Szent Szerafim és Isten Anyja

      Szent Szerafim 1759. július 19.-ről 20.-ra virradóra született Kurszk városában. A gyermeket az első hét diakónus egyikének tiszteletére (ApCsel 6,7) Prohornak nevezték el. Szülei: Izidor Mosnyin és Agafja, a kereskedők osztályához[1] tartoztak. Édesapjának saját téglagyárai voltak, és mint vállalkozó kőépületek kivitelezésével foglalkozott. Nem sokkal halála előtt egy új kőtemplom építésébe kezdett a híres építész, Rastrelli tervei alapján Szentéletű Radonyezsi Szergij[2] tiszteletére. Ezt a templomot éppen Szent Szerafim halálának esztendejében székesegyház rangjára emelték. Amikor az altemplom, s annak Szent Szergij tiszteletére szentelt oltára elkészült, az édesapa súlyosan megbetegedett. Miután felesége kezébe átadta az örökséget, végrendeletileg rábízta a templom építésének befejezését, amit az asszony hűségesen teljesített. 

      Amikor Prohor hét éves lett, édesanyja, hogy megmutassa a Szergij templomot, felvitte magával a harangtoronyba. A fiú, édesanyjától kissé lemaradva a harangtorony csúcsáról lezuhant a földre. Agafja a kétségbeeséstől magánkívül rohant le a magasból, és azt gondolta, hogy a fiát halálra sebezve találja, de legnagyobb ámulatára és örömére ép és sértetlen maradt. 

      Három évvel később súlyos betegségbe esett, és felgyógyulásához nem sok reményt fűztek. Az orvosok lemondtak róla. Ekkor álmában megjelent neki a Szent Szűz, és megígérte, hogy meggyógyítja. A kisfiú tüstént felébredt és elmondta édesanyjának, hogy mit látott álmában. Másnap volt az Isten Anyja a Jel ikon[3] búcsúnapja. Azon az utcán vonult el a körmenet, melyen az özvegy háza állt. Éjszaka nagy eső esett, és a csodatévő képpel vonuló körmenet a szomszédos utcán haladt át, hogy kikerüljék a nagy tócsákat és a sarat. Éppen Agafjáék udvarán át vitt az útjuk. Amikor a szerencsétlen asszony látta, hogy imádkozó-éneklő emberek lépnek be az udvarba, s azután észrevette az ablak alatt a csodatévő ikont, felkapta a haldokló Prohort, lerohant vele a tornácról és odatartotta Isten Anyjának árnyékába. Ettől az órától kezdve Prohor állapotában gyors javulás állt be, és hamarosan meggyógyult. Így teljesült az Égi Édesanya ígérete. 

      Miután Prohor megtanult írni-olvasni, megszerette a szentírásolvasást és a lelki könyvek olvasását. Bátyja, Alekszej kurszki kereskedő volt. Prohor is elsajátította atyja mesterségét. Elsőként kelt föl, s az otthoni imádság után reggeli istentiszteletre ment, onnan pedig tüstént bátyjához sietett, hogy segítsen neki. 

      Ez idő tájt élt Kurszkban egy köztiszteletben álló jurogyivij[4]. Prohor teljes szívből ragaszkodott hozzá. Ő is megszerette az ifjút és gyakran elbeszélgetett vele az istenes- és remeteéletről, melyet ő maga is élt a városlakók között. Prohor rövidesen érdeklődni kezdett a kolostori élet után, végül kikérte édesanyja tanácsát, mit szólna hozzá, ha kolostorba lépne. Édesanyja egyáltalán nem ijedt meg a gondolattól, nem is haragudott meg rá emiatt, hanem örömmel fogadta. Agafja úgy döntött, hogy elengedi kisebbik fiát, hisz vele maradt az idősebb fiú, aki megsokszorozta az atyai örökséget, s akinek kétség kívül nagyobb hajlama volt a világi dolgokhoz, mint Prohornak. Búcsúzóul az anya megáldotta fiát egy réz feszülettel, melyet magával vitt, élete végéig őrzött és a ruháján kívül viselt. 

      Jó híre volt az Arzamasz közelében fekvő szárovi remeteség aszketikus életű szerzeteseinek, ahol az apát a kurszki származású Pahomij volt. Ezért is vonzódott Prohor ehhez a monostorhoz. Mégis úgy döntött, hogy először Kijevbe megy, hogy a Barlangmonostorban[5] atyai útbaigazítást kapjon. Oroszföld első szerzetesei, Antonyij és Feodoszij[6] előtt akarta kifejezni hódolatát. Kijevbe érkezvén sok szerzetest fölkeresett, és hallotta tőlük, hogy a Lavra közelében él egy Doszifej nevű remete-szerzetes, aki az előrelátás adományával rendelkezik. Prohor elment hozzá és atyai tanácsot kért tőle. Doszifej sztarec[7] megáldotta a fiatalembert és búcsúzóul azt mondta: „Eridj, gyermekem, a szárovi kolostorba, az a hely válik üdvösségedre, ott is fejezed majd be földi zarándoklásodat.” A szent sztarec szavai megerősítették Prohort, és útnak indult. 

      A közös életet élő szárovi remeteséget 1706-ban János szerzetespap alapította, aki tökéletességre való törekvéséről volt ismert. Prohor 1778. november 20.-án érkezett ide, a Szent Szűz templomi bemutatásának előestéjén. A monostor elöljárója, Pahomij sztarec szeretettel fogadta a fiatalembert és felvette őt a jelöltek sorába. Az első próbát Prohor a monostor pénztárosa, Joszif atya vezetése alatt végezte. Pontosan és mély alázattal teljesítette a sztarec minden utasítását, és szeretettel szolgált. Ez a viselkedésmód mindenkinek a figyelmét rá irányította és megszerezte számára Joszif és Pahomij sztarecek jóindulatát, akiket első tanítóiként tisztelt, és élete végéig megemlékezett róluk imádságaiban. Akkor kezdték Prohort más szerzetesi feladatokkal is megbízni: a kenyérsütödében, az asztalos műhelyben is dolgozott. Később kinevezték a kolostor ébresztőjének: ő keltette fel a testvéreket a hajnali istentiszteletre. 

      Mintegy két esztendő múlva Prohor súlyosan megbetegedett. Először azt gondolták, hogy vízkórban szenved: teste felpuffadt, sem kezét, sem lábát nem tudta mozdítani. Három éven keresztül gyötörte a betegség, másfél évet töltött ágyban. Ebben az időszakban gyakran felidézték Doszifejnek, a kijevi Barlangmonostor szerzetesének szavait, aki megjövendölte neki, hogy a szárovi kolostorban fejezi be életét. Ezekben a hónapokban kiderült, hogy mindenki mennyire tiszteli és sajnálja a fiatal novíciust. Joszif atya gyakran maga mutatta be a szentmiseáldozatot betegágyánál. A beteg kérésére - és saját buzgalmából - Prohor egészségéért virrasztó istentiszteletet és Szent Liturgiát végzett, melyen a beteg meggyónt és magához vette Krisztus Szent Testét és Vérét. Abban a pillanatban, amint Joszif atya a Szentséggel közeledett hozzá, Prohor jobb oldalán egy hosszúkás seb nyílt. Ezen keresztül víz-szerű folyadék kezdett szivárogni, amely sok-sok szenvedést okozott neki. Szerafim atya csak élete alkonyán mesélte el tanítványainak, hogy abban a pillanatban megjelent előtte az Isten Anyja, Szent János és Péter apostolokkal és - rámutatván a szenvedőre - azt mondta: „Ő a mi nemzetségünkből való”; azután a szenvedő fejére tette a kezét. 

Orosz bazilika oltára, itt: Mamré.

      Ilyen csodaképpen menekült meg másodszor is a halálos bajból. Nyolc esztendő telt el azóta, hogy Prohor belépett a szárovi kolostorba. 1786. augusztus 13.-án öltözött be szerzetesnek, amikor új nevet – Szerafim[8] - kapott, ami magyarul Lángolót jelent. Ugyanabban az esztendőben részesült Szerafim a diakonátus szentségében. Hét évig látta el a diakónusi teendőket s közben testben-lélekben tiszta maradt. Szentmise alatt a szentélyben, az oltár közelében néha papi ruhába öltözött angyalokat látott, akik együtt szolgáltak és énekeltek a testvérekkel. „A szívem, mint a viasz olvadozott e látomás kimondhatatlan örömétől - idézte föl többször a sztarec -, és semmire sem emlékeztem abból, ami velem történt, csak arra, hogy bementem a templomba és a szolgálat után kijöttem.” 

      Kevéssel halála előtt egyik beszélgetőtársának elmondta egy másik látomását, amit még diakónus korában látott. 

      „Történt, hogy Nagycsütörtökön együtt végeztem a szertartást Pahomij és Joszif atyával. A Szent Liturgia, szokás szerint, délután hét órakor kezdődött vecsernyével. A Kis bemenet és az ószövetségi olvasmányok után én, szegény, fennhangon énekeltem a Szent Oltárnál: „Uram, üdvözítsd a jámborokat, és hallgass meg minket!”", és bemenvén a királyi kapun[9], a templomhajóban állók fölé emeltem az oráriont[10] és fennhangon énekeltem: „És mindörökkön-örökké.” Ekkor napsugárhoz hasonló fény árasztott el. A ragyogásra nézve megláttam az Urat, a mi Istenünket, Jézus Krisztust emberi alakban, dicsőségtől övezetten, amely a Napnál fényesebben, kimondhatatlan fényességgel ragyogott. Körülvették, mint a méhraj, a mennyei erők: az angyalok, arkangyalok, kerubok és szeráfok. A templom nyugati kapujától vonult a levegőben, megállt az ambó[11] előtt és fölemelvén kezeit, megáldotta az imádkozókat. Azután belépett a királyi kapu mellett lévő ikonon. Szívemet akkor tiszta, ragyogó öröm töltötte el, az Úr iránti szeretet édessége...” 

      Eme látomástól Szerafim atya szinte elalélt: egy hangot sem tudott kiejteni, sem a helyéről elmozdulni. Ezt sokan észrevették, de senki sem értette e jelenség okát. Kézen fogva vezették be a szentélybe, ahol mozdulatlanul végigállta az istentiszteletet. Látomásáról sietett beszámolni a két sztarecnek, Pahomijnak és Joszifnak. Ők mint a lelki életben jártas emberek, meghallgatták és arra buzdították, hogy vigyázzon, fel ne fuvalkodjék. 

__________________________

[1] Assisi Szent Ferenc is kereskedő családból származott. A figyelmes olvasó a továbbiakban számtalan párhuzamot fedezhet föl Szent Ferenc és Szent Szerafim élete és tanítása között. (Vö. M. V. Lodizsenszkij: Szvet Nyezrimij c. múltszázadi munkájának pozitív megállapításait.) 

[2] Radonyezsi Szent Szergij (1314-1389) a nevéről elnevezett főmonostor - Troice Szergijeva Lavra - alapítója; az egyik legismertebb orosz szent, aki rendkívüli hatással volt kortársaira és az utókorra. Ő volt az első az orosz szentek sorában, akit a Szent Szűz látomásban is részesített. 

[3] Isten Anyja a Jel ikon Izajás próféta jövendölésének képi megjelenítése: „Az Úr maga ad nektek jelet. Íme, a Szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el” (7,14). A kitárt karú Szűz szíve alatt kitárt karú Kis Jézus látható. 

[4] jurogyivij - Krisztusért balga, szent megszállott; önként a bolond álarcát magára öltő ember, aki prófétai módon, külső ruházatával, viselkedésével, szavaival vagy némaságával is felhívás az istenes életre. Vö. „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért” (1Kor 4,10). 

[5] Barlangmonostor - Pecserszkaja Lavra; az orosz kereszténység bölcsője.

[6] Antonyij(+1073), Feodoszij (+1074) 

[7] Orosz sztarecségről itt.

[8] Assisi Szent Ferencnek, amikor halála előtt két évvel megkapta a szent sebhelyeket, megjelent Krisztus egy keresztre feszített szeráf képében. Ezért kapta a szerafikus vagy másképp szeráfi melléknevet. Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben Zoszima sztarec személyében a keleti és a nyugati szerzeteseszményt rajzolta meg. Pater Seraphicusnak nevezi hősét, s ez konkrét utalás Szent Szerafimra és Szent Ferencre (Részletesebben V. E. Vetlovszkaja: a Karamazov testvérek egyik forrásáról. In: Szerija lityeraturi i jazika, tom 40. No.5. Moszkva, 1981.). 

[9] királyi kapu - az ikonosztázion középső, szárnyas ajtaja 

[10] orárion - a latin orare (imádkozni) szóból. Hímzett vagy színes szalag - diakónusi stóla -, melyet mindkét vállon átvetve viselnek. Az ekténia imádkozása közben a diakónus felemeli. 

[11] ambó - (görögül emelvény) az ikonosztázion előtti emelvény középső része.

Folyt. köv.

Forrás: