„Mindennapi kenyerünket”

      Meg vagyunk fosztva mindattól, amit Egyiptom földjén rabszolgákként magunkénak mondhattunk: a fejünk felett nincs fedél, nincs se menedékünk, se élelmünk, csak a pusztaság és az Isten. A föld nem képes többé táplálni bennünket, nem számíthatunk többé a természetes eledelre, ezért így imádkozunk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Isten akkor is megadja, ha eltévedünk, mert ha nem adná meg, meghalnánk, mielőtt az ígéret földjének határát elérnénk. Ó, Urunk, tarts életben minket, adj időt a tévelygésre, a bűnbánatra, és arra, hogy rátaláljunk a helyes útra! 

      „Mindennapi kenyerünket” - ez a görög szöveg egyik lehetséges fordítása. Ez a kenyér, amelyet a görög az epiuszion jelzővel illet, lehet a mindennapi kenyér, de lehet a lényegfölötti kenyér is. Az egyház tanítói, kezdve Órigenésszel és Tertullianusszal, mindig úgy értelmezték ezt a kifejezést, hogy nem kizárólag emberi szükségleteinkre, hanem az eucharisztia titokzatos kenyerére is utal. Ha nem ezen az új és titokzatos módon táplálkozunk, az isteni kenyér által (mivel létünk immár egyedül az Istentől függ), nem fogunk életben maradni (Jn 6,53). 

      Isten mannát küldött népének, és Mózes botja által vizet fakasztott a kősziklából. Ez a két adomány Krisztus előképe: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Mt 4,4). Ezeket a szavakat idézte Krisztus az Ószövetségből, hogy a Sátánt megcáfolja (MTörv 8,3).
      Ez az „ige” nem pusztán szavakat jelent, hanem elsősorban azt az örökké visszhangzó Igét, amely minden teremtett dolgot fenntart, s ezenkívül a megtestesült Igét, a názáreti Jézust is.

• Azonfelül még ez az ige: az a kenyér, amelynek a manna előképe volt, a kenyér, amelyből az eucharisztiában részesülünk. A víz, amely Mózes parancsára előtört és megtöltötte a patakokat és a folyókat, annak az élő víznek a képe, amelyre a szamáriai asszony ígéretet kapott, valamint Krisztus vérének az előképe, amely a mi életünk. 

      A Kivonulás története az Úr imájának fényében összetett képpé válik; a Boldogságokban a képek hasonló sorát látjuk: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságosságra, mert ők megelégíttetnek”, „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Először a puszta testi éhség és szomjúság, megfosztottság mindazoktól a javaktól, amelyek a romlottság gyümölcsei voltak, a föld gyümölcse a hűbérúr kezéből, a szolgaság bélyege; utána pedig, pontosan úgy, ahogyan a második boldogságban nő a bánkódás, attól a pillanattól kezdve, hogy Isten felé fordultunk, úgy fordul ez az éhség és szomjúság is az igazságosság irányába. Új dimenzió nyílt meg az emberek előtt: a vágyódásé, a sóvárgásé, amelyet a liturgia egyik csöndes imája - melyben hálát adunk Istennek, hogy nekünk adta országát, amely után vágyakozunk - az „eljövendő országnak” nevez.
      A liturgiában az ország már jelen van, de a pusztaságon keresztül vezető úton még előttünk áll, még csak sarjadozik, még hozzáférhetetlen. Már bennünk van egyfajta magatartásként, kapcsolatként, de semmiképpen sem úgy, mint valami, ami már élet, amelyből táplálkozhatunk, ami alkalmas arra, hogy életben tartson bennünket. Érezzük a testi éhséget, amely múltunkból és jelenünkből származik, és a lelki éhséget, mely jövőnkből és elhívásunkból ered.
      „Boldogok az irgalmasok...” Az út, amelyre léptünk, nem magányos út: a Kivonulás története szerint az Isten egész népe vállvetve, egyetlen egységként indult el; az Úr imája és elhívásunk szerint pedig az Egyház, az emberiség és mindenki ezen az úton jár, s ezért meg kell tanulnunk egy rendkívül fontos dolgot, mégpedig az irgalmat testvéreinkkel szemben, akik velünk járnak az úton.

• Ha nem vagyunk hajlandók egymás terhét hordozni, egymás poggyászát vinni, elfogadni egymást úgy, ahogyan Krisztus elfogad bennünket, irgalommal, akkor nincs számunkra út a pusztaságon át. 

      Ez az út a perzselő hőségben, a szomjúságban és éhségben, az új emberré válásért tett erőfeszítésekben az irgalom, a kölcsönös szeretet ideje, máskülönben egyikünk sem jut el arra a helyre, ahol az Isten törvénye kihirdettetik, ahol a törvény táblái átadatnak. Az igazságosság és a beteljesülés utáni szomjúság kéz a kézben jár az útitársak iránti irgalommal, akik egymás oldalán haladnak a hőségben és a szenvedésekben, s ez a szomjúság és éhség most többet jelent, mint egyszerűen az eledel hiányát.
      Amikor a zsidók egy nap a Sínai-hegy lábához érnek, már képesek a megértésre és a létezésre. Megszelídültek, egy néppé váltak, egy az öntudatuk, egy az útirányuk és a szándékuk. Az Isten népét alkotják, amely útban van az ígéret földje felé. Egykor elsötétedett szívük áttetszőbbé, tisztábbá vált. A hegy lábánál megadatik majd nekik - mindegyiküknek ereje és képessége szerint -, hogy megpillantsanak valamit az Istenből (hiszen „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent”), mindegyiküknek más-más módon, pontosan úgy, amiképpen a tanítványok láthatták Krisztus színeváltozását a Tábor-hegyen, olyan mértékben, amennyire csak felfoghatták.
      Ezen a ponton újabb tragédia történik: Mózes rájön, hogy a zsidók elárulták elhívásukat, és összetöri a törvény tábláit; azok a táblák, amelyeket ez után kap, ugyanolyanok és mégsem ugyanolyanok: talán az érzékelteti a különbséget, hogy amikor Mózes másodízben hozta a törvényt, úgy ragyogott az arca, hogy senki sem tudta elviselni (Kiv 34,30), ahogyan azt sem viselhették el, amikor az Úr teljes dicsőségében és jó illatában nyilatkozott meg. Azt kapják, amit el tudnak viselni, ez a törvény pedig a Mózes által lejegyzett törvény (Kiv 34,27), és nem egyszerűen a szeretet isteni kinyilatkoztatása, amelyet „az Isten ujjával írt” (Kiv 31,18).
      A törvény félúton van a törvénytelenség és a kegyelem között, s ezen a ponton három lépcsőfokot különböztethetünk meg, amelyek meredeken vezetnek fölfelé:

1. a Teremtés könyvében az erőszakos Lámeket látjuk, aki fogadkozik, hogy hetvenhétszeresen áll bosszút, ha sérelem éri őt (Ter 4,24); 
2. amikor a Sínai-hegyhez érkezünk, azt halljuk, hogy szemet szemért, fogat fogért; 
3. amikor viszont Krisztust hallgatjuk, ő azt mondja nekünk, hogy „hetvenszer hétszer is” meg kell bocsátanunk felebarátunknak (Mt 18,22). 

      Ezek az emberi lázadás mértékei az igazságossággal és a kegyelemmel szemben.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”

Forrás: