Amire vágyakozunk, már birtokoljuk

Simone Weil: 

Vágyakozni - tárgytalanul 

      Tisztulni nem más, mint elválasztani egymástól a jót és a kívánságot. 

      Le kell ereszkednünk a vágyak forrásához, hogy az energiát elszakítsuk a vágy tárgyától. Ott a vágyak igazak: megannyi energia. A tárgyuk hamis. De elmondhatatlanul fájdalmas szakítást jelent lélekben a vágynak és a vágy tárgyának elválasztása. 

      Ha leereszkedünk önmagunkban, úgy találjuk, hogy pontosan azt, amire vágyakozunk, már birtokoljuk. 

      Ha egy konkrét (halott) lény után vágyakozunk, vágyakozásunk egy mindenki mástól különböző, korlátok közé szorított lényre irányul, szükségszerűen egy halandóra, épp őutána vágyakozunk, őrá, aki... stb., röviden arra a lényre, aki meghalt ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában. Nos, őt birtokoljuk is - mint halottat. Ha pénzre vágyakozunk egy (hivatalosan hitelesített) érmét, bankjegyet kívánunk, valamit, amit csak ilyen vagy olyan feltételek közt lehet megszerezni, tehát csak annyiban kívánjuk, amennyiben... Nos, amennyiben már a miénk. 

      A szenvedés és az üresség ilyenkor a vágy tárgyainak létezésmódja. Távolítsuk el a valótlanság fátylát, nyomban meglátjuk, hogy így adva vannak számunkra. Mikor ezt látjuk, még szenvedünk, de már boldogok is vagyunk. 

      Ha eljutnánk oda, hogy átlássuk, mit veszített a fösvény, amikor kincsesládáját ellopták; sokat megértenénk. 

      Lauzun és a lövészkapitányi rang. Inkább akart fogolyként lövészkapitány lenni, mint lefokozva szabad ember. 

      Minden a ruhákon múlik. „Szégyellték, hogy mezítelenek.” [1]

      Elvesztünk valakit, szenvedünk amiatt, hogy a halott, a távollevő képzeletbeli, valótlan lénnyé változott. Pedig a vágy, amellyel vágyakozunk rá, nagyon is valóságos. Ereszkedjünk le magunkba, ahol ez a nagyon is valóságos vágy fészkel. Éhség: ételeket csak elképzelünk, de maga az éhség valóságos: foglalkozzunk az éhséggel. A halott jelenléte elképzelt dolog, ám a távolléte valóság; mostantól fogva így lesz jelen. 

      Nem kell keresnünk az ürességet, mert Istent kísértenénk, ha számítanánk a természetfölötti kenyérre, amely betöltheti. De menekülnünk sem kell előle. 

      Az üresség a legtökéletesebb teljesség, csakhogy nekünk ezt nem szabad tudnunk. Abból látszik ez, hogy egy percre maga Krisztus is teljesen elveszítette ezt a szeme elől. Lényem egy részének tudnia kell, de a többi nem tudhatja, mert ha azok is tudnák, akkor nem beszélhetnénk többé ürességről. 

      Krisztusnak része volt minden emberi nyomorúságban, a bűnt kivéve. De része volt mindabban, ami az embert esendővé, a bűnre hajlandóvá teszi. Az üresség tesz minket hajlandóvá a bűnre. Minden bűn kísérlet arra, hogy az ürességet betömjük. Így az én csupa-szenny életem közel van az ő tökéletesen tiszta életéhez, és ugyanez áll az enyémnél sokkalta alacsonyabb rendű életekre is. Ha még oly mélyre bukom, akkor sem kerülnék tőle messzire. De ha elbukom, erről nem tudhatok többé. 

      Hosszú távollét után viszontlátom egy barátomat, kezet szorítunk. Ügyet sem vetek arra, hogy ez a tapintó szerveim számára jóleső érzést vagy fájdalmat jelent: amint a vak közvetlenül a tárgyakat érzékeli a botja végén, én közvetlenül barátom jelenlétét érzékelem. Ugyanígy alakul az életkörülményeimnek - bármilyenek is - és Istennek a kapcsolata. 

      Ez azt is jelenti, hogy sohasem kell a fájdalomra vigasztalást keresni. Mert a boldogság túl van a vigasztalás és a fájdalom birodalmán. Másfajta érzékeléssel észleljük, amint más a tárgyaknak egy bot vagy más eszköz segítségével történő érzékelése meg a szó szoros értelmében vett érintés. Ez a másfajta érzékelés a figyelem áthelyezése révén alakul ki bennünk, amelyre egy sajátos iskolázottság vezet el. Ebben lelkünk egészének, de a testünknek is részt kell vennie. 

      Ezért van megírva az evangéliumban: „Mondom nektek, hogy ezek megkapták jutalmukat”. Nincs szükség fájdalomdíjra. Az üresség érzékelése vezet el az érzékelésen túlra. 

      Szent Péter tagadása. Aki azt mondja Krisztusnak: én hűséges maradok hozzád, ezzel már meg is tagadta, mert a hűség forrását magában kereste, nem a kegyelemben. Szerencsére, mivel választott volt, ez a tagadás nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, őelőtte is. Hány más ember életében megesnek efféle hencegések - anélkül, hogy valaha is megértenék, mi megy végbe bennük. 

      Nehéz volt Krisztushoz hűségesnek lenni. Üres hűség volt ez. Sokkal könnyebb a halálig hűnek lenni - Napóleonhoz. Sokkal könnyebb volt később a vértanúknak hűségesnek maradniuk, mert megvolt már az egyház, ez az evilági ígéreteket is felsorakoztató erő. Azért szokás halálba menni, ami erős, nem azért, ami gyenge. Vagy legalábbis azért, ami e pillanatban gyenge ugyan, mégis erő dicsfénye ragyogja be. Aki Napóleonhoz hűséges volt az ő Szent Ilona szigeti tartózkodása idején, annak a hűsége nem volt üres. Ha olyasmiért halunk meg, ami erős, szükségképpen elveszítjük a halál keserűségét. Egyúttal minden érdemét is. 

      Ha egy emberhez könyörgünk, kétségbeesett kísérletet teszünk arra, hogy kérésünk hevességével az ő saját értékrendjét egy tőle idegen csapásra tereljük. Ha Istenhez könyörgünk, épp ellenkezőleg az isteni értékeket próbáljuk saját lelkünkbe átkormányozni. Messze vagyunk attól, hogy a lehető leghevesebben azokra az értékekre gondoljunk, amelyekhez magunk ragaszkodunk. Ez a belső üresség állapota. 

Jelenits István fordítása

[1] Valószínűleg a bűnbeesés bibliai történetére utal (Genezis, 3,7.). (A fordító megjegyzése) ____________________

Forrás:
Simone Weil - Jegyzetfüzet

Új Ember, 2003