Roppant aktuális Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedése a misztikáról, azóta nagyobb a zűrzavar, még több magánkinyilatkoztatás van, gombamód szaporodnak. Ha mégis arra kényszerülünk, hogy foglalkozzunk vele, segít a megítélésben ez a cikk, mert például a nagyfalui jelenség is hamis: Éva asszonynál naponta többszöri látomások vannak, démonikus szimbólumokkal teletűzdelt a naplója, engedetlenség az Egyházzal szemben.
Nem kell megvárni minden újabb jelenségnél, hogy az Egyház hivatalosan nyilatkozzon, mi magunk is a Szentlélekben és józan ésszel meg tudjuk különböztetni az üzeneteket, kitől vannak. De miért is tanulmányozzuk, mikor nem mi vagyunk a Tanítóhivatal, az Anyeszentegyházunk hitelesen hirdeti az Igét, legyen elég nekünk bár azt követni és megélni teljes szívünkből.
Ernő atya írásában a kiemelések tőlem vannak:
Tekintve, hogy lefordítottam magyarra a Kármel misztikusait, s hogy egyébként olvastam a nagy misztikusok műveit, talán nem indokolatlan részemről, ha kérdezetlenül felelek arra a felvethető kérdésre, mit gondolok az ezen utóbbi háborús idők alatt felmerült s ugyancsak felszaporodott jóslatokról és egyéb misztikus jelenségekről. Előrebocsátom, hogy ezen a téren teljesen Nagy Szent Terézia és Keresztes Szent János tanítványának vallom magamat, tehát mindenekelőtt az ők erre vonatkozó nézeteit akarom röviden összefoglalni.
Misztikán, az elterjedt felfogással ellentétben, mindketten a nyugalmi imát értik, vagyis Isten titokzatos, élvezetes megismerését, amely alatt Ő Szent Felsége a magába vonult lelket annak mélyén oktatja a természetfölötti élet alapvető és sokszor szavakba nem foglalható igazságaira. Ez utóbbira céloz Szent Pál, amikor azt mondja, hogy az égben látott dolgokat „quae non licet homini loqui”, amelyeket az embernek nem szabad (mert nem lehet) kimondania.
A misztika tehát egyáltalában nem azonos az őt olykor kísérő úgynevezett rendkívüli misztikus kegyelmekkel, amilyenek a látomások, magánkinyilatkoztatások, lebegések, jóslások stb. Kis Szent Teréznél ezek egészen hiányoztak, pedig igen nagy misztikus volt.
Mindkét szent nagy óvatosságra inti tanítványait, mert hiszen mindezek a tünetek három forrásból származhatnak: lehetnek isteni kegyelmek, de jöhetnek saját képzeletünkből, végül pedig a rossz szellemtől is. Ne induljunk tehát misztikus sugallat után, amíg azt hozzáértő lelkivezetővel meg nem beszéltük. Keresztes Szent János szerint pedig ne is kutassuk, vajon isteni-e valamely ilyen dolog vagy sem, hanem, ha példának okáért látomásról vagy kinyilatkoztatásról van szó, fogadjuk be a benne rejlő láthatatlan s a lelket nemesítő kegyelmet, a többi felett pedig térjünk napirendre úgy, mint ahogy eldobjuk a dió héját, miután megettük a belét. A misztikus kegyelem érzékelhető részei csupán jelvények, szimbólumok, mert hiszen Isten és az isteni dolgok nem érzékelhetők: úgy viszonylanak az utóbbiakhoz, mint betű a szöveg értelméhez. Nézzük az értelmet, és ne maradjunk a betű alakjánál. Legyen elég ennyi a két szent nézeteiről.
A világháború idején gomba módra szaporodtak a jósok, főleg Németországban. Akkoriban a svájci Fribourgban laktam, a francia és a német lakosság mezsgyéjén. Német részen nagyban hittek akkor egy állítólag régi jövendölésnek, amely előre mondta a háború kitörését s azt, hogy a győztes egy jobb karjára béna uralkodó (II. Vilmos császár) lesz.
A mi öreg cselédünk a Maigreuge-ban, ahol a nővérek gyóntatójával együtt laktam, mást se tett, mint jövendölt. Szentül meg volt győződve arról, hogy amint Petőfi mondja, őt „természetfeletti izék természetfeletti izékbe avatták”. Becsületes német parasztleány volt, Rózának hívták, s a gyóntató pap látogatói elkeresztelték „Rosa Mystica”-nak. Jóslatai sorra csütörtököt mondtak, de ez a legkevésbé sem zavarta őt, rendületlenül jövendölt tovább.
Híres jövendölés volt akkoriban az, amit egy öregasszony mondott egy autósnak: „Amilyen igaz, hogy ebben a kocsiban meghal ma valaki, olyan igaz, hogy ebben az évben vége lesz a háborúnak.” – Az autós elgázolt valaki, fölvette, s az meghalt a kocsijában. Nosza, lett erre nagy várakozás. A németek a fülem hallatára esküdtek reá, hogy az antantnak befellegzett. Pedig hát megint csak csalódás lett a vége. Sajátságos, hogy éppen a vénasszonyok között akad annyi jós.
Ezalatt odaát amerikai és angol részen nem jövendöltek, hanem számítottak. Abból indultak ki, hogy akinek a pénze tovább futja, az győz. Az utolsó milliárd nyeri meg a háborút. Hiszen azért adott az Úristen az embernek észt, hogy - bizonyos határok között – előre tudja látni a jövőt. Azért tanulunk történelmet, hogy a múlt tanulságai alapján készítsük elő a jövő fejleményeket.
Azok a jövendölések reám mindig azt a komikus hatást tették, mint az egyszeri cigány esete, akinek, amikor maga alatt fűrészelte a fát, egy arra haladó utas megjósolta, hogy le fog pottyanni. Okos embernek nézetem szerint semmi szüksége sincs jóslatokra, értem a mostani időben, amikor a hírszolgálat az újságok útján értesít mindenkit a nemzetközi helyzetről. Egészen másképpen áll a dolog az Ószövetségben: Izrael csakugyan nem tudhatta azt, miben töri a fejét Asszíria vagy Egyiptom uralkodója. Éppen azért, ha valamit, úgy a jóslatokat kell a lehető legnagyobb óvatossággal fogadni, illetve semmit sem adni rájuk, amíg csak valami igazán visszautasíthatatlan érv nem szól mellettük. Ilyenről pedig én nem tudok.
Miért nem mondott például a Szűzanyának ezernyi csodával hitelesített s következőleg kétségbevonhatatlan lourdes-i jelensége egyetlenegy jóslatot sem? Mert semmi szükség rá! Ha eltekintünk a józan ésszel kiszámítható jövőtől, sokkal jobb, ha a többiről semmit sem tudunk. „Azt a napot és azt az órát - mondotta az édes Jézus a világ végéről - nem tudja senki, még az ég angyalai sem.” De hiába beszélt, akadnak, akik tudni akarják. Nézetem szerint éppen nekünk, katolikusoknak kellene ebben a pontban nagyon vigyáznunk, mert a hiszékenység által nevetségessé leszünk a másvallásúak előtt. Hiszen protestáns részről máris nem egy regény jelent meg sohasem létezett szent életű, sőt csodatevő egyénekről, azért, hogy mulathassanak rajtunk. Egyre emlékszem: az életrajz hőse csak úgy önti a csodákat, s amikor elámulnak rajta, azt mondogatja: „Ó, hiszen ez egészen könnyű, csak hinni kell.” Az a papi személy, aki ezt nekem mint igen épületes olvasmányt ajánlotta, nem vette észre, hogy vallásellenes gúnyirattal van dolga. Pedig ez az egy mondat elárulja. Ide vezet az, hogy az ember semmit sem tud és nem is akar semmit tudni az igazi misztikáról.
A közeljövőre és egyes személyekre vonatkozó jóslások előfordulásában hiszek, s van okom rá. Tapasztaltam, hogy vannak. Ilyenek például Don Bosco álmai és egyesek halálát illető kijelentései. Ezeknek van célja: az Úr éreztetni akarja az illetővel barátságát, mint Ábrahámmal, amikor közölte vele, hogy el akarja pusztítani Sodomát és Gomorát. Vagy pedig az illető életszentségét akarja mások előtt kinyilvánítani.
Viszont azt is tudnunk kell, hogy akik ilyenekben részesülnek, tévedhetnek, s olykor isteni sugallatnak tulajdonítják a saját gondolatukat. Megtörtént Szent Pállal, amikor az efezusiaknak azt mondja, hogy nem fogják őt többé viszontlátni; pedig még egyszer felkereste őket. Abból tehát, hogy Don Bosco csalhatatlanul előre mondta egyes növendékeinek közeli halálát, nem következik, hogy meg kell valósulnia abbeli jóslatának, hogy oroszok és németek fognak együttesen vonulni Róma ellen, s útjukat papi hullák százai jelzik. Az ilyen jövendöléseket csupán csak a bekövetkezés hitelesíti, márpedig semmi sem szól egy orosz-német szövetkezés valószínűsége mellett.
Gyakorlati szempontból a jóslások mellett az egyéb magánkinyilatkoztatások bírnak fontossággal. Ilyenek olykor elő szoktak fordulni egyes szerzetesi testületekben, s ugyancsak próbára teszik az elöljárók és lelkvezetők bölcsességét. Az utóbbi években több ilyen természetű jelenséggel kerültem érintkezésbe, de közvetve még többről is tudok. Két esetben, nézetem szerint, jóhiszemű egyénekkel volt dolgunk, vagy olyanokkal, akik senkit sem akartak rászedni, s akiknek tényleg lehettek valamilyen misztikus kegyelmeik, amelyeket azután ábrándjaikban kibővítettek. Egy másik eset igen szomorú volt: az illetőre rábizonyult, hogy csaló és romlott lelkű teremtés, akit csupán feltűnési vágy és befolyásra való törekvés vezetett. El is szakadt az Egyháztól, amikor leleplezték.
Kezdjük a diabolikus látomásokon, amelyek terén igen sok tapasztalatom van. Nem is tudom, vajon misztikus kegyelmek közé sorolandók-e, mert igazában inkább misztikus gyötrelmek. Ezek annyira hasonlók az egyeseknél, annyira sztereotipek, hogy hitelességüket igen könnyű megállapítani. Nekem több ilyen meggyötört egyénnel volt dolgom, s valamennyien többé-kevésbé egyezően írták le látomásaikat. A félhomályban fantasztikus ember- és állatalakok veszik körül és ijesztegetik őket. Ez lehet elmebaj, de előfordulhat épelméjű lelki embernél, amely esetben az ördög incselkedésének tulajdonítható. Abból azonban, hogy valakinél ilyenek fordulnak elő, legtávolabbról sem következik, hogy egyéb misztikus kegyelmekben is van része. Nagy tévedés tehát, ha az ilyen személyeknél magánkinyilatkoztatás után kutatunk, mert akkor valószínűleg találunk is, de nem lesz köszönet benne. Az illető a saját épületes gondolatait fogja isteni közlésekként előadni, s odáig juthat a dolog, hogy egy egyszerű laikus nővér fejére nő a házfőnöknőjének, és magához ragadja a ház kormányzatát. Mert hiszen amit ő mond, az Isten szava, amelynek engedelmeskedni kell. Az ilyen törekvéssel szemben minden elöljárónak állást kellene foglalnia.
Mihelyt a dolog ennyire jut, minden józanul gondolkodó lelkivezetőnek észbe kell kapni. Az Úristen, aki mindenben a rendet szereti, nem okozhat ilyen felfordulást, tehát az ilyen állítólagos közlések nem lehetnek hitelesek.
Nem lehetnek hitelesek akkor sem, ha igen gyakoriak. Tudjuk a Kármel nagy misztikusairól, hogy a rendkívüli kegyelmek náluk is rendkívüliek voltak, vagyis nem voltak napirenden. Főleg pedig nem fordultak elő naponta többször. Az Úristen észt adott az embernek, hogy aszerint járjon el, és nem akarja őt közvetlen sugallatok útján vezetni. A lényeges misztika, vagyis a nyugalmi ima, a természetfölötti szemlélődés az egyes esetekben lehet majdnem állandó jellegű, de a magánkinyilatkoztatások nem.
Nagy hiba, hogy az ilyen magánkinyilatkoztatásokról naplót vezetnek és valamennyit felírják. Ez az illetőben még csak fűti a misztikus akarnokságot. Ezekben a feljegyzésekben sok jó lehet, de ami jó, az nem új, ami pedig új, az nem jó. Az ilyen lelkek sok épületes könyvet olvastak össze, s onnét merítik eszmekészletüket, amelyeket azután, esetleg csalási szándék nélkül öntudatlanul, mint isteni közléseket adnak elő.
Hallatlan önámítások fordulnak elő ezen a téren. Ismerek egy igen buzgó, szent életű egyént, aki bár megette a kenyere javát, mindig épelméjűnek számított, de hallatlan oktalanságot követett el azért, mert - mint ő erősen hiszi - a kisded Jézus sugallatainak vezetése alatt áll. Az ember esze megtorpan, ha látja, hogy milyen hajmeresztő dőreségeket tulajdonít a kisded Jézusnak! Szegény kisded Jézus, mi mindenért tesznek Téged felelőssé! Az Isten szerelméért, ne keressünk mi természetfeletti megvilágosítást legalább ott, ahol a természetes észnek fénye teljesen elégséges!
Amikor 1900 januárjában az osztrák Loyd Imporatrix nevű gőzösön Japánba utaztam, a hajó könyvtárában találtam egy könyvet, amelynek szerzőjére ugyan már nem emlékszem, de a címe ez volt: The Americanisation of the Word- A világ elamerikásítása. Angol ember írta. A jövőről szól, és szerinte Anglia nem lesz többé képes megtartani világbirodalmi állását, kénytelen lesz beleolvadni az Amerikai Egyesült Államokba. Beszélt a bekövetkezendő világháborúról és annak lefolyásáról, éspedig nagyjából úgy, amint az csakugyan megtörtént. Érvelése csupán a józan számításon alapult.
Ahogyan békeidőben, amikor a földtekén mindenfelé elszórt meteorológiai állomások működnek zavartalanul, néhány órával előbb teljes biztonsággal tudják megmondani például, hogy az óceánon ebben vagy abban az irányban vihar fog keresztülmenni, úgyhogy a drótnélküli távíró útján értesített hajók elkészülhetnek fogadására; hasonlóképpen van a dolog a történelmi eseményekkel. Napjainkban, amikor minden egyes ország statisztikai adatai, nemkülönben belső politikai és közgazdasági fejleményei ismeretesek, a megfelelő felkészültséggel bíró egyén pusztán józan ész alapján következtethet a jövő eseményeire. S ha nem is minden egyes részletet illetőleg, de nagyjából el fogja találni az igazat. Vannak bizonyos történelmi szükségszerűségek, amelyekre lehet építeni. Bizonyos helyzetekből bizonyos, éspedig mindig azok a következmények szoktak származni.
Hagyjuk tehát a „természetfeletti izéket”, és ne kívánjuk, hogy bennünket „természetfeletti izékbe” avassanak! Ez erősen racionalista felfogásnak látszik, de nem különbözik semmiben Keresztes Szent Jánosétól. Mint ő, úgy én is vallom, sőt tudom, hogy léteznek valódi misztikus kegyelmek, sőt még csak nem is tartom őket olyan nagyon ritkának. Viszont, mint ő, én is, az ő alázatos tanítványaként azt mondom, hogy ezek csak a legritkább esetben valók arra, hogy utánuk induljunk, s akkor is, csak miután hozzáértő lelkivezető tanácsát kikértük. Babonaság hibájába esünk, ha másképp járunk el.
Mózest az Úr vezette és irányította, mert akkor erre szükség volt. De például arra, hogy maga helyett alsóbb bíróságokat állítson fel - amire Mózesnek a józan ész alapján kellett volna rájönnie -, nem figyelmeztette: ezt a tanácsot apósa, Jetró adta neki.
Sokkal kisebb kár származik abból, ha valamely igazi rendkívüli misztikus kegyelemmel szemben túlzott óvatosságot vagy akár hitetlenséget tanúsítunk, mintha kritika nélkül, mindegyiket készpénznek vesszük. Ismétlem, ez csupán a rendkívüli misztikus kegyelmekre vonatkozik, nem pedig a nyugalmi imára.
__________________________________________
Forrás:
P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése