Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”
Ugyancsak klasszikus halála volt Keresztes Szent Jánosnak is. Ubedában következett be 1591. december 14-én, szent Atyánk negyvenkilencedik évében.
Előtte való napon, pénteken a kezelőorvos észrevette a betegen a haldoklás jeleit. Megállapítását közölte egy páterrel, aki bement János atyához, és megmondta neki, hogy közeledik a vég. Az nyugodt arccal így felelt: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi; in domum Domini ibimus.” - „Örvendezve hallottam, amit nekem mondtak, hogy az Úr hajlékába megyünk.” Azután magához vette a szent Útravalót, és az utolsó kenet szentségében részesült. Ugyanakkor alázatosan bocsánatot kért a perjeltől és a testvérektől a betegsége által nekik okozott költségekért és kellemetlenségekért. Alamizsnaképpen könyörgött egy ócska csuháért, hogy abban eltemessék. Majd a társak kérésére néhány buzdító szót intézett a jelenlevőkhöz, arra intve őket, hogy szeressék egymást, engedelmeskedjenek elöljáróiknak, és tartsák meg pontosan az eredeti szabályt.
Egész haldoklása alatt a feszületet tartotta kezében, azt minduntalan ajkaihoz emelte, és gyöngéd szeretettel csókolgatta.
Többször megkérdezte, hány óra van, és amikor tudakolták, miért teszi, azt felelte: „Azért kérdezem, mert hála Istennek, ezen éjjel be kell mennem az égbe, és ott mondom majd el a zsolozsmát.” Amikor este nyolc órakor, kérdésére megmondták neki az időt, felsóhajtott: „Milyen korán van még! Milyen sokáig kell még az életben maradnom.” Erre a jelenlevők egyike megjegyezte, hogy bizonyára azért óhajt annyira meghalni, mert olyan nagyok a fájdalmai, mire János atya, a szenvedés szerelmese, nem állhatta meg tiltakozás nélkül: „Szó sincs róla. Engem nem a szenvedés késztet ki ebből a világból, hanem az Isten látása utáni vágy.”
Mély gondolatokba merülve feküdt ágyán, és amikor megmondták neki, hogy kilenc óra van, szemeit feszületére szegezve így kiáltott fel: „Ó, Uram, tehát még három órát kell vámom!” Azután odafordult a szerzetesekhez, és kérte őket, menjenek aludni; legyenek egészen nyugodtak, ő majd hívatja őket, ha elérkezik az órája. A többség erre el is távozott, és csupán egy-két világi és néhány szerzetes maradt vele.
Tíz órakor hallotta a közeli női zárda harangját, amely a nővéreket zsolozsmára szólította, erre megjegyezte: „Isten jóvoltából majd nekem is el kell mennem, hogy elmondjam a matutinumot az égben, a mi Szűzanyánkkal.” Azután pedig a Boldogságos Szűzhöz intézve szavait, így folytatta: „Végtelen hálát adok Neked, Királynőm és Úrasszonyom, ezért a nagy kegyelemért, hogy jóvoltodból ezen a Te szombati napodon távozhatom ebből az életből.” Ekkor felnyúlt az ágya felett lógó kötélhez, és abba kapaszkodva olyan könnyedén ült fel, mintha semmi baja sem volna. „Hála Istennek - mondotta -, mennyire könnyű vagyok!” Azután arra kérte a jelenlévőket, imádkozzanak vele, elkezdte tehát a Miserere zsoltárt, és végigmondta velük, majd újra visszafeküdt és imába merült.
Mivel annyira nyugodt volt, hogy lélegzése sem hallatszott, tizenegykor azt hitték, már meghalt; az egyik páter fölébe hajolt, hogy megfigyelje, és azt súgta a fülébe: Deo gratias! (Hála Istennek!) - „Mindörökké- felelte ő, és hozzátette: Legyen nyugodt, atyám, nem alszom.” Azután újra kezdte, hogy hány óra van. Amikor pedig megmondták neki, így szólt: „Úgy hát, közeledik az óra, amikor az égben elmondjuk a matutinumot.” Azután újra csókolgatni kezdte feszületének lábait.
Éjfél előtt egy fél órával így szólt: „Már elérkezett az én órám; hívják a testvéreket.” A házi harang csöndítésére összejött a testület, és elvégezték ágya mellett a comendatio animae-t, vagyis azokat a gyönyörű imákat, amellyel az Anyaszentegyház elkíséri haldokló gyermekének lelkét az örökkévalóság küszöbéig, és ott térdre borulva Isten trónja előtt, eseng számára irgalomért. Amikor a végére értek, abbahagyták az imát, és kérte, olvassanak neki valamit az Énekek énekéből. A perjel előhozatta a Szentírást, és lassan, minden mondat után kissé megállva, olvasta fel előtte az istenszeretetnek ezeket a csodálatos ábrándozásait. A betegen meglátszott, mennyire élvezi a szent szöveg minden egyes szavát. Olykor felkiáltott: „Ó, mily gyöngyök ezek!”
Így illett meghalnia a Szellemi páros ének és Az élő szeretetláng költőjének. Éjfél felé járt az idő, amikor feszületét odanyújtotta egy Diaz Ferdinand nevű úriembernek, hogy tartsa egy percre. Ez ott térdelt az ágya mellett, és amikor átvette a feszületet, megcsókolta a szent kezét. Az visszarántotta, és azt mondta, hogyha ezt tudta volna, nem adta volna neki oda a feszületet. Azután mindkét karjával a takaró alá nyúlva elrendezte ágyát, elsimította a ráncokat, és újra hanyatt fekve, mintegy felkészülten a meghaláshoz, visszakérte a feszületet. Amikor újra a kezében volt, elkezdte azt becézni, oly gyöngéd szeretettel, hogy a jelenlevők könnyekig meg voltak hatva.
Amikor az óra éjfélt ütött, megszólalt a zárda házi harangja. A szent megkérdezte, hogy mire harangoznak. Matutinumra - mondták neki. Ekkor felnyitotta szemeit, végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, mintegy elbúcsúzva mindegyiktől, és aztán vidám, örömteli hangon így szólt: „Megyek az égbe elmondani a matutinumot!” Azzal még egy csókot nyomott a feszületének lábaira e szavakkal: „Uram, kezeidbe ajánlom lelkemet!” - s szép csendesen kilehelte lelkét.
Meghalt anélkül, hogy jelentkeztek volna nála azok a tünetek, amelyek a meghalás rendes kísérői. Egy pillanatra sem vesztette el eszméletét, mindvégig teljes öntudatnál volt, és tökéletes birtokában szellemi tehetségeinek.
__________________________________________
Forrás:
P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése