Oldalak

2013. febr. 24.

Szerafim atya imájára betegek gyógyultak meg

      Egyszer egy kurszki kormányzóságból származó asszony, akit férje kicsapongása a kétségbeesés szélére sodort, Szerafim atyától azt kérte, hogy a gyivéjevói kolostorba lépésére adja áldását. „Nem adhatom, mátuska - mondta a sztarec -, élj csak együtt férjeddel, s ha majd meghal, legyél ostyasütő a templomban mintegy tíz esztendeig, akkor férjed-uradat is megmented a gyötrelmektől.” A bánatába temetkezett asszony makacsul kitartott kérése mellett. „Az még nem tudható, kettőnk közül ki hal meg előbb.” - „Nincs igazad, mátuska – ingatta fejét Szerafim atya -, férjed már három évig sem él, mert meghal, de neked még sokat ád az Isten...” Férje három év múlva meghalt és nagy adósságot hagyott hátra, amelyet özvegye fizetett ki helyette, s ezzel - feltételezhetjük - megmentette őt az örök kárhozattól. Ezek után az asszony csaknem tíz esztendeig volt ostyasütő két templomban is, buzgón végezte kötelességét, s ezt követően valóban belépett a gyivéjevói közösségbe. 

      Egy, a nyizsegorodszki kormányzóság Pogiblova nevű falujából származó kislány bátyja lakodalmán hirtelen összeesett. Két éven keresztül teljes mozdulatlanságba merevedett. Krisztus dicsőséges Húsvétjának ünnepén elvitték őt Szárovba, és odavezették Szerafim atya cellájához, aki éppen abban az órában osztott áldást a népnek. A sztarec kézen fogta a leányt, bevezette a cellába, mindkét kezét rátette a fejére, aztán megkente őt a mécses olajával, és attól kezdve egészséges lett. Amikor betöltötte a tizenhetedik életévét, belépett a gyivéjevói kolostorba. 

      1829-ig a malom mellett lakó nővérek a Kazanyi Szűzanya templomába jártak istentiszteletre. De ugyanebben az évben augusztus 6-án, azon a helyen, melyet Szerafim atya mutatott, az újonnan emelt kétszintes kőtemplom emeleti részében Krisztus születésének tiszteletére oltárt szenteltek, egy évvel később pedig a földszinten a Szűzanya tiszteletére is oltárt emeltek. Így segítette Szentéletű Szerafim imával és fáradozásaival egy új, sajátos, a gyivéjevói közösségtől elválasztott Szerafim-Gyivéjevói női kolostor létrejöttét. 
      A sztarec vasár- és ünnepnapokon a kolostorban maradt; hétköznapokon kijárt az erdőbe, a közeli remeteségbe, s csak éjjeli nyugodalomra tért haza Szárovba. Attól a naptól kezdve, hogy a szigorú elzárkózás alól feloldotta magát, a látogatók létszáma fokozatosan növekedni kezdett. Az elgyöngült sztarecnek nehezére esett a nagy számú zarándok fogadása és meghallgatása. 
      Szerafim atya attól kezdve, hogy a közeli remeteségbe költözött, a saját cellájában vette magához Krisztus Szentséges Testét és Vérét; ugyanígy tett szigorú hallgatási fogadalma idején. Egyeseket ez botránkoztatott: s megkérdezték, egyáltalán szokott-e áldozni. A botrány elkerülésére az egyházmegye püspöke rendeletben kötelezte Szerafim atyát, hogy járjon a templomba áldozni. Miután a sztarec a rendelkezésről tudomást szerzett, alázattal fogadta a püspök döntését. 
      Azok, akik vasárnaponként látták a szentmiséről a cellájába visszatérő sztarecet, emlékeznek rá, amint ment köpenyébe burkolózva, epitrachélionnal[23] a nyakában és manipulussal[24] a kezén. A járása nehézkessé vált, s az út hosszan eltartott az őt körülvevő nagy népsokaság miatt. De ő ez idő alatt, a templomtól a cellájáig vezető úton senkivel nem állt szóba, senkit sem áldott meg. Csak a cellájába érve fogadta látogatóit, osztott áldást és buzdító szavakat a szenvedőknek. 
      Bárki is kereste föl, koldus vagy gazdag, bármilyen bűnös lelkiismerettel fordultak hozzá, ő mindenkit meghatódva megcsókolt, mindenki előtt földre borult és mindenkit megáldva, még a fel nem szentelt személyeknek is kezet csókolt. „Örömem! Gazdagságom! Krisztus föltámadott!” - ilyen szavakkal köszöntötte a hozzá érkezőket. Szörnyű szemrehányásokkal senkit sem illetett, senkire sem rakott súlyos terhet. De ha egyeseket meg is feddett, azt szelíden tette, szavai közé alázatot és szeretetet rejtve... 

      Egy alkalommal Szárovba érkezett egy kiérdemesült tábornok, hogy megcsodálja a környéket és a kolostor építményeit. Mivel kíváncsiságát a látottak tökéletesen kielégítették, már távozni készült, és ekkor egy régi ismerősre akadt, aki azt javasolta neki, hogy térjen be egy percre Szerafim sztarechez. A gőgös tábornok, bár nem szívesen, mégis engedett az unszolásnak. Alighogy beléptek a cellába, a sztarec kiment eléjük és földig hajolt a tábornok előtt. Kísérője rögtön eltávozott, a tábornok pedig beszélgetni kezdett Szerafim atyával. Fél óra múltával a sztarec úgy vezette ki őt a cellából, mint egy kisgyermeket: az arca csupa könny volt, és továbbra is keservesen sírdogált. Sem a tányérsapkája, sem a rendjelei nem voltak rajta; Szerafim atya vitte utána. Mikor magához tért, a tábornok elmondta, hogy ő sok mindent látott életében, bejárta egész Európát, de most először találkozott ilyen alázattal és szelídséggel, és soha nem tudta elképzelni, hogy valakiben az előrelátás adománya ilyen mértékben meglegyen. A sztarec feltárta előtte egész életét, még a legtitkosabb részleteket is, és amikor a rendjelek leválva leestek az egyenruháról, Szerafim atya megjegyezte: „Látod, érdemtelenül viselted őket.” 

      Egy bizonyos asszonynak egymás után gyermekei születtek, de még életük első évében mind meghaltak. A szegény asszony útnak eredt Szárovba utolsó, éppen újszülött leánykájával. Amikor Szerafim atya előtt fölemelte a kicsit, hogy imádkozzon érte, a Szent aszkéta fejecskéjére tette a kezét, és nagy szívélyességgel így szólt a boldogtalan anyához: „Őbenne vigasztalódjék!” S valóban, a kisleány életben maradt, ugyanakkor a később született testvérkéi még csecsemőkorban elhaltak. 

      Egyszer Penzából Szárovba érkezett egy diakónus istenfélő özvegye akit Jevdokijának hívtak. A nagy népsokaság között várta a sztarecet a tornác közelében. Szerafim atya a templomból jőve fel akart menni a tornácra, hogy a közelében állókat sorra megáldja, de egyszer csak Jevdokija felé fordulva felkiáltott: „Gyorsan gyere ide, Jevdokija!” Ő nagyon elcsodálkozott azon, hogy a szent atya nevén szólítja, jóllehet még sohasem látta. Szerafim atyához sietett, aki megáldotta, aztán egy falat antidórt adott neki, és azt mondta: „Igyekezz haza, hogy még otthon érd a fiadat!” Az özvegy hazasietett, és tényleg alig érte otthon a fiát, mert távollétében a penyzeni Papnevelő Intézet a kijevi Theológiai Akadémia hallgatójává nevezte ki. Rövidesen át is akarták őt helyezni. 

      Sok történet maradt fenn arról, hogy Szerafim atya imájára hogyan gyógyultak meg betegek. 1831 szeptemberében Szárovba érkezett a szimbirszki és a nyizsegorodszki kormányzóság földbirtokosa, Motovilov úr[25]. Másnap és még harmadnap is cellájában beszélgetett a sztareccel és gyógyulást nyert, amelyre rászorult, mert igen beteg volt. Erős izületi bántalmakban szenvedett, egész teste elerőtlenedett és számtalan seb gyötörte. A harmadik nap kivitték őt Szerafim atyához a közeli remeteségbe. Öt ember vitte a beteget a sztarechez, aki éppen az emberekkel beszélgetett a Szárovka patak partján. 
      „A kérésemre, hogy segítsen rajtam - későbbi feljegyzéseiben így idézi fel Motovilov -, Szerafim atya ezt mondta: «De hiszen én nem vagyok doktor; doktorokhoz kell fordulni, ha az ember valamilyen betegségre gyógyulást keres...»„ Erre a beteg azt válaszolta, hogy semmi más reménye nincs a gyógyulásra, egyedül csak Isten kegyelme. De mivel ő bűnös ember, és nincs bátorsága egyenesen az Úristenhez folyamodni, Szerafim atya közbenjáró imáit kéri. Erre a sztarec megkérdezte: „És hisz-e Ön az Úr Jézus Krisztusban, abban, hogy ő Istenember; Isten Szentséges Anyjában, az ő örök szüzességében?” Miután igenlő választ kapott, a sztarec megkérdezte: „Hisz-e abban, hogy az Úristen, amint régen egy szempillantás alatt, érintéssel vagy szavával minden betegséget meggyógyított a nép körében, úgy most is könnyen és egy szempillantás alatt meg tudja gyógyítani azt, aki a segítségét kéri. S miután újra határozott igenlő választ kapott, a sztarec így zárta le a beszélgetést: „Amennyiben Ön hisz, úgy már meg is gyógyult.” „Hogyhogy meggyógyultam - ellenkezett a beteg -, amikor kézen fogva tartanak?” - „Ön teljesen, egész testében végleg meggyógyult!” - A sztarec ezekkel a szavakkal megparancsolta, hogy állítsák talpra, ő pedig megfogta a vállait és ráparancsolt: „Bátrabban álljon, erősödjék meg, hogy szilárdan álljon a földön. No lám, ne féljen, legyen bátor. Ön most tökéletesen meggyógyult.” Biztató szavak kíséretében megparancsolta neki, hogy először álljon szilárdan a földön, s azután önállóan induljon el. Közben az imént még erőtlen embernek megmutatta, hogy az Úristen valóban visszaadta az egészségét.
 Folyt. köv.
___________________________________
[23] epitrachélion - papi stóla
[24] manipulus - a miseing (alba) ujjának összefogására szolgáló „kézelő”
[25] Motovilov - Halála után a hagyatékában egy kéziratot találtak, mely Szent Szerafimmal folytatott beszélgetését tartalmazza. Ennek hitelessége mind a mai napig nem bizonyított, de hangvétele annyira megfelel Szerafim életének és tanításának, hogy gyakran életrajzával együtt közlik. „Sok orosz és külföldi kutató úgy tekinti ezt az elbeszélést, mint egy összefüggő tanítást. Nekem úgy tűnik, hogy ez inkább egy beszélgetés alapján készült beszámoló, amely úgy zajlott, ahogy az Isten sugallta. Azonkívül a beszámolót nem Szerafim jegyezte le, hanem Motovilov, sőt az is meglehet, hogy egy harmadik személy itt-ott átdolgozta. Ha ez a helyzet, akkor nem várhatunk tőle pontos fogalmakat és szakkifejezéseket. Ennek ellenére kincset érő ez a beszélgetés, mert megtaláljuk benne a Szent alapgondolatait...” (loann Kologrivov) Magyar fordítása a közelmúltban jelent meg.

Forrás:

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése