A hét esztendős diakónusi szolgálat után Szerafim atyát szerzetespappá szentelték. Ebben a rangban szolgált hosszú éveken át az oltárnál nagy-nagy buzgósággal és szeretettel. Az elvonult élet utáni igény, mely már gyermekkorában jelentkezett nála, egyre csak nőtt benne. Szerafim atya tudott arról, hogy sok monachus[12] nem elégszik meg a közös szerzetesi élettel, hanem erdőkben, a maguk építette magányos cellákban élnek. Még kolostori tartózkodásának elején a sztarecek áldásukat adták arra, hogy elvonuljon az erdőbe s titokban végezhesse imáit. Kis erdei cellájában töltötte idejének csaknem a felét. Amikor szerzetespappá lett, azon gondolkodott, hogy teljesen a magányba vonul. Vonzotta a remeteélet[13].
Lábbetegségére hivatkozva, ami akadályozta őt a templomi szertartások végzésében, engedélyt kért az apáttól, hogy remeteségbe vonulhasson. Az előrelátó sztarec atyai áldását adta rá; ahogy később kiderült, ez volt az utolsó, amiben Szerafimot részesítette. Pahomij, a kolostor elöljárója már készült a halálra, amely rövidesen be is kopogtatott hozzá; méltó utód lépett a helyébe: Izajás apát. Miután Szerafim megsiratta az Úrhoz költözött mesterét és barátját, áldásával elvonult, hogy megkezdje remeteéletét az erdei cellában. Mindez 1794. november 20.-án történt, pontosan 16 évvel azután, hogy a szárovi monostorba érkezett. De az a legcsodálatosabb, hogy éppen ebben az időben hunyt el a távoli Moldvában Pajszij Velicskovszkij sztarec[14], aki oly sokat tett az orosz szerzetesség megújításáért, s aki a szárovi monostorral lelki kapcsolatban állt.
A cella, amelybe Szerafim atya költözött, egy sűrű fenyőerdőben, a Szárovka patak partján feküdt, mintegy 5 (öt) versztára a monostortól. (1 verszta = 1066,78 m) A házikó egy kis szobából állott, benne kemence és egy kis tornác. A cella körül Szerafim atya veteményeskertet telepített s hamarosan fölállított egy kis méhest is. Az a kis domb, melyen a Szent cellája volt, két másik magaslat szomszédságában állt, ahol szintén elvonultságban, egymástól egykét versztányira szárovi remeték laktak. Lakóhelyük Athosz szent hegyére emlékeztetett, ezért Szerafim a maga erdős kis dombját „Athosz hegyé”-nek nevezte. A domb körüli kedvenc helyeit a szent helyekről nevezte el ezek emlékére. Volt itt Bethlehem és Jordán folyó, Getszemáni kert és Golgota meg Szőlőskert, - egyszóval mindazok a helyek, amelyek valamiképpen kapcsolódnak Üdvözítő Urunk Jézus Krisztus földi életéhez és kínszenvedéséhez. Remeteéletének ebben az időszakában Szerafim atya mindig ugyanazt az egyszerű ruhát viselte: fején egy kopottas kamilávkát[15], testén egy fehér szövetből készült csuhát, kezén bőrkesztyűt, lábán harisnyaszerű bőrkapcát, amire bőrbocskort húzott. Mellén mindig azt a keresztet viselte, amellyel egykor - szerzetbe lépésekor - édesanyja áldotta meg; a vállán pedig zsákszövet tarisznya lógott, amelyben az evangéliumos könyvet tartotta.
Ha beköszöntött a hideg, a sztarec tűzifának valót hasogatott, nyáron a veteményeskertjét művelte s mocsári mohával trágyázgatta. Mivel jó emlékező tehetsége volt, sok egyházi éneket megtanult kívülről, s ezeket munka közben dúdolgatta. Többen is látták őt a veteményeskertben vagy a méhesben, amint abbahagyva a munkát megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, kezéből kihullott a szerszám: teljes valójával imádságba merült. Senki sem vette a bátorságot, hogy megszegje a csendet. Ha pedig az erdőben találkozott valakivel, alázatosan meghajolt előtte, s anélkül, hogy beszédbe elegyedett volna vele, továbbállt. „Még senki sem bánta meg, hogy hallgatást fogadott” - mondta később lelki gyermekeinek.
A sátán - minden jónak esküdt ellensége - látván a Szent buzgó aszkézisét, harcba szállt vele és különböző kísértésekkel igyekezett megijeszteni, hogy rávegye az erdő elhagyására. Egyszer a sztarec, imádság közben, ablaka alatt vadállat üvöltését hallotta, aztán mintha egy embertömeg kezdené kiáltozva betömi a cella ajtaját, kiverték az ablakot és bedobtak a lába elé egy hatalmas fatuskót, amit később csak nyolc ember tudott nagy nehezen kicipelni. Éjszakánként, amikor imádkozott, úgy érezte, mintha a cella összedőléssel fenyegetné, és borzalmas szörnyek támadnának rá. Gyakran váratlanul megjelent cellája közepén egy koporsó, amelyből egy hulla jött elő. A sztarec nem engedett a kísértésnek, hanem annál buzgóbban imádkozott.
A cella és a monostor között félúton, az erdőben volt egy szokatlan nagyságú kő. A szentatyák hősies aszkézisére gondolva Szerafim, az emberi tekintetek elől rejtve, éjjelente térden állva, kitárt karral imádkozott: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek.” Ezt az imát ezer napon keresztül végezte, s csupán az elviselhetetlen lábfájdalmak bírták rá arra, hogy felhagyjon az aszkézisnek ezzel a módjával.
A sztarec halála előtt nem sokkal árulta el ezt néhány tanítványának. Közülük az egyik ámulatában felkiáltott, hogy ez emberi erőt meghaladó hőstett. Erre Szerafim atya mosolyogva azt felelte: „Oszlopos Simeon 47 esztendeig gyakorolta az aszkézisnek ezt a módját. Vajon az én próbálkozásom említhető-e egy napon az övével?” A szerzetes megkérdezte: „Az aszkézisnek ebben a formájában ugye érzékelhető volt Isten segítsége?” „Igen - válaszolta a sztarec. - Ha a szívben meghatódottság van, akkor az Isten is velünk szokott lenni!”
_____________________________________
[12] monachus - monasztikus szerzetes
[13] Szent Ferenc egész életében kereste a magányos helyeket, és időről-időre elvonult remetéskedni.
[14] Pajszij Velicskovszkij (1722-1794) szerzetespap, moldvai sztarec, a moldvai Targu Neamt-i (Németvásárhely) monostor archimandritája különleges helyet foglal el az orthodox szerzetesség történetében. „Csodálatos módon egyesítette magában az egyéni életszentséget és a tudásszomjat; rendkívüli képessége volt a közösségben élő szerzetesi életmód megteremtéséhez. Egyéni varázsával tanítványok sokaságát gyűjtötte maga köré, lelkileg nevelte őket; orthodox aszketikus iskolát hozott létre. Végül mindehhez irodalmi tehetség is társult, mellyel képes volt elvégezni azt a jelentős és fontos munkát, ami a patrisztikus irodalom meglévő fordításainak kijavításából, illetve újabb fordítások elkészítéséből állt. Pajszij sztarecet - akár származását, akár működési területét nézzük – egyszerre két helyi egyház, az orosz és a moldvai is magáénak vallja. Bár Ukrajna szülöttje, koragyermekségét, tanuló éveit, ifjúkorát Oroszországban töltötte. A Kijevi Akadémián tanul, majd lelki vezetőt keresve hasztalanul vándorol kolostorról-kolostorra. Húsz éves korában Moldvába költözik, majd négy év múlva Athosz hegyére, ahol előbb 17 esztendőt teljes magányban tölt el, aztán az egyre növekvő testvéri közösség vezetője lesz, s velük együtt visszatér Moldvába. Itt él élete végéig, egyre inkább elmélyül munkássága, tevékenységi köre kitágul. Növekszik lelki kisugárzása, híre terjed nem csak az orthodoxok, hanem a más vallásúak körében is. Pajszij atyát joggal nevezhetjük a moldvai-oláh és az orosz szerzetesség lelki élete megújítójának. Világosan körvonalazta a szerzetesi élet alapvető célját, az ennek eléréséhez szükséges eszközökre rámutatott, olyan alkalmas embereket nevelt föl, akik az általa ajánlott eszközökkel célba is érhettek. Példájával, működésével, fordításaival óriási lelkiségi mozgalmat indított el az orthodox szerzetességen belül. Ennek nyomai különösen Oroszországban szembeszökőek, ahol nem csak a szerzeteseket, hanem a társadalom valamennyi rétegét hatása alá vonta. Téves elképzelésünk lesz a XVIII-XIX. századi orosz nép és szerzetesség lelki állapotáról, ha figyelmen kívül hagyjuk Pajszij sztarec és tanítványai lelki hatását. Ezt a hatást az orosz egyház 35 egyházmegyéjének több mint 100 kolostorában a sztarecnek 200-nál több tanítványa és követője érte el. Személyének köszönhetően megváltozott az orosz szerzetesség arculata: felértékelődött a belső aszkézis. Ennek mikéntjéről az optyinai és a szárovi remeteség vallanak.” (Prot. Szergij Csetverikov: Pajszij Velicskovszkij sztarec, YMCA-PRESS, Párizs, 1988 alapján)
[15] kamilávka - papi vagy szerzetesi sapka (birétum)
Folyt. köv.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése