A jegesmedvék délebbre vonulnak.
- 70 °C: A finnek menekítik a Mikulást Lappföldről. Az oroszok felveszik a füles sapkájukat.
- 73 °C: A pokol is befagyott.
- 80 °C: Az oroszok nem veszik le a kesztyűjüket még a vodka pohárba öntésekor sem.
- 114 °C: A vodka megfagy. Az oroszok igazán dühösek.

Pápák és a kármelita skapuláré

         Kezdjük hozzánk időben közelebb álló pápával:
         Szent II. János Pál pápa máriás lelkületű volt, viselte a Rend vállruháját, püspöki jelmondatát később pápaként is megtartotta: Totus Tuus (Egészen a Tiéd) Mária. Ezt visszahangozza a Kármel ősi jelmondata is: Totus marianus est Carmelus (A Kármel teljesen máriás).
         Amikor Szent II. János Pál 1980. február 17-én Rómában meglátogatta a San Martino ai Monti (sarus kármelita) plébániát, megfogta a Kármelita Világi Rend elnökének skapuláréját, majd saját mellére tette kezét, és így kiáltott fel:

• „Itt, a ruhám alatt, már én is régen hordom!” 

         1999-ben Lengyelországban, Alfonz Mazurek lengyel kármelita vértanú boldoggá avatása alkalmából, a következőket vallotta gyermekkoráról és a Kármelről:

• „Ahogyan gyermek- és fiatalkoromban tettem, most is lélekben elzarándokolok a Kármelhegyi Szent Szűz ama szentélyébe, amely oly nagy hatást gyakorolt Wadowice földjének lelkiségére. Azon a helyen én magam is számos kegyelmet kaptam, amiért most hálát adok az Úrnak. A skapulárét mindmáig viselem, amit az ottani kármelitáktól kaptam akkor, amikor alig voltam még tíz éves.” 

         Rómában, a Szent Péter bazilikához vezető Via della Conciliazione sugárúton van a Kármelhegyi Szűzanya temploma, amelyet mai formájában, 1728. november 11-én szentelte fel XIII. Benedek pápa. A kegyszobor Máriát, mint aranyozott fa trónuson ülő Királynőt ábrázolja, mellette a Gyermek Jézussal. 2001. szeptember 12-én, a kármelita skapuláré 750. évfordulója alkalmából Szent II. János Pál pápa helyezett koronát a Boldogasszony kegyszobor fejére, a Szent Péter téren megtartott kihallgatás során. A templom számos II. János Pál pápához fűződő emléket őriz. Amikor 1991. február 10-én felkereste a plébánia közösségét, büszkén mutatta meg skapuláréját, ezekkel a szavakkal: „Én a Kármelhegyi Szűz skapuláréját már gyermekkorom óta hordom”.
         A Szűzanya kegyszobrát őrző oldalkápolna előtt van egy kitett kép, római tájszólásban hozzátéve: a Pápa „egy közülünk”. A fénykép a fiatal Karol Wojtyła-t ábrázolja, munkás sapkával a fején, még azokból az évekből, amikor a kőfejtőben dolgozott. Csupasz felső testén jól látható nyakában az említett
skapuláré.

         Szent II. János Pál pápa, néhány nappal az ellene 1981. május 13-án 17 óra 17 perckor, a Szent Péter téren elkövetett merénylet után, azzal a kéréssel fordult a plébánia kármelita atyáihoz, hogy küldjenek számára egy új skapulárét, mivel ami rajta volt, véres lett a lövések következtében. A Szentatya, miután megkapta az új skapulárét, másnap egy csokor rózsát küldött a Szűzanya kegyszobrának díszítésére, hálából, hogy a skapuláré megóvta életét.
        Ezt a tényt egy nagy példányszámú olasz napilap is megerősítette. A merénylet után a Gemelli klinikára szállították a pápát. A műtét során világosan észlelték, hogy a Szentatya mellén ott van a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja.
         „Egy szemtanú segítségével próbáljuk meg rekonstruálni a pápa állapotát a hosszú műtét elõtt. Amikor a pápa belép a műtőbe, már nincs rajta a fehér ruhája. Csak egy kis inget hord és alatta a skapulárét: ez két kis barna, szalaggal összekötött szövetdarab a mellére és a hátára vetve, rajta a Kármelhegyi Boldogasszony képe…” 

A skapuláré eredete

Santa Maria della Bruna

•          1251. Július 16.-án Stock Szent Simonnak, a Kármelita Rend általános főnökének megjelent a Szűzanya, áldott kezében tartván a vállruhát és így szólt: „Azt a kiváltságot adom a te számodra és minden kármelita számára, hogy aki ebben a skapuláréban hal meg, nem szenved az örök tűzben. Fogadd kedves fiam, rended vállruháját, társulatom jelvényét, íme az üdvösség jele, oltalom a veszélyben, a béke és az örök frigy záloga.”

         Ezt a kiváltságot az Egyház kiterjesztette mindazokra a hívekre, akik ezt szabályszerűen felveszik.
        Egy másik kiváltság is kapcsolódik a skapuláréhoz, az ún. szombati kiváltság, amely XXII. János pápának egy látomásán alapszik, s amelyet egy pápai bulla is megemlít a XIV. századból („Sabbatine Bull” 1322. március 3.): mindazok, akik méltóképpen viselik a skapulárét, Mária közbenjárására megszabadulnak a purgatórium fájdalmaitól a halálukat követő szombaton. Ez egyfajta teljes búcsú, emely legkésőbb a halált követő szombaton lép hatályba. Ezt a kiváltságot a későbbiekben több pápa megerősítette.
- VII. Kelemen pápa: „Ex clementis” bulla, 1530. aug. 12.
- II. Pál pápa: 1530-as és 1549-es megnyilatkozásai.
- IV. Piusz pápa: „Superna dispositione” bulla, 1566. febr. 18.

         XI. Leó pápa (1535-1605), miközben pápának öltözött, a Kármelhegyi Miasszonyunkról kapta meg a skapuláréját. Rögtön azt mondta nekik: „Hagyjátok Máriát velem, hogy el ne hagyjon engem” 

         Boldog IX. Piusz pápa (1792-1878) az Isten anyjával szembeni különleges szeretetére emlékeztetett. Azt mondta: „Ez Isten Anyjának a legkülönlegesebb ajándéka , melyet Stock Szent Simonnak adott, és nemcsak a nagy karmelita családnak válik hasznára, hanem a többi hívő számára is, akik a családhoz tartoznak, hogy kövessék Mariát egy különleges odaszenteléssel”. 
         Boldog IX. Piusz pápa volt az, aki politikai viharok közepette:

• 1854-ben kihirdette a szeplőtelen fogantatás hitigazságát; 
• 1861-ben elindította a Vatikán újságját, a L’Osservatore Romanót;
• összehívta az 1869–70-ben lezajlott I. vatikáni zsinatot, mellyel az Egyház belső, hitbéli és külső, kormányzati egységét kívánta megerősíteni. A püspöki gyűlésen többek között kimondták a pápa tévedhetetlenségét hit és erkölcs területén.

         XIII. Leó pápa (1878-1903), amely az egyház társadalmi tanításáról ismert, mindig különös odaadással volt a Kármelhegyi Boldogasszony iránt. Egyszer azt mondta:
         „A kármelita skapuláré, a nemes származása miatt, rendkívüli elterjedt évszázadok óta a a keresztények körében, az általa előidézettlelki hatások és a kiemelkedő csodák azért működtek, hogy a kármelita skapulárét csodálatos mértékben dicséretessé tegye.” 
         Életének végén azt mondta: „Most tartsunk egy kilencedet a Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletére, és kész vagyok meghalni.” 

         X. Pius pápa (1835-1914), aki nagy odaadással és szeretettel volt az Eucharisztia iránt, nemcsak a kármelita skapulárét viselte, hanem belépett a harmadrendbe is. Ő állapította meg, hogy: „aki a skapulárét viseli általa, szorosabb vagy tágabb módon, a Kármelita Rendhez társul. Elkötelezettnek kell tehát magát éreznie a Szent Szűz különleges szolgálatára, tiszteletére és követésére: ezek alapvető elemei annak a kármelita hivatásnak, amelynek a skapuláré részesévé tesz minket az Egyházban. Így tekintett a skapuláréra számos szent is, akik soha nem akartak megválni tőle. Ők a skapulárét egy rendi családdal való egység kötelékének tekintették, amely Rendnek meg akarták élni elköteleződését a Szent Szűz különleges szolgálatában, mert biztosak voltak abban, hogy oltalmat találnak nála életük folyamán és haláluk óráján egyaránt.”

         XV. Benedek (1854-1922) pápa, aki arra ösztönözte mindenkit a gonosz elleni küzdelemben, hogy „Legyen közös nyelvetek az Evangélium szava, és közös fegyveretek a Kármelhegyi Szűz skapuláréja, amelyet mindegyiketeknek viselnie kellene, amely éppen a halál utáni pártfogás egyedülálló kiváltságának örvend!”

         XI. Piusz pápa (1857-1939), a misszionárius pápa néven ismert, aki Lisieux-i Szent Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben pedig szentté avatta, majd ugyanazon év december 14-én a missziók védőszentjévé nyilvánította, mondta a skapuláréról: „Már edesanyám karjaiban megtanultam szeretni a Skapulárés Szűzanyát”. Sosem fáradt bele abba, hogy a hívőket arra buzdítsa, hogy hűen viseljék a skapulárét, és így nyerjék el a Szűzanya védelmét és ígéreteit.

          XII. Pius pápa (1876-1958), aki a gyermekkorától fogva a kármelita skapulárét viselte, a skapuláré 700. évfordulója alkalmával ezeket mondotta: „Hány jó lélek köszönhette, emberileg reménytelen helyzetben, sorsának jóra fordulását és örök üdvösségét a skapulárénak, amit hordott! S neki köszönhetõen még hányan érezték testi-lelki veszedelmek közepette Mária anyai oltalmát! A skapuláré ájtatosság révén kegyelmi folyamok áradtak szét az egész világra”. 
         A „Neminem profecto” kezdetű, 1950. febr. 11-én írt levelében így ír a skapuláréról: „Nem valami jelentéktelen dologról van szó, hanem éppen arról, hogy a Boldogságos Szűz ránk hagyományozott ígéretének értelmében elnyerjük az örök életet. Tehát mindennél fontosabb ügyről és annak teljes bizonyosságban való beteljesüléséről van szó. A skapuláré, mint a Szűzanya ruhája Isten Anyja oltalmának jele és egyben záloga.” 

         Szent János XXIII. pápa (1881- 1963), akit „jó pápának”, „a világ plébánosának” is neveztek, ő hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, melyet 1962. október 11- én nyitott meg. 1959-ben mondott beszédében kiemelte a „szombati kiváltságot, amely oly értékes és kedves azoknak, akik a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréját viselik”. A kármelita skapulárét maga a pápa is viselte.

         VI. Pál pápa (1897–1978), látván a Szűzanya iránti odaadás csökkenését, a „Marialis Cultus” apostoli buzdításban írta (1974. 03.25.): „A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja olyan ájtatossági forma, amely egyszerűsége folytán mindenkinek megfelelő és érthető, ezért széles körben elterjedt a keresztények között, és mindenütt üdvös termést hozott.”

Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj érettünk!

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

A feladott skapulárét éjjel-nappal viselni kell!

Rövid ismertető+búcsúima itt olvasható.

Lourdes-i kilenced

         Szent II. János Pál pápa 1992-ben elrendelte, hogy február 11-e legyen a Betegek Világnapja. Az ellene elkövetett merényletet követően egyre inkább megtapasztalta a betegség keresztjét, s különös együttérzéssel fordul a betegekhez.
Erre a napra kilencedet tartunk a Lourdes-I Szűzanyához a betegekért, és a betek is önmagukért.

        Soubirous Szent Bernadettnek (Lourdes, 1844. február 17. +Nevers, 1879. április 16.) 1858. február 11. és július 16. között a Lourdes melletti Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt. Elragadtatásba esett, s egy ismeretlen ,,Hölgy'' ezeket mondta a tizennégy éves kislánynak: ,,Imádkozz a bűnösökért!'' -- ,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'' -- ,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.'' -- ,,Körmenetben jöjjetek ide.'' -- ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!'' Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja magából a vizet. A barlangnál történt jelenések és a forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták. Sokan mai is gyógyulást nyernek e forrásból.

         A Szűzanya páratlan szépsége átformálta Bernadett-et is erről Szeghy Ernő atya így ír:

Bernadett teste nem látott romlást,
ma is épen őrzik.

• Az egyik legmeglepőbb dolog az ő életében, hogy Hölgyének emléke átalakító hatást gyakorolt külső megjelenésére. Lassanként lehullott róla a parasztosság minden nyoma, s Bernadette megszépült. Annak előtte csupán nagy fekete szemeit lehetett szépnek mondani, ellenben a neversi Marie Bernarda nővér vonásai minden tekintetben megnemesedtek, bár a hasonlóság fiatalkori külsejével megmaradt, ő határozottan szépség lett. 

         A lourdes-i kilenced letölthető a Szeged-i Fogadalmi templom honlapjáról,
         innen.

       
         Bernadett életéről film is készült, amely megtekintehtő itt:
         Bernadett (1988)

Hozzád folyamodunk lourdes‐i Miasszonyunk, szeplőtelen Szűz Mária, nagy szükségünk és szorongattatásunk idején. Te jól tudod, milyen veszedelmek környékeznek minket minden oldalról. Nagy bizalommal fordulunk tehát hozzád és kérjük a te segítségedet és oltalmadat. Eszközöld ki számunkra a kegyelmet, hogy az evilági javakat megvessük, s az után törekedjünk, ami lelkünk üdvét szolgálja. Különösen légy segítségünkre szükségünkben, amiért most folyamodunk hozzád. Ámen.

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [13]

         37. Abban az évben, amelyben e földi életből eltávozni készült, mind néhány vele élő, mind pedig néhány távol tartózkodó tanítványának előre megmondta szentséges halála napját. A vele levőknek meghagyta, hogy erről senkinek ne beszéljenek, a távollevőknek pedig előre megadta, mi és milyen lesz számukra a jel, amikor majd lelke elhagyta testét. Halála előtt hat nappal kinyittatta sírját, majd hamarosan láz fogta el, és heves forróság kezdte gyötörni. Amikor így a gyöngeség napról napra elhatalmasodott rajta, a hatodik nap az imaterembe vitette magát. Az Úr testének és vérének vétele által megerősödve utolsó útjára, erőtlen tagjait tanítványai kezének segítségével tartotta fenn, és ég felé emelt kezekkel állt ott, amíg imádság közben végsőt sóhajtva kilehelte lelkét. Aznap két testvér nyert látomásban erről azonos kinyilatkoztatást: az egyik a monostorban tartózkodott, a másik távol volt. Azt látták, hogy cellájából egészen az égig egy szőnyeggel borított, számtalan lámpástól fényes, nyílegyenes út nyúlik keleti irányban. Egy tiszteletre méltó külsejű férfi állt ott. Égi fényesség világította meg felülről, és azt kérdezte, kinek az útja ez, amit most itt látnak. Azt felelték, nem tudják, mire ezt mondta nekik: „Ez az az út, amelyen az Úr kedveltje, Benedek az égbe megy” A szent férfiu halálát akkor, ahogy jelen levő tanítványai látták, a távollevők is megtudták, abból a jelből, amelyet előre megadott nekik. Keresztelő Szent János kápolnájában temették el, amelyet ő maga épített, miután Apolló oltárát ott lerombolta.
         38. Abban a barlangban, ahol Subiaco mellett lakott, még most is fényes csodákat tesz, ha a segítségét kérők hittel fordulnak hozzá. Csak a minap történt az az eset, amelyet most elmondok. Egy eszelős nő, aki értelmét egészen elvesztette, hegyen, völgyön, erdőn, mezőn kóborolt éjjel-nappal, és mindig csak éppen ott pihent meg, ahol kimerültsége nyugvásra kényszerítene. Egyik nap is, amikor így tébolyultan össze-vissza kószált, eljutott a szent férfiú, Benedek atya barlangjához. Mit sem sejtve belépett, és odatelepedett. És amikor reggel lett, olyan gyógyultan lépett ki onnan, mintha sohasem lett volna megháborodva, és egész életén át megmaradt az itt visszanyert épségben.

         Péter: Mit mondjunk arra vonatkozóan, hogy a vértanúk segítségnyújtásában legtöbbször azt tapasztaljuk: testük révén nem tanúsítanak olyan nagy jótetteket, mint ereklyéik által, és nagyobb jeleket visznek végbe ott, ahol nincsenek is eltemetve?
         Gergely: Nincsen kétség afelől, Péter, hogy ahol a szent vértanúk test szerint pihennek, ott sok csodajelet tudnak művelni, amint teszik is, és a tiszta lélekkel esdők javára számtalan csodát művelnek. De mivel a gyenge lelkeknek kétségük lehet afelől, vajon jelen vannak-e meghallgatásunkra ott, ahol testük szerint nincsenek jelen, ezért szükséges, hogy nagyobb jeleket vigyenek végbe azon a helyen, ahol jelenlétükkel kapcsolatban a gyenge lelkek kételkedhetnek. Azonban az Istenben megszilárdult lelkek hite is annál nagyobb érdemmel bír, mert tudják, hogy a vértanúk nincsenek ott test szerint, mégis készek a meghallgatásra. Maga az Igazság mondta ezt, hogy növelje a tanítványok hitét: „Ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.” (Jn 16,7) Bizonyos, hogy a vigasztaló Lélek egyszerre származik az Atyától és a Fiútól, miért mondja tehát a Fiú, hogy ő elmegy azért, hogy Az eljöjjön, hiszen a Fiútól sohasem távozik el? Mivel az Urat testben látó tanítványok mindig testi szemükkel kívánták őt látni, ezért helyesen mondja nekik: „Ha én el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el” - mintha világosan így mondaná: „Ha én test szerint el nem távozom tőletek, nem mutatom meg nektek, mi a Lélek szeretete. És ha nem szűntök meg engem testileg látni, sosem tanuljátok meg, hogy engem Lélek szerint szeressetek.
         Péter: Helyes, amit mondasz.
         Gergely: Ám hagyjuk abba kissé a beszélgetést, mert elérkeztünk mások cselekedeteinek elbeszéléséhez. Ezért most hallgatással gyűjtsünk erőt a további előadásokhoz.

Utószó

         Nagy Szent Gergely arról számol be, hogy amikor Szent Benedek Cassinum hegyére érkezett, és közösségének lakóhelyet keresve monostor alapításába fogott, első dolga volt, hogy Apolló szentélyét az oltár lerombolásával és a pogány liget kiirtásával Szent Mártonnak szentelt templommá alakítsa át. A cselekedet program és eszmény: a 6. század nyugtalan világának nyugati szerzetese, a pogánysággal és emberi gonoszsággal küzdő, aszkézisében egyensúlyt kereső Benedek a két évszázaddal korábban hasonló feladatokkal birkózó Márton égi pártfogásába ajánlja közösségét. Később az eszményt kereső szerzetesből is program és eszmény lesz: a benedeki Regula elterjedésével a Dialógusok 1. könyvének főhőse hosszú évszázadokra követendő példa és mérce lesz minden nyugati szerzetes életében.
         A két szent Montecassino alapításakor kötött „barátságának” gyümölcsei végigkísérik a nyugati szerzetesség történetét. Márton nem maradt adósa Benedeknek, a Regula szélesebb körben való elterjedésekor a szent püspök életének színhelyeiből (Ligugé, Marmoutier) bencés monostorok lettek. A nyugati szerzetesség egyik legsikeresebb reformja, a Cluny nevével fémjelzett megújulás idején a források arról tanúskodnak, hogy a monostorok felvirágzása a két szent, Márton és Benedek közbenjárásának köszönhető. Magyarországon immár több mint ezer éve, Benedek fiainak Szent Márton-hegyi megtelepedése óta alkot elválaszthatatlan egységet Márton és Benedek országot, egyházat, szerzetességet vigyázó, mennyei pártfogása.
         A kötetünkben közölt két életrajzot ezen az „égi barátságon” túl még sok hasonlóság köti össze. A 4. századi Galliát legalább annyi feszültség jellemzi, annyi probléma terheli, mint a ő. század első felének Itáliáját. Míg az előbbiben a frissen államvallássá lett kereszténység küzd a pogánysággal és az elvilágiasodással, addig az utóbbiban a Birodalom bukásával járó létbizonytalansággal és zűrzavarral kell szembenézniük a keresztényeknek. Mindkét mű zseniális író, nagy formátumú egyházi ember alkotása. Sulpicius Severus korának egyik legműveltebb arisztokratája, Nagy Szent Gergely pedig egyike a legnagyobb pápáknak, késői nyugati egyházatyaként a középkori teológia egyik megalapozója. Végül mindkét írás nem titkolt célja a példaadás: egy szerzetesi, keresztény életprogram megfogalmazása. Ennek eleven megtestesítői, zászlóvivői a művekben szereplő szentek: a keleti szerzetesség bűvöletében élő, de a Kelethez „felzárkózni” kívánó Nyugat szülöttei, akik sajátosan latin miliőben próbálnak példát adni ugyanarról, amiről az első nagy egyiptomi szerzetesnemzedék aszkétái – az értünk emberré lett Fiúisten, Krisztus naponta újrakezdett követéséről.

Forrás:

- Vége -

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész
         - tizenegyedik rész
         - tizenkettedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [12]

         35. Egyszer egy Sernandus nevű szerpap, annak a kolostornak apátja, amelyet annak idején Campaniában egy Liberius nevű nemesember alapított, szokása szerint látogatóba jött hozzá. El-ellátogatott ugyanis időnként a monostorba - mint olyan ember, aki ugyancsak át volt itatva a mennyei kegyelem bölcsességével -, hogy kedves szavakat váltsanak egymással, és az égi haza eledelét legalább így, vágyakozással kóstolgassák, mivel tökéletes élvezésével még nem tehették. Amikor pedig eljött az esti nyugalom ideje, Sernandus szerpap a torony alsó részében, a tiszteletre méltó Benedek pedig felső emeletén pihent le. Az alsó részből az emeletre nyitott feljáró vezetett. A torony előtti tágasabb épületben kettejük tanítványai tértek nyugovóra. A testvérek még pihentek, midőn Benedek, az Úr embere már virrasztva imádkozott az éjszakai imaóra előtt, és a mindenható Úrhoz könyörögve ott állt az ablaknál. A sötét éjben körülpillantva hirtelen azt látta, hogy egy felülről szétáradó fényesség teljesen eloszlatja az éj sötétségét, és akkora sugárözönben tündöklik, hogy ez a sötétben ragyogó világosság még a napot is elhomályosítja. E látványhoz aztán egy még csodálatosabb látvány csatlakozott; ahogy később ő maga elmondta, az egész világ úgy tárult szeme elé, mintha a nap egyetlen sugarába lett volna belefoglalva! És mialatt a tiszteletre méltó atya változatlanul e tündöklő ragyogásra szegezte szemét, látta, hogy Germanus capuai püspök lelkét az angyalok tüzes gömbben az égbe viszik. E nagy csodához tanút is akart szerezni, ezért Servandus szerpapot ismételten, kétszer-háromszor is, hangos kiáltásokkal hívta magához. Mikor ez – a nagy férfiúnál teljesen szokatlan kiáltozástól megzavarodva – felment hozzá, és ott körülnézett, még látta a fénynek egy csekélyke töredékét. Elámult a csodán, Isten embere pedig sorjában elmondta neki a történteket. Azonnal elküldött Cassinum [Cassino] városkába Theoprobushoz, egy istenfélő emberhez, hogy még az éjjel menesszen valakit Capua városába, és tudakoltassa meg, mi történt Germanus püspökkel, s vele is tudassa. Ez meg is történt. A küldött a főtisztelendő Germanus püspököt már holtan találta. Amikor gondosan utánajárt a dolognak, azt is megtudta, hogy pontosan akkor halt meg, amikor Isten embere az ő égbejutásáról értesült.

         Péter: Nagyon csodálatos, és bámulatra méltó dolog! Azonban azt, amiről szintén szó esett, hogy tudniillik mintegy egyetlen napsugárba foglalva tárult eléje az egész világ - minthogy ilyent sohasem tapasztaltam -, nem is tudom elképzelni. De mi módon történhet meg az is, hogy egy ember az egész világot láthassa?
         Gergely: Jól vésd az eszedbe, Péter, amit mondok: annak a léleknek, aki a Teremtőt látja, kicsiség minden teremtett lény! Mert ha a lélek egyszer, ha csak egy keveset is, meglát a Teremtő fényességéből, porszemnek tűnik előtte minden, ami teremtmény Hiszen a titkos látás fényében kitágul a lélek benseje, és annyira kiterjed Istenben, hogy felette áll a világnak; azaz a látó lelke önmaga fölé emelkedik. És amikor az Isten fényességében önmaga fölé ragadtatik, bensejében kitágul; mialatt pedig önmaga alá letekint, felmagasztaltatásában felfogja, micsoda csekélység is az, amit alacsony állapotában nem tudott felfogni. Az a férfiú tehát, aki szemlélte a tüzes golyót, s látta az égbe visszatérő angyalokat, ezt kétségkívül csak Isten fényében láthatta. Mi van tehát abban csodálnivaló, ha a világot összesűrítve látta az, aki felmagasztalásában, lelke ragyogásában a világon kívül volt? Ha pedig azt mondjuk: szeme előtt összezsugorodott a világ, ezzel nem azt állítjuk, hogy az ég és a föld zsugorodott össze, hanem hogy látomásában az ő lelke tágult ki. Istenben elragadtatva minden nehézség nélkül láthatott mindent, ami Isten alatt van. Abban a fényben, amely testi szeme előtt tündöklött, lelkében belső ragyogás gyúlt, s ez mintegy az égbe ragadta a látnok lelkét, s megmutatta neki, milyen csekélység mindaz, ami alatta van.
         Péter: Úgy látom, hasznomra vált, hogy nem értettem meg, amit korábban mondottál, minthogy így eszem lassúsága folytán, most részletesebbé vált magyarázatod. De mivel ezeket már világosan elém tártad, arra kérlek, térj vissza elbeszélésed fonalához.

         36. Gergely: Jó volna, Péter, a tiszteletre méltó atyáról még sokat elmondanom, de bizonyos dolgait szándékosan mellőzöm, mert azon vagyok, hogy még más emberek tetteit is elbeszélhessem. Azt azonban nem akarnám, hogy ne tudd: Isten embere a sok csoda mellett, amelyek fényében a világ előtt tündöklött, tanításának szavában is nem csekély mértékben ragyogott. Megírta ugyanis bölcs mértéktartásban kiváló, előadásában világos Reguláját a szerzetesek számára. Ha életét és jellemét valaki részletesebben akarja megismerni, e Regula tanításából megtudhatja mindazt, amit mint Mester tett. Mert e szent férfiú nem tudott mást tanítani, mint ahogy maga is élt!

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész
         - tizenegyedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [11]

         31. Volt egy gót ember, név szerint Zalla, az ariánus eretnekség híve. Totilának, a gótok királyának idején kegyetlenül dühöngött a katolikus egyház Istennek szentelt tagjai ellen, úgyhogy ha egy klerikus vagy szerzetes a szeme elé tévedt, kezei közül nem került ki épségben. Egy napon kapzsisága vágyától tüzelve zsákmány után lihegett, s ezért szörnyű kínzásokkal zaklatott, s különféle kegyetlenkedésekkel gyötört egy parasztembert. Ez végre is a kínoktól legyőzve azt vallotta, hogy mindenét Isten szolgájára, Benedekre bízta; így remélte, hogy legalább addig, amíg kínzója erről megbizonyosodik, felhagy a további kegyetlenséggel, és élete néhány órával meghosszabbodik. Erre Zalla valóban abbahagyta a parasztember gyötrését, ám karjait erős szíjjal lekötözve lova előtt kezdte hajtani, hogy mutassa meg neki, ki is az a Benedek, aki átvette a javait. A megkötözött kezű parasztember így előtte haladva elvezette a szent férfiú monostorához. Meg is találta Benedeket a monostor bejárata előtt, amint ott ült egyedül, és olvasott. A parasztember ekkor ezt mondta az őt kegyetlenül hajszoló Zallának: „Íme, akiről beszéltem; Benedek atya.” Zalla dühösen rátekintett, és elvetemült lelke esztelenségében azt gondolta, hogy most is olyan félelmet tud kelteni, mint máskor; ezért nagy hangon kiabálni kezdett, és mondta: „Kelj fel, kelj fel, és add vissza ennek a parasztnak a tulajdonát, amit átvettél tőle.” E szavakra Isten embere azonnal fölemelte szemét az olvasásból, ránézett, majd a parasztemberre is, aki ott állt megkötözve. Amikor rávetette szemét karjára, csodás módon oly gyorsasággal kezdett leoldódni a karjára erősített szíj, amilyen sebesen semmiféle emberi ügyességgel nem lehetett volna lebontani. Amikor az ember, aki megkötözve jött ide, hirtelen feloldva ott állt, Zalla megrettenve e nagy hatalom erejétől, a földre roskadt, kegyetlen, kemény nyakát Benedek lába elé hajtotta, és imádságába ajánlotta magát. Isten embere azonban fel se tekintett az olvasásból. Előszólította a testvéreket, s meghagyta nekik, hogy vezessék be Zallát, és lássák vendégül. Amikor visszahozták, figyelmeztette, hagyjon fel az esztelen kegyetlenkedéssel. Zalla megtörve távozott, és többé már nem merte zsarolni a parasztembert, akit az Úr embere nem érintéssel, hanem csak puszta tekintetével tett szabaddá. Lám, Péter, ez az, amit mondtam: azok, akik a mindenható Istennek igazán őszintén szolgálnak, néha csodát tudnak tenni hatalmuk erejével. Az ugyanis, aki ültéből fel sem kelve leszerelte a félelmetes gót vadságát, és a kötelékek csomóit, amelyek az ártatlan ember karjait fogva tartották, pusztán tekintetével eloldozta, éppen a csoda gyorsaságával bizonyítja előttünk, hogy hatalma folytán történt, amit cselekedett. S hogy milyen és mekkora csodát tudott tenni imájával, azt most rögtön el is mondom.

         32. Egyik nap Benedek a testvérekkel együtt mezei munkára ment. Ekkor egy parasztember jött a monostorba halott fia testével a karjában, elvesztésén keseregve, s Benedek atyát kereste. Amikor megmondták neki, hogy az atya a testvérekkel együtt a mezőn van, tüstént odavetette fia holttestét a monostor ajtaja elé, és a fájdalomtól szinte eszét vesztve elrohant a tiszteletre méltó atya keresésére. Isten embere ebben az órában már éppen visszatérőben volt a mezei munkáról a testvérekkel együtt. Amint a fiát-vesztett parasztember megpillantotta, kiáltozni kezdett: „Add vissza a fiamat, add vissza a fiamat!” Isten embere e szavakra megállt, és azt mondta: „Elvettem a fiadat?” Az ezt felelte: „Meghalt, jöjj, támaszd fel!” Isten szolgája ennek hallatára nagyon elszomorodott, és így szólt: „Hagyjatok, testvérek, hagyjatok. Ez nem a mi dolgunk, hanem a szent apostoloké. Miért akartok a vállunkra olyan terhet rakni, amelyet nem tudunk elviselni?” Ám az a nagy fájdalomtól űzve nem tágított, és esküdözött, hogy nem távozik addig, amíg Benedek fel nem támasztja a fiát. Isten szolgája erre megkérdezte: „Hol van?” „Íme, a monostor kapuja előtt fekszik a teste” - felelte az. Amint Isten embere odaért a testvérekkel, térdre ereszkedett, ráborult a gyermek testére, majd felegyenesedve kezét az ég felé tárta, és így szólt: „Uram, ne az én bűneimet nézd, hanem ennek az embernek a hitét, aki fia feltámasztását kéri. És add vissza kis testébe lelkét, amelyet kivettél belőle.” Alig fejezte be imádkozó szavait, a lélek visszatért, a gyermek egész teste megremegett, úgyhogy az összes jelenlévők láthatták, ahogy ott lélegzett, remegve a csodás megrendülés után. Azután kézen fogta, s életben és épségben visszaadta atyjának. Világos, Péter, hogy e csoda nem állott hatalmában Benedeknek, ezért könyörgött leborulva, hogy megtehesse.

         Péter: Minden úgy van, ahogy mondod. Világos, mert előadásodat tényekkel támasztod alá. De kérlek, oktass ki arról is, vajon a szent emberek mindent megtehetnek-e, amit akarnak, és vajon mindent ki is eszközölnek-e, amit óhajtanak.

         33. Gergely: Péter, ki áll ebben az életben magasabban Pálnál, aki a test ösztökéjét illetően háromszor kérte az Urat, és amit akart, mégsem kaphatta meg? Ezért el kell mondanom néked a tiszteletre méltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s aki gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott jönni hozzá, amikor Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment le eléje. Egyik nap szokása szerint megérkezett oda, és tiszteletre méltó testvére lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Amikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek – a szent társalgásban későre járt már az idő -, midőn testvére, az Istennek szentelt szűz, e szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlenegy felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés, és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletre méltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz, fejét lehajtva, könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre megértette, hogy villámlás, mennydörgés és hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Ő azt felelte: „Íme, kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott kimenni a házból. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére maradni kényszerült. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletre méltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon derült az idő, amint megérkezésekor volt. Isten akaratából viszont olyan csodával találta magát szemben, amely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs is csodálkozni való azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten.” (1Jn 4,16) Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.

         Péter: Megvallom, nagyon tetszik, amit mondasz.

          34. Gergely: Amikor aztán másnap a tiszteletre méltó szűz cellájába távozott, Isten embere is hazatért saját monostorába. De íme, három nap múlva, amikor éppen égre emelt tekintettel cellájában tartózkodott, látta nővére lelkét, amint testéből elszállt, és galamb képében az égi otthonba repült. Nagy dicsőségében együtt örvendett vele, himnuszokkal, dicsérő imával adott hálát Istennek, s halálát jelentette a testvéreknek is. Ezeket aztán tüstént el is küldte, hogy a holttestet a monostorba hozzák, s helyezzék el abban a sírboltban, amelyet már elkészített saját magának. Így történt, hogy akiknek lelke Istenben mindig egy volt, azoknak a testét még a sír sem választotta el.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [10]

         26. De úgy gondolom, azt sem szabad elhallgatnom, amit Antoniusnak, a kiváló férfinak elbeszéléséből tudtam meg. Elmondta ugyanis, hogy atyjának egyik gyermek szolgája elefantiázis nevű betegségbe esett. Haja kihullott, bőre is feldagadt, és az egyre elhatalmasodó betegséget nem tudta már titokban tartani. Atyja elküldte Isten emberéhez, s egészsége hirtelen helyreállt.

         27. Nem hallgathatom el azt sem, amit Peregrinus nevű tanítványa szokott mesélni. Egyszer egy hívő ember adósságának súlyától szorongatva csak egyetlen menekvést látott: ha elmegy Isten emberéhez, és elmondja neki, micsoda adósságteher nyomasztja. A monostorba ment tehát, megtalálta a mindenható Isten szolgáját, és közölte vele, hogy hitelezője keményen szorongatja tizenkét aranyért. A tiszteletre méltó atya azt felelte: neki nincs tizenkét aranya, de szükségében mégis jóságosan megvigasztalta: „Menj most el - mondta -, de két nap múlva gyere vissza, mert ma még nincs meg, amit neked adnom kellene.” E két nap alatt szokása szerint imába merült. Amikor harmadnap visszajött, akit az adósság szorongatott, a monostor gabonával teli ládája felett váratlanul tizenhárom aranyat találtak. Isten embere odahozatta, átadta a megszorult alamizsnakérőnek, és azt mondta: a tizenkettőt fizesse ki belőle, egyet pedig fordítson a maga hasznára.
         Most azonban már azokra térek vissza, amiket e könyv elején említett tanítványok közléséből tudtam meg. Egy férfi sokat szenvedett ellenfele áskálódásaitól. Ennek gyűlölete odáig fajult, hogy italába keverve mérget adott neki. Bár életét nem tudta kioltani, testszínét megváltoztatta az ital, úgyhogy a testén feltűnt foltok lepraszerűek voltak. Ám Isten emberéhez vezették, és hirtelen visszanyerte korábbi épségét: mihelyt ugyanis Benedek megérintette, bőrének minden foltja egyszeriben megszűnt.

         28. Abban az időben, amikor Campaniát keményen sújtotta az éhínség, Isten embere a különböző rászorulók között monostora összes javait szétosztotta, úgyhogy az éléskamrában szinte semmi sem maradt, csak egy üvegedényben kevéske olaj. Ekkor egy Agapitus nevű alszerpap jött oda, és hevesen könyörgött, hogy legalább valami csekély olajat adjanak neki. Az Úr embere, aki elhatározta: a földön mindent odaad, hogy az égben mindent megtarthasson, megparancsolta, hogy ezt a kis maradék olajat is adják oda neki. Az a szerzetes azonban, aki az éléstárat kezelte, hallotta ugyan a parancsot, de vonakodott végrehajtani. Amikor Benedek kisvártatva érdeklődött, vajon - parancsa szerint - odaadta-e, a szerzetes azt felelte, nem adta oda, mert ha ezt is odaadja, a testvérek számára semmi sem marad. Erre Benedek haragosan ráparancsolt a többiekre: az egész üvegedényt, amelyben az a kis olaj még megmaradt, dobják ki az ablakon, hogy ne maradjon semmi a monostorban az engedetlenség gyümölcséből. Így is történt. Az ablak alatt igen meredek mélység volt, zord sziklaszirtekkel. A kihajított üvegedény a sziklára esett, mégis oly tökéletes épségben maradt, mintha ki sem hajították volna: nem tört össze, és az olaj sem ömlött ki belőle. Isten embere megparancsolta, hozzák fel, és úgy, ahogy van, mindenestül adják oda a kérelmezőnek. Utána összehívta a testvéreket, az engedetlen szerzetest pedig hitetlensége és engedetlensége miatt mindannyiuk előtt megfeddette.

         29. Amikor a feddést befejezte, a testvérekkel együtt ott helyben imádságba merült. Ott, ahol a testvérekkel imádkozott, volt egy üres, lefedett olajoshordó. Mialatt a szent férfiú állhatatosan imádkozott, az olaj szintje megemelkedett, és még a fedőt is emelgetni kezdte. Amikor aztán megindult, és felemelkedett a fedő, a túlcsorduló olaj lefolyt a hordó szélén, és elárasztotta a helyiségnek még a padlózatát is, ahol leborultak. Amikor Isten szolgája, Benedek ezt meglátta, azonnal befejezte imáját, és erre az olaj is megszűnt a padlóra folyni. A kishitű és engedetlen testvért erre még kiadósabban figyelmeztette, hogy tanuljon hitet és alázatosságot. A testvér az üdvös figyelmeztetésre nagyon elszégyellte magát, mert amit a tiszteletre méltó atya a mindenható Úr erejével vele kioktatásban közölt, azt csodával is kézzelfoghatóvá tette. Nem volt többé senki, aki ígéretei felől kételkedni mert volna, hiszen egy és ugyanazon időpontban a szinte üres üvegedény helyébe Benedek olajjal telt hordót adott vissza.

         30. Egy nap, amikor Benedek Szent János kápolnája felé tartott, amely a hegy tetején állott, szembetalálkozott az ősellenséggel. Állatorvos alakját öltötte magára; szarutölcsért[1] és lovakra való lábbéklyót vitt magával. Amikor Benedek megkérdezte tőle: „Hová mégy?” - azt felelte: „A testvérekhez megyek, hogy italt adjak nekik.” A tiszteletre méltó Benedek csak ment tovább, hogy imádkozzék. Miután imádságát befejezte, sietve visszatért. A gonosz lélek pedig egy idős szerzetest talált ott, amint vizet merített. Tüstént megszállta, a földre teperte, és iszonyúan kínozni kezdte. Amint Isten embere visszaérkezett imádságából, látja ám, milyen kegyetlenül gyötrődik. Csak arcul ütötte, és ezzel azonnal kiűzte belőle a gonoszt, úgyhogy az nem mert többé visszatérni hozzá.

         Péter: Szeretném tudni, hogy az ilyen nagy csodákat mindig az imádság erejével vitte-e véghez, vagy néha pusztán akaratának kinyilvánításával cselekedte.
         Gergely: Akik odaadó lélekkel ragaszkodnak Istenhez, mindkét módon szoktak csodákat művelni, úgy, ahogy a szükség kívánja. Néha az ima erejével tesznek csodákat, máskor pedig csak erejük által. János ugyanis ezt mondja: „Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1,12) Hogyan csodálkoznánk tehát azon, hogy hatalmuknál fogva csodajeleket tudnak tenni azok, akik e hatalom erejében Isten gyermekei? Hogy valóban mindkét módon tesznek csodát, azt Péter is tanúsítja, aki a halott Thabitát imádsága által támasztotta fel (ApCsel 9,40), a hazug Ananiást és Szafirát ellenben úgy adta át a halálnak, hogy korholta őket. Nem olvassuk ugyanis, hogy halálukat megelőzően imádkozott volna, csak azt, hogy elkövetett hibájukért megfeddte őket. Valóban úgy van tehát, hogy néha hatalmánál fogva, néha pedig imádsággal hajtotta végre a csodákat, minthogy ezeket feddéssel fosztotta meg életüktől, amannak meg imádsággal adta azt vissza. - Benedeknek, Isten szolgájának még két csodatettét adom most elő. Ezekből világosan kitűnik, hogy az egyiket Istentől kapott hatalmánál fogva, a másikat pedig az ima erejével hajtotta végre.
___________________________
[1] Ezzel öntötték a beteg állat szájába az orvosságot.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [9]

         22. Egyszer egy hívő ember arra kérte, hogy a Terracina város mellett fekvő mezei jószágán építsen monostort, s küldje oda tanítványait. A tiszteletre méltó atya ebbe beleegyezett, kijelölte a testvéreket, apátot nevezett ki, és perjelt is állított. Amikor elindultak, ígéretet tett nekik, mondván: „Menjetek csak, majd egy napon én is elmegyek, és megmutatom, hol építsétek fel az imatermet, hol a testvérek ebédlőjét, hol a vendégszobát, illetve mindazt, ami csak szükséges.” Áldást kaptak, s azonnal útnak is indultak. Nagyon várták aztán a megállapított napot, és előkészítettek mindent, ami csak szükségesnek látszott azok számára, akik esetleg együtt érkeznek a jeles vendéggel, az atyával. Azon az éjjelen, amely a megígért napra virradt, Isten szolgájának, akit ott apátnak rendelt, és perjelének, megjelent álmukban az Úr embere, és pontosan megmutatta az egyes helyeket, hol mit kell építeni. Amint felkeltek álmukból, kölcsönösen elmondták egymásnak, amit láttak. Azonban nem adtak teljességgel hitelt a látomásnak, és csak várták Isten emberét, ahogy megígérte nekik. Amikor Isten embere a kijelölt napon nem érkezett meg, szomorúan mentek el hozzá, és mondták: „Vártunk rád, Atyánk, hogy ígéreted szerint eljössz, és megmutatod, mit hol kell építenünk, s nem jöttél.” Erre ő ezt mondta nekik: „Miért mondjátok ezt, testvérek, miért? Hát nem mentem el, ahogy megígértem?” „Mikor jöttél el?” - mondták neki. Ő ezt felelte: ,Hát nem jelentem meg mindkettőtöknek álmotokban? És nem jelöltem ki az egyes helyeket? Menjetek csak vissza, és ahogy a látomásban hallottátok, építsétek meg a monostor összes helyiségeit.” Amint ezt hallották, igen elcsodálkoztak. Visszatértek a szóban forgó mezei jószágra, és úgy építették fel az összes termet, ahogyan arról a látomásból értesültek.

         Péter: Szeretném tudni, mi módon történhetett az, hogy távol volt, és álmukban adott nekik feleletet, amit ők látomásban hallottak és értettek meg.
         Gergely: Mi az, Péter, amit az események rendjét kutatva kétségbe vonsz? Hiszen világos dolog, hogy a lélek mozgékonyabb természetű, mint a test. És az Írás tanúsága alapján tudjuk azt is, hogy a próféta a levegőbe emeltetve az étellel együtt Júdeából Káldeában ért földet, s ott az étellel a másik prófétát ellátta, majd hirtelenében újra Júdeában találta magát (Dán 14,32-38). Ha tehát Habakuk test szerint egy pillanat alatt oly messzire jutott, és elvitte az ételt, mi csodálnivaló azon, ha Benedek azt a kegyelmet kapta, hogy lélekben ment oda, és az alvó testvérekkel lélekben közölte a szükségeseket? Amint a próféta a test táplálására testileg tette meg az utat, ugyanúgy Benedek a lelkek életének elrendezésére lélekben jutott el távolba.
         Péter: Megvallom, szavaid megszüntették lelkem kétkedését. Ám szeretném azt is tudni, milyen volt ez a férfiú mindennapos beszédében.

         23. Gergely: Mindennapos beszédmódja, Péter, nem volt híjával a magasabb erőnek, Mert akinek szíve odafent lakozott, annak ajkáról sem hangzott el hiábavaló szó. Ha pedig valamit nem ítélkezésképpen, hanem csak fenyegetés gyanánt mondott is, olyan ereje volt szavának, mintha nem lehetőségképpen és feltételesen, hanem már végső döntés módján szólt volna. Lakott ugyanis monostorától távolabb két, Istennek szentelt nő a saját házában. Előkelő származásúak voltak. Az élethez szükséges külső dolgokban egy jámbor férfi volt szolgálatukra. Amint azonban némelyekben a származás nemessége gyakran a lélek nemtelenségét szüli, úgyhogy fenn hordják az orrukat, mivel másoknál többnek gondolják magukat: így az említett jámbor nők sem tartották kellően féken a nyelvüket, és ezt az istenfélő férfit, aki külső ügyeikben szolgálatokat tett nekik, oktalan beszédeikkel gyakran haragra ingerelték. Amikor már eleget tűrte az ilyen dolgokat, elment Isten emberéhez, és elmondta neki, mennyi szidalomban volt már része. Isten embere, hallva a panaszt, tüstént megüzente nekik: „Fékezzétek a nyelveteket, mert ha nem javultok meg, kiközösítelek benneteket!” A kiközösítési határozatot nem mondta ki rájuk végzésszerűen, hanem csak kilátásba helyezte. A nők ellenben semmit sem változtattak régi magatartásukon, s néhány napon belül meghaltak. A templomban temették el aztán őket. Amikor pedig ebben a templomban szentmisét mutattak be, és a szerpap szokás szerint kiáltotta: „Aki nem áldozik, adjon helyt másoknak”, dajkájuk, aki helyettük felajánlotta az áldozati adományt az Úrnak, látta ám, hogy kiszállnak sírjukból, és eltávoznak a templomból. Amikor aztán máskor is tapasztalta, hogy a szerpap kiáltó szavára kimentek, nem maradhattak a templomban, eszébe jutott, amit Isten embere mondott nekik még életükben, hogy tudniillik megfosztja őket a hívek közösségétől, ha erkölcseiket és beszédeiket meg nem változtatják. Ezt nagy szomorúsággal tudtára adták Isten emberének is, aki erre azonnal saját kezűleg adott áldozati adományt, s így szólt: „Menjetek és ajánljátok fel értük az Úrnak ezt az adományt, s nem lesznek többé kiközösítve.” Amikor a felajánlást megtették értük, és a szerpap szokás szerint kiáltotta: „akik nem áldoznak, távozzanak a templomból”, többé már nem volt látható. Hogy kimentek volna a templomból. Így kétségtelenül világossá vált, hogy Isten szolgájától visszakapták a hívekkel való közösséget, mert már nem távoztak el azok közül, akik a közösségtől nem voltak megfosztva.

          Péter: Nagyon csodálatos, hogy egy - ámbár tiszteletre méltó és szent, de mégiscsak még ebben a romlandó testben járó - ember lelkeket szabadíthatott meg, jóllehet azok már a láthatatlan ítélet alatt voltak.
         Gergely: De hát nem volt-e, Péter, még ebben a testben az is, aki hallotta: „Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,19)? Az ő szerepét most mind a kötésben, mind az oldásban azok nyerik el, akik hit és erkölcs dolgában a kormányzás szent hivatalát birtokolják.
         De hogy ilyen nagy dolgokra legyen képes a földből vett ember, az ég és föld teremtője jött le az égből a földre; és hogy a test ítélhessen a lelkek fölött, ezt is kegyes volt megadni az emberekért testté lett Isten; mivel a mi gyöngeségünk éppen azzal emelkedik maga fölé, hogy Isten ereje önmaga alá szállva gyengévé lett.
         Péter: A csodajelek erejével összhangban van szavaid ésszerűsége.

         24. Gergely: Egyik nap egy fiatal szerzetese, aki túlságosan szerette a szüleit, lakóhelyükre indult, de áldás nélkül távozott a monostorból. Alighogy hazaért hozzájuk, aznap meg is halt. Amikor aztán eltemették, másnap a sírból kivetve találták testét. Újra eltemették. Ám a következő napon is csak kivetve, temetetlenül találtak rá, ahogy előzőleg. Erre aztán sietve Benedek atyához mentek, és nagy sírás közepette arra kérték, fogadja újra vissza kegyébe. Isten embere azonnal saját kezével adta át nekik az Úr testét, és azt mondta: „Menjetek, és tegyétek a keblére[1]  az Úr szent testét, aztán így fektessétek a sírba.” Ahogy ez megtörtént, a föld befogadta testét, magában is tartotta, és többé nem vetette ki. Gondold csak meg, Péter, milyen érdemekkel állhatott az Úr Jézus Krisztus előtt ez a férfi, hogy még a föld is kivetette annak testét, aki nem volt Benedek kegyében.
         Péter: Világosan látom, és nagyon csodálkozom.

         25. Gergely: Egyik szerzetese teljesen a kószálásra adta magát, és nem akart megmaradni a nionostorban. Amikor Isten embere ezért többször is megintette, az pedig egyáltalán nem hajlott rá, hogy a közösségben megmaradjon, sőt folytonosan alkalmatlankodó kéréseivel zaklatta, hogy engedje ki: egyik napon a tiszteletre méltó atya, megunva erőszakosságát, haragosan ráparancsolt, hogy távozzék. Amint kilépett a monostorból, egy tátott szájú sárkánnyal találkozott az úton. Amikor a sárkány, amely megjelent előtte, fel akarta falni, remegve és lihegve kezdett hangosan kiáltozni, és mondta: „Siessetek, siessetek ide, mert a sárkány el akar nyelni!” Az odafutó testvérek a sárkányt nem látták ugyan, a remegő, lihegő szerzetest ellenben visszavezették a monostorba. Mindjárt meg is ígérte, hogy soha többé nem távozik a monostorból. Ettől az órától kezdve meg is tartotta ígéretét, minthogy a szent férfiú imádságára maga előtt látta azt a sárkányt, amelyet addig látatlanul követett.
_____________
[1]  Ebben a korban szokás volt, hogy a halott keblere tették az Úr testét.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [8]

         18. Egyszer a mi Exhilaratusunkat, akit szerzetes korában te is ismertél, ura elküldte, hogy vigyen el Isten embere számára a monostorba két, borral teli faedényt, amelyet közönségesen flasco néven hívnak. Az egyiket el is vitte, a másikat azonban útközben elrejtette. Isten embere, aki előtt a rejtett cselekedetek sem maradtak titokban, az egyet hálával fogadta, de a fiút távozóban ezekkel a szavakkal figyelmeztette: „Vigyázz, fiam, abból a flaskóból, amit elrejtettél, ne igyál, hanem döntsd oldalára, de óvatosan, és majd megtapasztalod, mi van benne.” A fiú nagy zavarban távozott Isten emberétől. Visszatértében mégiscsak ki akarta próbálni, amit hallott; ezért valóban oldalára döntötte a flaskót, és mindjárt egy kígyó mászott ki belőle. Így a nevezett Exhilaratus azáltal, amit a borban talált, megrettent az elkövetett rossztól.

         19. Volt a monostortól nem messze egy falu, amelynek nagyszámú lakóját Benedek hithirdető szava térítette a bálványok tiszteletéről Isten hitére. Élt itt néhány, Istennek szentelt nő is. Lelki gondozásukra Isten szolgája, Benedek gyakran odaküldte a testvéreket. Egyik nap is küldött így valakit hozzájuk a szokott módon. Ámde a szerzetes, akit küldött, a buzdító beszéd végeztével a nővérek kérésére kendőket fogadott el tőlük, és keblébe rejtette őket. Amikor hazaérkezett, Isten embere azonnal keserű, heves szavakkal dorgálni kezdte: „Hogyan fészkelte be magát be kebledbe a gonoszság?” Ő elámult, és megfeledkezve tettéről, nem tudta, miért kapja a feddést. Erre Benedek azt mondta neki: „Nem voltam-e én is ott, amikor Isten szolgálóleányaitól kendőket kaptál, és elrejtetted őket kebledben?” Mire ő tüstént lába elé borult, és megbánta, hogy oktalan módon cselekedett, a keblébe rejtett kendőket pedig eldobta.

         20. Egy alkalommal, amikor a tiszteletre méltó atya testi eledelt vett magához az esti órákban, az egyik szerzetes, egy ügyvéd fia tartotta kezében asztala előtt a világosságot. Amíg Isten embere így étkezett, az pedig - szolgálva neki a világossággal - ott állt mellette, lelke mélyén a gőg szellemétől eltelve csendben ezeket forgatta és mondogatta magában: „Kicsoda ez, aki mellett étkezés közben most itt állok, és szolgálatképpen tartom neki a világosságot? Ki vagyok én, hogy az ő szolgája legyek?” Az Úr embere erre tüstént feléje fordult, s keményen korholni kezdte, mondván: „Jelöld meg szívedet, testvér! Hogyan ilyeneket? Jelöld meg szívedet!” Aztán mindjárt hívatta a testvéreket, és megparancsolta, hogy vegyék ki kezéből a világosságot. Neki pedig meghagyta, hagyja abba szolgálatát, és maradjon ülve az alatt az idő alatt. Amikor a testvérek faggatták, mi van a szívében, sorjában előadta, mennyire eltöltötte őt a büszkeség szelleme, és hogy milyen szavakat mondott csendben, magában gondolkodva Isten embere ellen. Erre mind világosan láthatták, hogy a tiszteletre méltó Benedek előtt semmi sem maradhat titokban, hiszen meghallja még az elgondolt szavakat is.

          21. Máskor Campaniának ugyanezen a vidékén éhínség tört ki, és mindenki szenvedett az élelemhiánytól. Benedek monostorában sem volt már búza. A kenyér szinte teljesen elfogyott már, úgyhogy étkezés idejére mindössze öt darabot találtak a testvéreknek. A tiszteletre méltó atya szomorúan nézte őket, és kislelkűségüket szelíd feddéssel akarta gyógyítani, illetve ígéretével felemelni, ezért így szólt hozzájuk: „Miért szomorkodik lelketek a kenyér hiánya miatt? Ma ugyan kevés van, de a holnapi nap folyamán már bőven lesz.” Másnap valóban kétszáz véka lisztet találtak zsákokban a monostor kapuja előtt, de hogy ezt kiknek a közreműködésével küldte a mindenható Isten, az még ma is titok. Amikor a testvérek ezt meglátták, hálát adtak Istennek, és megtanulták: nem szabad kételkedniük többé, még szükségben sem, afelől, hogy bőségben meglesz mindenük.

         Péter: Mondd meg, kérlek: azt kell-e hinnünk, hogy Isten szolgájában állandóan megvolt a prófétálás szelleme? Vagy esetleg csak időnként töltötte el lelkét a prófétai szellem?
         Gergely: A prófétaság szelleme, Péter, a próféták lelkét nem mindig világítja át, amint a Szentlélekrő1 írva van: „ott fú, ahol akar” (Jn 3,8), ugyanígy tudnunk kell, hogy akkor fúj, amikor akar. Innen van, hogy amikor a király megkérdezte Nátánt, megépítheti-e a Templomot, az először igent mondott, később ellenben megtiltotta neki (vö. 2Kir 7). Innen van az is, hogy amikor Elizeus látta a síró asszonyt, de az okot nem tudta, ezt mondta szolgájának, aki vissza akarta tartani az asszonyt: „Hagyd csak, mert keserűségben van a lelke, s az Úr elrejtette előlem, nem tárta fel előttem.” (5Kir 4,2) A mindenható Isten ezt nagy szeretetéből rendeli így Mert azzal, hogy a prófétai szellemet egyszer megadja, máskor pedig megtagadja, ezzel a prófétálók lelkét részint a magasságokba emeli, részint pedig megőrzi az alázatosságban, hogy így, amikor megkapják a lelket, lássák, mik lesznek Isten által, amikor meg nincs már bennük a prófétai szellem, felismerjék, mik önmagukban.
         Péter: Ahogy ezt mondod, nagyon ésszerűnek látom, hogy így van. De folytasd, kérlek, elbeszélését mindannak, ami csak eszedbe jut a tiszteletre méltó atyáról, Benedekről.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész
         - hetedik rész