Hogy püspökké szentelése után milyen és mennyire kiváló életet élt, annak elmondása valóban meghaladja erőmet. Állhatatosan kitartva ugyanaz maradt, ami volt: szívében alázatos, ruhája szegényes. Úgy töltötte be nagy tekintéllyel és kegyelemben a püspöki méltóságot, hogy nem adta fel a szerzetesi életeszményt és erényeket. Egy ideig temploma melletti kis cellájában lakott, majd midőn már nem tudta elviselni a látogatók zavaró sokaságát, a városon kívül körülbelül két mérföldnyire remeteséget épített magának. Ez a hely annyira elhagyatott és magányos volt, hogy nem kívánta már a sivatag magányát. Az egyik oldalról ugyanis egy meredek sziklafalú, magas hegy vette körül, a sík területet pedig a Liger [Loire] folyó kissé visszahajló kanyarulata zárta el, csak egyetlen és szűk úton lehetett megközelíteni. Márton fából kis cellát ácsolt magának, és a testvérek közül sokan ugyanezt tették, a legtöbben azonban a felettük magasodó hegy üreges szikláiban készítettek maguknak remetelakot. Csaknem nyolcvan tanítvány élt ott, akiket a szent mester példája nevelt. Senkinek nem volt magántulajdona, mindenük közös volt. Szerzetesi szokás szerint sem venniük, sem eladniuk nem volt szabad. Mesterségekkel nem foglalkoztak, kivéve a másolást, amelyet a fiatalabbakkal végeztettek, az idősebbek csak az imádságnak éltek. Ritkán hagyták el cellájukat, csak amikor az imádság helyére gyűltek egybe. Ételt mindnyájan közösen, a böjt órája után vettek magukhoz. Senki sem ivott bort, csak akinek betegsége miatt szüksége volt rá. Legtöbben teveszőrből készült ruhát hordtak, a puha anyagból készült öltözék vétségnek számított. Ezt annál inkább csodálatra méltónak kell tartanunk, mert sokan közülük előkelő származásúak voltak, akik bár egészen másként nevelődtek, mégis ilyen nagy alázatosságra és türelemre jutottak el. Többeket közülük később püspökként láttunk viszont - mert vajon melyik város vagy egyház ne kívánt volna magának Márton monostorából főpapot?
11. Leleplezi az álvértanút
Áttérek azonban Márton többi erényes tettére, amelyeket püspöksége idején vitt végbe. Nem messze a várostól, igen közel a monostorhoz volt egy hely, amelyet az emberek hamis vélekedése alapján az itt eltemetett mártírok tiszteletére szenteltek. Úgy vélték, hogy régebben élt püspökök állíttatták oda az oltárt is. Márton azonban óvatos volt bizonytalan ügyekben, és az idősebb papoktól és klerikusoktól a mártír neve és a vértanúság ideje után kérdezősködött. Mivel semmi biztosat nem tudott mondani az idősek megbízható emlékezete, komoly kétely támadt benne.
Egy időre tehát távol maradt ettől a helytől, mert egyrészt - mivel bizonytalan volt - nem akarta a vallásos érzést megsérteni, másrészt véleményével sem kívánt az egyszerű néphez alkalmazkodni, nehogy növekedjék a babonaság. Egy napon azonban magához vett néhány testvért, és elment arra a helyre. Ott ráállt a sírra, és imádkozott az Úrhoz, hogy mutassa meg neki, kit temettek itt el, és milyen érdemei voltak. Akkor balra fordulva látta, hogy a közelében egy gondozatlan külsejű, vad árnyalak áll. Ráparancsolt, hogy mondja meg nevét és érdemét. Az megmondta nevét, és bűnösségét is megvallotta: rabló volt, gaztettei miatt ölték meg, tisztelete közönséges tévedésen alapul, és semmi köze nincs a mártírokhoz, mert ők dicsőségben részesülnek, őt pedig büntetés sújtja. Csodálatos módon az ott lévők hallották a beszélő hangját, de alakját nem látták. Akkor Márton elbeszélte, hogy mit látott, és eltávolíttatta erről a helyről az oltárt, így szabadította meg a népet a babonás tisztelet tévedésétől.
12. Találkozás egy pogány temetési menettel
Nem sokkal ezután történt, miközben Márton úton volt, hogy egy pogány, babonás szertartású gyászmenettel találkozott szembe. Mivel először nem tudta megítélni, hogy mi történik, egy kis időre megállt, és távolról szemlélte az arra jövő sokaságot, de minthogy körülbelül ötszáz lépésnyi távolságra állt, nem látta pontosan az eseményeket. Majd azt hitte, hogy pogány rítusú áldozatot mutatnak be, mert földművelők csoportját látta, és az erős szél lobogtatta a holttest alá helyezett leplet - a gall földművesek nyomorúságos és esztelen szokása volt ugyanis a démonok szobrait fehér lepelbe takarva körülhordozni a földeken.
Velük szemben állva, Márton magasra emelte a kereszt jelét, és megparancsolta a népnek, hogy ne mozduljanak helyükről, s tegyék le terhüket. Ekkor láthattuk, hogy csodás módon e szerencsétlenek nyomban, mint a szikla, kővé dermedtek. Majd, bár a legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek továbbhaladni, nem tudtak lépni, és nevetséges módon csak körben forogtak, amíg legyőzve le nem tették a test terhét. Megdöbbentek, és egymásra nézve azon gondolkodtak, hogy mi is történt velük. De midőn a szent ember megtudta, hogy ez temetési menet, és nem áldozatbemutatók sokasága, újra fölemelte kezét, és megadta az erőt, hogy továbbhaladjanak, és felemeljék a holttestet. Így nyilvánvalóan akkor állította meg őket, amikor akarta, és amikor úgy látta helyesnek, engedte, hogy továbbmenjenek.
13. Egy pogányok által tisztelt fenyőfa kivágása
Máskor, miután egy faluban lerombolt egy igen ősi templomot, a szentélyhez közel lévő fenyőfát is ki akarta vágni, de a hely papjai és a pogány sokaság szembeszállt vele. Bár az Úr akarata szerint hallgattak, amikor templomukat lerombolták, a fát mégsem engedték kivágni. Ő többször is figyelmeztette őket, hogy semmi vallási tiszteletet nem érdemel az a fatörzs, s hogy inkább annak az Istennek az útján járjanak, akinek ő is szolgál, de a fának vesznie kell, mert a démonoknak van szentelve.
Ekkor a legbátrabb közülük így szólt Mártonhoz: „Ha egy kicsit is bízol a te istenedben, akiről azt állítod, hogy tiszteled, akkor miközben mi magunk kivágjuk ezt a fát, te állítsd meg a zuhanását, és ha veled van az isten, amint állítod, akkor megmenekülsz.” Erre ő az Úrban való rendíthetetlen hittel megígérte, hogy megteszi. Az egész pogány sokaság beleegyezett ebbe a feltételbe, könnyű szívvel elfogadták fájuk pusztulását, azt remélve, hogy kidöntésével megölhetik szent helyeik ellenségét. Így midőn a fenyő az egyik irányba meghajolt, és nem volt kétséges, hogy merre dől, akkor megkötözve arra a helyre állították, amerre a falusi nép szerint kétségkívül lezuhan a fa. Ők maguk igen nagy örömmel és boldogsággal kezdték kivágni fenyőjüket. Messzebb állva, bámuló sokaság figyelte mindezt. Már ingani kezdett a fenyő, és megdőlése fenyegetően jelezte zuhanását. A távolabb álló szerzetesek elsápadtak, és a közeli veszedelemtől megrettenve, minden reményüket és bizalmukat elvesztették, csak Márton halálát várták. Ő azonban bízott az Úrban, és félelem nélkül várt, midőn pedig a zuhanó fenyő recsegését lehetett hallani, a lezuhanó, sőt rádőlő fával szemben felemelte kezét, és fölmutatta az üdvösség jelét. Erre pedig, mintha forgószél csavarta volna hátra, éppen az ellenkező irányba dőlt, annyira, hogy a falusiakat, akik teljesen biztonságos helyen álltak, majdnem összezúzta.
Ekkor a pogányok égig hatoló kiáltásban törtek ki, és elámultak a csodán, a szerzetesek pedig sírtak örömükben, és együtt magasztalták Krisztus nevét. Biztosnak látszott, hogy üdvösség köszöntött e napon erre a vidékre is, mert a pogányok óriási sokaságából szinte senki sem volt, aki ne kívánta volna a kézrátételt, és elhagyva a hitetlenség tévelygését, ne hitt volna Jézus Urunkban. Márton el6tt igazában csak nagyon kevesen, sőt szinte senki nem fogadta be ezen a vidéken Krisztus nevét, de erényei és példája nyomán annyira megerősödött Krisztusban való hitük, hogy itt már nincs olyan terület, amely ne lenne tele számos templommal és remeték közösségével. Ahol ugyanis pogány szentélyeket rombolt le, ott azonnal templomokat vagy remeteségeket épített.
Forrás:
Szent Márton élete:
- első rész
- második rész
- harmadik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése