8. A környéken már mindenfelé fellángolt a mi Urunknak Jézus Krisztusnak szeretete, és sokan hagyták el már a világ életét, hogy a Megváltó könnyű igájába törjék be szívüket.
Ám a gonoszok tulajdonsága, hogy másokra irigykednek az erények birtoklásáért, amelyeket ők viszont nem igyekeznek megszerezni. Egy szomszédos templom papját, név szerint Florentiust, a mi alszerpapunknak, Florentiusnak nagyatyját is ledöntötte lábáról az ősellenség gonoszsága, s a szent férfiú buzgólkodására irigy szemmel kezdett tekinteni; ócsárolta életmódját, és akiket csak tudott, még meglátogatásától is igyekezett visszatartani. Amikor azonban látta, hogy sikeres működésének gáncsot nem vethet, életszentségének híre pedig egyre növekszik, sőt éppen hírnevének dicsősége vonz szakadatlanul sokakat a tökéletesebb életeszmény felé: mind jobban és jobban fellángolt lelkében az irigység tüze, és így egyre elvetemültebbé vált, mert életszentségének dicsőségére áhítozott, de dicséretes életmódját nem kívánta. Irigysége vakságában odáig jutott, hogy szeretetközösségük jeleként mérgezett kenyeret küldött neki. Isten embere hálásan fogadta, de nem maradt rejtve előtte, milyen veszedelem rejlik a kenyérben. Étkezése idején a szomszédos erdőből egy holló szokott odaszállni, hogy kezéből vegye a kenyeret. Amikor a holló szokása szerint ekkor is megérkezett, Isten embere eléje vetette a kenyeret, amelyet a pap küldött neki, és ráparancsolt: „Urunk, Jézus Krisztus nevében vedd ezt a kenyeret, és olyan helyen dobd el, ahol senki emberfia meg nem találhatja.” Ekkor a holló nyitott szájjal, kitárt szárnyakkal röpködni kezdett a kenyér körül, károgva, mintha csak világosan azt mondaná: igenis, akar engedelmeskedni, de mégsem tudja a parancsot végrehajtani. Isten embere pedig újra és újra ráparancsolt ezekkel a szavakkal: „Vedd csak, vedd fel, nem történik veled semmi. Dobd el ott, ahol ember meg nem találhatja.” Hosszabb idő múltán a holló végre belekapott, felemelte és eltávozott vele. Három óra múlva, amikor már eldobta a kenyeret, s visszatért, megkapta Isten emberének kezéből szokott adagját is. Amikor a tiszteletre méltó atya ebből látta, hogy a pap lelkében ott izzik a gyűlölet az ő élete ellen, inkább miatta, semmint saját maga miatt bánkódott. Az említett Florentius ellenben, mivel a Mester testét nem tudta megölni, most már tanítványai lelkének meggyilkolásáért lobbant lángra. Ezért a monostor kertjébe, ahol Benedek lakott, szemük elé hét mezítelen leányt küldött. Ezek egymás kezét fogva sokáig táncoltak ott, hogy a tanítványok lelkében felkorbácsolják az érzékiség vágyát. Amint a szent férfiú ezt cellájából észrevette, és a még fiatal tanítványok lelkét a bukástól féltette – minthogy azt gondolta, minden csak az ő üldöztetése végett történik -, kitért az irigység útjából. Ezért az összes imahelyeket, amelyeket alapított, az élükre helyezett elöljárók alá rendelte, és testvéreket is adott mindegyikhez, majd néhány szerzetest maga mellé véve elhagyta itteni lakóhelyét. Alig tért ki azonban alázatosan Isten embere a gyűlölködés elől, a papot a mindenható Isten rettenetesen megbüntette. Mert amikor háza erkélyén állott, és észrevéve Benedek távozását, ujjongani kezdett, jóllehet a ház egyéb szerkezetében épségben megmaradt, az erkély ahol állott, leszakadt, és összezúzta Benedek ellenségét, kioltva életét. Isten emberének Maurus nevű tanítványa ekkor úgy vélte, hogy rögtön jelentenie kell a történteket a tiszteletre méltó atyának, Benedeknek, aki az erkélytől még alig volt tíz mérföldnyire. Ezt üzente neki: „Térj vissza, mert a pap, aki téged üldözött, immár halálát lelte.” Amikor Isten embere, Benedek ezt meghallotta, fájdalmas panaszokban tört ki, egyrészt azért, mert ellensége elpusztult, másrészt pedig mivel tanítványa az ellenség halálán örvendett. Ezért aztán vezeklést is szabott tanítványára, mert amikor a dolgot hírül adta, az ellenség pusztulásán örvendeni merészelt.
Péter: Csodálatosak és rendkívül bámulatosak, amiket mondasz; mert a sziklából való vízfakasztásban Mózest, a víz mélyéről visszatérő vasdarab esetében Elizeust, a vízen járásban Pétert, a holló engedelmességében Illést, ellensége halálának meggyászolásában Dávidot ismerem fel benne. Ha végiggondolom, ez a férfiú valóban el volt telve minden igazak lelkével.
Gergely: Péter, az Úr embere Valakinek a lelkét hordozta: azét, aki a nekünk hozott megváltás kegyelmével az összes választottak lelkét eltöltötte, akiről János ezt mondja: „Ő volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden e világra jövő embert” (Jn 1,9). És akiről ugyancsak írva van: „Mi mindnyájan az Ő teljességéből vettünk” (Jn 1,16). Mert valóban: Isten szent emberei az Úrtól csodás erőket kaphattak, de nem tudták ezeket egyben másoknak is átadni. Ő azonban, aki ellenségeinek Jónás próféta jelét ígérte, övéinek erőt adott a csodák véghezvitelére. Így a gőgösök szemében csak meghalni, az alázatosak előtt azonban feltámadni is kegyes volt, hogy azok is lássák, mit vetettek meg, és emezek is, mit kell tisztelniük és szeretniük. E titokzatos isteni végzésből ered, hogy a gőgösök csak a halál szégyenét látják, az alázatosak ellenben a halál felett való diadalmas erőt nyerik el.
Péter: Arra kérlek most már, fejtsd ki azt is, hogy hova költözött a szent férfiú, és tett-e ott is csodajeleket.
Gergely: A szent férfiú, bár más helyre költözött, ellenséget mégsem cserélt. Utána ugyanis még súlyosabb küzdelmeket állott ki, mert most már azt is meg kellett tapasztalnia, hogy maga a gonoszság mestere támadt nyíltan ellene. Egy Cassinum [Cassino] nevű erődítmény állott egy magas hegy oldalában. A hegy a várat széles hajlattal fogta körül, de egyben három mérföldnyire kiemelkedve csúcsával mintegy az égbe tört. Volt itt egy régi szentély, ahol az ősi pogány szokásnak megfelelően a tudatlan mezei nép még Apollót tisztelte. Körös-körül pedig berkek virultak démonok tiszteletére: itt még ebben az időben is pogányok esztelen sokasága fáradozott istentelen áldozatok bemutatásával. Amikor Isten embere ideérkezett, összezúzta a bálványszobrot, lerombolta az oltárt, kiirtotta a berkeket, sőt magából Apolló templomából Szent Márton tiszteletére emelt szentélyt. Oda, ahol Apolló oltára állt, Szent János szentélyét állította fel. A környéken lakó embereket hithirdetésével az igaz hitre hívta. Ám mindezt az ősellenség nem tűrte szó nélkül, és már nem rejtett módon vagy álomlátásban, hanem látható alakban állt az atya szeme elé, és nagy kiáltozások közepette arról panaszkodott, hogy erőszakot szenved; hangját a testvérek is hallották, jóllehet alakját nem látták. Ahogy a tiszteletre méltó atya tanítványainak elmondta, az ősellenség iszonyatosan rút formában, tűzlángban jelent meg lelki szeme előtt, s égő arccal és szemmel dühöngött ellene. Amit mondott, azt valamennyien hallották, először ugyanis a nevén szólította őt. Mivel Isten embere semmit sem felelt neki, gyalázkodásokban tört ki, és azt kiabálta: „Benedictus, Benedictus”, de látva, hogy semmi választ nem kap, rögtön hozzátette: „Maledictus, non Benedictus [Átkozott, nem Áldott], mi bajod van énvelem? Miért üldözöl engem?”
Ám most vegyük sorra az ellenség új harcait Isten szolgája ellen, akit ugyan akarattal hívott ki a viadalra, de ezzel akarata ellenére csak a győzelemre adott neki alkalmat.
Forrás:
Szent Benedek élete:
- első rész
- második rész
- harmadik rész
- negyedik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése