Oldalak

2012. dec. 28.

Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni (Mt 2,18)

Szent Quodvultdeus püspök[*] beszédeiből 
(Sermo 2 de Symbolo: PL 40, 655) 

Beszélni sem tudnak még, és máris megvallják Krisztust 

      Megszületik a kicsiny Gyermek, a nagy Király. Eljutnak hozzá messze vidékről a bölcsek; jönnek, hogy hódoljanak annak, aki még jászolban fekszik, de égen és földön uralkodik. Amikor a bölcsek hírt adnak a megszületett Királyról, Heródes megdöbben, és hogy el ne veszítse uralmat, meg akarja ölni. Pedig, ha hinne, itt is nyugodtan, a másik életben pedig vég nélkül uralkodnék. 
      Heródes, miért ijedsz meg attól, hogy Király születéséről hallasz? Nem azért jön ő, hogy téged kisemmizzen, hanem hogy legyőzze a sátánt. Te azonban nem tudod ezt megérteni, ezért zavarodol meg és dühöngsz; és hogy elpusztítsd azt az egyet, akit halálra keresel, kegyetlenül annyi gyermek halálát okozod. 
      Még a jajveszékelő anyák vagy a kicsinyeik tetemét sirató édesapák iránti szánakozás sem tart vissza, sem a kisdedek sivalkodása és nyögése. Megölöd a kicsinyeket testileg, mert téged megöl a szívbeli félelem. Azt gondolod: ha végrehajtottad, amit kívánsz, hosszú ideig élhetsz, pedig magát az Életet törekszel megölni. 
      A kegyelemnek az a kicsiny, mégis hatalmas forrása viszont, aki még csak jászolban fekszik, de téged már a trónodon megrémít, felhasznál terveiben – noha azokat fel sem foghatod –, és megszabadítja a lelkeket az ördög rabságából. Azoknak a fiait, akik most ellenfelei, fölvette az örökbefogadottak sorába. 
      A kisdedek, bár öntudatlanul, Krisztusért halnak meg, a szüleik pedig megsiratják mint vértanúkat, akik elszenvedték a halált: Krisztus mégis hiteles tanúivá teszi őket, akik még beszélni sem tudnak, íme, hogyan uralkodik az, aki eljött, hogy így uralkodjék! Íme, szabadít már a Szabadító, és üdvöt ad az Üdvözítő! 
      De te, mit sem tudsz erről, Heródes, csak megriadsz és kegyetlenkedsz. És miközben tombolsz dühödben a kicsinyek ellen – magad se tudod –, máris hódolsz őneki. 
      Ó, micsoda kegyelmi ajándék! Milyen érdemeik alapján jutottak a kisdedek e győzelemre? Beszélni sem tudnak még, és máris megvallják Krisztust! Karjaikat még harcra sem tudjak emelni, de máris elragadják a győzelem pálmáját. 

Himnusz 

A zsarnok hallja és remeg: 
Királyoknak Királya jön, 
ő lesz úr Izrael fölött, 
és ül majd Dávid trónusán. 

A hírtói őrjöng és üvölt: 
„Utódom itt van, és elűz! 
Csatlós, eredj, acélt ragadj, 
 a bölcsőket vérrel füröszd!” 

Mi haszna ennyi szörnyűség, 
Heródes, mit segít a bűn? 
Kitér a pusztulás elől 
az egy Krisztus sértetlenül. 

Ó kis virágok, vértanúk, 
kiket már fénynek hajnalán 
a Krisztus-üldöző letört, 
mint feslő rózsát vad szelek, 

ti vagytok első áldozat 
a Krisztus báránykáiból; 
oltár alatt, ártatlanok, 
pálmafüzérrel játszotok. 

Világra kit szült tiszta Szűz, 
dicsérünk téged, Jézusunk, 
Atya s Szentlélek, áldva légy 
most és örökre szüntelen. Amen. 

      Istenünk, az Aprószentek a mai napon nem szóval, hanem vértanúhalálukkal hirdetik dicsőségedet. Add, kérünk, hogy beléd vetett hitünket ne csak szavunkkal valljuk, hanem életünkkel is tanúsítsuk. 
____________________________________
[*]Szent Quodvultdeus (=amit Isten akar) püspök hitvalló + 470 körül. Karthágói érsek, akit Genzerik vandál király papjaival együtt vitorla- és kormánynélküli rozzant hajókra rakatott és kilökött a nyílt tengerre. Minden remény ellenére Nápolyban kötöttek ki, itt halt meg a szent érsek.

2012. dec. 18.

A vágyakozás egyben imádság is

Szent Ágoston püspöknek a zsoltárokról szóló fejtegetéseiből 
(In ps. 37, 13-14: CCL 38, 391-392) 

A vágyakozás egyben imádság is 

      Keserűen jajgatok szívem fájdalmában (Zsolt 38[37],9). Van rejtett jajgatás, amelyet nem hall meg az ember. Ha azonban valamely vágyakozás ereje annyira hatalmába ejti a szívet, hogy érthető szóban kinyilvánul az ember belső sebe, akkor aki hallja, rögtön okot keres, és azt mondja magában: Ez az ember talán ezért jajgat, és talán ez történt vele. Ki értheti meg, hacsak nem az, akinek szeme láttára és füle hallatára kesereg? Azért jajgatok szívem fájdalmában, mondja a Zsoltáros, mivel az emberek, ha néha meg is hallják az ember jajongását, többnyire csak a test jajgatását hallják, a szív fajdalmának jajszavát pedig nem hallják. 
      És ki értette meg, hogy miért jajgatott? Íme, azt fűzi hozzá: Uram, előtted áll minden vágyam (Zsolt 38 [37], 10). Nem az emberek előtt, akik nem láthatják a szívet, hanem előtted áll minden vágyam. Ha előtte áll vágyad, az Atya, aki a rejtekben is lát, teljesíti is azt neked. 
      Íme, vágyakozásod egyben a te imádságod is. Ha folyamatos ez a vágyakozás, folyamatos az imádság is. 
      Nem hiába említette az Apostol a szüntelenül imádkozókat. Vajon szüntelenül térdet hajtunk, testünkkel a földre borulunk vagy felemeljük a kezünket, mivel azt mondja nekünk: Imádkozzatok szüntelenül? (1Tessz 5,17). Ha pedig azt állítjuk, hogy így imádkozunk, gondolom, szüntelenül ezt meg nem tehetjük. 
      Van más szüntelen, belsőbb imádság, és ez a vágyakozás. Bármi mást cselekszel, ha vágyod azt a nyugalmat, nem szűnik meg imádságod. Ha nem akarod, hogy megszűnjék imádságod, ne akard megszüntetni vágyakozásodat. 
      Folyamatos vágyakozásod a te folyamatos szavad. Hallgatni fogsz akkor, ha megszűnik szereteted. Kik hallgattak? Azok, akikről szól a Szentírás: A gonoszság elhatalmasodásával sokakban kihűl a szeretet (Mt 24,12). 
      A megfagyott szeretet: a szívek csendje. A lángoló szeretet: a szívek kiáltozása. Ha a szereteted mindig megmarad, mindig kiáltozol. Ha mindig kiáltozol, mindig vágyakozol. Ha vágyakozol, a nyugalomra emlékezel. 
      Előtted áll minden vágyam. Mit jelent, hogy vágyódásod előtte áll, és ugyanakkor maga a jajgatásod nincsen előtte? Hogyan lehet ez, amikor a vágyódásnak és az óhajtásnak szava a jajgatás? 
      Ezért folytatódik így: És panaszom előtted nincsen rejtve. Előtted nem elrejtett, az emberek előtt azonban elrejtett. Látjuk tehát, hogy így szól Isten alázatos szolgája: És panaszom előtted nincsen rejtve. 
      Látjuk néha nevetni is Isten szolgáját. Vajon meghalt volna akkor a szívében ama vágyakozás? Nem. Hiszen ha vágyakozás lakozik benne, ott lakozik a sóhajtás, a jajgatás is. Nem mindig jut el ez az emberi fülekbe, de sohasem kerüli el Isten fülét. 

Sandro Botticelli: Szent Ágoston című festménye (Wikipédia)


2012. dec. 17.

Amire vágyakozunk, már birtokoljuk

Simone Weil: 
Vágyakozni - tárgytalanul 

      Tisztulni nem más, mint elválasztani egymástól a jót és a kívánságot. 

      Le kell ereszkednünk a vágyak forrásához, hogy az energiát elszakítsuk a vágy tárgyától. Ott a vágyak igazak: megannyi energia. A tárgyuk hamis. De elmondhatatlanul fájdalmas szakítást jelent lélekben a vágynak és a vágy tárgyának elválasztása. 

      Ha leereszkedünk önmagunkban, úgy találjuk, hogy pontosan azt, amire vágyakozunk, már birtokoljuk. 

      Ha egy konkrét (halott) lény után vágyakozunk, vágyakozásunk egy mindenki mástól különböző, korlátok közé szorított lényre irányul, szükségszerűen egy halandóra, épp őutána vágyakozunk, őrá, aki... stb., röviden arra a lényre, aki meghalt ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában. Nos, őt birtokoljuk is - mint halottat. Ha pénzre vágyakozunk egy (hivatalosan hitelesített) érmét, bankjegyet kívánunk, valamit, amit csak ilyen vagy olyan feltételek közt lehet megszerezni, tehát csak annyiban kívánjuk, amennyiben... Nos, amennyiben már a miénk. 

      A szenvedés és az üresség ilyenkor a vágy tárgyainak létezésmódja. Távolítsuk el a valótlanság fátylát, nyomban meglátjuk, hogy így adva vannak számunkra. Mikor ezt látjuk, még szenvedünk, de már boldogok is vagyunk. 

      Ha eljutnánk oda, hogy átlássuk, mit veszített a fösvény, amikor kincsesládáját ellopták; sokat megértenénk. 
      Lauzun és a lövészkapitányi rang. Inkább akart fogolyként lövészkapitány lenni, mint lefokozva szabad ember. 
      Minden a ruhákon múlik. „Szégyellték, hogy mezítelenek.” [1]

      Elvesztünk valakit, szenvedünk amiatt, hogy a halott, a távollevő képzeletbeli, valótlan lénnyé változott. Pedig a vágy, amellyel vágyakozunk rá, nagyon is valóságos. Ereszkedjünk le magunkba, ahol ez a nagyon is valóságos vágy fészkel. Éhség: ételeket csak elképzelünk, de maga az éhség valóságos: foglalkozzunk az éhséggel. A halott jelenléte elképzelt dolog, ám a távolléte valóság; mostantól fogva így lesz jelen. 
      Nem kell keresnünk az ürességet, mert Istent kísértenénk, ha számítanánk a természetfölötti kenyérre, amely betöltheti. De menekülnünk sem kell előle. 
      Az üresség a legtökéletesebb teljesség, csakhogy nekünk ezt nem szabad tudnunk. Abból látszik ez, hogy egy percre maga Krisztus is teljesen elveszítette ezt a szeme elől. Lényem egy részének tudnia kell, de a többi nem tudhatja, mert ha azok is tudnák, akkor nem beszélhetnénk többé ürességről. 
      Krisztusnak része volt minden emberi nyomorúságban, a bűnt kivéve. De része volt mindabban, ami az embert esendővé, a bűnre hajlandóvá teszi. Az üresség tesz minket hajlandóvá a bűnre. Minden bűn kísérlet arra, hogy az ürességet betömjük. Így az én csupa-szenny életem közel van az ő tökéletesen tiszta életéhez, és ugyanez áll az enyémnél sokkalta alacsonyabb rendű életekre is. Ha még oly mélyre bukom, akkor sem kerülnék tőle messzire. De ha elbukom, erről nem tudhatok többé. 

      Hosszú távollét után viszontlátom egy barátomat, kezet szorítunk. Ügyet sem vetek arra, hogy ez a tapintó szerveim számára jóleső érzést vagy fájdalmat jelent: amint a vak közvetlenül a tárgyakat érzékeli a botja végén, én közvetlenül barátom jelenlétét érzékelem. Ugyanígy alakul az életkörülményeimnek - bármilyenek is - és Istennek a kapcsolata. 
      Ez azt is jelenti, hogy sohasem kell a fájdalomra vigasztalást keresni. Mert a boldogság túl van a vigasztalás és a fájdalom birodalmán. Másfajta érzékeléssel észleljük, amint más a tárgyaknak egy bot vagy más eszköz segítségével történő érzékelése meg a szó szoros értelmében vett érintés. Ez a másfajta érzékelés a figyelem áthelyezése révén alakul ki bennünk, amelyre egy sajátos iskolázottság vezet el. Ebben lelkünk egészének, de a testünknek is részt kell vennie. 
      Ezért van megírva az evangéliumban: „Mondom nektek, hogy ezek megkapták jutalmukat”. Nincs szükség fájdalomdíjra. Az üresség érzékelése vezet el az érzékelésen túlra. 

      Szent Péter tagadása. Aki azt mondja Krisztusnak: én hűséges maradok hozzád, ezzel már meg is tagadta, mert a hűség forrását magában kereste, nem a kegyelemben. Szerencsére, mivel választott volt, ez a tagadás nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, őelőtte is. Hány más ember életében megesnek efféle hencegések - anélkül, hogy valaha is megértenék, mi megy végbe bennük. 
      Nehéz volt Krisztushoz hűségesnek lenni. Üres hűség volt ez. Sokkal könnyebb a halálig hűnek lenni - Napóleonhoz. Sokkal könnyebb volt később a vértanúknak hűségesnek maradniuk, mert megvolt már az egyház, ez az evilági ígéreteket is felsorakoztató erő. Azért szokás halálba menni, ami erős, nem azért, ami gyenge. Vagy legalábbis azért, ami e pillanatban gyenge ugyan, mégis erő dicsfénye ragyogja be. Aki Napóleonhoz hűséges volt az ő Szent Ilona szigeti tartózkodása idején, annak a hűsége nem volt üres. Ha olyasmiért halunk meg, ami erős, szükségképpen elveszítjük a halál keserűségét. Egyúttal minden érdemét is. 
      Ha egy emberhez könyörgünk, kétségbeesett kísérletet teszünk arra, hogy kérésünk hevességével az ő saját értékrendjét egy tőle idegen csapásra tereljük. Ha Istenhez könyörgünk, épp ellenkezőleg az isteni értékeket próbáljuk saját lelkünkbe átkormányozni. Messze vagyunk attól, hogy a lehető leghevesebben azokra az értékekre gondoljunk, amelyekhez magunk ragaszkodunk. Ez a belső üresség állapota. 
Jelenits István fordítása

[1] Valószínűleg a bűnbeesés bibliai történetére utal (Genezis, 3,7.). (A fordító megjegyzése) ____________________

Forrás:
Simone Weil - Jegyzetfüzet
Új Ember, 2003

2012. dec. 16.

Jézust várva

Panov apó különös napja 
Lev Tolsztoj

       Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították. 
      Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen, mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte. 
      De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsony este volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házam. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. „Bizony, bizony.” - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni. 
      Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál. „Bizony, bizony” - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve: „Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék.” Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, Így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást. 
      Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket. „Bizony, bizony.” - sóhajtott fel Panov apó - „ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni.” Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe. „Ezzel ajándékoznám meg.” - dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott. 
      Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak előtt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. 
      Hirtelen egy hang szólította: „Panov apó, Panov apó!” Az öregember felugrott. „Ki az?” - kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában. „Panov apó!” - szólt újra egy hang. „Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!” Azután újra csend lett. 
      Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték. „Ő volt.” - mondta magában az öreg suszter. „Jézus volt.” Elgondolkozva megpödörte a bajuszát. „Lehet, hogy csak álom volt, - de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia.” Az öregember megcsóválta fejét. „Bizony, bizony,” - mondta - „nagyon kell majd figyelnem.” Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan-lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán. 
      „Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel.” - mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. „Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem ma, eljön!” 
      Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt - lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy ki jön - az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apó boltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik. 
       Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt: „Jöjjön be!” Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra - az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, - de Panov apó mosolygott. „Mit szólna egy csésze kávéhoz?” - szólt neki. „Látom, hogy teljesen át van fagyva.” Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját. „Hát, bizony jól esne!” - mondta és bement a kis műhelybe. „Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves.” Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából. „Ez a legkevesebb, amit tehetek” - felelte. „Hiszen karácsony van.” Az öregember felsóhajtott. „Nekem ennyi a karácsony.” Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát. 
      Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát. „Látogatót vár?” - kérdezte az utcaseprő. „Remélem, nem vagyok útban?” Panov apó megrázta a fejét. „Én, ...hm, hallott már Jézusról?” — kérdezte. „Isten Fiáról?” - kérdezett vissza az öregember. „Ma meg fog látogatni.” - válaszolta Panov apó. Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá. Így Panov apó elmondta az egész történetet. „Ezért figyelem, hogy mikor jön.” - fejezte be. Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé. „Sok szerencsét!” - mondta - „És, hm, köszönöm a kávét!” Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját. Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. 
      Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta a jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. „Boldog karácsonyt, Panov apó!” - mondták. Az öreg suszter is köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt.
      Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott. Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki: „Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!” A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött. „Nagyon kedves magától.” - mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe. Az öreg csak megrántotta a vállát. „Ugyan, szón sem érdemes!’ - felelte. „Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?” „A szomszéd faluba.” - válaszolta az asszony. „Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem.” Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket. „Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?” - kérdezte. De az asszony büszkén elutasította. „Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!” - mondta. „Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon,” - ragyogtak az öregember szemei - „nekem is voltak gyermekeim.” A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával. „Bizony, bizony.” - mondta Panov apó a fejét csóválva. -„Szegény kicsikének nincs is cipője.” „Nincs miből vegyek.” - mondta keserűen az asszony. 
      Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, - de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, - mintha csak ráöntötték volna! „Fogadja el ezt a pár cipőt!” — mondta kedvesen. Az asszony nagyon örült. -„Hogyan hálálhatnám meg?” - kiáltott fel. De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus míg ő a gyermeket etette? „Valami baj van?” - kérdezte együtt érzően az asszony. „Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?” - válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott. „Ma el fog jönni.” - mondta Panov apó - „Megígérte.” És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt. Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt: „Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!” 
       És az asszony folytatta útját. Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál. Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el. Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak, pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. 
       De Jézus nem jött. Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat. „Csak álom volt az egész.” - mondta magában szomorúan. „Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön.” Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán. 
      Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével - mindenki, akit látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték. „Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?” „Ki vagy?” - kiáltott fel az öreg suszter és nehézkesen felállt, a székből. „Ki vagy? Kérlek, mondd meg!” Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött nem tudta volna megmondani. „Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, - velem tetted azt.” Majd megint teljes csend lett. A könnyek felszáradtak az öregember szeméből. „Bizony, bizony!” - mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. „Hát, mégiscsak eljött!’ Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott és szeme újra ragyogott, kis kerek szemüvege mögött.

2012. dec. 14.

Adsz-e neki szállást

Égi Királyunk nemes katonája, 
Keresztes János, lángoszlopunk lettél, 
kérünk, fogadd el mindazért, mit tettél 
hódolatunkat. 

Zsenge korodtól, már-már haldokolva, 
Szűzanyánk jobbját égi csodaképpen 
kétszer is érzed életre-keltődként, 
már mint jelölt is. 

Te vagy Anyánknak legelső új sarja, 
rád bízza Házát, melyet megreformálsz, 
templom is épül általad és rendház: 
Szűzanya-Szentély. 

Így Megváltónknak művét is utánzod, 
a kereszt által régi fényt adsz vissza, 
mint Ő is ezzel haldokló világunk 
életre kelti. 

Add, hogy a mennyben a Szentháromságot: 
Ősfény-Atyánkkat Ajándék-Lelkével, 
életújító Égi-Bárányunkkal 
Egyként dicsérjük. Amen 

      Istenünk, te Keresztes Szent János áldozópapot és egyháztanítót, a mi atyánkat a tökéletes önmegtagadás és a kereszt nagy szeretetére nevelted. Engedd, hogy kitartóan kövessük példáját, és eljussunk dicsőséged boldog szemlélésére az örökkévalóságban. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.





Megjegyzés
Akik szabályszerűen felvették a skapulárét, azok ma, Szent János atyánk ünnepén, teljes búcsút nyerhetnek.


Aki szeret, az látni akarja Istent

Aranyszavú Szent Péter püspök beszédeiből 
(Sermo 147: PL 52, 594-595) 

 Aki szeret, az látni akarja Istent 

      Látván Isten a kétségbeesett világot, szakadatlanul azon munkálkodik, hogy ebből szeretettel kivezesse, kegyelmével kiemelje, szeretetével fenntartsa, és jóakaratával megerősítse. 
      Ezért azután a gonoszságban megátalkodott földet elárasztja büntető vízözönével, és Noét meghívja, legyen az új korszak atyja, bátorító szavaival bizalomra bírja, meghitt kapcsolatra lép vele, szeretettel feltárja előtte az adott helyzetet, kegyelmével bátorítja a jövőt illetőleg; és már nem is parancsol, hanem miután maga is részt vesz Noé munkájában, az egész világ állatait bárkába zárja, hogy ez a munkatársi szeretete megszüntesse Noé lelkében a szolgai félelmet, és hogy e közös szeretet megőrizze azt, amit közös gondoskodásuk megmentett. 
      Ezért van az, hogy Ábrahámot meghívja a pogányok közül, megváltoztatja a nevét is, hitünk atyjává teszi, útján kíséri, az idegenek között megőrzi, vagyonát gyarapítja, győzelmek által dicsőségessé teszi, ígéreteivel lekötelezi önmagát neki, megvédi a jogtalanságoktól, látogatásaival kitünteti, csodás módon ad neki gyermeket, amikor már nem is remélte. Mindezt tette azért, hogy ennyi jóval elhalmozva, az isteni szeretet ennyi segítségével támogatva, ő is megtanulja szeretni az Istent, és nem félni tőle; szeretetből tisztelje, és ne félelemből. 
      Ezért van az, hogy Jákobot menekülése közben álmában megvigasztalja, s amikor az felébred, harcra biztatja, majd vele küzdve magához öleli, hogy Jákob a küzdelem Atyját szeresse benne, és ne féljen tőle. 
      Ezért van az, hogy Mózest atyái nyelvén hívja, atyai szeretettel beszélget vele, és meghívja, hogy legyen népének szabadítója. 
      Az említett esetek következtében, ahol az isteni szeretet lángja felgyújtotta az emberi szíveket, és az ember érzésvilágát egészen betölti az Isten szeretetének mámora, mintegy a szerelemtől megsebezve kezdtek vágyódni arra, hogy testi szemmel szemlélhessék az Istent. 
      A gyenge emberi szem hogyan tudna szemlélni Istent, akit a világ nem képes befogadni? A szeretet nem nézi, hogy mi lesz ezután, hogy mivel tartozik, mit tehet még meg. A szeretet nem ismeri a belátást, eltekint a megokolástól is, nem alkalmazkodik a módhoz sem. A szeretetet nem lohasztja le, ha valami lehetetlen, és nem riasztják vissza a nehézségek. 
      A szeretet elemészti azt, aki hiába szeret. A szeretet oda megy, ahová vonzódik, és nem oda, ahová mennie kellene A szeretet vágyat szül, vágytól ég, és vágyból végrehajt meg nem engedett dolgokat is. És mit mondjak még többet? 
      Az, aki szeret, arra törekszik, hogy láthassa azt, akit szeret. Ezért van, hogy valamennyi szent a szerzett érdemei összességét semmiségnek tartotta, csakhogy az Urat láthassa. 
      Ezért van az, hogy a szeretet, amely Istent látni kívánja, nem mérlegel, hanem buzgón törekszik a jóra. Ebből fakad az a merészség, amit Mózes mondott: Ha kegyelmet találtam előtted, mutasd meg nekem arcodat (Kiv 33,13). 
      Ezért sóvárognak mások is: Mutasd meg nekem Arcodat (Zsolt 80[79|,4). És végül maguk a pogányok is azért készítettek bálványokat, hogy szemmel láthassák azt, amit a maguk tévedése szerint tiszteltek.

2012. dec. 12.

Tanúsítsuk egymás iránt az Úr jóságát

Nazianzi Szent Gergely Püspök szónoklataiból 
(Oratio 14, De pauperum amore, 23-25: PG 35, 887-890) 

Tanúsítsuk egymás iránt az Úr jóságát! 

      Lásd be, honnan van léted, hogy lélegzel, hogy értelem és belátás van benned, s ami a legnagyobb, hogy ismered Istent, reméled a mennyek országát, a dicsőség szemlélését, most még csak tükörben és homályosan, akkor majd tisztán és teljesen; hogy Isten gyermeke, Krisztus társörököse vagy, s hogy túl merészet mondjak, istenné lettél: honnan és kitől van számodra mindez? 
      És hogy ezeket a jelentéktelen és szemmel látható dolgokat mondjam: kinek köszönheted, hogy látod az ég szépségét, a nap és a hold pályáját, a csillagok sokaságát és a világmindenségben uralkodó összhangot és ezt a csodálatos harmóniát? 
      Ki adja neked az esőt, a mezőt, az eledelt, a művészeteket, a lakóhelyet, a törvényeket, az államokat, a békés emberséges életet, a barátságot és a rokoni jóérzést azok iránt, akikhez vérségi kapcsolat fűz? 
      Honnan van, hogy az állatok egy része háziállatod, más része élelmedül szolgál? 
      Ki tett téged minden földi dolgok urává és királyává? 
      Nem akarom most egyenként felsorolni minden valóságodat, de kinek köszönheted, hogy te vagy a legkiválóbb az összes élőlény között? 
      Nemde Isten az, aki most mindezek fejében odaadó jóságot követel tőled? Nagy szégyen volna, hogy tőle, akitől annyi mindent kaptunk, és akitől olyan sokat remélünk, még ezt az egyet is, a lelki jóságot is megtagadnád? Ő, mint Urunk és Istenünk, nem szégyelli, hogy Atyánknak nevezzük, hát akkor mi hogyan tagadhatnánk meg rokonainkat? 
      Nem, testvéreim és barátaim, semmiképpen ne forduljon elő, hogy hűtlenül használjuk a ránk bízott javakat, nehogy ezt kelljen hallanunk Pétertől: Szégyenkezzetek, akik mások javait visszatartjátok, az Isten igazságosságát tekintsétek követendő példának, és senki sem lesz szegény. 
      Ne a pénz szerzéséért és gyűjtéséért fáradozzunk, miközben mások szükséget szenvednek, nehogy érvényesek legyenek ránk Ámosz próféta kemény szavai: Halljátok, akik ezt mondjátok: Mikor múlik el az újhold, hogy eladjuk az árút, és a szombat, hogy felnyissuk a kincstárt? (Ám 8,5). 
      Kövessük annak az Istennek első és legfőbb törvényét, aki esőt hullat jókra és gonoszokra egyaránt, és felkelti a napot mindenkire; aki tágas mezőket, forrásokat, patakokat és erdőket nyújt minden élőlénynek; szabad teret ad a levegőben a madaraknak, és bőséges vizet az ott élő állatoknak; bőkezűen ajándékozza az élet elemi feltételeit mindenfelé, nem korlátozza semmiféle törvénnyel, nem írja körül parancsokkal, nem sáncolja körül határokkal. Közös tulajdonuk túláradó bőséggel mind ez, és nem engedi, hogy bármilyen hiányt szenvedjenek, egyforma bőkezűséggel megadja minden teremtményének azt, ami természete szerint megilleti, hogy kinyilvánítsa adakozójóságát irántunk.

2012. dec. 2.

Szívünk vágya irányuljon Istenre

Szent Ágoston püspöknek Szent János első leveléről szóló fejtegetéseiből 
(Tract. 4,6: PL 35, 2008-2009) 

Szívünk vágya irányuljon Istenre! 

      Milyen ígéretet kaptunk? Azt, hogy: Hozzá hasonlók leszünk, mert látni fogjuk, amint van (1Jn 3,2). Ahogy tudott, úgy szólt a nyelv, a többit a szív gondolja el. Mit mondhatott még Szent János is ahhoz viszonyítva, aki van, sőt mit mondhatunk mi, az ő érdemeinél alávalóbb emberek? 
      Térjünk tehát vissza a Szentlélekhez, térjünk vissza annak az Ajándékához, aki szívünk belsejében megtanít bennünket arra, amit elmondani nem tudunk; és mivel most még nem láthatjátok, ezért vágyban törekedjetek feléje. 
      A jó keresztény egész élete szent vágyakozás. Ami után vágyakozol, azt még nem látod, de az utána való vágyakozásod képessé tesz arra, hogy ha eljön, betelhess azzal, amit látni fogsz. 
      Ha meg akarsz tölteni valami tartályt, és látod, hogy nagyobb az adomány, akkor kitágítod azt a zsákot vagy tömlőt, vagy más hasonló tartót. Ha tudod, mennyit kell beletöltened, és látod, hogy szűk a zsák, akkor kitágítod, hogy növeld a befogadóképességét. Isten is, amikor várakoztat, így tágítja a vágyadat, és e vágyakozásoddal tágítja lelkedet, és e tág lélekbe majd többet tudsz befogadni. 
      Vágyakozzunk tehát, testvéreim, hogy majd beteljünk! Nézzétek Pált, mennyire tágítja a lelkét, hogy befogadhassa az eljövendőt. Azt mondja ugyanis: Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam (Fil 3,12-13). 
      Mit csinálsz tehát ebben az életben, ha még nem ragadtad magadhoz? Azt az egyet, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás pálmájáért (Fil 3,14). Nekilendül - mondja -, és fut a kitűzött cél felé. Úgy érezte, hogy még kicsi annak befogadására, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (1Kor2,9). 
      Az a mi életünk feladata, hogy a vágyakozásban gyakoroljuk magunkat. Annyiban alakít minket ez a szent vágy, amennyiben vágyainkat elvágjuk a világ szeretetétől. Már beszéltünk arról az űrről, amelyet be kell töltenünk. 

      Töltekezzél jóval, és szórd ki a rosszat! 
      Gondold el: Isten mézzel akar téged megtölteni, de ha ecettel vagy tele, hová teszed a mézet? Ontsd ki, ami eddig benned volt, tisztítsd ki lelked edényét, tisztítsd ki, ha kell, fáradsággal is kisúrolva, hogy alkalmas légy annak befogadására. 
      Mondjuk, hogy mézet akar beléd tölteni, mondjuk, hogy aranyat, mondjuk, hogy bort, vagy bármit mondunk, ki nem mondható az, amit mondani akarunk: hiszen Isten a neve. És ha azt mondjuk: Isten, akkor is mit mondtunk? Ez a két szótag az egész, amit várunk. Bármit mondjunk is, minden kisebb nála. Tágítsuk ki tehát feléje a lelkünket, hogy ha jön, betöltse azt. Hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk őt, amint van (1Jn 3,2).

2012. nov. 25.

Magyarország Nagyasszonya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

50. elmélkedés 
Magyarország Nagyasszonya
Patrona Hungariae

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát úgy, amint képekben ábrázolják, trónján ülve, előtte Szent István királyunkkal, aki neki felajánlja Magyarország koronáját. Kérjük Isten kegyelmét, hogy a Szűzanya, édes hazánk védőasszonya iránt minél nagyobb szeretetre és bizalomra gerjedjünk. 

      Amióta első királyunk, Szent István országát a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta, mi Mária országa vagyunk. ő a mi Nagyasszonyunk. S azon kilencszáz esztendő alatt ez a maroknyi magyar nép ugyancsak sokszor érezte és tapasztalta az ő hatalmas pártfogását. Hiszen mindjárt a szent király halála után olyan csapások zúdultak rá, hogy ugyancsak szüksége volt a Szűzanya segítségére. Pártviszályok, a pogányság lázadása és egyebek. Majd meg később a tatárjárás, a török, a hitszakadás; hányszor veszélyeztette ezen kicsiny és teljesen egyedülálló nemzet fennmaradását. Mert hiszen a magyar olyan népek közé van ékelve, amelyek úgy nyelvük, mint származásuk és gondolkodásuk tekintetében egymás között rokonok ugyan, de neki teljesen idegenek, akikre tehát a létért való küzdelmében nem számíthat. S mégis, amikor már-már minden veszve látszott, Nagyasszonyunk mégiscsak megmentett bennünket. 
      Viszont a magyar is mindig hálával volt eltelve Nagyasszonya iránt. Az Ő képe ékesítette zászlóit, és volt pénzeire verve. Magyar mivoltunk tehát eggyel több jogcím, amely bennünket a Szűzanyához köt, s éppen azért, ebből a természetfölötti szempontból tekintve szent dolog, amelyet nagyra kell tartanunk. Nem ugyanabban az együgyű értelemben, hogy magunkat többre tartsuk más nemzeteknél, mert hiszen az nevetséges volna. Nem úgy, hogy más nemzetek iránt ellenszenvet táplálunk, vagy jobb sorsuk miatt irigykedjünk, mert hiszen ezáltal vétenénk a felebaráti szeretet legelemibb elvei ellen. Hiszen igen szépen megmondta már a pogány bölcs, hogy „Amatur patria, non quia magna, sed quia sua” vagyis: szeretjük a hazát, nem azért, mintha nagy volna, hanem azért mert a miénk. Éppen úgy, amint saját édesanyánkat jobban szeretjük minden más még magas rangú vagy dúsgazdag nőnél, akihez semmi közünk; tehát szeretjük azért, mert a mi saját édesanyánk: ugyanilyen értelemben kell viseltetnünk saját édes hazánk iránt is. Nem hangoztatni kell e hazaszeretetet ízléstelen, tüntető módon, hanem lelkünkben ápolni, és tetteinkben érvényesíteni. Édesanyánk iránt való gyöngéd érzelmeinket sem szoktuk nagydobra verni. Nemes érzelmű ember ilyesmit nem tesz, hanem erre is alkalmazza az édes Jézus óvó szavait: „Ne adjátok a szent dolgot a kutyáknak, s a gyöngyöket ne vessétek sertések elé” (Mt 7,6). Tehát vallásos érzelmeink kinyilvánításában is okosaknak kell lennünk olyan körben, ahol azok gúny tárgyává lehetnének. Ugyanez áll a hazafiságunkra is.

      Vizsgáljuk azonban közelebbről, hogy mi a mi kötelességünk édes hazánkkal szemben. Magától értetődik, hogy elsősorban olyan viselkedést kell tanúsítanunk, s olyan egyéni jellemre kell szert tennünk, amilyen édes hazánknak becsületére válik. Gondoljuk csak meg, mennyire másképp volna nálunk minden, ha az az önzetlen hazafiság, amelyről annyit beszélnek és írnak, csakugyan több volna valami puszta elméleti elgondolásnál és ábrándos vágynál. Mi nem tudjuk az egész országot átalakítani, s ezt az Úristen sem kívánja tőlünk; azt azonban igenis megtehetjük, hogy olyan egyének vagyunk, amilyennek minden magyar embernek lennie kell. Ebben bennfoglaltatik az is, hogy mélyen vallásosnak kell lennünk, mert hiszen csakis a vallásosság lehet a hazafiság igazi talaja. 
       A trafalgári hős, Nelson tengernagy a döntő ütközet előtt, amely hivatva volt Anglia világhatalmát megalapozni, ezt a zászlójelzést adta le: „Angolország elvárja mindenkitől, hogy tegye meg a kötelességét”. Ezt várja el édes hazánk is minden egyes polgárától. Ez a legelemibb követelmény, amelyet a haza fiaival szemben támaszthat. Nekünk azonban, akik magasabb lelki életre törekszünk, ennél sokkal többet kell tennünk: a szó szoros értelmében vett kötelezettségen felül önfeláldozóan meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik. 
      Kis Szent Teréz soha nem politizált, de lángoló hazaszeretete már gyermekkorában kitűnik abból a figyelméből, amellyel hallgatta édesatyjának politikai nézeteit, s azokból a naiv megjegyzésekből, amelyeket azokhoz fűzött. Ő közvetlenül Istennek akart szolgálni, mert hiszen a legnagyobb szolgálatot az teszi hazájának, aki szívvel-lélekkel szolgál Istennek, tekintve, hogy Isten elvárja tőle a hazaszeretet. 
      Szeressük mi is hazánkat, s ne szűnjünk meg érte imádkozni! Ha itt a földön talán nem is, de az égben mindenesetre legyen hatalmas a magyar nemzet!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

A Kármel ékessége és királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

49. elmélkedés 
A Kármel ékessége és királynéja
Regina decor Carmeli

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát a Kármel ősi nagy szentjei, Illés és Elizeus próféták s a későbbi kármelita szentek körébe, s kérjük hatalmas pártfogását. 

      Három esztendeig tartott már az Illés próféta által megjövendölt szárazság Izrael földjén az istentelen Ácháb király idejében, amikor végre a nagy próféta a Kármel hegyén adott találkozót a királynak és a népnek, hogy döntsenek abban a nagy kérdésben, vajon ki az igaz Isten. Vajon Ábrahám hite-e az igaz vallás, vagy pedig a pogányság, amelyre a király és a gonosz Jezabel királyné már-már az egész népet áttérítette. Összejött tehát a Kármelen Baal-nak, a pogányok bálványának négyszáz papja, s Illés a próféta, mint az igaz hit egyedüli képviselője. Áldozatot mutattak be a nép előtt, az égből kérve rá tüzet. Illés áldozatát csakugyan mennyei tűz emésztette föl, s a csoda láttára a nép visszatért az igaz hitre. Ezután pedig, miközben Szent Illés a Kármel csúcsán imába merült, feltűnt a látóhatáron egy lábnyomnyi kis felhőcske, amely csakhamar elborította az egész eget, s áldásos esőt hullatott a három esztendei szárazság által már teljesen eltikkadt földre, úgy hogy a kiszáradt növényzet újra életre pezsdült. 
      Ebben a horizonton feltűnő, lábnyomnyi kis felhőcskében, amely még megjelenése előtt széjjeloszlatja a hitetlenség sötétjét, azután pedig újraéleszti áldásos esőjével a földet, látja az Anyaszentegyház, a hagyomány szerint már Szent Illés és utódai, a próféta-fiak is látták a Messiás anyjának előképét. Az a remete-intézmény pedig, amely a nagy próféta óta a Kármelhegyet a magasabb lelki életnek szentelte, a Szűzanya zászlaja alá helyezkedett, Őt vallotta királynéjának. 
      Az Ószövetségben a nazireusok, vagyis a minden tisztátalanságtól őrizkedő aszkéták töltötték meg a hegy lépszerű szikláinak üregeit, s a hagyomány szerint a szent család, Mária és József a kis Jézussal néhányszor ellátogattak hozzájuk a közeli Názáretből. ézus feltámadása után pedig keresztény lett a Kármel, s barlangjait lassanként a remete-intézmény, majd pedig a szerzetesség vette birtokába. 
      A Kármel mindig virágoskertje volt az erényeknek, amelyeket az égből a Szűzanya öntözött, bőven hullatva rájuk Isten kegyelmét. Az az eső pedig, amelyet Illés atyánk idejében a kis felhő hullatott, magától értetődő, hogy az isteni Megváltót jelképezi, akit szintén a Szűzanya adott a földnek, de ad minden egyes léleknek is, hogy abban nagyra nőjön. A skapuláré s még inkább a harmadrend révén a Szűzanya a szorosabb értelemben vett kármelita szerzet határain túl is, a legszélesebb körbe terjesztette ki a Kármel eszméjét, s mindazokat bevonta védőpalástja alá, akik az ő szent jelvényét, a skapulárét viselik. 

      Vegyük tehát közelebbről fontolóra Kármel ékessége és királynéja programjának két fő pontját. Annak első pontja: el a sötétséggel, s el a félmegoldásokkal, megalkuvásokkal. „Meddig akartok sántikálni kétfelé - mondotta Szent Illés a népnek ott a Kármelhegyen. - Ha Baal az isten, akkor szolgáljatok neki, de ha Izrael Istene az igazi Isten, akkor lépjetek fenntartás nélkül az ő szolgálatába” (1Kir 18,21). Vajon nem éppen ez a kétfelé sántítás jellemző-e most is sok-sok lélekre? Olyan keresztényeknél, akik nem élnek magasabb hitéletet, ez szembeszökő, amennyiben elmennek ugyan néha gyónni, áldozni, s a templomba is eljárnak, de egy ízletes falat kedvéért megszegik a böjtöt, s ha a kényelmük úgy kívánja, elhagyják a vasárnapi szentmisét. De van ilyesfajta kétfelé sántítás még a lelki életet élőknél is, ha nem minden fenntartás nélkül lépnek rá a tökéletesség útjára, hanem bizonyos apró rendetlen hajlamaikat és ragaszkodásaikat igyekeznek azzal összeegyeztetni. A Kármel ékessége és királynéja tehát legelső sorban e kétfelé sántítás ellen szól, s százszázalékos lelki életet kíván tőlünk. Vizsgáljuk meg magunkat e tekintetben! 
      A Szűzanyának ez a szép címe továbbá eszünkbe juttatja az áldásos esőt, Jézus előképét. Ez volt hivatva a teljesen kiszáradt talajt felüdíteni s a már-már egészen kiveszett növényzetet új életre kelteni. Ez a főszerepe a Szűzanyának minden egyes ember lelki életében, az, hogy Ő Jézust adja nekünk. Azt hullatja ránk, mint áldásos esőt, hogy mélyen beszivárogjon lelkünk talajába. Azt helyezi lelkünk bölcsőjébe, mint valamikor Betlehemben a jászolba, azzal a célzattal, hogy abban jól érezze magát, hamarosan nagyra nőjön, s lelkünket teljesen betöltse, kiszorítva abból mindent, ami nincs ővele a legszorosabb vonatkozásban és hozzátartozásban. 
      Kármel ékessége és királynéja tehát Jézussal átitatott, Jézussal telített lelkeket kíván maga körül látni. Életbevágó kérdés ránk nézve, miképpen halad minálunk ez a telítés, ez az átitatás. Uralkodó szerepet játszik-e már lelkünkben Jézus, vagy pedig - ne adja Isten - csak másodrendűt? Van-e még valami, amit elébe helyezünk? Ha volna, gyorsan el vele! El a bálványokkal, el Baal-lal és az ő ördögi kíséretével! Éljen Jézus! Christus vincit! Christus regnat! Christus imperat!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

A béke királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

48. elmélkedés 
A béke királynéja
Regina pacis

      Járuljunk eléje gyermeki bizalommal és kérjük a béke királynéját, adja meg, szerezze meg nekünk és tartsa meg mindig bennünk az igazi, mélységes lelki békét! Ez volt Kis Szent Teréznek is egyetlen kívánsága. Ha ez megvan, semmi egyéb nem számít. 

      Hogy is ne volna Ő a béke királynéja, hiszen szépséges mennyei birodalmának legszembeszökőbb vonása a teljes, tökéletes, megzavarhatatlan békesség. Ott a szeretet tölti el a legkisebb zugot is, márpedig a szeretet nem keresi a magáét, hanem a másénak örvend. Azért a mennyországban az egyik lélek ugyanúgy nem irigyli a másik nagyobb dicsőségét, mint ahogy a szerető földi anya sem irigyli egyetlen gyermeke fényes sikereit. Ezt a békét szeretné a Szűzanya látni földi gyermekei között, s nem volna igazi tisztelője az, aki erre a maga körében ne törekedne. 
      Azt ugyan sohasem fogjuk elérni és megérni, hogy a nemzetek között helyreálljon a tökéletes egyetértés. Azért nem, mert a világ fölött a sátán az úr, az pedig mindig egyenetlenségekre és felfordulásokra törekszik. Ellenben a magunk kis körében igen sokat tehetünk azzal, ha a békességnek sohasem vagyunk mi a bontói. Ennek pedig legelső föltétele az, hogy uralkodunk szenvedélyeinken, főleg pedig a nagy békebontón, a haragon. Annyiszor hallottuk, s mindig újra elfeledjük, hogy a harag éppen olyan, mint a tűz, amely tüzet gyújt maga körül. Ha mi haragra lobbanunk valakivel szemben, őt is haragra lobbantjuk, s akkor két esztelen ember áll egymással szemben. Mert hiszen a harag elhomályosítja a belátást. Míg ellenben, ha nyugodtak maradunk, ha a haragvó emberrel szemben szelídséget tanúsítunk, az ő haragja is azonnal lecsillapodik, s helyreáll a béke. Ha pedig nem csillapodnék le az övé, akkor legalább megmarad a béke a mi lelkünkben, márpedig ez is igen nagy dolog. 
      Szentjeink élete telis-tele van a nagy béketűrés példáival. Szent Terézia Anyánk, amikor fivérével a zárdára hagyományozott vagyona körül per támadt, s emiatt egy ügyvéd rettenetes durván sértegette őt, úgy válaszolt rá, mintha a legkellemesebb dolgokat mondanák neki. Keresztes Szent János Atyánk pedig Toledóban és Ubédában, a rettenetes bántalmazások közepette úgy viselkedett, mint egy szelíd bárány a durva nyíró kezei között. „Ahol nincs szeretet - mondotta - vess oda szeretetet, s szeretetet fogsz aratni.” Bárcsak megfogadnánk mindig ezt a bölcs tanítását! 

      Amikor az édes Jézus példájának követésére buzdít bennünket, nem arra szólít fel, hogy legyünk olyan hősiesek a szenvedések elviselésében, amilyen Ő volt a Kálvária keresztjén, hanem így szól: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Ez gondolkodóba ejthet minket. Azt kérdezhetnénk, hogy nem lett volna-e méltóbb dolog, minket az előbbire felszólítani? Hiszen, ha egy nagy hadvezér, például Nagy Sándor vagy Napóleon utódját a maga követésére buzdítaná, vajon nem arra intené-e, hogy igyekezzék éppen akkora hadvezérré lenni, nem pedig arra, hogy valami jelentéktelenebb jó tulajdonságát utánozza?
      Igen ám, csakhogy az édes Jézus nagyon jól tudta, hogy mit beszél! A szelídség ugyanis minden inkább, csak nem jelentéktelen erény. Sőt azt lehetne mondani, hogy a legfényesebb győzelem, amelyet saját rosszra hajló természetünk fölött kivívhatunk. A természetünk ugyanis arra hajlamosít bennünket, hogy mindenben a saját érdekünket keressük, s haragra lobbanva törjünk le minden ellenállást, amely utunkba gördül, s minden akadályt letiporva, büszkén, magasra emelt fejjel törjünk előre. Ezzel szemben a szelídség arra képesít, hogy készségesen engedjük át másnak az első helyet, hogy annak, aki haraggal támad nekünk, szelíd szóval válaszoljunk, egyszóval, hogy állandóan féken tartsuk természetünket. Nemhiába mondta valamelyik szent, hogy a türelem nagyobb dolog, mint a csodatevés, sőt igazában az is valódi csodatevés. S amint mások mondják, bár a türelem és a szelídség önmagában véve még nem életszentség, de ha megvan az életszentség, a szelídség annak a zamatja. A szelídség már magában véve is valami csodálatos szépséget ad a léleknek, s megnyeri mindenki szívét. Gondoljunk Kis Szent Terézre, amikor azt a zsémbes, öreg, beteg nővért ápolta, akinek senki sem tudott a kedvére tenni! Végtelen szelídségével és türelmével mégiscsak sikerült megnyernie a szívét.
      Nekünk is az az egyik feladatunk, hogy másokat megnyerjünk az édes Jézusnak; hogy enyhítsük az ő lélekszomjúságát; hogy magunk körül megalapítsuk az ő országát, a mennyek birodalmát, amely nem jön feltűnő módon és zajjal, hanem csendben, s bennünk lakozik, mint a béke országa. Kérjük a Szűzanyát, hogy segítsen minket e tekintetben! Tekintsünk állandóan őreá, a béke királynéjára, s árasszuk magunk körül a béke szeretetét, amelytől irtózik és menekül a sátán. Vessünk szeretetet oda, ahol nincs szeretet; árasszuk oda szívünk melegét, ahol az nem virágzik eléggé. Így leszünk méltó gyermekei a béke királynéjának. Adja Isten, hogy úgy legyen.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Szentolvasó királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

47. elmélkedés 
Szentolvasó királynéja
Regina Sacratissimi Rosarii
 
      Képzeljük magunk elé a Boldogságost, amint Lourdes-ban, az első jelenés alkalmával, leveszi a karján lógó olvasót, s a kis Bernadette-t annak áhítatos elmondására tanítja. Kérjük Isten kegyelmét, hogy átérezzük e fontos áhítatgyakorlatot és mindig örömmel gyakoroljuk. 
      Az édes Jézus nyilvános életének folyamán talán semmit sem tanított olyan behatóan, példával és szóval, mint az imádság szükségességét: „Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). – „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” (Mt 26,41). - Ezek és más ezekkel egyértelmű kifejezések hangzottak el minduntalan ajkairól. Ő maga pedig egész éjjeleket töltött imával, amikor pedig tanítványai arra kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni, megszerkesztette számunkra a Miatyánk gyönyörű imáját. Ezzel is jelezte, hogy bár imádkozni lehet teljesen bensőleg is - s az állandó ima csakis ilyen alakban képzelhető - azért szóbeli imára is van szükség, mert hiszen úgy illik, hogy az ember a nyelvével is dicsőítse Teremtőjét. 
      Az Anyaszentegyház csakis az isteni Mester utasítását követte, amikor papjai számára előírta a zsolozsmát s ily módon naponként tekintélyes terjedelmű szóbeli imára kötelezte őket. Azonban gondoskodott a hívek számára is szóbeli imáról, amennyiben kiegészítette a Miatyánkot az Üdvözléggyel, a Hiszekeggyel és a Dicsőséggel, s végül pedig ezeket egy csodaszép imakoszorúba, a szent rózsafüzérbe fonta, közibük iktatva hitünk legszentebb titkait. A hagyomány szerint ebben a Szűzanyának közvetlen része volt, amennyiben Ő oktatta erre az imára Szent Domonkost, s általa elterjesztette ezt az áhítatot az egész világon. 
      A híveknél tehát az olvasó a zsolozsmát pótolja, a papságnál pedig annak kiegészítő része, mert hiszen, bár nincs rá törvény, olvasó nélkül papot és hívőt képzelni sem lehet. A Szűzanya hadseregének ez a jellegzetes fegyvere. Szent Domonkos idejében az eretnekség ellen szolgált, s akkoriban és most is a sötétség hatalmai ellen hivatott bennünket védelmezni. Állandó kapocs ez a Szűzanya és gyermekei között. Titokzatos lánc, amely összefűzi őket. Záloga az örök üdvösségnek, mert hiszen, ha igaz - mint ahogy igaz -, hogy „Máriának gyermeke nem veszhet el”, akkor hogyan kárhozhatna el olyan ember, aki az olvasót naponta elmondja, s ezáltal nap nap után Mária gyermekének vallja magát? Legyen tehát mindig velünk az olvasónk, s mondjuk el napjában oly gyakran, amilyen gyakran csak lehet. 

      Az olvasó imádkozása igen előmozdítja lelki haladásunkat. Főleg azáltal, hogy végigvonultatja értelmünk előtt hitünk titkait és megváltásunk összes főbb eseményét, az örvendeteseket, a fájdalmasakat és a dicsőségeseket. Csodaszép hitvallást foglal magában. Kezdjük a Hiszekeggyel, amelyben vallomást teszünk Istenről, a világ teremtéséről, Jézus Krisztusról, az ő Szentlélektől való fogantatásáról, Szűz Máriától való születéséről, kínszenvedéséről, kereszthaláláról, poklokra szállásáról, feltámadásáról, mennybemeneteléről, s leendő eljöveteléről. Majd a Szentlélekről teszünk tanúságot, s az Anyaszentegyház kizárólagosságát valljuk, továbbá a szentek egyességét, a bűnök bocsánatát és saját feltámadásunkat. Dicsőítjük a Szentháromságot, s azután a Miatyánkban kérjük Istentől mindazt, amire szükségünk van. Három Üdvözlégy és megint egy Dicsőség fejezi be ezt a gyönyörű bevezetését az olvasónak. Nálunk ezekbe az üdvözlégyekbe is szokás kérést iktatni. Máshol ezt nem teszik. 
       Ezután következik a tulajdonképpeni olvasó, háromszor öt titokkal. Megeleveníti szemünk előtt az angyali üdvözlet jelenetét, az Erzsébetnél tett látogatást, a betlehemi első karácsonyt, Jézus bemutatását és tizenkét éves korában a templomban való megtalálását. Majd azután a fájdalmas olvasóban vele vagyunk a getszemáni kertben, az ostorozásnál, a töviskoronázásnál. Felkísérjük a Golgotára és szemléljük kegyetlen kínhalálát. Erre következnek a dicsőséges titkok. Jézus feltámadása, mennybemenetele, a Szentlélek eljövetele, a Szűzanya mennybe való fölvétele, s ott megkoronázása, vagyis az a fenséges jelenet, amikor az égben átveszi királynői és kegyelemosztó hivatalát. Végül két rövid imában a Szűzanya oltalma alá futunk, s az Úristen kegyelméért esedezünk. 
      Nem csodálatos átelmélkedése-e ez a mi egész isteni vallásunknak? S el lehet-e képzelni, hogy az olyan ember, aki az olvasót naponta, ha csak annyira, amennyire is áhítattal végzi, ne mélyedjen bele mindig jobban a vallási igazságok szellemébe? 
      Ne feledjük azonban az olvasó imának másik nagy hasznát, a búcsúkat. Igen sok teljes s még több részleges búcsút nyerünk általa, úgy hogy ha ezeket, amint illik, a szenvedő lelkekért ajánljuk fel, akkor kimondhatatlanul sok jót teszünk, s fejedelmi bőkezűséggel osztogatjuk az alamizsnát. Mialatt ujjaink az olvasót morzsolják, a lelkek egész sorozata száll fel a tisztítótűzből a mennyei boldogságba, vagy legalábbis élvezi szenvedéseinek enyhülését és rövidülését. Íme, tehát milyen hatalmas fegyvert adott kezünkbe a Szűzanya az olvasó által, s mennyire megérdemli, hogy Őt, mint a szentolvasó királynőjét üdvözöljük.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Eredeti bűn nélkül fogantatott királynő

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

46. elmélkedés 
Eredeti bűn nélkül fogantatott királynő
Regina sine labe originali concepta

      Képzeljük magunk elé a Lourdes-i jelenést, amikor Bernadette kérdésére áhítatosan összetett kezekkel és égre emelt szemekkel ezt mondja: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. Kérjük Isten kegyelmét, hogy amennyire gyarló eszünkkel lehetséges, megértsük a Szűzanyának ezen fenséges kiváltságát. 

      „Amennyire gyarló eszünkkel lehetséges”; mert bár itt nincs a szó szoros értelmében vett titokról szó, azért mégiscsak abban az esetben tudnánk ennek a kiváltságnak mindent meghaladó méreteit megérteni, ha tiszta fogalmunk volna a bűn utálatosságáról. Márpedig az nincs. Ez a fogalom ugyan nagyon megtisztul, ha valakiben a folytonos erénygyakorlat és a tökéletességben való haladás következtében növekszik a belső világosság. S egy Szent Alajosban, aki két kis bocsánatos bűnét oly keservesen tudta siratni, mindenesetre igen magas fokra emelkedett, de azért teljessé csak akkor lesz, amikor a lélek az égben színről színre látja meg Istent, a végtelen szentséget, s felfogja, hogy mit jelent, ezt a végtelen szentséget megbántani. 
      Sőt még az égben is különböző lesz ennek a fogalomnak a tisztasága, s minél magasabban áll ott valaki a dicsőségben, annál tisztább fogalma van a bűn utálatosságáról. Ebből következik, hogy azt az Úristen és az ember Krisztus Jézus után legtökéletesebben a Szűzanya képes felfogni. S innét van az, hogy a szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirdetését olyan nagyra vette, hogy érte a Lourdes-i csodaforrást ajándékozta az emberiségnek. 
      Hiszen a kultúrember még az anyagi szennytől is iszonyodik, sőt minél magasabban áll műveltség tekintetében, annál többet ad a testi tisztaságra. Aszkéta embernél ezt a hajlamot fékezi az a tudat, hogy a testet nem szabad túlságosan ápolni, sőt a kérdés ezen oldalról való megfontolása egyes szenteknél, mint Szent Hilárionnál és Labre Szent Benedeknél a test teljes elhanyagolására vezetett, azonban éppen ez volt náluk a legnagyobb önmegtagadás: az anyagi szennytől való iszony legyőzése. Egyszóval a piszok iránt érzett undor mélyen gyökerezik az emberben, sőt még a legtöbb állatban is. 
      Ez azonban csak gyönge kivetítése annak az undorodásnak, amelyet a szellem érez az őt beszennyező bűn iránt. Hiszen a szellemi érzések összehasonlíthatatlanul erősebbek a testieknél. Ha tehát a lélek tisztán látja a bűn utálatosságát, akkor nincs az az anyagi piszok, amely az ő szemében amellett számot tenne. S ha ezt a tiszta látást lelki emberek már itt e földön elérik, mekkora lehet az a Szűzanyában! Milyen kimondhatatlan boldogság lehet az ő számára az a tudat, hogy őt soha a bűnnek még az árnyéka sem érhette. Nem csoda, hogy annyira örült, amikor azt a kiváltságát IX. Pius pápa dogma alakjában kihirdette. 
      Igaz ugyan, hogy az eredeti bűn egészen más valami, mint a személyes vétek. A kettő közötti viszonyt megérteti velünk az I. világháború után bekövetkezett mostani helyzet. Hányan vannak közöttünk, akik a világháborút a világ minden kincséért sem indítottuk volna el, tehát ugyancsak nem vagyunk érte felelősek; s most mégis, mint magyarok, az egyik legyőzött s talán legjobban letiport nemzethez tartozunk. Mennyivel másképp éreznénk magunkat, ha mi győztünk volna! Szakasztott így van a dolog a Szűzanyánál. Ádám bűne elvesztette számunkra a mennyei örökséget, s minket legyőzöttekké tett, úgyhogy mindig nyögjük, még a megváltás után is, annak következményeit. E között a legsúlyosabb az, hogy mindnyájan kegyvesztett állapotba születünk, s csakis a keresztség által tisztulunk meg. Ezen szabály alól csak ketten voltak kivéve: „az Asszony és Utódja” (vö. Ter 3,15); a sátánnak már a paradicsomban, a tilalomfa alatt kivívott győzelme után beígért félelmetes ellenfelei és letiprói. Mária és Jézus. Illetve ez utóbbi, mint Istenember, s mint a Szentlélektől fogant, nem is lehetett volna soha a legyőzöttek között, úgyhogy kiváltságról csak Máriánál lehet szó. Neki azonban ezt megadta az Úr, mert nem illett volna, hogy a golgotai győzőnek édesanyja valaha is a tilalomfa gonosz győzőjének hatalma alatt legyen. 
      Csodálatos fényben ragyogtatja előttünk ez a kiváltság a Szűzanyát, s magasra helyezi őt az összes szentek fölé, akik bár szintén diadalmaskodtak a sátán fölött, létezésüknek első idejében mégis csak az ő hatalma alatt voltak. Sőt még az angyaloknak is föléje emeli, mert hiszen igaz, hogy azok sem vétkeztek soha, de azért mégis kísértésnek voltak alávetve, s így a rossz, ha nem is szennyezte be őket, mégis egy ideig kísértés alakjában a közelükben járt. A Szűzanyához még kísértés sem férhetett, értve ezalatt a belső kísértést, mert hiszen a külsőnek még az Ő isteni Fia is ki volt téve. Hiszen ő is egy romlott világ közepette élte le földi életét, s lehetetlen volt nem látnia a sok rosszat maga körül. 
      Minden tisztaságszerető földi anya gondosan ügyel arra, hogy gyermeke mindig tiszta legyen; füröszti, mossa, öltözteti olyan szépen, ahogy csak tudja. Szeplőtelen mennyei Anyánknál senki sem szereti jobban a tisztaságot. Lelkileg tisztán és a kegyelem díszruhájában óhajt minket látni mindig. Ne szomorítsuk meg. Ügyeljünk szorgosan a teljes lelki tisztaságra!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Minden szentek királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

45. elmélkedés 
Minden szentek királynéja
Regina sanctorum omnium

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát mennyei trónusán, amint a szentek megszámlálhatatlan milliói rajongják Őt körül és lángoló szeretettel üdvözlik Őt, mint királynéjukat! Kérjük Isten kegyelmét, hogy valamikor mi is ott lehessünk. 

      Az ember veleszületett, ösztönszerű szíve-vágya egy boldog birodalom, ahol nincs többé szenvedés, ahol minden kívánsága teljesül, s ahol az emberek mind szeretik egymást. Hiszen a mesevilágok, a tündérországok is ezt az ábrándos vágyat fejezik ki. A hívő ember tudja azt, hogy ez az ország valóban létezik, ha nem is ezen a földön, hanem fönt az égben. Kezdve ősszüleinktől az emberiség összes igazai és megtértjei a Megváltó születése előtt a limbusban, a pokol tornácában várták annak a boldog tündérországnak megnyitását, s a pátriárkák, próféták és az ószövetség összes istenfélői a feltámadt Üdvözítő vezetése alatt mentek be oda. Azóta pedig a föld évenként milliószámra küldi az égbe a hívő emberiség színe-javát. 
      Mindezek a mennyország küszöbe előtt leteszik összes emberi gyarlóságaikat, s csak a teljesen megtisztult, tökéletes szeretettől lángoló jobbik „én”-jük megy oda be. Mindmegannyi gyönyörű csillag, de valamennyiüket felülmúlja úgy ragyogásban, mint színgazdagságban a Boldogságos Szűz Mária. Mindenki büszke rá, mert hiszen mindenki joggal tekinti őt a magáénak, a saját egyéni birtokának, aminthogy Ő tényleg mindegyiké. Senki sem irigyli tőle kimondhatatlan nagy dicsőségét, sőt, ha lehetséges volna, még nagyobbat kívánna neki: csakhogy nem lehetséges. Hogy elhalványulnak a föld összes örömei, méltóságai, gazdagságai, ha ezzel a boldog országgal hasonlítjuk őket össze! Mily hitvány, értéktelen hamispénz az egész! Ne engedjük, hogy kiszúrják vele a szemünket! A mennyország a mi eljövendő örökségünk. Várjunk türelemmel, míg odajuthatunk, s ott élhetünk a Szűzanya édes jogara alatt mindörökké boldogan. 

      Van azonban a Szűzanyának egy másik csodaszép birodalma is, amelynek polgárai szintén egytől-egyig szentek, ha nem is teljesen boldogok még. Ez a tisztítóhely. Azok a lelkek népesítik be, akiknek, amikor elhagyták a testet, még volt a rovásukon. Megigazulva haltak meg, s így örök üdvösségük biztosítva van, de mivel nem szenvedték el még bűneikért a büntetést, ez utóbbinak rozsdája ékteleníti el kissé a lelküket, s így nem mehetnek be oda, ahová nem juthat be semmi tisztátalan. Az Úristen végtelen irgalma tehát készített számukra egy tűzfürdőt, hogy abban leégjen róluk minden legkisebb szenny. Csendes birodalom ez. Nem hallatszik benne egy szó, egy nyögés sem. A tisztuló lelkek boldogok, mert hiszen biztosak örök üdvösségük felől; mert tudják, hogy Isten szereti őket; s mert ők is szeretik Istent. Ez utóbbi körülmény magában elég, mert aki szeret, ha tisztán szeret, akkor boldog is. 
      Azonban ez a boldogság, amelyet nem cserélnének el a föld minden kincséért, párosul a legnagyobb szenvedéssel. Távol lenni Istentől, aki után annyira epednek, s égni a tűzben! Ezt a szenvedést panasz nélkül viselik ugyan, de - nem lévén bennük semmiféle dacosság vagy büszke önérzet, hanem ehelyett gyermeki egyszerűség -, kifelé vágyódnak belőle. Biztosak lehetünk abban, hogy a Szűzanya közbenjárására számtalan lélek szabadul ki onnan s jut a mennyországba - különösen azok, akik földi életben gyermeki szeretettel tisztelték Anyjukat, és hűségesen viselték az Ő skapuláréját. 

      A minden szentek királynéjának harmadik birodalma az, amely neki a legtöbb gondot okoz, tudniillik a földön élő igazaké. Ezeknek legtöbbje beteg: betege a földi életnek, amely folytonos alkalmul szolgál neki arra, hogy a lelke megsérüljön. Mint a földi anya beteg gyermekének ágya mellett, úgy virraszt fölöttük ez a drága égi Anya, ápolgatja őket, kötözgeti sebeiket, s mindent elkövet, hogy megerősödjenek, hogy teljesen felgyógyuljanak. Így tesz Ő mindazokkal, akik az Ő hűséges gyermekei, még ha sok is bennük a gyarlóság. Sőt többet tesz, sokkal többet a földi anyánál. Mert ez, ha gyermeke meghal, nem tud egyebet tenni, minthogy eltemeti, ellenben a Szűzanya éppen lelkileg halott gyermekeire fordítja a legtöbb gondot, s igyekszik őket új kegyelmi életre ébreszteni. 
      Királynői méltóságát Ő nem úgy fogja fel, hogy csak hódolatát fogadja alattvalóinak, hanem úgy, hogy mindegyikünk szükségletei iránt a legbensőbben érdeklődik, s mindenkit külön-külön vezet és kalauzol az ég felé. A legdrágább, leggyöngédebb pásztornője Ő földi nyájának, s kimondhatatlan szorgossággal őrködik minden egyes juhocskája fölött. Ezek közé azonban csakis egyszerű, gyermekded, alázatos lelkek tartozhatnak. Büszke, nagy lelkek nem kérnek az Ő vezetéséből, s indulnak a saját fejük szerint, s adja Isten, hogy ne vesztükre. Mi legyünk kicsinyek! Legyünk a minden szentek Királynéjának hű alattvalói, nyájának juhai, hogy beterelhessen minket mennyei birodalmába.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Szüzek királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

44. elmélkedés 
Szüzek királynéja
Regina Virginum

      Képzeljük Szűzanyánkat az égben a csodálatos szépségű lelkek társaságában, akik a Bárányt mindenhová követik, s akik dalolják azt a dalt, amelyet az égben csakis nekik lehet dalolniuk. Hallgassuk, milyen kimondhatatlan szépségben cseng ki az énekből a Szűzanya hangja, mint vezető, királynői hang. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ez az elmélkedés nagy lelkesedést és csodálatot keltsen bennünk a szűzi tisztaság iránt. 

      Amint a virágok között a liliom páratlan a maga mocsoktalan hófehérségével és nemesen egyszerű vonalaival, éppúgy az emberi lélek szépségei és összes erényei között a legbájosabb a szűzi tisztaság. Nem mondjuk legértékesebbnek, mert hiszen vannak apostolok, vértanúk, hitvallók, akik nem voltak szüzek. Maga az Anyaszentegyház első feje, Péter sem volt az. Ott vannak azután az özvegyek, akik közül sokan még a szentté avatott szüzek közül is sokakat felülmúlták életszentség tekintetében. Sőt úgy látszik, mintha az életszentségi fokozat terén a szűztisztaságnak nem is volna olyan nagy jelentősége; mintha azon is érvényesülne Kis Szent Teréz mondása, hogy semmi más nem számít, csakis a szeretet. Az édes Jézus pedig nem hiába beszél tíz szűzről, akik közül csak öt volt okos, a többi oktalan. 
      Szóval a szűzi tisztaság önmagában véve még távolról sem kulcsa a mennyországnak. S mégis igaz marad, hogy a legelragadóbb szépsége a léleknek. Vannak tökéletességek, amelyek sokkal nagyobbak nálánál, de szépség nagyobb nincsen. Innét van az, hogy az Anyaszentegyház a szűztisztaság iránt mindig hódolatos tiszteletet tanúsított, s az Istennek szentelt szüzeknek a templomban külön, megtisztelő helyet biztosított. A szentatyák pedig kifogyhatatlanok a szüzesség dicséretében. Hiszen magában a lorettói litániában is tizenkétszer dicsérjük a Szűzanya szeplőtelen tisztaságát, amelyhez soha, még csak a kísértésnek árnyéka sem férhetett. 
      Tehát ha már a közönséges emberi keretek között mozgó szüzesség is olyan rendkívül kedves, akkor milyen lehet a Szűzanyáé, amikor oly magasan áll az előbbi fölött? Ha az édes Jézus annyira szerette Szent Jánost, ha a szüzeket az egész örökkévalóságon át a maga kíséretében tartja és azt akarja, hogy kövessék Őt, akárhová megy: mennyire szeretheti az ő Szűzanyját, s milyen állandó közöttük az együttlét! 

      Elmélkedjünk arról, hogy a szüzesség kimondhatatlanul nemesíti az emberi természetet, s magasra emeli önmaga fölé. Úgy képzelhetnénk a tökéletesség csúcsát, mint valami hegyormot, amelynek három oldalról lankás lejtői vannak, a negyedik ellenben meredek szakadék. A többi érzéki vágy a lelket a lankás oldalakon húzza lefelé, s így könnyebb a megállás és a visszafordulás. Hogy példát mondjunk, Szent Ágoston édesanyja, Szent Mónika, fiatal korában szülei házánál meg volt bízva a pince kezelésével, és lassanként rászokott a borivásra, míg csak egy méregbejött cseléd kifakadása észre nem térítette, s le nem mondatta erről a veszedelmes, de magában véve - akkor még - nem bűnös élvezetről. Így van a dolog sok egyéb hajlammal is, amely csak igen lassan erősödik, s csak hosszabb idő múlva válik szenvedéllyé. Ellenben az az érzéki vágy, amely a szüzességgel ellenkezik, a meredek szakadékon, egyszerre zuhantatja az embert az állatiság mélységébe. 
      „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” - mondta Jézus (Mt 5,8), s e szavait nem csak a jövőre, hanem már a jelenre is kell érteni. A tökéletesség magas csúcsán ugyanis, amely messze belenyúlik a szellemi sztratoszférába, az Istenséget már csak igen vékony lepel fedi el a halandó ember szeme elől. 
      „Ó, milyen szép lehet az, aki téged teremtett!” - kiáltott fel lépten-nyomon Szent Terézia, amikor egy szép pillangót látott meg, vagy csak valami szemrevaló kagylót mutattak is neki. A sevillai alapító úton pedig, amikor egy alkalommal a forró déli órákat egy virágos és madárdalos gyönyörű berekben töltötték, és alig akart onnan kijönni, annyira áradozott és el volt ragadtatva minden egyes természeti szépség láttán. Minden Istenre emlékeztette, mindenben Isten végtelen szépségének nyomait látta. Erre csak a tisztalelkű ember képes. 
      De ne mondja az olyan ember, akinek nem sikerült ártatlanságát megőriznie, hogy ez az elmélkedés nem neki való! Dehogy nem való neki. Szent Bernát egyenesen kimondja, hogy a hosszú időn át megőrzött tisztaság egyenlő értékű a szüzességgel. Az Isten kegyelmével való közreműködés, a bűn végletekig való kerülése, a védősáncok, például a szemérmetesség, kiépítése, mindez úgy megtisztíthatja a lelket, mintha soha sem vétkezett volna. Hiszen hányan vannak szentek, akik a házaséletben lettek azzá! Gondoljuk csak meg, hogy milyen tisztalelkűség uralkodott kis Szent Teréz szülei házában! „Szűzies volt benne még a levegő is” - mondja róla ő maga.
      Igyekezzünk tehát mi is feljutni e lelki magasság tiszta légkörébe, hogy mi is meglássuk az Istent.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html