Szent Szerafim búcsúja és halála

      1831 Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, halála előtt huszonhét hónappal Szentéletű Szerafim újból méltónak találtatott arra, hogy meglátogassa az Isten Anyja[26]. A gyivéjevói kolostor apátnője, Jevprakszija így emlékszik vissza: „A bátyuska ünnep előtt két nappal megparancsolta, hogy menjek el hozzá. Amikor megkérdeztem, ő kijelentette: «Látni fogjuk Isten Anyját!» és arccal a földre nyomott, betakart a köpenyével és könyvből imát mondott felettem. Aztán fölemelt és azt mondta: «No, akkor most kapaszkodj belém és ne félj!». Ekkor zaj támadt, mint amikor erős széltől megzendül az erdő. Amikor ez elült, énekszó szava csendült. Aztán a cella ajtaja magától feltárult és benzoégyantához hasonló, de annál jobb illat áradt szerteszét. A bátyuska térden állt, karjait az ég felé kitárva. Megijedtem. A bátyuska fölkelt és azt mondta: «Ne félj, gyermekem! Isten kegyelme száll re ránk. Íme, Dicsőséges, Tisztaságos, Istenszülő Úrnőnk jön felénk!» 

      Ugyanebben a pillanatban aranysárga fényhez hasonló körmenet töltötte be a cellát. Elöl két angyal vonult frissen kinyílt virágos ággal a kezükben; mögöttük fehér papi ruhákban Keresztelő Szent János és Szent János apostol; utánuk haladt Isten Anyja - pontosan úgy, ahogy a Minden szenvedők Öröme nevű ikonon látható -, zöld ruha volt rajta, melyet egy, a virágok minden színében pompázó köpeny borított, epitrachélion volt a nyakában és manipulus a kezein, fején csúcsos korona, melyet gyémántkeresztek ékesítettek; haja ki volt bontva és a vállára simult, s majdnem a derekáig ért. Tizenkét szűz kísérte őt: szent vértanúk és hitvallók: Barbara és Katalin, Tekla és Mária, Eiréné és Jevprakszija, Pelagéja és Dorotheja, Makrina és Jusztina, Julianna és Anészia. „A Szentséges Szűz sok olyan dolgot mondott Szerafim atyának - folytatja beszámolóját az apátnő -, amit én nem hallhattam; a következőt azonban hallottam: - «Ne hagyd magukra az én Gyivéjevóban élő szüzeimet!» Szerafim atya így válaszolt: «Ó, Úrnőm, én összetartom őket, de egyedül nem tudom.» - «Kedvencem - mondta az Ég Királynője -, én neked mindenben segítségedre leszek». Ezután még beszélt a Gyivéjevóban lakó nővérekről, és egyenesen Jevprakszija anyához fordult, és buzdította őt, hogy a jelenlévő szüzektől tanuljon állhatatos hitet és szeretetet, s a végén újra a hitvalló sztarechez fordult: «Kedvencem, hamarosan velünk leszel!» - és áldását adta reá. A szentatyák is búcsút vettek tőle és megáldották, a szüzek pedig búcsúzásképpen kölcsönösen kezet csókoltak. S alighogy elbúcsúztak, egy szempillantás alatt eltűntek.” 

      Ez a látomás egy óránál tovább tartott. „Látod, mátuska - szólította meg a sztarec magához térve a kegyelmi látogatás szemtanúját -, ez volt a tizenkettedik alkalom, hogy engem Isten látomásban részesített, s most téged is erre méltatott. Micsoda örömben volt részünk! Megvan az alapja az Úristenbe vetett hitünknek és reményünknek...” 

      A későbbiek során, valahányszor csak felkeresték cellájában Szerafim bátyuskát a gyivéjevói nővérek, ő az Isten Anyjának ikonjára mutatva mindig elismételte vigasztalásunkra: „Az Ég Királynője gondoskodására bízlak és hagylak titeket.” 

      Halála előtt fél évvel sokaktól búcsúzkodni kezdett, mondván: „Többé nem látjuk egymást.” Amikor engedélyt kértek tőle, hogy a Nagyböjtöt Szárovban tölthessék, a sztarec így válaszolt: „Addigra az én ajtóm bezárul”, egyeseknek azonban nyíltan megmondta: „Engem már nem láttok többé.” Szinte tapintható volt, ahogy az életerő lassan elszállt belőle. Csak a lelke volt éber, mint régen, sőt még a korábbinál is éberebb. 

• „Elhagy az életerőm - mondta ezekben a napokban néhány testvérnek. - A lelkem mintha most született volna, a testem azonban halott.” 

      Halála előtt mintegy négy hónappal még egyszer találkozott Arszényij tambovi püspökkel. Amikor a cella előtt elváltak egymástól, a főpap utoljára megáldotta, ő erre térdre roskadt, és akárhogyan is próbálta Arszényij püspök felemelni, egészen addig a földön maradt, amíg csak el nem tűnt. A sztarec még azon az éjszakán a főpap szolgájának egy flaska templomi bort adott át e szavakkal: - „Add át ezt a főpapnak, a bűnös Szerafim küldi.” 

      Már egészen közel volt halála órája, amikor Szerafim atya meggyógyított egy négy esztendős vak kislányt, miután meghintette erdei forrásából hozott vízzel. Ez volt az utolsó csodás gyógyulás, melyet a Szent még életében végbevitt, de hogy mennyi történt dicsőséges halála után, arról most nem áll módunkban beszámolni. 

      Halála előtt egy héttel, Krisztus Születése ünnepén Szerafim atya elment a Szent Liturgiára, melyet Nifont apát celebrált. Krisztus Szentséges Testében és Vérében részesülve nem sietett haza, amint ez szokása volt, hanem ott maradt a templomban és hosszasan elbeszélgetett az elöljáróval, sok mindent kérve tőle. Különösen azt, hogy legyen gondja a fiatalabb testvérekre. Arra is figyelmeztette, hogy halála után tegyék abba a koporsóba, amely sok éve ott állt cellája tornácán. Mikor visszatért cellájába, az őt kísérő Jakab barátnak átadott egy kis zománc ikont, melyen az a jelenet volt látható, amint Szentéletű Szergijt meglátogatja Isten Anyja. „Ha meghalok, ezt az ikont akasszátok a nyakamba, és úgy tegyetek a sírba” - mondta. 

      1833. január 1-én, vasárnap ment utoljára a szolovkai két szent, Zoszima és Szabbatyij tiszteletére épült kórházkápolnába. Minden ikon előtt gyertyát gyújtott és a képeket megcsókolta, amit korábban sohasem szokott, azután magához vette Krisztus Szentséges Testét és Vérét. A Liturgia végén búcsút vett a testvérektől, mindegyikkel csókot váltott és azt mondta: „Munkáljátok üdvösségeteket, ne csüggedjetek, legyetek éberek: a mai napon elkészülnek a mi koronáink”. Mindenkitől elköszönt, megcsókolta a keresztet és Isten Anyjának ikonját, és kiment a templomból. 

      A sztarec, amikor szokása szerint a kolostorból az erdei remeteségbe távozott, rendszerint égve hagyta cellájában a gyertyákat[27]. Pável testvér, aki mellette lakott, többször is szóvá tette neki, hogy az égő gyertyák tüzet okozhatnak. Erre a sztarec azt szokta válaszolni: „Amíg élek, tűzvész nem lesz, de ha meghalok, halálom beálltát tűzvész adja hírül”. 

      Azon a napon, január 1-jén Pável atya észrevette, hogy a sztarec vagy háromszor is kiment arra a helyre, melyet sírhelyül jelölt ki, és sokáig nézte a földet. Este pedig hallotta, amint a sztarec húsvéti énekeket énekelt: „Látván Krisztus föltámadását”, „Tündökölj, tündökölj, Új Jeruzsálem”, „Oh, nagy és szentséges Pászka, Krisztus!” 

      Pável atya kora hajnalban a cellájából a korai liturgiára indulva, füstszagot érzett. Segítséget kért egy másik testvértől, és betörve a zárt ajtót látták, hogy a sztarec cellája egy merő füst. Tüzet nem láttak, csak néhány tárgy izzott, könyvek és egy-két ruha. Kint még sötét volt, s a sztarecet a félhomály és a cellát betöltő füst miatt nem láthatták. Gyertyát gyújtottak. 

      Szerafim atya fehér csuhában, mellén keresztbe font karokkal térden állt Isten Anyjának ikonja előtt. Azt gondolták, hogy alszik. Ébresztgetni kezdték, és csak ekkor jöttek rá, hogy már halott. Szerzetestársai fölemelték a holttestet, koporsóba helyezték, és mindjárt fölravatalozták a székesegyházban. 

      Szerafim atya halálhíre gyorsan eljutott mindenfelé. Különösen a gyivéjevói nővérek számára volt nehéz a búcsúzás, akik benne lelki támaszukat veszítették el. Sírásukban nem leltek vigasztalást, mert Szerafim atya élete végéig a Szűzanya oltalmában bízva nem jelölt ki számukra más lelki vezetőt. A sztarec koporsója nyolc álló napon keresztül ott állt a Mária elszenderülése templomban. A temetés napján a szárovi kolostort több tízezer ember kereste fel a környező kormányzóságokból. A koporsót az oltár jobb oldalán temették el. Később ezen a helyen síremléket emeltek. A sír fölött megszakítás nélkül folytak a gyászszertartások, az 1903.-as januári szentté avatást követően pedig gyógyulásért, egészségért esedeznek hozzá. 

      Szentéletű Szerafim mind a mai napig – Szentéletű Radonyezsi Szergij után - a legtiszteltebb orosz szentek egyike. Szent ereklyéi az 1917-es forradalom után nyomtalanul eltűntek, de 1991 Karácsony előestéjén csodálatos módon újra megkerültek, majd ünnepélyesen átszállították a nem sokkal előtte felújított gyivéjevói női kolostorba. Így a Szentséges Szűzanya ígérete valóra vált, mert Szent Szerafim halála után sem hagyta el a gyivéjevói nővéreket. 

      A Szent sztarec ereklyéihez zarándokló hívő orosz nép imáiban hozzá fohászkodik, bátorítást és vigasztalást nyerve[28]. 

________________________________________
[26] Szent Szerafim és a Szűzanya misztikus kapcsolatáról külön is szólni kell. Ismét Kologrivovot idézem: „Szentéletű Szerafim életében Isten Anyja egészen különleges szerepet játszott. Azt már láttuk, hogy háromszor is Ő gyógyította meg. Néhányszor méltónak találta őt arra, hogy megjelenjék neki. Az Ő parancsára nyitotta meg szigorú remeteségének ajtaját és vállalta, hogy vigasztalni fogja a szenvedőket. Szerafim meg is mondta, ki volt az ő számára Isten Anyja: «Minden örömök öröme». Ennek megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy világosan lássuk és meg is tanuljuk, hogy ki az Isten Anyja. Ő Fiával együtt az egész teremtés megújításának társ-vezetője. A Szentlélek kegyelméből és személyes erőfeszítéseinek köszönhetően «el-nem-égő csipkebokorrá», Isten Szülőjévé lett, aki «áldott az asszonyok között», a Szentlélekkel teljes; Ő már az Utolsó Ítélet előtt eljutott a megdicsőülés azon fokára, amely a teremtett lény számára egyáltalán elérhető. Ezért Mária a teremtett természet képviselője a maga eredeti ártatlanságában, az emberiséget szimbolizálja a maga teljes egészében, vagyis a megújult teremtést, melyet eltölt a Szentlélek, s amelyben Isten minden mindenben. Másképp kifejezve: Ő az örök boldogság eleven szimbóluma. Ezért ha az ember elfordul Máriától, a Szentlélek ajándékától fordul el. Ha elveszíti Máriát, elveszíti azt is, Aki «megvidámítja ifjúságomat» és lelkének szárnyait önkezével vágja vissza. Így már érthető, hogy miután Szerafim Isten Anyjának - bizonyos értelemben - a tanítványa lett, az «ő nemzetségéből való» emberré, mindenki másnál jobban elmélyülhetett a titokban, melyet az az Erő tárt föl előtte, aki az Atyától származik és aki sajátos módon lakást vett a Szeplőtelen Szűzben. S ezzel együtt nemcsak abban részesült, hogy a földön megízlelhette az «örök boldogságot» és a «Paradicsom édességét», hanem - legalább egy pillanatra - még másokat is részesíthetett benne.” (Ioann Kologrivov, 403. oldal.)

[27] Szent Szerafim a közbenjáró imát sajátos módon gyakorolta. Sok gyertyát és mécsest égetett cellájában, megemlékezve azokról, akiknek imádságot ígért. Amikor megkérdezték tőle, miért tesz így, Mózesre hivatkozott, akinek az Úr megparancsolta: „Mózes, Mózes! Szólj testvérednek, Áronnak, hogy éjjel-nappal égessen mécseseket színem előtt, mert ez kedves az én szememben, és elfogadásra méltó áldozat számomra. (vö. Kiv 25,30-40; 27,20; Lev 24, 1-4; Szám 4,16)

[28] Oroszföld tiszteletreméltó szentjeinek életírásai. X-XX. század. Moszkovszkij rabocsij, Moszkva, 1992. 256-267. old., Írta: M. K. Podznyajev

Folyt. köv.

Forrás: