Hála és öröm

      A tegnap, február 27-n volt a Szentatyánk utolsó általános kihallgatása, holnaptól visszavonul a „Mater Ecclesia” kolostor magányába imádkozni. Szívszorító, ugyanakkor felemelő volt látni és hallani a Szentatyát, hála és öröm töltötte el a szívem, hogy Isten kegyelméből katolikus lehetek, és Krisztus helytartója a szelíd és alázatos szívű Jézus képmása. 

• „Szeretném, hogy üdvözletem és köszönetem mindenkihez eljusson: a pápa szíve átöleli az egész világot. (...) A pápa mindenki hozzátartozója és sokan érzik közel magukat Péter utódához.” 

Szeretetem nem szűnik meg, továbbra is a szívemben és imáimban foglak hordozni Benedek pápánk!

• „Nem hagyom el a keresztet, hanem új módon maradok a keresztre feszített Úr mellett.” 

• „Arra kérlek benneteket, hogy emlékezzetek meg rólam az Úr előtt, imádkozzatok a bíborosokért, akik fontos feladatra lettek meghívva, továbbá Péter apostol következő utódáért: az Úr kísérje el őt világosságával és Lelkének erejével. Kérjük Szűz Mária, Isten és az Egyház Anyja közbenjárását, hogy mindannyiunkat és az egész egyházi közösséget vezesse, Őrá bízzuk magunkat.”

XVI. Benedek pápa Lisieux-i Szent Teréz ereklyéi előtt.

Vatikán, 2007 november 14.

Szent Szerafim búcsúja és halála

      1831 Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, halála előtt huszonhét hónappal Szentéletű Szerafim újból méltónak találtatott arra, hogy meglátogassa az Isten Anyja[26]. A gyivéjevói kolostor apátnője, Jevprakszija így emlékszik vissza: „A bátyuska ünnep előtt két nappal megparancsolta, hogy menjek el hozzá. Amikor megkérdeztem, ő kijelentette: «Látni fogjuk Isten Anyját!» és arccal a földre nyomott, betakart a köpenyével és könyvből imát mondott felettem. Aztán fölemelt és azt mondta: «No, akkor most kapaszkodj belém és ne félj!». Ekkor zaj támadt, mint amikor erős széltől megzendül az erdő. Amikor ez elült, énekszó szava csendült. Aztán a cella ajtaja magától feltárult és benzoégyantához hasonló, de annál jobb illat áradt szerteszét. A bátyuska térden állt, karjait az ég felé kitárva. Megijedtem. A bátyuska fölkelt és azt mondta: «Ne félj, gyermekem! Isten kegyelme száll re ránk. Íme, Dicsőséges, Tisztaságos, Istenszülő Úrnőnk jön felénk!» 

      Ugyanebben a pillanatban aranysárga fényhez hasonló körmenet töltötte be a cellát. Elöl két angyal vonult frissen kinyílt virágos ággal a kezükben; mögöttük fehér papi ruhákban Keresztelő Szent János és Szent János apostol; utánuk haladt Isten Anyja - pontosan úgy, ahogy a Minden szenvedők Öröme nevű ikonon látható -, zöld ruha volt rajta, melyet egy, a virágok minden színében pompázó köpeny borított, epitrachélion volt a nyakában és manipulus a kezein, fején csúcsos korona, melyet gyémántkeresztek ékesítettek; haja ki volt bontva és a vállára simult, s majdnem a derekáig ért. Tizenkét szűz kísérte őt: szent vértanúk és hitvallók: Barbara és Katalin, Tekla és Mária, Eiréné és Jevprakszija, Pelagéja és Dorotheja, Makrina és Jusztina, Julianna és Anészia. „A Szentséges Szűz sok olyan dolgot mondott Szerafim atyának - folytatja beszámolóját az apátnő -, amit én nem hallhattam; a következőt azonban hallottam: - «Ne hagyd magukra az én Gyivéjevóban élő szüzeimet!» Szerafim atya így válaszolt: «Ó, Úrnőm, én összetartom őket, de egyedül nem tudom.» - «Kedvencem - mondta az Ég Királynője -, én neked mindenben segítségedre leszek». Ezután még beszélt a Gyivéjevóban lakó nővérekről, és egyenesen Jevprakszija anyához fordult, és buzdította őt, hogy a jelenlévő szüzektől tanuljon állhatatos hitet és szeretetet, s a végén újra a hitvalló sztarechez fordult: «Kedvencem, hamarosan velünk leszel!» - és áldását adta reá. A szentatyák is búcsút vettek tőle és megáldották, a szüzek pedig búcsúzásképpen kölcsönösen kezet csókoltak. S alighogy elbúcsúztak, egy szempillantás alatt eltűntek.” 

      Ez a látomás egy óránál tovább tartott. „Látod, mátuska - szólította meg a sztarec magához térve a kegyelmi látogatás szemtanúját -, ez volt a tizenkettedik alkalom, hogy engem Isten látomásban részesített, s most téged is erre méltatott. Micsoda örömben volt részünk! Megvan az alapja az Úristenbe vetett hitünknek és reményünknek...” 

      A későbbiek során, valahányszor csak felkeresték cellájában Szerafim bátyuskát a gyivéjevói nővérek, ő az Isten Anyjának ikonjára mutatva mindig elismételte vigasztalásunkra: „Az Ég Királynője gondoskodására bízlak és hagylak titeket.” 

      Halála előtt fél évvel sokaktól búcsúzkodni kezdett, mondván: „Többé nem látjuk egymást.” Amikor engedélyt kértek tőle, hogy a Nagyböjtöt Szárovban tölthessék, a sztarec így válaszolt: „Addigra az én ajtóm bezárul”, egyeseknek azonban nyíltan megmondta: „Engem már nem láttok többé.” Szinte tapintható volt, ahogy az életerő lassan elszállt belőle. Csak a lelke volt éber, mint régen, sőt még a korábbinál is éberebb. 

• „Elhagy az életerőm - mondta ezekben a napokban néhány testvérnek. - A lelkem mintha most született volna, a testem azonban halott.” 

      Halála előtt mintegy négy hónappal még egyszer találkozott Arszényij tambovi püspökkel. Amikor a cella előtt elváltak egymástól, a főpap utoljára megáldotta, ő erre térdre roskadt, és akárhogyan is próbálta Arszényij püspök felemelni, egészen addig a földön maradt, amíg csak el nem tűnt. A sztarec még azon az éjszakán a főpap szolgájának egy flaska templomi bort adott át e szavakkal: - „Add át ezt a főpapnak, a bűnös Szerafim küldi.” 

      Már egészen közel volt halála órája, amikor Szerafim atya meggyógyított egy négy esztendős vak kislányt, miután meghintette erdei forrásából hozott vízzel. Ez volt az utolsó csodás gyógyulás, melyet a Szent még életében végbevitt, de hogy mennyi történt dicsőséges halála után, arról most nem áll módunkban beszámolni. 

      Halála előtt egy héttel, Krisztus Születése ünnepén Szerafim atya elment a Szent Liturgiára, melyet Nifont apát celebrált. Krisztus Szentséges Testében és Vérében részesülve nem sietett haza, amint ez szokása volt, hanem ott maradt a templomban és hosszasan elbeszélgetett az elöljáróval, sok mindent kérve tőle. Különösen azt, hogy legyen gondja a fiatalabb testvérekre. Arra is figyelmeztette, hogy halála után tegyék abba a koporsóba, amely sok éve ott állt cellája tornácán. Mikor visszatért cellájába, az őt kísérő Jakab barátnak átadott egy kis zománc ikont, melyen az a jelenet volt látható, amint Szentéletű Szergijt meglátogatja Isten Anyja. „Ha meghalok, ezt az ikont akasszátok a nyakamba, és úgy tegyetek a sírba” - mondta. 

      1833. január 1-én, vasárnap ment utoljára a szolovkai két szent, Zoszima és Szabbatyij tiszteletére épült kórházkápolnába. Minden ikon előtt gyertyát gyújtott és a képeket megcsókolta, amit korábban sohasem szokott, azután magához vette Krisztus Szentséges Testét és Vérét. A Liturgia végén búcsút vett a testvérektől, mindegyikkel csókot váltott és azt mondta: „Munkáljátok üdvösségeteket, ne csüggedjetek, legyetek éberek: a mai napon elkészülnek a mi koronáink”. Mindenkitől elköszönt, megcsókolta a keresztet és Isten Anyjának ikonját, és kiment a templomból. 

      A sztarec, amikor szokása szerint a kolostorból az erdei remeteségbe távozott, rendszerint égve hagyta cellájában a gyertyákat[27]. Pável testvér, aki mellette lakott, többször is szóvá tette neki, hogy az égő gyertyák tüzet okozhatnak. Erre a sztarec azt szokta válaszolni: „Amíg élek, tűzvész nem lesz, de ha meghalok, halálom beálltát tűzvész adja hírül”. 

      Azon a napon, január 1-jén Pável atya észrevette, hogy a sztarec vagy háromszor is kiment arra a helyre, melyet sírhelyül jelölt ki, és sokáig nézte a földet. Este pedig hallotta, amint a sztarec húsvéti énekeket énekelt: „Látván Krisztus föltámadását”, „Tündökölj, tündökölj, Új Jeruzsálem”, „Oh, nagy és szentséges Pászka, Krisztus!” 

      Pável atya kora hajnalban a cellájából a korai liturgiára indulva, füstszagot érzett. Segítséget kért egy másik testvértől, és betörve a zárt ajtót látták, hogy a sztarec cellája egy merő füst. Tüzet nem láttak, csak néhány tárgy izzott, könyvek és egy-két ruha. Kint még sötét volt, s a sztarecet a félhomály és a cellát betöltő füst miatt nem láthatták. Gyertyát gyújtottak. 

      Szerafim atya fehér csuhában, mellén keresztbe font karokkal térden állt Isten Anyjának ikonja előtt. Azt gondolták, hogy alszik. Ébresztgetni kezdték, és csak ekkor jöttek rá, hogy már halott. Szerzetestársai fölemelték a holttestet, koporsóba helyezték, és mindjárt fölravatalozták a székesegyházban. 

      Szerafim atya halálhíre gyorsan eljutott mindenfelé. Különösen a gyivéjevói nővérek számára volt nehéz a búcsúzás, akik benne lelki támaszukat veszítették el. Sírásukban nem leltek vigasztalást, mert Szerafim atya élete végéig a Szűzanya oltalmában bízva nem jelölt ki számukra más lelki vezetőt. A sztarec koporsója nyolc álló napon keresztül ott állt a Mária elszenderülése templomban. A temetés napján a szárovi kolostort több tízezer ember kereste fel a környező kormányzóságokból. A koporsót az oltár jobb oldalán temették el. Később ezen a helyen síremléket emeltek. A sír fölött megszakítás nélkül folytak a gyászszertartások, az 1903.-as januári szentté avatást követően pedig gyógyulásért, egészségért esedeznek hozzá. 

      Szentéletű Szerafim mind a mai napig – Szentéletű Radonyezsi Szergij után - a legtiszteltebb orosz szentek egyike. Szent ereklyéi az 1917-es forradalom után nyomtalanul eltűntek, de 1991 Karácsony előestéjén csodálatos módon újra megkerültek, majd ünnepélyesen átszállították a nem sokkal előtte felújított gyivéjevói női kolostorba. Így a Szentséges Szűzanya ígérete valóra vált, mert Szent Szerafim halála után sem hagyta el a gyivéjevói nővéreket. 

      A Szent sztarec ereklyéihez zarándokló hívő orosz nép imáiban hozzá fohászkodik, bátorítást és vigasztalást nyerve[28]. 

________________________________________
[26] Szent Szerafim és a Szűzanya misztikus kapcsolatáról külön is szólni kell. Ismét Kologrivovot idézem: „Szentéletű Szerafim életében Isten Anyja egészen különleges szerepet játszott. Azt már láttuk, hogy háromszor is Ő gyógyította meg. Néhányszor méltónak találta őt arra, hogy megjelenjék neki. Az Ő parancsára nyitotta meg szigorú remeteségének ajtaját és vállalta, hogy vigasztalni fogja a szenvedőket. Szerafim meg is mondta, ki volt az ő számára Isten Anyja: «Minden örömök öröme». Ennek megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy világosan lássuk és meg is tanuljuk, hogy ki az Isten Anyja. Ő Fiával együtt az egész teremtés megújításának társ-vezetője. A Szentlélek kegyelméből és személyes erőfeszítéseinek köszönhetően «el-nem-égő csipkebokorrá», Isten Szülőjévé lett, aki «áldott az asszonyok között», a Szentlélekkel teljes; Ő már az Utolsó Ítélet előtt eljutott a megdicsőülés azon fokára, amely a teremtett lény számára egyáltalán elérhető. Ezért Mária a teremtett természet képviselője a maga eredeti ártatlanságában, az emberiséget szimbolizálja a maga teljes egészében, vagyis a megújult teremtést, melyet eltölt a Szentlélek, s amelyben Isten minden mindenben. Másképp kifejezve: Ő az örök boldogság eleven szimbóluma. Ezért ha az ember elfordul Máriától, a Szentlélek ajándékától fordul el. Ha elveszíti Máriát, elveszíti azt is, Aki «megvidámítja ifjúságomat» és lelkének szárnyait önkezével vágja vissza. Így már érthető, hogy miután Szerafim Isten Anyjának - bizonyos értelemben - a tanítványa lett, az «ő nemzetségéből való» emberré, mindenki másnál jobban elmélyülhetett a titokban, melyet az az Erő tárt föl előtte, aki az Atyától származik és aki sajátos módon lakást vett a Szeplőtelen Szűzben. S ezzel együtt nemcsak abban részesült, hogy a földön megízlelhette az «örök boldogságot» és a «Paradicsom édességét», hanem - legalább egy pillanatra - még másokat is részesíthetett benne.” (Ioann Kologrivov, 403. oldal.)

[27] Szent Szerafim a közbenjáró imát sajátos módon gyakorolta. Sok gyertyát és mécsest égetett cellájában, megemlékezve azokról, akiknek imádságot ígért. Amikor megkérdezték tőle, miért tesz így, Mózesre hivatkozott, akinek az Úr megparancsolta: „Mózes, Mózes! Szólj testvérednek, Áronnak, hogy éjjel-nappal égessen mécseseket színem előtt, mert ez kedves az én szememben, és elfogadásra méltó áldozat számomra. (vö. Kiv 25,30-40; 27,20; Lev 24, 1-4; Szám 4,16)

[28] Oroszföld tiszteletreméltó szentjeinek életírásai. X-XX. század. Moszkovszkij rabocsij, Moszkva, 1992. 256-267. old., Írta: M. K. Podznyajev

Folyt. köv.

Forrás:

Új módon böjtöljünk!

 (Dr. Kállay Emil piarista atyától)

1.hét 02.17-től: Az érzékszerveim böjtjét – vállalom a katekumenekért 

• A szemem Istené: csak azt nézem, olvasom, ami épít 
• A fülem Istené: figyelmesen végighallgatok mindenkit 
• A nyelvem Istené: nem fecsegek és mindenkiről csak jót mondok 
• Én magam Istené vagyok: örülök ennek, minden nap megköszönöm 

2.hét 02.24-től: A kapcsolataim böjtjét – vállalom közösségünk tagjaiért 

• Időt és figyelmet szentelek a családtagjaimnak 
• A héten végzek valami szolgálatot a közösségünkért 
• Megpróbálok mindenkivel kiengesztelődni, senkire nem neheztelek 

3.hét 03.03-tól: A szívem böjtjét – vállalom megújulásomért 

• Számvetést készítek az életemről: mi, vagy ki van első helyen a szívemben? 
• Egyértelműen nemet mondok bűneimre, a rossz szokásaimra is 
• Fölkészülök egy komoly szentgyónásra és elvégzem azt 

4.hét 03.10-től: A zsebem böjtjét vállalom a rászorulókért 

• Megvizsgálom a pénz-kezelésemet, hol pazarolok? 
• Tőlem telhető nagyobb összeget juttatok egy szegény családnak 
• Valamiről lemondok, és ennek árából élelmiszert adok egy szegénynek 

5.hét 03.17-től: Az időm böjtjét – vállalom a személyes Isten-kapcsolatomért 

• Reggel örömmel és időben kelek, mert Isten mai szép tervén munkálkodhatok 
• Igyekszem 15 percet elmélkedni, hogy jól ráhangolódjak Isten tervére 
• Gondosan és figyelmesen végzem a munkámat, nem lopom a napot 
• Napközben megállok egy rövid időre Istennel: szentség-látogatás, rózsafüzér 
• Találok időt arra is, hogy meglátogassak valakit, aki nehéz helyzetben van 
• Az estémet is Istennel fejezem be, legalább 15 percet Neki ajándékozok 

6.hét 03.24-től : Ünneplőbe öltöztetem szívemet 

• Igyekszem mindent jó előre elrendezni, hogy az Ünnepen ne legyen kapkodás 
• Rendben van-e minden? – A szívem, az időm, a kapcsolataim? 
• Igyekszem-e részt venni minden szertartáson, együtt ünnepelve az Egyházzal 
• Én is újjá akarok születni a katekumenekkel 

Húsvét utáni hét: Őrzöm az Ünnepet! 

• Jézust feltámasztotta az Atya a halálból – micsoda öröm volt ez az övéinek 
• Velük együtt örvendezem annak, hogy ő legyőzte a bűnt és a halált 
• Az „ünnepek elmúltával” is ünneplő lélekkel élem az Istentől kapott új életet.

Szerafim atya imájára betegek gyógyultak meg

      Egyszer egy kurszki kormányzóságból származó asszony, akit férje kicsapongása a kétségbeesés szélére sodort, Szerafim atyától azt kérte, hogy a gyivéjevói kolostorba lépésére adja áldását. „Nem adhatom, mátuska - mondta a sztarec -, élj csak együtt férjeddel, s ha majd meghal, legyél ostyasütő a templomban mintegy tíz esztendeig, akkor férjed-uradat is megmented a gyötrelmektől.” A bánatába temetkezett asszony makacsul kitartott kérése mellett. „Az még nem tudható, kettőnk közül ki hal meg előbb.” - „Nincs igazad, mátuska – ingatta fejét Szerafim atya -, férjed már három évig sem él, mert meghal, de neked még sokat ád az Isten...” Férje három év múlva meghalt és nagy adósságot hagyott hátra, amelyet özvegye fizetett ki helyette, s ezzel - feltételezhetjük - megmentette őt az örök kárhozattól. Ezek után az asszony csaknem tíz esztendeig volt ostyasütő két templomban is, buzgón végezte kötelességét, s ezt követően valóban belépett a gyivéjevói közösségbe. 

      Egy, a nyizsegorodszki kormányzóság Pogiblova nevű falujából származó kislány bátyja lakodalmán hirtelen összeesett. Két éven keresztül teljes mozdulatlanságba merevedett. Krisztus dicsőséges Húsvétjának ünnepén elvitték őt Szárovba, és odavezették Szerafim atya cellájához, aki éppen abban az órában osztott áldást a népnek. A sztarec kézen fogta a leányt, bevezette a cellába, mindkét kezét rátette a fejére, aztán megkente őt a mécses olajával, és attól kezdve egészséges lett. Amikor betöltötte a tizenhetedik életévét, belépett a gyivéjevói kolostorba. 

      1829-ig a malom mellett lakó nővérek a Kazanyi Szűzanya templomába jártak istentiszteletre. De ugyanebben az évben augusztus 6-án, azon a helyen, melyet Szerafim atya mutatott, az újonnan emelt kétszintes kőtemplom emeleti részében Krisztus születésének tiszteletére oltárt szenteltek, egy évvel később pedig a földszinten a Szűzanya tiszteletére is oltárt emeltek. Így segítette Szentéletű Szerafim imával és fáradozásaival egy új, sajátos, a gyivéjevói közösségtől elválasztott Szerafim-Gyivéjevói női kolostor létrejöttét. 

      A sztarec vasár- és ünnepnapokon a kolostorban maradt; hétköznapokon kijárt az erdőbe, a közeli remeteségbe, s csak éjjeli nyugodalomra tért haza Szárovba. Attól a naptól kezdve, hogy a szigorú elzárkózás alól feloldotta magát, a látogatók létszáma fokozatosan növekedni kezdett. Az elgyöngült sztarecnek nehezére esett a nagy számú zarándok fogadása és meghallgatása. 

      Szerafim atya attól kezdve, hogy a közeli remeteségbe költözött, a saját cellájában vette magához Krisztus Szentséges Testét és Vérét; ugyanígy tett szigorú hallgatási fogadalma idején. Egyeseket ez botránkoztatott: s megkérdezték, egyáltalán szokott-e áldozni. A botrány elkerülésére az egyházmegye püspöke rendeletben kötelezte Szerafim atyát, hogy járjon a templomba áldozni. Miután a sztarec a rendelkezésről tudomást szerzett, alázattal fogadta a püspök döntését. 

      Azok, akik vasárnaponként látták a szentmiséről a cellájába visszatérő sztarecet, emlékeznek rá, amint ment köpenyébe burkolózva, epitrachélionnal[23] a nyakában és manipulussal[24] a kezén. A járása nehézkessé vált, s az út hosszan eltartott az őt körülvevő nagy népsokaság miatt. De ő ez idő alatt, a templomtól a cellájáig vezető úton senkivel nem állt szóba, senkit sem áldott meg. Csak a cellájába érve fogadta látogatóit, osztott áldást és buzdító szavakat a szenvedőknek. 

