Szent István Társulat 2008-ban kiadta Franz Werfel: Bernadette c. regényét,[1] a Lourdes-i jelenések 150. évfordulójára. Csodálatos könyv, egy szuszra kiolvastam, majd újraolvastam. Először Bernadette rendkívüli alázatossága, bölcsessége és egyszerűsége fogott meg, mint követendő példa. Szeghy Ernő atya[2] Bernadette-ben az igazi női szépséget és bájt látja, melynek modellje maga a Szűzanya volt. Most már mindketten leplezetlenül szemlélhetik a Szűzanyát...
Franz Werfel, zsidó létére meglepő megértéssel, de nem minden zavaró érzékiség nélkül megírt történeti regénye, amelyet magyarra Cristianus Mária fordított, az egész művelt világ emlékezetébe idézte a Lourdes-i Szűzanya kis apostolát. Közismert személyről írom tehát ezeket a szerény meglátásaimat, nem kell őt bővebben ismertetnem. Engem ugyanis annyira megigézett ez a kis szent, hogy folyton újraolvasom életét, egyszer Werfel költői felfogásában, aztán Lestrade-nak, az ő hiteles tanújának egyszerű leírásában, s az ő ártatlan gyermeki szemein keresztül látom, szemlélem, csodálom a Szűzanya elragadó szépségét.
Ezzel már ki is fejeztem, hogy mi nekem Bernadette, akihez minden napom első órájában, több szent sorában, ezzel a kéréssel fordulok: „Kis Bernadette, a te nagy szerelmedre, a Szűzanyára kérlek, ments meg egy haldoklót!” - Azaz hogy gyöngédebben, hízelgő, duruzsoló hangon teszem, de nem árulom el, miként, nehogy valaki - nem alaptalanul - vén bolondnak minősítsen. Azután egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és egy Dicsőséget mondok a tiszteletére, s megismétlem az udvarlást. Így teszek éjjelenként hat haldokló érdekében, kérve a számukra az utolsó pillanatban való megtérés kegyelmét. Ez évenként kétezernél több lélek. Ha minden katolikus ember így tenne, sátánék bezárhatnák a boltot!
A legelső kérdés, amely lelkemben a kis Bernadette-re nézve fölmerült, az, hogy miért választotta a Szűzanya éppen őt arra a fenséges szerepre, amelyet neki szánt? Ő, aki szellemileg annyira el volt maradva, hogy képes lett volna magáévá tenni annak a győri kisiskolás lánykának a felfogását, aki a katekéta abbeli kérdésére, hogy hány személy van a Szentháromságban, teljes meggyőződéssel felelte, hogy harmincöt. Kisült, hogy az édesanyja mosónő a Szentháromság Kórházban, és harmincöt személyre mos. Bernadette-nek sincs tizennégy éves korában fogalma hitünk tanításairól. Egész vallási élete az olvasó folytonos elmondásában merül ki. Az első szentáldozásra sem tudták addig előkészíteni. Olvasni és írni majd csak két-három év múltán tanul meg.
A Lourdes-i Szűzanyának éppen ilyen ártatlan gyermeki lélekre volt szüksége, amelynél az értelem és az emlékezet tabula rasa, s annál fogékonyabb a természetfölötti benyomásokra. Ezek azután úgy megmaradtak benne, mintha csak ércbe lettek volna vésve, mint a sivatag beduinjánál egy talán hetekkel előbb arra ment karaván képe, amely úgy belerögződött az ő benyomásoktól üres lelkébe, hogy annak legapróbb részleteire is emlékszik, például arra, hogy a harmadik teve a jobb első lábára sántított. Bernadette-et sem lehetett keresztkérdésekkel zavarba hozni: a jelenések részleteit százszor is ugyanazon szavakkal mondta el, amelyeket az első esetben használt.
Pedig ez a testi fejlődésben annyira elmaradt leányka a maga nemében lángész volt, amit be is bizonyított azzal, hogy életszentségre, vagyis az emberi tökéletesség csúcspontjára jutott. Hiába minősítették őt otthon és az iskolában ostobának; hiába tartotta és vallotta önmagát is annak, cselekedeteiben és szavakész feleleteiben olyan okosságról tesz tanúságot, hogy mindig megszégyenítette azokat, akik őt kelepcébe akarták csalni. A Szűzanyának éppen ilyen nyersanyagra volt szüksége, hogy belőle műremeket készíthessen. Bernadette ugyan nagyon is tudatlan volt, de megvoltak benne azok az adottságok, azok a szunnyadó tehetségek, amelyeket naggyá lehetett fejleszteni.
A Szűzanya, mindjárt az első jelenés alkalmával, azzal kezdi átalakító működését, hogy csiszolgatja parasztos mozdulatait. A kisleány, amikor fölragyog előtte a látomás, keresztet akar vetni, de nem képes reá, nem tudja kezét a homlokához emelni. A hölgy nem akarja, hogy olyan esetlenül vessen keresztet, mint addig szokta. Bernadette úgy érzi, mintha megfogta volna valaki a kezét – bizonyára egy odaküldött angyal volt -, s lassan és ünnepélyesen emelné homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, olyan csodálatos szépségű keresztet rajzolva ki, hogy annak csodájára jártak az emberek. Nem is tudott többé másképp keresztet vetni. Erről híres volt mindhalálig. Egyszer a neversi zárdában egy idegen férfi hívatta a társalgóba. Azzal kezdte a beszédet:
- Azt mondják, ön látta a Szűz Máriát, de ezt én nem tudom elhinni!
Bernadette-ben akkor még sok volt a nyerseség, s kíméletlen őszinteségével - akarata ellenére is - ilyenkor letorkolta az embereket, éreztette velük, hogy nem neki nem hisznek. Ez esetben is azt vágta oda:
- Hát akkor ne higgye! - s azzal indult kifelé.
Az idegen utána kiáltott:
- Ne menjen, kérem! A lelkem üdvösségéről van szó!
Bernadette visszafordult:
- Hát, mit kíván?
- Vessen keresztet!
Megtette. Az idegen görcsös zokogásra fakadt:
- Most már hiszek! Most már hiszek! - ezt hajtogatta. A keresztvetés látása meggyőzte őt.
Bernadette-tel vele született a fogékonyság minden szépség és kedvesség iránt, s amikor keresztanyjának kis nyaját őrizte, rajongott a bárányokért. Szeretett mindent, ami szép és kicsiny. Ez a körülmény is alkalmassá tette arra, hogy felfogja hölgyének minden képzeletet felülmúló bájosságát, s annak magatartását és mozdulatait utánozni tudja. Amint a keresztvetésben angyal vezette kezét, úgy ebben az utánzásban is - ha jól sejtjük - angyal volt a mestere. A Szűzanya tehát - bár Ő maga láthatatlan maradt a néptömeg előtt - a kis Bernadette szemein keresztül bizonyos tekintetben láthatóvá lett, amennyiben az, azon a massabielli színpadon eljátszotta Őt, utánozva mozdulatait és arcjátékát.
Estrade, mint szemtanú írja le a hetedik jelenést, az elsőt, amelyet ő maga látott, amely őt cinikus kételkedőből buzgó hívővé változtatta. A következőkben szó szerint idézem benyomásait.
„Bernadette letérdelt, zsebéből kihúzta olvasóját, és mélyen meghajolt. Mindezen mozdulatok fesztelenek, könnyedek voltak, mint ahogy gyerekek tenni szokták, amikor bemennek a templomba rendes ájtatoskodásukat végezni. Miközben olvasójának első szemeit eregette az ujja között, tekintetét kérdőleg, türelmetlen várakozás kifejezésével a sziklára vetette. Egyszer csak mintha villám sújtotta volna, összerezzent valami csodálattól, és szinte más életet kezdett élni. Szeme fénylett, csillogott, angyali mosolygás jelent meg ajkain, kimondhatatlan báj áradt el egész lényén. Lelke, mintha szűk lett volna neki a test börtöne, szinte erőlködött, hogy kirepülhessen és ott mondhassa el örömét. Bernadette már nem volt Bernadette. Egyike volt azoknak a választott égi alakoknak, akiket a látomások nagy apostola mutat be elragadtatásában a Bárány trónja előtt.”
„Mi jelenlevő férfiak önkéntelenül, anélkül, hogy gondoltunk volna rá, egészen gépiesen levettük kalapunkat és meghajtottuk magunkat, akárcsak a legalázatosabb asszonyok. Az okoskodás órája elmúlt, és mi éppúgy, mint a többi jelenlévők, az elragadottról a sziklára és a szikláról az elragadottra járattuk tekintetünket. Semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk - minek mondjam -, de amit láthattunk, megérthettünk, megragadhattunk, tapinthattunk, az az volt, hogy a titokteljes Hölgy és a szemeink előtt lévő gyermek között társalgás megy végbe.”
„A Hölgy megjelenése által előidézett első elragadtatás után a csodalátó valóban olyan testtartásba helyezkedett, mint aki hallgatódzik. Mozdulatai és arca csakhamar a társalgás különféle menetét tükrözhették vissza. Mosolyogva, majd elkomolyodva, majd helyeslőleg intett a fejével, majd meg úgy látszott, mintha ő kérdezősködnék. Ha a Hölgy beszélt, a leányka reszketett a boldogságtól, ha pedig ő közölte vele kéréseit, alázatos lett, és a könnyezésig ellágyult. Egyes pillanatokban meg lehetett állapítani, hogy a tárgyalás szünetel: ekkor a gyermek olvasójához tért vissza, de tekintete a sziklán csüngött; mintha félt volna a szempilláit lebocsátani, nehogy szeme elől tévessze az elragadó látványt.”
„Az elragadott leányka rendszerint a rejtélyes Hölgyhöz intézett üdvözlésekkel végezte imáit. Eleget, talán sokat is forogtam a világban, de annyi előkelőséggel senkit sem láttam köszönteni, mint ahogy ezt Bernadette tette. Elragadtatás közben a gyermek időnként keresztet is vetett, s én még aznap, a barlangból hazamenet mondtam, hogy ha vetnek keresztet az égben, azt csak úgy vethetik, mint Bernadette!”
„Az elragadtatás körülbelül egy óra hosszat tartott. A vége felé a gyermek azon helyről, ahol imádkozott, térden csúszva odament a szikláról lecsüngő vadrózsa alá. Ott, mintegy imádást végzendő, lehajolt, megcsókolta a földet, s azután még mindig térdein, visszament előbbi helyére. Az arcát az utolsó fényözön világította meg, amely azután fokonként, megrázkódtatás nélkül, majdnem észrevétlenül csökkent és eltűnt. A csodalátó még néhánypillanatig folytatta imáját, hanem akkor már csak Soubirous-ék kisleányának barátságos, de parasztos arcát láttuk. Bernadette végre fölkelt, anyjához ment, és elveszett a tömeg között.”[3]
A továbbiak folyamán Estrade megemlíti, hogy ismerte korának legkiválóbb színészeit, többek között a Théatre Francis sztárját, a világhírű tragikát, Rachelt, de szerinte az ő játéka élettelen bábszínház volt Bernadette-éhez viszonyítva.
Estrade nem tud arról, amit Werfel áltít regényében, hogy a tizennyolcadik és egyben utolsó látomás után Bernadette fajdalmában elájult volna és úgy vitték eszméletlen állapotban a szülői házhoz. Ez nem is valószínű. Annak a látomásnak részleteiből kitűnik, hogy azt a Szűzanya legkíméletesebbé, a leggyöngédebbé akarta tenni, s nem akart kis választottjának szenvedélyes fájdalmat okozni. Miért ne sikerült volna ez neki? Elragadó szépségének minden részletét felejthetetlenül véste értelmébe és képzeletébe, s ezt az emléket hagyta neki vigasztalásul. Csak álmaiban nem szerepel, talán azért, hogy ne keltse Bernadette-ben azt a gyanút, mintha csak álmodta volna jelenéseit. Ébrenlétében azonban állandóan ott volt képzeletében, s amikor a lourdes-i nővérek kórházukban egy kis kamrát nyitottak neki, védelmül a Cachet rossz, az ő asztmájának annyira ártalmas levegője és a látogatók özöne ellen, órákon át ült tétlenül annak ablakában, ábrándozva az ő Hölgyéről, az ő nagy szerelméről.
Az egyik legmeglepőbb dolog az ő életében, hogy Hölgyének emléke átalakító hatást gyakorolt külső megjelenésére. Lassanként lehullott róla a parasztosság minden nyoma, s Bernadette megszépült. Annak előtte csupán nagy fekete szemeit lehetett szépnek mondani, ellenben a neversi Marie Bernarda nővér vonásai minden tekintetben megnemesedtek, bár a hasonlóság fiatalkori külsejével megmaradt, ő határozottan szépség lett. Grazban egy alkalommal, amikor lelkigyakorlatot adtam ott, jelen voltam egy felolvasáson, amelyet egy ottani tanítónő tartott neversi útjáról, ahol látta a kis szent épen maradt tetemét. Áradozva beszélt annak szépségéről, többek között Bernadette kis kezeinek finomságáról. Igen, a kis parasztleányból a Szűzanya szépségének hatása alatt előkelő úrilány lett.
Bernadette látomásai sokat mondanak el nekünk és sejtetnek velünk a Szűzanya külsejéről. Megerősítik Szent Terézia látomásait, amelyek szerint - magától értetődik - rendkívül szép, igen fiatal és alacsony termetű. A legutóbbi, a trefontane-i jelenés alkalmával valamivel korosabbra, körülbelül huszonhárom évesre becsülték, s szintén kis termetűnek látták. De ha volnának is különbségek, ezek nem számíthatnak, mert hiszen a Szűzanya elég hosszú életet töltött a földön, s ha úgy tetszik neki, mutathatja magát akármelyik korának megfelelő alakban. Bernadette látomásai elsősorban csodálatos szépségéről tanúskodnak, amilyennek a földön nincs párja. Mert ha elképzelhető volna is egy másik nő, akinek külseje a legapróbb részletekig megegyezik az övével, a lelke végtelenül felülmúlná azt. Márpedig minden emberen a legelső és legfontosabb: a lelki szépség.
Fabich mester, a híres lyoni szoborművész, akit megbíztak a Lourdes-i Madonna szobrának elkészítésével, azzal kezdte, hogy Bernadette-et szembesítette a környék szép asszonyaival és leányaival, és kérdezgette tőle, vajon ehhez vagy ahhoz hasonlított-e a hölgy? A felelet mindig az volt, hogy egyikhez sem. „De hát milyen volt?” - kérdezte tőle, s adatai alapján egyik vázlatot a másik után rajzolta meg. Mindhiába, Bernadette mindegyikre a fejét rázta. Ekkor végre fogta magát, és a saját elgondolásai alapján készítette el a lourdes-i szobor mintaját, s utána magát a szobrot, amelytől megrendelői el voltak ragadtatva. Bernadette sem tagadta, hogy szép, de hogy az az ő Hölgye legyen, azt már nem ismerte el, sőt a legtávolabbi hasonlóságot sem volt hajlandó megengedni. Remekmű, de szokvány-Madonna, nem a Hölgy.
Egyik-másik elejtett megjegyzése sejtetni engedi a különbségek némelyikét, példának okáért ezt: „De hiszen a Hölgy nem imádkozott mindig”. Bernadette-nek egyszerű, természetes és minden műkeretességtől mentes vallásossága és istenszeretete megütközött a szobor tucat-madonnaságán, mi ellenben megszoktuk a Szűzanya ilyen stílű ábrázolását, s talán meg is botránkoznánk, vagy ha nem is, akkor legalább meglepődnénk Bernadette Hölgyének természetességén, látva, hogy kedélye nem zárkózik el a legkülönbözőbb hangulatok elől. Látjuk haragudni, amikor összeráncolt homlokával és fenyegető tekintetével megfutamítja a Gave-folyóban ellene lázongó ördögsereget. Látjuk szomorkodni, amikor a jelen levő tömeget vezeklésre inti: „Pénitence! Pénitence!” - Jóságosan, barátságosan fogadja a Bernadette kíséretében jövő iskolás leánykákat, s mint ismerősöket, fejhajtással üdvözli őket. De legtöbbször kedvesen mosolyog az előtte térdelő csodalátójára, sőt miként Bemadette állítja, nevet is. Nem csoda, ha az egyszerű kisleány nem sejtette benne Isten Anyját, s csak a „Hölgy”-nek nevezte. Ha hasonlított volna annak szokásos ábrázolásaihoz, egy pillanatig sem kételkedett volna kilétében. A látomás boldogító szeretetet árasztott kis választottjára, csordultig töltötte meg lelkét ennek édes emlékével; de azután más boldogságot nem is ígért neki arra a huszonegy esztendőre, amely életéből még hátra volt, sőt előre mondta neki, hogy sok szenvedés lesz osztályrésze, s boldoggá csakis a másvilágon teszi.
A Szűzanya jóslata szóról szóra beteljesedett. Bernadette további élete folytonos betegeskedésben telt el. A legkínosabb bajok gyötörték, s végül csontszú következtében teljesen megnyomorodott. Ehhez járultak lelki szenvedései. A neversi zárdában sokáig nem voltak képesek őt megérteni. Újoncmesternője még azt is tagadta, hogy Bernadette-nek szerzetesi hivatása van, s teljesen természetes alázatossága alatt kevélységet sejtett. Csattanó feleleteit, amelyek nála az eleven, józan észnek és a föltétlen igazmondásnak voltak kifolyásai, s őt még neversi tartózkodásának első részében is „enfant terrible”-lé tették, kiszámított szemtelenségre magyarázta.
Pedig Bernadette minden képzeletet meghaladóan alázatos volt, s ez az erény tette őt elsősorban alkalmassá arra a szerepre, amelyet a Szűzanya szánt neki. Ha nem lett volna a legnagyobb fokban az, elkaphatta volna őt az a hódolatos tisztelet, amellyel a látomások ideje alatt és ezek után az ezernyi tömeg körülvette. Csak egy tökéletesen alázatos lélek maradhatott annak tudatában, hogy abból neki nem jár egy szemernyi sem, hanem az egész a Szűzanyát illeti.
Neversben gőgtől féltették, pedig semmi okuk sem volt reá. Hogy megóvják alázatosságát, úgy fogadták ezt a már akkor az egész világon híres leányt, mint egy senki-embert, és konyhai szolgálatra fogták. Mindez úgy lepergett Bernadette alázatosságáról, mint az eső a vízhatlan köpenyről: még csak észre sem vette szándékukat, és az utolsó helyet, mint az egyedül őt illetőt, örömmel fogadta el. Tényleg konyhalánynak érezte magát, és semmivel se többnek, sőt a legnagyobb kitüntetésnek vette, hogy zárdában lehet az.
Helyzete csupán életének utolsó hét esztendejében változott meg, amikor az a rettenetes betegség, a csontszú állandóan az ágyhoz szegezte. A neversi nővérek csak akkor ébredtek tudatára, milyen kincset bírnak benne. De akkor már ez a megbecsülés nem veszélyeztette alázatosságát, mert azt - ha egyáltalában lett volna szükség biztosítékra - lelki gyötrelmei tették elveszíthetetlenné. Az egész pokol összefogott ellene, ijesztgette és gyötörte. Önvádakat keltett benne, úgyhogy nem szűnt meg rendtársnőihez könyörögni, hogy imádkozzanak érte.
Halálát egyesek így, mások úgy írják le. Magam részéről a legvalószínűbbnek tartom a következőt, amelyet valamikor régen olvastam egyik életrajzában utolsó perceiről. Eszerint haldokolva vizet kért. Adtak neki egy pohárral. Mielőtt ajkaihoz emelte volna, keresztet vetett, azt a csodaszép keresztet, amelyet senki sem tudott tőle eltanulni, s néhány csöpp vizet ivott. Amikor elvették tőle a poharat, ezeket a szavakat mondta: „Istenem, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!” - S azzal megszűnt élni.
Stílszerű befejezése volt ez az ő életének.
1879. április 16-át írtak. Élt harmincöt évet és négy hónapot. Az alázatosság erénye talán még sohasem jelent meg vonzóbb alakban a földön, pusztán emberi lényben.
__________________________________________
[1] Magyar Kurír cikke a könyvről - Franz Werfel: Bernadette
[2] V.ö. A Lourdes-i jelenések. Egy tanú bizalmas emléklapjai. Írta: Estrade E. J. nyugalmazott főadótárnok. Francia eredetiből fordítva kiadja: Dr. Horváth Győző, kalocsai kanonok. Kalocsa, 1908. 92-94. oldal.
[3] P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán
Megj.: Szombaton belépünk májusi hónapba. Ez a legszebb hónap, és a Szűzanya is a legszebb a teremtmények közül, május az Ő hónapja. És az elsőszombat is a Szűzanya napja.
Nagyon szép írás a kis Bernadette-ről.
VálaszTörlésSzeghy Ernő atya írása, hát persze, hogy szép:))) és elmélkedésre sarkall.
VálaszTörlés