A Szűzanya páratlan szépsége (Bernadette)

       Szent István Társulat 2008-ban kiadta Franz Werfel: Bernadette c. regényét,[1] a Lourdes-i jelenések 150. évfordulójára. Csodálatos könyv, egy szuszra kiolvastam, majd újraolvastam. Először Bernadette rendkívüli alázatossága, bölcsessége és egyszerűsége fogott meg, mint követendő példa. Szeghy Ernő atya[2] Bernadette-ben az igazi női szépséget és bájt látja, melynek modellje maga a Szűzanya volt. Most már mindketten leplezetlenül szemlélhetik a Szűzanyát...

      Franz Werfel, zsidó létére meglepő megértéssel, de nem minden zavaró érzékiség nélkül megírt történeti regénye, amelyet magyarra Cristianus Mária fordított, az egész művelt világ emlékezetébe idézte a Lourdes-i Szűzanya kis apostolát. Közismert személyről írom tehát ezeket a szerény meglátásaimat, nem kell őt bővebben ismertetnem. Engem ugyanis annyira megigézett ez a kis szent, hogy folyton újraolvasom életét, egyszer Werfel költői felfogásában, aztán Lestrade-nak, az ő hiteles tanújának egyszerű leírásában, s az ő ártatlan gyermeki szemein keresztül látom, szemlélem, csodálom a Szűzanya elragadó szépségét.

      Ezzel már ki is fejeztem, hogy mi nekem Bernadette, akihez minden napom első órájában, több szent sorában, ezzel a kéréssel fordulok: „Kis Bernadette, a te nagy szerelmedre, a Szűzanyára kérlek, ments meg egy haldoklót!” - Azaz hogy gyöngédebben, hízelgő, duruzsoló hangon teszem, de nem árulom el, miként, nehogy valaki - nem alaptalanul - vén bolondnak minősítsen. Azután egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és egy Dicsőséget mondok a tiszteletére, s megismétlem az udvarlást. Így teszek éjjelenként hat haldokló érdekében, kérve a számukra az utolsó pillanatban való megtérés kegyelmét. Ez évenként kétezernél több lélek. Ha minden katolikus ember így tenne, sátánék bezárhatnák a boltot!

      A legelső kérdés, amely lelkemben a kis Bernadette-re nézve fölmerült, az, hogy miért választotta a Szűzanya éppen őt arra a fenséges szerepre, amelyet neki szánt? Ő, aki szellemileg annyira el volt maradva, hogy képes lett volna magáévá tenni annak a győri kisiskolás lánykának a felfogását, aki a katekéta abbeli kérdésére, hogy hány személy van a Szentháromságban, teljes meggyőződéssel felelte, hogy harmincöt. Kisült, hogy az édesanyja mosónő a Szentháromság Kórházban, és harmincöt személyre mos. Bernadette-nek sincs tizennégy éves korában fogalma hitünk tanításairól. Egész vallási élete az olvasó folytonos elmondásában merül ki. Az első szentáldozásra sem tudták addig előkészíteni. Olvasni és írni majd csak két-három év múltán tanul meg.

      A Lourdes-i Szűzanyának éppen ilyen ártatlan gyermeki lélekre volt szüksége, amelynél az értelem és az emlékezet tabula rasa, s annál fogékonyabb a természetfölötti benyomásokra. Ezek azután úgy megmaradtak benne, mintha csak ércbe lettek volna vésve, mint a sivatag beduinjánál egy talán hetekkel előbb arra ment karaván képe, amely úgy belerögződött az ő benyomásoktól üres lelkébe, hogy annak legapróbb részleteire is emlékszik, például arra, hogy a harmadik teve a jobb első lábára sántított. Bernadette-et sem lehetett keresztkérdésekkel zavarba hozni: a jelenések részleteit százszor is ugyanazon szavakkal mondta el, amelyeket az első esetben használt.

      Pedig ez a testi fejlődésben annyira elmaradt leányka a maga nemében lángész volt, amit be is bizonyított azzal, hogy életszentségre, vagyis az emberi tökéletesség csúcspontjára jutott. Hiába minősítették őt otthon és az iskolában ostobának; hiába tartotta és vallotta önmagát is annak, cselekedeteiben és szavakész feleleteiben olyan okosságról tesz tanúságot, hogy mindig megszégyenítette azokat, akik őt kelepcébe akarták csalni. A Szűzanyának éppen ilyen nyersanyagra volt szüksége, hogy belőle műremeket készíthessen. Bernadette ugyan nagyon is tudatlan volt, de megvoltak benne azok az adottságok, azok a szunnyadó tehetségek, amelyeket naggyá lehetett fejleszteni.

      A Szűzanya, mindjárt az első jelenés alkalmával, azzal kezdi átalakító működését, hogy csiszolgatja parasztos mozdulatait. A kisleány, amikor fölragyog előtte a látomás, keresztet akar vetni, de nem képes reá, nem tudja kezét a homlokához emelni. A hölgy nem akarja, hogy olyan esetlenül vessen keresztet, mint addig szokta. Bernadette úgy érzi, mintha megfogta volna valaki a kezét – bizonyára egy odaküldött angyal volt -, s lassan és ünnepélyesen emelné homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, olyan csodálatos szépségű keresztet rajzolva ki, hogy annak csodájára jártak az emberek. Nem is tudott többé másképp keresztet vetni. Erről híres volt mindhalálig. Egyszer a neversi zárdában egy idegen férfi hívatta a társalgóba. Azzal kezdte a beszédet:

      - Azt mondják, ön látta a Szűz Máriát, de ezt én nem tudom elhinni!

      Bernadette-ben akkor még sok volt a nyerseség, s kíméletlen őszinteségével - akarata ellenére is - ilyenkor letorkolta az embereket, éreztette velük, hogy nem neki nem hisznek. Ez esetben is azt vágta oda:

      - Hát akkor ne higgye! - s azzal indult kifelé.

      Az idegen utána kiáltott:

      - Ne menjen, kérem! A lelkem üdvösségéről van szó!

      Bernadette visszafordult:

      - Hát, mit kíván?

      - Vessen keresztet!

      Megtette. Az idegen görcsös zokogásra fakadt:

      - Most már hiszek! Most már hiszek! - ezt hajtogatta. A keresztvetés látása meggyőzte őt.

      Bernadette-tel vele született a fogékonyság minden szépség és kedvesség iránt, s amikor keresztanyjának kis nyaját őrizte, rajongott a bárányokért. Szeretett mindent, ami szép és kicsiny. Ez a körülmény is alkalmassá tette arra, hogy felfogja hölgyének minden képzeletet felülmúló bájosságát, s annak magatartását és mozdulatait utánozni tudja. Amint a keresztvetésben angyal vezette kezét, úgy ebben az utánzásban is - ha jól sejtjük - angyal volt a mestere. A Szűzanya tehát - bár Ő maga láthatatlan maradt a néptömeg előtt - a kis Bernadette szemein keresztül bizonyos tekintetben láthatóvá lett, amennyiben az, azon a massabielli színpadon eljátszotta Őt, utánozva mozdulatait és arcjátékát.

      Estrade, mint szemtanú írja le a hetedik jelenést, az elsőt, amelyet ő maga látott, amely őt cinikus kételkedőből buzgó hívővé változtatta. A következőkben szó szerint idézem benyomásait.

      „Bernadette letérdelt, zsebéből kihúzta olvasóját, és mélyen meghajolt. Mindezen mozdulatok fesztelenek, könnyedek voltak, mint ahogy gyerekek tenni szokták, amikor bemennek a templomba rendes ájtatoskodásukat végezni. Miközben olvasójának első szemeit eregette az ujja között, tekintetét kérdőleg, türelmetlen várakozás kifejezésével a sziklára vetette. Egyszer csak mintha villám sújtotta volna, összerezzent valami csodálattól, és szinte más életet kezdett élni. Szeme fénylett, csillogott, angyali mosolygás jelent meg ajkain, kimondhatatlan báj áradt el egész lényén. Lelke, mintha szűk lett volna neki a test börtöne, szinte erőlködött, hogy kirepülhessen és ott mondhassa el örömét. Bernadette már nem volt Bernadette. Egyike volt azoknak a választott égi alakoknak, akiket a látomások nagy apostola mutat be elragadtatásában a Bárány trónja előtt.”

      „Mi jelenlevő férfiak önkéntelenül, anélkül, hogy gondoltunk volna rá, egészen gépiesen levettük kalapunkat és meghajtottuk magunkat, akárcsak a legalázatosabb asszonyok. Az okoskodás órája elmúlt, és mi éppúgy, mint a többi jelenlévők, az elragadottról a sziklára és a szikláról az elragadottra járattuk tekintetünket. Semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk - minek mondjam -, de amit láthattunk, megérthettünk, megragadhattunk, tapinthattunk, az az volt, hogy a titokteljes Hölgy és a szemeink előtt lévő gyermek között társalgás megy végbe.”

      „A Hölgy megjelenése által előidézett első elragadtatás után a csodalátó valóban olyan testtartásba helyezkedett, mint aki hallgatódzik. Mozdulatai és arca csakhamar a társalgás különféle menetét tükrözhették vissza. Mosolyogva, majd elkomolyodva, majd helyeslőleg intett a fejével, majd meg úgy látszott, mintha ő kérdezősködnék. Ha a Hölgy beszélt, a leányka reszketett a boldogságtól, ha pedig ő közölte vele kéréseit, alázatos lett, és a könnyezésig ellágyult. Egyes pillanatokban meg lehetett állapítani, hogy a tárgyalás szünetel: ekkor a gyermek olvasójához tért vissza, de tekintete a sziklán csüngött; mintha félt volna a szempilláit lebocsátani, nehogy szeme elől tévessze az elragadó látványt.”

      „Az elragadott leányka rendszerint a rejtélyes Hölgyhöz intézett üdvözlésekkel végezte imáit. Eleget, talán sokat is forogtam a világban, de annyi előkelőséggel senkit sem láttam köszönteni, mint ahogy ezt Bernadette tette. Elragadtatás közben a gyermek időnként keresztet is vetett, s én még aznap, a barlangból hazamenet mondtam, hogy ha vetnek keresztet az égben, azt csak úgy vethetik, mint Bernadette!”

      „Az elragadtatás körülbelül egy óra hosszat tartott. A vége felé a gyermek azon helyről, ahol imádkozott, térden csúszva odament a szikláról lecsüngő vadrózsa alá. Ott, mintegy imádást végzendő, lehajolt, megcsókolta a földet, s azután még mindig térdein, visszament előbbi helyére. Az arcát az utolsó fényözön világította meg, amely azután fokonként, megrázkódtatás nélkül, majdnem észrevétlenül csökkent és eltűnt. A csodalátó még néhánypillanatig folytatta imáját, hanem akkor már csak Soubirous-ék kisleányának barátságos, de parasztos arcát láttuk. Bernadette végre fölkelt, anyjához ment, és elveszett a tömeg között.”[3]

      A továbbiak folyamán Estrade megemlíti, hogy ismerte korának legkiválóbb színészeit, többek között a Théatre Francis sztárját, a világhírű tragikát, Rachelt, de szerinte az ő játéka élettelen bábszínház volt Bernadette-éhez viszonyítva.

Estrade nem tud arról, amit Werfel áltít regényében, hogy a tizennyolcadik és egyben utolsó látomás után Bernadette fajdalmában elájult volna és úgy vitték eszméletlen állapotban a szülői házhoz. Ez nem is valószínű. Annak a látomásnak részleteiből kitűnik, hogy azt a Szűzanya legkíméletesebbé, a leggyöngédebbé akarta tenni, s nem akart kis választottjának szenvedélyes fájdalmat okozni. Miért ne sikerült volna ez neki? Elragadó szépségének minden részletét felejthetetlenül véste értelmébe és képzeletébe, s ezt az emléket hagyta neki vigasztalásul. Csak álmaiban nem szerepel, talán azért, hogy ne keltse Bernadette-ben azt a gyanút, mintha csak álmodta volna jelenéseit. Ébrenlétében azonban állandóan ott volt képzeletében, s amikor a lourdes-i nővérek kórházukban egy kis kamrát nyitottak neki, védelmül a Cachet rossz, az ő asztmájának annyira ártalmas levegője és a látogatók özöne ellen, órákon át ült tétlenül annak ablakában, ábrándozva az ő Hölgyéről, az ő nagy szerelméről.

      Az egyik legmeglepőbb dolog az ő életében, hogy Hölgyének emléke átalakító hatást gyakorolt külső megjelenésére. Lassanként lehullott róla a parasztosság minden nyoma, s Bernadette megszépült. Annak előtte csupán nagy fekete szemeit lehetett szépnek mondani, ellenben a neversi Marie Bernarda nővér vonásai minden tekintetben megnemesedtek, bár a hasonlóság fiatalkori külsejével megmaradt, ő határozottan szépség lett. Grazban egy alkalommal, amikor lelkigyakorlatot adtam ott, jelen voltam egy felolvasáson, amelyet egy ottani tanítónő tartott neversi útjáról, ahol látta a kis szent épen maradt tetemét. Áradozva beszélt annak szépségéről, többek között Bernadette kis kezeinek finomságáról. Igen, a kis parasztleányból a Szűzanya szépségének hatása alatt előkelő úrilány lett.

      Bernadette látomásai sokat mondanak el nekünk és sejtetnek velünk a Szűzanya külsejéről. Megerősítik Szent Terézia látomásait, amelyek szerint - magától értetődik - rendkívül szép, igen fiatal és alacsony termetű. A legutóbbi, a trefontane-i jelenés alkalmával valamivel korosabbra, körülbelül huszonhárom évesre becsülték, s szintén kis termetűnek látták. De ha volnának is különbségek, ezek nem számíthatnak, mert hiszen a Szűzanya elég hosszú életet töltött a földön, s ha úgy tetszik neki, mutathatja magát akármelyik korának megfelelő alakban. Bernadette látomásai elsősorban csodálatos szépségéről tanúskodnak, amilyennek a földön nincs párja. Mert ha elképzelhető volna is egy másik nő, akinek külseje a legapróbb részletekig megegyezik az övével, a lelke végtelenül felülmúlná azt. Márpedig minden emberen a legelső és legfontosabb: a lelki szépség.

      Fabich mester, a híres lyoni szoborművész, akit megbíztak a Lourdes-i Madonna szobrának elkészítésével, azzal kezdte, hogy Bernadette-et szembesítette a környék szép asszonyaival és leányaival, és kérdezgette tőle, vajon ehhez vagy ahhoz hasonlított-e a hölgy? A felelet mindig az volt, hogy egyikhez sem. „De hát milyen volt?” - kérdezte tőle, s adatai alapján egyik vázlatot a másik után rajzolta meg. Mindhiába, Bernadette mindegyikre a fejét rázta. Ekkor végre fogta magát, és a saját elgondolásai alapján készítette el a lourdes-i szobor mintaját, s utána magát a szobrot, amelytől megrendelői el voltak ragadtatva. Bernadette sem tagadta, hogy szép, de hogy az az ő Hölgye legyen, azt már nem ismerte el, sőt a legtávolabbi hasonlóságot sem volt hajlandó megengedni. Remekmű, de szokvány-Madonna, nem a Hölgy.

      Egyik-másik elejtett megjegyzése sejtetni engedi a különbségek némelyikét, példának okáért ezt: „De hiszen a Hölgy nem imádkozott mindig”. Bernadette-nek egyszerű, természetes és minden műkeretességtől mentes vallásossága és istenszeretete megütközött a szobor tucat-madonnaságán, mi ellenben megszoktuk a Szűzanya ilyen stílű ábrázolását, s talán meg is botránkoznánk, vagy ha nem is, akkor legalább meglepődnénk Bernadette Hölgyének természetességén, látva, hogy kedélye nem zárkózik el a legkülönbözőbb hangulatok elől. Látjuk haragudni, amikor összeráncolt homlokával és fenyegető tekintetével megfutamítja a Gave-folyóban ellene lázongó ördögsereget. Látjuk szomorkodni, amikor a jelen levő tömeget vezeklésre inti: „Pénitence! Pénitence!” - Jóságosan, barátságosan fogadja a Bernadette kíséretében jövő iskolás leánykákat, s mint ismerősöket, fejhajtással üdvözli őket. De legtöbbször kedvesen mosolyog az előtte térdelő csodalátójára, sőt miként Bemadette állítja, nevet is. Nem csoda, ha az egyszerű kisleány nem sejtette benne Isten Anyját, s csak a „Hölgy”-nek nevezte. Ha hasonlított volna annak szokásos ábrázolásaihoz, egy pillanatig sem kételkedett volna kilétében. A látomás boldogító szeretetet árasztott kis választottjára, csordultig töltötte meg lelkét ennek édes emlékével; de azután más boldogságot nem is ígért neki arra a huszonegy esztendőre, amely életéből még hátra volt, sőt előre mondta neki, hogy sok szenvedés lesz osztályrésze, s boldoggá csakis a másvilágon teszi.

      A Szűzanya jóslata szóról szóra beteljesedett. Bernadette további élete folytonos betegeskedésben telt el. A legkínosabb bajok gyötörték, s végül csontszú következtében teljesen megnyomorodott. Ehhez járultak lelki szenvedései. A neversi zárdában sokáig nem voltak képesek őt megérteni. Újoncmesternője még azt is tagadta, hogy Bernadette-nek szerzetesi hivatása van, s teljesen természetes alázatossága alatt kevélységet sejtett. Csattanó feleleteit, amelyek nála az eleven, józan észnek és a föltétlen igazmondásnak voltak kifolyásai, s őt még neversi tartózkodásának első részében is „enfant terrible”-lé tették, kiszámított szemtelenségre magyarázta.

      Pedig Bernadette minden képzeletet meghaladóan alázatos volt, s ez az erény tette őt elsősorban alkalmassá arra a szerepre, amelyet a Szűzanya szánt neki. Ha nem lett volna a legnagyobb fokban az, elkaphatta volna őt az a hódolatos tisztelet, amellyel a látomások ideje alatt és ezek után az ezernyi tömeg körülvette. Csak egy tökéletesen alázatos lélek maradhatott annak tudatában, hogy abból neki nem jár egy szemernyi sem, hanem az egész a Szűzanyát illeti.

      Neversben gőgtől féltették, pedig semmi okuk sem volt reá. Hogy megóvják alázatosságát, úgy fogadták ezt a már akkor az egész világon híres leányt, mint egy senki-embert, és konyhai szolgálatra fogták. Mindez úgy lepergett Bernadette alázatosságáról, mint az eső a vízhatlan köpenyről: még csak észre sem vette szándékukat, és az utolsó helyet, mint az egyedül őt illetőt, örömmel fogadta el. Tényleg konyhalánynak érezte magát, és semmivel se többnek, sőt a legnagyobb kitüntetésnek vette, hogy zárdában lehet az.

      Helyzete csupán életének utolsó hét esztendejében változott meg, amikor az a rettenetes betegség, a csontszú állandóan az ágyhoz szegezte. A neversi nővérek csak akkor ébredtek tudatára, milyen kincset bírnak benne. De akkor már ez a megbecsülés nem veszélyeztette alázatosságát, mert azt - ha egyáltalában lett volna szükség biztosítékra - lelki gyötrelmei tették elveszíthetetlenné. Az egész pokol összefogott ellene, ijesztgette és gyötörte. Önvádakat keltett benne, úgyhogy nem szűnt meg rendtársnőihez könyörögni, hogy imádkozzanak érte.

      Halálát egyesek így, mások úgy írják le. Magam részéről a legvalószínűbbnek tartom a következőt, amelyet valamikor régen olvastam egyik életrajzában utolsó perceiről. Eszerint haldokolva vizet kért. Adtak neki egy pohárral. Mielőtt ajkaihoz emelte volna, keresztet vetett, azt a csodaszép keresztet, amelyet senki sem tudott tőle eltanulni, s néhány csöpp vizet ivott. Amikor elvették tőle a poharat, ezeket a szavakat mondta: „Istenem, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!” - S azzal megszűnt élni.

      Stílszerű befejezése volt ez az ő életének.

      1879. április 16-át írtak. Élt harmincöt évet és négy hónapot. Az alázatosság erénye talán még sohasem jelent meg vonzóbb alakban a földön, pusztán emberi lényben.

__________________________________________

[1]      Magyar Kurír cikke a könyvről - Franz Werfel: Bernadette 
[2]      V.ö. A Lourdes-i jelenések. Egy tanú bizalmas emléklapjai. Írta: Estrade E. J. nyugalmazott főadótárnok. Francia eredetiből fordítva kiadja: Dr. Horváth Győző, kalocsai kanonok. Kalocsa, 1908. 92-94. oldal.
[3]      P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán

Megj.: Szombaton belépünk májusi hónapba. Ez a legszebb hónap, és a Szűzanya is a legszebb a teremtmények közül, május az Ő hónapja. És az elsőszombat is a Szűzanya napja.

Misztikus kegyelmek

      Roppant aktuális Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedése a misztikáról, azóta nagyobb a zűrzavar, még több magánkinyilatkoztatás van, gombamód szaporodnak. Ha mégis arra kényszerülünk, hogy foglalkozzunk vele, segít a megítélésben ez a cikk, mert például a nagyfalui jelenség is hamis: Éva asszonynál naponta többszöri látomások vannak, démonikus szimbólumokkal teletűzdelt a naplója, engedetlenség az Egyházzal szemben.

      Nem kell megvárni minden újabb jelenségnél, hogy az Egyház hivatalosan nyilatkozzon, mi magunk is a Szentlélekben és józan ésszel meg tudjuk különböztetni az üzeneteket, kitől vannak. De miért is tanulmányozzuk, mikor nem mi vagyunk a Tanítóhivatal, az Anyeszentegyházunk hitelesen hirdeti az Igét, legyen elég nekünk bár azt követni és megélni teljes szívünkből.

Ernő atya írásában a kiemelések tőlem vannak:

      Tekintve, hogy lefordítottam magyarra a Kármel misztikusait, s hogy egyébként olvastam a nagy misztikusok műveit, talán nem indokolatlan részemről, ha kérdezetlenül felelek arra a felvethető kérdésre, mit gondolok az ezen utóbbi háborús idők alatt felmerült s ugyancsak felszaporodott jóslatokról és egyéb misztikus jelenségekről. Előrebocsátom, hogy ezen a téren teljesen Nagy Szent Terézia és Keresztes Szent János tanítványának vallom magamat, tehát mindenekelőtt az ők erre vonatkozó nézeteit akarom röviden összefoglalni.

      Misztikán, az elterjedt felfogással ellentétben, mindketten a nyugalmi imát értik, vagyis Isten titokzatos, élvezetes megismerését, amely alatt Ő Szent Felsége a magába vonult lelket annak mélyén oktatja a természetfölötti élet alapvető és sokszor szavakba nem foglalható igazságaira. Ez utóbbira céloz Szent Pál, amikor azt mondja, hogy az égben látott dolgokat „quae non licet homini loqui”, amelyeket az embernek nem szabad (mert nem lehet) kimondania.

      A misztika tehát egyáltalában nem azonos az őt olykor kísérő úgynevezett rendkívüli misztikus kegyelmekkel, amilyenek a látomások, magánkinyilatkoztatások, lebegések, jóslások stb. Kis Szent Teréznél ezek egészen hiányoztak, pedig igen nagy misztikus volt.

      Mindkét szent nagy óvatosságra inti tanítványait, mert hiszen mindezek a tünetek három forrásból származhatnak: lehetnek isteni kegyelmek, de jöhetnek saját képzeletünkből, végül pedig a rossz szellemtől is. Ne induljunk tehát misztikus sugallat után, amíg azt hozzáértő lelkivezetővel meg nem beszéltük. Keresztes Szent János szerint pedig ne is kutassuk, vajon isteni-e valamely ilyen dolog vagy sem, hanem, ha példának okáért látomásról vagy kinyilatkoztatásról van szó, fogadjuk be a benne rejlő láthatatlan s a lelket nemesítő kegyelmet, a többi felett pedig térjünk napirendre úgy, mint ahogy eldobjuk a dió héját, miután megettük a belét. A misztikus kegyelem érzékelhető részei csupán jelvények, szimbólumok, mert hiszen Isten és az isteni dolgok nem érzékelhetők: úgy viszonylanak az utóbbiakhoz, mint betű a szöveg értelméhez. Nézzük az értelmet, és ne maradjunk a betű alakjánál. Legyen elég ennyi a két szent nézeteiről.

      A világháború idején gomba módra szaporodtak a jósok, főleg Németországban. Akkoriban a svájci Fribourgban laktam, a francia és a német lakosság mezsgyéjén. Német részen nagyban hittek akkor egy állítólag régi jövendölésnek, amely előre mondta a háború kitörését s azt, hogy a győztes egy jobb karjára béna uralkodó (II. Vilmos császár) lesz.

      A mi öreg cselédünk a Maigreuge-ban, ahol a nővérek gyóntatójával együtt laktam, mást se tett, mint jövendölt. Szentül meg volt győződve arról, hogy amint Petőfi mondja, őt „természetfeletti izék természetfeletti izékbe avatták”. Becsületes német parasztleány volt, Rózának hívták, s a gyóntató pap látogatói elkeresztelték „Rosa Mystica”-nak. Jóslatai sorra csütörtököt mondtak, de ez a legkevésbé sem zavarta őt, rendületlenül jövendölt tovább.

      Híres jövendölés volt akkoriban az, amit egy öregasszony mondott egy autósnak: „Amilyen igaz, hogy ebben a kocsiban meghal ma valaki, olyan igaz, hogy ebben az évben vége lesz a háborúnak.” – Az autós elgázolt valaki, fölvette, s az meghalt a kocsijában. Nosza, lett erre nagy várakozás. A németek a fülem hallatára esküdtek reá, hogy az antantnak befellegzett. Pedig hát megint csak csalódás lett a vége. Sajátságos, hogy éppen a vénasszonyok között akad annyi jós.

      Ezalatt odaát amerikai és angol részen nem jövendöltek, hanem számítottak. Abból indultak ki, hogy akinek a pénze tovább futja, az győz. Az utolsó milliárd nyeri meg a háborút. Hiszen azért adott az Úristen az embernek észt, hogy - bizonyos határok között – előre tudja látni a jövőt. Azért tanulunk történelmet, hogy a múlt tanulságai alapján készítsük elő a jövő fejleményeket.

      Azok a jövendölések reám mindig azt a komikus hatást tették, mint az egyszeri cigány esete, akinek, amikor maga alatt fűrészelte a fát, egy arra haladó utas megjósolta, hogy le fog pottyanni. Okos embernek nézetem szerint semmi szüksége sincs jóslatokra, értem a mostani időben, amikor a hírszolgálat az újságok útján értesít mindenkit a nemzetközi helyzetről. Egészen másképpen áll a dolog az Ószövetségben: Izrael csakugyan nem tudhatta azt, miben töri a fejét Asszíria vagy Egyiptom uralkodója. Éppen azért, ha valamit, úgy a jóslatokat kell a lehető legnagyobb óvatossággal fogadni, illetve semmit sem adni rájuk, amíg csak valami igazán visszautasíthatatlan érv nem szól mellettük. Ilyenről pedig én nem tudok.

      Miért nem mondott például a Szűzanyának ezernyi csodával hitelesített s következőleg kétségbevonhatatlan lourdes-i jelensége egyetlenegy jóslatot sem? Mert semmi szükség rá! Ha eltekintünk a józan ésszel kiszámítható jövőtől, sokkal jobb, ha a többiről semmit sem tudunk. „Azt a napot és azt az órát - mondotta az édes Jézus a világ végéről - nem tudja senki, még az ég angyalai sem.” De hiába beszélt, akadnak, akik tudni akarják. Nézetem szerint éppen nekünk, katolikusoknak kellene ebben a pontban nagyon vigyáznunk, mert a hiszékenység által nevetségessé leszünk a másvallásúak előtt. Hiszen protestáns részről máris nem egy regény jelent meg sohasem létezett szent életű, sőt csodatevő egyénekről, azért, hogy mulathassanak rajtunk. Egyre emlékszem: az életrajz hőse csak úgy önti a csodákat, s amikor elámulnak rajta, azt mondogatja: „Ó, hiszen ez egészen könnyű, csak hinni kell.” Az a papi személy, aki ezt nekem mint igen épületes olvasmányt ajánlotta, nem vette észre, hogy vallásellenes gúnyirattal van dolga. Pedig ez az egy mondat elárulja. Ide vezet az, hogy az ember semmit sem tud és nem is akar semmit tudni az igazi misztikáról.

      A közeljövőre és egyes személyekre vonatkozó jóslások előfordulásában hiszek, s van okom rá. Tapasztaltam, hogy vannak. Ilyenek például Don Bosco álmai és egyesek halálát illető kijelentései. Ezeknek van célja: az Úr éreztetni akarja az illetővel barátságát, mint Ábrahámmal, amikor közölte vele, hogy el akarja pusztítani Sodomát és Gomorát. Vagy pedig az illető életszentségét akarja mások előtt kinyilvánítani.

      Viszont azt is tudnunk kell, hogy akik ilyenekben részesülnek, tévedhetnek, s olykor isteni sugallatnak tulajdonítják a saját gondolatukat. Megtörtént Szent Pállal, amikor az efezusiaknak azt mondja, hogy nem fogják őt többé viszontlátni; pedig még egyszer felkereste őket. Abból tehát, hogy Don Bosco csalhatatlanul előre mondta egyes növendékeinek közeli halálát, nem következik, hogy meg kell valósulnia abbeli jóslatának, hogy oroszok és németek fognak együttesen vonulni Róma ellen, s útjukat papi hullák százai jelzik. Az ilyen jövendöléseket csupán csak a bekövetkezés hitelesíti, márpedig semmi sem szól egy orosz-német szövetkezés valószínűsége mellett.

      Gyakorlati szempontból a jóslások mellett az egyéb magánkinyilatkoztatások bírnak fontossággal. Ilyenek olykor elő szoktak fordulni egyes szerzetesi testületekben, s ugyancsak próbára teszik az elöljárók és lelkvezetők bölcsességét. Az utóbbi években több ilyen természetű jelenséggel kerültem érintkezésbe, de közvetve még többről is tudok. Két esetben, nézetem szerint, jóhiszemű egyénekkel volt dolgunk, vagy olyanokkal, akik senkit sem akartak rászedni, s akiknek tényleg lehettek valamilyen misztikus kegyelmeik, amelyeket azután ábrándjaikban kibővítettek. Egy másik eset igen szomorú volt: az illetőre rábizonyult, hogy csaló és romlott lelkű teremtés, akit csupán feltűnési vágy és befolyásra való törekvés vezetett. El is szakadt az Egyháztól, amikor leleplezték.

      Kezdjük a diabolikus látomásokon, amelyek terén igen sok tapasztalatom van. Nem is tudom, vajon misztikus kegyelmek közé sorolandók-e, mert igazában inkább misztikus gyötrelmek. Ezek annyira hasonlók az egyeseknél, annyira sztereotipek, hogy hitelességüket igen könnyű megállapítani. Nekem több ilyen meggyötört egyénnel volt dolgom, s valamennyien többé-kevésbé egyezően írták le látomásaikat. A félhomályban fantasztikus ember- és állatalakok veszik körül és ijesztegetik őket. Ez lehet elmebaj, de előfordulhat épelméjű lelki embernél, amely esetben az ördög incselkedésének tulajdonítható. Abból azonban, hogy valakinél ilyenek fordulnak elő, legtávolabbról sem következik, hogy egyéb misztikus kegyelmekben is van része. Nagy tévedés tehát, ha az ilyen személyeknél magánkinyilatkoztatás után kutatunk, mert akkor valószínűleg találunk is, de nem lesz köszönet benne. Az illető a saját épületes gondolatait fogja isteni közlésekként előadni, s odáig juthat a dolog, hogy egy egyszerű laikus nővér fejére nő a házfőnöknőjének, és magához ragadja a ház kormányzatát. Mert hiszen amit ő mond, az Isten szava, amelynek engedelmeskedni kell. Az ilyen törekvéssel szemben minden elöljárónak állást kellene foglalnia.

      Mihelyt a dolog ennyire jut, minden józanul gondolkodó lelkivezetőnek észbe kell kapni. Az Úristen, aki mindenben a rendet szereti, nem okozhat ilyen felfordulást, tehát az ilyen állítólagos közlések nem lehetnek hitelesek.

   Nem lehetnek hitelesek akkor sem, ha igen gyakoriak. Tudjuk a Kármel nagy misztikusairól, hogy a rendkívüli kegyelmek náluk is rendkívüliek voltak, vagyis nem voltak napirenden. Főleg pedig nem fordultak elő naponta többször. Az Úristen észt adott az embernek, hogy aszerint járjon el, és nem akarja őt közvetlen sugallatok útján vezetni. A lényeges misztika, vagyis a nyugalmi ima, a természetfölötti szemlélődés az egyes esetekben lehet majdnem állandó jellegű, de a magánkinyilatkoztatások nem.

      Nagy hiba, hogy az ilyen magánkinyilatkoztatásokról naplót vezetnek és valamennyit felírják. Ez az illetőben még csak fűti a misztikus akarnokságot. Ezekben a feljegyzésekben sok jó lehet, de ami jó, az nem új, ami pedig új, az nem jó. Az ilyen lelkek sok épületes könyvet olvastak össze, s onnét merítik eszmekészletüket, amelyeket azután, esetleg csalási szándék nélkül öntudatlanul, mint isteni közléseket adnak elő.

     Hallatlan önámítások fordulnak elő ezen a téren. Ismerek egy igen buzgó, szent életű egyént, aki bár megette a kenyere javát, mindig épelméjűnek számított, de hallatlan oktalanságot követett el azért, mert - mint ő erősen hiszi - a kisded Jézus sugallatainak vezetése alatt áll. Az ember esze megtorpan, ha látja, hogy milyen hajmeresztő dőreségeket tulajdonít a kisded Jézusnak! Szegény kisded Jézus, mi mindenért tesznek Téged felelőssé! Az Isten szerelméért, ne keressünk mi természetfeletti megvilágosítást legalább ott, ahol a természetes észnek fénye teljesen elégséges!

     Amikor 1900 januárjában az osztrák Loyd Imporatrix nevű gőzösön Japánba utaztam, a hajó könyvtárában találtam egy könyvet, amelynek szerzőjére ugyan már nem emlékszem, de a címe ez volt: The Americanisation of the Word- A világ elamerikásítása. Angol ember írta. A jövőről szól, és szerinte Anglia nem lesz többé képes megtartani világbirodalmi állását, kénytelen lesz beleolvadni az Amerikai Egyesült Államokba. Beszélt a bekövetkezendő világháborúról és annak lefolyásáról, éspedig nagyjából úgy, amint az csakugyan megtörtént. Érvelése csupán a józan számításon alapult.

      Ahogyan békeidőben, amikor a földtekén mindenfelé elszórt meteorológiai állomások működnek zavartalanul, néhány órával előbb teljes biztonsággal tudják megmondani például, hogy az óceánon ebben vagy abban az irányban vihar fog keresztülmenni, úgyhogy a drótnélküli távíró útján értesített hajók elkészülhetnek fogadására; hasonlóképpen van a dolog a történelmi eseményekkel. Napjainkban, amikor minden egyes ország statisztikai adatai, nemkülönben belső politikai és közgazdasági fejleményei ismeretesek, a megfelelő felkészültséggel bíró egyén pusztán józan ész alapján következtethet a jövő eseményeire. S ha nem is minden egyes részletet illetőleg, de nagyjából el fogja találni az igazat. Vannak bizonyos történelmi szükségszerűségek, amelyekre lehet építeni. Bizonyos helyzetekből bizonyos, éspedig mindig azok a következmények szoktak származni.

     Hagyjuk tehát a „természetfeletti izéket”, és ne kívánjuk, hogy bennünket „természetfeletti izékbe” avassanak! Ez erősen racionalista felfogásnak látszik, de nem különbözik semmiben Keresztes Szent Jánosétól. Mint ő, úgy én is vallom, sőt tudom, hogy léteznek valódi misztikus kegyelmek, sőt még csak nem is tartom őket olyan nagyon ritkának. Viszont, mint ő, én is, az ő alázatos tanítványaként azt mondom, hogy ezek csak a legritkább esetben valók arra, hogy utánuk induljunk, s akkor is, csak miután hozzáértő lelkivezető tanácsát kikértük. Babonaság hibájába esünk, ha másképp járunk el.

      Mózest az Úr vezette és irányította, mert akkor erre szükség volt. De például arra, hogy maga helyett alsóbb bíróságokat állítson fel - amire Mózesnek a józan ész alapján kellett volna rájönnie -, nem figyelmeztette: ezt a tanácsot apósa, Jetró adta neki.

      Sokkal kisebb kár származik abból, ha valamely igazi rendkívüli misztikus kegyelemmel szemben túlzott óvatosságot vagy akár hitetlenséget tanúsítunk, mintha kritika nélkül, mindegyiket készpénznek vesszük. Ismétlem, ez csupán a rendkívüli misztikus kegyelmekre vonatkozik, nem pedig a nyugalmi imára.

__________________________________________

Forrás:

P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán

Továbbra is Medjugorje-i jelenség

Testvérek, a blogom nem lesz Medjogorje vitafórum, punktum.

Íme egy jóval régebbi, szintén német forrásból származó cikk a Vatikáni Rádió honlapjáról, ezt még az új bizottság kinevezése előtt írták, már itt nem "jelenéseknek", hanem "jelenségnek" titulálja, tehát én is:

KNA német katolikus hírügynökség tájékoztatása szerint előreláthatólag novemberben új bizottság alakul az 1981-ben kezdődött ún. „medjugorjei jelenség” kivizsgálására. A hírforrás szerint nem várható gyors döntés, legalábbis nem ebben az évben.

A kivizsgálás elsősorban nem az állítólagos jelenésekre és látomásokra irányul. A bizottság mindenekelőtt a bosznia-hercegovinai zarándokseregek lelkipásztori ellátásának kérdésével foglalkozik. A helyi egyházi vezetőség negatív véleménye ellenére ugyanis évente többszázezren keresik fel Medjugorjét. A Mostar-Duvno-i püspökséghez tartozó plébániát hivatalosan nem nyilvánították kegyhellyé, mégis zarándokcsoportok szüntelen áradata érkezik papok kíséretében. A most alakuló bizottság célja ezen csoportok lelki irányítása.

A Vatikán több mint 10 évvel ezelőtt világosan leszögezte – emlékeztet rá a KNA cikke -, hogy tilos Medjugorje-be hivatalos egyházi zarándokutak szervezése. A hely magánlátogatása megengedett, amennyiben nem jelenti az események elismerését. Annak idején a Hittani Kongregáció által kiadott útmutatást Tarcisio Bertone, a jelenlegi bíboros államtitkár fogalmazta meg.

Itt emlékeztetünk rá, hogy 1991-ben, az egykori Jugoszláv Püspöki Konferencia ún. „zadari nyilatkozata” szerint az addigi vizsgálatok alapján nem volt állapítható, hogy természetfeletti jelenségekről lenne szó.

A Vatikáni Rádió német műsora október 16-i adásában felhívja a figyelmet a mostari püspökség honlapján található gazdag dokumentációra, amely „árnyat vet az állítólagos Mária-jelenésekre”. Ebből többek között az is kiderül, hogy a kezdetekben a pápa által idén laicizált ferences, Tomislav Vlasic diktálta a Máriának tulajdonított üzeneteket. Az egyik ilyen „üzenetbe” egy alkalommal teológiai eretnekség került bele. Az állítólagos jelenés megdicsérte Vlasic tevékenységét, sőt ajánlotta, hogy legyen ő a „látnokok” lelki vezetője. A mostari püspökség honlapján található dokumentáció szerint Vlasic a horvátul „Gospa”- nak nevezett „látomás”, a Szűzanya „új születésnapját” vezette be a plébánián.

P. José Rodriguez Carballo legfőbb ferences elöljáró 2009. március 10-én kelt levele szerint a laicizált ferencest a kiközösítés veszélye fenyegeti, amennyiben vallási kérdésekben nyilatkozik, különös tekintettel a „medjugorjei jelenségekre”.

Október elején Vinko Puljic bíboros, a bosnyák püspöki konferencia elnöke is úgy nyilatkozott, hogy novemberben Rómába jön a 28 éve tartó kérdés megvitatására.

A Medjugorje-jelenség és a szellemek megkülönböztetése

Interjú Manfred Hauke dogmatika-professzorral

(forrás: Tagespost - 2010. február 3.)

      Évek óta folynak a viták az állítólagos Mária-jelenésekről, melyek Medjugorje-ben kezdődtek. A kérdés így hangzik: Tényleg Isten Anyja jelenik meg a Medjugorje-ből származó „látnokoknak”? Vagy az események a látnokok lelkéből származó para- szichológiai gyümölcsök? Vagy csaló manipuláció, vagy pláne, sötét hatalmak megtévesztése? Állítólag a Vatikán arra készül, hogy egy bizottsággal megvizsgáltassa a Medjugorje-jelenséget. Ezzel kapcsolatban folytatott Regina Einig beszélgetést a Márialógia Német Munkaközösség elnökével, Manfred Hauke, Luganoban élő és tanító dogmatika és patrológia professzorral.

Kérdés: Miben áll a Mária-jelenések teológiai jelentősége?

Hauke professzor: Isten Anyjának jelenései a prófécia karizmájához tartoznak, melyben Isten szellemének nem diszponálható működése jut kifejezésre. Szent Pál így intett: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg!” (1 Tesz 5,19-20) Már a Példabeszédek könyve hangsúlyozza: „Kinyilatkoztatás nélkül elvadul a nép.” (Péld 29,18) Aquinói Szent Tamás szerint az apostoli idők utáni profetikus kinyilatkoztatások nem azért adatnak, hogy egy új hitbeli tanítást terjesszenek el, hanem hogy az emberi cselekvés orientációját segítsék, szolgálják.

      A teológia ezzel kapcsolatban „magán-kinyilatkoztatásokról” beszél, mivelhogy a közölt tartalom nem tartozik az általános és nyilvános kinyilatkoztatáshoz, mely az apostoli idők végével egyszer s mindenkorra lezárult. A „magán” kifejezés itt az egyetlen személyre, csoportra vagy akár az egész Egyházra való vonatkoztatást jelenti valamilyen különös történelmi helyzetben.

      A „magán-kinyilatkoztatások” vagy inkább profetikus kinyilatkoztatások, abban segítenek nekünk, hogy „az idők jeleit” (Lk 12,56) felismerjük és ezeknek megfelelően cselekedjünk. XIV. Benedek pápa szerint egy magán-kinyilatkoztatás az illetékes püspök általi elismerése semmiképpen nem jelenti azt, hogy ennek tartalmát kötelező hinni (fides divina), hanem csak azt mondja ki, hogy a jelenést tisztán emberi hittel jogosan igaznak lehet elfogadni (fides humana). Eszerint egyetlen katolikus sem köteles abban hinni, hogy Lourdes-ban és Fatimában megjelent a Szűzanya, bár az Egyház kijelenti, hogy a jelenésekről szóló beszámolók hitelt érdemlőek, és ezért egy katolikus hihet bennük, és az ennek megfelelő lelkiséget gyakorolhatja.

      Sőt, az Egyház e jelenéseknek még saját emléknapokat is kinevezett a liturgikus évben, melyekre külön miseszöveget írt elő. A profetikus kinyilatkoztatások a keresztény életnek nem normális esetei, hanem kivételt jelentenek: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)

      A katolikus Egyház katekizmusa Keresztes Szent Jánossal hangsúlyozza: Jézus Krisztusban, az örök isteni Igében, az isteni Atya mindent közölt velünk (lásd: Zsid 1,1-2) „Aki még ezek után is kérdezni akarja Őt, vagy Tőle látomásokat vagy kinyilatkoztatásokat akar kapni, az nem csak hogy oktalanul cselekedne, hanem éppenséggel Istent sértené meg, mert akkor szemeit minden más vagy új dolog iránti vágyakozás nélkül nem egyedül Krisztusra szegezné.” (KKK 65)

Kérdés: Egyáltalán lehetséges olyan jelenés, mely az emberrel olyan valamit közöl, mely nem a saját pszichéjéből származik?

Hauke professzor: Egy széles körben elterjedt teória szerint, mely mindenekelőtt Karl Rahnerre vezethető vissza, minden jelenés „beképzelt látomás”. Eszerint a jelenés tartalmának pszichogén eredete van, akkor is, ha ezt isteni impulzus tette lehetővé. Isten közvetlenül nem szól bele ebbe a világba, csak teremtett másod-okok által (különösen az emberi psziché által). Más szóval: Hogy valakinek egy manó, saját anyósa vagy Szűz Mária jelenik meg, csak szubjektív pszichés diszpozíciójától függ, adott esetben tudattalan lelki automatizmusoktól és nem objektív adottságoktól származik, melyek az embert kívülről érintik. Egy ilyen elméletnél végső soron már nem merül fel egy Mária-jelenés valódiságának vagy hamisságának a kérdése.

      Ezen elmélettel szemben azt kell hangsúlyozni, hogy Isten e világba való közvetlen beavatkozásának kizárása elméletileg nem tartható fenn, mert akkor már a semmiből való kezdeti teremtés is lehetetlen lenne, mely egyedül Istenre vezethető vissza. Ezen kívül léteznek egyértelműen, kétséget kizáróan bizonyított jelenségek, melyeknél a látottak tartalma egy extramentális eseményre megy vissza. Például az írországi Choc Muire-ben 1879-ben történt Mária-jelenés alatt 15 személy zuhogó esőben látta Máriát más szentekkel együtt, valamint egy oltárt. A hely, ahol a szentek álltak a zuhogó eső ellenére is teljesen száraz maradt. Egy ilyen esemény Rahner szubjektivista tételével nem magyarázható meg.

      De azért a szubjektív faktort mindig számításba kell venni: az igazi kinyilatkoztatásokba is csúszhatnak tévedések, ha az emberi fantázia hozzátesz valamit, vagy ha egy kijelentést tévesen értelmeznek. És természetesen létezik a beteges eredetű beképzelés fenoménja vagy a csalás lehetősége. Ha e kettőt ki lehet zárni, akkor a jelenés értelmezésének középpontjában mindig az extramentális eredet értékelése áll: Isten és mennyei személyek vagy pedig a gonosz hatalmak hatásáról van-e szó.

Kérdés: A látomás/jelenés mely formái között kell különbséget tenni?

Hauke professzor: „Jelenés” alatt teológiai megkülönböztetésben egy mennyei lény külső érzékszervekkel vagy képzelőerővel megtapasztalt behatását értjük. Ezzel szemben a „látomás” a szubjektív komponenseket emeli ki, vagyis egy természetes módon nem látható történés észlelését. Ezek között léteznek „testi” látomások, ha a megjelenő tárgyat a látásszervvel észlelik, „beképzelt” látomások (melyek csak a képzelőerőben manifesztálódnak) vagy „intellektuális” látomások (melyek a gondolatban mutatkoznak az érzékelés közvetítése nélkül).

Kérdés: Az Ön véleménye szerint Medjugorje beilleszkedik a nagy Mária-zarándokhelyek, Lourdes, Fatima vagy Guadalupe közé?

Hauke professzor: Medjugorje-nak a Szűz Mária Ön által említett és az Egyház által hitelesnek elismert megjelenési helyeivel az a közös vonás, hogy itt is zarándokok nagy tömege imádkozik, tér meg vagy újítja meg hitét. Rám az 1985-ös Medjugorje-ban tett látogatásomkor nagy hatást tett az ott látott sok gyónás, miközben valakitől ilyet is hallottam: „A II. világháború előtt gyóntam utoljára.” Az említett helyeken a zarándoklatokkal, a hívő közösségekkel, az imaélettel összefonódik a hivatások jelentős száma is.

Másrészt azonban nyilvánvaló eltérések is mutatkoznak. Ezek elsősorban a jelenségek számában, valamint az Egyház által hitelt érdemlően elismert csodákban mutatkoznak meg. Guadalupe-ben négy jelenés volt (1531. december 9-12.), melyeket az egyháztörténelem egyik legnagyobb csodája hitelesített, nevezetesen Máriának a látnok köpenyére vésődött képe. Ezen eseményt követő 10 évben 8 millió indián tért meg. A látomások valódiságát az egyházi jog alapján lefolytatott vizsgálat alapján hitelesnek ismerte el az Egyház, és a látnokot 2002-ben szentté avatta.

      Lourdes-ban nyolc jelenést számoltak meg, melyek mind egy fél év alatt zajlottak le (1858. február 11. - július 16.). Az ott elhangzott üzenetek a bűnbánatra, vezeklésre és az imára koncentrálnak. A jelenéseket kezdettől fogva csodák hitelesítették, melyek mindegyike kiállta a rendkívül kritikus orvosi és egyházi próbát is. A püspöki elismerés (1862) egyesül a látnok, Bernadette Soubirous személyes szavahihetőségével, aki az Isten Anyjával való találkozása után kolostorba lépett, és akit 1933-ban szentté avattak.

      A Fatima-i események hat Mária-jelenést foglalnak magukban (1917. májustól októberig), melyeket három angyal-jelenés készített elő (1916), és melyek kiegészültek Lucia, a legidősebb látnok Pontevedra-ban (1925-26) és Tuy-ban (1929-30) által észlelt jelenésekkel. A Fatima-i napcsoda mintegy 50 ezer ember előtt történt. Az 1917-es jelenéseket 1930-ban hitelesnek ismerték el, Lucia Pontevedra-ban és Tuy-ban kapott üzeneteit pedig 1939-ben. Az 1917-es látnokok közül kettőt (Francisco és Jácinta, akik gyerekként nem sokkal a jelenések után haltak meg) 2000-ben boldoggá avattak, míg a nemrég (2004 végén) elhunyt Lucia nővér szenttéavatási pere 2008-ban kezdődött meg.

      A Szűz Mária Guadalupe-i, Lourdes-i és Fatima-i megjelenéseit tehát a nagyonis korlátolt szám jellemzi, egy világosan vázolt üzenet, a látnokoknak az Egyház által elismert szentsége és a hitelesség nagyhatású igazolása a nyilvánvaló csodák által.

      Ezekkel szemben a Medjugorje-jelenség másképp néz ki: az állítólagos jelenések száma mára már a 40 ezret is meghaladja, az ezekkel kapcsolatos üzenetek számtalanok, és elég sok kritikus kérdést vetnek fel. Ami pedig a látnokok szavahihetőségét illeti, nos néhány esetben a bizonyított hazugság fenoménja okoz zavart. Egyetlen egyházilag elismert csoda sem történt. A látnokok által kilátásba helyezett csoda Medjugorje hitelesítésére mostanáig nem történt meg.

      Saraiva-Martius portugál bíborost, aki sok éven át a Boldog- és Szenttéavatási Kongregáció prefektusa volt, nem sokkal ezelőtt megkérdezték a Medjugorje és Fatima között található párhuzamokról. Ő így vélekedett: Miközben a fatimai pásztorgyermekek alázatosak voltak és a hallgatást választották, ezek az erények Medjugorje-ben nem nyilvánvalóak. Miközben Lucia nővér klauzúrába vonult, Medjugorje-ben senki sem választotta a megszentelt életet [sőt, a látnokok egyike egy amerikai szépségkirálynőt vett feleségül, ami ugyan önmagában nem bűn, de nem is különös jele a Mária-jelenések általi természetfeletti formálódásnak.] Lucia nővér a Mária által rábízott titkokat írásban rögzítette, míg a Medjugorje-i látnokok az állítólagos titkokat maguknak tartják meg. „Nem, én nem látok semmi közösséget Fatima és Medjugorje között.” (www.papanews.it 2010. január 15.)

Kérdés: Sok ember úgy tekint Medjugorje-re, mint megtérése kezdetére. Létezik „a jó gyümölcsök” teológiai logikája, melyek lehetővé teszik a következtetést egy kegyelemteljes eseményre vagy egy jelenség valódiságára?

Hauke professzor: A jó gyümölcsök önmagukban még nem bizonyítékok egy látomás természetfeletti eredetére. Az orvoslásban olykor a placebo-terápia is jó eredményeket hoz, melyek azonban nem írhatók a gyógyszernek, mint olyannak a javára. És még egy olyan helyen is, ahol csalás történik, vagy ahol az ördög működik, lehetséges, hogy az isteni kegyelem hat, és emberek megtérnek és Istenhez találnak. A Mária-jelenések természetfeletti hitelessége számára szolgáló kritériumoknál a gyümölcsöket magának a fenoménnak a megfigyelésével és a csodák általi bizonyításával együtt kell vizsgálni.

      Medjugorje-ban egyébként nem csak jó gyümölcsök vannak, hanem egy csomó negatív következmény is, melyek a jelenés-fenoménnal vannak összefüggésben. Ehhez tartozik két ferences pap biztatása, melyet a „Gospa” nevében a látnok, Vicka adott át nekik: álljanak ellen a helyi megyéspüspök működésükkel kapcsolatban hozott kánonilag legitim utasításának. A „Gospa” engedetlenségre felszólító megismételt (13-szor) követelésére az akkori püspök Zanic, aki eleinte hajlott a Medjugorje-jelenség elismerésére, nagyon is érthető visszautasítással reagált.

      Peric püspök Schönborn bíboros látogatására adott reakciójában további gyümölcsökre hívja fel a figyelmet, melyek a fentebb említett engedetlenségre való felszólítással vannak kapcsolatban. Mostar-Duvno egyházmegyében jelenleg kilenc volt ferences van, akiket szolgálatuk alól felmentettek, akik azonban az általuk megszállt plébániákon mégis mint legális papok működnek. Bizonyos ferencesek 2001-ben egy ó-katolikus diakónust hívtak meg, aki „érsekként” mutatkozott be és a megszállt plébániákon több mint 700 fiatalt „bérmált meg”, amit egy diakónus soha nem tehet meg érvényesen. Az engedetlen papok közül kettő Svájcból egy ó-katolikus püspököt hívott meg azzal a kéréssel, hogy szentelje őket püspökké, amit az ó-katolikus püspök azonban megtagadott. Két papot, akik a Medjugorje-jelenség kezdetével szorosan összefonódnak, egyházilag megrendszabályoztak.

      Jozo Zovko papnak (aki a jelenés első hónapjaiban, 1981. június-augusztus, az illetékes plébános volt) a felettesei megtiltották, hogy Medjugorje-val bármilyen kapcsolatot tartson fenn.

      Tomislav Vlasic-t, aki 1981 és 1988 között szolgált Medjugorje-ban, a Szentszék 2008-ban felmentette papi kötelezettségei alól. A Hittani Kongregáció megokolásában egyebek között a hatodik parancsolat elleni vétséget is felsorolja, melyet az állítólagos „misztikus motivációk” súlyosbítanak. A pap, a „Gospa” és a látnok, Marija Pavlovic rábeszélésére hivatkozva valóban „misztikus házasságot” folytatott egy német nővel egy vegyes vallási közösség keretében.

      Ennek a személyes hajlam és miszticizmus közötti különös keveredésnek hosszabb előtörténete is van: 1976-ban, tehát már Medjugorje-ba való kerülése előtt, ez a pap teherbe ejtett egy apácát egy vegyes „ferences közösségben”, akit aztán jámbor szólamokkal Németországba küldött, majd letagadta apaságát. Ezt az esetet 1984-ben Zanic püspök és Ratzinger bíboros megtudta. És éppen Vlasic volt az, aki egy Rómában tartott karizmatikus kongresszusról Medjugorje-ba vitte a neki tulajdonított „jóslatot” (1981. május 6.): „Ne félj, anyámat fogom nektek elküldeni.” Egy ír karizmatikus nő azt állította, hogy Vlasic-ból élő víznek a hullámai mennek ki. Egy ilyen alak befolyása a Medjugorje-jelenség kezdeti idejére csomó kritikus kérdést vet fel.

      Súlyos erkölcsi vádak merültek fel Zovko ellen is, aki az első hónapok alatt a helyi plébános és sok évig a látnokcsapat lelki vezetője volt.

      Medjugorje-t szívesen nevezik a 90-es évek elején folyt polgárháború alatti „béke oázisának”. Ugyanakkor kellemetlen adatok is vannak, melyek ezt a harmonikus képet jelentősen zavarják. Amikor 1992-ben a zarándok-ipar bevételei visszaestek, a sajtójelentések szerint erőszakos vita támadt három, a zarándok-iparon meggazdagodott helyi család-klán között. Egy „tisztogató-akció” alatt Medjugorje 140 lakosát ölték meg, míg további 600-nak menekülnie kellett. „Mindezt a külvilág előtt titokban kellett tartani, hiszen ezt nem lehetett összhangba hozni a béke királynőjében való hittel” (R. Franken, Utazás Medjugorje-be, 2000). Vagyis a Medjugorje-jelenségnek nem csak jó gyümölcsei vannak.

Kérdés: Ön Medjugorje-ban Isten kegyelmét látja működni?

Hauke professzor: Amikor az emberek megtérnek, őszintén imádkoznak, a szentségeket fogadják, és keresztény életüket megújítják, akkor kétségtelenül Isten kegyelme működik. Ez a világ összes helyére érvényes és így bizonnyal Medjugorje-re is.

Kérdés: Egyházi szemszögből mely kritériumok játszanak meghatározó szerepet egy jelenés természetfeletti jellegének az elismerésében?

Hauke professzor: Egy jelenést csak akkor lehet természetfelettinek értékelni, ha teljes bizonyossággal kizárható, hogy a jelenségekért természetes hatások vagy az ördög befolyásolása a felelős. Meg kell vizsgálni elsőnek a látnokokat: Lelkileg egészségesek? Illúzió, szuggerálás és hallucináció ki van-e zárva? Őszinték és erkölcsileg fedhetetlenek-e a látnokok? Hitéletükben nagyobb buzgóságot mutatnak-e, mint a vizionárius esemény előtt? Az Egyház törvényes képviselőjével szemben engedelmesek és alázatosak-e? Lelki betegség, hazudozás, erkölcstelen aktusok a vízióval kapcsolatban és az alázat hiánya felette negatív ismérvek.

      Másodszor a jelenségek tartalmával kapcsolatosan merülnek fel kérdések: Megfelelnek-e a katolikus hitnek? Vannak-e nevetséges és Istenhez méltatlan kijelentések? A jóslatoknak, hogy természetfelettieknek lehessen tartani őket, jövőbeli eseményekre kell vonatkozniuk, melyek az emberi szabadságtól, illetve Isten nem diszponálható befolyásától függnek. Például pozitív ismérv lehet az emberi belső egy titkának a feltárása.

Harmadszor fontosak az események gyümölcsei, melyekben az eredet jósága tárul fel (lásd: Mt 7,15-20). A valódi jelenések a látnokokat megerősítik az erényben, mindenekelőtt az alázat és a türelem erényében, míg a hamis kinyilatkoztatások gőgöt és engedetlenséget szülnek. A negyedik, a döntő kritérium a csoda, melynek az eseménnyel egyértelmű kapcsolatban kell állnia.

Kérdés: Az ördög is tud csodát produkálni?

Hauke professzor: A csoda, mint Isten közvetlen beavatkozása a tapasztalati világba, akkor bizonyul ilyennek, ha a teremtett erők fölé nyúlik. A legvilágosabb példa erre a halottak feltámasztása. Mindazonáltal nem egyszerű ettől elválasztani a gonosz lelkek „csodáit”, kiknek hatalma az emberi képességet felülmúlja. Azonban mint teremtett lényeknek természetesen lehetetlen számukra, hogy a semmiből valamit teremtsenek (melyhez végtelen hatalom kell). Az ördögök olyan jövendölést sem tudnak adni, mely az ember belső szabadságától függ, mivel az ördögnek nincs hatalma az ember lelke fölött. Ez a megszállottság esetén látszik világosan: A démonok ugyan hatalmukba keríthetik a megszállott testét, de miközben az exorcizmus által létrehozott krízis alatt belőle beszélnek, a megszállott ember tudata normális esetben kikapcsolódik. Ezzel szemben Isten képes az emberi akaratot belülről iránytani, anélkül, hogy kényszerítené.

      Az ördög számára nem jelent problémát, hogy például a szobrokat megsírassa, eksztázisokat és stigmatákat létrehozzon, fényképezőgépeket manipuláljon, nyelveken beszéltesse az embereket vagy csodálatos illatokat idézzen elő. A természetes világról való kitűnő ismeretei révén korlátozott mértékben a jövőről is tud kijelentéseket adni, azáltal, hogy a jelenleg felismerhető faktorok működő erejét tovább gondolja. Rejtett dolgokat is ki tud nyilatkoztatni, melyek az emberek számára ismeretlenek (az emberi belső titkainak kivételével).

      Az ördög pszeudo-misztikus folyamatokban való működésének egyik ismert példája a 16. században Spanyolországban élt Keresztes Magdolna apáca élete (1487-1560), akinek 5 éves kora óta megszámlálhatatlan eksztázisa és látomása volt. Azt mesélte, hogy Szent Domonkos és Szent Ferenc készítették fel az első áldozásra. De már ezelőtt három hónappal „misztikus úton” áldozott, melynek során minden egyes alkalommal kiáltást hallatott. 17 évesen Cordobában belépett a klarisszák rendjébe. Megkapta a stigmákat és képes lett elrejtett tárgyak megtalálására. Örök fogadalma alatt az apácák egy galamb hosszan tartó jelenlétén csodálkoztak, melyet a Szentlélek jeleként értékeltek. I. Károly, Spanyolország királya többek között a királyi lobogót és Fülöp fiának köpenyét áldatta meg vele. Cisneros bíborosra és több más főpapra is nagy hatást gyakorolt a „karizmatikus” apáca. Sőt, a Szentatya személyesen kért közbenjárást a spanyol klarisszától. Csak kevés megfontolt kortárs kételkedett, közéjük tartozott Loyolai Szent Ignác és Avilai Szent János. Gyanakvásuk akkor igazolódott, amikor 1542-ben a Cordoba-i klarisszák főnökasszonyuk lanyha vezetési gyakorlatán megütköztek és másvalakit választottak meg helyette. A „csoda-apácát” erre fel rángógörcsök támadták meg. Mikor az emiatt lefolytatott exorcizmus démoni jelenlétet leplezett le, az inkvizíció pert indított Magdolna ellen. Ennek folyamán bevallotta, hogy 1504-ben 40 éves paktumot kötött az ördöggel, mely 1544-ben ért véget. Ekkor paranormális képességei eltűntek. Miután tévedéseit megtagadta, több évig vezekelt, rendjében örökre eltiltották a hivatalviseléstől, élete végéig példamutató életet folytatott.

      Más szóval: az ördögnek sikerülhet még a legmagasabb egyházi tekintélyeket is bolonddá tenni. [1] Egy ilyen példa a korunkbeli események tekintetében különös elővigyázatosságra int bennünket.

Kérdés: Ön hogyan értékeli a „Gospa” „üzeneteit”?

Hauke professzor: Egy horvát pszichológus és teológus tanulmányozása szerint a nyilvánosságra hozott „üzenetek” „többnyire egyszerű szövegek, békére, imára, bűnbánatra és megtérésre szóló felhívások, melyekben a látnokok lelke és környezete világosan tükröződik”. Az úgynevezett tíz titok között, melyekre a látnokok csak célzásokat tesznek, egy, az első jelenés hegyén megjelenő tartós és látható jelt neveznek meg a Mária-jelenések bizonyságaként. Ezen, már 1981-ben bejelentett jel megtörténte immár csaknem 30 év óta nem következik be, teljesen ellentétben például Guadalupe-hoz és Fatimához, ahol magában a jelenés évében egy nyilvánvaló jel keletkezett (Isten Anyjának képe a „Tilmán”, illetve a Napcsoda).

      Az idevágó kutatásból még problémának számít az „üzeneteknek” a látnokok, illetve a velük kapcsolatban álló papok által végrehajtott szűrése. A problematikus kijelentések gyakran csak a kritikus forráskutatás elhallgatott publikációiból ismertek (részben csak horvátul, angolul és franciául hozzáférhetőek), míg a széles tömegek elől titokban tartják őket.

      Különösen a jelenség kezdeti időszakában volt néhány nagy furcsa közlés. Egy 1981. június 30-án készült magnóra vett protokoll szerint a látnokok bejelentették, hogy a „Gospa” kijelentése szerint a jelenéseknek három nap múlva (tehát július 3-án) végük lesz, ez azonban nem történt meg, a „jelenések” azóta is folynak. 1981. június 29-én, a hatodik jelenéskor a „Gospa” egy négyéves kisfiú gyógyulását jelentette be, mely azonban soha nem következett be. Ezután a „Gospa” arra mutatott rá (1984. május 25-én), hogy kétezredik születésnapja 1984. augusztus 5-re esik. Vajon elképzelhető, hogy Isten Anyja saját számára egy olyan születésnapot propagáljon, mely a liturgikus ünnep dátumától (szeptember 8.) eltér? Ha az állítólagosan megadott évszám stimmelne, akkor Mária 16 évvel Krisztus előtt született volna. Mivel az általunk ismert történelmi adatok (népszámlálás, csillag-megjelenés) alapján Jézus születési éve Krisztus előtt 7-re tehető, Mária Jézus születésekor mindössze 9 éves lett volna.

      Valótlanságok és nevetséges dolgok mellett olykor tévtanokat is közölnek. Például 1982. május 8-án Pater Vlasic az általa fogalmazott krónikában azt írta, hogy „Gospa” kijelentései szerint a szentek a mennyben nem csak lelkükkel, de testükkel is jelen vannak. Ebben megnyilvánul az a ma nagyon elterjedt, de az Egyháztól elítélt tévtan a halálban való feltámadásról, mely a Krisztus újra-eljövetelekor bekövetkező majdani feltámadásra való várást semmivé teszi.

      Más szóval: Egy csomó hittani magától értetődő dolog mellett, melyek a Bibliában és a katekizmusokban sokkal tartalmasabban megtalálhatóak, az üzenetek olyan elemeket tartalmaznak, melyek világosan a jelenség természetfeletti eredete ellen szólnak.

Kérdés: Mind Medjugorje hívei, mind a kritikusai a jelenség időbeli hosszát saját pozíciójuk érveként használják. Joggal teszik ezt?

Hauke professzor: A jelenség időbeli hossza, önmagában tekintve, se a jelenés valódisága mellett, se ellene nem mond semmit. 2008-ban Gap és Embrun püspöke elismerte a délfranciaországi Notre-Dame du Laus-ban 1664 és 1718 között, tehát 54 éven keresztül lezajlott Mária-jelenések természetfeletti jellegét. Az események kezdetekor a mindössze 17 éves látnok négy hónapon keresztül a jelenéseket naponta látta. Később már csak olykor-olykor volt misztikus találkozása Krisztussal vagy Isten Anyjával. Mindenesetre ott, eltekintve 1664-ben az első négy hónaptól, nem volt a vizionárius jelenségnek semmilyen olyan rendszeressége, mint Medjugorje-ben.

      Ahol a látomások rendkívülisége rendszeres, sőt mindennapos normális esetté válik és az Isten Anyjának „havi üzeneteit” a rádió programban már előre jelzik, kötelező a szkepszis.

      A közlemények túláradó bősége egyébként is jellemző a spiritiszta jelenségekre, mint például a 13 kötetet számláló napló Marie-Paule Gignere, kanadai „látnoknőtől”, akinek könyvét René Laurentin francia teológus, Medjugorje nagy támogatója jóakaratúan méltatott. (A naplóban a „látnok”, aki értesüléseit a kristálygömbből szerzi, magát Isten Anyjának reinkarnációjaként állítja be, aki széttapossa a kígyó fejét, és akit még életében szentté avatnak, akinek egyik fia pápa lesz, egy másik meg a „népek tanítója” - a Marie-Paule által alapított mozgalmat időközben az Egyház elítélte.)

      Földi vándorlása során a hívő nem a látásból, hanem Isten Igéjének hallásából él. Csak a mennyei boldogságban váltja fel a hitet a látás.

Kérdés: Egy ilyen sokrétű jelenség megítélésében, mint Medjugorje, leméri egymással szemben a pasztorális és egyházjogi szempontokat az Egyház? Vagy végül elsősorban a dogmatikus megalapozottság számít?

Hauke professzor: Amíg a hivatalos Egyház nem jelenti ki egyértelműen, hogy a Medjugorje-val kapcsolatos „Mária-jelenések” nem természetfeletti jellegűek (constat de non supernaturalitate), addig a privát szervezésű zarándok-üzemet eltűrik. Csak a nyilvános, az egyházi intézmények által szervezett zarándoklatokat tiltják meg. Jelenleg még az 1991-es jugoszláv püspöki konferencia ítélete van érvényben, amely szerint nem állapítható meg a természetfeletti eredet (non constat de suprenaturalitate).

      Ez azt jelenti, hogy a Medjugorje számos támogatója által felsorolt, a hitelességet szolgáló „bizonyítékot” (fényjelenségek, gyógyulások, megtérések) nem ismerték el helytállónak. Ratko Peric püspök 2007. szeptember 1-én még egyszer kijelentette: „Az Egyház, kezdve a helyitől a legmagasabb szintig, a kezdetektől mind a mai napig világosan és állandóan megismételte: Non constat de supernaturalitate! Ez a gyakorlat számára azt jelenti, hogy a zarándoklatok nincsenek megengedve, mert ezek a jelenések eredetének természetfelettiségét feltételezik, nem létezik a Madonna szentélye és nincsenek autentikus üzenetek, kinyilatkoztatások vagy igazi látomások! Ez ma a dolgok állása. Hogy mi lesz holnap? Ennek eldöntését Isten kezébe és a mi Boldogasszonyuk védelme alá helyezzük.” Ezt nyilatkozta az illetékes püspök.

      Pusztán elvileg nézve az ítélet nyitva áll egy jövőbeli elismerés (constat de supernaturalitate) vagy egy végleges elutasítás (constat de non supernaturalitate) számára is. De addig az van érvényben, amit Mostar-Duvno püspöke 2009. június 6-án egy Medjugorje-ban tartott prédikációjában mondott, és amit saját internet oldalán dokumentált: „Az Egyház a >Medjugorje-i jelenéseket< nem ismerte el.”

      A lelkipásztori gyakorlat számára fontos, hogy a zarándok áradattól Medjugorje-ban átélt hitmegújulást egyházi pályára tereljék és a jelenség híveit ne hagyják a semmibe esni. A Mária-tisztelők jól tennék, ha megbízható és az Egyház által jól kitanulmányozott kinyilatkoztatásokra koncentrálnának, például Guadalupe-pal, Lourdes-dal vagy Fatimával foglalkoznának.

      A bizonytalan és az egyértelműen hamis jelenségeket, mint ilyeneket kell feltárni. Véleményem szerint eközben nem elég az, hogy Medjugorje-t pragmatikusan imahelynek állítják be, anélkül, hogy az eme vélekedést kiváltó eseményekről ítéletet alkotnának. Pedig ilyen módon - az állítólagos „jelenések” nem elismerése együtt a hely hivatalos „imahelyként” való elismerésével - reagáltak a német püspökök is (például Heroldsbachra és Marienriedre való hivatkozással). Ha az új vizsgálóbizottság arra a felismerésre jut, hogy bizonyos, magával a jelenés fenoménjával elválaszthatatlanul összekötött jegyek annak valódisága ellen beszélnek, akkor az igazság iránti szeretet azt követeli, hogy ezt teljes világossággal kihirdessék és a katolikus keresztényeket a „zarándoklatoktól” nyomatékosan megóvják. Itt ez az elv érvényes: „Bonum ex integra causa, malum ex quovis defectur” (a jó egy sértetlen okból származik, a baj egy hiányból).

      Egy italnál, melybe patkánymérget kevertek, nem elég arra rámutatni, hogy a 98 százalék vízben csak 2 százalék sztrichnin található: az egész italt ki kell önteni.

      Ha az Egyház végre nem maga szúrja ki a gennyes zacskót, mely Medjugorje-val egybe van fűzve, akkor az egyházellenes körök fogják ezt megtenni, még pedig nagy kéjjel. És akkor a Medjugorje-őrülettel szemben mutatott elnézés bumeránggá válhat, mely az Egyházat belülről fogja megtámadni, nevezetesen akkor, ha az előtte a bosnyák „zarándokhellyel” elkötelezett és végül csalódott tömegek a hit és az Egyház ellen fordulnak.

      És ez azt is megmagyarázhatja, hogy az ördög miért tűr el Medjugorje-ban „jó gyümölcsöket” is: akkor ugyanis, ha a végén ezzel az Egyház számára sokkal nagyobb károkat tud okozni. A lelkipásztori szeretetet soha nem szabad elszakítani az igazság iránti szeretettől.

___________________________________________

[1]       Még volt ilyen eset, amikor az ördög szintén egy apáca által az egyházi tekintélyeket  bolonddá tette, Kereszt Szent János atyánk felismerte és ördögűzést tartott.

           1577-ben híre megy hogy az ágostonos nővérek kolostorában - Nuestra Senora de la Gracia, a Kegyelemről nevezett Miasszonyunk - ahol Szent Terézia anyánk fiatal lányként internátusi éveit töltötte, van egy csodaszámba menő fiatal szerzetesnő. Öt évesen lépett be a kolostorba. mint ahogy az szokás volt e korban, hogy a nővérek neveljék fel. Az a hír járja róla, hogy csodálatosan tudja magyarázni a Szentírást, pedig soha nem tanulta. Társnői meghökkentek e jelenség láttán. Nagyon sok ember jön, hogy lássa, és hallja a nővért. Az elöljárók elkezdenek aggódni az eset miatt. Szükségesnek érzik, hogy kivizsgálják az esetet, hogy megvizsgálják a lelket. S a kicsiny ágostonos kolostorbeszélő szobájában egyre-másra érkeznek a híres teológusok a Salamanca-i Egyetemről: Mancio de Corpus Cristi, Bartolomé de Medina, Juan de Guevara, maga Fray Luis de León mester... Nem ismerjük pontosan a véleményüket, de úgy tűnik, hogy valamennyien pozitívan nyilatkoznak a nővérben működő lélekről, s beléöntött kegyelemnek mondják a csodás ismeret okát.

A történet folytatása itt: Ördögűzés

Ima a Szentlélekhez

Te lélegezz bennem Szentlélek,

Hogy szent dolgokat gondoljak.

Te űzzél engem Szentlélek,

Hogy a szeretet tegyem.

Te csalogass engem, Szentlélek,

Hogy a szentet szeressem.

Te erősíts meg engem, Szentlélek,

Hogy a szentet őrizzem.

Te óvj meg engem, Szentlélek,

Hogy a szentet többé el ne veszítsem.

(Szent Ágoston, GL.S.26)

A jó halál kegyelme

      Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”

      Ilyen csodálatos szépségű kimúlások szoktak jutalma lenni azoknak, akik úgy élték le földi zarándoklatuk idejét, mint a Kármel ezen három nagy szentté:

     Avilai Szent Teréz
     Keresztes Szent János
     Lisieux-i Szent Teréz

     Azonban klasszikus szépség tekintetében nem sokkal maradt el mögöttük több haláleset, amelynek magam voltam tanúja, s amelyek közül egyik-másik emlékét megörökítettem az Emlékeim című kötetben. Szép életnek szép halál szokott a vége lenni. Adja meg nekünk az Úristen azt, hogy a miénk legalábbis jó legyen. De azért ne legyen feltűnően szép. Nem tudom már, melyik szent volt, aki éltében azért imádkozott, hogy halála legyen nagyon igénytelen, nehogy övéi elhanyagolják őt imáikban, úgy fogva fel a dolgot, hogy nincs azokra szüksége. Mindenesetre üdvös gondolkodás, amelyet jó magunkévá tenni.

      Igen szép halála volt a győri Kármel egyik perjelének, Jézus Szívéről nevezett Juriga Albert atyának 1870-ben, ötvenhat éves korában. Hogy lelkületéről némi fogalmat nyújtsunk, ide iktatjuk egy kanonok ismerőséhez írt levelének egy részletét, annál is inkább, mert a mi tárgyunkkal, a halállal foglalkozik.

      „Igen el voltam foglalva ezen nagyböjt alatt. Többek között egy laikus testvérünk lett halálosan beteg, aki azóta meg is halt és el is temettük. Az egyik kanonok azt kérdezte tőlem, hogy ugyan, mi dolgot adott nekem ez a beteg? Alig tudtam, mit feleljek neki! Perjelségem óta már volt néhány betegem, akik közül négyen meg is haltak, köztük Domonkos atya. Ilyenkor mindig nagy kínokat szenvedtem, alig tudtam enni és aludni, míg csak ők vissza nem adták lelküket Teremtőjük kezébe. Mert hogyan is tudnék megállni Isten ítélőszéke előtt, ha magára hagynám a halállal küzdő valamelyik testvéremet?! Erre a testvérre annál inkább ügyeltem, mert néhány hét előtt itt, Győrött két előkelő úriember halt meg szentségek nélkül, ami nekem igen nagy fájdalmat okozott.

      Ez a laikus testvér egyszerű, de egyenes lélek volt, tudatlan, de buzgó. Még novícius korában, az újoncév befejezte előtt bocsátották betegség miatt fogadalomra, amely azonban a halál esetén lett volna érvényes. Nálunk az a szokás, hogy az ilyen fogadalmat tevőnek imáiba és Istennek meghozott áldozatába ajánljuk magunkat - emiatt valahogy ne vádolj bennünket babonasággal -, s én ez alkalommal ennek a testvérnek ajánlottam egy bizonyos győri urat, aki súlyos betegen feküdt s nem akart meggyónni. Az illető még aznap meggyónt, magához vette a szent Útravalót, s azután két vagy három héttel később, március 12-én, szombati napon még egyszer magához véve azt, nehéz haláltusa után, de a keresztényi halál világos jeleivel halt meg. Feszületét és a skapulárét csókolgatta, mialatt a papok imádkoztak felette. Nyugodjék békében!

      Az én laikus testvérem már megkapta az utolsó szentségeket, és azóta is gyakran áldozott. Együtt elvégeztük mellette a haldoklók imáit, én azt mondtam neki, hogy ajánlja magát Szeplőtelen Szűz Mária szívébe. Ekkor rátekintett a Szűzanyának az ő ágya felett függő képére, azután kétszer elmosolyodott és kilehelte lelkét. Nyugodjék békében! Mindössze huszonnégy éves volt.”

      Ez a szép lelkű perjel kevéssel halála előtt a Szatmári Irgalmas Nővérek győrszigeti zárdájában adott lelkigyakorlatot, éspedig önmagát is felülmúlva, olyan elragadó ékesszólással, hogy a nővérek utólag azt mondták rá: ez volt a hattyúdala. Majd pedig maga végzett tíznapos lelkigyakorlatot, amilyent minden kármelita szokott végezni egyszer. Elmélkedéseit jegyzetekben örökítette meg, és az utolsó napról való reánk maradt. Így hangzik:

      „Tizedik nap. Jézus Krisztus meghal a kereszten. Az állhatatosság szerzi meg a koronát. Ez a kegyelmek kegyelme, amelyet nem lehet megérdemelni, s azért kell naponta érte imádkozni a végtelen irgalmú Istenhez, s remélnünk kell elnyerését az Irgalmasság Anyja révén.

      Ma kezd fájni a mellem. Legyen meg Isten akarata mindenben és minden által!

      Imádkozni, hallgatni, olvasni a szabályt és a szabványokat, és mindent Istennek ajánlani.”

     Ezek után lefeküdt, és reggel halva találták ágyában. A mellfájás, amint ő jól megérezte, a szívbénulásnak volt előjele. Szépséghibának mondhatná valaki ennél a halálesetnél, hogy Albert atya nem vette fel a szentségeket, pedig azt hiszem, talán éppen ez a körülmény teszi esetét érdekessé. Az Úristen tudja, miért engedte ezt meg. Bizonyára nem volt szükség arra, hogy az utolsó kenet nyissa meg neki az örökkévaló boldogság kapuját. Az tárva-nyitva várta.

      Nincs meghatóbb és vigasztalóbb látvány, mint amikor a haldokló arcán megjelenik az örök boldogság visszfénye. Az „Emlékeim”-ben említett Mere Marie de Jerusalem ravataláról fényképet kaptam; mosolyogva fekszik ott. Magam is tanúja voltam hasonló jelenségnek Farkas Gizi esetében. Idősebb hajadon volt, aki tíz és fél esztendeig feküdt teljesen bénultan úgy, hogy egy tagját se tudta mozgatni. Ráadásul oly módon húzta össze a betegség, hogy mindig az egyik oldalán kellett nyugodnia, és az - mint nővérei mondták - teljesen fel volt feküdve, egy nagy seb volt, ami rettenetes kínokat okozott neki. Betegségét nem viselte panasz nélkül, ami nekem nagyon visszatetszett nála. Azonban a halála mindent jóvátett. Ott feküdt látszólag eszméletlenül, mialatt harmadmagammal imádkoztunk mellette. Az arca ki volt pirulva és ragyogott a boldogságtól. Sohasem láttam szebbet! Sokáig voltam nála, de végre is mennem kellett, úgyhogy elmulasztottam utolsó pillanatát. Azt mondják, három halk nyögést hallatott - akárcsak Szent Terézia -, és azzal odaát volt az örökkévalóságban.

      Speciosa in conspectu Domini, mors sanctorum ejus; szépséges az Úr előtt az ő szentjeinek halála; de szép szokott lenni - ha nem is mindig - az emberek szemében is.

     

__________________________________________

Forrás:

P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán

Kis Szent Teréz halála

      Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”

     

      A Kármel harmadik csillagának, Kis Szent Teréznek a halálát következőképpen írja le nénje, Ágnes anya, az önéletrajz toldalékában:

      „Végre azután felvirradt az örökkévalóság nagy napja; csütörtök volt, 1897. szeptember 30. Reggel, a mi kis szelíd áldozati bárányunk száműzetése ezen utolsó éjjeléről beszélve, rátekintett a Szűzanya szobrára, és így szólt:

      - Ó, milyen buzgón imádkoztam Hozzá!... De hát ez tiszta haláltusa, a legkisebb vigasztalás nélkül... - Majd így szólt: - Nem kapok elég földi levegőt; vajon mikor szívhatom már a mennyországét?

      Fél háromkor felült ágyában, amit már régóta nem volt képes megtenni:

      - Anyám, a kehely színültig tele van! Sohasem hittem volna, hogy ennyit lehessen szenvedni!... Nem tudom magamnak ezt másból megmagyarázni, mint abból, hogy mindig annyira vágyódtam lelkeket menteni! - Valamivel utóbb pedig így szólt: - Mindaz, amit a szenvedésre irányuló vágyaimról írtam, ó, az mind teljesen igaz! Én nem bántam meg, hogy kiszolgáltattam magamat a szeretetnek.

      Többször megismételte az utóbbi szavakat. Majd meg így szólt:

      - Anyám, készítsen engem elő a jó halálra!

      A perjelnő anya pedig így bátorította:

      - Gyermekem, ön mindig készen volt arra, hogy megjelenhessék Isten ítélőszéke előtt, mert ön mindig megértette az alázatosság erényét.

      Ekkor ezt a szép bizonyítványt állította ki önmagáról:

      - Igen, érzem, az én lelkem sohasem keresett mást, mint az igazságot... Igen, én megértettem a szívbeli alázatosságot.

      Fél ötkor a végső haláltusa jelei kezdtek mutatkozni. Amikor a szent haldokló meglátta a belépő testületet, legbájosabb mosolyával fejezte ki köszönetét. Azután gyöngülő kezeibe szorítva feszületét, összeszedte erejét a végső küzdelemre. Arcát egészen elborította a halálverejték. Reszketés volt rajta látható, amint azonban a hajós a kikötő közvetlen közelében, a dúló vihar közepette sem veszíti el bátorságát, hasonlóképpen ez a hívő lélek is most, hogy ott látta közelben az örök partok fényes világítótornyát, hősiesen tette meg az utolsó evezőcsapásokat, hogy révbe jusson.

      Néhány perccel hét óra után a perjelnő anya felé fordult, és így szólt hozzá:

      - Anyám, hát nem haláltusa ez? Hát nem most halok meg?

      - Igen, gyermekem, ez a haláltusa, de lehetséges, hogy Jézus meg akarja azt hosszabbítani néhány órára.

      Teljes megnyugvással jegyezte meg erre:

      - Akkor hát... jól van... jól... Ó, én nem szeretnék kevesebbet szenvedni.

      Azután feszületére tekintett, és így szólt:

      - Ó!... Én szeretem Őt... Istenem, én... Téged... szeretlek!

      Ezek voltak utolsó szavai; alighogy kiejtette őket, nagy meglepetésünkre hirtelen hátrahanyatlott, fejét jobb felé fordítva, mint azok a szűz vértanúk, akik önként hajtották nyakukat a pallos alá. Vagy talán még inkább, mint a szeretet áldozata, aki az isteni Vadásztól várja a tüzes nyilat, amely teljesíti szíve vágyát és kioltja életét.

      Egyszerre csak megint felemelkedett, mintha valami titokzatos hangot hallott volna, kinyitotta szemeit, mennyei békétől és boldogságtól ragyogó tekintetét valamivel Mária szobra fölé szegezte. Ez a tekintet körülbelül egy Hiszekegy hosszáig tartott. Ekkor szeráfi lelkét zsákmányul ragadta el az Isteni Sas, és fölrepült vele az égbe.”

__________________________________________

Forrás:

P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán

Keresztes Szent János halála

      Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”

      Ugyancsak klasszikus halála volt Keresztes Szent Jánosnak is. Ubedában következett be 1591. december 14-én, szent Atyánk negyvenkilencedik évében.

      Előtte való napon, pénteken a kezelőorvos észrevette a betegen a haldoklás jeleit. Megállapítását közölte egy páterrel, aki bement János atyához, és megmondta neki, hogy közeledik a vég. Az nyugodt arccal így felelt: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi; in domum Domini ibimus.” - „Örvendezve hallottam, amit nekem mondtak, hogy az Úr hajlékába megyünk.” Azután magához vette a szent Útravalót, és az utolsó kenet szentségében részesült. Ugyanakkor alázatosan bocsánatot kért a perjeltől és a testvérektől a betegsége által nekik okozott költségekért és kellemetlenségekért. Alamizsnaképpen könyörgött egy ócska csuháért, hogy abban eltemessék. Majd a társak kérésére néhány buzdító szót intézett a jelenlevőkhöz, arra intve őket, hogy szeressék egymást, engedelmeskedjenek elöljáróiknak, és tartsák meg pontosan az eredeti szabályt.

      Egész haldoklása alatt a feszületet tartotta kezében, azt minduntalan ajkaihoz emelte, és gyöngéd szeretettel csókolgatta.

      Többször megkérdezte, hány óra van, és amikor tudakolták, miért teszi, azt felelte: „Azért kérdezem, mert hála Istennek, ezen éjjel be kell mennem az égbe, és ott mondom majd el a zsolozsmát.” Amikor este nyolc órakor, kérdésére megmondták neki az időt, felsóhajtott: „Milyen korán van még! Milyen sokáig kell még az életben maradnom.” Erre a jelenlevők egyike megjegyezte, hogy bizonyára azért óhajt annyira meghalni, mert olyan nagyok a fájdalmai, mire János atya, a szenvedés szerelmese, nem állhatta meg tiltakozás nélkül: „Szó sincs róla. Engem nem a szenvedés késztet ki ebből a világból, hanem az Isten látása utáni vágy.”

      Mély gondolatokba merülve feküdt ágyán, és amikor megmondták neki, hogy kilenc óra van, szemeit feszületére szegezve így kiáltott fel: „Ó, Uram, tehát még három órát kell vámom!” Azután odafordult a szerzetesekhez, és kérte őket, menjenek aludni; legyenek egészen nyugodtak, ő majd hívatja őket, ha elérkezik az órája. A többség erre el is távozott, és csupán egy-két világi és néhány szerzetes maradt vele.

      Tíz órakor hallotta a közeli női zárda harangját, amely a nővéreket zsolozsmára szólította, erre megjegyezte: „Isten jóvoltából majd nekem is el kell mennem, hogy elmondjam a matutinumot az égben, a mi Szűzanyánkkal.” Azután pedig a Boldogságos Szűzhöz intézve szavait, így folytatta: „Végtelen hálát adok Neked, Királynőm és Úrasszonyom, ezért a nagy kegyelemért, hogy jóvoltodból ezen a Te szombati napodon távozhatom ebből az életből.” Ekkor felnyúlt az ágya felett lógó kötélhez, és abba kapaszkodva olyan könnyedén ült fel, mintha semmi baja sem volna. „Hála Istennek - mondotta -, mennyire könnyű vagyok!” Azután arra kérte a jelenlévőket, imádkozzanak vele, elkezdte tehát a Miserere zsoltárt, és végigmondta velük, majd újra visszafeküdt és imába merült.

      Mivel annyira nyugodt volt, hogy lélegzése sem hallatszott, tizenegykor azt hitték, már meghalt; az egyik páter fölébe hajolt, hogy megfigyelje, és azt súgta a fülébe: Deo gratias! (Hála Istennek!) - „Mindörökké- felelte ő, és hozzátette: Legyen nyugodt, atyám, nem alszom.” Azután újra kezdte, hogy hány óra van. Amikor pedig megmondták neki, így szólt: „Úgy hát, közeledik az óra, amikor az égben elmondjuk a matutinumot.” Azután újra csókolgatni kezdte feszületének lábait.

      Éjfél előtt egy fél órával így szólt: „Már elérkezett az én órám; hívják a testvéreket.” A házi harang csöndítésére összejött a testület, és elvégezték ágya mellett a comendatio animae-t, vagyis azokat a gyönyörű imákat, amellyel az Anyaszentegyház elkíséri haldokló gyermekének lelkét az örökkévalóság küszöbéig, és ott térdre borulva Isten trónja előtt, eseng számára irgalomért. Amikor a végére értek, abbahagyták az imát, és kérte, olvassanak neki valamit az Énekek énekéből. A perjel előhozatta a Szentírást, és lassan, minden mondat után kissé megállva, olvasta fel előtte az istenszeretetnek ezeket a csodálatos ábrándozásait. A betegen meglátszott, mennyire élvezi a szent szöveg minden egyes szavát. Olykor felkiáltott: „Ó, mily gyöngyök ezek!”

      Így illett meghalnia a Szellemi páros ének és Az élő szeretetláng költőjének. Éjfél felé járt az idő, amikor feszületét odanyújtotta egy Diaz Ferdinand nevű úriembernek, hogy tartsa egy percre. Ez ott térdelt az ágya mellett, és amikor átvette a feszületet, megcsókolta a szent kezét. Az visszarántotta, és azt mondta, hogyha ezt tudta volna, nem adta volna neki oda a feszületet. Azután mindkét karjával a takaró alá nyúlva elrendezte ágyát, elsimította a ráncokat, és újra hanyatt fekve, mintegy felkészülten a meghaláshoz, visszakérte a feszületet. Amikor újra a kezében volt, elkezdte azt becézni, oly gyöngéd szeretettel, hogy a jelenlevők könnyekig meg voltak hatva.

      Amikor az óra éjfélt ütött, megszólalt a zárda házi harangja. A szent megkérdezte, hogy mire harangoznak. Matutinumra - mondták neki. Ekkor felnyitotta szemeit, végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, mintegy elbúcsúzva mindegyiktől, és aztán vidám, örömteli hangon így szólt: „Megyek az égbe elmondani a matutinumot!” Azzal még egy csókot nyomott a feszületének lábaira e szavakkal: „Uram, kezeidbe ajánlom lelkemet!” - s szép csendesen kilehelte lelkét.

      Meghalt anélkül, hogy jelentkeztek volna nála azok a tünetek, amelyek a meghalás rendes kísérői. Egy pillanatra sem vesztette el eszméletét, mindvégig teljes öntudatnál volt, és tökéletes birtokában szellemi tehetségeinek.

__________________________________________

Forrás:

P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán