Érdemes megemlíteni, hogy csaknem ugyanezen időben, Hispániában élt egy fiatalember, aki sok feltűnő jellel tekintélyt szerzett magának, és gőgjében odáig jutott, hogy Illésnek nevezte magát. Mivel sokan könnyelműen hittek neki, még azzal is megtoldotta, hogy Krisztusnak mondotta magát. Olyan megtévesztő játékot űzött, hogy egy Rufus nevű püspök mint Istent imádta, ezért később, mint láttuk, letették a püspökségről. Testvéreink közül ugyanakkor többen azt hozták hírül, hogy Keleten van egy illető, aki meg Jánosnak mondogatja magát. Ezekből azt következtetjük, hogy ha ilyen hamis próféták lépnek fel, közel van az Antikrisztus eljövetele, aki már a gonoszság titkát működteti ezekben az emberekben.
Úgy tűnik, hogy azt sem szabad mellőznünk, micsoda fondorlatokkal kísértette Mártont az ördög ugyanezekben a napokban. Egyszer, amikor Márton a cellájában imádkozott, szétáradó fényben jelent meg előtte és körülötte, és hogy a magára vett fény ragyogásával könnyebben becsaphassa, királyi ruhába öltözött, drágakövekkel és arannyal ékesített diadémmal övezte magát, aranycsipkés cipőben, nyájas beszéddel és derűs tekintettel jelent meg, hogy a legkevésbé se lássék sátánnak. Amikor az első pillanatban Márton meglepődött, mindketten hosszú, mély csendbe merültek. Aztán a sátán szólalt meg először: „Ismerd el, Márton, Krisztust látod magad előtt.” Mikor erre Márton csak hallgatott, és semmit sem válaszolt, a sátán merészen megismételte arcátlan vallomását: „Márton, miért kételkedel? Higgy, mivel látsz! Én vagyok Krisztus, először neked akartam megjelenni a földre szállva.” De a Lélek felfedte Mártonnak, és megértette vele, hogy ez a sátán, és nem az Úr, ezért így szólt: Jézus Urunk nem mondta, hogy majd bíborba öltözve fog eljönni, se ragyogó diadémmal. Én nem hiszem, hogy Krisztus jött el, hacsak abban az alakban nem jön, amelyben szenvedett, és ha a keresztre feszítés nyomait viseli magán.” E szavakra az rögtön úgy eltűnt, mint a füst. A kis cellát pedig bűz árasztotta el, kétségtelen jeleként annak, hogy a sátán járt ott. Nehogy valaki kitalált mesének gondolja, hogy ez így történt, ahogy most elmondtam, mert magának Mártonnak a szájából hallottam.
25. Sulpicius Severus felkeresi Szent Mártont
Amikor egyszer hallottam hitéről, életéről és erényéről, vágy támadt bennem, hogy lássam, és örömmel szántam rá magam a zarándoklatra, hogy felkeressem, részben azért is, mert már erősen élt bennem az a szándék, hogy megírjam életrajzát. Tőle magától tudakozódtam, amennyire kérdezni lehetett, másrészt azoktól értesültem a történtekről, akik tanúi voltak, vagy tudtak róluk.
El se hinnék, hogy mekkora alázattal, és milyen szívélyesen fogadott! Nagyon szerencsésnek tartotta magát, és örvendezett az Úrban, hogy annyira megbecsültem őt, és vállalkoztam az utazásra. Alig merem bevallani, hogy engem, nyomorultat, arra méltatott, hogy meghívott a szent étkezéshez, és kezemre ő öntött vizet, este pedig ő maga mosta meg lábamat. Nem volt bátorságom arra, hogy ellenkezzem és tiltakozzam, mert tekintélyével úgy hatott rám: bűnnek éreztem volna, ha ellentmondok.
Nem beszélt velem másról, mint arról, hogy mennyire fontos elhagyni a világ csábításait és korunk terhét, hogy szabadon és akadálytalanul kövessük Jézus Urunkat. Napjaink legkiválóbb példájaként Paulinust állította elénk, akiről fentebb említést tettem. Ő lemondott hatalmas vagyonáról, és a mi időnkben talán ő az egyetlen, aki Krisztust követve teljes mértékben elfogadta az evangélium parancsait. Őt kell követned, kiáltott fel, őt kell utánoznod, és boldognak mondta ezt a kort, amely a hitnek és erénynek ekkora bizonyságát látta, mert Paulinus, noha gazdag lévén sok mindent birtokolt, az Úr szavát meghallva mindenét eladta, és a szegényeknek ajándékozta, így példájával bebizonyította, hogy lehetséges az, amit lehetetlennek látszik megvalósítani.
Mennyi komolyság, milyen méltóság volt Márton szavaiban és beszédében! Milyen éles elméjű és erőteljes volt, milyen gyorsan és könnyen oldotta meg a Szentírásban felmerülő nehézségeket! De tudom, hogy ezt sokan nem hiszik el; én is találkoztam néhány emberrel, akiknek magam beszéltem róla, de nem hittek nekem. Jézust hívom tanúnak, aki közös reményünk, hogy soha senki szájából nem hallottam annyi tudományt, annyi bölcs gondolatot, annyi jóságot sugárzó, tiszta szót, mint Márton ajkáról. Ó, mennyire csekély dicsérete ez Márton erényeinek! Csodálatra méltó, hogy egy tanulatlan emberből ez a kegyelem sem hiányzott.
26. Márton lelkisége
Már ideje befejeznem könyvemet, és lezárnom beszédemet, nem mintha nem lenne még mondanivalóm Mártonról, hanem mert - mint a művük befejezését már hanyagul végző költők - a feladat terhe alatt összeroskadok. Tetteit ugyanis valamennyire szavakkal is ki lehet fejezni, de őszintén szólva benső életét, mindennapi viselkedését, és mindig az égre tekintő lelkületét soha semmiféle beszéd nem fogja tudni kifejezni.
Milyen kitartás és helyes mértéktartás volt az önmegtagadásban és a böjtökben, milyen erő a virrasztásokban és az imádságokban, amelyeket éjjel és nappal egyaránt gyakorolt! Nem hagyott egy üres órát sem, amelyet Isten szolgálatával ki ne töltött volna, mert semmi pihenést vagy más elfoglaltságot nem engedett meg magának, még az ételre és az alvásra sem gondolt, csak amennyire a természet rákényszerítette. Megvallom őszintén, hogy még ha - mint mondják – maga Homérosz jönne elő az alvilágból, ő se tudná kifejezni Márton nagyságát, mert annyival nagyobb volt benne minden, hogy az szavakkal le nem írható. Soha nem múlt el olyan óra, se olyan perc, amelyet ne szentelt volna az imádságnak, és ne töltött volna szent olvasmánnyal, de még az olvasás vagy más tennivaló közben sem hagyott fel az imádsággal. Mint ahogy a kovácsoknak az a szokásuk, hogy munka közben az üllővasra mintegy pihenésképpen is ráütnek, úgy Márton még akkor is mindig imádkozott, ha látszólag mást csinált.
Ó, valóban boldog férfiú, akiben nem volt álnokság! Senkit meg nem ítélt, senkit nem kárhoztatott, senkinek rosszért rosszal nem fizetett. Akkora türelmet tanúsított minden bántással szemben, hogy bár főpap volt, még a legalacsonyabb rangú klerikus is büntetlenül sérthette meg, sohasem mozdította el helyükről az ilyeneket, és amennyire csak tőle függött, soha nem zárta ki őket szeretetéből.
27. Szent Márton és ellenségei; hittel olvasd e könyvet
Soha senki sem látta haragosnak vagy indulatosnak, de szomorkodni vagy nevetni sem. Mindig ugyanolyannak tűnt: valami mennyei öröm áradt el az arcán, amelyről látszott, hogy nem az emberi világból jön. Ajkán csak Krisztus volt, szívében csak jóság, béke és irgalom. Gyakorta siratta azok vétkét, akik rágalmazták, és akik viperaharapásra emlékeztető mérgező nyelvvel és szavakkal bántották őt, aki magányban és visszahúzódva élt. Bizony személyesen ismertünk olyanokat, akik irigykedtek erényeire és életére, akik gyűlölték benne azt, amit önmagukban nem találtak meg, és amit nem tudtak utánozni. Ó, fájdalmas és siratnivaló gyalázat: köztudott, hogy jóllehet kevesen üldözték, de azok éppen a püspökök voltak. Egyiküket sem kell azonban megnevezni, még akkor sem, ha legtöbben engem is körülugatnak. Elég lesz, ha közülük egy is elolvassa ezeket a sorokat, rájön az igazságra, és a szégyentől elpirul, de ha az ilyen méregbe jön, azzal beismeri, hogy e szavak rá vonatkoznak, bár lehetséges, hogy másokra gondoltam. Ha vannak is ilyenek, nem térek ki az elől, hogy egy ilyen férfiúval együtt gyűlöljenek engem. Bízom benne, hogy ez a kis mű minden szentnek tetszésére lesz, de abban is, hogy aki hitetlenkedve olvassa, az vétkezik. Biztos vagyok benne, hogy a történtekről való meggyőződés és Krisztus szeretete ösztönzött engem arra, hogy ezeket megírjam, s csak sokak által ismert történeteket jegyeztem le, és az igazságot mondtam. Remélem, hogy Istentől jutalmat fog kapni, nem ugyan mindenki, aki olvassa, hanem mindaz, aki hittel befogadja.
Forrás:
- első rész
- második rész
- harmadik rész
- negyedik rész
- ötödik rész
- hatodik rész
- hetedik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése