Értelmünket nevelhetjük

IV. 

Elmélkedés és imádság

      Az elmélkedést és az imát ugyan gyakran összetévesztik, de ez a keveredés mégsem veszélyes mindaddig, amíg az elmélkedés alakul át imává. A baj akkor kezdődik, amikor az ima fejlődik vissza elmélkedéssé. Az elmélkedés elsősorban gondolkodást jelent, még akkor is, ha gondolataink tárgya az Isten. Ha az elmélkedés eredményeképpen egyre mélyebbre hatolunk az imádságban és az imádatban, ha az Isten jelenléte olyan erővel kezd megnyilvánulni, hogy immár érzékeljük: Isten velünk van, s ha az elmélkedésből fokozatosan átlépünk az imádságba, ez helyénvaló; ámde ennek ellenkezőjét sohasem szabad megengednünk, s ebben az értelemben éles különbség van az elmélkedés és az ima között. 

      Az elmélkedés és a gondolatok szokásos játéka között a fő eltérés a következetességben rejlik: az elmélkedés nem más, mint a szellemi józanság aszketikus gyakorlata. Remete Teofán[1] a szokásos emberi gondolkodásról azt írja, hogy a gondolatok szúnyograj módjára zümmögnek az ember fejében, mindenféle irányban, monoton egyhangúsággal, mindenfajta rend és minden különösebb eredmény nélkül. 

      A legelső, amit meg kell tanulnunk, bármi legyen is gondolkodásunk választott tárgya, hogy egy meghatározott fonalat kövessünk. Valahányszor gondolkodni kezdünk Istenről, az Istennel kapcsolatos dolgokról, bármiről, ami a lelki élettel függ össze, megjelennek a mellékes gondolatok; mindenfelől számos lehetőséget látunk, sok mindent, ami valami érdekességet, mély tartalmat rejthet, de ha egyszer gondolkodásunk tárgyát kiválasztottuk, minden másról le kell mondanunk, kivéve azt, amit választottunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy gondolataink a kívánt irányt kövessék és elmélyüljenek. 

      Az elmélkedésnek nem valamiféle tudományos gondolkodási gyakorlat a célja, nem csupán szellemi teljesítményre, valamiféle ragyogó gondolatmenetre törekszünk minden további következmény nélkül, hanem az Isten vezetése alatt megszülető és egyenesen az Isten felé irányított gondolatok sorára, amelynek el kell vezetnie bizonyos következtetések levonásához azzal kapcsolatban, hogy miképpen éljünk. Már a legelején fontos megértenünk: elmélkedésünk akkor hasznos, ha annak eredményeképpen képessé válunk arra, hogy pontosabban, konkrétabban kövessük az Evangéliumot. 

      Mindnyájan érzéketlenek vagyunk bizonyos kérdésekre, másokra viszont fogékonyak; ha még nem szoktunk hozzá a gondolkodáshoz, jobb, ha olyan dologgal kezdjük, amelynek valamilyen jelentősége van számunkra: vagy olyan mondásokkal, amelyeket vonzónak találunk, melyektől „hevül a szívünk”, vagy ellenkezőleg, olyanokkal, amelyekkel szemben lázadunk, amelyeket nem tudunk elfogadni. Mindegyikre találunk példát az Evangéliumban. 

      Bármivel kezdjük is: egy szentírási verssel, egy parancsolattal vagy Krisztus életéből vett eseménnyel, mindenekelőtt meg kell állapítanunk annak valóságos, objektív tartalmát. Ez rendkívül fontos, mert az elmélkedésnek nem az a célja, hogy valamilyen fantasztikus építményt alkossunk, hanem az, hogy megértsünk egy igazságot. Az igazság ott van, adva van, ez az Isten igazsága, az elmélkedésnek pedig mintegy hidat kell képeznie a megértés hiánya és a kinyilatkoztatott igazság között. Olyan módszer ez, amellyel értelmünket nevelhetjük, és fokozatosan megtanuljuk, hogy - Szent Pál szavaival - „Krisztus értelme” (IKor 2,16) lakozzék bennünk. 

      A szöveg pontos jelentését nem mindig olyan egyszerű megállapítani, mint gondolnánk; előfordulnak egészen könnyű részletek, másutt viszont olyan szövegekkel találkozunk, amelyek szavait csak saját tapasztalatunk vagy e szavak hagyományos értelmezésének alapján tudjuk megérteni. A „Bárány menyasszonya” kifejezést csak akkor érthetjük meg például, ha tudjuk, mit ért a Szentírás a „Bárány” szón, máskülönben teljesen értelmetlenné válik, és félremagyarázzuk. Léteznek bizonyos szavak, amelyeket csak akkor tudunk helyesen megérteni, ha eltekintünk attól a sajátos vagy szakmai jelentéstől, amelyet az idők folyamán fölvettek. 

      Ilyen például a „lélek” szó. A keresztény ember számára a lélek: „szakkifejezés”; jelentheti a Szentlelket, a Szentháromság egyik személyét, vagy a testből és lélekből álló ember egyik alkotóelemét. Nem mindig hordozza azt az egyszerű, illetve tág értelmet, amelyet az evangéliumok írói e szóval át akartak adni; az idők folyamán annyira sajátos jelentéseket vett fel, hogy elveszítette kapcsolatát a gyökerével. Ahhoz, hogy egy adott szöveget biztosan és helyesen értelmezzünk, használhatjuk a szótárban megadott meghatározást. Megkereshetjük a „lélek” szót, vagy bármely más szót, s jelentése ekkor azonnal egyszerűnek és konkrétnak tűnik, habár lehet, hogy a teológusok erőfeszítései nyomán egyfajta mélyebb értelmet nyert. Sohasem szabad azonban a mélyebb értelemmel kezdenünk, mielőtt megértenénk az egyszerű, konkrét jelentést, amelyet mindenki érthetett abban az időben, amikor Krisztus szólt a körülötte álló néphez. 

      Bizonyos dolgokat kizárólag az Egyház tanításán belül tudunk megérteni; az Írást az Egyház értelmével, Krisztus értelmével kell megértenünk, mert az Egyház nem változott; belső tapasztalatában ugyanazt az életet folytatja, amelyet az első évszázadban, és azok a szavak, amelyeket Pál vagy Péter apostol, Szent Vazul[2] vagy az Egyházban mások használtak, megőrizték jelentésüket. Ezért miután mi a saját, mai nyelvünkön előzetesen megértettük a szöveget, meg kell vizsgálnunk, mit ért az Egyház az adott szavakon; csak ekkor tudjuk megállapítani a szöveg értelmét, csak ezután van jogunk ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk, és következtetéseket vonjunk le. 

      Miután felfogtuk a szöveg jelentését, meg kell vizsgálnunk, vajon a maga tökéletes egyszerűségében nem ébreszt-e bennünk máris gondolatokat, vagy ami még jobb, nem tartalmaz-e egyértelmű parancsot. Mivel az elmélkedésnek, az Írás megértésének az a célja, hogy az Isten akaratát teljesítsük, gyakorlati következtetésekre kell jutnunk, és azok szerint kell cselekednünk. Miután rájöttünk a jelentésre, miután ebben a kijelentésben Isten szólt hozzánk, mélyebbre kell néznünk, hogy meglássuk, mit tehetünk, hiszen mindig ezt tesszük, valahányszor egy jó eszmére bukkanunk; mihelyt felfogjuk, hogy ez vagy az helyes, rögtön azon kezdünk gondolkodni, hogyan, milyen módon, milyen alkalomból és milyen módszerrel tudnánk azt életünkbe beépíteni. Nem elég megérteni, hogy mit tehetünk, és azután mindezt lelkesen elmagyarázni a barátainknak, hanem meg is kell tennünk azt. 

      Egyszerű Pál, egy egyiptomi szent hallotta egy ízben, amint Nagy Antal[3] az első zsoltár első versét olvassa: „Boldog az az ember, aki nem követte az istentelenek tanácsát”, és Pál azonnal elvonult a pusztaságba. Csak mintegy harminc év elteltével, miután újra találkoztak, mondta Szent Pál nagy alázattal Antalnak: „Mindezt az időt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam olyan emberré válni, aki nem követi az istentelenek tanácsát.” Nem kell sok mindent megértenünk ahhoz, hogy elérjük a tökéletességet; harminc év munkájára van szükségünk, amely alatt megpróbáljuk megérteni ezt az új embert, és megkíséreljük, hogy ezzé az emberré váljunk. 

      Gyakran előfordul, hogy csak egy-két szempontot veszünk szemügyre, és máris átugrunk a következőre, ami nem helyes, hiszen éppen most láttuk, milyen hosszú időbe telik, amíg összeszedettek leszünk, olyanok, akiket az atyák „figyelmes embernek” neveztek,[4] olyasvalakik, akik addig és akkora összpontosítással tudnak figyelni egy gondolatra, amennyi ahhoz szükséges, hogy semmi se vesszen el belőle. 

      Az elmúlt korok és a jelenkor spirituális szerzői ezt tanítják: válassz ki egy szöveget, és elmélkedj rajta órákon át, nap-nap után, egészen addig, amíg minden szellemi és érzelmi lehetőségedet ki nem merítetted, s a szöveg figyelmes olvasása és újraolvasása eredményeként új magatartást vettél fel. Gyakran előfordul, hogy az elmélkedés nem más, mint a szöveg vizsgálata, az Isten hozzánk intézett szavainak forgatása azért, hogy annyira közel kerüljenek hozzánk, oly mértékben átjárjanak bennünket, hogy mi magunk és e szavak fokozatosan teljesen eggyé váljunk. Ebben a folyamatban még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy semmi különleges szellemi kincset nem találtunk, máris megváltoztunk.

__________________    

[1]      Feofan Govorov, világi nevén: Georgij Vasziljevics Govorov; a magyar egyházi szóhasználatban: Remete Szent Teofán (1815-1894): orosz egyházi író, fordító. Eredetileg tambovi, majd vlagyimiri püspök, aki később a remeteséggel cserélte fel püspöki székét. Számos spirituális, aszketikus és biblikus témájú művet írt.

[2]      Nagy Szent Vazul (Baszileiosz) (329-379): a kappadókiai Kaiszareia (Caesarea) püspöke, a IV. század egyik legnagyobb teológusa és egyházszervezője.

[3]      „Nagy” Antalként tartják számon az ortodox egyházban „a szerzetesek atyját”, akit Nyugaton Remete Szent Antal néven ismernek. Antal 250-ben született, és százöt éves korában, 356-ban halt meg.

[4]      Utalás az ortodox aszketikus tanítás egyik alapfogalmára: a görög népszisz jelentése „józanság”, „figyelem”; ez az elmének olyan állapotát jelenti, ahol már nem háborgatják külső gondolatok, hanem teljes erejével elmerül az imádságban és az Isten szemlélésében.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája



Forrás:

Bartimeus imája

      Bartimeus története úgy, ahogyan Márknál olvassuk (10,46-52), egy sor imával kapcsolatos kérdésre világít rá. 

• „Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: »Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!« Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: »Dávid fia, könyörülj rajtam!« Jézus megállt, és ezt mondta: »Hívjátok ide!« Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: »Bízzál! Kelj fel! Hív téged!« Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: »Mit kívánsz, mit tegyek veled?« A vak ezt mondta: »Mester, hogy újra lássak.« Jézus ekkor így szólt hozzá: »Menj el, a hited megtartott téged.« És azonnal újra látott, és követte őt az úton.” 

      Ez a Bartimeus láthatóan nem volt már fiatal ember; hosszú évek óta ült ott Jerikó kapujában, és a mellette elhaladók irgalmából vagy részvétlen adományaiból tartotta fenn magát. Élete során valószínűleg minden lehetséges eszközt, minden létező módszert kipróbált annak érdekében, hogy meggyógyuljon. Gyermekkorában bizonyára elvitték a templomba, imádságot, áldozatot ajánlottak föl érte. Felkereste mindazokat, akik kivételes adományuk vagy tudásuk folytán gyógyítani tudtak. Minden bizonnyal harcolt látása visszanyeréséért, de állandóan csalódnia kellett. Minden emberi megoldást megpróbált, mégis vak maradt. 

      Bizonyára arról is hallhatott a megelőző hónapokban, hogy egy ifjú prédikátor tűnt fel Galileában, olyan férfiú, aki szereti az embereket, könyörületes, az Isten szent embere, aki képes gyógyítani és csodákat tenni. Biztosan gyakran gondolt arra is, hogy ha tudná, felkeresné. Ámde Krisztus egyik helyről a másikra ment, és nem sok esély volt arra, hogy egy vak rátaláljon. 

      Ott ült tehát Jerikó kapujában a reménynek azzal a szikrájával, amely kétségbeesését még mélyebbé, még fájóbbá tette. Egy nap sokaság haladt arra, a szokottnál is nagyobb, zajos keleti sokaság; a vak hallotta a hangoskodást, megkérdezte, ki megy arra, és amikor megtudta, hogy a názáreti Jézus az, kiáltozni kezdett. 

      A lelkében még megmaradt reménység valamennyi szikrája hirtelen felizzott, a remény lobogó lángjává vált. Jézus, akivel sohasem találkozhatott, most éppen arrafelé tartott. Ott ment el mellette, minden lépés egyre közelebb hozta, majd minden lépés szinte reménytelenül távolabb is vitte tőle. 

• Ekkor Bartimeus kiáltozni kezdett: „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” 

      Ez volt a legtökéletesebb hitvallás, amelyet ebben a pillanatban tehetett. Felismerte benne Dávid fiát, a Messiást; nem nevezhette még az Isten Fiának, mert ezt még tanítványai sem tudták, de felismerte benne azt, akit vártak. 

      És ekkor az történt, ami velünk is folyton megesik: azt mondták neki, hogy maradjon csöndben. 

      Hányszor előfordul, hogy amikor évekig tartó magányos keresés és küszködés után egyszer csak Istenhez kezdünk kiáltani, számos hang igyekszik elhallgattatni az imánkat, külső és belső hangok egyaránt. Érdemes imádkozni? Hány évig küszködtél, és Isten nem törődött veled! Most talán törődni fog? Mi értelme van imádkozni? Süllyedj vissza a reménytelenségedbe, vak vagy, és az is maradsz örökre! 

• Minél nagyobb azonban az ellenállás, annál erősebb a bizonyosság, hogy a segítség már csak karnyújtásnyira van. 

      Az ördög sohasem támad bennünket olyan hevesen, mint amikor már egészen közel vagyunk küzdelmünk céljához, és talán éppen megmenekülhetnénk, ám mégis gyakran az ellenkezője történik, mert az utolsó pillanatban meghátrálunk. Add fel, mondja az ördög, siess, ez már túl sok, több, mint amit kibírsz, egy pillanat alatt véget vethetsz mindennek, ne habozz, úgysem bírod sokáig. És ekkor fizikailag, erkölcsileg vagy lelkileg öngyilkosságot követünk el. Feladjuk a küzdelmet, és elfogadjuk a halált, abban a percben, amikor a segítség már karnyújtásnyira volt, és megmenekülhettünk volna. 

      Sohasem szabad hallgatnunk ezekre a hangokra, minél hangosabban kiáltoznak, annál erősebbnek kell lennie elszántságunknak; készen kell állnunk arra, hogy addig kiáltozzunk, ameddig szükséges, és olyan hangosan, ahogy azt Bartimeus tette. Jézus Krisztus ott haladt el mellette, utolsó reménysége ment el mellette, de a Krisztust körülvevő emberek vagy közömbösek voltak, vagy pedig megpróbálták elhallgattatni. Az ő bánata és szenvedése most nem volt odaillő. Azok, akiknek talán kevésbé volt szükségük Krisztusra, de mégis körülvették őt, azt akarták, hogy velük foglalkozzon. Miért kell ennek az elkeseredett vak embernek félbeszakítania őket?
      Bartimeus azonban tudta, hogy számára nincs több remény, ha ez az utolsó is szertefoszlik. A reménytelenség mélysége volt a forrás, amelyből a hit fakadt, olyan meggyőződéssel és állhatatossággal telt ima, hogy az minden akadályt áttört, az a fajta ima, amely Lépcsős Szent János[1] szavai szerint a mennyek kapuját döngeti. Éppen azért, mivel annyira mély volt a kétségbeesése, nem hallgatott azokra a hangokra, amelyek azt parancsolták neki, hogy hallgasson, maradjon nyugton; minél jobban próbálták akadályozni abban, hogy eljusson Krisztushoz, annál hangosabban mondta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Krisztus megállt, kérte, hogy vezessék elé, és csodát tett.
      Az imádságra vonatkozó gyakorlati vizsgálódásunkban megtanulhatjuk Bartimeustól, hogy amikor teljes szívünkből Istenhez fordulunk, ő mindig meghallgat bennünket. Rendszerint amikor megértjük, hogy többé már nem számíthatunk semmire sem abból, amiben bízni szoktunk magunk körül, még nem vagyunk készek arra, hogy minderről le is mondjunk. Azt látjuk, hogy emberi, földi lehetőségeink tekintetében nincs több remény. El akarunk érni valamit, keressük a kivezető utat, és folytonosan kudarcot vallunk; gyötrődés, reménytelenség kerít bennünket hatalmába, s ha itt megállunk, vereséget szenvedünk. Ám ha ebben a pillanatban Istenhez fordulunk, tudva azt, hogy már csak Isten maradt meg nekünk, és ezt mondjuk: „Tebenned bízom, a te kezeidbe ajánlom lelkemet és testemet, egész életemet”, akkor a kétségbeesés a hitre vezetett bennünket.
      A kétségbeesés képes arra, hogy új, spirituális életre vezessen, ha megvan a bátorságunk ahhoz, hogy mélyebbre és messzebbre merészkedjünk, megértve, hogy kétségbeesésünknek nem a végső győzelem elmaradása, hanem az eléréséhez alkalmazott módszerek kudarca az oka. És ekkor mindent egészen elölről kezdünk, egészen új módon.
      Elképzelhető, hogy Isten visszavezet bennünket valamelyik eszközhöz, amelyet már egyszer kipróbáltunk, de amelyet az ő segítségével most sikeresen tudunk alkalmazni. Mindig valódi együttműködésnek kell megvalósulnia az Isten és az ember között, és akkor Isten értelmet, bölcsességet, erőt ad ahhoz, hogy a helyes dolgot tegyük és a helyes célt elérjük.

     

______________________

[1]      Klimakosz Jánosról († 649 k.) van szó, a „Lépcsősről” vagy „Létrásról”, aki fő művéről, A paradicsom létrájáról (görögül: Klimax tu paradeiszu) kapta a nevét.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

Forrás:

„Mi Atyánk”

      Isten Neve csak az ország valóságán belül szentelődhet meg, és nyerhet tőlünk dicsőítést. Hiszen nem szavaink és gesztusaink - legyenek bár liturgikus szavak és gesztusok - dicsőítik meg az Isten Nevét, hanem az, ha mi vagyunk az az ország, amely alkotónk és megváltónk ragyogása és dicsősége. 

• Ez a név pedig a szeretet, egy Isten a Háromságban. 

      Láthatjuk, hogy az Úr imájának tökéletesen egyetemes értéke és jelentősége van, minden egyes lélek felemelkedését juttatja kifejezésre, jóllehet fordított sorrendben, a bűn rabságától az Istenben való élet teljességéig. Nem csupán egy az imák közül, hanem a keresztény ima. Az első szavak: „Mi Atyánk”, jellegzetesen keresztény szavak. Máté evangéliumában ezt mondja az Úr: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni” (11,27). 

      Istennek mint Atyánknak a megközelítő megismerése nem csupán a keresztényeknek adatik meg, hanem sok más embernek is, ámde csak a Krisztusban élő keresztényeknek lehet részük abban, hogy az Istent mint Atyát úgy ismerjék meg, ahogy azt nekünk Krisztus kinyilatkoztatta. A bibliai kinyilatkoztatáson kívül az Isten úgy jelenik meg, mint minden dolgok Teremtője. 

      A figyelmes és imádságos élet megtaníthat arra, hogy ez a Teremtő irgalmas, szeret bennünket, bölcsességgel teljes, és ez analogikusan elvezethet minket oda, hogy úgy beszéljünk a minden dolgok teremtőjéről, mint Atyáról. Úgy bánik velünk, ahogy egy atya bánik a gyermekeivel. 

      Még Krisztus kinyilatkoztatása előtt megdöbbentő példával találkozunk a Szentírásban: egy olyan emberrel, aki szoros értelemben pogány volt, de eljutott annak az ismeretnek a küszöbére, amely az Istent a fiúság-atyaság viszonyában ismeri meg; ez az ember - Jób. Pogánynak számít, mivel nem tartozik Ábrahám nemzetségéhez, az Ábrahámnak adott ígéret örökösei közé. Istennel folytatott vitája az Ószövetség egyik legmegdöbbentőbb alakjává teszi őt. A vele vitázó három férfi az Istent hűbérurának ismeri: Istennek joga van úgy cselekedni, ahogyan Jóbbal cselekedett, Istennek minden cselekedetében igaza van, mivelhogy ő mindennek az Ura. És éppen ezt nem tudja Jób elfogadni, mert ő másként ismeri Istent. Szellemi tapasztalata alapján már tudja, hogy Isten nem csupán egy mindenek fölött álló hűbérúr. Nem tudja elfogadni önkényes hatalmat gyakorló uralkodóként, mint mindenható lényt, akinek képessége és joga is van ahhoz, hogy kénye-kedve szerint cselekedjék. Mégis, mivel Isten még semmit sem mondott önmagáról, mindez csupán remény, prófétai látomás, még nem az Isten igazi megnyilatkozása atyai mivoltában. Amikor az Úr megjelenik Jóbnak, és válaszol kérdéseire, a pogány kinyilatkoztatás szavaival szól hozzá, amelyet a zsoltár szavai fejeznek ki legjobban: „Az egek hirdetik az Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny” (19,1). Jób megérti ezt, mert - ahogyan Pál mondja Jeremiást idézve (Jer 31,33) - az Isten törvénye „a szívünkbe van írva” (Róm 2,15).
      Isten szembesíti Jóbot az egész teremtett világ látványával, és vitába száll vele. Azután annak ellenére, hogy Jóbnak láthatóan nincs igaza, Isten mégis inkább neki ad igazat, mint vádlóinak, akik az Istent földi hűbérúrnak tekintik. Jóllehet még nem jutott el az Isten atyai mivoltának valódi felismeréséig, mégis jóval messzebbre jutott annál, ahogyan barátai ismerték Istent. Elmondhatjuk, hogy az Ószövetségben Jóbnál találkozunk az első prófétai látomással az Istenről mint atyáról, valamint az emberiség megváltásáról, amelyet csak olyan valaki vihet véghez, aki egyenlő Istennel és emberrel. Amikor Jób vádlón fordul Istenhez, és így szól: „Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét” (Jób 9,33) , azt látjuk, hogy megelőzte ugyan kortársainak belátását, de még nincs alapja arra, hogy kifejezze hitét és ismeretét, mivel Isten még nem szólt Krisztus által.
A fiúság misztériuma és az atyaság misztériuma kölcsönösen összefügg egymással: nem ismerhetjük az atyát, ha nem ismerjük a fiút, és a fiút sem ismerhetjük, ha nem mi vagyunk az atya; nincs kívülről jövő megismerés. Az Istenhez fűződő kapcsolatunk a hit belső cselekedetén nyugszik, s ezt egészíti ki Isten válasza, amely a hit belső cselekedetét termékennyé teszi.      Az az út, amelyen keresztül Krisztus tagjaivá válunk, a hit cselekedete, amelyet Isten a keresztségben teljesít be. Titokzatos módon, amelyet csak Isten ismer, valamint azok, akiket elhívott és megújított, azzá válunk részesülés szerint, ami Krisztus - születésének jogán. Először Krisztus tagjaivá kell válnunk, és csakis így válhatunk az Isten fiaivá. Ne feledjük, az Isten atyai mivolta több mint bensőséges, szeretetteljes viszony, ennél valóságosabb és metszőbben igaz: az Isten Krisztusban atyjukká lesz azoknak, akik Krisztus testének tagjaivá váltak, ámde mi nem valamiféle meghatározatlan érzelmes viszony révén kapcsolódunk össze Krisztussal, hanem olyan aszketikus erőfeszítés révén, amely egy egész életen át tarthat, és sokkal többe kerülhet, mint kezdetben sejtettük volna. Ha eggyé válunk Krisztussal, ez azt jelenti, hogy ami igaz Krisztusra, az miránk is igaz, s ezért nevezhetjük a világon mindenki más számára ismeretlen módon atyánknak az Istent, mégpedig immár nem analógia alapján, nem elővételezésként vagy próféciaként, hanem úgy, ahogyan ő Krisztus atyja.
      Ennek közvetlen kihatása van az Úr imájára: egyfelől bárki mondhatja ezt az imát, hiszen egyetemes ima, az Istenhez való felemelkedésünk lépcsője, másfelől viszont tökéletesen egyedi és kizárólagos: azok imája, akik az örökkévaló atya fiai Krisztusban, s akik fiakként beszélhetnek vele. Amikor az imát egyetemes jelentésében vizsgáljuk, akkor biztosabb a felemelkedés szemszögéből tanulmányozni és elemezni, ámde Krisztus nem így adta át azoknak, akik őbenne és ővele együtt az Isten gyermekei, mivel számukra már nem felemelkedésről, hanem egy adott helyzetről, állapotról van szó.
      Az Egyházban az Isten gyermekei vagyunk, és az első szavak - „Mi Atyánk” – ezt erősítik meg, s a bennünket megillető helyre állítanak minket. Nincs értelme azt hangoztatni, hogy méltatlanok vagyunk erre a megszólításra. Elfogadtuk, és már a miénk. Lehet, hogy tékozló fiak vagyunk, s ezért majd felelnünk kell, de egy biztos, semmi sem változtathat bennünket vissza azzá, ami többé már nem vagyunk. Amikor a tékozló fiú visszatért atyjához, és így akart szólni: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy” (Lk 15,19-21), az atya hagyta ugyan, hogy kimondja az első szavakat: „vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek”, ám itt félbeszakította. Igen, nem méltó, de méltatlansága ellenére is fiú. Bármit tegyél is, akár méltó, akár méltatlan dolgot, nem szűnhetsz meg családod tagja lenni.
      Bármilyenek vagyunk is, bármilyen is az életünk, akármennyire méltatlanok vagyunk arra, hogy az Isten fiainak hívjanak bennünket, vagy hogy Istent atyánknak szólítsuk, nincs más kiút számunkra. Ez a kijelölt helyünk. Ő a mi atyánk, és nekünk számot kell adnunk a fiúság viszonyáról. Ő alkotott bennünket, hogy gyermekei legyünk, és csak velünk született jogainkat visszautasítva válunk tékozló fiakká.
      Tegyük fel, hogy a tékozló fiú nem tér vissza, hanem letelepedik és megnősül az idegen földön: az e házasságból született gyermek akkor is természetes rokonságban állna a tékozló fiú atyjával. Ha a fiú visszatérne atyja szülőföldjére, ott úgy fogadnák, mint családtagot; ha viszont nem menne vissza, felelnie kellene azért, hogy nem tért vissza, és azt választotta, hogy atyja családjától idegen maradjon.
      Sok-sok nemzedék gyermekeinek a keresztség jelenti a visszatérést az atya háza népéhez. Egy gyermeket ugyanolyan lélekkel keresztelünk meg, ahogy egy veleszületett betegséggel világra jött csecsemőt gyógyítunk. Ha ez utóbbi később tévesen arra a gondolatra jutna, hogy jobb lett volna, ha megmarad fogyatékosnak, ha haszontalan marad a társadalom számára, és szabad a társadalmi kötelezettségek terhétől, az egy egészen más kérdés.
      Az Egyház, amikor egy gyermeket megkeresztel, meggyógyítja, azért, hogy az egyetlen valódi társadalom felelős tagja lehessen. A keresztség visszautasítása egyenlő a gyógykezelés visszautasításával. A keresztségben nemcsak egészségünket kapjuk vissza, hanem Krisztus testének szerves tagjaivá válunk. Ezen a ponton, amikor Istent „Mi Atyánknak” szólítjuk, elérkezünk a Sionra, a hegy csúcsára, és a hegy csúcsán ott találjuk az Atyát, az isteni szeretetet, a Szentháromság kinyilatkoztatását. S mintegy látomásban, még falak nélkül, történelem és örökkévalóság egybeolvadásában, megjelenik a kicsiny domb, amelyet Golgotának nevezünk. Itt már megfordulhatunk és visszanézhetünk. Itt kell a kereszténynek elkezdenie keresztény életét, miután megtette a fölfelé vezető utat, és itt már abban a sorrendben kell mondania az Úr imáját, ahogyan Krisztus ránk hagyta, mint az egyszülött Fiú imáját, az Egyház imáját, mindannyiunk imáját mindenkivel való összetartozásunkban, annak az embernek az imáját, aki fiú a Fiúban. És csak ezután ereszkedhetünk alá lépésről lépésre a hegy csúcsáról, hogy találkozzunk azokkal, akik még úton vannak, vagy azokkal, akik még nem keltek útra.

     

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
7. „Mindennapi kenyerünket”
8. „Legyen meg a te akaratod”
9. „Jöjjen el a te országod”

Forrás:

„Jöjjön el a te országod”

      Nagy a különbség aközött, ahogyan Isten, a király megjelenik Egyiptom földjén vagy a perzselő pusztaságban, s aközött, ahogyan új helyzetben találkozunk vele az ígéret földjén. Először mindenképpen érvényesül az ő akarata, bármilyen ellenállásba ütközzék is, letöri azt: az engedelmesség alávetettséget jelent. Azután viszont a fokozatosan megszerzett tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez a király nem hűbérúr vagy rabszolgahajcsár, hanem jóakaratú király, hogy az iránta való engedelmesség mindent átalakít; lehetünk nem pusztán alattvalói, hanem az ő saját népe, felsorakozó serege. Végül megjelenik előttünk a király, a szó legteljesebb értelmében, úgy, ahogy Szent Vazul tanítja: „Minden uralkodó képes az uralkodásra, de csak a király tud meghalni alattvalóiért.” 

      A király olyan mértékben azonosul alattvalóival, azaz saját országával, hogy bármi, ami az országgal történik, a királlyal is történik. Sőt nem csupán azonosulásról van szó, hanem a helyettesítő szeretet tettéről, amely arra indítja a királyt, hogy alattvalóinak a helyébe lépjen. 

• A Király emberré lesz, az Isten megtestesül. 

      Belép az emberiség történelmi sorsába, testet ölt magára, amely által részévé, alkotóelemévé válik az egész világmindenségnek, annak minden tragédiájával együtt, melyet az ember bűnbeesése okozott. Lehatol az emberi élet legmélyére, egészen az ítéletig, az igazságtalan elítéltetésig és a halálig, az Isten elvesztésének tapasztalatáig, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy meghaljon. Az ország, amelynek eljövetelét kérjük, ennek a királynak az országa. Ha nem vagyunk egyek vele és immár új fényben látott országa egész lelkületével, akkor nem nevezhetjük magunkat az Isten gyermekeinek, és nem mondhatjuk: „jöjjön el a te országod”. 

      Azt azonban tudnunk kell, hogy az ország, amelynek eljövetelét kérjük, olyan ország, amelyet az utolsóként felsorolt boldogságok határoznak meg: „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért... Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és minden gonoszságot hazudnak rólatok.” 

      Ha az országnak el kell jönnie, akkor meg is kell fizetnünk érte az árat, amelyet e Boldogságok szabnak meg. 

• Az ország, amelyről beszélünk, a szeretet országa, és első látásra úgy tűnhet, milyen jó is oda belépni; ámde mégsem olyan jó, mert a szeretetnek van egy tragikus oldala: halált jelent mindnyájunk számára, saját önző, önmagunkra figyelő énünk halálát, ráadásul nem is olyan halált, ahogyan egy virág elhervad, hanem kegyetlen halált, a keresztre feszítés halálát.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
7. „Mindennapi kenyerünket”
8. „Legyen meg a te akaratod”

Forrás:

Lourdes-i Szűzanya

Betegek anyja, Szűz Mária! 

Virrassz a földkerekség minden betegének ágya mellett! 

Azok mellett, akik ebben az órában veszítik el öntudatukat, 

akik haláltusájukat vívják, 

akiknek nincs semmi reményük a gyógyulásra, 

akik fájdalmukban sírnak és jajgatnak, 

akiket senki sem ápol, mert nincs rá pénzük, 

akik menni szeretnének, de nyugton kell feküdniük, 

akiknek pihenniük kellene, de a szükség munkára kényszeríti őket, 

akik nyugtalanul hánykolódnak fekhelyükön, 

akik a hosszú éjszakákat álmatlanul, 

nyitott szemmel töltik, 

akiket betegség közben még a családjuk szükségének gondjai is kínoznak, 

akiknek végleg le kell mondaniuk jövő terveikről, 

akik nem hisznek a túlvilágban, 

akik Isten ellen zúgolódnak, káromolják és átkozzák Őt, 

akik nem tudják, hogy Krisztus őérettük is szenvedett! 

(Fernand Lelotte SJ) 

Szent Bernadett hálaimája 

      Köszönöm Neked Istenem, hogy apa és anya olyan szegények voltak, hogy a házunk (a malom) összeomlóban volt, és hogy mi olyan koszos bárányok voltunk. Köszönöm, hogy olyan haszontalan kenyérpusztító voltam, hogy csak a gyerekeket tudtam pucolni és a bárányokat őrizni. Köszönöm neked Istenem az államügyészt, a kornisszáriust, a csendőröket és Peyramale plébános kemény szavait. 

      Mária, Miasszonyunk, azokért a napokért, amelyeken eljöttél (és azokért is, amelyeken nem jöttél), majd csak az égben fogok tudni eléggé köszönetet mondani. 

      Köszönöm neked, hogy sohasem tudtam megtanulni a helyesírást, hogy nem volt emlékező tehetségem a könyvek számára, köszönöm a tudatlanságomat és a butaságomat. 

      Jézus! Köszönöm, hogy anyám tőlem messze távol halt meg, és azt a fájdalmat, amit éreztem, amikor apám Marie Bernard nővérnek szólított, ahelyett, hogy kitárta volna karját kis Bernadettjének. 

      Köszönöm, hogy ilyen túlságosan puha, érző szívet adtál, és halmoztál bánattal. 

      Köszönöm, hogy Josephina anya kijelentette, hogy semmire sem tudnak használni. 

      Köszönöm az újoncmesternő élcelődéseit, kemény hangját, igazságtalanságait, gúnyolódásait és a megaláztatások kenyerét.

      Köszönöm, hogy én voltam az, akiről Marietheresie anya azt mondta: „Maga mindig csak butaságokat csinál.” 

      Köszönöm neked, hogy én voltam a figyelmeztetésekre kiválasztott, akiről nővéreim azt mondták: „Milyen szerencse, hogy nem én vagyok Bernadette.” 

      Köszönöm neked Istenem ezt a szánalmas testet, amit nekem adtál, az égető, párolgó betegséget, rothadó húsomat, betegségtől megtámadt csontjaimat, izzadásaimat, lázamat, a tompa és szúró fájdalmat. 

      És köszönöm ezt a szívet, amit adtál, a pusztaságot, a belső szárazságot, az éjszakát és a villámokat, a hallgatásodat és a mennydörgésedet, mindent. Hálát adok Neked ÉRTED, akár távol voltál, akár jelen voltál... 

XII. Piusz pápa imája a lourdes-i Szent Szűzhöz 

      Anyai szavad hívását követve, ó lourdes-i Szeplőtelen Szűz, hozzád sietünk az egyszerű barlangnál, ahol kegyes voltál megjelenni, hogy az eltévedteknek az imádság és bűnbánat útját mutasd, és hogy a megpróbáltaknak osztogasd a kegyelmeket és királynői jóságod csodáit. Fogadd szánakozó Királynő dicséretünket és könyörgésünket, amelyeket népek és nemzetek lesújtva a keserűségtől és aggodalomtól bizalommal küldenek Feléd. Ó ragyogó égi Jelenség, űzd el a sötétség és tévedés szellemét a hit világosságával! Ó titkos értelmű Rózsa, üdítsd fel a csüggedt lelkeket a reménység mennyei illatával! Ó az üdvösség vizének kimeríthetetlen Forrása, keltsd életre a kiszáradt szíveket, az isteni szeretet áradatával. Add, hogy általad mindnyájan, kik gyermekeid vagyunk, szenvedéseinkben megerősödjünk, a veszélyekben oltalmat, a küzdelmekben támogatást nyerjünk. Add, hogy szeressük és szolgáljuk a te igen jóságos Jézusodat. Add, hogy kiérdemeljük az örökkétartó örömöket mennyei trónod közelében. Amen. 

_______________________________

      Boldog II. János Pál Pápa 1984-ben kiadta a Salvifici Doloris kezdetű apostoli levelét, amelyben az emberi szenvedés értékeire mutat rá; 1992-ben pedig elrendelte, hogy február 11.-e. a Boldogságos Szűz Mária lourdes-i megjelenésének emléknapja legyen a Betegek Világnapja.

      Ezen a napon a együttérzéssel és szeretettel a betegekért imádkozunk.

Én Uram, én Istenem

Az énekes: Tony Melendez. Kar nélkül született, és a lábujjaival gitároz.

Itt megtekintehető egy rövid összeállitás róla magyar felirattal, benne amint Boldog II. János Pál pápa is meghatódva fogadta.

http://www.youtube.com/watch?v=Ce_oCLUykrE

Amikor kicsi voltam, nem is tudtam róla, hogy nekem hiányzik mindkét karom...
Amikor látok egy kezet, amikor valaki felemeli a kezét, számomra az egy csoda!

Kép: a videóból

„Legyen meg a te akaratod”

      Homjakov[1], a XIX. századi orosz teológus írja, hogy Isten akarata átok az ördögöknek, törvény az Isten szolgáinak és szabadság az Isten gyermekeinek.
      Ez nagyon is igaznak tűnik, ha a zsidók fokozatos előrehaladásának útját szemléljük Egyiptomból az ígéret földje felé. Rabszolgákként indultak el, akik éppen csak hogy tudatára ébredtek a lehetőségnek, hogy ők az Isten leendő gyermekei; ki kellett nőniük a rabszolga gondolkodásmódját, s el kellett érniük a fiak lelkületét és alkatát, s mindez fokozatosan, hosszú és rendkívül fájdalmas folyamat során ment végbe. Látjuk, hogyan épülnek lassan az Isten szolgáinak közösségévé, olyan néppé, amely felismeri, hogy az ő ura többé nem a fáraó, hanem a Seregek Ura, akinek hűséggel és feltétlen engedelmességgel tartoznak, akitől egyaránt várható büntetés és jutalom, akiről tudják, hogy elvezeti majd őket mindazon túlra, amit akkor ismertek, oda, ahol végső elhívásuk beteljesedik.
      A korai keresztény aszketikus szerzők írásaiban számos helyen találkozunk azzal a gondolattal, hogy az embernek ezen a három fokozaton kell keresztülmennie: a rabszolga, a béres és a fiú fokán. 

1. A rabszolga félelemből engedelmeskedik,
2. a béres az, aki a jutalom reményében fogad szót,
3. a fiú pedig az, aki szeretetből cselekszik. 

      A Kivonulás könyvében nyomon követhetjük, hogyan emelkedik az Isten népe fokozatosan a rabszolga és a béres állapota fölé, a törvény pedig földrajzi értelemben az ígéret földjének küszöbén adatik. Ezen a küszöbön ki-ki egyéni képessége, lelki mélysége szerint fedezi fel az Isten tulajdon akaratát, Isten valódi célját, mivel ezt a törvényt sokféleképpen lehet értelmezni: ha formálisan, mondatról mondatra vesszük, akkor egy sor parancsolatot találunk: „ezt tedd meg, azt ne tedd!”, ilyen értelemben tehát valóban törvény az ószövetségi gondolkodásmód szerint.
      Másrészt viszont, ha újszövetségi szemmel, emberi hivatásunk szemszögéből nézzük, ahogyan a Kivonulás utáni időkben egyre többen képesek is voltak így tekinteni rá, akkor azt látjuk, hogy ezek a különféle parancsolatok, illetve felszólítások két parancsolatban olvadnak egybe: az Isten szeretetében és az ember szeretetében.
      A tízparancsolatból az első négy az Isten szeretetének parancsát önti konkrét formába, míg a többi hat az ember szeretetének parancsát tartalmazza, szintén konkrét, kézzelfogható, megvalósítható formában. A törvény fegyelmező és szabályozó eszköz azok számára, akik csak most válnak valakivé, akik még a fiúvá válás folyamatában vannak, ugyanakkor azonban már azonos az Újszövetség törvényével.  
      Ember és ember, ember és Isten viszonyában az a feladatunk, hogy megvalósítsuk az isteni békét, a békét az Isten nevében, olyan békét, amely nem kölcsönös vonzalmon vagy rokonszenvenv, hanem sokkal szilárdabb alapokon nyugszik: közös fiúságunkon, közös Urunkon, emberi összetartozásunkon és a mi szűkebb egyházi összetartozásunkon.

• Az Isten és az ember iránti szeretet elsősorban abban foglalható össze, hogy megteremtjük a helyes kapcsolatot Istennel, az emberekkel és egyben önmagunkkal is. 

      Láttuk, hogy a kölcsönös megbocsátás a sivatagban való fennmaradás elengedhetetlen alapfeltétele, ámde most egy lépéssel előbbre kell mennünk: míg a Kivonulás könyvében az isteni szándékot és akaratot kifejező parancsoló törvénnyel találkozunk, az Úr imájában ez áll: „legyen meg a te akaratod”. „Legyen meg a te akaratod” - nem azt jelenti csupán, hogy készek vagyunk engedelmesen elfogadni az Isten akaratát, ahogy ezt gyakran gondoljuk. Nem, ez azok pozitív magatartása, akik keresztüljutottak a pusztaságon, akik beléptek az ígéret földjére, és elhatározták, hogy az Isten akaratát jelenvalóvá és valóságossá teszik a földön, ugyanúgy, mint a mennyben. Pál apostol szavait a Filippiekhez írt levélben úgy is lehet érteni, hogy mi „mennyei kolónia” vagyunk (3,20). Olyan embercsoportot ért ezen, akiknek anyaországa a menny, s azért vannak a földön, hogy azt Isten számára meghódítsák, illetve lehozzák oda, akár a föld egy parányi pontjára, az Isten országát.
      Sajátos hódítás ez, amely abból áll, hogy meg akarjuk nyerni az embereket a béke birodalma számára, a Békesség Fejedelmének alattvalóivá akarjuk őket tenni, s be akarjuk vezetni őket abba a harmóniába, amelyet az Isten országának nevezünk.

• Valóban hódítás ez, békességszerzés, mely bárányokká tesz bennünket a farkasok között, a magvető által elvetett magokká, amelyeknek el kell halniuk ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjenek és másokat tápláljanak. 

      „Legyen meg a te akaratod” - ha ezt így, belülről, istenfiúságunk állapotából szemléljük, már egészen mást jelent ahhoz az alázatos vagy éppen ellenszegülő engedelmességhez képest, amelyet a Kivonulás kezdetén láttunk, amikor Mózes megkísérelte elindítani honfitársait a szabadság felé. 

      Most már bennük is, bennünk is „Krisztus értelme van” (IKor 2,16), most már ismerjük az Isten akaratát, nem vagyunk többé szolgák, hanem barátok (Jn 15,15). 

      Jézus nem egyfajta bizonytalan, jó szándékú kapcsolatot ért ezen, hanem valami rendkívül mély dolgot, ami összeköt minket. Ez az az állapot, amelyben bevonulunk az ígéret földjére, amikor másképpen mondjuk, hogy „legyen meg a te akaratod”, s ezzel nem idegen akaratra gondolunk, egy erős akaratra, amely képes bennünket megtörni, hanem olyan akaratra, mellyel már teljes harmóniában vagyunk. 

• És abban a percben, hogy ezt megtesszük, el kell fogadnunk mindazt, ami istenfiúságunkból fakad, abból, hogy egy test tagjai vagyunk. 

      Amiként ő azért jött a világba, hogy meghaljon a világ megváltásáért, így vagyunk mi ugyanerre kiválasztva; lehet, hogy saját életünk árán kell majd magunk körül békét teremtenünk és megalapítanunk az országot. 

     

______________________________

[1]      Alekszej Sztyepanovics Homjakov (1804-1860): teológus, filozófus, történész és költő. A szlavofil egyházközpontúság egyik első hirdetője. A szlavofilek, a „nyugatosoktól” eltérően, merőben más nézeteket vallottak Oroszország jövőjével és küldetésével kapcsolatban. Homjakov eszméi széles körben hatottak, többek között F. M. Dosztojevszkijre, V. Sz. Szolovjovra és Ny. A. Bergyajevre is.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
7. „Mindennapi kenyerünket”

Forrás:

„Mindennapi kenyerünket”

      Meg vagyunk fosztva mindattól, amit Egyiptom földjén rabszolgákként magunkénak mondhattunk: a fejünk felett nincs fedél, nincs se menedékünk, se élelmünk, csak a pusztaság és az Isten. A föld nem képes többé táplálni bennünket, nem számíthatunk többé a természetes eledelre, ezért így imádkozunk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Isten akkor is megadja, ha eltévedünk, mert ha nem adná meg, meghalnánk, mielőtt az ígéret földjének határát elérnénk. Ó, Urunk, tarts életben minket, adj időt a tévelygésre, a bűnbánatra, és arra, hogy rátaláljunk a helyes útra! 

      „Mindennapi kenyerünket” - ez a görög szöveg egyik lehetséges fordítása. Ez a kenyér, amelyet a görög az epiuszion jelzővel illet, lehet a mindennapi kenyér, de lehet a lényegfölötti kenyér is. Az egyház tanítói, kezdve Órigenésszel és Tertullianusszal, mindig úgy értelmezték ezt a kifejezést, hogy nem kizárólag emberi szükségleteinkre, hanem az eucharisztia titokzatos kenyerére is utal. Ha nem ezen az új és titokzatos módon táplálkozunk, az isteni kenyér által (mivel létünk immár egyedül az Istentől függ), nem fogunk életben maradni (Jn 6,53). 

      Isten mannát küldött népének, és Mózes botja által vizet fakasztott a kősziklából. Ez a két adomány Krisztus előképe: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Mt 4,4). Ezeket a szavakat idézte Krisztus az Ószövetségből, hogy a Sátánt megcáfolja (MTörv 8,3).
      Ez az „ige” nem pusztán szavakat jelent, hanem elsősorban azt az örökké visszhangzó Igét, amely minden teremtett dolgot fenntart, s ezenkívül a megtestesült Igét, a názáreti Jézust is.

• Azonfelül még ez az ige: az a kenyér, amelynek a manna előképe volt, a kenyér, amelyből az eucharisztiában részesülünk. A víz, amely Mózes parancsára előtört és megtöltötte a patakokat és a folyókat, annak az élő víznek a képe, amelyre a szamáriai asszony ígéretet kapott, valamint Krisztus vérének az előképe, amely a mi életünk. 

      A Kivonulás története az Úr imájának fényében összetett képpé válik; a Boldogságokban a képek hasonló sorát látjuk: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságosságra, mert ők megelégíttetnek”, „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Először a puszta testi éhség és szomjúság, megfosztottság mindazoktól a javaktól, amelyek a romlottság gyümölcsei voltak, a föld gyümölcse a hűbérúr kezéből, a szolgaság bélyege; utána pedig, pontosan úgy, ahogyan a második boldogságban nő a bánkódás, attól a pillanattól kezdve, hogy Isten felé fordultunk, úgy fordul ez az éhség és szomjúság is az igazságosság irányába. Új dimenzió nyílt meg az emberek előtt: a vágyódásé, a sóvárgásé, amelyet a liturgia egyik csöndes imája - melyben hálát adunk Istennek, hogy nekünk adta országát, amely után vágyakozunk - az „eljövendő országnak” nevez.
      A liturgiában az ország már jelen van, de a pusztaságon keresztül vezető úton még előttünk áll, még csak sarjadozik, még hozzáférhetetlen. Már bennünk van egyfajta magatartásként, kapcsolatként, de semmiképpen sem úgy, mint valami, ami már élet, amelyből táplálkozhatunk, ami alkalmas arra, hogy életben tartson bennünket. Érezzük a testi éhséget, amely múltunkból és jelenünkből származik, és a lelki éhséget, mely jövőnkből és elhívásunkból ered.
      „Boldogok az irgalmasok...” Az út, amelyre léptünk, nem magányos út: a Kivonulás története szerint az Isten egész népe vállvetve, egyetlen egységként indult el; az Úr imája és elhívásunk szerint pedig az Egyház, az emberiség és mindenki ezen az úton jár, s ezért meg kell tanulnunk egy rendkívül fontos dolgot, mégpedig az irgalmat testvéreinkkel szemben, akik velünk járnak az úton.

• Ha nem vagyunk hajlandók egymás terhét hordozni, egymás poggyászát vinni, elfogadni egymást úgy, ahogyan Krisztus elfogad bennünket, irgalommal, akkor nincs számunkra út a pusztaságon át. 

      Ez az út a perzselő hőségben, a szomjúságban és éhségben, az új emberré válásért tett erőfeszítésekben az irgalom, a kölcsönös szeretet ideje, máskülönben egyikünk sem jut el arra a helyre, ahol az Isten törvénye kihirdettetik, ahol a törvény táblái átadatnak. Az igazságosság és a beteljesülés utáni szomjúság kéz a kézben jár az útitársak iránti irgalommal, akik egymás oldalán haladnak a hőségben és a szenvedésekben, s ez a szomjúság és éhség most többet jelent, mint egyszerűen az eledel hiányát.
      Amikor a zsidók egy nap a Sínai-hegy lábához érnek, már képesek a megértésre és a létezésre. Megszelídültek, egy néppé váltak, egy az öntudatuk, egy az útirányuk és a szándékuk. Az Isten népét alkotják, amely útban van az ígéret földje felé. Egykor elsötétedett szívük áttetszőbbé, tisztábbá vált. A hegy lábánál megadatik majd nekik - mindegyiküknek ereje és képessége szerint -, hogy megpillantsanak valamit az Istenből (hiszen „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent”), mindegyiküknek más-más módon, pontosan úgy, amiképpen a tanítványok láthatták Krisztus színeváltozását a Tábor-hegyen, olyan mértékben, amennyire csak felfoghatták.
      Ezen a ponton újabb tragédia történik: Mózes rájön, hogy a zsidók elárulták elhívásukat, és összetöri a törvény tábláit; azok a táblák, amelyeket ez után kap, ugyanolyanok és mégsem ugyanolyanok: talán az érzékelteti a különbséget, hogy amikor Mózes másodízben hozta a törvényt, úgy ragyogott az arca, hogy senki sem tudta elviselni (Kiv 34,30), ahogyan azt sem viselhették el, amikor az Úr teljes dicsőségében és jó illatában nyilatkozott meg. Azt kapják, amit el tudnak viselni, ez a törvény pedig a Mózes által lejegyzett törvény (Kiv 34,27), és nem egyszerűen a szeretet isteni kinyilatkoztatása, amelyet „az Isten ujjával írt” (Kiv 31,18).
      A törvény félúton van a törvénytelenség és a kegyelem között, s ezen a ponton három lépcsőfokot különböztethetünk meg, amelyek meredeken vezetnek fölfelé:

1. a Teremtés könyvében az erőszakos Lámeket látjuk, aki fogadkozik, hogy hetvenhétszeresen áll bosszút, ha sérelem éri őt (Ter 4,24); 
2. amikor a Sínai-hegyhez érkezünk, azt halljuk, hogy szemet szemért, fogat fogért; 
3. amikor viszont Krisztust hallgatjuk, ő azt mondja nekünk, hogy „hetvenszer hétszer is” meg kell bocsátanunk felebarátunknak (Mt 18,22). 

      Ezek az emberi lázadás mértékei az igazságossággal és a kegyelemmel szemben.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”

Forrás:

Tizenegyes ikrek

      A tények időnként sokkolnak bennünket. A kacsahírek is: hogy Suratban (India), egy anyuka 11-es ikreket szült, mégpedig 2011/11/11-én. Meg hogy ő a legújabb rekord. Sajnálattal bevallom, hogy engem is megetettek. Egy levélírónk rábukkant a valódi hírre (angolul itt).
      Valóban született ennyi gyermek, de nem egy anyától, csak egy napon egy indiai kórházban - mind IVF (in vitro) megtermékenyítéssel. Emberi ésszel nehezen lenne elfogható, ha egy anya ennyi gyermeknek ad életet. Egyszerre.
      2009-ben az amerikai Nadya Suleman "csak" nyolcas ikreket szült, de valóban. 

      Beszéljünk a mögötte álló "orvosi" technológiáról.
A sokknak innen kellene indulnia.      
     

      Az ilyen nagyszámú ikrek mesterséges megtermékenyítéssel születnek. Nézzük, ez mit is jelent keresztény szemszögből:

      Általában 2-3 megtermékenyített petesejtet ültetnek be, a többi a fagyasztóban vár a sorsára. A 2-3 ból, ha mind megtapad a szülő eldönti, mennyit szeretne megtartani, a többit szíven szúrják Kalium oldattal, amíg meg nem áll a szív; magzatgyilkosság. 

       Nem szabad egy kereszténynek ilyesmibe belemenni.

      Mi lesz a lefagyasztottakkal? Arról is lehet nyilatkozni: elajándékozni másnak vagy megsemmisíteni. Van aki meg azt mondja: hogy-hogy, más nevelje fel az én gyerekem? Nem, inkább semmisítsék meg. És ha más felneveli más név alatt és aztán mit sem tudva egymásról mondjuk a saját testvérét veszi valaki feleségül később? Ez egy nagyon-nagyon nagyon ingoványos terület. 

      És még nem beszéltünk a pszichés kihatásokról. Az aknamezőre rálépni sem szabad!! Messziről el kell kerülni. A mesterséges megtermékenyítés minden válfaja ilyen aknamező. Nem véletlen, hogy az Egyház nem engedélyezi, mert óvja az embereket a rettentes utóhatásoktól. És a halálos bűntől. 

* * *

      Itt olvasható magyarul VI. Pál Pápa HUMANAE VITAE  kezdetű enciklikája a helyes születésszabályozásról, és a mesterséges súlyos következményeiről.

      Angolul: a Vatikán honlapján ugyanerről a témáról  J. Ratzinger bíboros, a jelenlegi Pápánk közleménye olvasható.

      Itt pedig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről.

Képek és a hoax forrása:
http://www.zurmat.com/2012/02/06/indian-woman-gives-birth-to-11-kids-all-at-once

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”

      Egy dolog azonban demarkációs vonalként húzódik Egyiptom meg a sivatag, szolgaság és szabadság között: az a pillanat, amikor elszántan cselekszünk, új emberré válunk, és egy gyökeresen új erkölcsi állapotot teremtünk a magunk számára. Földrajzilag ez a Vörös-tenger volt, az Úr imájában pedig ezek a szavak: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. 

• „Miképpen mi is megbocsátunk” - ez az a pillanat, amikor megváltásunkat saját kezünkbe vesszük, mert bármit tesz Isten, az a mi tetteinktől függ, s ennek óriási jelentősége van a mindennapi élet szempontjából. 

      Ha ezek az Egyiptomot elhagyó és az ígéret földje felé tartó emberek magukkal hozzák Egyiptom földjéről félelmeiket, nehezteléseiket, gyűlöletüket, sérelmeiket, akkor az ígéret földjén is rabszolgák maradnak. Még születőfélben lévő szabad emberek sem lesznek. 

       Ezért áll tehát a ránk váró tűzkeresztség és a régi szokások csábítása között húzódó demarkációs vonalon ez a parancsoló feltétel, amelyen az Isten sohasem fog könnyíteni: amiképpen megbocsátasz, az a mérték, amellyel te mérsz, szolgál majd neked mértékül, amikor számodra mérnek. És amiképpen te megbocsátasz, úgy nyersz te is bocsánatot, s amit nem bocsátasz meg, ellened szól majd. 

      Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem akar megbocsátani, de ha engesztelhetetlenek vagyunk, akkor elfojtjuk a szeretet misztériumát, visszautasítjuk, s így nincs számunkra hely a mennyek országában. Nem mehetünk tovább, amíg nem nyertünk bocsánatot, és nem nyerhetünk bocsánatot, amíg meg nem bocsátunk mindenkinek, aki megbántott bennünket. Ez teljesen egyértelmű, valóságos és világos, ám senkinek sincs joga azt képzelni, hogy az Isten országában van, hogy odatartozik, ha a szívében még nem tudott kiengesztelődni. 

      Megbocsátás az ellenségnek - ez a keresztény ember első, legalapvetőbb jellemvonása. Ha ez hiányzik, akkor távolról sem vagyunk még keresztények, hanem a perzselő Sínai pusztában vándorlunk. 

      A megbocsátás azonban rendkívül nehezen valósítható meg. A szív egyfajta ellágyulásakor, kritikus érzelmi pillanatokban viszonylag könnyű megbocsátani, de alig akad olyan ember, aki képes arra, hogy ezt azután ne vonja vissza. 

• Amit mi megbocsátásnak nevezünk, az gyakran semmi több, mint a másik ember próbára tétele, és szerencsés az, aki úgy nyer bocsánatot, hogy mindössze próbatételről és nem vizsgálati fogságról volt szó. 

      Türelmetlenül várjuk a megbánás bizonyítékát, biztosak akarunk lenni abban, hogy a bűnbánó valóban megváltozott, de ez az állapot egy életen keresztül is eltarthat, és magatartásunk pontosan az ellenkezője mindannak, amit az Evangélium tanít, sőt parancsol, hogy tennünk kell. 

      A megbocsátás törvénye ezért nem kicsiny patak csupán a szolgaság és a szabadság határán, hanem szélessége és mélysége van, ez maga a Vörös-tenger. A zsidók nem saját erőfeszítéseik révén, ember által készített csónakokban jutottak át rajta, a Vörös-tengert az Isten hatalma szelte ketté, Istennek kellett átvezetnie őket. 

• Ahhoz azonban, hogy valakit az Isten vezessen, közösséget kell vállalnia Istennek azzal a tulajdonságával, ami a megbocsátás képessége. 

      Isten ugyan emlékezik, abban az értelemben, hogy ha egyszer valami rosszat tettünk, egyszer s mindenkorra, mindaddig, amíg meg nem változunk, tekintetbe fogja venni, hogy gyengék és esendők vagyunk, de sohasem fog úgy emlékezni, hogy az vádat, elítéltetést jelentsen számunkra, sohasem fogja azt ellenünk felróni. Az Úr velünk együtt húzza majd életünk igáját, neki súlyosabb terhet kell majd hordoznia, nehezebb keresztet, újra felmegy a Golgotára, ahová mi vonakodunk vagy képtelenek vagyunk felmenni. 

      Ahhoz, hogy a már ismert első kérést el tudjuk mondani - „szabadíts meg a gonosztól” -, az értékek olyan újragondolására, olyan új szellemi magatartásra van szükségünk, hogy szinte nem is tudjuk másképp mondani, mint jajkiáltásként, amelyet még nem alapozott meg belső változásunk. 

      Vágyódás él bennünk, amely egyelőre nem teljesülhet be; amikor arra kérjük Istent, hogy őrizzen meg minket a megpróbáltatásban, voltaképpen állapotunk gyökeres változását kérjük. Még nehezebb azonban kimondani: „bocsáss meg, ahogyan én is megbocsátok” - ez az élet egyik legnagyobb nehézsége. Ha nem állsz készen arra, hogy magad mögött hagyj minden neheztelést, amelyet uraiddal és rabszolgahajcsáraiddal szemben érzel, nem tudsz átkelni. 

• Ha képes vagy megbocsátani, azaz ha a szolgaság földjén mindenestül hátra tudod hagyni szolgai észjárásodat, kapzsiságodat, mohóságodat és keserűségedet, akkor át tudsz kelni. A túloldalon azután a perzselő pusztaságban találod magad, mert időbe telik, amíg szabad ember születik a rabszolgából.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”

Forrás:

„Ne vígy minket kísértésbe”

      Ahogyan Mózes arra szólította a zsidókat, hogy meneküljenek Egyiptom földjéről, kövessék őt a sötét éjszakában, keljenek át a Vörös-tengeren, úgy kerül minden egyes ember a pusztába, ahol új korszak kezdődik. 

      Immár szabad, az ígéret földjének dicsőségét azonban még nem élvezi, mert magával hozta Egyiptom földjéről a rabszolgalelket, a rabszolga szokásait és kísértéseit. 

• Egy szabad ember kiművelése pedig összehasonlíthatatlanul több időt vesz igénybe, mint szolgai voltának felismerése. 

      A szolgaság lelkülete azonban továbbra is kísért, mércéi még élnek és erőteljesen hatnak: a rabszolgának van hova lehajtania a fejét, a rabszolga élelmezése biztosítva van, a rabszolgának helye van a társadalomban, ha mégoly szerény is, biztonságban érezheti magát, mert ura a felelős érte. Ily módon rabszolgának lenni, bármilyen fájdalmas, megalázó és lesújtó is ez az állapot, egyben biztonságot jelent, míg a szabad emberré válás teljes bizonytalanságot hoz magával: saját kezünkbe vesszük sorsunkat, és csak amikor szabadságunk már az Istenben gyökerezik, akkor érezzük magunkat egy új és merőben más módon biztonságban. 

      Ez a bizonytalanságérzés jelenik meg Sámuel könyvében, amikor a zsidók arra kérik a prófétát, hogy adjon nekik királyt. Évszázadokon át az Isten vezette őket olyan emberek által, akik mivelhogy szentek voltak, ismerték az Isten útjait. Ahogyan Ámosz mondja, a próféta az az ember, akivel az Úr megosztja gondolatait (3,7). 

      És akkor, Sámuel idejében, a zsidók ráébrednek arra, hogy kizárólag az Isten vezetése alatt állni - emberi értelemben - teljes bizonytalanságot jelent, mert életszentséget, önfeláldozást, erkölcsi értékeket követel, amelyekre nehéz szert tenni, s ezért Sámuelhez fordulnak, és királyt kérnek tőle, mert „olyanok akarunk lenni, mint minden más nemzet, azzal a biztonsággal, amellyel minden más nemzet rendelkezik”. Sámuel nem akar beleegyezni abba, ami az ő szemében felér a hitehagyással, Isten azonban így szól hozzá: „»Hallgass néped szavára [...], mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjak fölöttük«” (1Sám 8,7). Sámuel pedig eléjük tárja egész eljövendő életük képét: „»Ez lesz a királynak a joga, aki uralkodni fog fölöttetek. Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és futnak harci kocsija előtt [...]. Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek.« [...] A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, hanem ezt mondták neki: »Mégis legyen királyunk!«” (1Sám 8,11-19). 

      Biztonságot akarnak vásárolni a szabadság árán. Isten nem ezt kívánja nekünk, és ami itt történik, az pontosan fordítottja a Kivonulás eseményeinek: Isten akarata az, hogy a rabszolga biztonságát feladva fogadjuk el helyette a születőben lévő szabad ember bizonytalanságát. Nehéz helyzetben vagyunk, mert a születésnek ebben az állapotában még nem tudjuk, hogyan leszünk majd szabadok, de rabszolgák sem akarunk már lenni. 

      Emlékezzünk csak, mi történt a zsidókkal a pusztában, hányszor sírták vissza az időt, amikor Egyiptomban rabszolgák voltak, de legalább enni kaptak. Hányszor panaszkodtak, hogy fedél nélkül, ennivaló nélkül maradtak, az Isten akaratától függenek, amelyben még nem tanultak meg tökéletesen bízni. 

• Isten ugyanis kegyelmet ad nekünk, de ránk bízza, hogy új teremtménnyé váljunk. 

      Az Egyiptomban lévő zsidókhoz hasonlóan mi is rabszolgákként töltöttük egész eddigi életünket. Lelkünkben, akaratunkban, egész lényünkben nem vagyunk még igazán szabad emberek: saját erőinkre hagyatva kísértésbe eshetünk. Így az ima szavai - „ne vígy minket kísértésbe”, ne vess alá bennünket kemény próbatételnek – arra a negyven esztendőre kell hogy emlékeztessenek minket, amely alatt a zsidók az Egyiptom és az ígéret földje között elterülő, viszonylag kis kiterjedésű területen áthaladtak. Vándorlásuk azért tartott ilyen soká, mert valahányszor elfordultak Istentől, útjuk is elfordult az ígéret földjétől. 

      Az egyetlen út, amelyen keresztül az ígéret földjére juthatunk, az, ha az Úr nyomdokait követjük. Valahányszor szívünk visszafordul Egyiptom földje felé, lépteink is visszafordulnak, eltévedünk. Az Isten kegyelme mindnyájunkat szabaddá tett, ki-ki a saját útját járja már, de ki mondhatja el magáról, hogy léptei nem fordulnak állandóan vissza, vagy nem tér le a helyes útról? 

• „Ne vígy minket kísértésbe” - ne hagyd, hogy visszasüllyedjünk szolgaságunk állapotába! 

      Miután tudatára ébredtünk annak, hogy rabszolgák vagyunk, s a puszta siránkozást és nyomorúságos mivoltunk érzését a töredelmes szív és a lelki szegénység érzése váltja fel, egyiptomi fogságunk állapotára a következő boldogságok szavai felelnek: „Boldogok, akik bánkódnak, mert ők megvigasztaltatnak”, „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Ez a bánkódás, amely a mennyek országának, személyes felelősségünknek és rabszolga mivoltunk tragédiájának a felfedezéséből fakad, sokkal keserűbb, mint az egyszerű rabszolgáé. A rabszolga egy külső állapotra panaszkodik, de az a bánkódó, akit Isten áld, nem panaszkodik, hanem megtört szívű, és tudatában van annak, hogy leigázottságának külső állapota valami sokkal tragikusabbat, leigázottságának belső állapotát, az Isten közelségétől való elszakítottságát fejezi ki. Ebből az állapotból pedig nincs szabadulás mindaddig, amíg el nem érjük a szelídséget.

      A szelídség nehéz kifejezés, az idők során számos mellékértelmet nyert, s mivel a gyakorlatban a szelídséggel szerfelett ritkán találkozunk, nem tudunk élni a szelíd emberekről szerzett tapasztalatunkkal, amely kulcsot jelentene a szó megértéséhez. J. B. Phillips angol bibliafordításában például ez áll: „Boldogok azok, akik semmire sem tartanak igényt”, ami annyit tesz: „Boldogok azok, akik nem kívánnak birtokolni.” Attól a perctől kezdve, hogy nem akarunk birtokolni, szabaddá válunk, mert bármi, amit birtoklunk, valójában bennünket tart birtokában.
      A „szelíd” szónak egy másik értelmezését találjuk a görög kifejezés egyházi szláv fordításában (szmirennij), amely azt jelenti: „megszelídített”. Egy megszelídített ember vagy állat nem egyszerűen a fenyítéstől retteg, nem pusztán gazdája hatalmának van alávetve, hanem sokkal mélyebbre ható folyamat zajlott le benne; olyan valaki, aki új minőségre tett szert, s akit - mivel megszelídült – már nem kell erőszakkal kényszeríteni.
      Az egyiptomi szolgaságból való megmenekülésünk küszöbén azzal a feltétellel kell szembenéznünk, hogy meg kell szelídülnünk. Más szóval: fel kell ismernünk abban a helyzetben, amelyben vagyunk, egyfajta mélységet, jelentőséget, az isteni akarat jelenlétét. A megmenekülés nem lehet megfutamodás, sem lázadás, hanem csakis egy, az Istentől irányított folyamat, amely a bennünk lévő mennyek országával kezdődik és a földi országba vezet át. Az ingadozás és a belső küzdelmek korszaka ez: „Urunk, ne vígy minket a kísértésbe, oltalmazz meg a megpróbáltatásban, segíts meg a harcban, amely elkezdődött számunkra.” Most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahonnan már el lehet indulni.
      Pillantsunk vissza a Kivonulásra: a zsidók ráébredtek, hogy nem pusztán rabszolgák, hanem az Isten népe, amely erkölcsi gyöngeségei következtében jutott rabszolgasorsra. Vállalniuk kellett a kockázatot, hiszen egy rabszolgatartótól nem lehet elvárni, hogy megszabadítson, és át kellett kelniük a Vörös-tengeren. Ámde a Vörös-tengeren túl még nem az ígéret földje várt rájuk, hanem a perzselő sivatag, aminek tudatában voltak, mint ahogy azt is tudták, hogy nagy nehézségek közepette kell keresztülvágniuk rajta.
      Ugyanez történik velünk is, amikor elhatározzuk, hogy olyan útra lépünk, amely szolgai mivoltunkból a szabadulás felé vezet: tisztában kell lennünk azzal, hogy erőszak, csábítás és belső ellenség – régi szokásaink, a biztonság utáni régi sóvárgásunk – támad majd ránk, és cserébe, a sivatagon kívül, semmit sem várhatunk.

• Túl a sivatagon, ott terül el az ígéret földje, de még nagyon messze van, s el kell vállalnunk az úton ránk váró veszélyeket. 

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”

Forrás:

„Szabadíts meg a gonosztól”

II. Az Úr imája

      Az Úr imája, jóllehet nagyon egyszerű és állandóan mondott ima, nem kis feladatot és nehézséget jelent. Az egyetlen, amit az Úr adott, mégis, az Apostolok Cselekedeteit olvasva, nem találunk senkit, aki imádkozta volna. Pedig Lukácsnak az imát bemutató szavai után mást várnánk: „Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait” (Lk 11,1). Az, hogy nem idézik, még nem jelenti azt, hogy nem is mondták.

• Bizonyos értelemben az Úr imája nem is csupán imádság, hanem egy egész életmód ima formájában kifejezve: a lélek rabságtól a szabadságig ívelő fokozatos felemelkedésének képe. 

      Ez az ima döbbenetes pontossággal épül fel. Amikor kavics esik egy medencébe, megfigyelhetjük a beesési ponttól a part felé tovaterjedő fodrozódást, vagy ellenkezőleg, a partról kiindulva kísérhetjük figyelemmel a mozgást a beesési pontig. Ugyanígy az Úr imáját is elemezhetjük akár az első, akár az utolsó szavakból kiindulva. Végtelenül könnyebb kívülről az imádság középpontja felé haladni, habár Krisztus és az Egyház is az ellenkező utat választotta. 

      Ez a fiúság imája -„Mi Atyánk...” -, és jóllehet bárki mondhatja, aki az Istenhez közelít, igazán csak az Isten Egyházában lévők kapcsolatát fejezi ki, azokét, akik Krisztusban megtalálták az atyjukhoz vezető utat, mert csak Krisztus által és őbenne válhatunk az Isten gyermekeivé. 

      Ez a spirituális életről szóló tanítás a Kivonulás történetével párhuzamba állítva és a Boldogságok tapasztalatán belül (Mt 5,3-11) érthető meg a legkönnyebben. Az ima legutolsó szavaiból kiindulva és az első felé haladva egyfajta felemelkedést látunk: kiindulási pontunk az ima végén rabságot határoz meg, a második szó a legelején pedig gyermeki kapcsolatunkra utal. 

      Isten népe szabadon jött Egyiptom földjére, és fokozatosan szolgaságba süllyedt. Életkörülményeik értésükre adták, hogy rabszolgák: a munka egyre nehezebbé vált, az életfeltételek egyre nyomorúságosabbak lettek, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy valódi szabadságra törekedjenek. Amikor a nyomorúság egy bizonyos mértéket meghalad, lázadáshoz, erőszakhoz, a gyötrelmes, elviselhetetlen helyzetből való menekülés kísérletéhez vezethet, de lényegében sem a lázadás, sem a menekülés nem tesz bennünket szabaddá, mert a szabadság mindenekelőtt egy belső állapotot jelent Istenre, önmagunkra és a környező világra vonatkozóan.  

      Valahányszor a zsidók megkísérelték elhagyni az országot, újabb, még súlyosabb feladatot kaptak. Amikor téglát kellett készíteniük, megvonták tőlük a szükséges szalmát, és a fáraó ezt mondta: „Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát... [...] Ha majd nehezebb lesz ezeknek az embereknek a munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek hazug beszédekkel” (Kiv 5,7-9). Annyira kimerültté, annyira a munka rabjává akarta tenni őket, hogy soha többé ne gondolhassanak lázadásra vagy szabadulásra. 

• Ugyanígy számunkra sincs remény mindaddig, amíg e világ fejedelme, az ördög igájában vagyunk, akinek minden eszköze megvan ahhoz, hogy az ember lelkét és testét rabszolgává tegye, s az élő Istentől távol tartsa. Amíg az Isten maga nem jön szabadításunkra, addig nincs szabadulás, csak örökös szolgaság; éppen ezért az Úr imájának első szavai most ezek: „szabadíts meg a gonosztól”.

      Pontosan a gonosztól való megszabadítás történt Mózes révén Egyiptom földjén, és ezt nyerjük el a keresztségben az Isten ereje által, amelyet Egyházának adományozott. 

      Az Isten minden embert szabadságra hívó szava az egész világon szerte elhallatszik, égből jövő reményt hirdet mindazoknak, akik a földön elveszítették a reménységüket. Istennek ez a szava hirdettetik és visszhangra talál az emberi lélekben, ami által az ember az Egyház tanítványává válik, s ami olyanná teszi őt, mint aki jövevényként megáll az ajtó előtt, mint aki hallotta a hívást, és eljött, hogy meghallgassa (Róm 10,17).
      Amikor a tanítvány elhatározza, hogy az Úr országának szabad polgára lesz, az Egyház bizonyos lépéseket tesz. Mi értelme van egy rabszolgát megkérdezni, akar-e szabad lenni, ha még ura hatalma alatt áll? Jól tudja, ha a felajánlott szabadságot kérni merészeli, abban a percben, amikor urával ismét egyedül marad, kegyetlen büntetésben lesz része. Az ember félelmében - és mivel a szolgaság szokásává vált - nem képes szabadságot kérni mindaddig, amíg nem szabadul meg a Sátán hatalmától.
      Ezért mielőtt bármit is kérdeznének attól, aki ott áll az isteni megváltásba vetett új reménnyel, megszabadítják az ördög hatalmától. Ez az ördögűzés igéinek a jelentősége, amelyeket az ortodox és a római katolikus egyházban egyaránt a keresztelési szertartás kezdetén olvasnak fel. Ha az ember megszabadult a szolgaság kötelékeitől, csak akkor kérdezik meg tőle, hogy megtagadja-e az ördögöt, és akar-e csatlakozni Krisztushoz. És csak a szabadon adott válasz után fogadja őt az Egyház magába, Krisztus Testébe.

• Az ördög rabszolgákat akar magának, az Isten azonban vele egy akaraton lévő szabad embereket. 

      A Kivonulás történetében a fáraó és Egyiptom személyesítették meg a gonoszt, valamint mindazok az értékek, amelyek hozzájuk kapcsolódtak: azaz szolgáik táplálékot kapnak, és életben tartják őket azzal a feltétellel, hogy engedelmes rabszolgák lesznek.
      Számunkra az ima cselekedete, amely a szolgaság elleni lázadásnak lényegibb és döntőbb tette, mint fegyvert ragadni, egyben valamiféle visszatérés is az Istenhez kötődő felelősségérzetünkhöz, őhozzá tartozásunkhoz.
      Az első lépés tehát, amellyel a Kivonulás kezdődik, és ahol nekünk is kezdenünk kell, annak felismerése, hogy szolgák vagyunk, s ezt a helyzetet nem oldhatja meg sem lázadás, sem menekülés, mert akár elmenekülünk, akár fellázadunk, rabszolgák maradunk mindaddig, amíg újra vissza nem nyerjük önmagunkat az Istennel és minden élethelyzettel kapcsolatosan úgy, ahogy az első boldogság tanítja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3).
      A szegénység, a rabszolgaság állapota önmagában véve még nem menlevél a mennyek országába; a rabszolgát nemcsak a földi, hanem a mennyei javaktól is meg lehet fosztani, ez a fajta szegénység pedig még nyomasztóbb lehet, mint a földi élet szükségleteinek puszta nélkülözése.

• Aranyszájú Szent János szerint nem is annyira az a szegény, akinek nincs birtoka, mint inkább az, aki arra vágyik, aminek nincs birtokában. 

      A szegénység nem abban gyökerezik, hogy mivel rendelkezünk vagy mivel nem, hanem abban, hogy milyen mértékben vágyódunk az elérhetetlen után. Ha emberi mivoltunkat szemügyre vesszük, könnyen ráébredünk, hogy végképp szegények és nincstelenek vagyunk, mert mindaz, amivel rendelkezünk, sohasem a miénk, bármilyen gazdagnak és vagyonosnak is látszunk. Amikor kinyújtjuk a kezünket valami után, hamar rájövünk, hogy az a valami már el is tűnt. Létünk kizárólag az Isten hatalmas teremtő szavában gyökerezik, aki tökéletes és gyökeres hiányunkból hívott el bennünket az őnála való jelenlétre. Nem tudjuk megőrizni életünket és egészségünket, de nemcsak egészségünket, hanem számos pszichoszomatikus tulajdonságunkat sem: egy kivételes értelemmel megáldott ember például egy fejében megpattant hajszálér miatt szenilissé válik, és szellemileg megszűnik létezni. Érzelmeink birodalmában, valamilyen érthető vagy érthetetlen oknál fogva, mondjuk egy influenza vagy fáradtság következtében képtelenek vagyunk a kellő pillanatban akaratunk szerint, elhatározásból együttérzéssel lenni valaki iránt, holott nagyon szeretnénk; vagy pedig a templomba megyünk, s úgy érezzük, hogy kőből vagyunk. Ez a valódi szegénység.
       De vajon ezáltal a mennyek országának gyermekei leszünk-e? Nem, hiszen ha életünk minden percében csak azt érezzük, hogy nyomorult állapotban vagyunk, és minden dolog kicsúszik a kezünkből, ha csak annak vagyunk tudatában, hogy ezeket a dolgokat nélkülözzük, ez nem az isteni szeretet országának boldog gyermekeivé, hanem egy olyan helyzet nyomorult áldozataivá tesz bennünket, amely fölött nincs hatalmunk, s amelyet gyűlölünk. Így jutunk vissza a „lelki szegények” kifejezéshez: az a szegénység, amely a mennyek országának kapuit megnyitja, annak a felismeréséből áll, hogy ha abból, ami az enyém, valójában semmi sem az enyém, akkor minden, amim van, a szeretet ajándéka, az isteni vagy az emberi szereteté, s ez mindent egészen megváltoztat.

• Ha felfogjuk, hogy önmagunkban nincs létünk, és mégis létezünk, elmondhatjuk, hogy ez az isteni szeretet állandó, szüntelen működése bennünk. 

      Ha megértjük, hogy semmi módon nem kényszeríthetjük ki, hogy bármi, amit birtokolunk, a miénk legyen, akkor minden csak az isteni szeretet minden egyes pillanatban kézzelfogható megnyilvánulása. Ily módon a szegénység a teljes öröm forrásává válik, mert mindenünk, amink van, a szeretetről tanúskodik.
      Soha ne kíséreljük meg, hogy a dolgokat kisajátítsuk, mert ha valamit a magunkénak vallunk és nem az Isten állandó ajándékának, ez kevesebbet és nem többet jelent. Ha az enyém, akkor a kölcsönös szeretet kapcsolatától idegen, ha pedig az övé, és én napról napra, pillanatról pillanatra birtokolom, akkor az isteni szeretet szüntelenül megújuló cselekedete. Így születik meg bennünk a boldog felismerés: „Hála Istennek, nem az enyém. Ha az enyém volna, az én birtokom lenne ugyan, de jaj, szeretet nélkül.”
      Ez a felismerés vezet bennünket ahhoz a kapcsolathoz, amelyet az Evangélium az Isten országának nevez. Csak azok tartoznak az országhoz, akik mindent a királytól kapnak a kölcsönös szeretet kapcsolatában, és akik nem akarnak meggazdagodni, mert a gazdagság, a dolgok birtoklása mellett, a szeretettől való megfosztottságot jelenti. Abban a pillanatban, amikor az adott helyzetben felfedezzük Istent, valamint azt, hogy minden az Istené, s minden egyes dolog tőle származik, kezdünk belépni ebbe az isteni országba, és kezdjük elnyerni szabadságunkat.
      Csak amikor a zsidók - Mózes által vezetve és megvilágosodva - ráébredtek arra, hogy szolgai mivoltuk nem csupán ember által létrehozott állapot, hanem valamiképpen Istennel függ össze, csak amikor Istenhez fordultak, és helyreállították azt a kapcsolatot, amely az országot jelenti, csakis akkor történhetett valami.

• Ez pedig mindnyájunkra érvényes, mert csak ha felfogjuk, hogy rabszolgák vagyunk, ha belátjuk, hogy nincstelenek vagyunk, sőt még azt is felfogjuk, hogy mindez az isteni bölcsességben történik, s mindent az isteni erő foglal magában, egyedül akkor fordulhatunk hozzá, és mondhatjuk: „szabadíts meg a gonosztól”.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

Forrás: