MÁSODIK LEVÉL:
AURELIUS DIAKÓNUSHOZ
Gyászbeszéd Márton felett
Márton halálának előjelei és híre
Ekkor hirtelen úgy tűnt, hogy Szent Márton püspököt látom, hófehér tógába öltözve, lángoló arccal, szeme csillagként ragyogott, haja pedig fénylett. Testének általam ismert alakjában jelent meg előttem, és szinte teljesen megmagyarázhatatlan számomra, hogy bár nem lehetett rátekinteni, mégis fel lehetett ismerni. Kissé rám mosolygott, és jobbjával felém nyújtotta azt a könyvecskét, amelyet életéről írtam. Szokás szerint átöleltem szent térdeit, és sürgetve kértem áldását, s mindaddig éreztem fejemre helyezett kezének igen kedves érintését, amíg az áldás ünnepi szavai közben a keresztnek ajka számára oly meghitt nevét ismételte. Majd miközben szememet rászögezve, arcának és tekintetének szemlélésével nem tudtam betelni, hirtelen, a magasba fölemelkedve, elragadtatott. Szememmel követtem, midőn egy gyors felhőn felszállva bejárta az ég hatalmas tereit, de miután a megnyílt ég befogadta, többé már nem lehetett látni. Nem sokkal később azt láttam, hogy tanítványa, Szent Clarus atya, aki nemrég halt meg, ugyanezen az úton ment fel az égbe.
Miközben oktalanul követni akartam, és erősen azon igyekeztem, hogy a magasba jussak, fölébredtem. Álmomból felriadva éppen örömmel töltött el az, amit láttam, amikor belépett egy háznál szolgáló rabszolgafiú, a szokottnál szomorúbb arccal, mintha egyszerre akarna beszélni és fájdalmat mutatni. „Mit kívánsz - szóltam - ily szomorúan közölni velem?” Ő pedig így válaszolt: „Az előbb két szerzetes járt itt Tours-ból, Márton főpap halálhírét hozták.”
Az első gyászének és a mártír Szent Márton dicsőítése
Bevallom, hogy összeestem, és könnyekre fakadva zokogtam. Sőt még most is, amikor neked írok, testvérem, folynak a könnyeim, és elviselhetetlen fájdalmamra nem találok gyógyírt. Téged azonban, mihelyt meghozták ezt a hírt, fájdalmam részévé akartalak tenni, mert Márton iránti szeretetemben is osztoztál. Jöjj el tehát minél hamarabb hozzám, hogy együtt gyászoljuk őt, akit egyformán szeretünk, bár tudom, hogy ezt a férfiút nem kell gyászolni, mert miután elhagyta a világot, és legyőzte korának szellemét, most végül az igazak koszorújával ékesítik. De mégsem vagyok képes uralkodni fájdalmamon, mert igaz, hogy patrónusomat küldtem előre magam előtt, és elvesztettem jelenlegi életem vigaszát, mégis, ha fájdalmam elgondolkodnom engedne, örülnöm kellene. Az apostolok és a proféták közé került, és egyetlen szent sem veheti rossz néven, hogy az igazaknak ebben a nyájában senki sem előzi meg őt, mert remélem, hiszem és állítom, hogy ő a legnagyobbként csatlakozott azokhoz, akik vérben mosták meg ruhájukat, és minden bűn nélkül követik vezérükként a bárányt.
Bár korának körülményei nem tudták megadni neki a mártíromságot, nem hiányzott belőle a mártírok dicsősége, mert kívánsága és erényei által az lehetett volna, sőt mártír is akart lenni. Hogyha Nero vagy Decius idejében lehetősége lett volna harcolni abban a küzdelemben, az ég és a föld Istenére tanúsítom, hogy Márton önként szállt volna nyeregbe, önként ment volna a lángok közé, és a zsidó ifjakhoz hasonlóan a kemence közepén, a lángok örvényében is az Úr himnuszát énekelte volna. Ha üldözőjének éppen Izajás kínzása tetszett volna, biztos, hogy Márton nem lett volna méltatlan a prófétához, és nem félt volna attól, hogy fűrésszel és kardéllel levágják tagjait. De ha az istentelen harag inkább meredek sziklák és szakadékos hegyek közé űzte volna a szentet, tanúsítom az igazságba vetett bizalommal, hogy önként vetette volna magát a mélységbe. Ha pedig a pogányok orvosához hasonlóan fővesztésre ítélték volna, és mint gyakran történt, másokkal együtt vitték volna a vesztőhelyre, a hóhért sürgetve elsőként kívánta volna elnyerni a vértanúság koszorúját. Így tehát minden büntetéssel és kínzással szemben, amelyeknek az emberi gyöngeség sokszor engedett, ő mindig megvallva az Urat, rendületlenül ellenállt volna, annyira, hogy örült volna bosszulóinak és kínzásaiknak, és bármilyen gyötrelem közepette is csak mosolygott volna. Bár mindezt nem szenvedte el, mégis vére nélkül is beteljesítette a mártíromságot. Mert vajon az emberi fájdalmak közül melyiket nem viselte el az örök élet reményében: az éhséget, a virrasztást, a ruhátlanságot, a böjtölést, az irigyek gúnyolódását, a gonoszok általi üldöztetést, a betegekért való aggódást, a veszélyben levőkkel való törődést? Kinek volt bármilyen fájdalma, hogy neki ne fájt volna? Ki botránkoztatott úgy, hogy ő ne szenvedett volna? Kinek a pusztulásán nem szánakozott? Hagyjuk most el különféle mindennapos küzdelmeit, amelyeket az emberi rosszakarat és a gonosz lelkek ereje ellen vívott, mert a sokfajta kísértés által támadott férfiúban mindig úrrá lett a győzelemhez szükséges bátorság, a várakozás türelme és a kitartó nyugalom.
Ó, igazán rendkívüli férfiú! Buzgó hitű, irgalmas és emberszerető, mely erény manapság ebben a hideg korban még a szent férfiakban is kihűl, őbenne azonban napról napra folyton növekedve mindvégig megmaradt. Ezt a jóságát én különösen is élvezhettem, mivel méltatlanságom és érdemtelenségem ellenére különleges módon szeretett.
A második siralom és a megvigasztalódás Szent Márton védnöksége által
Lám, újra megerednek könnyeim, és lelkem mélyéből sóhajtozom. Találhatok-e valakit, akiben megnyugodhatnék? Kinek a szeretete vigasztal majd meg? Mily szegény és szerencsétlen vagyok! Ha hosszabbra nyúlik életem, képes leszek-e valaha is azon fájdalom nélkül élni, hogy túléltem Mártont? Ezek után lehet-e életemben még öröm, lesz-e napom, órám, amikor nem könnyezem? Vagy veled, szeretett testvérem, képes leszek-e róla beszélni sírás nélkül? Vagy veled beszélgetve tudok-e mást szóba hozni rajta kívül? De mit érek vele, ha téged könnyekre és sírásra indítalak? Íme, azt kívánom, hogy megvigasztalódj, de én magam sem tudok vigasztalódni.
Mégsem fog hiányozni nekünk, higgyél nekem, nem fog hiányozni, mert köztünk lesz, amikor róla beszélgetünk, mellettünk lesz, midőn imádkozunk, és ahogy már ma arra méltatott, hogy megmutassa magát, meg fogja azt is adni, hogy gyakran lássuk őt dicsőségében, és amint azt korábban is tette, szüntelen áldásával meg fog védelmezni minket. A látomásban onnan fentről mutatta meg, hogy az őt követőknek megnyílik az ég, és nyilvánvalóan arra tanított, hogy hová kell követnünk, arra oktatott, hogy reményünket mibe vessük, lelkünket merre irányítsuk. De hogy valósulhat meg mindez, testvérem? Tudatában vagyok ugyanis annak, hogy nem leszek képes följutni azon a meredek ösvényen egészen a szentélyig, mert súlyos teher húz le engem, mégpedig bűneim súlya nyomaszt, és meggátol abban, hogy feljussak a csillagokig, sőt nyomorult lelkemet lerántja a kegyetlen alvilágba. Csak az a reményem marad meg egyedül, az a végső, hogy amit magamtól nem tudok elérni, azt legalább az értem imádkozó Márton segítségével kiérdemelhetem.
De miért is tartanálak fel, testvérem, e fecsegő levelemmel tovább, és késleltetném jöveteledet? Nincsenek is már új tudnivalók az utolsó betelt lapon. Mivel levelem fájdalmas hírt közöl, az volt a szándékom a hosszabb beszéddel, hogy veled beszélgető soraim egyben vigaszt is nyújtsanak neked.
Forrás:
Szent Márton élete:- első rész
- második rész
- harmadik rész
- negyedik rész
- ötödik rész
- hatodik rész
- hetedik rész
- nyolcadik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése