Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”
Ilyen csodálatos szépségű kimúlások szoktak jutalma lenni azoknak, akik úgy élték le földi zarándoklatuk idejét, mint a Kármel ezen három nagy szentté:
Azonban klasszikus szépség tekintetében nem sokkal maradt el mögöttük több haláleset, amelynek magam voltam tanúja, s amelyek közül egyik-másik emlékét megörökítettem az Emlékeim című kötetben. Szép életnek szép halál szokott a vége lenni. Adja meg nekünk az Úristen azt, hogy a miénk legalábbis jó legyen. De azért ne legyen feltűnően szép. Nem tudom már, melyik szent volt, aki éltében azért imádkozott, hogy halála legyen nagyon igénytelen, nehogy övéi elhanyagolják őt imáikban, úgy fogva fel a dolgot, hogy nincs azokra szüksége. Mindenesetre üdvös gondolkodás, amelyet jó magunkévá tenni.
Igen szép halála volt a győri Kármel egyik perjelének, Jézus Szívéről nevezett Juriga Albert atyának 1870-ben, ötvenhat éves korában. Hogy lelkületéről némi fogalmat nyújtsunk, ide iktatjuk egy kanonok ismerőséhez írt levelének egy részletét, annál is inkább, mert a mi tárgyunkkal, a halállal foglalkozik.
„Igen el voltam foglalva ezen nagyböjt alatt. Többek között egy laikus testvérünk lett halálosan beteg, aki azóta meg is halt és el is temettük. Az egyik kanonok azt kérdezte tőlem, hogy ugyan, mi dolgot adott nekem ez a beteg? Alig tudtam, mit feleljek neki! Perjelségem óta már volt néhány betegem, akik közül négyen meg is haltak, köztük Domonkos atya. Ilyenkor mindig nagy kínokat szenvedtem, alig tudtam enni és aludni, míg csak ők vissza nem adták lelküket Teremtőjük kezébe. Mert hogyan is tudnék megállni Isten ítélőszéke előtt, ha magára hagynám a halállal küzdő valamelyik testvéremet?! Erre a testvérre annál inkább ügyeltem, mert néhány hét előtt itt, Győrött két előkelő úriember halt meg szentségek nélkül, ami nekem igen nagy fájdalmat okozott.
Ez a laikus testvér egyszerű, de egyenes lélek volt, tudatlan, de buzgó. Még novícius korában, az újoncév befejezte előtt bocsátották betegség miatt fogadalomra, amely azonban a halál esetén lett volna érvényes. Nálunk az a szokás, hogy az ilyen fogadalmat tevőnek imáiba és Istennek meghozott áldozatába ajánljuk magunkat - emiatt valahogy ne vádolj bennünket babonasággal -, s én ez alkalommal ennek a testvérnek ajánlottam egy bizonyos győri urat, aki súlyos betegen feküdt s nem akart meggyónni. Az illető még aznap meggyónt, magához vette a szent Útravalót, s azután két vagy három héttel később, március 12-én, szombati napon még egyszer magához véve azt, nehéz haláltusa után, de a keresztényi halál világos jeleivel halt meg. Feszületét és a skapulárét csókolgatta, mialatt a papok imádkoztak felette. Nyugodjék békében!
Az én laikus testvérem már megkapta az utolsó szentségeket, és azóta is gyakran áldozott. Együtt elvégeztük mellette a haldoklók imáit, én azt mondtam neki, hogy ajánlja magát Szeplőtelen Szűz Mária szívébe. Ekkor rátekintett a Szűzanyának az ő ágya felett függő képére, azután kétszer elmosolyodott és kilehelte lelkét. Nyugodjék békében! Mindössze huszonnégy éves volt.”
Ez a szép lelkű perjel kevéssel halála előtt a Szatmári Irgalmas Nővérek győrszigeti zárdájában adott lelkigyakorlatot, éspedig önmagát is felülmúlva, olyan elragadó ékesszólással, hogy a nővérek utólag azt mondták rá: ez volt a hattyúdala. Majd pedig maga végzett tíznapos lelkigyakorlatot, amilyent minden kármelita szokott végezni egyszer. Elmélkedéseit jegyzetekben örökítette meg, és az utolsó napról való reánk maradt. Így hangzik:
„Tizedik nap. Jézus Krisztus meghal a kereszten. Az állhatatosság szerzi meg a koronát. Ez a kegyelmek kegyelme, amelyet nem lehet megérdemelni, s azért kell naponta érte imádkozni a végtelen irgalmú Istenhez, s remélnünk kell elnyerését az Irgalmasság Anyja révén.
Ma kezd fájni a mellem. Legyen meg Isten akarata mindenben és minden által!
Imádkozni, hallgatni, olvasni a szabályt és a szabványokat, és mindent Istennek ajánlani.”
Ezek után lefeküdt, és reggel halva találták ágyában. A mellfájás, amint ő jól megérezte, a szívbénulásnak volt előjele. Szépséghibának mondhatná valaki ennél a halálesetnél, hogy Albert atya nem vette fel a szentségeket, pedig azt hiszem, talán éppen ez a körülmény teszi esetét érdekessé. Az Úristen tudja, miért engedte ezt meg. Bizonyára nem volt szükség arra, hogy az utolsó kenet nyissa meg neki az örökkévaló boldogság kapuját. Az tárva-nyitva várta.
Nincs meghatóbb és vigasztalóbb látvány, mint amikor a haldokló arcán megjelenik az örök boldogság visszfénye. Az „Emlékeim”-ben említett Mere Marie de Jerusalem ravataláról fényképet kaptam; mosolyogva fekszik ott. Magam is tanúja voltam hasonló jelenségnek Farkas Gizi esetében. Idősebb hajadon volt, aki tíz és fél esztendeig feküdt teljesen bénultan úgy, hogy egy tagját se tudta mozgatni. Ráadásul oly módon húzta össze a betegség, hogy mindig az egyik oldalán kellett nyugodnia, és az - mint nővérei mondták - teljesen fel volt feküdve, egy nagy seb volt, ami rettenetes kínokat okozott neki. Betegségét nem viselte panasz nélkül, ami nekem nagyon visszatetszett nála. Azonban a halála mindent jóvátett. Ott feküdt látszólag eszméletlenül, mialatt harmadmagammal imádkoztunk mellette. Az arca ki volt pirulva és ragyogott a boldogságtól. Sohasem láttam szebbet! Sokáig voltam nála, de végre is mennem kellett, úgyhogy elmulasztottam utolsó pillanatát. Azt mondják, három halk nyögést hallatott - akárcsak Szent Terézia -, és azzal odaát volt az örökkévalóságban.
Speciosa in conspectu Domini, mors sanctorum ejus; szépséges az Úr előtt az ő szentjeinek halála; de szép szokott lenni - ha nem is mindig - az emberek szemében is.
__________________________________________
Forrás:
P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése