Szívünk vágya irányuljon Istenre

Szent Ágoston püspöknek Szent János első leveléről szóló fejtegetéseiből 

(Tract. 4,6: PL 35, 2008-2009) 

Szívünk vágya irányuljon Istenre! 

      Milyen ígéretet kaptunk? Azt, hogy: Hozzá hasonlók leszünk, mert látni fogjuk, amint van (1Jn 3,2). Ahogy tudott, úgy szólt a nyelv, a többit a szív gondolja el. Mit mondhatott még Szent János is ahhoz viszonyítva, aki van, sőt mit mondhatunk mi, az ő érdemeinél alávalóbb emberek? 

      Térjünk tehát vissza a Szentlélekhez, térjünk vissza annak az Ajándékához, aki szívünk belsejében megtanít bennünket arra, amit elmondani nem tudunk; és mivel most még nem láthatjátok, ezért vágyban törekedjetek feléje. 

      A jó keresztény egész élete szent vágyakozás. Ami után vágyakozol, azt még nem látod, de az utána való vágyakozásod képessé tesz arra, hogy ha eljön, betelhess azzal, amit látni fogsz. 

      Ha meg akarsz tölteni valami tartályt, és látod, hogy nagyobb az adomány, akkor kitágítod azt a zsákot vagy tömlőt, vagy más hasonló tartót. Ha tudod, mennyit kell beletöltened, és látod, hogy szűk a zsák, akkor kitágítod, hogy növeld a befogadóképességét. Isten is, amikor várakoztat, így tágítja a vágyadat, és e vágyakozásoddal tágítja lelkedet, és e tág lélekbe majd többet tudsz befogadni. 

      Vágyakozzunk tehát, testvéreim, hogy majd beteljünk! Nézzétek Pált, mennyire tágítja a lelkét, hogy befogadhassa az eljövendőt. Azt mondja ugyanis: Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam (Fil 3,12-13). 

      Mit csinálsz tehát ebben az életben, ha még nem ragadtad magadhoz? Azt az egyet, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás pálmájáért (Fil 3,14). Nekilendül - mondja -, és fut a kitűzött cél felé. Úgy érezte, hogy még kicsi annak befogadására, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (1Kor2,9). 

      Az a mi életünk feladata, hogy a vágyakozásban gyakoroljuk magunkat. Annyiban alakít minket ez a szent vágy, amennyiben vágyainkat elvágjuk a világ szeretetétől. Már beszéltünk arról az űrről, amelyet be kell töltenünk. 

      Töltekezzél jóval, és szórd ki a rosszat! 

      Gondold el: Isten mézzel akar téged megtölteni, de ha ecettel vagy tele, hová teszed a mézet? Ontsd ki, ami eddig benned volt, tisztítsd ki lelked edényét, tisztítsd ki, ha kell, fáradsággal is kisúrolva, hogy alkalmas légy annak befogadására. 

      Mondjuk, hogy mézet akar beléd tölteni, mondjuk, hogy aranyat, mondjuk, hogy bort, vagy bármit mondunk, ki nem mondható az, amit mondani akarunk: hiszen Isten a neve. És ha azt mondjuk: Isten, akkor is mit mondtunk? Ez a két szótag az egész, amit várunk. Bármit mondjunk is, minden kisebb nála. Tágítsuk ki tehát feléje a lelkünket, hogy ha jön, betöltse azt. Hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk őt, amint van (1Jn 3,2).