      Bárki is kereste föl, koldus vagy gazdag, bármilyen bűnös lelkiismerettel fordultak hozzá, ő mindenkit meghatódva megcsókolt, mindenki előtt földre borult és mindenkit megáldva, még a fel nem szentelt személyeknek is kezet csókolt. „Örömem! Gazdagságom! Krisztus föltámadott!” - ilyen szavakkal köszöntötte a hozzá érkezőket. Szörnyű szemrehányásokkal senkit sem illetett, senkire sem rakott súlyos terhet. De ha egyeseket meg is feddett, azt szelíden tette, szavai közé alázatot és szeretetet rejtve... 

      Egy alkalommal Szárovba érkezett egy kiérdemesült tábornok, hogy megcsodálja a környéket és a kolostor építményeit. Mivel kíváncsiságát a látottak tökéletesen kielégítették, már távozni készült, és ekkor egy régi ismerősre akadt, aki azt javasolta neki, hogy térjen be egy percre Szerafim sztarechez. A gőgös tábornok, bár nem szívesen, mégis engedett az unszolásnak. Alighogy beléptek a cellába, a sztarec kiment eléjük és földig hajolt a tábornok előtt. Kísérője rögtön eltávozott, a tábornok pedig beszélgetni kezdett Szerafim atyával. Fél óra múltával a sztarec úgy vezette ki őt a cellából, mint egy kisgyermeket: az arca csupa könny volt, és továbbra is keservesen sírdogált. Sem a tányérsapkája, sem a rendjelei nem voltak rajta; Szerafim atya vitte utána. Mikor magához tért, a tábornok elmondta, hogy ő sok mindent látott életében, bejárta egész Európát, de most először találkozott ilyen alázattal és szelídséggel, és soha nem tudta elképzelni, hogy valakiben az előrelátás adománya ilyen mértékben meglegyen. A sztarec feltárta előtte egész életét, még a legtitkosabb részleteket is, és amikor a rendjelek leválva leestek az egyenruháról, Szerafim atya megjegyezte: „Látod, érdemtelenül viselted őket.” 

      Egy bizonyos asszonynak egymás után gyermekei születtek, de még életük első évében mind meghaltak. A szegény asszony útnak eredt Szárovba utolsó, éppen újszülött leánykájával. Amikor Szerafim atya előtt fölemelte a kicsit, hogy imádkozzon érte, a Szent aszkéta fejecskéjére tette a kezét, és nagy szívélyességgel így szólt a boldogtalan anyához: „Őbenne vigasztalódjék!” S valóban, a kisleány életben maradt, ugyanakkor a később született testvérkéi még csecsemőkorban elhaltak. 

      Egyszer Penzából Szárovba érkezett egy diakónus istenfélő özvegye akit Jevdokijának hívtak. A nagy népsokaság között várta a sztarecet a tornác közelében. Szerafim atya a templomból jőve fel akart menni a tornácra, hogy a közelében állókat sorra megáldja, de egyszer csak Jevdokija felé fordulva felkiáltott: „Gyorsan gyere ide, Jevdokija!” Ő nagyon elcsodálkozott azon, hogy a szent atya nevén szólítja, jóllehet még sohasem látta. Szerafim atyához sietett, aki megáldotta, aztán egy falat antidórt adott neki, és azt mondta: „Igyekezz haza, hogy még otthon érd a fiadat!” Az özvegy hazasietett, és tényleg alig érte otthon a fiát, mert távollétében a penyzeni Papnevelő Intézet a kijevi Theológiai Akadémia hallgatójává nevezte ki. Rövidesen át is akarták őt helyezni. 

      Sok történet maradt fenn arról, hogy Szerafim atya imájára hogyan gyógyultak meg betegek. 1831 szeptemberében Szárovba érkezett a szimbirszki és a nyizsegorodszki kormányzóság földbirtokosa, Motovilov úr[25]. Másnap és még harmadnap is cellájában beszélgetett a sztareccel és gyógyulást nyert, amelyre rászorult, mert igen beteg volt. Erős izületi bántalmakban szenvedett, egész teste elerőtlenedett és számtalan seb gyötörte. A harmadik nap kivitték őt Szerafim atyához a közeli remeteségbe. Öt ember vitte a beteget a sztarechez, aki éppen az emberekkel beszélgetett a Szárovka patak partján. 

      „A kérésemre, hogy segítsen rajtam - későbbi feljegyzéseiben így idézi fel Motovilov -, Szerafim atya ezt mondta: «De hiszen én nem vagyok doktor; doktorokhoz kell fordulni, ha az ember valamilyen betegségre gyógyulást keres...»„ Erre a beteg azt válaszolta, hogy semmi más reménye nincs a gyógyulásra, egyedül csak Isten kegyelme. De mivel ő bűnös ember, és nincs bátorsága egyenesen az Úristenhez folyamodni, Szerafim atya közbenjáró imáit kéri. Erre a sztarec megkérdezte: „És hisz-e Ön az Úr Jézus Krisztusban, abban, hogy ő Istenember; Isten Szentséges Anyjában, az ő örök szüzességében?” Miután igenlő választ kapott, a sztarec megkérdezte: „Hisz-e abban, hogy az Úristen, amint régen egy szempillantás alatt, érintéssel vagy szavával minden betegséget meggyógyított a nép körében, úgy most is könnyen és egy szempillantás alatt meg tudja gyógyítani azt, aki a segítségét kéri. S miután újra határozott igenlő választ kapott, a sztarec így zárta le a beszélgetést: „Amennyiben Ön hisz, úgy már meg is gyógyult.” „Hogyhogy meggyógyultam - ellenkezett a beteg -, amikor kézen fogva tartanak?” - „Ön teljesen, egész testében végleg meggyógyult!” - A sztarec ezekkel a szavakkal megparancsolta, hogy állítsák talpra, ő pedig megfogta a vállait és ráparancsolt: „Bátrabban álljon, erősödjék meg, hogy szilárdan álljon a földön. No lám, ne féljen, legyen bátor. Ön most tökéletesen meggyógyult.” Biztató szavak kíséretében megparancsolta neki, hogy először álljon szilárdan a földön, s azután önállóan induljon el. Közben az imént még erőtlen embernek megmutatta, hogy az Úristen valóban visszaadta az egészségét.

 Folyt. köv.

___________________________________

[23] epitrachélion - papi stóla
[24] manipulus - a miseing (alba) ujjának összefogására szolgáló „kézelő”

[25] Motovilov - Halála után a hagyatékában egy kéziratot találtak, mely Szent Szerafimmal folytatott beszélgetését tartalmazza. Ennek hitelessége mind a mai napig nem bizonyított, de hangvétele annyira megfelel Szerafim életének és tanításának, hogy gyakran életrajzával együtt közlik. „Sok orosz és külföldi kutató úgy tekinti ezt az elbeszélést, mint egy összefüggő tanítást. Nekem úgy tűnik, hogy ez inkább egy beszélgetés alapján készült beszámoló, amely úgy zajlott, ahogy az Isten sugallta. Azonkívül a beszámolót nem Szerafim jegyezte le, hanem Motovilov, sőt az is meglehet, hogy egy harmadik személy itt-ott átdolgozta. Ha ez a helyzet, akkor nem várhatunk tőle pontos fogalmakat és szakkifejezéseket. Ennek ellenére kincset érő ez a beszélgetés, mert megtaláljuk benne a Szent alapgondolatait...” (loann Kologrivov) Magyar fordítása a közelmúltban jelent meg.

Forrás:

 

A hit alárendeli az értelmet a természetfelettinek

      Az Istennel való közvetlen egyesülés téves „követelőivel” szemben a szent Szerző mindvégig kitartott abban, hogy csak a hit közreműködése lehet az egyetlen és megfelelő eszköze az Isten-találkozás igazi megvalósulásának. A hit, minden olyan következményével együtt, mint a tökéletes kifosztottság, az engedelmesség, alárendeli az értelmet a természetfelettinek. Szent Jánosnak egyik kutatója, Crisógono de Jesús Sacramentado a fentiekkel kapcsolatban megjegyzi: 

• „Ez a módszer akkor lehet alkalmas arra, hogy elősegítse az említett irányzat megváltoztatását, - ha szembeszáll az adott áramlatokkal, és tanításai azt a hitet és erényt dicsőítik, melyek már eleve, önmagában is ellentétesek [Isten közvetlen] szemléletével. Így bizonyítja azt az egyetlen tényt; hogy a hit és az erény semmivel se helyettesíthető eszköz a misztikus egyesülés legmagasabb foka elérhetőségének. A hitet tehát mindenféle látomás és kinyilatkoztatás fölé kell helyezni. A misztika területéről ki kell zárnunk az evilági szemtől szembe való Isten-szemléletet.”[1]

      Ebből következik: a Szentlélek megnyilvánulása az egyház életében azt célozza, hogy a hitet részesítse előnybe (melynek üdvös hatékonyságát és egyesítő erejét a Szentírás ajánlja), szemben olyan bizonyos elavult irányzatokkal szemben, melyek még talán Averroes tanaiból és az arab miszticizmusból eredeztethetők. 

[1] Crisógono de Jesús Sacramentado, San Juan de la Cruz: su obra científica y su obra literaria, vol. I, Madrid 1929, o. 327.

Forrás:

A sztárec előrelátása

      Új irányt vett élete folyása. Amíg korábban saját lelke üdvösségével törődött, s az emberekkel való törődés abból állt, hogy imáiban az egész világért buzgón közbenjárt, úgy mostantól kezdve minden erejét és idejét arra szentelte, hogy a zarándokokat épületes oktatásban részesítse.

      Szentéletű Szerafim a következő imaszabályt adta azoknak, akik házi teendők vagy más gondok terhét hordozzak. 

• „Fölkelve az ágyból, állj a szent ikonok elé és mondd el az Úr imádságát, a Miatyánkot háromszor a Szentháromság tiszteletére, majd a Szűzanya énekét: az Üdvözlégy Máriát szintén háromszor; végül a Hiszekegyet: „Hiszek az egy Istenben” egyszer. Otthoni munka közben pedig, vagy ha úton vagy, imádkozd halkan vagy magadban: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem bűnösnek”, vagy rövidebb formában: „Uram, irgalmazz!” Ebédtől vacsoráig: „Szentséges Szűzanya, ments meg engem, bűnös embert!” Végül nyugovóra térve ismét a reggeli szabály szerint imádkozz, majd jelöld meg magad a kereszt jelével és aludj el békében. 

      Ennek az imaszabálynak az értékét kifejtve Szerafim atya azt mondta: 

• „Aki ezt betartja, az eljuthat a keresztény tökéletességre: a három említett imádság a keresztény élet alapja. Az elsőt maga az Úr adta, ő rendelte el számunkra, s ez minden imádság mintája. A másodikat Gábriel arkangyal hozta el az égből, hogy köszöntse Szűz Máriát. A Hiszekegy pedig rövid foglalata az üdvösséghez szükséges orthodox hittételeknek. 

      Sok előkelő és egészen egyszerű ember is fölkereste őt, nemcsak tanácsot, de segítséget is kérve. Jelizarev falu vezetőjének hitvese elmondta, hogy férje milyen szörnyű betegségbe esett, s mivel tudja, hogy felesége mennyire ragaszkodik Szerafim atyához, elküldte hozzá, hogy imáit kérje. Az asszony, miután Szárovba érkezett, megtudta, hogy a bátyuska[19] senkit sem fogad. Már semmiben sem reménykedett, mikor ott állt a sztarec látására érkezett zarándokok sokaságában, s egyszer csak kinyílt a cellaajtó, s a Szent megjelent a küszöbön. A tömeg jelenlétéről tudomást sem véve egyenesen őhozzá fordult: „Agrippina lányom, jöjj ide hamar!” Átfurakodván a tömegen odaért a sztarechez, s még mielőtt bármit szólhatott volna, adott neki szentelt vizet, antidórt[20], szentelt bort és néhány kétszersültet, majd megáldotta és így szólt: „Mielőbb vidd el ezt a férjednek!” Majd megfogván a kezét saját vállára tette, ahol kitapinthatta a madzagot, melyen a súlyos vaskereszt lógott. Aztán nyájasan így szólt hozzá: „Leányom, eleinte az embernek nehezére esik ennek viselése, de most már nem nehéz. Eridj férjedhez, és ne feledd el az én terhemet. Isten veled!” Megáldotta az asszonyt, és újra visszavonult magányába anélkül, hogy valakivel is szót váltott volna. Az asszony hazaigyekezett, és megérkeztekor hitvesét haldokolva találta, már szólni sem tudott és nem volt magánál. Alighogy odaadta neki a bort meg az antidórt, aztán a szenteltvizet, amit Szerafimtól kapott, a beteg kinyitotta szemét, szelíd mosoly suhant át az arcán, és érthetően azt mondá: „Bocsáss meg nekem, atyám, ez az utolsó áldás, amit kapok tőled.” Odahívta gyermekeit, mindegyiket megáldotta, majd a feleségét is, és békésen az Úrhoz költözött. 

      Koloncsakova hercegnő a sztarec előrelátásáról mondott el egy történetet. Testvére, aki a honvédségnél szolgált, több mint négy évig nem adott hírt magáról. Mikor a hercegnő a szárovi remeteségbe érkezett, elhatározta, hogy kikéri Szerafim szerzetespap tanácsát - akiről csodálatos dolgokat hallott -, mitévő legyen. Még mielőtt áldását fogadta volna, köszöntötte őt cellája küszöbén, s már hallotta is csöndes, nyájas szavait: „Ne keseregj annyit, minden családot utolér a gyász.” A hercegnő igen-igen elcsodálkozott azon, amit hallott, és mesélni kezdett nyomtalanul eltűnt testvéréről, de a sztarec, miután végighallgatta, így szólt: „Mindenképpen meg kell mondanom, hogy imádkozz lelke örök nyugodalmáért.” A hercegnő hamarosan értesítést kapott az ezredtől, hogy testvére nincs már az élők sorában. 

      Egy parasztembernek elveszett a lova, népes családjának egyedüli eltartója. Kétségbeesve szaladt a kolostorba, s Szerafim atya lábaihoz borulván keserves sírásra fakadt: „Bátyuska, most olyan szegény vagyok, mint a templom egere, s nem tudom, mit mondjak odahaza!” Szerafim atya tenyerébe fogta a fejét és kedvesen a sajátjához szorítva halkan azt mondta: „Hallgatásba burkolóddz - a szótlan aszkéta gyakran adta ezt a tanácsot a bánatukkal hozzá fordulóknak -, bizalommal siess a szomszéd faluba, ott kanyarodj le az útról jobbra, menj a kertek alatt négy portányit, ott látsz egy kiskertajtót, menj be rajta, a kút kávájától oldd el a lovadat és csöndben vigyed haza.” 

      A sztarec, bár mindenkit fogadott, mégsem ment ki sehová a cellájából, s miután feloldotta magát a hallgatási fogadalom alól, nem hagyta el a remetelakot. Így telt el újabb tizenöt esztendő. Végül rászánta magát, hogy előjön a remetelakból, de nem hagyván el végleg a kolostort, meg-meglátogatja erdei remeteségét, és a saját és mások üdvösségéért fog dolgozni benne. A sztarec olykor felkereste előző celláját az ún. „távoli erdei remeteség”-ben, hogy ott imádkozzék. 1825 decemberé ben fölkereste őt két, akkoriban a kolostori vendégfogadóban időző nővér a gyivéjevói női kolostorból. Alig csendítettek a reggeli imádságra, Szerafim atya elindult az erdő felé és meghagyta a két szerzetesnőnek, Paraszkévának és Máriának, hogy menjenek vele. A Bogoszlovszkij nevű forrás mellett vitt el az útjuk, melyet később Szerafimovnak neveztek el. A bátyuska a két nővérnek elmondta, hogy a forrást többször is alakította, tisztította. Végül odaértek a távoli erdei remeteségbe. Itt a Szent a falon függő feszület elé állva odaállította az egyik nővért jobb felől, a másikat bal felől, kezükbe egy-egy gyertyát adott, és kb. egy órán át imádkozott. Majd elfújták a gyertyákat, szótlanul kimentek a cellából és sötétedésig a cella melletti pince takarításával foglalatoskodtak, azután visszatértek a kolostorba. Évek múltával a két nővér rájött, hogy a bátyuska a gyivéjevói női kolostorért imádkozott velük együtt a távoli erdei remeteségben. 

      A gyivéjevói közösség, amely kb. 12 versztára feküdt Szárovtól, akkoriban mintegy negyven tagot számlált. Hosszú ideig Pahomij és Izajás, a két elhunyt sztarec viselték gondjukat, most pedig Szentéletű Szerafim vett részt közelről életük irányításában, mivel erre ígéretet tett lelki tanítómestereinek. A nővérek közül sokan az ő irányításának köszönhetően léptek be a kolostorba. A sztarec javaslatára a közösség rövidesen két részre oszlott. 

      1826. december 9-én, pontosan egy évvel a sztarec emlékezetes imádsága után lovas kocsin hozták az első gerendákat arra a helyre, amelyet Szerafim atya jelölt ki a gyivéjevói nővérek letelepedési helyéül. A következő év tavaszán belekezdtek a malom építésébe, s július 7-én, a Kazanyi Szűzanya ikonja búcsúnapjának előestéjén már működött is. Maga a sztarec választotta ki a nővéreket a közösségből. A gyivéjevói kolostor vezetője, Matrjona anya a következő csodás esetről számolt be. Nem sokkal azután, hogy belépett a kolostorba, gyenge egészségi állapota és ördögi kísértés hatására olyan zavar és levertség vett erőt rajta, hogy csendben, szó nélkül el akarta hagyni a kolostort. Szerafim atya biztosan kitalálta a szándékát, mondta a nővér, mert egyszer csak küldönc jött tőle, hogy keresse fel őt. 

      Az utasításnak engedelmeskedve útnak indult Szárovba és az egész utat végigsírta. Miután a Szent cellájához ért, szokása szerint elvégezte az imádságot, a sztarec pedig „Ámen”-nel válaszolva a küszöbön fogadta őt. Mindkét kezét megfogva Matrjonát Isten Anyjának ikonja elé vezette, és azt mondta: „A mennyek Királynéja majd megvigasztal téged.” Matrjona megcsókolva az ikont olyan rendkívüli örömet érzett, hogy fáradtsága és rossz közérzete szinte egy csapásra elmúlt. „Most eridj a vendégfogadóba - mondta Szerafim atya -, holnap pedig hozz nekem hírt a távoli erdei remeteségbe.” - „Bátyuska - ellenkezett a fiatal szerzetesnő -, félek egyedül az erdőben.” – Mátuska[21] - mondta a Szent mosolyogva -, csak eridj, s ahogy a szádon kifér, imádkozzad: «Uram, irgalmazz!» - S a sztarec is elénekelte néhányszor ezt a könyörgést. 

      Reggelre kelve, miután félszáz mély meghajlást végzett, Matrjona anya útnak indult. Könnyű léptekkel haladt és hamar odaért a remeteségbe, ahol mély megrendülésben volt része. A sztarec a cella előtt egy farönkön ült és kenyérrel etetett egy medvét. „Én szinte halálra váltam - mesélte Matrjona anya nővéreinek -, és hangosan felkiáltottam: «Bátyuska, meghalok!» - és összeestem. Szerafim atya hallván hangomat, könnyedén meglegyintette a medvét és intett neki a kezével. A medve, mintha értelmes lény volna, tüstént abba az irányba indult, amerre Szerafim atya mutatott: az erdőbe.” 

      A sztarec meg a földön fekvőhöz ment és azt mondta: „Mátuska, ez még nem a halál, tőled még távol van a halál; ez az öröm”. S aztán fölemelte, talpra állította és a cellához vezette. Még helyet sem foglaltak, a medve máris előbújt a sűrűből, odament a Szenthez és leheveredett a lábainál. Matrjona anyát eleinte ugyanaz a rémület fogta el, de amint látta, hogy Szerafim atya társalog a vadállattal, mintha kezes bárány volna, lassacskán magához tért. Ekkor különösen jól emlékezetébe véste a sztarec arcát: „Örömteli és sugárzó volt, mint egy angyalé.” Amint a sztarec látta, hogy az apáca megnyugodott, sőt az ő iszákjából kenyeret mert adni a medvének, így szólt hozzá: „Ugye emlékszel Szentéletű Geraszimra[22], akinek a Jordán partján oroszlán szolgált; a szegény Szerafimnak medve szolgál. Látod, mátuska, még a vadállatok is szót fogadnak nekünk, te meg elcsüggedsz. Miért kellene elcsüggednünk?” 

      Akkor Matrjona anya együgyűen azt mondta: „Bátyuska, ha ezt meglátják a nővérek, biztosan szörnyet halnak!” - „A nővérek nem fogják látni - mondta az isteni sztarec. - „De ha valaki más meglátja és leszúrja? Bátyuska, sajnálom őt.” - „Nem fogja őt senki leszúrni, rajtad kívül senki nem látja meg.” A fiatal apáca gondolkodni kezdett, hogyan mesélje el nővéreinek ezt a csodát, de Szentéletű Szerafim már válaszolt is neki: „Mátuska, halálom után tizenegy évig ezt senkinek se áruld el, majd akkor Isten akarata feltárja, kinek mondd el.” Így is történt: pontosan tizenegy évvel később - ahogy a sztarec meghagyta - Matrjona anya elment Jefimij Vasziljev ikonfestőhöz és látta, hogy éppen Szerafim bátyuskáról készít portrét. Felkiáltott: „Most egészen illendő lenne a bátyuskát medvével megfesteni!” „Hogy jut ilyen eszedbe?” - kérdezte csodálkozva a festő. És akkor elmondta neki ezt a csodálatos történetet.

____________________________________
[19] bátyuska - „Atyám!” pap vagy szerzetes közvetlen hangú megszólítása; Szent Szerafim - kedvességből - világi embereket is így szólított meg.
[20] antidór (görögül ajándék helyett) - az áldozatra szánt kenyér maradéka. Át nem változtatott kenyér, mely szentelménynek számít.
[21] mátuska - „Anyácskám!” szerzetesnők közvetlen hangú megszólítása
[22] Szentéletű Geraszim (+475) Palesztinában élt, a Jordán partján alapított kolostort. Legendájában olvashatjuk, hogy egyszer egy oroszlánnal találkozott, akinek a mancsából tüskét szedett ki. Attól kezdve az oroszlán úgy járt utána, mintha háziállat lett volna.

 Folyt. köv.

Forrás:

Három évig némaságban

      Egy alkalommal, mintegy tíz évvel azután, hogy Szerafim atya remeteéletet kezdett, kunyhójához odament három férfi. A sztarec fát vágott az erdőben. A parasztok hozzáfordulva pénzt követeltek, mondván: „Hisz hozzád világi emberek szoktak járogatni.” A sztarec magyarázkodni kezdett: „Én senkitől sem fogadok el semmit, s akik hozzám járnak, azok ezt jól tudják.” Akkor a parasztok rávetették magukat. Mivel ő roppant nagy erejű volt, s ráadásul fejszével volt fegyverkezve, biztosan ki tudta volna védeni támadásukat. De az Üdvözítő szavaira gondolván: „Aki kardot ránt, kard által vész el”, békésen letérdelt, letette a fejszét a földre, keresztbe fonta karjait, és így szólt a gonosztevőkhöz: „Amit tenni akartok, tegyétek meg.” Az egyik gonosztevő felkapta a földről a fejszét és fokával a sztarec fejére sújtott úgy, hogy szájából és füleiből spriccelni kezdett a vér, és eszméletlenül arccal a földre esett. A rablók a sztarecet, ütlegelések közepette, a kunyhójához vonszolták. Mikor látták, hogy haldoklik, ledobták a testét, betörtek a házba mérhetetlen gazdagság reményében. A szegényes hajlékban mindent felforgattak, átnéztek, összetörtek, a kályhát szétszedték, a padlót felszedték, de semmit sem találtak, csak Isten Anyjának szent ikonját látták, ezenkívül néhány szem krumplira akadtak. 

      Ekkor megmagyarázhatatlan félelem fogta el őket, és elfutottak. Közben a sztarec magához tért, s az éjszakát a kunyhóban töltve másnap ali-alig tudott elvánszorogni a kolostorig, hová éppen a Szent Liturgia alatt érkezett. Borzalmas állapotban volt. A testvérek kérdezték tőle, mi történt vele, de a sztarec semmit sem válaszolt, csak azt kérte, hogy hívják hozzá a lelkiatyját és az apátot. Egyedül nekik mondta el, mi történt. Emiatt a szerencsétlenség miatt Szerafim atya kénytelen volt a kolostorban maradni. Mélységes hálát érzett a testvérek iránt, amiért gondoskodtak róla, s az őt gyógyító orvosok fáradozásáért is hálás volt, akiket miatta hívtak a kolostorba. Egy napon orvosi konzíliumot tartottak betegágyánál. Amíg várták az apátot, a gyógymódról tanakodtak. Egyszer csak bejelentették: „Jön az apát!”- s ebben a pillanatban a sztarec elaludt. Álmában királyi öltözetben és ragyogó bíborban látta a Szentséges Szűzanyát, dicsőségtől övezetten. Ugyanúgy, mint első alkalommal, sok esztendővel ezelőtt - halálos betegsége idején -, most is látta, hogyan vonulnak az apostolok, János és Péter, Isten Szentséges Szülője után. És most Isten Anyja ujjával a beteg felé mutatva, ind az apostolokhoz, mind a szobában lévőkhöz fordulva ismételten azt mondta: „Ő a mi nemzetségünkből való”. Szerafim atya magához tért - és éppen abban a pillanatban bejött a szobába az apát. Mindannyiuk csodálatára a beteg annyi törődés után azt kérte, hogy semmiféle gyógykezelésben ne részesítsék, hanem bízzák életét egészen az Üdvözítőre és Isten Anyjára, mint akik testünk és lelkünk igazi és biztos gyógyítói. Az apát beleegyezését adta, és mindnyájan kimentek a szobából, csodálva erős hitét és türelmét. És csodák csodája! Azonnal megnyugodott, s néhány óra múlva fölkelt az ágyból. Hamarosan járkálni kezdett a cellában, este ételt vett magához, melytől erőre kapott. Betegsége miatt a sztarec öt hónapot töltött a kolostorban. Amikor pedig felgyógyult, kérte az apátot, Izajás atyát, hogy újra engedje el őt az erdei remeteségbe, bár az apát is meg a testvérek is nagyon szerették volna őt ott fogni, mégis engedtek a kérésnek. 

      1806-ban Izajás atya öregkora miatt lemondott apáti tisztségéről és nyugalomba vonult. A sors Szerafim atyára esett. De a sztarec könyörögve kérte a testvéreket, hogy ne őt válasszák; maga helyett a gondnokot, Nifont atyát javasolta. Izajás apát még egy esztendeig élt. Nem tudott gyalog elmenni Szerafim atyához, ezért a testvérek taligán vitték el egykori apátjukat a remeteségbe. Szerafim atya mindig örömmel fogadta és hosszasan elbeszélgetett vele. Izajás apát halála mélyen lesújtotta. Ha a remeteségbe látogató érkezett, akkor nem ment ki hozzá. Ha az erdő sűrűjében akadt össze valakivel, akkor arccal a földre borult, s addig föl nem kelt, amíg a vele szembe jövő el nem haladt mellette. Hallgatási fogadalmának harmadik esztendejében nem járt be többé a kolostorba, még vasár- és ünnepnapokon sem. Egy testvér hordta neki az ételt, különösen téli időszakban, amikor a sztarecnek nem volt saját tartaléka. 

      Belépve a tornácra a testvér - az előírás szerint – elmondta az imát, a sztarec pedig magában „Ámen”-t mondva kinyitotta az ajtót. Karjait a mellén összefonva szótlanul és mozdulatlanul állt a cella küszöbén, sem áldást nem adott az érkezőnek, sem tekintetét nem emelte rá. A testvér pedig szokásos imáját elvégezve földig hajolt a sztarec előtt, letette a tornácon lévő asztalon fekvő ládikára az egyszerű ételt, amit hozott, és visszatért a kolostorba. 

      Ez így ment három éven keresztül. „Amikor hallgatásba merülünk - magyarázta a sztarec évek múlva ezt az állapotot -, ellenségünk az ördög semmire sem megy az ember titkos szívével; ezen utóbbit az értelem csendjére kell érteni. A hallgatás a szellem legkülönfélébb gyümölcseit termi a lélekben. A magányból és a hallgatásból születik a kedvesség és a szelídség. Ezen utóbbinak szívünkben kifejtett hatása a Silóé vizéhez hasonlítható, amely zajtalanul és hangtalanul folyik, amint erről Izajás próféta beszél (vö. Iz 8,6). A hallgatás gyümölcse a lélek békéje. A hallgatás közel viszi az embert Istenhez és mintegy földi angyallá teszi őt.” 

      A kolostor néhány szerzetese kárpálta őt, amiért magányba vonult és némaságba merült, holott velük lakva szavával és példájával nevelhetné őket. A sztarec életének erre az időszakára emlékezve a szentatyák intelmeit szerette idézni: „Jobban szeresd a hallgatás tétlenségét, mint a világban éhezők jóllakatását”, mondta Szíriai Szent Izsák[16]. Teológus Szent Gergely[17] pedig azt mondta: „Csodálatos dolog teologizálni az Istenért, de jobb, ha az ember megtisztítja lelkét az Istenért.” 

      Nifont atya, az apát, nyugtalankodott, nehogy Szerafim atya remeteélete - mivel már vasárnaponként se járt be a kolostorba, hogy szentáldozáshoz járuljon - valakit is megbotránkoztasson. Ezért az idős szerzetespapok közül többeket káptalanba hívott és javasolta, hogy hozzanak határozatot Szerafim atya áldozásával kapcsolatban. A káptalan a következő döntéssel zárult: Szerafim atyának javasolják, hogy ha egészséges lesz és a lábai bírják, vasár- és ünnepnapokon jöjjön a kolostorba istentiszteletre, vagy ha a lábai miatt gyengélkedik és nincs hozzá ereje, akkor költözzön át kolostori cellájába. Elküldték hozzá azt a testvért, aki az ennivalót szokta vinni neki. Szerafim atya meghallgatta őt és szokása szerint szó nélkül útjára bocsátotta. Egy hét múlva a testvér újra elmondta a kolostori káptalan döntését. Akkor a sztarec előbb megáldotta őt, majd vele együtt gyalog elindult a kolostor felé. 

      A tizenöt esztendeig tartó remetéskedés után Szerafim atya nem tért be saját cellájába, hanem egyenesen a kórházba indult. Amikor megkondultak a harangok, megjelent az éjszakai virrasztó istentiszteleten a Szűz Anya Elszenderülésének templomában. Másnap, Csodatévő Szent Miklós ünnepén Szerafim atya a kórházkápolnába ment korai Liturgiára, melyen magához vette Krisztus Szentséges Testét és Vérét. A templomból kijőve egyenesen Nifont atya cellájába indult, s miután áldásában részesült, átköltözött korábbi cellájába. Senkit sem engedett be magához, ő maga sem lépett ki cellájából, és egyetlen egy szót sem szólt. A cellában csak a legszükségesebb dolgok voltak. Egy ikon, mely előtt mindig mécses égett, és egy asztalt helyettesítő farönk. A keblén, az inge alatt egy kb. 5 hüvelyknyi hosszú, madzagon lógó vaskeresztet viselt, amit inkább csak a mérete miatt hívtak vezeklő eszköznek. De tulajdonképpeni vezeklő övet, sem pedig vezeklő inget a sztarec nem viselt. „Ha valaki bennünket akár szóval, akár tettlegesen bántalmaz, s mi evangéliumi módon viseljük el a sértéseket: ez a mi vezeklő övünk, ez a mi vezeklő ingünk - szokta volt mondogatni. - Igaz, a szentatyák közül sokan viseltek vasból készült vezeklő eszközöket és vezeklő inget, de ők ezt Isten iránti szeretetből tették, hogy testüket és szenvedélyeiket tökéletesen megfékezzék s a léleknek alávessék... Mi pedig még csecsemők vagyunk, testünket szenvedélyek uralják, melyek ellenszegülnek Isten akaratának és törvényének. S mi haszna lesz annak, ha vezeklő övet öltünk magunkra, s annyit alszunk, iszunk és eszünk, amennyi csak jól esik.” Szerafim atya ugyanazt a ruhát viselte, mint amit az erdei remeteségben, étekül víz, fehér gyalult káposzta és zabliszt szolgáltak. A vizet és az ennivalót Pável atya, a szomszédos cella lakója szokta neki beszerezni. Miután bekopogott a sztarec cellájába, a küszöbre rakta, amit hozott, a remete pedig egy darab vászonnal betakarva a fejét, térdre ereszkedett és így vette át az ételt. A remetelakban éppúgy, mint az erdei remeteségben rendszeresen végezte a saját szabályzata szerinti imádságokat[18] és a teljes napi zsolozsmát. Egy hét leforgása alatt elolvasta mind a négy evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit. 

      A remetelakban töltött esztendők alatt Szerafim atya, betartva a kolostori káptalan határozatát, minden vasárnap magához vette Krisztus Szentséges Testét és Vérét, amelyet a korai Liturgia után a kórházkápolnából vittek egyenesen a cellájába. Hogy egy percre se feledkezzék meg az Utolsó Ítéletről, egy koporsót készíttetett és cellája tornácára helyezte. Itt gyakran könnyek között imádkozott, készülvén a halálra. 

      Öt esztendő múlva a sztarec úgy döntött, hogy enyhít a remeteélet szigorúságán. Körülbelül 1815-től kezdve cellájának ajtaja állandóan nyitva állt mindenki előtt, bárki láthatta, egyesek kérdéseket tettek fel neki, de senkinek sem válaszolt. 

      Így telt el még egy esztendő. Végül a hallgatási fogadalom alól is feloldotta magát. Ez gondviselésszerűen - a következőképpen történt. Egyszer egy istenfélő házaspár érkezett Szárovba, akik szerettek volna a kolostorban imádkozni, valamint a szentéletű sztarec áldását kiesdeni. Hogy érkezésükről hogyan szerzett tudomást a sztarec, azt nem tudjuk, csak azt, hogy még mielőtt ajtajához értek volna, ő maga sietett ki elébük. Áldását adta rájuk, és mindenki csodálatára nyájasan beszédbe elegyedett velük. A rákövetkező naptól kezdve testvérek és világiak kezdtek járni hozzá, és senkitől sem tagadta meg a beszélgetést és az útbaigazítást.

___________________________________________

[16] Szíriai Szent Izsák (+700 körül) Ninive püspöke, de megválasztása után öt hónappal lemond a püspökségről. Szigorú aszkéta, vak, aszketikus írások szerzője, melyek mély lelki meglátásokról tanúskodnak. 

[17] Teológus (Nazianzi) Szent Gergely (330-390) konstantinápolyi érsek, termékeny lelki író és költő. Sokat harcolt az ariánusok ellen. 

[18] Lásd majd „Szárovi Szent Szerafim intelmei”-hez a bevezetőt.

Folyt. köv.

Forrás:

Remeteélet az erdei cellában

      A hét esztendős diakónusi szolgálat után Szerafim atyát szerzetespappá szentelték. Ebben a rangban szolgált hosszú éveken át az oltárnál nagy-nagy buzgósággal és szeretettel. Az elvonult élet utáni igény, mely már gyermekkorában jelentkezett nála, egyre csak nőtt benne. Szerafim atya tudott arról, hogy sok monachus[12] nem elégszik meg a közös szerzetesi élettel, hanem erdőkben, a maguk építette magányos cellákban élnek. Még kolostori tartózkodásának elején a sztarecek áldásukat adták arra, hogy elvonuljon az erdőbe s titokban végezhesse imáit. Kis erdei cellájában töltötte idejének csaknem a felét. Amikor szerzetespappá lett, azon gondolkodott, hogy teljesen a magányba vonul. Vonzotta a remeteélet[13]. 

      Lábbetegségére hivatkozva, ami akadályozta őt a templomi szertartások végzésében, engedélyt kért az apáttól, hogy remeteségbe vonulhasson. Az előrelátó sztarec atyai áldását adta rá; ahogy később kiderült, ez volt az utolsó, amiben Szerafimot részesítette. Pahomij, a kolostor elöljárója már készült a halálra, amely rövidesen be is kopogtatott hozzá; méltó utód lépett a helyébe: Izajás apát. Miután Szerafim megsiratta az Úrhoz költözött mesterét és barátját, áldásával elvonult, hogy megkezdje remeteéletét az erdei cellában. Mindez 1794. november 20.-án történt, pontosan 16 évvel azután, hogy a szárovi monostorba érkezett. De az a legcsodálatosabb, hogy éppen ebben az időben hunyt el a távoli Moldvában Pajszij Velicskovszkij sztarec[14], aki oly sokat tett az orosz szerzetesség megújításáért, s aki a szárovi monostorral lelki kapcsolatban állt. 

      A cella, amelybe Szerafim atya költözött, egy sűrű fenyőerdőben, a Szárovka patak partján feküdt, mintegy 5 (öt) versztára a monostortól. (1 verszta = 1066,78 m) A házikó egy kis szobából állott, benne kemence és egy kis tornác. A cella körül Szerafim atya veteményeskertet telepített s hamarosan fölállított egy kis méhest is. Az a kis domb, melyen a Szent cellája volt, két másik magaslat szomszédságában állt, ahol szintén elvonultságban, egymástól egykét versztányira szárovi remeték laktak. Lakóhelyük Athosz szent hegyére emlékeztetett, ezért Szerafim a maga erdős kis dombját „Athosz hegyé”-nek nevezte. A domb körüli kedvenc helyeit a szent helyekről nevezte el ezek emlékére. Volt itt Bethlehem és Jordán folyó, Getszemáni kert és Golgota meg Szőlőskert, - egyszóval mindazok a helyek, amelyek valamiképpen kapcsolódnak Üdvözítő Urunk Jézus Krisztus földi életéhez és kínszenvedéséhez. Remeteéletének ebben az időszakában Szerafim atya mindig ugyanazt az egyszerű ruhát viselte: fején egy kopottas kamilávkát[15], testén egy fehér szövetből készült csuhát, kezén bőrkesztyűt, lábán harisnyaszerű bőrkapcát, amire bőrbocskort húzott. Mellén mindig azt a keresztet viselte, amellyel egykor - szerzetbe lépésekor - édesanyja áldotta meg; a vállán pedig zsákszövet tarisznya lógott, amelyben az evangéliumos könyvet tartotta. 

      Ha beköszöntött a hideg, a sztarec tűzifának valót hasogatott, nyáron a veteményeskertjét művelte s mocsári mohával trágyázgatta. Mivel jó emlékező tehetsége volt, sok egyházi éneket megtanult kívülről, s ezeket munka közben dúdolgatta. Többen is látták őt a veteményeskertben vagy a méhesben, amint abbahagyva a munkát megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, kezéből kihullott a szerszám: teljes valójával imádságba merült. Senki sem vette a bátorságot, hogy megszegje a csendet. Ha pedig az erdőben találkozott valakivel, alázatosan meghajolt előtte, s anélkül, hogy beszédbe elegyedett volna vele, továbbállt. „Még senki sem bánta meg, hogy hallgatást fogadott” - mondta később lelki gyermekeinek. 

      A sátán - minden jónak esküdt ellensége - látván a Szent buzgó aszkézisét, harcba szállt vele és különböző kísértésekkel igyekezett megijeszteni, hogy rávegye az erdő elhagyására. Egyszer a sztarec, imádság közben, ablaka alatt vadállat üvöltését hallotta, aztán mintha egy embertömeg kezdené kiáltozva betömi a cella ajtaját, kiverték az ablakot és bedobtak a lába elé egy hatalmas fatuskót, amit később csak nyolc ember tudott nagy nehezen kicipelni. Éjszakánként, amikor imádkozott, úgy érezte, mintha a cella összedőléssel fenyegetné, és borzalmas szörnyek támadnának rá. Gyakran váratlanul megjelent cellája közepén egy koporsó, amelyből egy hulla jött elő. A sztarec nem engedett a kísértésnek, hanem annál buzgóbban imádkozott. 

      A cella és a monostor között félúton, az erdőben volt egy szokatlan nagyságú kő. A szentatyák hősies aszkézisére gondolva Szerafim, az emberi tekintetek elől rejtve, éjjelente térden állva, kitárt karral imádkozott: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek.” Ezt az imát ezer napon keresztül végezte, s csupán az elviselhetetlen lábfájdalmak bírták rá arra, hogy felhagyjon az aszkézisnek ezzel a módjával. 

      A sztarec halála előtt nem sokkal árulta el ezt néhány tanítványának. Közülük az egyik ámulatában felkiáltott, hogy ez emberi erőt meghaladó hőstett. Erre Szerafim atya mosolyogva azt felelte: „Oszlopos Simeon 47 esztendeig gyakorolta az aszkézisnek ezt a módját. Vajon az én próbálkozásom említhető-e egy napon az övével?” A szerzetes megkérdezte: „Az aszkézisnek ebben a formájában ugye érzékelhető volt Isten segítsége?” „Igen - válaszolta a sztarec. - Ha a szívben meghatódottság van, akkor az Isten is velünk szokott lenni!” 

_____________________________________

[12] monachus - monasztikus szerzetes

[13] Szent Ferenc egész életében kereste a magányos helyeket, és időről-időre elvonult remetéskedni. 

[14] Pajszij Velicskovszkij (1722-1794) szerzetespap, moldvai sztarec, a moldvai Targu Neamt-i (Németvásárhely) monostor archimandritája különleges helyet foglal el az orthodox szerzetesség történetében. „Csodálatos módon egyesítette magában az egyéni életszentséget és a tudásszomjat; rendkívüli képessége volt a közösségben élő szerzetesi életmód megteremtéséhez. Egyéni varázsával tanítványok sokaságát gyűjtötte maga köré, lelkileg nevelte őket; orthodox aszketikus iskolát hozott létre. Végül mindehhez irodalmi tehetség is társult, mellyel képes volt elvégezni azt a jelentős és fontos munkát, ami a patrisztikus irodalom meglévő fordításainak kijavításából, illetve újabb fordítások elkészítéséből állt. Pajszij sztarecet - akár származását, akár működési területét nézzük – egyszerre két helyi egyház, az orosz és a moldvai is magáénak vallja. Bár Ukrajna szülöttje, koragyermekségét, tanuló éveit, ifjúkorát Oroszországban töltötte. A Kijevi Akadémián tanul, majd lelki vezetőt keresve hasztalanul vándorol kolostorról-kolostorra. Húsz éves korában Moldvába költözik, majd négy év múlva Athosz hegyére, ahol előbb 17 esztendőt teljes magányban tölt el, aztán az egyre növekvő testvéri közösség vezetője lesz, s velük együtt visszatér Moldvába. Itt él élete végéig, egyre inkább elmélyül munkássága, tevékenységi köre kitágul. Növekszik lelki kisugárzása, híre terjed nem csak az orthodoxok, hanem a más vallásúak körében is. Pajszij atyát joggal nevezhetjük a moldvai-oláh és az orosz szerzetesség lelki élete megújítójának. Világosan körvonalazta a szerzetesi élet alapvető célját, az ennek eléréséhez szükséges eszközökre rámutatott, olyan alkalmas embereket nevelt föl, akik az általa ajánlott eszközökkel célba is érhettek. Példájával, működésével, fordításaival óriási lelkiségi mozgalmat indított el az orthodox szerzetességen belül. Ennek nyomai különösen Oroszországban szembeszökőek, ahol nem csak a szerzeteseket, hanem a társadalom valamennyi rétegét hatása alá vonta. Téves elképzelésünk lesz a XVIII-XIX. századi orosz nép és szerzetesség lelki állapotáról, ha figyelmen kívül hagyjuk Pajszij sztarec és tanítványai lelki hatását. Ezt a hatást az orosz egyház 35 egyházmegyéjének több mint 100 kolostorában a sztarecnek 200-nál több tanítványa és követője érte el. Személyének köszönhetően megváltozott az orosz szerzetesség arculata: felértékelődött a belső aszkézis. Ennek mikéntjéről az optyinai és a szárovi remeteség vallanak.” (Prot. Szergij Csetverikov: Pajszij Velicskovszkij sztarec, YMCA-PRESS, Párizs, 1988 alapján)

[15] kamilávka - papi vagy szerzetesi sapka (birétum) 

Folyt. köv.

Forrás:

Szent Szerafim és Isten Anyja

      Szent Szerafim 1759. július 19.-ről 20.-ra virradóra született Kurszk városában. A gyermeket az első hét diakónus egyikének tiszteletére (ApCsel 6,7) Prohornak nevezték el. Szülei: Izidor Mosnyin és Agafja, a kereskedők osztályához[1] tartoztak. Édesapjának saját téglagyárai voltak, és mint vállalkozó kőépületek kivitelezésével foglalkozott. Nem sokkal halála előtt egy új kőtemplom építésébe kezdett a híres építész, Rastrelli tervei alapján Szentéletű Radonyezsi Szergij[2] tiszteletére. Ezt a templomot éppen Szent Szerafim halálának esztendejében székesegyház rangjára emelték. Amikor az altemplom, s annak Szent Szergij tiszteletére szentelt oltára elkészült, az édesapa súlyosan megbetegedett. Miután felesége kezébe átadta az örökséget, végrendeletileg rábízta a templom építésének befejezését, amit az asszony hűségesen teljesített. 

      Amikor Prohor hét éves lett, édesanyja, hogy megmutassa a Szergij templomot, felvitte magával a harangtoronyba. A fiú, édesanyjától kissé lemaradva a harangtorony csúcsáról lezuhant a földre. Agafja a kétségbeeséstől magánkívül rohant le a magasból, és azt gondolta, hogy a fiát halálra sebezve találja, de legnagyobb ámulatára és örömére ép és sértetlen maradt. 

      Három évvel később súlyos betegségbe esett, és felgyógyulásához nem sok reményt fűztek. Az orvosok lemondtak róla. Ekkor álmában megjelent neki a Szent Szűz, és megígérte, hogy meggyógyítja. A kisfiú tüstént felébredt és elmondta édesanyjának, hogy mit látott álmában. Másnap volt az Isten Anyja a Jel ikon[3] búcsúnapja. Azon az utcán vonult el a körmenet, melyen az özvegy háza állt. Éjszaka nagy eső esett, és a csodatévő képpel vonuló körmenet a szomszédos utcán haladt át, hogy kikerüljék a nagy tócsákat és a sarat. Éppen Agafjáék udvarán át vitt az útjuk. Amikor a szerencsétlen asszony látta, hogy imádkozó-éneklő emberek lépnek be az udvarba, s azután észrevette az ablak alatt a csodatévő ikont, felkapta a haldokló Prohort, lerohant vele a tornácról és odatartotta Isten Anyjának árnyékába. Ettől az órától kezdve Prohor állapotában gyors javulás állt be, és hamarosan meggyógyult. Így teljesült az Égi Édesanya ígérete. 

      Miután Prohor megtanult írni-olvasni, megszerette a szentírásolvasást és a lelki könyvek olvasását. Bátyja, Alekszej kurszki kereskedő volt. Prohor is elsajátította atyja mesterségét. Elsőként kelt föl, s az otthoni imádság után reggeli istentiszteletre ment, onnan pedig tüstént bátyjához sietett, hogy segítsen neki. 

      Ez idő tájt élt Kurszkban egy köztiszteletben álló jurogyivij[4]. Prohor teljes szívből ragaszkodott hozzá. Ő is megszerette az ifjút és gyakran elbeszélgetett vele az istenes- és remeteéletről, melyet ő maga is élt a városlakók között. Prohor rövidesen érdeklődni kezdett a kolostori élet után, végül kikérte édesanyja tanácsát, mit szólna hozzá, ha kolostorba lépne. Édesanyja egyáltalán nem ijedt meg a gondolattól, nem is haragudott meg rá emiatt, hanem örömmel fogadta. Agafja úgy döntött, hogy elengedi kisebbik fiát, hisz vele maradt az idősebb fiú, aki megsokszorozta az atyai örökséget, s akinek kétség kívül nagyobb hajlama volt a világi dolgokhoz, mint Prohornak. Búcsúzóul az anya megáldotta fiát egy réz feszülettel, melyet magával vitt, élete végéig őrzött és a ruháján kívül viselt. 

      Jó híre volt az Arzamasz közelében fekvő szárovi remeteség aszketikus életű szerzeteseinek, ahol az apát a kurszki származású Pahomij volt. Ezért is vonzódott Prohor ehhez a monostorhoz. Mégis úgy döntött, hogy először Kijevbe megy, hogy a Barlangmonostorban[5] atyai útbaigazítást kapjon. Oroszföld első szerzetesei, Antonyij és Feodoszij[6] előtt akarta kifejezni hódolatát. Kijevbe érkezvén sok szerzetest fölkeresett, és hallotta tőlük, hogy a Lavra közelében él egy Doszifej nevű remete-szerzetes, aki az előrelátás adományával rendelkezik. Prohor elment hozzá és atyai tanácsot kért tőle. Doszifej sztarec[7] megáldotta a fiatalembert és búcsúzóul azt mondta: „Eridj, gyermekem, a szárovi kolostorba, az a hely válik üdvösségedre, ott is fejezed majd be földi zarándoklásodat.” A szent sztarec szavai megerősítették Prohort, és útnak indult. 

      A közös életet élő szárovi remeteséget 1706-ban János szerzetespap alapította, aki tökéletességre való törekvéséről volt ismert. Prohor 1778. november 20.-án érkezett ide, a Szent Szűz templomi bemutatásának előestéjén. A monostor elöljárója, Pahomij sztarec szeretettel fogadta a fiatalembert és felvette őt a jelöltek sorába. Az első próbát Prohor a monostor pénztárosa, Joszif atya vezetése alatt végezte. Pontosan és mély alázattal teljesítette a sztarec minden utasítását, és szeretettel szolgált. Ez a viselkedésmód mindenkinek a figyelmét rá irányította és megszerezte számára Joszif és Pahomij sztarecek jóindulatát, akiket első tanítóiként tisztelt, és élete végéig megemlékezett róluk imádságaiban. Akkor kezdték Prohort más szerzetesi feladatokkal is megbízni: a kenyérsütödében, az asztalos műhelyben is dolgozott. Később kinevezték a kolostor ébresztőjének: ő keltette fel a testvéreket a hajnali istentiszteletre. 

      Mintegy két esztendő múlva Prohor súlyosan megbetegedett. Először azt gondolták, hogy vízkórban szenved: teste felpuffadt, sem kezét, sem lábát nem tudta mozdítani. Három éven keresztül gyötörte a betegség, másfél évet töltött ágyban. Ebben az időszakban gyakran felidézték Doszifejnek, a kijevi Barlangmonostor szerzetesének szavait, aki megjövendölte neki, hogy a szárovi kolostorban fejezi be életét. Ezekben a hónapokban kiderült, hogy mindenki mennyire tiszteli és sajnálja a fiatal novíciust. Joszif atya gyakran maga mutatta be a szentmiseáldozatot betegágyánál. A beteg kérésére - és saját buzgalmából - Prohor egészségéért virrasztó istentiszteletet és Szent Liturgiát végzett, melyen a beteg meggyónt és magához vette Krisztus Szent Testét és Vérét. Abban a pillanatban, amint Joszif atya a Szentséggel közeledett hozzá, Prohor jobb oldalán egy hosszúkás seb nyílt. Ezen keresztül víz-szerű folyadék kezdett szivárogni, amely sok-sok szenvedést okozott neki. Szerafim atya csak élete alkonyán mesélte el tanítványainak, hogy abban a pillanatban megjelent előtte az Isten Anyja, Szent János és Péter apostolokkal és - rámutatván a szenvedőre - azt mondta: „Ő a mi nemzetségünkből való”; azután a szenvedő fejére tette a kezét. 

Orosz bazilika oltára, itt: Mamré.

      Ilyen csodaképpen menekült meg másodszor is a halálos bajból. Nyolc esztendő telt el azóta, hogy Prohor belépett a szárovi kolostorba. 1786. augusztus 13.-án öltözött be szerzetesnek, amikor új nevet – Szerafim[8] - kapott, ami magyarul Lángolót jelent. Ugyanabban az esztendőben részesült Szerafim a diakonátus szentségében. Hét évig látta el a diakónusi teendőket s közben testben-lélekben tiszta maradt. Szentmise alatt a szentélyben, az oltár közelében néha papi ruhába öltözött angyalokat látott, akik együtt szolgáltak és énekeltek a testvérekkel. „A szívem, mint a viasz olvadozott e látomás kimondhatatlan örömétől - idézte föl többször a sztarec -, és semmire sem emlékeztem abból, ami velem történt, csak arra, hogy bementem a templomba és a szolgálat után kijöttem.” 

      Kevéssel halála előtt egyik beszélgetőtársának elmondta egy másik látomását, amit még diakónus korában látott. 

      „Történt, hogy Nagycsütörtökön együtt végeztem a szertartást Pahomij és Joszif atyával. A Szent Liturgia, szokás szerint, délután hét órakor kezdődött vecsernyével. A Kis bemenet és az ószövetségi olvasmányok után én, szegény, fennhangon énekeltem a Szent Oltárnál: „Uram, üdvözítsd a jámborokat, és hallgass meg minket!”", és bemenvén a királyi kapun[9], a templomhajóban állók fölé emeltem az oráriont[10] és fennhangon énekeltem: „És mindörökkön-örökké.” Ekkor napsugárhoz hasonló fény árasztott el. A ragyogásra nézve megláttam az Urat, a mi Istenünket, Jézus Krisztust emberi alakban, dicsőségtől övezetten, amely a Napnál fényesebben, kimondhatatlan fényességgel ragyogott. Körülvették, mint a méhraj, a mennyei erők: az angyalok, arkangyalok, kerubok és szeráfok. A templom nyugati kapujától vonult a levegőben, megállt az ambó[11] előtt és fölemelvén kezeit, megáldotta az imádkozókat. Azután belépett a királyi kapu mellett lévő ikonon. Szívemet akkor tiszta, ragyogó öröm töltötte el, az Úr iránti szeretet édessége...” 

      Eme látomástól Szerafim atya szinte elalélt: egy hangot sem tudott kiejteni, sem a helyéről elmozdulni. Ezt sokan észrevették, de senki sem értette e jelenség okát. Kézen fogva vezették be a szentélybe, ahol mozdulatlanul végigállta az istentiszteletet. Látomásáról sietett beszámolni a két sztarecnek, Pahomijnak és Joszifnak. Ők mint a lelki életben jártas emberek, meghallgatták és arra buzdították, hogy vigyázzon, fel ne fuvalkodjék. 

__________________________

[1] Assisi Szent Ferenc is kereskedő családból származott. A figyelmes olvasó a továbbiakban számtalan párhuzamot fedezhet föl Szent Ferenc és Szent Szerafim élete és tanítása között. (Vö. M. V. Lodizsenszkij: Szvet Nyezrimij c. múltszázadi munkájának pozitív megállapításait.) 

[2] Radonyezsi Szent Szergij (1314-1389) a nevéről elnevezett főmonostor - Troice Szergijeva Lavra - alapítója; az egyik legismertebb orosz szent, aki rendkívüli hatással volt kortársaira és az utókorra. Ő volt az első az orosz szentek sorában, akit a Szent Szűz látomásban is részesített. 

[3] Isten Anyja a Jel ikon Izajás próféta jövendölésének képi megjelenítése: „Az Úr maga ad nektek jelet. Íme, a Szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el” (7,14). A kitárt karú Szűz szíve alatt kitárt karú Kis Jézus látható. 

[4] jurogyivij - Krisztusért balga, szent megszállott; önként a bolond álarcát magára öltő ember, aki prófétai módon, külső ruházatával, viselkedésével, szavaival vagy némaságával is felhívás az istenes életre. Vö. „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért” (1Kor 4,10). 

[5] Barlangmonostor - Pecserszkaja Lavra; az orosz kereszténység bölcsője.

[6] Antonyij(+1073), Feodoszij (+1074) 

[7] Orosz sztarecségről itt.

[8] Assisi Szent Ferencnek, amikor halála előtt két évvel megkapta a szent sebhelyeket, megjelent Krisztus egy keresztre feszített szeráf képében. Ezért kapta a szerafikus vagy másképp szeráfi melléknevet. Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben Zoszima sztarec személyében a keleti és a nyugati szerzeteseszményt rajzolta meg. Pater Seraphicusnak nevezi hősét, s ez konkrét utalás Szent Szerafimra és Szent Ferencre (Részletesebben V. E. Vetlovszkaja: a Karamazov testvérek egyik forrásáról. In: Szerija lityeraturi i jazika, tom 40. No.5. Moszkva, 1981.). 

[9] királyi kapu - az ikonosztázion középső, szárnyas ajtaja 

[10] orárion - a latin orare (imádkozni) szóból. Hímzett vagy színes szalag - diakónusi stóla -, melyet mindkét vállon átvetve viselnek. Az ekténia imádkozása közben a diakónus felemeli. 

[11] ambó - (görögül emelvény) az ikonosztázion előtti emelvény középső része.

Folyt. köv.

Forrás:

Karol atya, a kapucinus barát és a rejtett stigma

      Szent Bernát kérdésére, hogy melyik volt a legfájdalmasabb sebe, Krisztus mondta: 

„Volt a vállamon egy három ujjnyi mély sebem, melyet a keresztem okozott. Ez sokkal kínosabb volt, mint a többi szenvedésem. Erre az emberek keveset gondolnak. Ez majdnem teljesen ismeretlen. Azért tiszteld ezt a sebet, s bármit kérsz e sebre való hivatkozással, megadom neked. Mindazok, akik tisztelni fogják vállemet, kegyelmet, irgalmasságot nyernek.” 

      A vállseb tiszteletére végzett imádságok végzését III. Jenő pápa (1145–53) hagyta jóvá, 3000 évi búcsút engedélyezve.

      A csíksomlyói Salvator-kápolna mögött áll a Szenvedő Jézus kis kápolnája, egy vállsebet viselő barokk Krisztus-szoborral.

Szent Pio atya is viselte a vállsebet, és csak halála után derült ki. Érdekes módon Boldog II. János Pál pápának elmondta. Egy misztikus barátság szövődött közöttük. A pápa épp akkor kérte Pio atya közbenjáró imáját, amikor az Egyház eltiltotta a misézést, és rágalomhadjárat indult a szentéletű kapucinus barát ellen.

      A két szent először 1948. Húsvét utáni héten találkozott először.

      A fiatal Karol atya Rómában hallott Pio atyáról, eljutott hozzá a kapucinus szerzetes szentségének híre, valamint a neki tulajdonított csodás események elbeszélése. Értesült a barát stigmáiról, de a személye körül ekkoriban zajló vitákról is. Karol atya hármas céllal indult útnak a San Giovanni Rotondo-kolostorba: azért, hogy személyesen is láthassa Pio atyát; hogy részt vegyen az atya szentmiséjén; és ha lehet, szentgyónást is végezzen nála. Még egy különös információ számunkra, hogy Karol atya ekkoriban fejezte be teológiai tanulmányait Rómában, és kezdte el írni doktori értekezését, amelynek témája a következő volt: a hit doktrínája Keresztes Szent János szerint. 

      A fiatal Karol atya megkérdezte a szerzetest, vajon melyik stigma okozza neki a legtöbb fájdalmat. A fiatal pap úgy gondolta, hogy a legfájdalmasabb minden bizonnyal a szerzetes szívén viselt sebhely lehet, ám ő így válaszolt kérdésére: 

• „Nem, a legjobban az a seb fáj, amely a vállamon van, amelyikről senki sem tud és nem is áll semmiféle kezelés alatt.” 

      Erről a sebhelyről az atya haláláig valóban senki sem tudott. Úgy tűnik, a szent életű szerzetes maga nem tett említést róla senkinek, kivéve a jövendőbeli pápát. 

      Pio atya egyetlen helyen sem ír vagy emlékezik meg erről. Csupán egyetlen egyszer mondott annyit egy falujából származó laikus testvérnek, hogy „a legtöbbet akkor szenved, amikor az ingét kell levennie”. Modestino testvér akkor nem is értette meg pontosan az atya szavainak jelentését, ő maga erről így ír: 

      „Én akkor arra gondoltam, a tiszteletreméltó atya bizonyára az oldalán lévő sebhely miatt érez nagy fájdalmat.” Az igazságra Modesto testvér csupán Pio atya halála után három évvel döbbent rá. 1971. február 4-én ugyanis a kolostor gvárdiánja azzal bízta meg, hogy pecsételje le azokat a ládákat, melyekben Pio atya gondosan őrzött és egyenként celofánba csomagolt ruhadarabjait, és minden megmaradt holmiját tartották. Azon a februári napon tehát egy különleges ruhadarab került Modestino testvér kezei közé: ez nem volt más, mint egy gyapjúing, amelyet a stigmákat viselő Pio atya viselt. Ezen az ingen egy körülbelül tíz centiméter átmérőjű, kör alakú vérfolt volt látható, közvetlenül a jobb váll alatt, a kulcscsont közelében. A heves fájdalom tehát, amelyet az atya érezhetett minden alkalommal, amikor az ingét levette, ebből a titokzatos sebhelyből származott, amelyről senkinek nem volt tudomása. Ekkor a laikus testvérnek eszébe jutott, hogy korábban valamely könyvben már olvasott „egy imát, amely a mi Urunk szent válláról szólt, amelyen a súlyos keresztfa terhe mély sebet nyitott, melyen keresztül láthatóvá vált Krisztus három szent csontja, és amely mérhetetlen fájdalmat okozott a szent Megváltónak. Ha pedig Pio atya saját testén viselte Krisztus szentséges sebeit és szenvedésének minden fájdalmát, akkor az is lehetséges, hogy Pio atya testében érezhette a Krisztus vállán ejtett seb fájdalmát is.” 

      Modestino testvér azonban még nem volt teljes mértékben biztos felfedezésének valódi jelentőségében, így hát a felfedezést követő este imájában kérte Pio atyát: ha igaz, amit aznap látott és gondolt, akkor az éjszaka folyamán az atya küldjön valami jelet neki. Ahogyan a testvér beszámolójában olvashatjuk, hajnali egy óra után egyszer csak arra ébredt, hogy vállában éles fájdalmat érez. Olyan érzés fogta el, mintha valaki kést szúrt volna a vállába, közvetlenül a kulcscsontja mellett. A fájdalom olyan erős volt, mint írja, hogy ha még néhány perccel tovább tartott volna, bizonyosan belehal. A fájdalommal egyidejűleg a testvér egy hangot hallott, mely így szólt hozzá: „Így szenvedtem én is!” Ekkor különös illat töltötte be a szobát. A testvér szívét pedig Isten végtelen szeretetének érzése töltötte el. 

      A testvér beszámolójában így ír: „Különös érzés kerített hatalmába: amint a fajdalom múlni kezdett, megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Testem el akarta utasítani a fájdalom érzetét, lelkem azonban, érthetetlen módon, óhajtotta azt! És ekkor mindent megértettem. Zavarodottság fogott el, mégis, megmagyarázhatatlan bizonyossággal tudtam, hogy Pio atya a kezén, a lábán és az oldalán viselt stigmák, valamint a megostorozás és a töviskoronázás kínjainak elszenvedése mellett, mint egy új Cirenei Simon, éveken keresztül segített Jézusnak a kereszthordozásban, emberi nyomorúságaink és bűneink keresztjét cipelte Krisztussal együtt ő is. És erre az általa viselt ing élő bizonyságul szolgált!” 

      Erről a sebhelyről a nyilvánosság csupán 1987-ben szerzett tudomást, és csupán egy, abban az évben rendezett konferencián beszéltek róla a nyilvánosság előtt. (San Giovanni Rotondo, 1987. szeptember 16-20.) A kérdés a kutatók előtt a torinói lepel kapcsán vetődött fel. (...) A Pio atya vállán lévő sebhelyre tehát, amely 1971-ig teljesen ismeretlen volt a világ előtt, amelyet először Modestino testvér fedezhetett fel, majd a nyilvánosság csupán 1987-ben ismerhetett meg, maga az atya tett utalást még 1948-ban, a későbbi pápa, Karol Wojtyla előtt. 

Imádság a mi Urunk, Jézus Krisztus vállának szent sebéhez 

• Jézus Krisztus, jóságos Urunk, Isten legszelídebb báránya! Én, szegény bűnös, tisztelem és imádom a. te szent sebedet, amelyet a válladon szenvedtél el, amikor nehéz keresztedet a kálvária lejtőjén hordoztad, amelyen át láthatóvá vált három szent csontod, és amelytől kimondhatatlan kínokat szenvedtél. E szent sebed érdemei által könyörgök hozzád, hogy légy könyörületes hozzám, és bocsásd meg minden vétkemet, minden bocsánatos és halálos bűnömet, halálom óráján pedig te állj mellettem, és végy fel engem a te dicsőséges és boldog országodba!” Amen.

A két szent barátságáról szóló teljes történet, levelezésük, stb. elolvasható itt:

http://hu.gloria.tv/?media=396511

Forrás:

Pio atya világa 1.

Etalon Kiadó 2011